+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Főépület
| | | | | |-+  Nyeregtetős padlás
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 4 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nyeregtetős padlás  (Megtekintve 15459 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2011. 08. 14. - 02:47:06 »
+2

Izabel Bishop pennájából

A Roxfort legtöbb csodálatos termével ellentétben a padlás a szó hagyományos értelmében - tényleg csak a padlás.
Azonban egy hatalmas területű helyiségről van szó, hiszen alant húzódik a bűbájos Nagyterem, amelynek látszólag nincs is mennyezete! Persze ne feledjük, hogy csalfa ám a mágia.
A nyeregtetős padlásteret nem tetőablakok világítják be, hanem oldalt futó - leginkább lőréshez hasonlító -, keskeny nyílások. Egy macska feje sem férne át rajtuk, tehát hivatalosan nem nyilvánították veszélyesnek a helyiséget, azonban a gondnoknak fixa ideája, hogy ez tiltott zóna. Mrs Norrist gyakran látni idefent, a ropogós födém dzsungelében egerészni... Egyszersmind kósza diákokra vadászni.
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2011. 08. 14. - 04:01:43 »
+3


A ma reggeli készülődésem kissé - a szokásosnál jobban is - elhúzódott. Míg az ágyamon ültem, és meredtem magam elé, egyre csak azon kattogott az agyam, vajon helyesen cselekszem-e. Nem, nem az ágyon ülés helyességét kérdőjeleztem meg, ennél sokkal komolyabb dologról volt szó. Elena járt a fejemben, a mostanság rájellemző nemtörődöm viselkedés, és az, hogy már teljesen elveszítettem. Ez csak akkor tudatosult bennem, mikor a napokban teljesen hiába próbáltam megszólítani, ha alkalmam volt rá, nem igazán törődött velem. Elvarázsolt tekintete számomra arról árulkodott, hogy a lány mélyen beleesett egy gödörbe, egy nem is akármilyen gödörbe. A szerelem gödrébe, amit inkább csapdának neveznék, hiszen magától nem fog tudni kimászni belőle. De segítséggel talán sikerülhet majd neki... Talán majd sebzett lesz, sértett, csalódott, de én ott leszek neki, hogy segítsek túllépni ezen a fiatalkori kis csacskaságon. Jól tudom, milyen érzés szerelmesnek lenni, ahogyan azt is, milyen csalódni abban, akihez olyan közel állsz... Most mégis úgy döntöttem, megkockáztatok pár fájdalmas napot, amit majd túlél, és elfelejti ezt az egészet. Azonban látom, ahogy a vesztébe rohan, így képtelen vagyok nem elállni. Hagyjam, hogy egy sziklának ütközzön, és integessek neki, hogy csak így tovább? túl soká' néztem vakon az önpusztítását, nagyapánk halála óta már nem is önmaga. Soha nem lesz képes elhitetni velem, hogy ez az igazi énje, együtt nőttünk fel, engem nem tud becsapni, még ha magát mégis... Szóval reggel nem igazán voltam elememben, a szobatársam rám is ripakodott, hogy igyekezzek, el ne késsek. Gyorsan magamra parancsoltam, felkaptam a holmijaim, és már el is hagytam a hálóhelyiséget. Azzal, hogy kiléptem az ajtón, beléptem egy másikon: egy elhatározás ajtaján. Nincs több habozás és halogatás, legyen számomra bármilyen megterhelő, megteszem ezt érte. Mert a saját önző érdekeimen kívül az is vezérel, hogy neki jót tegyek, még ha a tudta nélkül is kell, hogy cselekedjek. Én vagyok az utolsó, aki bántani akarná őt, de érzem, tudom, hogy lépnem kell. Ma.

Egyik órán sem voltam képes koncentrálni a tanárra, kezemmel a fejem támasztottam, és meredtem előre, a semmibe. Nem is igazán gondolkoztam, azt hiszem már túlagyaltam a dolgokat, és eleget agonizáltam azon, mit és hogyan fogok csinálni. Mindenhatót játszani számomra nem olyan mindennapi, így alapos tervezgetést vett igénybe, míg megfogalmazódott bennem a terv. Nem vagyok jó abban, hogyan manipuláljak másokat, még ha sokszor az érveimhez való ragaszkodást és annak erőltetést annak is tartják a többiek. Nem sok mindenre jutottam, csak abban voltam biztos, hogy a helyszín nem lehet hétköznapi. Nem akartam, hogy bárki is megszakítsa a rögtönzött színjátékom, így valami igazán különleges helyszínt akartam. Mintha csak egy titkos randevút kellett volna megterveznem, bah... De ez minden lesz, csak romantikus és mesébe illő nem, még az ötlet is abszurd, miszerint én ilyenre készülök pont Draco Malfoy-al... Az órák után nem siettem rögtön a doglomra, először még odamentem az egyik évfolyamtársamhoz. Ezúttal azonban nem egy barátomat invitáltam beszélgetésre, sokkal inkább szívességet kértem egy mardekárostól. Tudom, nagyon meglepő dolog, főleg tőlem, de a cél szentesíti az eszközt, vagy hogy is mondják a nagyon okos hadvezérek. A kezébe nyomtam egy papírt, amin csak pár szó állt: "Találkoznunk kell! Nyeregtetős padlás, két óra múlva. Siess, Elena." Jogosan merülhet fel benned a kérdés, mégis mióta hívnak engem Elenának, s nem a nevemen, de mindent a maga idejében. Szépen megkértem a kissé szerencsétlennek tűnő fiút, hogy ugyan kézbesítse már azt Draco-nak. Aztán hozzátettem, hogyha nem siet, biztos dühös lesz rá, de én szóltam előre... Elenát játszani koránt sem volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Noha ismertem minden egyes mozdulatát, a gondolatait, érzéseit nem ismerhettem annyira, amennyire szerettem vagy kellett volna. Egy percig úgy éreztem, a fiú után szólok, hogy álljon meg, én pedig megsemmisítem a levelet, de abban a pillanatban, mikor eltátottam a szám, a szívem nem hagyta, hogy egy árva szó is kijöjjön a torkomon. Az érzelmeim erősebbek voltak az agyamnál, ezúttal megszűntem racionális lenni, ha csak a mai napra is.


Míg telt az idő, végig azon idegeskedtem, hogy mi van akkor, ha esetleg a fiú nem jön el a megbeszélt találkára, vagy valamilyen úton-módon lebuknék. Talán egy részem azért szorított, hogy Draco ne jöjjön el, és akkor nem is áll fent a lebukás veszélye. De tudtam, ha most nem, akkor soha, ennek függvényében továbbra is remegő térdekkel ültem, és vártam, hogy elteljen az idő. A másodpercek lomhán vánszorogtak, mintha csak minden lelassult volna körülöttem. Úgy éreztem magam, mintha egy burokban ülnék, amire nem érvényesek a tér és idő szabályai. Szerencsére azonban ha szörnyen lassan is, de végül letelt a kivárni kívánt idő, és levetve magamról a talárom hagytam magam mögött a hálószobám. A helyszín, amit kiszemeltem magunknak, nem más, mint a Nagyterem felett elhelyezkedő padlástér. Mivel nem igazán tartozik a látogatható helyiségek közé, így nagyon óvatosnak kellett lennem. És így jutottam most ide. Sokkal szebb helyre számítottam, valami... varázslatosabbra. Rendszerint szeretem magam körül a szépet, és fontos nekem a jó környezet is. Egy padlás mindennek mondható, csak rendezettnek és illatosnak nem, így kissé óvatosan mocorgok a komfortzónámban, arra várva, hogy megérkezzen Ő is. Úgy érzem, teljességgel helytelen, amit és ahogy teszek, de már késő visszakozni. Megfogadtam magamnak, hogy ezúttal eldobom a lelkiismeretem, olyan messze, hogy holnap ismét megtaláljam, de ma már ne kereshessem meg. Nem tudom megállapítani, mennyire jártam sikerrel, de bizton állítom, hogy szabályosan belefájdult a fejem az idegességbe. Hajamba túrok, és feszülten igazgatom magamon a ruhát, attól tartva, hogy valami nem elég Elenás a kinézetemen. Hamarosan felhagyok ezzel a tevékenységgel, hiszen rá  minden jellemző, csak a bizonytalanság nem. Remegő térdeim megzabolázom, és egyenes háttal, melleim előtt összefont karral ácsorgok tovább magam elé meredve.
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2011. 08. 14. - 16:42:23 »
+2

THERE AIN'T NO REASON YOU AND ME SHOULD BE ALONE
TONIGHT YEAH BABY


Mikor megkaptam az üzenetet, megint ugyanaz az egy gondolat költözött belém. Mindig ez jár a fejemben, mikor ehhez hasonló üzenetet kapok. Nevezetesen: mi értelme van azt írni, hogy "két óra múlva"? Mi van, ha ez a szemüveges majom már reggel óta próbálja az üzenetet kézbesíteni?
- Mikor kaptad ezt?
- Egy órája... nagyjából.
- És nem akartál volna egy kicsit jobban sietni?
- Éhes voltam...
- Legközelebb, ha valaki veled üzen nekem, akkor kezed-lábad törd, hogy kézbesítsd, világos?
- Hagyjál már lógva...

Vágtam egy meglehetősen ocsmány fintort, és faképnél hagytam.
Egy óra az még elég sok idő, én is mentem hát, hogy bekapjak pár falatot, miközben tekintetem gyakran siklott föl a megbűvölt mennyezetre. A lomhán úszó felhők mögött, vajon mit akar ott Pierce? Éppenséggel tudom, hogy hol van a feljáró, de még egyszer sem akartam felmászni oda azon az állítólag igen hosszú létrán, melynek vége egy falikárpit mögött van egy lépcsősor végében, mely látszólag nem vezet sehová.
Amint végeztem az elég sovány adagommal, sóhajtva elindultam, hogy megjelenjek az Elena által kért randevún.
Nem beszéltünk egymással azóta, hogy elcsattant az a csók, így azt hiszem, megint egy olyan ismerős számonkérő beszélgetésben lesz részem. Jobb az ilyesmin túlesni. Már úgy vagyok vele, hogy minden mindegy.

A lépcsőt nem találom meg egykönnyen, de a falikárpit mögötti létrát már annál inkább. Amint lerántom a leplet, egy újabb nincskedvem-pillantással nézek végig a sokasodó létrafokokon, majd megfogom az elérhető legmagasabb rudat, és mászni kezdek. Közben azon jár az eszem, hogy bizonyára van ide másik út is, mert esküszöm, Elena helyében hülye lettem volna végigkapaszkodni az összes fokon.
Mikor végre felérek, megigazítom a taláromat, az ingujjamat és a hajamat is. Kicsit kifújom magam. Az izmaim zsibonganak egy kicsit, nos, sosem voltam egy alpinista alkat. Csak ezt követően nézek körül idefent.
A padlástér hatalmas, erre panasz nem lehet. Viszont nem tud nem feltűnni az, hogy a keskeny réseken beszűrődő fényben milyen sűrűn csillognak a porszemek. Köhintek egyet. Nem vagyok hozzászokva a bokáig érő koszhoz, se a pókhálókhoz, se a neszező doxifészkekhez vagy a szaladgáló patkányokhoz. Legszívesebben elharsognék egy gigantikus Tergeot, de nem használom a pálcámat olyan alantas dolgokra, mint a takarítás.
Tekintetem körbejárja a teret, és megpillantom Elenát. Ott ücsörög egy... nos, nem tudom, min, de remélem leporolta, mielőtt elhelyezkedett rajta.
- Kevésbé poros helyet nem találtál? - hallatszik hangom, benne a jól ismert gúnnyal. Ideje megalapozni a beszélgetés hangulatát. Kivont pálcával közeledem, talán azért, mert egy kósza pillanatig mégis csak felrémlett bennem, hogy csak egy pici tisztító- vagy portalanító-bűbáj segítene, mielőtt asztmás rohamot kapok és hörögve elterülök a mocskos padlón, de végül nem használok mágiát, a pálca viszont ott maradt.
Mikor karnyújtásnyira érek hozzá, tekintetem végigsiklik rajta. A vonásai, a tartása, a taláron a címer, minden olyan meghitten ismerős. Megint elfog az a különös érzés, mely akkor este is, hogy legszívesebben a karomba zárnám, és már nem csak azért, mert annyira emlékeztet Tyarára.
Ha nem szól, egy hosszú pillanatig csak nézünk egymás szemébe.
- Nos? Remélem, legalább valami fontos mondandód van, Kicsi Lány - szólítom fel arra, hogy beszéljen, és kissé türelmetlen testtartást veszek fel.
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2011. 08. 14. - 17:37:57 »
+3


Miközben nagyokat nyelek a poros levegőből, agyam azon kattog, hogy mi van, ha valami úgy történik, ahogy nem kellene... Draco megkapja a levelet, rájön, hogy ezt nem Elena írta. Megkérdezi azt a srácot, aki a levelet adta neki, hogy nézett ki, aki ezt a kezébe nyomta. Mivel nem mondtam neki semmit arról, mit mondhat a feladóról meg mit nem - meg aztán egy mardekárosnak adhatsz utasításokat - leírt volna neki pontosan úgy, mint Elenát. Vagy ki tudja, a fiú ismerheti is Elenát személyesen is, fogalmam sincs, milyen kapcsolatai vannak a háztársaival. Megkérdezi Lenát erről az egészről, aki nem tud semmit, és végül kilogikázzák, hogy csak én lehettem. És ha megjelennek itt mind a ketten? Nem tudnék nekik mit mondani, egyszerűen elrohannék szégyenemben. Szerencsére nem hinném, hogy ennyi gikszer becsúszhatna, ennyire nem vagyok sem szerencsétlen, sem elátkozott. Túl sok véletlennek kellene történnie ahhoz, hogy ilyen szerencsétlenül járjak.
Nem bírom sokáig az egyhelyben ácsorgást, inkább fogom magam, és hely után nézek, hogy addig is csináljak valamit. Tenyeremmel lesöpröm az alkalmasnak vélt helyről a port, majd rögtön rá is ébredek, hogy ezt a műveletet talán a pálcámmal kellett volna elvégeznem. Koszos kezem végighúzom a ruhám oldalán, inkább az legyen koszos. Nem szabadna ennyire sok nyomát hagynom magamon ennek a helynek, még a visszavezető után valaki rákérdez, hol jártam. Nem vagyok valami jó hazudozásban... Most pedig pont erre készülök. Normális vagyok én?
Igen, teljesen, csak egyszerűen féltem a testvérem. Ha mégis lebuknék a fiú előtt, nem fogok szabadkozni. Akinek szabadkozásra van oka, az nem más, mint Ő. Meg is magyarázhatná, ha már itt van, hogy valójában mit is akar a nővéremtől. Bizonyára nem szerelmes belé, és még csak nem is barátkoznak. Nem tudok sok mindent a kapcsolatukról, de éppen eleget ahhoz, hogy tudjam, nem valók egymásnak. Ez a Draco is keressen magának valami olyan lányt, akivel kedvére szórakozhat, és akinek nincs egy ilyen ikertestvére...

Nem sok idő telik telt el azóta, mióta itt ücsörgök, és máris léptek zaját hallom. Valaki közeledik. Már csak azt kell kideríteni, mégis ki az: Elena vagy Draco. Mint már mondtam, nem hinném, hogy lebuktam volna, így csakis az utóbbi lehet a mellesleg pontos érkező. Én korábban érkeztem pár perccel a megbeszélt időpontnál, azért mégis csak én szerettem volna előbb érkezni, hogy felmérjem a terepet és lelkiekben fel is készülhessek a megrázó eseményekre. Hamarosan már meg is pillantom az alakját, a gyomrom gombostűnyire szűkül, és úgy érzem, nem fogok tudni neki mondani semmit. Nem volt túl okos ötlet egy olyan helyszínt választanom, ahol egy kósza lélek sem hall, így még inkább feszélyezve érzem magam.
Ugyan már Lina, hisz pont ezért választottad a helyet! Hogy senki ne zavarjon meg! Igen, pontosan így volt, de már bánom az egészet. De visszahátrálni régen késő, ha már eddig eljutottam, akkor be is fejezem, amit igazából már ott elkezdtem, mikor átadtam a háztársának a levelet. Meg sem próbálok mosolyogni, hogy érezze a helyzet komolyságát. Ez nem egy romantikus kis randevú egy ilyen furcsa környezetben, most épp egy komoly beszélgetésre készülök. Magam sem értem, miért tartja így maga elé a pálcáját, pár másodpercig még fenyegetve is érzem magam, de gyorsan megrázom a fejem, minden bizonnyal semmi olyanra nem készül, ami nekem megfordult a fejemben. Meg aztán mégis mi oka lenne bántani Elenát?
Úgy kell viselkednem, mintha Ő lennék, és nem lesz semmi probléma.
Pár percig még nézünk ilyen ostobán egymásra, én képtelen vagyok megtörni a csendet. Megteszi ő helyettem, hangjában érzem a gúnyos élt, mire kérdőn vonom fel a szemöldököm. Ezek így szoktak egymással beszélni? Rohadt romantikus...
-Mióta futamodsz meg pár porcicától?
Igyekszem a szokott lágy hangomon változtatni kicsit, hasonlóan cinikus hangnemet megütve.


Kicsi Lány? Ez most ugye nem komoly? Na jó, inkább nem időzöm sokáig az ilyen apró részletek felett, eszem ágában sincs eltölteni az egész délutánom a társaságában, majd igyekszem rövidre fogni... Bár ha tudnám, milyen komoly közöttük ez a valami, akkor könnyebben találnám a szavakat. Így azonban nem is tudom, minek vetek véget. Belekezdtek egyáltalán? Talán csak vívódnak egymással, vagy épp csak a fiú játszik vele, ő meg olyan szerelmes, hogy észre sem veszi. Legyen bármelyik is, nekem nem tetszik ez az akármi, ami kettejük között van. Kicsi lány, hah...
-A mondanivalóm nem tűrt halasztást.
Fogom rövidre, ezt is csak azért böktem ki hirtelen, hogy ne hallgassak feltűnően sokáig. Nem hinném, hogy az a fajta, aki jól viseli, ha megvárattatják, így éppen itt az ideje, hogy belekezdjek a kis mondókámba. Csak elkezdeni ne lenne olyan nehéz... Ne gondold, hogy Őt sajnálom, inkább nem sűrűn volt részem abban, hogy bárkivel is szakítanom kelljen, legalábbis ilyen szituációban én még nem voltam. Nem szeretem a bonyolult dolgokat, így is túl sokat agyalok mindenen, hátha még lenne is rá okom!
-Nos, nem is akarom tovább húzni az időd, Draco. Kettőnkről lenne szó...
Tekintetem övébe fúrom, noha nehezemre esik állni pillantását, a düh, ami egészen idáig szétfeszítette a mellkasom, most nem hagy helyet a zavarnak vagy hasonló érzéseknek. Itt az ideje, hogy végre ne csak a szám járjon, hanem tegyek is valamit. És ha éppen így kell elkezdenem, akkor legyen...


Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2011. 08. 15. - 16:18:38 »
+2

AND I GOT A REASON THAT YOU’RE
WHO SHOULD TAKE ME HOME TONIGHT


Hetykén és gőgösen ül ott, messziről méregetve engem. Éppen olyan, mint mindig. Már szinte tárt karokkal várom a cinizmusát epés megjegyzéseibe csomagolva.
Pár porcica? Úgy viselkedik, mintha neki ez lenne a természetes közege. Lesajnálóan fenn hordott orromról az süt le, hogy mennyire undorodom a környezettől. Én nem vagyok hozzászokva a mocsokhoz. Sose éltem benne.
Az, hogy átvitt értelemben ez mennyire nem igaz, tulajdonképp vicces.
Szemöldököm enyhén megemelkedik. Határozottsága meglep, ahhoz képest, ahogy a múltkor viselkedett. Akkor mintha egyáltalán nem lett volna biztos a dolgában. Mostanra nyilván megváltozott valami.
- Csak nem rájöttél arra, mit akarsz? – kérdezem meg, nem csekély élvezettel a hangomban. Gúnyos élvezettel. Mindig legyezgeti a hiúságomat az, ha ki tudok csikarni valakiből egy vallomást, vagy ilyen, vagy olyan formában. Tulajdonképpen a legutóbbi találkozásunk önmaga is felért egy vallomással a részéről, csak éppen nem volt kristálytiszta. Most vajon mire számíthatok?
Tulajdonképp félhetnék is. Elképzelhető, hogy zsarolni akar, vagy ki akar csikarni belőlem valamit, különben… Különben mindenkinek elmondja a gyenge pontom, pontjaim. Már azokat, melyeket megismert. Ő az egyetlen ember, akivel kapcsolatban úgy érzem, hamar kiismert, és ezt a tudást használni is képes annak érdekében, hogy…
Nos, nem tudom. Nem tudom, mire akarja használni azt, hogy tud velem bánni, nekem mindenesetre kellemes társasággá vált emiatt. Más miatt kerülöm. Azért, mert a végén túl kellemes társaság lesz, az pedig csak felesleges bonyodalmakat szülne.
Miközben ezt eldöntöm magamban, elő is áll a farbával.
- Kettőnkről? Mondd csak, mire alapozod azt, hogy létezik az a fogalom, hogy „kettőnk”? – kérdezek vissza, és elmozdulok a helyemről. Nem akarok túl sok port felkavarni, ezért lassan és kis lépésekben haladva kerülöm meg.
Ugyanaz a mozdulatsor. Ugyanaz, mint aznap éjjel.
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2011. 08. 15. - 23:48:04 »
+3


Azt hittem, sokkal nehezebb lesz majd, mikor megérkezik, de tévedtem. Mióta megláttam, egyre biztosabb vagyok a dolgomban, és egyre könnyebben megy. Persze azért vannak kritikus pontok, főleg, mikor már igen közel van hozzám. Nem is tudom, mit gondoltam, mikor kitaláltam ezt az egészet, de biztos nem voltam észnél. Annyira nem rám jellemző viselkedés hogy más sorsát akarom irányítani, dönteni más, mások helyette, de most mégis itt vagyok, és nem érzem, hogy annyira rossz lenne, amit teszek. Inkább az rossz, ahogyan teszem. Kiadom magam a testvéremnek, holott már egészen fiatal koromban megesküdtem magamnak, hogy soha nem fogok visszaélni ezzel a hasonlósággal. Ez egy ajándék, az, hogy egy ikertestvérem van a lehető legtöbb, amit csak kaphattam a Sorstól. Én pedig ravaszul visszaélek vele, és igyekszem a javamra formázni. Mert nem is olyan biztos, hogy neki rosszat tesz ez a ... kapcsolat (?) , inkább csak a kettőnk viszonyán esne csorba, ha komolyabban egymásba gabalyodnának. Félre ne érts, nem vagyok azafajta, aki foggal-körömmel küzd az összes mardekáros ellen, bennem korántsincs annyi előítélet, mint az idejáró diákok többségében. Az, hogy ő a hírhedt Draco Malfoy egyszerűen csak megkönnyíti a dolgom. Ad indokot arra, hogy véget vessek ennek az egésznek, noha nem is tudok túl sokat róla. Vagy legalábbis nem eleget ahhoz, hogy megtudjam ítélni, milyen ember is valójában a zöld sálon és az elfuserált apán kívül. Talán a lehető legjobbat hozná ki a testvéremből, végre megtudná újra, hogy milyen is érezni... Mert az elmúlt néhány évben nem is igazán láttam őszintén mosolyogni, és most meg itt van valaki, aki lehet, hogy boldoggá teszi őt, én meg fogom, és elküldöm? Önző cselekedet, de nem tudok semmit sem, ami fontosabb lehetne egy családi köteléknél. Még a szerelem sem.


Egyre közelebb van hozzám, én pedig legszívesebben a lehető legmesszebb kerülnék tőle. Fenyegetően hat rám, hogy bármelyik pillanatban lelepleződhet az én kis trükköm, és akkor oda minden, ami eddig olyan jól ment... Nem tudom, mennyire ismeri a nővérem. Vajon eléggé ahhoz, hogy rájöjjön, én nem is vagyok Ő? Tud egyáltalán a létezésemről, vagy mesélt neki valamit Elena rólam? Kötve hiszem, ott még ne, járhatnak, hogy másokról kezdenek trécselni, nem lehet még annyira komoly a dolog. Ha olyan komoly lenne, már rég nem itt lennék. Ez csak egy kis kezdetleges románc lehetett, tehát talán nincs is minek véget vetni... Akkor nem is cselekszem olyan helytelenül, nem igaz? Megkérem, hogy hagyjon engem békén, ő pedig majd vállvonva megteszi. Ha minden ilyen egyszerű lenne, nem érezném magam ennyire bizonytalanul. Ezt leplezve minden egyes mozdulatommal próbálom az ellenkezőjét sugározni, remélve, hogy nem tűnik fel neki a dolog.
 -Már rég tudom, mit akarok, és az nem te vagy.
Nyelek egyet. Talán kettőt is, nem tudom, de olyan nehezemre esik kimondani minden egyes gondosan megformált szót, mintha csak a magam nevében beszélnék. Soha nem szerettem senkit sem megbántani, a földbe tiporni, most mégis ezt teszem- Bár ez attól függ, mennyire érdekli a dolog, amit mondok, sokkal felkészültebbnek kellene lennem ebben a Draco-Elena dologban, és most nem kellene körmondatokban leírnom, mit is akarok. Hiszen én magam sem tudom...


Nem marad egyhelyben, amitől csak még nyugtalanabb leszek. Úgy sétál körbe, mintha csak egy zsákmány lennék... Kezeimmel először a hajammal kezdek el babrálni, majd ismét összefonom őket a mellkasom előtt. Nem merek mozdulni, ugyanakkor mégis pótcselekvésekkel próbálom levezetni a feszültségem. Talán jobban illene erre az állapotra a "zavarom" szó, hiszen ha nem tévedek, már talán kislányos pír is megjelent az arcomon. Csak nem képes zavarba hozni egy kis fel-alá járkálással? Nevetséges vagyok, ahogyan a helyzet is.
 -Tudod jól, miről beszélek!
Habogok széttárt karokkal, holott még én magam sem tudom, hova is akarok kilyukadni. Nem bírok tovább ebben a mozdulatlan állapotban maradni, előre lépek, majd megfordulok, hogy végre ismét szembehelyezkedhessek vele. Egy másodperccel később már meg is bánom a döntésem, sokkal könnyebb volt, míg nem kellett a szemébe néznem. Akárhányszor csak rámpillant, olyan érzésem van, mintha a tekintetével azt üzenné: lebuktál. Pedig ez biztos, hogy nincs így, még csak nem is sejtheti, hogy a lány, aki előtte áll, az még csak véletlenül sem Elena. És akkor ezt tekintve lépéselőnyben vagyok...
 -Mindegy is, azért hívtalak ide, hogy közöljem, bármi is történt múltkor, nem jelentett nekem semmit. Ahogyan te sem jelentesz nekem semmit. Csak annyit kérlek, hogy hagyj engem békén. Képes vagy ezt tiszteletben tartani?
A gondosan begyakorolt mondókám úgy hangzik, mintha csak egy feleletet skandálnék. Végig a padlót nézem, tudom, ez így nem valami hatásos, de ha rá kellett volna közben néznem, még csak el se tudtam volna kezdeni a mondatot. Kíváncsi vagyok, mégis mit felel erre, és arra is, mit fogok tudni leolvasni a tekintetéről. Talán meg sem hatná, ha Elena mondaná neki ugyanezeket a szavakat? Mindenesetre ha cseppnyi érdeklődést sem látnék rajta, kevésbé furdalna lelkiismeret. Viszont ha az ellenkezőjét... Nem, ebbe bele sem merek gondolni.
Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2011. 08. 16. - 03:21:17 »
+2

RIGHT ON THE LIMITS
WHERE WE KNOW WE BOTH BELONG TONIGHT


Szinte látom rajta, hogy valami nem stimmel. Nem olyan, mint volt, vagy épp - pontosan olyan? Analizálni kezdem, pont úgy, ahogy legutóbb. A mozdulatait. A hangját. A rezdüléseit. Milyen különös, hogy éppen azt nem látom meg, ami a leglényegesebb...
Ahogy közelebb lépek hozzá, érzem a feszültséget. Akkor is feszült volt, amikor nálam járt. Akkor szinte tapintani lehetett, ahogy folyamatosan ellentmondásba kerül önmagával, szinte láttam, ahogy egyfolytában gáncsot vet maga elé. Felhúzza az akadályokat melyeket aztán nem ugrik meg. Igen, ezt csinálta a kicsi Lena legutóbb a szobámban. Most is fél valamitől. Viszont nincs már benne az a kirobbanó kíváncsiság, az a bujkáló öröm, az a végzetes érdeklődés, ami akkor. Most csak... most csak közölni akar valamit, amit nem gondol komolyan még annyira se, hogy magabiztosan mondja ki.
A szavai szinte reszketnek attól, hogy felrajzolódva a levegőbe majd megpöccintem őket, és szilánkokra törnek. Azt hiszem, a szándéka pontosan az ellenkezője volt ennek: azt akarta, én törjek szilánkokra, minden bizonnyal. Most vagy azt játsszuk, hogy ő is el akar taszítani magától engem, mint ahogy én őt - vagy azt, hogy beigazolódott a gyanúm, és ellenem fogja felhasználni mindazt, amit megtudott rólam. Az eltaszítással az a baj, hogy nem tudom, mi lehet az oka rá. Talán az, hogy meghátrál, vagy az, hogy meggyőzte őt valaki arról, hogy nem kellene foglalkoznia velem. Vagy talán ő maga jött rá erre. Csak az a baj, hogy ha így lenne, a szavai őszinték lennének. Az őszinte szót felismerni a csengéséről is, az ízük pedig páratlan, megmelengeti az ember szívét még akkor is, ha valakinek olyan szikkadt szikla is van a szíve helyén, mint nekem. Tehát azt hiszem, nem őszinte velem. A kérdés csak az, ezzel ő vajon tisztában van?
Mérgesen csattan fel, mikor visszakérdezek kettőnkkel kapcsolatban, én pedig hallatok egy halk nevetés-félét. Igen, Elena jól elszórakoztat... Éppen nem néztem rá, mikor ezt kiejtette a száján, mikor visszadobta ezt a vádat a fejemre, pedig ha láttam volna tanácstalanul széttáruló kezeit, talán feltűnt volna. Talán gyanakodni kezdtem volna, vagy éppen hogy megerősödött volna bennem a gyanú arra nézve, hogy Elena nem az igazat mondja.
Mintha valaki más kényszerítené arra, hogy beszéljen most.
Szembe fordul velem, de nem néz a szemembe. Nem. Néz. A szemembe. Elena mindig rám nézett, miközben beszélt, én pedig büntetlenül bámulhattam a gyönyörű, meleg, barna szemeit, míg hallgattam. Most azonban nincsenek szemek, nem néz rám.
Elmondja, hogy nem jelentettem neki semmit. A levegő szinte beszorul a torkomba, belepréselődik a gyomromba. Nem. Nem. Nem néz rám. Nem képes a szemembe mondani.
Mi van, ha így gondolja, csak nincs bátorsága a szemembe mondani?
Állkapcsom megfeszül, ahogy dühömben csikorgatni kezdem a fogam, a kezem pedig ökölbe szorul. Egyébként nem szegezem rá a pálcámat, eddig sem tettem, egyszerűen csak lóg mellettem, karom meghosszabbításaként, mozdulatlanul és némán. Legalábbis eddig így volt: ujjaim most ráfeszülnek, de aztán enged a szorítás. A levegő halkan távozik belőlem. Szemöldököm gyanakodva ráncolom, úgy nézek rá.
Megint közelítek. Egy lépést, meg egy pici felkavarodó por, akár az apró örvények. Tekintetemben talán felbukkan egy árnyalatnyi lesújtottság, igaz, ezt nem látja - nem néz föl. Sok mindent mondanék. Megkérdezném, miért hívott ide, ha csak erről van szó? Ha ennyi az egész, akkor ezt nem kellett volna megbeszélnünk, hiszen nekem sem jelentett semmit. (És hazudnék.) Enyhe csalódottságomat leplezendő, nem kezdem el kérdezgetni, hogy miért (mert tudom, hogy miért). Azt kéri, hagyjam békén, de nekem eszem ágában sincs. Nincs. Hiszen végre valami jó.
Ezt nem fogom az orrára kötni. Nem kell megtudnia, hogy így gondolom. Elég, ha annyit tud, amennyi ahhoz kell, hogy mellettem maradjon. El kell érnem. Az érzés, mely a monológja elején ébredt bennem, visszatér, némi reménykedően fémes utóízzel. És ki is mondom azt az egy szót.
- Hazudsz.
Biztos vagyok benne, hogy így van.
A vád úgy csattan el, mint egy halk, lassú pofon. Kezem az arcára simul, puhán. Ujjaim alatt hamvas, fehér bőr, csókolnivaló orcák. Megsimítom a hüvelykujjammal, mint múltkor, mikor a könnyeket töröltem le. Megpróbálom felemelni a fejét, hogy legalább rám nézzen. Legalább nézzen rám! Nem vagyok hajlandó elhinni, amit mondott, amíg nem mondja a szemembe. Reménykedem? Talán. Kibúvókat keresek? Meglehet. Mentegetem őt. Azt hiszem, nagyon, nagyon akarok valamit, és egyre jobban akarom most, hogy tudom, egyelőre nem kapom meg. Ez nagyon idegesítő. Olyan, mint éhen maradni egy lakomán.
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2011. 08. 16. - 13:19:06 »
+4


Fogalmam sincs, mikor volt az ideje, mikor én utoljára ilyen komolyságú beszélgetést kellett, hogy lefolytassak valakivel. Mindig is inkább kerültem a konfliktusokat, amíg nem sértették nagyon az önérzetem, aminek az utolsó épp darabját most készülök magam összetaposni. Nem szeretnék ránézni, de nem ő az egyetlen, akit nem bírok látni. Képtelen leszek tükörbe nézni ezután a beszélgetés után egy ideig. És ha már tükörképről beszélünk, rögtön eszembe is jut Elena...
Kerülni fogom egy darabig, egyrészt mert magamat látnám benne, és mint mondtam, eszem ágában nincs tükörbe nézni; másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy folyton attól fogok rettegni, hogy mikor jön rá erre az egészre. Egyszerűbb lenne az egészet a saját nevemben intézni. Megmondani, ki vagyok, és közölni vele, hogy nem akarom a nővérem közelébe látni, az iskolában rengeteg lány futkos még, ne aggódjon, hamar rátalál majd ismét a szerelem. Bár nem is tudom, ki a szerelmes kettejük közül. Eddig biztos voltam benne, hogy Elena rajong érte, most, ahogy itt áll előttem, kétségek között vívódva, már egészen máshogy gondolom. A testvérem megmozgatott benne valamit, amire talán az a többi lány, akit ajánlani akarok neki, nem lenne képes. Tudom, hogy a testvérem mennyire értékes, és azt is, hogy egészen más, mint a többi lány. Noha biztos vagyok benne, hogy csak egy kis flörtnek indult az egész, már bizton állíthatom, hogy komolyabb vizekre is eveztek. Nem testiségre gondolok, még véletlenül sem. Nem úgy ér hozzám... Olyan óvatosan, mint aki attól fél, hogy összetör, vagy azt, ami kettőnk között van. Kettejük között...
Kezdek egyre inkább belezavarodni abba, ki is vagyok. Éppen ez volt az oka annak, amiért eddig a pillanatig nem szerettem volna kavarodást okozni azzal, hogy másnak adom ki magam, mint aki vagyok. Noha a mozdulataim eddig olyan magabiztosak voltak és határozottak, mégsem voltak az enyéim... A lepel azonban nem ér elég soká, hamarosan az egész lecsúszik rólam, ha még közelebb jön.


Látom rajta, hogy nem hisz nekem. Nem hisz, vagy nem akar, jó kérdés. Végül hangot is ad ennek, ezúttal sem csaltak a megérzéseim. Noha életemben először beszélek vele, olyan, mintha ezer éve ismerném. Mindennek olyan egyszerű oka van, hogy annyira megnyílik előttem, mintha csak Lena lennék. Valamit megmozgatott benne a testvérem, amibe ez a fiú görcsösen próbál kapaszkodni. Noha nem is mutatja, egy hajszál választja el attól, hogy kiboruljon. Higgadtságot színlel, mégis zavart látok a tekintetében.
Mert ezúttal ismét ránéztem.
Érdekesebb, mint a padló, olyan, mint egy nyitott könyv. Egy könyv, amit nem én nyitottam ki... Úgy érzem magam, mint egy kislány, mint aki beleolvasott a testvére naplójába. Én nem Elena vagyok.
Hideg ujjának érintése nem könnyíti meg a helyzetem, nem engem érint. Kezemmel ráfogok övére, és ismét tekintetét keresem. Azt a bánatos, szürke tekintetet...
-Akarsz?
A kérdés, mint egy villámcsapás ér még engem is. Eddig gondosan megformált mondataim most csak egy egyszavas kérdésre redukálódtak, amit nem is tudom, ki mondatott velem. Nekem most litániákat kellene zengenem arról, hogy mennyire nem illünk össze (illenek össze, mert Ő nem Én vagyok), nekem most meg kellene neki parancsolnom, hogy többé ne keressen (Engem soha nem is keresett), és végül itthagyni a padlástéren. A gondolataival, a fájdalmával, egyes egyedül.
De ha már itt vagyok, tudnom kell, mit érez iránta. Ha maga Elena nem avat be, akkor majd utánajárok saját magam. Ismernem kell a válaszát ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, helyes-e, amit teszek. Nem állhatok egy olyan dolog útjába, ami még csak nem is káros a testvéremre... Talán én vagyok az egyetlen kártékony dolog az életében.

Eddig biztos voltam benne, hogy én vagyok a jó testvér. Aki a griffendélbe osztott a Süveg az aranyvér ellenére. Aki átvette az anya szerepét annak halálakor, és mindig sokkal fontosabbnak tartotta testvérei boldogságát a sajátjáénál. Most azonban az, ami eddig segítségként tetszelgett a szememben, most aljas hódításként lebeg előttem.
Az érintése megkeserítette az eddig olyan tisztának tűnő tervet. Megfogadtam magamnak, hogy nem esek abba a hibába, amibe a testvérem esett, akkor mégis miért nem viszolygok? Undorodnom kellene, felpofoznom, minimum. Azzal a céllal tettem a kezem a kezére, hogy ellökjem, minél messzebb. Ezzel ellentétben még mindig érzem hűvös ujjait az enyéim alatt, azóta sem rezdültem, mozdultam.
Undorodom magamtól.
Ujjaim hirtelen siklanak le övéiről, megint hátrálok. A baj az, hogy úgy érzem, csak saját magam elől menekülök.
Még sohasem éreztem ilyen keserűséget, sohasem gyűlöltem ennyire magam. Utoljára annak a férfinek eset ilyen kellemesen az érintése, aki a fa tövében bizonyította, nem szabad megbíznom többé senkiben. Azóta visszaszálltam a kis ketrecembe, és senki sem volt képes megtalálni a kulcsát. Olyan messze hajítottam, hogy senki se találhassa meg. Aztán önszántamból hagyom, hogy valaki közel jöjjön a rácsokhoz, mi több, én csalogatom oda. Mégis nekem fáj jobban, noha neki akartam fájdalmat okozni. Zavarodott gondolataim úgy cikáznak a fejemben, mintha csak verdeső madarak lennének. Egyre erősebben csapkodnak a tudatomnak, némelyik olyan erősen, hogy már-már kész vagyok ki is mondani az aktuális gondolatot. De nem akarok megszólalni, nem akarom látni, nem akarok semmit, csak megsemmisülni. Összetörni az összes tükröt, ezt az egész padlást, ami örökké emlékeztetni fog az árulásomra. Elárultam önmagam.

Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2011. 08. 16. - 23:04:02 »
+2

IT'S HARD TO FEEL THE RUSH
TO PUSH THE DANGEROUS


Nem tudhatom, hogy nézek ki kívülről, hogy hogyan is fest az ábrázatom, az arcmimikám, nem látom, hogyan csillog a szemem, ha csillog egyáltalán. Nem hallom a hangom más fülével. Nem tudhatom, hogy az, amit intőnek és vádnak szánok, az vágyakozó könyörgéssé szelídül, nem tudhatom, hogy fenyegetőnek szánt mozdulataim simogatássá torzulnak.
Felnéz rám. Nincs varázslat a szemekben. Miért nincs? Hol vannak a szikrák, hol van a tűz? Csak a szomorúság van itt, és a bizonytalanság. Nem akarom, hogy bizonytalan legyen. Illetve, de, ezt akarom. Ha bizonytalan, könnyebben édesgetem magamhoz, könnyebben csalom csapdába, és kevésbé veszi észre, hogy már régen szorul a hurok. Ám ha bizonytalan, bizonytalan is marad majd. Ha bizonytalan, az azt jelenti, nem érintettem meg elég mélyen.
Rég játszottam már azzal, hogy milyen hatással vagyok az emberekre. Ahogy észre vettem, messziről mindenki utál, sőt megvet engem. Amint azonban közelebbről is megnéznek, elakad a szavuk. Elnémul a rátartiság. Mindenki rájön, hogy szemernyivel sem jobbak nálam. Talán tükör van a homlokomon, nem tudom. Önmaga torz tükörképétől mindenki megriad... nem igaz?
Általában nem nyilvánítom ki a tetszésemet. Szóban szinte soha. Gesztusokkal viszont annál inkább. A szó hazudik, a test soha. Akinek már a mozdulatai is hazudnak, nos, annak megszólalnia sem érdemes. Sokáig ez volt az eszményi állapot, melyet el akartam érni: úgy hazudni, hogy senki se vegye észre... De azóta annyit titkolóztam, hogy torkig lettem ezzel.
Keze a kezemhez ér. Bársonymeleg a jéghideghez. Egy percig sem gondoltam, hogy majd ellöki a kezemet és ezért ez nem is történik meg. A pillanat ívbe hajlik felettünk, glóriát reptet fölénk. Mindaddig tart ez a nyugodt káprázat, míg meg nem szólal.
A hangjában felajánlást hallok, kérést, kérlelést. Reményt és dacot egyszerre. Vajon ezt hogy csinálja? És miért is lep meg ez a kérdés?
Megízlelem a szót. Akarsz? Akarlak. Kellek? Kellesz. Gyanakvás ráncai gyűrődnek két szemöldököm közé. Láthatja, hisz épp egymást nézzük. Szemmel látható a rosszallásom, ám ha nem elég szemfüles, elszalasztotta, ugyanis már el is tűnt onnan.
Közelebb hajolok hozzá. Nem sokkal alacsonyabb nálam, mégis le kell hajolnom. Nem az ajkaimmal közelítek azonban, hanem a szemeimmel, mintha attól, hogy közelebb vannak hozzá, jobban látják majd őt. Ez persze tévedés, de éreznem kell, vonz-e vagy sem. És vonz. Nagyon is. Talán pont azért, mert most más oldalát mutatja. Ez a felkínálkozás azonban, már ha annak vehetem... Különös. Persze lehet, hogy csak túlértékelem. Lehet, csak gúnyolódni akar ezzel a kérdéssel. Honnan is tudhatnám?
Látom rajta, szinte lépésről lépésre nyomon tudom követni, milyen hatása van rá az érintésemnek. Látom, hogy el fog hátrálni, és végül a keze valóban lehull az enyémről. Hátralépne, de nem engedem. A csuklóját elkapva bilincselem őt magamhoz, épp úgy, mint akkor éjjel. Nem engedem többé, hogy kitáncoljon a kezeim közül.
Elmosolyodom. Azt hiszem, tényleg kellemes dolog játszadozni a vacsorával, mielőtt felfalnád.
- Nem - mondom ki a szót egyszerűen és nyomatékosan. Látni akarom, ahogy egy pillanatra megrémül, látni akarom, mit reagál arra, ha visszadobom rá a saját átkait, mégpedig közelről. Egy pár pillanatig kiélvezem a hatást, aztán folytatom a mondanivalómat, kissé megkeményítve a vonásaimat, a hangomat és a szorításomat is.
- Megmondtam neked, hogy nem akarlak megkapni.
Közelebb húzom magamhoz. Lehet, hogy ellenkezik. Semmi sem biztos, csak az, hogy a csuklója a markomban van, a másik kezemben meg a pálcám. Ha kapálózni kezd, hát azt hiszem, elengedem, kivéve, ha érzékelhető lesz, hogy igazából nem akarja, hogy elengedjem. Legutóbb ő játszotta állandóan azt, hogy hol közelebb simult hozzám, hol odébb libbent. Most nem fog táncot lejteni körülöttem. Itt marad, közel marad, és kész. Így akarom.
- Elmondtad már, mit akarsz, de egyáltalán nem voltál meggyőző. Úgyhogy én is megkérdezem újra. Akarsz, Elena? Vagy szólítsalak inkább más néven?
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2011. 08. 17. - 10:48:33 »
+3


Undor ül ki az arcomra, gyorsan fészkel helyet magának a zavar mellé, nem törődve semmilyen következménnyel. Az undor nem neki szól, vagy bármely érintésének. Magamtól undorodom.
Eddig fel-alá járó mellkasom most nyugodtan pihen medrében, egy fájdalmas sóhaj sem hagyja el ajkaim. Mozdulatlanságom csak pillanatok erejéig tart, igyekszem kihajózni ebből a tehetetlen állapotból, minden egyes porcikámmal azon vagyok, hogy elég erőt gyűjtsek. Elég erőt ahhoz, hogy elfussak. Elfussak oda, ahol senki sem néz így rám, nem ér így hozzám, nem suttog ilyen szavakat. Testem azonban makacsul szegül ellen kívánságomnak, lábam nem mozdul se előre, se hátra. Lelkem vadul feszeng a testbe, amibe zártam, próbálva kitörni a kalitkából. Kalitkába zártam már évekkel ezelőtt, és soha nem engedtem neki, hogy csak egy apró kirándulást is tegyen. Most azonban elszeretném engedni, hagyni, hogy az eszme legyőzze az akaratot, de mégis képtelen vagyok. Különös vonzalom az, ami megvetette lábát az eddig oly' tisztának tartott szívemben. Darabjaiból szedtem össze azon a napon, mikor az, akinek a kezébe helyeztem, csak úgy egyszerűen eldobta. Egy darabig még elszórakozott vele, dobálta ide oda, míg nem falnak ütközött, és szilánkjaira hullott. Hajlandó voltam keresztüllépni a szilánkokon, hogy magam építsem újjá romjaiból.
De sosem gondoltam volna, hogy pont most fog újra dobogni.
Nem szeretném, hogy bármit is érezzek, üresség után sóhajtok, elszeretnék innen szaladni, csak úgy szó nélkül. Futni, amíg elég erőt érzek a testemben, majd lerogyni azon a ponton, ahogy kifogytam a szuszból. Ám bármennyire is ácsingózok a nedves föld után, a szabadság után, amit mindig is kívántam magamnak, most csak a poros padlástér az, ahol elterülhetnék. Helyette inkább stabilan nyugszom két lábamon, az imént még mozdulni akartam, hátra, most azonban eszem ágában sincs.
A kérdés, amit az előbb kiböktem, nem marad válasz nélkül. Mosolyog. Legszívesebben letörölném arcáról a mosolyt, és ugyanolyan szomorú grimaszt festenék a helyére, mint amilyen az én arcomon ül. A nem, mint egy inda kúszik rá testemre, szívemre, csak úgy, mint keze. Nem enged mozdulni. Nem is akarok.
Azonban most nem csak egyetlen darab szót kapok sovány vigaszként, pillanatok múlva folytatja. Ám az a pár pillanat is örökkévalóságnak tűnt a szememben, pont mint az az idő, ami a levél átadása és az indulásom között telt. De most koránt sem voltam olyan türelmetlen, mint akkor. Megtanultam már várni rá. Vártam, hogy megkapja a levelem. Vártam a válaszát. Vártam, hogy ideérjen, és vártam a lebukást is. A sorozatnak csupán egyetlen darabja maradt teljesítetlen: a lebukás. A levelet megkapta, idejött, és válaszol minden kérdésemre. De nem ismeri fel a különbséget köztem és testvérem között. Örülnöm kellene ennek avagy talán keseregnem? Hiszen nincsenek olyan szoros kapcsolatban, hogy megtudja állapítani, ki is áll előtte valójában. Azonban keserűséggel tölt el, hogy nem kiáltotta még rám a fájdalmas szót: lebuktál. Már szeretnék lebukni. Hogy megtudja, hazudtam neki, másnak adtam ki magam, becsaptam. Akkor talán nem esne ilyen kellemesen még a fájdalmas szorítás sem, amit csuklómon érzek. Másik tenyerem a mellkasára helyezem, egymással szemben állunk, és mindketten figyeljük, mit lép a másik. Mintha csak párbajoznánk, de érzelmekkel párbajozunk. Érzelmekkel, érintésekkel, szavakkal, és vesztésre állok.
Azonban nem biztos, hogy ő győzedelmeskedik felettem, sokkal inkább én adtam fel idejekorán a küzdelmet. Hagytam, hogy hatása alá vonjon, megrészegítsen szavaival, és valamelyik poros sarokba dobassa velem a tervem.
Pedig nem Ő akarta így.
Ő is csak áldozat. Áldozata annak, amit olyan sokáig tervezgettem magamban, és már cseppet sem érzem helyesnek. Mit értem el vele? Messze nem az a cél lebeg a szemem előtt, ami az indulás pillanatában. Messze nem úgy nézek rá, mint bármelyik találkozás alkalmával, mikor csak messziről pillantottam meg. Nem figyeltem, nem keltette fel az érdeklődésem, tekintetem gyorsan tovasiklott az akkor még irigy sárga színben tetszelgő szempárról. Ezek az íriszek most szürkék.
Közelsége tapintható, a csuklómban lüktető fájdalmat az idő s megszokás már csak tompa pulzálássá redukálta, tenyerem ugyanott pihen, ahol eddig. Ez az egyetlen, ami megakadályozza, hogy még közelebb kerüljek hozzá, és mégsem feszül elég erősen ahhoz, hogy ne lehessen onnan egy mozdulattal lesöpörni. Ellenkezésem jeléül helyeztem arra a pontra, most viszont már csak kényelmesen pihen a helyén.
-Messze kevés már ide az akarat...
Suttogom elhaló hangon, szinte csak magamnak. Ám néma csendnek köszönhetően, ami körénk telepedett, még ezek a szavak is tisztán érthetőek. Magamnak mondom-e, amit mondok, vagy válaszul, magam sem tudom. Ha az akarat elég lenne, már rég nem itt lennék.
Akkor hol? Messzebb vagy még közelebb?
A mondat vége gyorsan száguld keresztül az idilli higgadtságomon, hirtelen ismét hevesen kalimpál a szívem, szinte kitörve mellkas-ketrecéből, amibe a természet zárta.
-Miből... miből jöttél rá?
Tagadni akarok, minden egyes porcikám tagadni akarja szavait. Ám a legelső pillanattól kezdve titkon erre vágyok: végre magam lenni. Mégis ott van bennem a félsz... Eddig azért nem éreztem magam annyira bűnösnek, mert úgy gondoltam, Elena nevében cselekszem. Ám amint kimondja a nevem, ismét önmagam leszek. És mégis mit fogok tenni? Akkor már szabadon futhatok, hiszen ha lebuktam, nincs keresnivalóm a karjai között. És miért higgadt? Szavai nem vádlóan hatnak, nem is fájdalmasan vagy dühösen. Ugyanazon a hangszínen mondja végig az egész mondatot. Azt, hogy akarom-e. Azt, hogy Elena. És azt, hogy más néven...
Szoborszerű mozdulatlanságomba életet lehel a félelem, ismét érzem a testemen átfutó tüzet. Ugyanez a tűz a tekintetembe úszik, és verődik az övére.
Ismered a titkom, Draco?

Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2011. 08. 18. - 02:21:18 »
+2

I'M GONNA RUN RIGHT TO THE EDGE WITH YOU
WHERE WE CAN BOTH FALL FAR IN LOVE


Vajon mit tenne valaki más a helyemben?
Észben tartom a valóságot, könnyeden és lazán, mintha nem lenne más, csak egy aranycikesz: védtelenül, véletlenül remeg-lebeg mellettem. Az igazság már nem érdekel. Már akkor elvesztette a jelentőségét, mikor először csókoltam meg őt. Sőt! Már réges rég, mikor rájöttem, hogy a menyasszonyom és Crasso közt tényleg van valami, nem csak képzelődöm. Elvesztette a hitelét az egész világ akkor, mikor elvesztettem a hitelem én is saját magam előtt. Olyan vagyok, mint a joker a kártyapakliban: az leszek, amit mások kívánnak. Mindenre jó, mégsem ér semmit.
Az, hogy itt vagyok, olyasmire vall, ami nem én vagyok, mégis nagyon is beleillik a képbe. A kulcs az ok. Az ok Elena. Elena a kulcs. Hogy erre mikor jöttem rá? Az első pillanatban, amikor visszafeleselt nekem. Nem igaz, amit mondtam, az, hogy nem akarom megkapni őt. De, akarom őt. Akarom, hogy előttem változzon, hogy előttem váljon dagályból apállyá, szeretetből gyűlöletté, dühből nyugalommá, kétségből bizonyossággá. Rabul ejtett, semmi mással, csak azzal, hogy a szemem láttára alakul, akár a hold, de úgy, hogy a változást nem én irányítom. Én csak előidézem. Olyan, mintha delejes hatással lennék rá, mintha hipnózis alá kerülne minden alkalommal. Ettől kifordul magából, más lesz. Felfedi nyílt sebeit, melyeket más elől takargat. A karjaimba olvad, hozzám simul. Mintha hatalmam lenne felette, isteni érzés. És szeretem, hogy mindig meg tud lepni.
Meglepett ez a mai üzenete is, és ezért jöttem el. Ha egyszer rákapsz az ízére, nincs megállás. Nem hiszem, hogy valaki más valaha képes lenne erre. (Nem tudhatom, hogy jelenleg éppen valaki más váltja ki belőlem ugyanazokat az érzéseket...)
Kezét a mellkasomra helyezi. Ing, pulóver és talár alatt tapint engem. A szívemet. Mindig megtalálják azt az egyetlen pontot a testemen, amely árulkodóbb lehet minden elejtett félszónál, minden elszólásnál vagy villanásnál. Itt sebezhető vagyok. Lélegzem. Dobog a szívem. Az érintése alatt élek. Különös áramlás indul meg. Én őt fogom, ő engem. Kezem lecsusszan a csuklójáról, hogy az ujjaiba kulcsolhassam az enyémeket. Tekintetem nem mozdul a szemeiről. Már nem vizsgáztatom, már régen átment minden tesztemen.
Halkan válaszol, szinte remeg a hangja valami visszafojtott érzelemtől.
- Igazad van - mondom pillanatnyi hallgatást követően. Már rég nem számít az akarata. Az én óhajom számít, de az sem eléggé, hiszen azt kellene akarnom, hogy elfelejtsen, hogy távozzon tőlem, hogy meneküljön, amíg teheti. Ezt kellene, de nem ezt akarom, hanem azt, hogy maradjon mellettem.
Maradj mellettem.
Tulajdonképp ha elég távolról nézzük, mindegyiküknek csakis ezért könyörgök. Ezért az egyért térdre esni is hajlandó lennék, ha megkapnám, de az üzlet soha nem ilyen egyszerű.
Érzem, hogy megfeszül, hogy végighullámzik rajta az ideg, mikor felteszem neki azt a kérdést. (Fogalmam sincs, mennyire rátapintottam a lényegre.) Nem értem a dolgot, hiszen annyira nem szúrtam mélyre, sőt. A találkozó elején elhangzott becenevére utaltam, arra, amelyet az utolsó előtti pillanatban kapott. Azt mondtam neki, bátor, amiért nem menekült fejvesztve. Azért tettem föl neki ezt a kérdést, hogy megtudjam, most vajon el akar-e menekülni. De azt hiszem, felbolygattam valamit. A szemeit nézem, hátha ki tudok olvasni belőlük valamit. Hirtelen harciassá válik az arca, vagy csak én látom így? Mintha a fejét is felvetné, büszkén, vagy bosszúállón, vagy... Nem tudom. Ez gyanakvóvá tesz. Egy újabb arcát ismerem meg, és a felismerés apró jégdarabkákként csusszan a zsigereimbe.
Várok a válasszal, várok, hátha eljutottunk addig a pontig, ahol bármelyik pillanatban elárulhatja magát. Figyelem őt. Olyan közel állunk, hogy érzem a kipiruló arcából áradó hőt. Vagy ez valami más?
- Valamit szeretnél bevallani - jelentem ki. Nem kérdés volt, hanem inkább szuggerálás. Én akarom, hogy elmondja, ezért ő el fogja mondani. De egy tapodtat se mozdulhat előlem. Fogalmam sincs, mi fog most kiderülni, már ha egyáltalán válaszol. Te. Tudni. Akarom. A rögeszméimtől üldözve kezdenek el peregni a gondolataim, egyik a másikat követi. Valamiről tudnom kellene szerinte, amiről nem tudok. Mi van, ha ezért találta ki az egész randevút? Egy pletyka? Egy hír? Hallottam valamit a családjáról mostanában? Vagy akár róla? Nem. A név miatt rémült meg. Egy név, egy név. Más név, más személy. Százfűlé-főzet. De hát hogyan? Lehetetlen. Az utánzás tökéletes. Nem a külső, a belső. De ha nem ez, akkor mi? Mi?
Áruld el a titkodat nekem, Elena.
Naplózva

Elena Pierce
Eltávozott karakter
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2011. 08. 18. - 06:48:02 »
+3

Draco & Lina
Can you hear when I say
I have never felt this way
So can you feel the way I feel?
I'll mirror images back at you


El akarom foglalni magam. Már megint sok mindenen jár az eszem, és ez teljesen kifáraszt. Nem akarok a nap minden egyes percében az életemről gondolni, a gondjaimról. Mintha attól félnék, hogy el fognak menekülni. Bár csak így lenne… De nem, sajnos nem szöknek el. Itt vannak, a vállaimra nehezednek, és megoldásra várnak.
Elég hülye ötlet, de úgy gondoltam, hogy az alvás majd eltereli a figyelmemet. Őszintén szólva nem azért döntöttem mellette, mert tényleg azt hittem, hogy segíteni fog, hanem azért, mert az utóbbi napokban elég pocsékul érzem magam, és ez meg is látszik rajtam, bármennyire is próbálom eltitkolni. Még enni sem tudok rendesen. Remélem, hogy nem kaptam el valami komolyabb nyavalyát.
A nap elején még csak vacakul voltam, de most már a hideg is ráz. Remek! Nem elég, hogy rosszul alszom és alapból is rémálmok gyötörnek, de most a hőemelkedés is rátesz majd egy lapáttal. Mindegy, majd rendbe jövök. Ahogy mindig. Még így is elég erős vagyok, és rajtam nem fog ki holmi átkozott rémálom. Elég vicces, hogy így gondolom, hisz jól tudom, bármennyire is szeretném a rossz álmok mindig is hatással voltak, vannak és lesznek rám. A viselkedésemre, a hangulatra és mindenre.
Még a klubhelyiségben vagyok, de már arra gondolok, hogy nemsokára a puha párnámat érezhetem a fejem alatt. És a finom takaróm... Mely majd átöleli az egész testemet, azután pedig mély álomba ringat. Az álom, ami remélhetőleg nem változik sötét illúzióvá, pedig pontot tesz és véget vet a mai napnak.
Eszembe jön, hogy be kell vennem az érzékenységemet ápoló orvosságot. A kastély tele van olyan dolgokkal, amiket ki nem állhatok, mert allergiás rohamom lesz tőlük, ha nem vigyázok kellőképpen.
Szokásom szerint nem figyelek a klubhelyiségben ülő diákokra. Miért érdekelnének? Csak megyek és megyek, amíg az egyik hozzám nem szól.
 - Húú, ez elég gyors me… - szakítja félbe a mondatát, majd újból megszólal - akartam mondani volt. Elég gyors volt - röhögi el magát, majd a társaságában lévő kretén is követi a példáját. Határozott lépkedésem lassul, míg teljesen meg nem állok. Nem mozdulok, csupán a fejem. A tekintetem a két, még mindig röhögő idiótára ugrik.
 - Parancsolsz? - kérdezem meg enyhén haragos hangon. Utálom, ha valaki keresztbe tesz a terveimnek, és ezek a gyengeelméjűek pillanatnyilag pont azt csinálják.
 - Nem a nyeregtetős padláson lenne a helyed? - szólal meg a másik. Újból a nevetés tör rájuk. Ez komoly? Ezek viccet csinálnak belőlem? Úgy nézzek ki, mint aki jó kedvében van? Aki szívesen tréfálkozna egy picit?
 - Megkérsz, hogy adjak át egy cetlit Malfoynak, amiben randevúra hívod, és el sem mész? - a kacaj újra kitör. Kikerekedik a szemem. Hogy mit csináltam? Most hallucinálok, vagy ezek tényleg kiröhögnek. Milyen cetliről beszélnek? És ki az a félkegyelmű, aki azt hiszi, hogy én oda felmegyek? Én? Arra a poros helyre? Vicces, de mégsem tudok nevetni.
A két srác az idegeimre megy.  A feszes testtartásom megtörik és a fiúk irányába indulok. Kedves mosolyt varázsolok az arcomra, és könnyű, légies léptekkel közeledek feléjük. Pár centinyire állok attól, aki elsőnek szólt hozzám. A higgadtságom egy pillanat alatt elszáll, az egyik kezemmel a fiú ruhájába kapok a másikkal meg előrántom a pálcámat. A srác nem sokkal magasabb nálam. A nyakához szegezem az eszközt, majd megszólalok.
 - Elolvastad a cetlit, amit tőlem kaptál? - talán túlzásba viszem, de nem érdekel. A szemét, akire a pálcám mutat, viccet csinál belőlem. Egyáltalán nem vagyok jó hangulatomban, és amúgy sem tudom eltűrni, ha valaki rajtam szórakozik. Ezen kívül meg fogalmam sincs, hogy miről beszélnek.
 - Én nem… Csak elejtettem és véletlenül megláttam.
Vajon milyen ostobának néz? Rántok egyet a ruháján, és a nyakához érintem a pálcámat.
 - Hej, Pierce! Ezt talán… Neeem kéne - szólal meg a másik, de a szavai úgy suhannak el a fülem mellett, mint egy téli napon a hűvös szél. Hidegen hagy, amit mond. Olyan, mintha meg sem szólalt volna.
 - És mikor adtad át neki? - vallatom továbbra is a fiút.
 - Majdnem egy órája.
Ellököm magamtól, majd sarkon fordulok. Hallom, hogy suttognak, de most éppen más célom van.
“Gratulálok Pierce! Most megkaphatod az mardekáros agresszor titulust .” Megszólal a belső hangom, de ez sem érdekel. Megérdemelte.
Megfeledkezve a terveimről (és az orvosságról) kilépek a klubhelyiségből és egyenesen a mocskos, poros hely felé indulok. Miközben a folyosókon masírozok azon gondolkozom, hogy vajon mi rosszat tettem, hogy Merlin egyfolytában büntet. Ki az a kedves személy, aki ilyen figyelmetlenül szervez nekem és Draconak randevút? És te jó ég! Nem tehette kevésbé feltűnő módon? Minek jár ide, ha nem használja a varázslatot. Még hogy egy másik mardekárossal üzenget. Hol él ez? Nem tudja, hogy a Roxfortban nincs olyan, hogy titkos üzenet? Attól a pillanattól kezdve, hogy más mocskos kezeibe kerül, szinte lehetetlen, hogy a tartalma titokban maradjon. De hagyjuk, ez nem olyan fontos! Még egy pletyka... Nem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb? Amúgy is sok van belőlük. Ellenben az, hogy Elena Piercenek adja ki magát… Efelett nem lehet, nem tudok szemet hunyni. Viszont azt, hogy egy tiltott helyen szervezett találták… Hát ez egyszerűen zseniális, legalább is az üzengetéshez képest. De vajon miért szervezne valaki nekem és Draconak randevút egy diákok számára tilos helyen? Fogalmam sincs, de ki kell hogy derítsem.
A padlástérhez érve rögtön megpillantom a  felvezető létrát. Valaki lerántotta a falikárpitot, ami azt jelenti, hogy bárki emberfia már fent van. A létrafokokra pillantok, és azon töprengek, hogy miért pont ezt a helyet választotta az illető. A Roxforton annyi tiltott hely van. Miért pont ezt?
Körbepillantok, majd megragadom az egyik létrafokot. Lassan haladok. Nem szeretnék megzavarni valakit vagy valamit. A létra tetején vagyok, amikor két alakot pillantok meg. Ijedségemben lemászok egy-két létrafokot, majd óvatosan újból megteszem a távot. A helyiségbe pillantok. A por elkezdi csiklandozni az orromat. A francba is! A gyógyszer. Elfelejtettem bevenni.
Tüsszentenem kell, de nem akarok lebukni. Két ujjamat az orromra tapasztom és sikeresen visszatartom a tüsszentést, ám nem tudom, hogy meddig bírom ki. Remélem minél több ideig.
Rögtön felismerem a nekem háttal álló személyt. A tejföl szőke haja és a testtartása megtéveszthetetlen. Minden bizonnyal ez nem más, mint Draco. A lány arcát viszont nem látom. Végre beszélni is kezdenek. Kicsi lány? Mi a franc? Hah… Nem hiszek a fülemnek. Ezek szerint ezt a jelzőt minden nőjére használja. Milyen fantáziadús?
“Pierce, Pierce! Mit hittél?”
Nem igazán tudom. Az nap, azon az estén… Merlinre, de ostoba vagyok! Már megint bedőltem a szép szavaknak. Ez minden! Ha hallgattam volna az eszemre, akkor talán most nem lennék ilyen csalódott. Csalódott? Tényleg így érzek? Vagy talán ez teljesen más? Félelem, ami az a tény ébreszt bennem, hogy megint becsaptak?
Megint a beszélgetésre figyelek. A lány kettőjükről akar beszélni. Hmm… Ez érdekes lesz. Nem értem, hogy miért állok egy létra tetején és Malfoy randevúját követem. Hisz semmi sem történt köztünk. Az csak egy csók volt. Próbálom beetetni magam, de tudom, hogy ez nem így van. Itt nem csak a csókról volt szó, hanem az egész estéről. Mind a kettőnk betekintés nyert. Levehette a másik álarcát. De vajon Draco is ugyan olyan őszinte volt, mint én? Vagy csupán már olyan rég óta játszik, hogy a kisujjából kirázza a megbánt alak szerepét?
Úgy döntök, hogy jobb, ha elmegyek és nem foglalkozom azzal, ami nem hozzám tartozik. Inkább… Nem is tudom. Az alvás már úgy sem menne. Egyben biztos vagyok. Egész végig ezen fogok morfondírozni.
“Késő bánat, Pierce!”
Már lefelé készülök, még a lépcsőfokot is megnézem, mikor Draco elmozdul, én meg akaratlanul is megpillantom a társaságában lévő lány arcát. Egyből felemelem a fejem. Legszívesebben ordítozva kérdezném meg azt, hogy mi a franc van. Ő én vagyok. Az arca, a haja, a testtartása. Mindene olyan, mintha csak én lennék. Húúú, valaki aztán nagyon jó kedvében van! Nem mászok fel a helységbe. Előbb tudnom kell, hogy ki ez. Lehet, hogy úgy néz ki, mint én, de a százfűlé főzet csodákra képes.
Elképedve nézem, amikor meghallom a szavait. Ez már a vicc kategóriában sem tartozik. Most tényleg azt kérte Dracotól, hogy hagyja békén?  Tátott szájjal bámulom tovább a fejleményeket. Megriadok. Megint rám tör a tüsszentés. Lehajolok, és az előbbi trükköt szeretném bevetni, de most nem megy olyan könnyen. A tüsszentés egy fojtott, ép hogy hallható hanggá alakul. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Menjek el, vagy nézzem meg, hátha nem hallották? Az utóbbi mellett döntök és visszamászok a helyemre. Szerencsém van.
Csupán egy szó hagyja el a lány száját. Nem akarom elhinni. Ez a valaki, az én testemben bújva ajánlja fel magát? Milyen undorító, beteg ember tenne ilyet? Dühös vagyok. Idegesít, ahogy Draco hozzáér a lányhoz és fordítva. Minden mozdulat. Olyan ismerős...
A lány elég gondosan játssza Elena szerepét. Talán túlságosan is jól csinálja. Felmerül bennem egy gondolat, de nem akarok azt feltételezni. Nem! Ő képtelen lenne ilyesmire vetemedni. De… Nincs más lehetőség. Ugyan úgy néz ki, mint én, még a magassága is megegyezik. És piszkosul jól ismeri minden mimikámat, mozdulatomat. Az egész… Olyanok, mintha csak én lennék. Mintha oldalról nézném magam. Kizárólag egy valaki jöhet szóba. Az, akivel közös külsőt kaptunk. Az egyetlen ember a világon, akivel egy, megkülönbözhetetlenül hasonló kinézettel rendelkezünk. Kalina.
Egy gombóc fojtogat. Nem akarom elhinni. Inkább azzal próbálom nyugtatni magam, hogy valaki százfűlé főzetet ivott és Elenának adja ki magát. Hiszen hiba volt tőle, hogy ilyen piszkos helyet választott találkahelynek. Sosem jönnék fel ide. Már csak azért sem, mert nem szeretem a tisztátalanságot. Ez a jelző pedig elég gyenge kifejezés erre a helyre. Tudom, érzem, hogy a ösztöneim nem csalnak. Lina úgy ismeri, mint a saját tenyerét. Ő az egyetlen, aki el tudná játszani engem. Túl jól ismerjük egymást. Ez a két apró hiba pedig… Mindenki hibázhat. Nincs tökéletes tett. De vajon Malfoy is tudja, hogy az előtte lévő lány nem én vagyok? Vagy csupán megismerte az egyik Pierce ikret, és úgy gondoltam, miért ne ismerhetné meg a másikat is? Hisz neki mindig a legjobb kell… De az is lehetséges, hogy minden egyes mozdulatát nekem szánja, csak épp az a baj, hogy Ő nem én vagyok.
Nem tudom, hogy mennyi ideig foglalkoztam a gondolataimmal, de csak akkor nézek megint a párocskára, amikor Draco valamire helyesel. Olyan közel áll hozzá, hogy legszívesebben… Nem is tudom, hogy mit csinálnék. Talán, ha mással látnám nem lennék… Kizárt! De miért pont Lina? És egyáltalán miért ment bele ebben a testvérem? Hallom Draco kijelentését, és nem bírom tovább. Felmászok a padlásra. A lábam alatt felkavaró por felemelkedik, és most már nem tudom visszatartani. Tüsszentek egy halkat. A szemem bekönnyezi., de ahelyett, hogy a kis cseppekről gondoskodnék, egyből elkezdek tapsolni. Lassan csinálom, miközben egy mű mosolyt varázsolok az arcomra. Feléjük közeledek, de ezúttal lassan lépkedek. Nem akarok egyfolytában tüsszögni.
- Bravo! Bravo! - szólalok meg - Ez csodálatos volt! - a hangomban jól hallható irónia szökik. Ha nem tudnám, hogy a Roxfortban nincs dráma szakkör, és azt is, hogy Draco vagy Lina amúgy sem járnának olyanra, talán meg sem szólalnék. Nem szakítanám őket félbe.
- Csak nem? A sárvérűek behozták a Roxfortban a dráma kurzust és ti jelentkeztetek rá? Aranyvérű létetekre… Dicséretes! - gúnyolódok. Már abbahagytam a tapsolást, de a hangom ugyan úgy cseng. A tekintetem Draco és Lina között vándorol, hol az egyikre, hol a másikra.
- Ha már bevallunk egymásnak dolgokat… - Dracora pillantok. Szeretném, ha látná, nem csak hallaná, amit mondok. Ugyan úgy, mint múltkor. - Megbíztam benned, de látom neked nem volt elég, amit mutattam. Ha AZ nem volt kellőképpen meggyőző, akkor nálad hogy  a fészkes fenében kell bizonyítani? - kis szünetet tartok, mert muszáj levegőhöz jutnom. Ha közelebb akarna jönni, felemelem a karom, annak jeliül, hogy nem merje megtenni, majd ismét megszólalok - De még mielőtt válaszolnál… Ne törd magad! Felesleges. - bánatot szinlelve rázom meg a fejem. Vajon tényleg csak színlelek?
Érzem, ahogy a csalódottság, a düh, a szomorúság és még egy csomó más érzés kavarodik bennem. Úgy érzem magam, mintha valaki tüzet gyújtana a testemben, de a lángjai nem tudnának megmelegíteni. Égek, de mégis fázom. Kirázz a hideg. Ösztönösen átkarolom magam. A bal tenyerem a jobb felsőkaromra, a jobb, pedig a balra csúszik fel, pont a könyököm fölött. Fázom.
A tekintetem Linára szökken. Várom, hogy a szemembe nézzen. Ha nem teszi meg, akkor nekifutok a mondókámnak.
- Csalódtam benned - fintorodom el, hogy minél jobban kifejezzem az undoromat. - Sosem hittem volna, hogy kihasználod azt, hogy ikrek vagyunk. Ha már egy Merlin háta mögötti helyet választottál… Remélem… - elcsuklik a hangom - remélem anya nem lát. Rohadtul kiábrándulna - a hangnemem a "rohadtul"-t emeli ki. Nem vagyok biztos, abban, amit csinálok. És ha ez nem Lina? Semmi veszíteni valóm. Legfeljebb hülyét csinálok magamból.
Beletúrok a hajamba. Csak azt szeretném, hogy az arcomon egyetlen hajszál se legyen. Mintha attól félnék, hogy nem veszik észre az képemen kirajzolódott érzéseket. - Mellesleg nagyon jól áll a zöld, akár csak nekem - egy műmosolyt villantok. A szavaimnak átvitt értelmük van.  - Meguntad a skarlátvörös-arany összeállítást?
Lehet, hogy mostanában nem igazán mutattam ki Lina iránti szeretetemet, de ez nem azt jelenti, hogy nem is szeretem. Visszarázódom a monológomba.
- Ha már itt vagyok - egy tüsszentés zavarja meg a mondókámat. Elegem van az egészből! Előszedem a pálcámat, és egy portalanító bűbájt szórok a helyiségre. Kell, hogy még a por is kínozzon? Nem elég, ami itt folyik? Leeresztem a kezem, pont a testem mellett. - engedjétek meg, hogy megkérdezzem.  Mégis milyen elmebeteg játékot űztök?
Hányinger kerget a szituáció és a hely láttára. Fogalmam sincs, hogy akarom-e egyáltalán tudni a kérdésemre a választ. Egy pillanatra még azon is elkezdek töprengeni, hogy nem lenne-e jobb, ha távoznék. Nem érdekel, hogy mi folyik itt… Hah! Az a baj, hogy másoknak hazudhatok, de magamnak nem. Bármennyire is rosszul vagyok az egésztől, hallani akarok valamilyen magyarázatot. Muszáj megtudnom, hogy mi van köztük, és mióta tart.

(az 50. és egyben a leghosszabb hozzászólásom *-* csak itt, csak nektek ♥)
Naplózva

Kalina E. Pierce
Eltávozott karakter
*****


:: hetedik ::

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2011. 08. 18. - 14:50:38 »
+3


Szerencsétlen helyzet ez, amibe nem önhibámon kívül csöppentem bele. Igenis én vagyok az új, már több szálon futó történet egyik főszereplője. Ám a történetben nem azt a szerepet foglalom el, amelyiket büszkén viselnék... A nap elején még a megmentő szerepében tetszelegtem magam előtt is, a tükör előtt gyakoroltam a gondosan megírt kurta kis mondókát, amit hibátlanul mondtam ma vissza Neki. Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen hatással lesz rám, és mindenféle erőfeszítés vagy szándékosság nélkül dönti majd porba a becsületből és önfeláldozásból épített váramat. Gondosan pakoltam fel minden egyes téglát rá az önön kezemmel, néha sikerült valakinek balra-jobbra taszigálnia az építőköveket, de sohasem láttam még ilyen pusztítást, amit ő végzett. Jobban mondva kezem a kezére tettem, és úgy pakolgattuk félre a téglákat, majd csaptuk őket a falhoz. Ebből már nem lesz soha többé vár...
Szívének minden egyes dobbanását érzem tenyeremen, együtt lélegzek vele. Soha nem éreztem még valakit ennyire közel magamhoz, és noha pár percig még sikerül is azzal áltatnom magam, hogy mindez nekem szól, de gondolataim hamarosan kitisztulnak, és rá kell, hogy jöjjek, az ő szíve nem értem dobog. Nem is tudom mit szeretnék jobban... És amíg nem döntöttem el, addig teljesen felesleges mindenféle próbálkozás arra, hogy végre kikászálódjak a csapdából, amibe önként és dalolva kerültem bele. Gondosan fontam a hálókat napokig, és végre a zsákmány is megérkezett. Csakhogy a szerepek felcserélődtek, ő került a domináns szerepbe, és pár szóval, érintéssel már majdhogynem be is hálózott engem. Nincsen konkretizált neve annak, amit most érzek, de tudom, hogy mérföldekkel több annál, amit valaha is kiváltottak belőlem.
Mindig szerettem volna ilyet érezni: hogy izzad a tenyerem, és elveszek a másik tekintetében. De még véletlenül sem így képzeltem ezt az egészet. Tisztán él a kép a fejemben: amikor felsétáltam ide, és büszkén meredtem magam elé, csak arra várva, hogy elküldhessem Őt innen. Most viszont ha pálcát fognának a fejemhez, akkor sem tudnám arra utasítani, hogy menjen el... Tekintetemmel is azért könyörgök, hogy maradjon még.

Igazat ad nekem. Draco Malfoy igazat ad nekem. Ilyenről, vagy akár hasonlóról még csak álmodni sem mertem volna este. Bár este nem is igazán tudtam aludni... Tudtam, hogy valahol helytelen, amit tenni készülök, így csak forgolódtam az ágyban, ami máskor olyan puhán ölel magába, és ringat álomba. Most úgy éreztem, egy szöges lécen fekszem, ami minden egyes elmozdulás alkalmával megsebez valahol. Már érzem is az újabb sebeket. Egyet a szívemen, egyet a csuklómon, egyet a tenyeremen, amivel mellkasának támaszkodom. Már tudom, okos dolog volt odahelyezni, hiszen kitudja, milyen közel lennénk már egymáshoz, ha az nem lenne a helyén. Gondolatban már ajkaimmal is megközelítettem a kíváncsi arcot, aki most arra szuggerál, valljak neki színt. Minden annyival könnyebb lenne, ha kibökném: semmi sem az, aminek látszik.
Azonban már nem akarom bántani.
Nem akarom, hogy csalódjon bennem. Nem akarom, hogy másként nézzen. Nem akarom, hogy az ajkak, melyek előbb még azt suttogták, hazudsz, más szavakkal illessenek. Nem akarom bántani, mert tudom, hogy viszonozná a fájdalmat, és én is hamarosan hasonlóan éreznék. Nem tudnám elviselni, hogy hazugnak vagy álnoknak nevezzen, pedig tudom jól, az vagyok.
Eddig azt hittem, én vagyok a világ legőszintébb és egyenesebb embere, most mégis irtózom magamtól. Irtózom attól az érzéstől is, ami szétfeszíti a mellkasom, és ami heves dobogásra készteti szívem. Fáj a felismerés, hogy mindez csak az én irányomból szól neki, ő valaki egész mást lát.
Vagy mégsem?
Ajkam szóra nyílik, szeretnék neki mindent bevallani. Elmondani, ki vagyok, miért jöttem ide, de tudnom, hogyha egyszer belekezdek, nem hagyja, hogy a végére érjek... Nem hagyja, hogy elmondjam neki: változott a terv.
Már tudom, nem helyes elszakítanom Elenától, mert azt nem azért tenném, hogy őt kíméljem.
Fájdalmas tekintettel markolok bele az anyagba, amely mellkasán pihen. Mert nem akarok szavaimmal a szívébe markolni...
-Nem akarok fájdalmat okozni. Nem akarom, hogy csalódj bennem...

Egyre távolabb érzem magamtól, pedig fizikailag egyre közelebb húzódom hozzá. Már csak pillanatok választanak el attól, hogy végre lerántsam a lepelt a titokról, vagy lerántsa ő maga. Nem akarom, hogy megszűnjön ez a pillanat.
Az akaratnak itt már régen nincs helye.
Tapsvihar vet véget a pillanatnak egy vallomás helyet. Összerezzenek, ismét az anyagba markolok kezemmel, tekintetem a tapsolóra téved. Minden fal összeomlik körülöttem, amint megpillantom Őt. Megpillantom magamat.
Tekintetem egy percre visszasiklik Draco-ra, akivel már el is vesztettem a kényelmes szemkontaktust. Szeretném még egy percig így látni, de már késő, ő is meghallotta. Tenyerem lesiklik róla, a másik kezemmel is csak arra várok, hogy elengedje. Pedig igazából nem is szeretném...
Oldalamban szúró fájdalmat érzek, minden egyes szava újabb tőrdöfés. Képtelen vagyok bármit is mondani, szemem megtelik könnyekkel, amiket gondosan igyekszem letörölni onnan, de egy idő után már nem is próbálkozom. A könnycseppek ellepik kipirult arcom, hűsítően futnak végig rajta, majd úsznak át a nyakamra. Nem akarok közbevágni, hiszen tudom, minden egyes szót megérdemlek. Mondókája első felét nem hozzám intézi, tehát nem is bennem csalódott mélyebben... Nem én vagyok a fontosabb... Nem én vagyok az, akit nem szeretett volna elveszíteni...
Képtelen vagyok a szemébe nézni, ő bármennyire is szeretné. A vitáink alkalmával én vagyok a megrovó, most azonban itt is megfigyelhető a szerepcsere.
-Anyát hagyd ki ebből!
Olyan hirtelen ér engem is a kitörés, hogy még csak a hangerőt sem fogom vissza. Mintha egy eddig békésen szunnyadó vulkán tört volna ki, olyan meglepő lehet a felszólalásom. Mostmár ránézek, nem is törődök a könnyekkel, amik elhomályosítják a látásom. A testtartásom védekezőből támadóvá válik, mindez az "anya" szó hallatára. Tudom, mindig én mondogatom neki, hogy anya nem lenne büszke arra, amivé vált, most mégis minden felfordul. Mintha csak egy fordított világban lennék.

-Higgadj le, Elena...
A lebukást már nem szabad hátráltatni, hiszen itt van testközelben. Már minden kulcsszót kimondott ahhoz, hogy Draco rájöjjön, mégis mi folyik itt. Ketten vagyunk, bizony, ketten, és mégis csak egy az igazi a számára. Az pedig nem én vagyok. Hátrébb húzódok, a lehető legtávolabb Elenától. Keze pálcájában pihen, nem akarom, hogy ostobaságot kövessen el. Olyat, amit még ő is megbán.
Megbántam, amit tettem?
Alapvető fontosságú kérdésekre nem tudom a választ, nem volt még itt az ideje, hogy ránktörjön. Magam akartam elmondani mindezt, szelíden, mindenféle dühöt mellőzve. Nem bírom a kiabálást...
-Engedd, hogy megmagyarázzam! Egyedül én tehetek mindenről.
És még csak nem is hazudok. Mind a ketten az én tervem áldozatai, csak azt nem tudják, hogy időközben én magam is áldozattá váltam. De eszem ágában sincs sajnáltatni magam, meg érdemlem a büntetésem. Azt akarom, hogy még jobban fájjon, hogy képeljen fel, szórjon rám átkot.
Vess véget ennek, Elena, kérlek!




Naplózva


Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2011. 08. 19. - 23:56:54 »
+2

I'M ON THE EDGE OF GLORY
AND I'M HANGIN' ON A MOMENT OF TRUTH


A tenyere síkossá válik kezemben, és ha eddig nem lett volna egészen nyilvánvaló, hát most bizonyosságot szerzek arról, hogy valami nincs vele rendben. Olyan vágyakozással néz rám, amit még nem láttam, furcsa, mert tele van bűntudattal. Esküszöm úgy néz, mintha azért könyörögne, hogy öljem meg. (Láttam már ezt a kifejezést arcon, de az koránt sem volt ennyire szép.) Talán tévedek, talán nem is olyan, mint egy nyitott könyv, melyet sorról sorra elolvashatok. Igen, tartogathat meglepetéseket, de amíg tudom őt követni, amíg értem, és a sorok mögé látok, addig rendben van. de most, most hirtelen elhomályosodott a kép. Mintha közelítene felém, nagyon apró mozdulatot tesz, de lehet, hogy csak képzelem, vagy ő képzeli. Ahogy megmarkolja a galléromat, az olyan, mint egy el nem játszott csók utáni pofon, részvétteljes és szomorú. Magához akar húzni vagy el akar taszítani? Fogalmam sincs, de a szavai tetszenek. Nem akar csalódást okozni. Hát ez remek! Akkor ne is okozzon. Talán szavai hallatán csillan valami a szememben, valami, ami azt fejezi ki: igen! Helyes válasz! A belsőmben szétcsordogál valami különös melegség, akár a Lángnyelv Whiskey, de ez nem is tudatosul bennem rögtön, csak az, hogy a szavai rendben vannak. Jól esnek, mint a meleg ital egy hideg estén. Megnyugszom tőlük. A gyanúm persze nem ül el. Az a tervem, hogy miután elterelem a figyelmét, rászórok egy álcamegszüntető bűbájt, elvégre a pálcám még mindig ott lóg a  kezemben, és az imént túl feltűnően utalt valamiféle titokra, melynek nyitját jelenleg nem ismerem.
Elégedetten hajolok le hozzá, hogy megkapja a jutalmát, azonban a tüsszentés megzavar. Mi? Már az előbb is mintha hallottam volna valami hasonló hangot, de akkor azt hittem, hogy csak egy patkány. Most azonban, ahogy megint felpillantok, egy hátborzongatóan ismerős alak jelenik meg. Nos, annak a lánynak a pontos mása, akit épp meg akartam csókolni.
Kezem elengedi Elena (?) kezét, hátrálok egy lépést, mintha csak azt ordították volna oda, hogy "Vigyázz, pestises!", és közben pillanatok alatt helyrekerülnek a kirakós játék darabkái. Az igazi Elena tapsának lomha, bosszantó ritmusa adja az ütemet a következtetésem lépcsőfokain való ugrálásnak. Ujjaim a pálcámra feszülnek hirtelen jött haragomban. Velem senki nem beszélhet ilyen lekezelően, senki sem gúnyolódhat rajtam többé! Főleg nem ő, tőle egyáltalán nem ezt vártam.
Amit tőle vártam, azt attól kaptam meg, aki itt áll közvetlenül előttem, nem pedig attól, aki most színpadiasan bevonult és a képzelete értelmezésében tekintette meg a dialógusunkat. Vajon mennyit hallott? Vajon mondtam olyat, ami miatt szégyenkeznem kellene?
Elena nyilván úgy gondolja, hogy igen, hiszen gúnyos és felháborodott szavait nyomban hozzám intézi. Kinyitom a szám, hogy azonnal feleljek, kicsavarjam, kiforgassam valódi jelentésükből a szavakat és visszavágjak, de nem tudok erre mit mondani, úgyhogy egyszerűen megvetően elfintorodom. A lesajnálásom leginkább az érzelmes monológnak, a vádaknak és a nagyjelenetnek szólnak. Még nem fogtam föl egészen az újonnan kialakult helyzetet. Csak azt tudom, hogy jelenleg egyikükhöz sem akarok túl közel lenni, úgyhogy tovább hátrálok, egészen addig, amíg egy szabályos háromszög három csúcsára nem kerülünk. Én, Elena, és...? Egyáltalán nem érzem magam jól idefent. Elena a por nagy részét eltüntette, de ettől még ez a hely ugyanolyan kísértetjárta és elhagyatott, mint eddig. Tél van, odakint gyorsan sötétedik. Lassan az orrunkig se fogunk látni, de még így is jól látom azt a különös és mély csalódottságot Elena arcán.
Most már, ahogy kettejüket egymás mellé helyezve nézem, egyértelművé válnak apró jelek. A testtartás, a tekintet. Az egyik igazi, a másik hamis. A hamis Elenán azonban többször akad meg a pillantásom, főleg, mivel őt érik a vádak. Különös. Vajon ő váltotta ki belőlem azokat, amiket éreztem az imént, vagy csak az, hogy Elenának hittem őt? Miért nem éreztem különbséget és most már miért érzek? Miért tudom most az eszemmel megkülönböztetni a két dolgot egymástól? Mert most már látom, hogy ketten vannak? Annyira abszurd! Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy ők a harmadik ikerpár az évfolyamban, ott van a két indiai, a két francia véla, meg ők... De soha, soha nem hittem volna, hogy egyszer ennyire meg tudok feledkezni erről, hogy bedőljek egy ilyen ósdi trükknek! A fene se gondolta volna, hogy ezek ketten ennyire hasonlítanak! És életemben nem néztem még meg Kalinát. Soha nem érdekelt, egyszer sem.
Vajon hányszor játszották már el ugyanezt?
Képzeletben a pálcám támadólag eddig Kalinán volt, most ha valóban feltartanám, Elenára céloznék vele, de persze ugyanolyan bénán lóg a karomban, mint eddig. Viszont csak most veszem észre azt, hogy Elena fázósan átkarolta magát, és így úgy néz ki, mintha a Nyomorultak egy különösen elesett szereplője volna. A hangja is elcsuklik, megbicsaklik a szitokáradat, és Kalina is rögtön replikázik. Úgy érzem magam, mint aki egy meccset néz, a halott anyától kezdve a házak konfliktusáig minden elhangzik itt.
- Te csak ne csitítgass senkit! - szólalok meg hirtelen, mikor Kalina megszólal. Elenát védem? Lehet. Ösztönös. Nem tudom, melyikük oldalán állok, vagy azt, hogy egyáltalán állok vagy állni akarok-e valahol. - A magyarázat az jöhet, de hagyjuk már a drámát! Még te kérdezed, hogy miféle játékot űzünk? - fordulok hirtelen vissza Elenához, és úgy nézek rá, mint egy halom ecetes uborkára. - Én mit szóljak? - kezdek panaszkodni. Hát igen, számos rossz tulajdonságom egyike az önzőség és az önsajnálatra való kritikusan magas hajlam. - Honnan tudjam, hogy ez nem a kettőtök kis terve volt, hogy valami agyament próba elé állíts?! Egyáltalán hogy kerülsz ide? - zúdítom rá a kérdéseimet és a vádjaimat. Lehet, hogy hülye elképzelésem van ezekről a dolgokról, de jelenleg erről a testvérpárról bármit el tudok képzelni. Egyik sem egy fehérgyapjas bárányka, hogy mit ne mondjak.
És a hamis Elena már megint úgy néz...
Naplózva

Elena Pierce
Eltávozott karakter
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2011. 08. 21. - 22:14:12 »
+4

Draco & Lina
I try to run, but I don't wanna leave
Demon's fighting me, it's dark.


Úgy érzem magam, mint Lockhart egyik könyvének kevésbé hősies szereplője. Vagy nem is merész, inkább gyenge. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Itt állok, két emberrel szemben, és a legviccesebb, hogy azt hittem, ismerem őket.. Legalább egy picit. De úgy látszik, már megint tévedtem. Életemben nem sejttettem volna, hogy ennyire nem ismerem a húgomat. Ó, te szent Merlin! És még magamról hittem, hogy kőszívű lettem. De vajon miért csinálta az egészet? Mit akar, illetve akart ezzel elérni?
Igaz, hogy eltüntettem a piszok egy részét, de a padlás most annál piszkosabbnak tűnik, mint amilyen volt. Ami itt történt, vagyis történik… Kár, hogy nincs olyan varázsige, ami az ember bűneit is eltakaríthatná.
Elkezdek beszélni és beszélni és beszélni. Miért fordulok először Dracohoz? Talán mert több idő kell, hogy elhiggyem, Lina tényleg képes volt ilyesmire. Vagy azért, mert úgy véltem, a szőkeség nem fog végighallgatni, ha sokáig húzom az időt? Én pedig azt akartam. Hogy figyeljen. És ismét azt csinálja! Elfintorodik. Ezt nem hiszem el! Milyen nap van ma? Csináljunk hülyét Elena Pierce-ből? Vicces, hogy az élet pont akkor tréfálkozik az emberrel, amikor a legrosszabban érzi magát. Humoros másokon áttaposni, addig, amíg nem kerülnek rád a lábnyomok.
Félre próbálom tenni az egyéb gondokat, és csak arra a helyzetre összpontosítani, amibe belecsöppentem. Nem fogok siránkozni és sajnáltatni sem fogon magam. Itt az ideje, hogy jól felrögzítsem az álarcot. Nem szeretném, nem engedem, hogy lássák, amit érzek. Most kell bevetni Elena rideg énjét.
Kalina megszólal. Még hogy ne keverjem bele anyát? Ez fájt, ugye Kalina? Lehet, hogy tudod mivel lehet engem megbántani, de én is jól ismerlek. Azt akartad, hogy fájjon, Lina? Gratulálok! Büszke lehetsz magadra! Sikerült elérned a céljaidat. De nem hagyom, hogy lásd!
Nem mondok semmit. Felszökken a szemöldököm, a kezem pedig a csípőmre kerül. Vigyorgok, mintha önelégült lennék, amiért beletrafáltam. Sír, de nem fogok meghatódni. A könnyei nincsenek hatással rám. Nem tudok, nem is akarok olyanokkal foglalkozni, akiket nem érdeklek. Lina, talán nem láttad, hogy szenvedek? Vagy azt gondoltad, hogy attól függetlenül, hogy mindent, illetve sok mindenen túlléptem, ezen is egy könnyen fogom túltenni magam. Hogy a saját testvérem árult el?
Sok kérdés kavarog a fejemben, de nem fogom őket feltenni. Inkább csendben maradok. Az mindig is idegesítőbb. Miért is? Azért, mert az ember nem tudja, hogy miről gondol a másik. A következő mondatán viszont muszáj válaszolnom. Elegem volt a némaságból. Viszont Draco megelőz. Tekintetem az arcára téved. Csodálkozva nézem. A hangja és ahogy mondja… Túl fura. Úgy hangzik, mintha engem védene, de ez nehezemre esik elhinni. Attól eltekintve, hogy az előbb Draco megakadályozott, hogy  megszólaljak, egyetlen egy szót sem fogok magamba fojtani.
- Higgadjak le? - kérdezem Linától, miközben egész végig Dracot nézem. Még mindig nem sikerült megérteni a szavait. Inkább csak jobban összezavarodtam tőlük – Teljes mértékben higgadt vagyok. Van okom nyugtalankodni? - a tekintetem most Linára állapodik meg, mintha tőle várnám a válasz, hisz ő próbál engesztelni, de igazából nem érdekel, hogy ki fog felelni, csupán az igazságot akarom tudni.  Lina hozzá is kezd. Kíváncsian várom, tudni akarom, hogy miért mondja, hogy csak ő tehet róla. Egy ilyen dologban az ember sosincs egyedül, mindig legalább ketten vannak. Ám de Draco félbeszakítja. A pillantásom villámgyorsan a szőkeségre veti át magát. Összeszűkült szemmel nézem. Kezeimet ismét a mellkasomnál keresztezem. Talán drámaian nézzek ki? Pedig azt hittem, hogy most nem én vagyok a főszereplő, még a mellékszereplő sem. Csak valaki, egy értéktelen részvevő a színdarabban.
Csak hallgatom és hallgatom. Mozdulatlanul. Nem válaszolok rögtön. Megvárom, amíg befejezi. Egy pillanatra Linára pillantok, majd újból Dracora. Csak most veszem észre a háromszöget, és hogy az egyik pontjába állok. Nem tetszik, nem akarom, hogy így legyen. Fel-alá kezdek járkálni, ezzel megtörve a formát. A jobb kezem mutatóujja az államat érinti meg. A járásom megadja az ujjamnak a ritmust, és az elkezd mozogni az államon. Fel-le, fel-le. Megérinti az állcsontomat , majd a levegőbe száll, majd újra és újra. Nem a válaszon gondolkozom. Inkább a kérdéseken. Vajon képes lennék ilyet tenni? Csak, hogy elérjem, amit akarok. Eddig valahogy eszembe se jutott próbára tenni Dracot. Esetleg túlságosan is megbízom benne? Talán… És lehet, hogy pont itt a hiba?
Próbálom végiggondolni az egészet, minden egyes részletet, de nem tudom. Véletlenül nem hagyok ki valamit? Lehet, hogy észrevétlenül átsiklok egy részleten, és azért nem találok magyarázatot a kérdéseimre. Lehetséges, hogy azt hagyom ki, amiről nem is tudok? Van egyáltalán ilyen? Hisz az, amit láttam… Egyértelmű volt. Bárhogy is legyen, sehogy sem bírom kirakni a puzzle-t. Rendkívül sok homályos kérdés örvénylik a fejemben. Fejtegethetném őket, de nem szeretem pocsékolni az időmet. Valóságos válaszokat akarok. Igazságot.
Nem szabad túl sokat hallgatnom. A csendből általában félreértések születnek. Draco akár azt is feltételezheti, hogy hazugságokon töröm a fejem. Vagy azt is gondolhatja, hogy lebuktatott, és nem tudok mit kitalálni.
- Agyament… - keserűen felnevetek - Ezek, és az ehhez hasonló tesztek nem az én asztalom. Szerintem unalmasak, és féltékenységre utalnak - válaszolok, de a felelet utolsó részét rögtön meg is bánom. Akár azt is mondhatná, hogy nem csak a próbák bizonyítják a féltékenységet, hanem azt is, hogy itt vagyok is tudni akarom, hogy mi történik. De ez nem így van. Mindössze annyi van, hogy nem szeretem, ha becsapnak. De ki igen? - És ha nem tűnt fel, nem vagyok eszement!
Attól félek, hogy bármit is mondok, Draco tudni fogja, hogy csak a sértettség beszél belőlem. Abbahagyom a fel-alá járkálást, de nem állok vissza a háromszög harmadik csúcsára. A bal kezem egyenesen a testem mellett kerül, a másik kezem tenyere pedig a jobb oldalamnál, nagyjából a lógó kéz könyökének magasságában helyezkedik el, úgy, hogy az ujjai a gerincem felé mutatnak. Pillantásom Draco szemébe fúródik.
- Kíváncsi vagy, hogy kerültem ide? - gúnyos mosolyom felszínre kerül, de egyből el is tűnik. Mintha azt akarnám megkérdezni tőle, hogy miért? Talán valamit el akar titkolni? Esetleg pár hátsó szándékot? - Ez mind az “óvatosságnak” köszönhető - a tekintetem egy másodpercre Linára ugrik, de rögtön Draco arcára kerül vissza - és annak is, hogy a sors mindig tréfálkozik - még egy fanyar mosolyt erőltetek az arcomra.
 - Nem tudom, te hogy vagy ezzel, Lina, dee… - egy-két lépéssel közeledek felé, viszont még mindig messze állok tőle - nem érdekelne, hogy miről van szó, ha valamelyik idióta háztársad azt kérdezné meg tőled, hogy miért küldtél rajta keresztül egy cetlit valakinek, azzal, hogy találkozni akarsz vele, ha mégsem mész el a randevúra? -  szólalok meg higgadt hangnemen, kérdő pillantásom pedig Lina szemét keresi - Fogalmam sincs, de az egész úgy felizgatta a kíváncsiságomat, hogy utána kellett járnom, főleg, azért, mert nem emlékeztem olyanra, hogy bárkinek is üzenetet küldtem volna. Tudsz erről valamit?
Nyilvánvaló számomra a válasz, de egyszerűen nem bírom, hogy ne tegyem fel a kérdést. Hallani akarom. Az ő szájából. Ahogy kimondja. Újból megszólalok.
- Nem szeretem, ha koptatják a nevemet, és rájöttem, hogy azt sem, ha valaki el akarja foglalni a helyemet. Mégis miért? Csak azt ne mond, hogy büszke lennél, ha olyanná változnál, mint én. Eddig nem az volt a baj, hogy átalakultam, és nem az vagyok, aki régen voltam?
Ó, igen. Szeretem kínozni az embereket a kérdéseimmel. Valahogy szokásommá vált, hogy mindig az igazságot keresem, és nem veszem figyelembe, hogy nincs minden kérdésre válasz.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 3 4 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 27. - 22:49:23
Az oldal 0.127 másodperc alatt készült el 52 lekéréssel.