Óriáskert

Cassius Neehill pennájából

Gondolkoztál már azon, hogyan is sikerül Hagridnak olyan órási tököket termesztenie mindig Halloweenre? Kételkedsz benne, hogy egy olyan... képességű varázslónak, mint ő, hogyan sikerül ez mindig ilyan jól? Ha elég közel mersz merészkedni a Rengeteghez, egy kis keresgélés után egy kertet találhatsz, ahol a vadőr prototípusai sorakoznak. Sosincs szíve megválni tőlük, és hát, valamin gyakorolni is kell. Az óriási virágok, méteres fű és hatalmas zöldségek között hamar elfog az érzés, hogy az óriások világába csöppentél.

Sokat gondolkodtam már az életemen. De úgy látszik, még mindig nem eleget. Annyi mindent folytok el magamban, hogy lehetetlen, hogy nem csömörlöttem még meg tőle. Mégis, egyre csak tuszkolom magamban az emlékeket, a gondolatokat, egyre mélyebbre és mélyebbre, addig, amíg úgy nem gondolom, hogy sikerül majd elfelejtenem, vagy legalábbis, egy időre kizárhatom majd azokat magamból.

Nincs a napnak olyan órája, amikor ne gondolkoznék el, mi lett volna ha.. Ha nem halnak meg a szüleim. Ha nem választanak el Tristramtól. Ha nem jött volna vissza hozzám. Ha nem hal meg Celia. Ha nem lenne Voldemort.. Túl sok a ha. Már-már elviselhetetlen arra gondolnom, hogy mennyivel másabb lehetett volna az életem, és lám, most mégis itt tartok. Őszintén szólva, egyedül. Magamra maradtam, leszámítva a bátyámat, senki más nem állt és tartott ki mellettem. A volt legjobb barátom, akiről azt hittem, hogy örökre mellettem marad majd, és bármikor számíthatok rá. Nem jött be. Nem így lett. És, bár nem akarom beismerni -kimondani meg végképp – mindent Tristramnak „köszönhetek”. Kifelé persze azt mutatom, hogy nem bánom, beletörődtem, hiszen a testvérem mindig ott van, amikor szükségem van rá, mégis, legbelül hiányoznak azok az idők, amikor a barátaimmal voltam, és nem egyedül.
Ha nem lenne ekkora önérzetem, és nem félnék attól, hogy minek tartanának, már rég megkerestem volna Jamest, hogy tisztázzunk egysmást. A pofon óta csak emésztem magam, de nem jutok semmire sem, és úgy érzem, egy darabig ez így is fog maradni..

Most is a magány csendje ölel körül.
Ma nem mentem be egyik órámra se. Bajom lehetne belőle, de ritka az olyan professzor, aki szembe mer szállni Tristrammal, így tehát, semmi büntetésre nem kell számítanom.
Nem szoktam sokszor járni a birtokon, inkább az iskolában, vagy Roxmortsban tartózkodom, most mégis elfogott az érzés, hogy magány, és csend kell most nekem. Egy olyan hely, ahol senki sem keres, és senki nem talál meg. Ahol addig gondolkozhatok, amíg akarok.

Automatikusan lépkedtem ki a kastélyból, egyenesen be a rengeteg felé. Nem figyeltem hol járok, és mivel senkit sem láttam magam körül, nem is érdekelt. Pár lépés után meg kellett állnom. Az volt az első pillanat mikor körbenéztem, és csak akkor vettem észre, hogy milyen különös helyre keveredtem. Bár, attól függ, mi is számít nekem különösnek. Ha a mágia nem, akkor ez a kert sem.
Óriásvirágok magasodtak körülöttem, különféle zöldségek vettek körbe, és én úgy éreztem magam, mint egy törpe az óriások között. Nem, nem féltem. Semmi okom nem volt a félelemre, sőt, leginkább tetszett ez az állapot. Megtaláltam a tökéletes helyet.
Helyet foglaltam egy, a többihez képest kisebbre méretezett tökféleségen, és egy darabig csak csendben szemléltem a tájat. Gyönyörű volt. Ebben az undorító világban talán az egyik legszebb dolog, amit manapság látni lehet. Szó szerint, elvarázsolt. Így nem is tűnhetett fel a lépések által összerezzenő fű, a hátam mögött..