Tudod-e próbák titkát? Tudod-e áhítás titkát? Tudod-e áldozás titkát?

Pierce kúria
1997. június. 13.

Bár a nyár márt tart egy ideje, apám gondoskodott arról, hogy bepótoljam a betegségem miatt elmaradt rúnaismeret órákat. Másfél hónappal az iskolaév vége előtt az allergiám egyre kegyetlenebbé változott. Naponta több allergiarohamom is volt és olyan pocsékul éreztem magam, hogy a tanórák nagy kínlódást jelentettek számomra. Mindezt természetesen rejteni próbáltam, de egy idő után olyan súlyossá vált a helyzetem, hogy muszáj volt baglyot írnom apámnak. Ennek következtében hazaküldtek és három teljes hetet kellett otthon töltenem. Ez idő alatt nagyon sok óráról maradtam le, így hát apám megígérte a Professzoroknak, hogy mindent megtesz, hogy kiválóan elsajátítsam az elhalasztott leckéket. Már el is tervezte, hogy nyáron fogom megtanulni az elmaradott tanórák tananyagát.
Két nappal ezelőtt tudtam meg, hogy édesapám valami ausztrál rúnamágust hívott meg hozzánk.
Rúnamágus?
Nem viszi egy kicsit túlzásba? Elég lett volna, ha egy rúnatant tanító professzort keres. Valamelyik nap felvetettem neki azt az ötletet, hogy akár de Crasso professzorurat is megkérhetné, hogy tanítsa meg nekem a bepótolandó leckéket, de apámnak nem igazán tetszett az elképzelésem. Csak annyit mondott, hogy nem bízik meg a Professzor úr tudásában, mert a Roxfort színvonala sem olyan magas, mint régen volt.  A másik ötletem pedig az volt, hogy akár Lina is megtaníthatná a tananyagot, de apám nem volt hajlandó lemondani a terveiről. Ezt azzal magyarázta meg, hogy csak biztosra akar menni. Égnek emeltem a szemem és nem szóltam vissza. Semmi kedvem nem volt veszekedni vele.

Reggel, tíz óra van. Szokás szerint ismét kések a reggeliről. Nem akartam korán kelni. Nyár van! Szabadságra és pihenésre van szükségem.
Belépve az étkezőbe apám, az egyik oldalán Lina a másikon pedig Eleonor, mellettük pedig a bátyáim látványa fogad.
-   Jó reggelt – unottan köszönök, majd az asztal másik, üres végére foglalok helyet.
-   Lennél szíves közénk ülni? – szólal meg apám, majd egy intéssel kihúzza Az egyik bátyám, Alex melletti széket. Egy másodpercig farkasszemet nézünk, majd műmosolyt erőltetve az arcomon felállok.
-   Hát persze – válaszolok, majd leülök a már előkészített székbe. Nekiállok a reggelimnek. Bár csodálkozom, mégis élvezem, hogy senki sem beszél. Nincs kedvem felesleges fecsegést hallgatni. Sajnos az öröm gyorsan elillan, mikor apám megszólal.
-   Elena, gondolom nem felejtetted el, hogy ma rúnatanod lesz.
Bevallom, teljesen kiment a fejemből. Abbahagyom a palacsintaszeletelést, az asztal végében ülő emberre pillantok, a szám pedig kínos mosolyra görbül. Hogy ne felejteném el!? Talán eszébe sem jutott, hogy nem szoktam hozzá a nyári tanórákhoz.
-   Ami azt illeti, nem feledkeztem meg róla, csak épp nem mára emlékeztem. Azt hittem, hogy következő héttől kezdjük – próbálok füllenteni. Biztos vagyok benne, hogy apám tudja, tejesen kiment a fejemből a tanórám. Látszik rajta, hogy csalódott, talán egy kicsit dühös is. Véletlenül felejtettem el. Akaratból nem is lehet felejteni... Újból a tálamban lévő ételre koncentrálok.
-   Ennek örülök. Remélem arra is emlékszel, hogy a tanárod délelőtt jön.
Leteszem az evőeszközöket. Nem hiszem el! Miért kellett ilyen korán hívni? Nem lehetett délután megtartani ezt az egész cirkuszt? Már az is bőven elég, hogy apám nem bízik meg bennem, és azt hiszi, szükségem van különórákra, hogy bepótoljam az elmaradásaimat. A tekintetem ismét az idősebb Pierce arcára szökken.
-   Mit is mondtál? Milyen származású? – kérdőn vonom össze a szemöldökömet.
-   Ausztrál...
-   Ennek ellenére brit angolt használ, nemde?
-   Nem egészen. Azt hiszem, nagyjából két éve él Angliában.
Még egy mű mosoly erőltetek magamra, majd ismét felállok.
-   Ha megbocsátatok… További jó étvágyat! – indulok kifelé az étkezőből.
-   Negyed tizenkettőkor a szalonba. Lehetőleg ne kelljen rád várni. - szól utánam, de úgy teszek, mintha meg se hallottam volna.
Egyenesen a szobámba megyek, és nagy robajjal csapom be magam mögött az ajtót. Idegesen fel-alá kezdek járkálni. Miért kell elcseszni az év három legszebb hónapját? Annyira megalázó ez a viselkedés. Olyan lekezelően viselkedik velem az apám…
Próbálok lenyugodni. Az órámra pillantok, mely azt jelzi, hogy fél tizenegy múlt. Remek! A hálómból átmegyek a tanulószobámba, hogy előkészítsem a szükséges kellékeket. Pár darab pergament, toll, kék tinta meg egyebek. Kirakom őket a szobám közepén lévő asztalra, majd a fürdőbe rohanok, hogy összeszedjem szétszórt csekélységem. Átöltözöm. Nem csípem ki magam túlságosan, csak annyira, amennyire általában szoktam - a jó ízlés és az elegancia határain belül maradok.
Még negyed óra van a tanóra kezdetéig. Ettől függetlenül gyűjtöm az asztalra kipakolt tárgyakat, majd lemegyek a szalonba. Minél gyorsabban essünk túl az egészen.
Helyet foglalok a helyiségbe, majd azon kezdem el gondolkozni, hogy vajon mennyi ideig fog tartani, míg ideér. Először is becsönget, majd a házimanónk beinvitálja. Gondolom, apám üdvözölni fogja, ezután pedig megmutatja a szalonba vezető utat. Közben felvilágosítja arról, hogy valójában milyen is vagyok, és azt tanácsolja neki, hogy ne adja fel, meg ne hagyja magát. Aj, Szent Merlin! Csak érjen végre ide…

[Botev és a szabadságharcosok ünnepe! Június mondd te szabad leszel Elena Pierce ??]

Botev és a szabadságharcosok ünnepe! Június mondd te szabad leszel Elena Pierce ??



*Június..
 vagy, ahogy bizonyos körökben emlegetik Szent Iván hava.. A kenguruk országában messze az óceánon túl ilyenkor dúl a tél. Már amennyiben a 30 fokos strandidő valódi télnek számít. Minden esetre a vad kontinens ezúttal igencsak távol van szülöttjétől. Hisz az utóbbi hónapokban „veszett rúnamágusként” ismertebbé vált ausztrál változatlanul az Egyesült Királyság területén múlatja az időt. Ezen a száraz meleg brit reggelen sincs ez másképp. A megszelídítetlen kontinens fia távol az otthontól választott, s egyben átmeneti hazájában épp egy mélynek mondható szakadék peremén üldögél gyönyörködve a lassan előbukkanó nap harsány, de még erőtlen sugaraiban.

A tompán sárga korong lassan kúszik fel a magasba hátrahagyván maga mögött a féltekét, melyről a harmatosan kócos félszeg alak is származik. Sötétségbe borítva a keleti tengereket. Valójában azonban Plymouth-tól nem messze járunk, ahol egy magas tengerparti szikla peremén mereng a végtelenül kéknek tűnő óceánba az Ausztrál. Üldögél csupán lábat lógatva, s lóbálva előre-hátra, előre, hátra. Gondtalannak látszik, bár sápadt, és szemei táskásak. Mintha már hosszú ideje üldögélt volna ott lassan beleolvadva a tájba, mint az őt körülvevő sziklák. Az óceán halk, de mégis átható morajlása kitölti a teret a nyugodt ürességet sugárzó alak körül. Majd hirtelen megmozdul. Craig.. vagy nevezzük csak rúnamágusnak.. lassan kiropogtatja a vállait, s felnéz az égre, melyen egyre csak magasabbra kúszik a nyári nap.

Nyári nap.. ugyan már.. gondolja magában.. bár a csalódottság érthető.. Nem hiába nem kedvelte az itteni nyarat. Aligha lehet ez kielégítő egy olyan valaki számára, aki a pálmáktól övezett aranyhomokos valóság részét képezte egykoron.. Végül miután lassan mindene kiropogott nyaktól lefelé feláll, s konstatálva az idő múlását halkan mormog is valamit, még mielőtt maga mögött hagyná a magas sziklás szakadékszerű partfalat.*
-   Azt hiszem ideje indulni.. *Mormogja az orra alatt a morajló semmibe, míg végül körbenéz, s egy legyintés, vagy bármi nélkül eltűnik a semmibe.

Felszívódik méghozzá igen alaposan. Az ok pedig nem más, mint hogy jelenése van egy számára ez idáig ismeretlen címen, melyet egy bizonyos Baron Pierce-től kapott, egy jó hónappal ezelőtt. Persze nem csupán erről volt szó. A levélben a cím mellet egy kérés is szerepelt, miszerint Craig-et magántanítói minőségben foglalkoztatná a család. Craig komolyan töprengett a felkérésen az utóbbi időben, minden egyéb egyetemi teendője mellett főként annak kapcsán, hogy honnan juthattak az elérhetőségéhez. Hiszen miután megkapta az oktatói állást már nem hirdette magát, így ez a mód valószínűtlen. Sokkal inkább sanszos, hogy beajánlották, de vajon ki lehetett az.. Elvállalván végül a megbízatást azzal kapcsolatban is határozott, hogy rákérdez a dolgokra. Elvégre miért is nem vállalná. A tanítással jól meg van. Az extra jövedelem sem árt a nyári időszakban.. bár nem ez a fő szempont..

A megadott címre hoppanálva is épp ezeken töprengett, mikor megérkezvén feltárult előtte a nevezett Pierce kúria. Egy kicsivel korábban érkezett, de emiatt nem zavartatta magát. Az ehhez hasonló arisztokratikusnak mondható épületek sem hozták már zavarba, bár változatlanul unalmasnak tartotta őket. Beljebb kerülvén pedig átadva magát a készséges, és Angliában oly „divatosnak” manók útbaigazításának hamarosan találkozhatott megbízójával is, akinek arcán őszinte elégedettség tükröződött. Így ebből is látszik, hogy már jócskán informálták Craig-ről. Láthatóan egy percig sem zavarta a mágus mugli öltözete sem a tornacipő sem a szakadt farmernadrág. Craig pedig érzékelvén a szívélyes fogadtatást maga is illendően bemutatkozott.*

-   Nagyon örülök! *Folytatta a bemutatkozást.*
-   Köszönöm a megtisztelő felkérést! A megbeszéltek szerint itt is volnék, ha nem lenne nagy kérés, kaphatnék némi részletes felvilágosítást, hogy pontosan miben kívánják a segítségemet kérni, és még egy apróság, ha nem vagyok tolakodó.. *Tart itt némi szünetet.*
-   Hogyan akadtak rám, és miért esett rám a választás? *Zárja ezzel kérdései sorát az Ausztrál furcsán felvíve a hangsúlyt, ráerősítve ezzel az akcentusára. A tiszteletet parancsoló, és határozott családfő, pedig némi méregetést követően körültekintően válaszol leírva részletesen miben, és kinek kellene segítenie, helyenként őszintén szólva nem a leg lojálisabb hangvételben. Azonban végig érezhető az apai odaadás, így Craig minden negatív fenn hangot annak könyvel el. Azonban a kapcsolt, és az ismeretség forrását nem árulja el. Csupán annyit jegyez meg, hogy sok jót mondtak az Ausztrálról a megjelenési problémái ellenére is. Craig a hajába túrva köszöni meg előre is a bizalmat, és ígéri meg, hogy megtesz mindent, hogy legjobb tudása szerint segíthessen. Majd amint a családfő mutatja az utat a lány szobája felé kissé gondolkodóba esik a sápadt kócos tanárjelölt. Hisz a maga részéről tökéletesen tisztában, van vele, hogy ha csak nem vérbeli könyvkukacról van szó nem lesz könnyű az évnek ebben a szakában felkelteni az érdeklődést.. Pláne pont az egyik leg macerásabb, és „tökfőzelék jellegűbb” tárgyban.. Mindezek ellenére azért bízik benne, hogy dűlőre fog jutni leendő tanítványával.. Csendben a tarkóját vakarva torpan hát meg a nevezett ajtóban, a kócos mélykék szemű, s ezúttal a világosbarna leghalványabb árnyalatiban játszó hajú varázsló. Csakúgy csendesen szemlélvén, amint a másik bekopog az ajtón, és a lányát szólítja fennhangon. Craig pedig csak áll ott a sós tengeri levegő átjárta pólójában, távoli tájak ízét sugárzó tekintettel őszintén kíváncsian.*

Te jó szagú málnabokor! Mennyit kell ezekre várni? Mintha apám azt mondta volna, hogy negyed tizenkettőre legyek itt. Legalább is úgy rémlik. De lehet, hogy rosszul hallottam, vagy az órám nem pontos. Na persze! Fogjuk csak rám… Nem fogom magamat hibáztatni mások fogyatékosságáért. Lehet, hogy néha kések, hogy pontatlan vagyok és rossz az időérzékem, de utálok várni. Ki ne állhatom, ha megvárakoztatnak. Mérges leszek, de annyira, hogy csak nagyón nehezen tudnak lenyugtatni. Az egyik legilletlenebb dolog késni. Természetesen ez nem vonatkozik rám, mert én lány vagyok. Nekem szabad, hisz több időre van szükségem, hogy elkészüljek. De pillanatnyilag  n-e-m r-á-m kell várni.
Az egyik puha fotelbe ülök, majd keresztbe rakom a lábam. Annyira mérges vagyok, hogy apám meg az Ismeretlen még nincsenek itt, hogy nem bírok egy helyben maradni, ezért újból felállok, és fel-alá kezdek el járkálni. Az előző fotellel szemben lévő karosszékben foglalok helyet, majd a nemrég vérvörösre festett körmeimmel kezdek el játszani az asztalon. Lehet, hogy egyesek számára idegesítő lenne a kopogtató hang, ami a körmeim adnak ki, amikor az asztal faanyagához érnek, de engem különösebben nem zavar. Mi több! Inkább azt mondanám, hogy megnyugtat. Még egy-két percet várok, majd dühösen felordítok.
-   Humbly! – szólítom a házimanómat – Humblyyy!
A kis lénynek pár másodpercbe kerül megjelenni. Mérges pillantással nézek le Humblyra. Egy percig csendben maradok. Túl dühös vagyok, hogy megszólaljak.
-   Te mihaszna! Süket vagy? – zúdított rá a haragomat. A házimanó nem reagál, válaszolni sem válaszol, hisz jól tudja, hogy csak a düh beszél belőlem. A tudatában van annak, hogy csak olajt öntene a tűzbe, ha visszaszólna. De az is lehet, hogy megszokta, így bánok vele, ha ideges vagyok, ezért nem is foglalkozik a hangnememmel vagy a sértő szavaimmal.
-   Elnézést kisasszony! Miben lehetek segítségére?
Bár tetszik, hogy nem is ő a hibás, mégis bocsánatot kér, majd a segítségét nyújtja, nem fogom vissza magam. A düh túlságosan is elvakít.
-   Tedd hasznossá magad és keresd meg apámat meg az Idegent. Egyáltalán megérkezett? – csodálkozva emelem fel két kezemet.
-   Igen, kisasszony. Mari behívta. Most az apjával van.
-   Akkor keresd meg őket, és közöld apámmal, hogy nem vagyok hajlandó egész nap rájuk várni.
Intek egyet a manónak, jelezve, hogy elmehet, majd háttal fordulok neki.
Ideges vagyok. De mennyire, hogy az vagyok. Nem elég, hogy nyár van és tanulnom kell. Nem elég, hogy ilyen korán hívja meg azt az Ausztrált, de még az sem, hogy az a bizonyos valaki egy ismeretlen. És mindennek tetejére nekem kell várnom. Mintha jobb dolgom nem is lenne…
Miért mondott időpontot, ha nem tudja betartani? Nem csal a memóriám. Világosan megmondta, hogy negyed tizenkettőkor legyek a szalonba. És még ő próbál pontosságra tanítani…
Egyáltalán hogy juthatott apám eszébe, hogy valami ismeretlen le tudja majd kötni a figyelmemet? Kezdjük ott, hogy arra nem is figyelek, aki nem érdekel. És nálam az idegenek pont a „hidegen hagy” kategóriában tartoznak. Számomra olyan lenne velük foglalkozni, mintha egy vagy több muglival foglalkoznék. Vagyis? Aranyvérű vagyok. Semmi közöm hozzájuk!
Elfoglalom az előzőleg elhagyott helyemet, majd arra várok, hogy megérkezzenek apám és az „tanítóm”. Már igazán elkezdődhetne ez az óra…

[Elena Pierce]

Elena Pierce

*A meglett férfiú, családfő öklét csupán milliméterek választották el az ajtó lapjától, amikor körülbelül bokamagasságban egy kisebb kék fényvillanás kíséretében megjelent a már korábban látott házi manó, és a helyzet iróniájára való tekintet nélkül szólítja urát. A lehető legilledelmesebben, és alázatosabban.*

- Gazdám! Ha meg nem sértem az imént küldött a kisasszony, hogy adjam át önöknek. Már módfelett türelmetlen, és nem is szándékozik már sokáig várni. *Adja át az üzenetet, majd egy diplomatikus meghajlás, és néhány szó kíséretében távozik.*
- Amennyiben nem kíván, tovább rendelkezni velem távozom! *Mondta, majd miután a férfi bólintott érkezéséhez hasonlatos módon távozott. Kisebb hang, és fényhatás kíséretében.

Craig kérdően nézett „alkalmazójára”, aki egy vállrándítás, és egy sóhaj kíséretében fej rázva csak így kommentálta a történteket.*
-   Látja, amint mondtam a „kisasszony”.. *Nyomja meg furcsán, a manó által is használt titulust ezzel is ráerősítve a tartalomra.*
-   Nem könnyű eset remélem dűlőre jut vele.. *Majd megveregeti Craig vállát, aki fancsali mosollyal fogadja gesztust. Eztán pedig távozik, és még ennyit fűz hozzá.*
-   Azt hiszem jobb, ha én most nem megyek be. Hisz én volnék a főellenség.. *Jelenti ki humorosan.*
-   Mindent bele fiam! *Majd hátat fordít, és kissé megmosolyogtató módon rutinos apa módjára a távozás hímes mezejére lép. Amint léptei a kövön koppannak, majd fel egy lépcsőn Craig az ajtó felé fordul, és mély levegőt véve végül ő maga kopog be.*
-   Szabad… *Kérdi, s hangjában határozottan barátságos szín tűnik fel, mintha a feszültséget próbálná oldani, és némi türelmet igyekezne kiharcolni, elkönyvelve magában persze már előre az agresszív, és türelmetlen beinvitálást. Ha pedig válaszra méltatják egy laza legyező mozdulatot téve nyitott tenyerével az ajtó lapja előtt áttetsző entitásként suhan át rajta, mint valami kísértet. Kíváncsian várva a találkozást tanítványával. S bárhogyan is legyen ő csupán ennyit fog mondani kíváncsisággal teli közvetlen hangon.*
-   Szia Elena nagyon örülök, én Craig vagyok ugye tegeződhetünk?! *Mondaná, de hogy kezet is nyújt e azt a másik gesztusai alapján dönti el.*
-   Ne haragudj, ha várnod kellett én már 11-kor megérkeztem. Apukád tartott szóval egész eddig. *Mondaná továbbra is csillogó szemekkel.*

Az ujjaim még mindig az asztalon játszanak. Tik-tak, tik-tak. Követik az óra idegesítően lassú járását. Nem vagyok türelmetlen, csak nem szeretek várni. Ha türelmetlen lennék, akkor fognám magam és elmennék valahova, messzire, és nem várnék egy ismeretlenre. Talán tényleg ezt kéne tennem…
Ismét a karórámra pillantok. Még 5 percet adok nekik, ha nem jelennek meg, véghezviszem a tervemet. Nem érdekel, ha apám dühös lesz.
Felpattanok a helyemről. Nagy levegőt veszek, a tüdőmbe tartom két-három másodpercre, majd kifújom. Épp menni készülök, mikor egy ismeretlen hang csendül meg a hátam mögött. Nagy lendülettel megpördülök.
-   Szabad – válaszolok, talán egy kicsit csalódottan. Azt hiszem túl gyorsan éltem bele magam a rúnaismeret óránál érdekesebb programomba.
Az első, amire gondolok, amikor megpillantom a "tanáromat", az az, hogy ez valami rossz vicc lehet. Minden másra számítottam, egy begyepesedett, öreg nőre, vagy egy kiöltözött, szemüveges könyvmolyra, de ő… El is felejtettem megkérdezni, hogy a tanárom nő vagy férfi. Csupán annyit tudtam meg, hogy ausztrál és aranyvérű. Hát a kinézetéből ítélve nem mondanám azt, mármint, hogy aranyvérű. A külseje enyhén szólva elhanyagoltnak tűnik. Talán azért, mert szakadt farmernadrág és tornacipő van rajta. Lehet, hogy egy kicsit kritikus vagyok, de ez azért van, mert ez a fajta öltözék nem elfogadott az én világomban. A makulátlan megjelenés nálam szabály, főszabály. Egyrészt azért, mert az első benyomás igen fontos, és az emberek többsége kinézetről ítél meg valakit, másrészt azért, mert aranyvérű varázslókhoz méltóan kell öltözködünk, ha már azok vagyunk. Életemben nem hordtam spotcipőt, legalább is önszántamból nem, és mielőtt valaki azt gondolná, hogy bárkinek is sikerült rám erőszakolni egy ilyen vagy ehhez hasonló lábbelit, akkor tévedtek. Az előbb a kviddicsedzsésekről és meccsekről beszéltem.
Mivel a fickó ausztrál, én pedig életemben nem jártam ott, ezért visszafogom az ítélkezést. Ki tudja? Lehet, hogy Ausztráliában ez az elfogadott kinézett, és mindenki így öltözködik. Ha ez tényleg így van, nem hiszem, hogy valaha is odautazok. Lehet, hogy azért, mert attól félek, engem is ígynéznének, ahogy pillanatnyilag én bámulom az ismeretlent, de a fő ok az, hogy nem érezném jól magam, hisz a megszokott környezetem teljesen más.
Szóra nyitja a száját. A keresztnevemet használja. Ismét nagy levegőt veszek, majd mosolyt erőltetek az arcomra, azt jelezve, hogy nyugodtan szólíthat Elenának. Elég szokatlan, talán egy picit sértő is, hogy rögtön a nem a vezetéknevemet használja. Még a Professzorok a Roxfortban sem hívnak a keresztneveinket, inkább a családi neveinket. Többnyire. Természetesen vannak kivételes esetek is, például az enyém. Nem vagyok az egyetlen Pierce. Még a külsőm sem teljesen az enyém, ezért van, hogy a nevemen szólítanak, hisz ha a húgom is jelen van, nem lenne egyértelmű, hogy kivel szeretnének beszélni.
Közelebb lépek hozzá, hogy kezet rázzunk. Épp, hogy összeérnek a tenyereink, már el is engedem az övét, de még mindig vigyorgok.
Elkezd magyarázkodni, és pedig legszívesebben félbeszakítanám és közölném vele, hogy örülnék, ha ő nem csinálná velem ugyanazt, mint apukám vele, de tudom, hogy rettenetesen illetlen más szavába vágni, ezért végighallgatom, majd szimplán csak bólintok, azt jelezve, hogy megértettem.  
Ha befejezte a monológját és nem kíván mást mondani, akkor kihasználom a lehetőséget és felteszem a már az elején megfogalmazódott bennem rövid, mégis lényegretörő kérdést.
-   Elkezdhetjük végre az órát? – a hangomban nem érezhető, hogy türelmetlen lennék, pedig már tényleg az vagyok. Nem azért, mert alig várom, hogy elsajátítsam a tananyagot, hanem azért, mert érdekesebb dolgom is akadna, így hát szívesen végeznék előbb.

[Elena Pierce]

Elena Pierce

*Az Ausztrál egy prózai „Szabad” formájában pedig már meg is kapja az engedélyt a belépésre. Ennek megfelelően pedig árnyként suhan át az ajtón szemközt találva magát leendő diákjával. Akinek az arcára van írva minden. A rövid bemutatkozást követően pedig viszonozva a kézfogást már Craig is tökéletesen tisztán lát. Pontosabban tisztán lát a lányt illetően. A vonásai, és az idegenkedés árulkodó. Pontosan ugyan az a gondolatmenet fut át a tekintetén. Azok a kis mimikai ráncok cikáznak az arcán, mint minden ilyen esetben. Az ok pedig nyilvánvalóan ezúttal is a külseje.  Azonban Craig lelkesedése nem tompul rég ne vesz tudomást az efféle gesztusokról. Volt ideje megtanulni ittléte alatt, hogy vele kapcsolatban a meglepődöttséggel teljes furcsálkods már-már kötelező érvényű.

Azt sem hagyja figyelmen kívül, hogy a másik feszült küzdelmet vív magában, hogy ne szakítsa félbe rövid mondandója közben, de végül megállja. Ha bár Craig-et az sem zavarta volna különösen, ha nem mondhatja végig. A manó sem túlzott, még csak egy kicsit sem, hisz a kelletlenség, és a türelmetlenség tapintható. Jelen van hát minden összetevő a recept tökéletesen alakul. Minden együtt van egy borzasztó koradélutánhoz. Első sorban persze a lány számára. Hisz Craig amiért idehívták bizonyára megkapja.. ha sikeres az óra, ha nem.. Azonban ennél sokkal fontosabb az a csillogó szemű kócos tanárjelölt számára, hogy ne keserítse meg teljesen a másik dolgát.

Hogy mi fog ebből kisülni, az kis ideig, még mindig a jövő zenéje. Ám alig, hogy szóra nyitná, a lány a száját Craig kissé udvariatlanul tovább folytatja, és közbevág. Nem hagyja elmondania másiknak, de talán az nem veszi zokon, hisz Craig eléggé biztos volt benne mit mondana a másik így ő..:*

-   Talán ezért is kezdjük el minél hamarabb a tanulást.. látom rajtad, hogy dolgod lenne.. meg hát a manótok is mondta.. *Ecseteli Craig változatlan derűvel a hangjában barátságosan mosolyogva megkapóan kedves arcú tanítványára.  A kézfogásnak pedig már vége is rövid volt, de tartalmas. Majd Craig alaposan felborzolja a haját már-már ösztönösnek tűnő mozdulattal végighallgatja, ha a másiknak volna hozzáfűznivalója, majd így szólna.*
-   Akkor ha bele vágunk csak annyit, hogy apukád semmit nem említett arról, hogy pontosan mit kell tanítanom neked. Annyit tudok, hogy „Rúnaismeret” *Mutatja is kezével az idézőjelet árnyalva a gondolatot.*
-   Ez pedig azért elég tág. Szóval, ami azt illeti mit vettek utoljára, mivel foglalkoztatok? Csak, hogy lépben legyek. *Mondja, s kérdi, közben pedig várja a választ, és hogy a másik esetleg hellyel kínálja. Elvégre nem otthon van, mégsem fog csak úgy elterpeszkedni valahol. Vagy tán a végén maga lesz kénytelen széket elővarázsolni. Nem tudhatjuk.. minden esetre reménykedik, hogy a közvetlenségével sikerül kissé oldania a hangulatot, és ha kedvet nem is csinál a rúnákhoz, legalább néhány fekete unalomfelhőt odébb zavar vele..*

Próbálom rejteni, hogy nem igazán tetszik a külseje. Kár, hogy nem tudom. A tekintetem a ruhájára tapadt és azt jellemezgeti. Nem tehetek róla, hogy nem szoktam meg az efféle külsőt.
Elszánom magam, és eldöntöm, hogy nem fogok, legalább is megpróbálom nem a külseje alapján ítélni. Bár a bolgárok mindig azt mondják, hogy az ismeretlent a kinézete alapján fogadjuk és az esze alapján búcsúzunk tőle, azaz, fontos az első benyomás, hisz, ha az nem jó, lehet, hogy a másik meg sem próbálja megismerni az idegen belső tulajdonságait.
A tekintetem az arcára szökken, és ha jól látom, nem igazán zavarja, hogy egy faragatlan mugli módjára, grimaszolva bámulom. Talán volt ideje megszokni. Gondolom, nem én vagyok az első, és biztos, hogy az utolsó sem, aki így karakterizálja a ruházatát. De ha így van, miért nem változtat magán? Tudom és lehet, hogy ő is úgy gondolja, a külső nem minden, de hol számít, mit ér egy ember meggyőzése, ha mások máshogy vélekednek róla?  
Az órámra pillantok. Nagyjából öt perc telt el, mióta belépett az ajtón. Érzem, ahogy elmegy a kedvem, mindentől. Alig vártam a nyarat, erre… Még most is tanulnom kell.
Épp, hogy megszólalnék, de folytatja a monológját és belém szorítja a szavakat. Nohát! És még én próbáltam visszatartani magam, hogy félbe ne szakítsam. Úgy látszik nem lesz olyan kellemes ez az óra… Az egyik dolog, amit nagyon utálok az az, ha nem hagynak szóhoz jutni. Természetesen én is szoktam ilyet csinálni, de az más.
Végül eloltom a bennem lángoló düh-t. Jobb is, ha nem verem ki a hisztit és nem balhézom, mert egy: apám megkért, hogy viselkedjek, és ne merjem megpróbálni manipulálni a tanáromat, kettő: honnan tudhatom, hogy kinek dolgozik, honnan jött ez a fickó? Apám nem örülne, ha rosszat hallana a családunkról. Például olyat, hogy a gyerekei neveletlenek, hogy az idősebb lánya bővíti a hisztis, elcseszett aranyvérűek csapatát vagy egyebet. Egyébként meg nincs miért dühöngenem, mert lényegében Craig szájából ugyanazt hangzott el, mint, amit én akartam mondani.
Látja rajtam, hogy dolgom lenne? Igazán? Akkor vajon azt is látja, hogy egyáltalán nincs kedvem itt lenni? Mellesleg.. Vajon mit mondott az a semmirekellő házimanó? Nem is mondtam neki okot, hogy miért sietek, csupán annyit, hogy közölje apámmal, nem fogok még sokáig várni. Majd megkapja a sajátját…
Miért ilyen derűs még a rúnamágus? Mások már rég begurultak volna a viselkedésemtől. De ő… Még mosolyog is. Vajon Ausztráliában nem veszik zokon, ha valaki bunkó?
-   Egyetértek! Kérlek, foglalj helyet. – szólalok meg, a székre mutatva, ha végre hagy szóhoz jutni.
Meghallom a következő mondatát. Jellemző. Apám csak intézkedik, de úgy, hogy még azt sem tudja, mit is vettünk. Mi van, ha ez az ember nem tud arról, amiről tanultunk? Jaj, persze. Elfelejtettem! Ő az egyik legjobb rúnamágus. Hogy ne tudná az iskolai tananyagot…
-   A rúnák fennmaradásáról és a rúnák mágikus összefüggéseiről szóló tanórákat hagytam ki – válaszolok, semmi kertelés nélkül. Helyet foglalok, majd elé rakom a húgom jegyzeteit. Megvárom, míg belelapoz majd újból megszólalok.
-   Mesélne magáról, Craig? Tudja… Csak tisztában akarok lenni azzal, hogy valójában ki is maga.
Fontos számomra, hogy tudjam, ki tanít, kivel vagyok egy szobában. Nem szeretnék kellemetlen meglepetéseket.

[Elena Pierce]

Elena Pierce

*Ahogyan az események szépen sorjában követik egymást az első valóban pozitív gesztust követően a varázsló arcán táncoló mosoly kicsivel még tovább mélyül. Valóban, mintha zavartság, és negatív gondolatok sosem járták volna erre. Sosem halványították volna a sápadt varázsló távolinak tetsző higgadt tekintetét. Craig jól sejtette, bár a kezdeti indulat szikrája felcsillant Elena szemeiben kipattanni nem maradt ideje, hisz Craig ezek szerint valóban a szájából vette ki a szót, ha úgy tetszik. Az Ausztrál pedig készségesen s bizonyára a másiknak is kedvére való módon elfoglalja kínált helyet.*

- Köszönöm! *Feleli, és könnyed mozdulattal ülő helyzetbe transzporálja magát. S ezúttal a világért se vágna a lány szavába. Kicsit jobban felméri a terepet, de ügyelve rá hogy ne tűnjön érdektelennek, csak néha néz félre. Kíváncsi tekintettel hallgatja a másikat, közben szipog egyet, kettőt majd erősen megdörzsölve bal szemét. Ám amint újra teljes perspektívából szemlélheti a „hirtelen” barna lányt az már elő is állt egy nagyobb köteg iskolai anyaggal, ami portól átitatottan csattan, vagy sokkal inkább puffan a kettejük közt tébláboló asztalon. Lassan Elena is ülő helyzetbe helyezi magát, ám nem kell sokat várnia a következő lehetőségre, hogy szólhasson. Feleslegesek a várakozó pillantások, mivel az Ausztrál  hanyagnak is mondható egyszerűséggel kicsivel odébb tolja maga előtt az asztalon az iratköteget, és különösebb figyelemre nem méltatva fordul ismét a lányhoz, aki időközben folytathatja is. S talán meg is teszi Craig pedig köhécsel párat, majd készségesen felel csillogó szemekkel.*

- Igen! *Feleli röviden, és rémesen tömören, s a köhécseléssel kissé hangot is ad meglepettségének, miszerint a lány felőle érdeklődik. Az illem mondatja vele, vagy valóban kíváncsi az Ausztrálnak 8, de kissé meglepi, hogy most a sietség mintha veszíteni látszana fontosságából. Ami persze nem baj, de mindenekelőtt így folytatja.*

- De előtte esetleg kérhetem, hogy tegeződjünk?? Persze, ha nem gond csak akkor.. *Fordul kérdésével leendő tanítványához, és bízik benne, hogy nem utasítják, el rémesen fura lenne, ha nem tegezné a másik, sosem szerette a magázódást.. az efféle helyzetekben. Majd a választól függetlenül így szól.*

- Szóval, ami engem illet Craig vagyok.. Craig Nicholls, és úgy nagyjából másfél éve jöttem ide Angliába és most az egyetemen tanítok rúnamágiát, és még pár dolgot..  *Fogja kurtára, mivel nem húzná a másik idejét, ha csak az nem kérdez még, és ha már így alakult ő is kérdez, reméli nem lesz gond a tegezéssel sem.*

- Nah és veled mi a helyzet? Mesélsz te is magadról, vagy hogy milyen viszonyban vagytok a rúnákkal? *Kérdezi udvariasan tekintetében újra megcsillantva azt az erősen őszinte, és határozottan rezzenéstelen színárnyalatot.*

Újra eszembe jön, hogy apám megkért, legyek kedves, így hát úgy döntök, hogy teljesítem a kívánságát. Egyébként meg nem szeretném, ha a fiatalember azt hinné rólam, hogy aranyvérű létemre modortalan és mogorva vagyok. Nem, egyáltalán nem vagyok az, csak vannak ítéleteim. Talán ez annál is rosszabb, mint ha neveletlen lennék, de úgy vélem, nem én vagyok az egyetlen. Mondhatni egy kicsit gyorsan ítélkezem, de nem tehet arról, hogy ehhez vagyok hozzászokva. Amúgy is jobb, ha az embernek megvan a saját véleménye. Igaz, hogy helytelen, ha rögtön kialakítja, anélkül, hogy megismerné a vele szemben álló idegent, de egyes meglátások mindig megváltozhatnak, és ez a félreismert emberekről kialakult vélekedésről is igaz.
Tehát visszaveszek az ítélkezős énemből és inkább megpróbálom megismerni a fiatal férfit.

Lehet, hogy beszélek, de közben figyelem, hogy mit csinál a mágus. Szokásom figyelemmel kísérni a másikat, attól függetlenül, hogy mit csinálok. Követi a példámat is leül. Néha-néha félrepillant. Nem úgy kezelem, mintha nem figyelne rám. Érthető, hogy nézelődik. Számára teljesen más a helyszín. Számomra csak egy ismerős, megszokott szoba. Egy szoba a sok közül. Számára viszont egy új hely. Ismeretlenek a bútorok, a szőnyegek, a fényhatás, a környezet. Minden.
Nem értem, hogy miért tolja arrébb a jegyzeteket meg a füzeteket. Igaz, hogy egy kicsit porosak, de ez csak azért van, mert az utolsó pillanatban kivette pár régi könyvet az otthoni könyvtárból. Lehet, hogy utoljára nagyapám, na jó, talán apám használta őket. A bátyáim nem szerették a rúnaismeretet. Sosem értettem őket. Inkább tanulták a mágiatörténetet, holott, az – legalább is szerintem – sokkal fárasztóbb és unalmasabb.
Nem tudom, hogy mennyire lehetnek hasznosak a kötetek, de jobb, ha itt vannak. Lehet, hogy a rúnamágus végre hasznát veszi a sok írásnak. Nem mintha alábecsülném a tudását, hisz tudom, ha apám választ, akkor a legjobbak között teszi meg, főleg akkor, ha rólunk, a gyerekeiről van szó. Főleg rólam, hisz jól tudja, hogy szörnyen makacs tudok lenni, és általában megnehezítem a tanítóim munkáját. Ez tulajdonképpen csak annyiból áll, hogy nem vagyok hajlandó együttműködni vagy szívesebben bármi mással elütöm az időt, aminek nincs köze a tanuláshoz.  
Végre befejezem a kérdezősködést, és a tanáromra figyelek, vagyis inkább arra, amit mond.
Úgy teszek, mint aki elfelejtette a kérését, és megbánóan elmosolyodom.
-   Ó, hát persze. – válaszolok, ha nem kezd el egyből beszélni.  – Elnézést kérek, csak fura számomra, hogy nem magázom a tanáromat – kérek tőle bocsánatot, ha megvár és nem szakít félbe.
Miközben mesél még több kérdés fogalmazódik meg bennem. Miért költözött ide? Anglia nem egy kedvező hely, főleg, hogy most dúl a háború. És csak a tanári fizetéséből él? Mert az nem valami sok. Mondjuk, nem tudhatom, de gondolom, hogy kevesebb, mint például egy a minisztériumban dolgozónak varázslóé.
Mielőtt újra kérdenék, inkább válaszolok a kérdéseire.
-   Hát… Hogy is fogalmazzak? Nem utálom. Szerintem érdekes és szívesen tanulom, de nem tartozik a kedvenc tantárgyaim között. Főleg, hogy ezen a nyáron pótórákat kell vennem. – felelek, miközben előveszek egy darab pergamentet és egy csinos kis pennát, majd felírom a dátumot és hogy hányadik tanóra ez – első. Az utolsó mondat után elfintorodom, de nem hiszem, hogy látja, hisz fejem le van hajtva és a pergamentre figyelek.
Miután befejezem az írást újból felpillantok. Egyenesen a mágus szemébe nézek, kivéve, ha nem figyel valami másra, majd újból felcsendül a hangom. Remélhetőleg most sem szorítja belém a szót.
-   És mondd csak! Miért pont a Brit szigeteket választottad? Pillanatnyilag bármelyik ország jobb lenne, mint Anglia, nem gondolod? Az emberek sem túl kedvesek, és szinte mindig esik. Nem nyomasztó egy olyan ember számára, aki megszokta a napsütést és a közvetlenséget? – kérdem, miközben a tintatartóba helyezem a pennámat, majd hátradőlök és keresztbe tett kézzel szemlélem Craiget.

[Elena Pierce]

Elena Pierce

*Craig arcán őszinte örömmel veszi tudomásul, hogy a lány elfogadta a tegező szándékot, tehát már hivatalosan is tegeződhetnek. Ezt ő a maga részéről igen fontos lépésnek tartja. Persze tökéletesen megérti a másik zavarát. Az egyetemen is előfordul néha ezzel kapcsolatos probléma, hisz ott is erre bíztatja a diákjait, akik ezt gyakran a komolyság hiányának titulálják. Ezzel persze sosem foglalkozik igazán, hisz ő a maga részéről mindig elmondja, amit kell, aztán lesz, ami lesz. Mindenki a saját lelkiismeretével számol el. A magántanítás mégis más egy kicsit. Itt nagyobb az egymásrautaltság. Fontosabb a jó kapcsolat. Legalább is Craig így gondolja. Ráadásul azt is értékeli, hogy a kezdeti türelmetlenkedés utána a lány kissé megenyhülve őszintének tűnő érdeklődést mutat. Ez pedig jóleső érzéssel tölti el. Így mindkettőjüknek könnyebbek lesznek ezek az órák. Hisz örök reménykedőként sosem adja fel, hogy a sajátjához hasonló áhítatot ébresszen a mágia iránt. Különös tekintettel a rúnák világa iránt.*

-Köszi! *Feleli meglehetősen oldottan a másiknak.*
- Tudom, hogy kicsit fura lehet, de én szeretem a tanítást kétoldalú dologként felfogni, amiben fontos a jó kapcsolat! *Beszél kinézetétől kissé talán túl idegen filozofikussággal, de ebből a stílusból hamar kibillenti a lány megkapóan spontán, és meglepett mosolya.  Majd ejt pár szót magáról a kérésnek megfelelően közben kissé elgondolkodva rajta, hogy talán épp azért ilyen készséges, és összességében szimpatikus a lány viselkedése, mert ő maga mutatta elsőként, hogy esze ágában sincs húzni az időt felesleges dolgokkal. Most azonban neki határozottan kellemes ez a kis csevej, mely talán furcsa módon, de tovább gyűrűzik a lány válaszával, és újabb kérdésekkel.

Ám mindenekelőtt Craig, még reflektál Elena szavaira határozottan lelkesen.*
-   Nahh de ez nem is olyan rossz!  A legtöbb tanítványom hányni tudna a rúnáktól, még az egyetemen is.. nem tartozik a leg legkedveltebb tárgyak közé, itt valamiért az SVK a fő szám mindenki azért van oda, na de hát ők tudják.. *Mondja kissé lemondóan, mintha csak annyit tenne hozzá magéban, hogy „de nem is tudják, mit hagynak ki.” Majd rátér az őt illető kérdés megválaszolásra, miközben hevesen dörzsölgeti a szemeit. Az egyik kissé be is pirosodik.*
-   Teljesen igazad van, talán varázsló számára nincs is most ennél melegebb talaj sehol.. de az-az igazság, hogy bármennyire is veszélyes ez a mágia egyik őshazája.. én pedig úgy egy éve elhatároztam, hogy mindent belevetek a varázslásba.. mert korábban eléggé elhanyagoltam.. *Zárja a mondókáját őszintén csillogó szemekkel.*
-   Ja és igen nyomasztó is eléggé.. *Egészíti ki magát még. Aztán, ha a lánynak nincs újabb kérdése így folytatja.*
-   De szerintem, ha tényleg sietős vágjunk is bele! Ígérem, igyekszem nem unalmas lenni, mint egy tanár.. *Mondja vastag öniróniával, majd tényleg belekezd.*
-   Szóval arra gondoltam, hogy ha nincs, ellenedre a rúnák fennmaradását megmutatom, hogy hol tudod röviden tömören átolvasni, és én inkább a mágikus kapcsolódásokról beszélnél. A fennmaradás iszonyatosan száraz téma, és nem tudnék többet mondani, mint a könyv. Persze csak ha nincs ellenedre. *Néz a lányra kérdően, majd a választól függően belekezd valamelyik témába, hisz rohan az idő. Őszintén reménykedik az egyetértésben, és akkor így folytatná.*
-   Naszóval először is tudsz így egyáltalán valamit a témáról? Arra gondolok hallottál már rúnikus varázslatokról? Vagy tudod esetleg mire jók még a rúnák az íráson kívül?? *Sorolja a kérdéseket, hogy tudja, mennyire kezdje Ádámtól, Évától. S persze mindeközben reméli, hogy a lány beleegyezik a felvázolt módszerbe. Közben unos-untalan a hirtelen barna lányra terelődik a pillantása kérdései végeztével.*

Nem tudom, azt hiszem, rájöttem, ha nem mutatok semmi együttműködés, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem próbálok meg együttdolgozni a tanárommal, ezzel nem csak az ő, de a saját dolgomat is megnehezítem. Azt akartam, hogy az óra minél gyorsabban véget érjen. A kívánságom nem változott, csupán a hozzáállásom. Ha az t akarja, hogy tegeződjük, jó, legyen. Nem bánom. Ha ez az egyik módja annak, hogy a tanóra gyorsabban, illetve élvezetesebben teljen, és még valami értelme is legyen, nekem aztán mindegy. Nem célom az különóra elrontása, illetve kellemetlen helyzetbe hozni az ismeretlent. Régen talán élveztem volna egy ilyen cselekvés folyamatát, de most valahogy nem vágyom rá. Unalmasnak találom. Időhúzás. Sok más dolog van, amivel szívesebben tölteném az időmet. Nyár van, nem hinném, ahogy más sem, hogy egy korombeli lánynak semmi érdekesebb elfoglaltsága nincs. Én pedig nem olyan ember vagyok, aki unatkozik, de nem is tesz ellene abszolút semmit. Szeretek programokat szervezni magamnak. Olyankor legalább élvezem is őket és nem csak nézem.
Hallgatom Craig magyarázatát, és elgondolkozom. Sosem gondoltam, hogy létezhet, létezik olyan tanár, aki így vélekedik. Azt hittem, neki az a fontos, hogy feladják a leckéket, jobb esetben, megtanítsák valamire a diákokat, attól függetlenül, hogy jó vagy rossz kapcsolatban van a két fél. Ez talán az egyik nyomós ok, amiért nehéz tegezni a fiatal férfit. A tudat, a begyakorolt magázás nem engedi, hogy úgy beszéljek hozzá, mintha egy régi, velem egykorú ismerős lenne.
Visszatérünk a tantárgyra. Bőséges, és annál talán csak őszintébb, választ adok Craignek. Aztán, ugyanúgy, ahogy eddig is, végighallgatom a reakcióját. Hisz ebből áll egy beszélgetés? Vagy ez az óra. Hogy végighallgatjuk a másikat.
-   Szerintem hozzáállás kérdése. – reagálok a fiatal oktató mondataira. Úgy vélem, nem létezik olyasmi, amit nem lehetne, illetve nem tudnánk megtanulni. Sokan pedig azért utálnak egy-egy tantárgyat, mert vagy nem értik, vagy annyira közömbös számokra, hogy kedvünk sincs még két percet is rászánni. Nem elég kitartók. Persze nem hibáztatom őket. Velem is megtörtént már, hogy nem voltam elég szívós, ahhoz hogy megcsináljak valamit.  Emberi dolog.
A kezembe fogom a tollam és elkezdek vele játszani, míg a mágus beszél. De a tekintetem a varázsló arcát nézi, csupán a kezem játszik a tollal. Az mondanivalója utolsórészét nem értem. Elhanyagolta? Hogy hogy? Akkor hogy lehet ő a legjobb? Vagyis nem feltétlenül kell egyfolytában tanulni, hogy a legjobbak legyünk, más fontos szempontok is vannak. Pl. tanulás gyorsasága, memória stb.
-   Elhanyagolta? – csodálkozva kérdem. Nem szándékosan csinálom, úgy értem, nem direkt kérdezgetek egyfolytában, csak sok mindenre vagyok kíváncsi. Ezek a kérdések igazából maguktól jönnek, önkénytelenül.
-   Értem – halványon elmosolygok. – De ha jól látom, elég jól alkalmazkodott az itteni életstílushoz. Vagy talán ez csak a látszat?
Eszembe sem jutott, hogy talán a rúnamágus is siet, így hát zavartalanul kérdezgette, ám most, amikor arról beszél, hogy sietek, akkor kezdjük is, ráeszmélek, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek jobb dolga is akad. Nem hiszem, hogy Craignek nincs szórakoztatóbb elfoglaltsága annál, hogy egy elkényeztetett, makacs aranyvérűt tanítson.
-   Igen, persze, nyugodtan kezdhetünk. Hajrá!
Hát ez érdekes lesz. Nem könnyű lekötni a figyelmemet, főleg, ha más dolgokon jár az agyam, de most megígértem magamnak, megpróbálok figyelni.
És máris nekilátunk a munkának.
-   Hát persze. Természetesen nincs ellenemre. Szerintem is jobb, ha csak olyan dolgokkal foglalkozunk, amik fontosabbak, hisz egy könyvet egyedül és át tudok olvasni, illetve tanulmányozni. Ha netán valamit nem értek, nem világos, akkor majd megkérdezem – mosolyok a mágusra, majd továbbfigyelek.
Amikor elkezd kérdezgetni, rájövök, hogy sok minden esett ki. Úgy látszik, a hiányzás, lógás egyáltalán nem jó, hisz most halvány gőzöm sincs, hogy tulajdonképpen mit is szeretne tudni.
-   Jó, szerintem tartsunk egy gyors emlékeztetőt – az kedves mosolyból, kínos vigyor formálódik. Elég kellemetlenül érzem magam, mert úgy látszik elég sok mindent felejtettem el. Úgy látszik, az óra az elképzeltnél egy kicsivel nehezebb és hosszabb lesz.

[Elena Pierce]

Elena Pierce

*Craig fej vakarva hallgatja a lány rövidke beszámolóját arról a bizonyos „hozzáállásról.” Ez pedig önmagában nagyon bíztatóan, és helyesen hangzik. Azonban az Ausztrál arcán táncoló vonások halványan jelzik, hogy azért neki is volna ennél jóval jobb dolga bármennyire is szimpatikus neki az elragadóan elkényeztetett, de mégis megkapó jelenség. A társalgást persze élvezi, ám akármennyire is oldott azért nem szeretné, ha egyoldalúvá válna a lelkesedése. Craig leendő tanítványa láthatóan kissé meglepődik, mikor az elhanyagolás keveredik szóba. Az Ausztrál pedig nem igazán tudja, hogy milyen mértékben avassa be a másikat. Egyelőre úgy dönt kár volna az orrára kötni a részleteket, így csak ennyit felel, még ha csak részben igaz is.*

- Igen így volt, de már megbántam a dolgot ezért is vagyok itt.. *Mondja, s bár a lány kérdése spontán volt, és nem feltételezett rosszindulatot mégsem megy bele jobban.*

- Már nem úgy értem, hogy a házatokban, hanem hogy itt Angliában. *Helyesbít végül, és megdörzsöli kissé táskás szemeit. Majd újabb kérdés jön, s Elena láthatóan megfeledkezik a tegeződésről, de Craig persze nem bántódik meg, hisz kénytelen elfogadni, hogy a másiknak szokatlan lehet a kérés, és a helyzet.*

- Hát nem tudom mennyire sikerült.. azt talán te jobban meg tudnád mondani, elvégre te vagy az idevalósi! *Kezdi Craig a választ, majd így folytatja.*

- De légyszi maradjunk a tegeződésnél, ha lehet. Ha mégse, akkor kénytelen lennélek én is magázni téged, és bevallom, hogy szerintem nem menne.. képtelen lennék kisasszonynak, vagy ilyesminek szólítani.. azt hiszem.. *Szabadkozik őszintén az Ausztrál, furcsán ízlelgetve a „kisasszony”-szót amit a házi manó is használt korábban, és valóban nem is áll jól neki. Főleg nem az akcentusával.

Végül remélhetőleg letudva a tegeződés témát bele is vágnak, ám hamar kínos mosoly kúszik a fiatal boszorkány arcára így Craig veszi át a szót, és kezd magyarázatba. Ám előtte mély levegőt vesz, és kissé még jobban felborzolja alapjáraton is kócos „hajkoronáját.*
-   Nahh akkor figyelj! *Kezdi fellelkesedve a másik mosolyán.*
-   Tudod a legtöbben azt gondolják, és ebbe beletartoznak a rúnákat szakavatottan olvasni tudó szakértők is, hogy titkosításnál, és rejtjelezésnél nem igen használható többre ezek a helyenként igen bonyolult rendszert alkotó jelek. *Itt kissé megköszörüli a torkát, majd újból a másikra néz.*
-   Ez azonban egy eléggé nagy tévedés! Nagyjából azt mondhatjuk, hogy ez a gondolkodásbeli eltérés különböztet meg egy rúnamágust, és egy rúnaszakértőt.
-   Egy szakértő csupán érti, olvassa, és írja a jeleket, azonban egy varázsló rendkívül széleskörűen tudja használni őket. Talán úgy érthető mega legjobban, hogy ha azt mondom;

Nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni a tanáromat, de mindig távoltartó és rideg vagyok az idegenekkel. Nem áll szándékomba megsérteni, ezért muszáj egy kicsit többet megtudnom róla. Egyébként teljesen megbízom apám választásában, hisz nála precízebb és gondoskodóbb apát nehezen találhat az ember, azonban ő sem tudhat minden apró részletet az ausztrálról. Ha jól sejtem, a mellettem ülő úr csukott könyv apám számára és a mondás, miszerint azok is elolvashatóak, nem mindenkire igaz.
Talán egyelőre nem mutatok nagy lelkesedés a tantárgy felé, de ez nem meglepő, hisz a korombeli lányok álma nem az, hogy a nyarat egy ismeretlen társaságában töltsék a rúnák rejtelmeiről beszélve.
Figyelmesen végighallgatom a válaszát, hisz tényleg érdekel, amit mond. Nem szokásom csak azért kérdezősködni, hogy húzzam az időm, míg végül a tanárom kénytelen lesz elmenni, anélkül, hogy tanított volna bármit is. Apám természetesen erre is gondolt, így hát úgy döntött, hogy annak ellenére, hogy órabérben fizeti az ausztrált, addig nem lesz vége az órának, míg a tanárom fel nem adja az aznapra kijelölt össze tananyagot és leckét.
Amikor a férfi kijavítja magát, csak elmosolyodom és bólogatok párat, ezzel jelezve azt, hogy értettem, mit szeretett volna mondani.
A kérésére, hogy tegeződjünk, meglepődöm. Észre sem vettem, hogy magáztam. Nem szándékosan tettem, csak már hozzászoktam ahhoz, hogy a tegeződés egy tanárnál tiszteletlenséget jelent.
-   Sajnálom, ne haragudj, tényleg nem direkt volt, csak nehéz átváltanom. – egy pillanatra megállok, majd folytatom a mondandómat. – Igazából egy kicsit még hallani az akcentusod. Abból is látszik, hogy nem vagy angol, hogy túl közvetlen vagy. Mi visszafogottabbak vagyunk és nálunk az teljesen természetes, ha két rég nem találkozott barát összefut és a legbensőségesebb dolog, amiről beszélgetnek, az az idő.
Remélem, hogy nem sértem meg a véleményemmel, hisz nem az a szándékom. Csupán őszintén elmondtam neki, hogy szerintem miért tűnik ki a tömegből.
Próbálok figyelni és jól is megy. Értem, amit mond, és néha-néha bólogatok párat, hogy tudassam vele, nem kell megkérdeznie, hogy világos e számomra, amit mond. Aztán, amikor kitér a rúnamágusokra és a szekértőkre, még pár kérdés merül fel bennem, de sajnos ezek sem a tananyaggal kapcsolatosak. Azért felteszem őket, és remélhetőleg nem sértem meg azzal, hogy ismét vele kapcsolatban kérdezek, na meg bízom abban, hogy kapok rájuk válaszokat. Ezen kívül remélem, nem veszi zokon, hogy most se a tananyagról kérdezősködöm és azt is, hogy ebből nem azt következteti majd, hogy nem figyelek a tanórára.
-   És mondd csak, te miért döntöttél úgy, hogy rúnamágus leszel, ha tudod, hogy az emberek többsége rosszul van a tőlük? Vagy ez nem is a te döntésed volt?

-   Semmi gond!

*Hessegeti el Craig a másik szavait. Egy meglehetősen nemtörődöm mozdulattal. Rajta igazán látszik, hogy a lehető leglazábban kezeli a helyzetet. Cseppet sem viselkedik úgy mint egy tanár. Legalább is az látszik rajta, hogy a tiszteletet nem a megszokott távolságtartó módon kívánja megteremteni. partnerként tekint a másikra így a csevegő kíváncsi hangnem egy cseppet sem zavarja sőt. Felvéve a kialakuló csevej fonalát egyre oldottabbá próbálja tenni a párbeszédet.

A lány felvetésére kissé megvakarja a tarkóját, majd helyeselni kezd.*

-   Hát igen.. ami azt illeti ezzel már nem egyszer szembesültem.. sokszor elég lehangoló.. pont mint az időjárás sokszor itt nálatok.. De tulajdonképpen azt hiszem már megszoktam.
-   Most már azért te is közvetlenebbnek tűnsz valamivel! *Kacsint cinkosan a másikra látva, hogy az kissé aggódik a saját közegében kissé talán valóban tolakodónak tetsző kérdés nyomán.  Craig azonban most sem jön zavarba. S látva azt is, hogy Elenának megvan a magához való esze többet nem is kérdez vissza majd. Fiatal okos, és megkapó jelenség benyomását keltette még mindig, és még így is, hogy Craig szavainak valamennyire sikerült lekötnie látszott rajta a korából fakadó határtalan energia, és lendület. Mintha a gondolatai a tudatán kívül most is szárnyalnának, és új magasságokba törnének. Craig kissé el is mélázik, szótlanul bámul a semmibe, de hamar észbe kap és válaszol Elenának.*

-   Tudod ez a rúnamágia dolog mindenhol egyforma a rúnákat sehol sem szeretik túlzottan.. Még nálunk a világ végén is húzza rá a száját mindenki. Mint a spenót.. meg a sóska azt hiszem így van vele mindenki.. *Él Craig ezzel a fura hasonlattal, majd folytatja.*

-   Azt hiszem azért alakult így mert fiatal koromban..  elég komolyan lázadtam minden ellen.. talán pont ezért is kezdtem el valami olyannal foglalkozni, amit mindenki utált körülöttem.. aztán a tanáraim is azzal kezdtek jönni egy idő után, hogy van érzékem hozzá.. így meg ragadtam ebben.. *Magyarázza lelkesen az Ausztrál, majd ő maga is kérdez.*

-   Elena neked van valami ami jobban megy a többi dolognál, amit egyszer elkezdtél, és végül rájöttél.. hogy van értelme komolyabban csinálni? Talán esetleg megközelíthetnénk erről az oldalról is a rúnákat, és akkor biztosan érdekesebb lenne neked is! *Ötletel Craig.*