Athalea Lestrange

ATHALEA LESTRANGE

   Alapok

jelszó || "Mrs Skower univerzális varázskosz-eltávolítója! Több mint boszorkányság..."
teljes név || Athalea Lestrange
becenév || Athali, Lea
nem || nő
születési hely, idő || Bexhill; 1982 Augusztus 18.
kor || 15
vér || arany
iskola || Roxfort
évfolyam || 6.

   A múlt

" Megfigyelésem szerint az emberek nagy része gyűlölné, ha egy védett kis kalitkában kellene leélnie a fél életét, ahol pontosan csak annyit várnának tőle, hogy alkalmazkodjon. Én lehetnék az ellenpélda. Az életem meglehetősen kiszámítható, biztonságos, egyszerű. Sosem kellett attól tartanom, hogy elvétek valamit, hiszen soha nem is volt hibázási lehetőségem, és nekem ez így tökéletes. Szeretem, hogy megszabták a határokat, hogy miben hihetek és miben nem, hogy az elveimet is ők formálták olyanná amilyen. Nem kell forradalmárnak lennem, az utat kitaposták már előttem, nekem csak meg kell tanulnom járni. Micsoda rémes közhely… "

   Egészen végletbe nyúlik, ám nem teljesen igaz. Valószínűleg elég morbid lenne, ha olyan lennék akár egy sakkfigura, de sok igazság van a fentiekben és ez kétségtelen. Valóban tisztázottak a játékszabályok, de néha nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék részt venni benne. Ez így elég ellentmondásos, nem? Igyekszem leírni mindent, hátha úgy érthetőbb lesz egy kicsit.

A történet

   Nem voltam több mint egy nyolchónapos magzat, amikor apámmal egy auror végzett. Az események csak úgy peregtek: Eric felszállt a Roxforti vonatra; anyát a hazafelé útón két auror feltartóztatta és a mágiaügyi minisztériumba vitték ahol közölték vele apám halálhírét majd kihallgatták. Sosem fogom tudni átérezni az ő fájdalmát. Sokszor elmeséltettem vele, s ő mindig ugyan azokkal a szavakkal tett eleget kérésemnek:
”Szeme előtt felvillant két lehetőség, de a gyomra kavargott; hiába nézett nem látott. Úgy érezte menten meghal, ha ott helyben választania kellett, s egyszerre amikor teljesen elsötétült előtte, a hasában lévő gyermek jó erősen rúgott rajta egyet… és ő tudta mit kell tennie.
- Meghalt? Meghalt? – kérdezte kétségbeesetten, sírva, de boldogan. A hangjába annyi boldogságot, reménykedést vegyített amennyit csak tudott, hiszen a színjátéknak teljesnek kellett lennie, ha nem az Azkabanban akart raboskodni élete végéig. Persze, hogy nem akart odakerülni. Hiszen neki van egy 11 éves fia, és egy kisbabája!
- Kényszerített… mindenre… én sosem… kérem! A fiam, a babám… kérem! – zokogta keserűen a tárgyalóterembe, miközben kezeit védelmezően a jókora hasa köré fonta. Úgy érezte muszáj megmenekülnie a gyermekei miatt, de szíve szerint sokkal boldogabban lett volna halott, minthogy férjét és mesterét megtagadja.
- Fiatal, 14 éves voltam amikor odaköltöztettek….. azt tettek velem amit akartak, a férjem, a családja… Lestrangék… Kérem! Sosem álltam volna önszántamból halálfalónak… Könyörgöm, a kisbabám! – hadarta kétségbeesetten, de mélyen legbelül tudta, hogy nyert ügye van, vagy legalábbis nagyon erősen szerette volna. Közben a baba úgy érezte, hogy épp ideje megszületnie.” - imádtam ezt hallgatni. Ezerszer elképzeltem a jelentet, még álmodtam is vele jó párszor. Egész kicsi voltam, amikor először mesélte, mondhatni ez volt a tanmese.

Kezdetek

   Négyéves önmagam boldog mosollyal néz rám egy képről, melyen mintha a tűző napsütés ellenére minden megfagyott volna. A kép elég megviselt állapotban van, de nem ezért veszítette el mágikus képességét. Mugli tárgy. Az egyetlen varázslatos én vagyok rajta. Édesapámnak volt egy kvibli húga (ami azért nem kis szégyen egy aranyvérű családban és nem is épp gyakori jelenség). Eudin néni pontosan ismerte mindkét világot annyira, hogy tudja hol a helye. A családi kúriánk Bexhillben található, ugyanitt a Nénikém egy tengerparti házat vásárolt magának és mugli férjének. 4 éves koromig több időt töltöttem vele, mint anyámmal, akit ugyan felmentettek, de rengeteg mindent kellett tennie ahhoz, hogy becsületét visszaszerezze a varázslótársadalomban. Én persze imádtam Eudin nénivel rosszalkodni. A nő imádta a varázslatot is, és engem is, de legszívesebben kidobott volna, amikor véletlenül kirepítettem a macskáját a második emeletről, vagy amikor felrobbantottam az antik vázagyűjteményét. Aztán történtek elvetemültebb dolgok is, de azokat csak kósza mesékből ismerem, és a felét sem hiszem egyiknek sem. Egyet azonban sosem említenek, amire viszont én emlékszem. Hogy is ne emlékeznék valamire, ami olykor mai napig kísért álmaimban?

Magát a cselekményt csak sejtem, biztosan nem tudom, hiszen az álmom meglehetősen homályos: minden sötét. Nem tudni merre van a fent, a lent, hogy milyen nagy a helység, hogy hol vagyok. Csak hallom, ahogy valaki jön, a mozdulatlan vaksötétet megrezegtetik a léptek zaja; mintha hullámokban érkezne a hang, s ugyan azon hullámokban a sötétség egyre nekem lökődne; majd egyszer csak a kopogós cipő hangja vízcsepegéssé válik; egyre távolabbivá,.. aztán egyszerre elkezdek fulladni. Kezdetben csak mintha a mellkasomon ülne valami, aztán elkezd egyre nehezebb lenni, míg végül már egészen nem kapok levegőt. Hallom Ericet nevetni.

Dina

    Amikor elkövetkezett az-az idő, hogy már többet voltam otthon, mint Eudinnál, egy teljesen új korszak kezdődött. Anya mindig hazahozta teázni egy munkatársnőjét, Annelise-t, majd később a nővel érkezett a velem egykorú lánya is, Echidna (Dina). Szintén egy aranyvérű család voltak, akárcsak mi, de jóval szerényebb vagyonnal bírtak. Más helyzetben talán esélyük sem lett volna anyám köreibe férkőzni, de a körülmények úgy hozták, hogy kölcsönösen kihasználhatták egymást. A társadalom nehezen akarta lenyelni, hogy anyám ártatlan lenne, így a „kemény munka” taktikát lecserélte a „gazdag vagyok, de félek egyedül” taktikára. A Bosch család mindig vágyott az „arany elitbe”, szóval mikor anya feléjük fordult, örömmel kezdet barátkozni, s ezt látván végül egyre többen álltak szóba velünk. Mellesleg Anneliset és a férjét Imperius átokkal tartották a Sötét Nagyúr oldalán annak idején, szóval rém együtt érzőek voltak. Mondjuk ez engem sosem érdekelt igazán…

   A lányukkal összebarátkoztam, bár furcsa és beteges kapcsolat volt ez. Abból álltak a mindennapjaink, hogy bántottam, sértegettem és a nevében követtem el „bűnöket”. Elnézte MINDEN lenéző szavamat, csintalan áskálódásomat, és kedvesnek vélte a számsarkában megbújó gonoszkás mosolyt. Nem értettem, hogy miért van folyton nálunk, nem szerettem, hogy az anyukáink mindig beszélgetnek. Azt kívántam bár eltűnnének, hogy anyának legyen ideje velem foglalkozni. Önző voltam, ha kellett hisztérikus, egyébként csak szokásosan gőgös. Kezdetben mindent elkövettem, hogy elűzzem őket, de Dina nyájassága megfogott. Arra gondoltam, hogy ha már annyi mindent túlélt, maradhat. Legalább nem egyedül indulok Roxfortba.

    Aztán eltelt még pár év, s ahogy gondolkodásom érettebb lett, kifinomultabb eszközökkel értem el, amit akartam. Otthon ezt mindig szándékosan díjazták: minél rafináltabban adtam elő az óhajaimat, annál többet adtak a kértnél. Megtanultam különböző helyzeteket felismerni, s azt is, hogy adott körülmények között hogyan kell viselkednem ahhoz, hogy a végén hasznom származzék belőle, vagy legalábbis ne essék károm. Dina ilyesmire képtelen volt. Ha akart valamit egyszerűen odament az anyjához, és megkérdezte lehet-e, s alázatosan elfogadta a választ. Őszintén? Végül is én azt sem értem miért kedvelt, amikor inkább utálnia kellett volna. Csoda, hogy Hugrabugos lett?

    Dina pont nálunk volt, amikor megérkeztek a levelek a Roxforból. Eric ekkor már minisztériumban dolgozott, de akkor ő is otthon volt, és látta, ahogyan átvesszük a bagolypostát. Mindannyian a nappaliban voltunk, anya Ericcel szemben helyezkedett el. A bátyám váratlanul felemelte a pálcáját, s a kezemben lévő levél lángolni kezdett.
- A Durmstrangben jobb helye lesz. – Anya nem mondott semmit erre, hiába néztem rá kérdőn s vádlón, ő csak fáradtan bámulta a padlószőnyeget. A hirtelen jött új kilátás felborzolta kedélyimet, hiszen valami olyan látszott összeomlani, aminek a szilárdságában szentül hittem. Tudtam, hogy simán elvégzem a Roxfortot, talán elmegyek egyetemre és aztán egy felsőbb osztálybelihez megyek feleségül és a többi. Sima ügy. Kértem anyámat, hogy ne küldjön olyan messzire, jobban szeretnék a Roxfortban, de nem szólalt meg. Úgy tűnt Eric irányította a helyzetet, ami nem volt kedvemre való. Mióta elvégezte az iskolát, próbálta átvenni otthon az irányítást. Talán anyával is tett valamit, hogy úgy legyen, ahogy ő akarja. Nem tudom. Annyira emlékszem, hogy tiltakozni akartam, de elsötétül előttem a világ, s mikor magamhoz tértem Eric már nem volt sehol. Anya egy új borítékot adott, amiben megint csak leírták, hogy felvételt nyertem a Roxfortba. Semmit sem értettem, ahogyan Dina is csak álmatagon pislogott körbe. A mai napig tisztázatlan, hogy akkor ott mi történt. Persze Roxfortos éveim alatt megértettem, hogy nagyjából miről lehetett szó, de nem bocsájtkoznék találgatásokba. Ez is homályos maradt, mint azaz álom…

Roxfortos évek

Első

    Pontosan emlékszem mennyire a Mardekárba akartam kerülni. Mikor a székben ültem átfutott az agyamon, hogy, ha a süveg nem oda küld, nem merek majd többé hazamenni. Persze Dina ebben is az ellentétem volt. Őt nem érdekelte melyik házba osztják be, neki mindegy volt. A mai napig nem láttam a beavatási ceremónián olyan nyugodt elsőst, mint amilyen ő volt. Amikor kimondta a fején lévő süveg, hogy „Hugrabug”, igen mélyen sajnáltam. Azt is, hogy nem egy házba kerültünk, de ő látszólag nem izgatta magát ilyesmin. Vidáman integetett nekem egy másik asztal mellől. Az első év izgalmasan telt, szóval nem sok idő maradt a barátságunk fenntartására, ő mégis mindig lelkesen köszönt nekem, ha látott. Az ő szemében semmi nem változott. Én viszont elmerültem az új barátságokban, megismerkedtem a házam szinte minden tagjával. Gondolkodásom és életvitelem nagyon hasonló volt az övékhez, így sosem fogytunk ki a beszédtémából. És nem csak a tanulás meg a barátok biztosították az izgalmas mindennapokat, hanem a kis Ginny lány is, aki kinyitotta a Titkok Kamráját. Az események megleptek, hisz nem néztem ki ezt a tettet az évfolyamtársamból, de mint utólagos pletykákból kiderült, nem is önszántából tette. (Kár, pedig simán megkedveltem volna.)

Második

    A nyár eseménytelenül és lassan telt. Egyedüli érdekessége talán, hogy Ericet egyszer sem láttam. A második iskolai évem azonban alig maradt el az elsőtől kalandos események terén. Mást sem lehetett hallani, csak hogy Sirius Black így meg úgy. Sokat gondolkodtam annak a férfinak az ügyén. Érdekesnek találtam, hogy azért tagadta ki az anyja, mert Voldemort ellen szövetkezett másokkal, és végül azért csukták le, mert Voldemort embere volt. Persze hallottam a történetet róla, de azért még is kételkedtem a dolgok hihetőségében. Az azonban izgalmasnak tűnt, hogy a Roxfortban mászkált. Éjszaka mindig megkíséreltem a kilopódzást a folyosókra, hátha összefutok vele. Egyszer sikerült is kint téblábolnom, azonban Siriusnak nyoma sem volt, így hát azzal a bosszantó tudattal mentem nyári szünetre, hogy nem tudtam megkérdezni tőle, hogy mi történt valójában. Elég naiv elképzelés volt, de eszelős… ezt be kell látni. A nyáron végig abban bíztam, hogy egyszer csak felbukkan nálunk, hiszen nem túl távoli ismerős (szóval miért ne?), de mivel ez sem következett be… Persze ma már mindent tudok, és hát elég szórakoztató visszagondolni a saját idiótaságomra.

Harmadik

    A Trimágus Tusa egy az egyben elfedtette velem Sirius Black esetét, de sajnos nem tudtam felhőtlenül örülni a rendezvénynek. Eric nem sokkal évkezdés után levelet küldött. A levélben az állt, hogy anya megbetegedett, de ne aggódjak, majd rendbe jön. Hát hogy ne aggódtam volna, amikor csak a nem normális bátyám volt otthon vele? Ericből egyre inkább kinéztem, hogy anyát akár meg is ölné, ha abból haszna származna. A bátyám egyre furcsább lett, a nyári eseményekről nem is beszélve. Az év ismét zavarosan és kalandosan – pontosabban gyászosan – zárult, de ez még semmi volt ahhoz képest, ami otthon fogadott. Harry Potter azt állította, hogy Tudjukki visszatért, s én igazat adtam neki miután a nyár közepén személyesen is láttam. A házunkban. Még mindig elszorítja torkomat az emlék arról a napról, amikor a nappalink megtelt halálfalóval. Gyáván, a lépcső tetejéről kukucskáltam le (onnan ahol ők álltak, nem láthattak engem), aztán bemenekültem a szobámba. Anyám fájdalmas ordítását hallottam, de lemenni nem mertem. Pontosan tudtam mi történik a nélkül is, hogy saját szememmel győződtem volna meg róla: Senki nem úszta meg büntetlenül azok közül, akik megtagadták a Sötét Nagyurat. Anya hiába mondta, hogy csak a gyermekei miatt tette… Végül már sosem lett a régi.

Negyedik

    Dolores Umbridge neve hallatán a diákok többsége jobban megbotránkozik, mintha valami hatalmas trágárságot mondott volna valaki hangosbemondóba, nekem viszont csak nevetnem kell. Szerintem is utálatos nőszemély volt, és ezért a „különítményes” csapatából is kimaradtam mikor a rejtélyes DS klubbot akarták felszámolni. Nekem mindig kicsinyes, kisebbségi-komplexusos, feltörekvő matrónának tűnt.

    Elég korán kialakult bennem az a felfogás, ami alapján a halálfalók muglikat gyilkolnak. Biztosan a családom az oka ennek. Most, hogy már megtapasztaltam pár dolgot, komolyan állítom, hogy a gyerek csak olyan lehet, mint amilyenek a szülei is voltak, ha egész életében nem lát maga előtt más példát. Mielőtt a Roxfortba kerültem el sem tudtam képzelni, hogy milyen más sorsú családok létezhetnek még. Persze rengeteg mesét hallottam, rengeteget beszélt anyám másokról. Muglikról, Sárvérűekről, Félvérekről. De mindent csak a saját nézetéből világított meg, így én egy torz képet kaptam a társadalmunkról. Roxfortban tapasztaltam meg először, hogy anyám részint téved, és hogy a Sötét Nagyúr sem éppen szent, de olyannyira belém nevelték a „helyes világképet, s elveket”, hogy nem tudok teljesen másként gondolkodni. Számomra evidens, hogy én fentebb állok, mint a félvérek vagy a sárvérűek, s ezt viselkedésemben is megnyilvánul olykor. Az eddigi iskolai éveimben azonban sokat változtam. Hű maradtam ugyan a házamhoz, családomhoz, véremhez - nagyon is -, de szert tettem egy-két új erényre. Dina így festette az egyik újonnan szerzett tulajdonságomat: „Az okos azzal sem dicsekszik, ami van neki, a bolond meg azzal is, ami nincs.” Dina nem egy lángész, de a lényeget megragadta.

Ötödik

    A bátyám rögtön Tudjukki visszatérte után csatlakozhatott a halálfalókhoz, mintha született előjoga lenne. Anyám árulásáért őt nem büntették, viszont alighanem a beavatási ceremóniáján ő magam kínozta meg anyánkat. Erre csak később jöttem rá. Ebben az évben számomra sok érdekesség nem történt a Roxfortban, csupán, hogy Draco halálfaló lett, Dubmbledor halála, s az új rendszer szele, meg persze a szokásos dolgok, amiket a barátaimmal követtem el, de azok nem túl említésre méltóak.

A házunkban nyáron sok halálfaló fordult meg, de általában csak jöttek és mentek. Utáltam, ahogyan rám függesztik a szemüket, megjegyzéseket tesznek, és egymás szavába vágva licitálnak a testvéremnél, hogy melyikük családjába házasíthatnak be, de sosem szóltam semmit. Ahhoz kevés voltam (most is az vagyok). A nyáron már tudtam, hogy amikor visszatérek Roxfortba egy újabb évre, nem ugyan arra a helyre megyek, ahova az előtt jártam. Gondoltam rá, hogy fel kéne készülnöm rá lelkiekben, de nem hatott meg annyira a tény, hogy komolyan aggódjak. Elvégre én aranyvérű vagyok. A nyáron azonban történt valami, ami komolyan megmozdított bennem valamit.

Téboly

   Mikor véget ért az ötödik iskolaévem, korántsem vártam annyira a nyarat, mint máskor. Féltem attól, ami otthon várhatott rám, - nem mintha annyira de nagyon félnék a Sötét Nagyúrtól vagy az ő szolgáitól (azt már tavaly eljátszottam, és azóta kissé sikerült összeszednem a bátorságom)-, féltem szembesülni anyám egyre romló állapotával. Gyanítottam, hogy Eric folyamatosan dolgozott azon, hogy eltegye az útból, és ahogyan én képzeltem, akár sikerülhetett is neki. Mikor a téli szünetben láttam anyát, csak az orra alá motyogott ha kérdeztem tőle valamit, de nem volt annyira rossz a helyzet. Tudta hol van, mit történik körülötte, és viszonylag önállóan is képes volt ellátni magát. Azóta viszont hosszú hónapok teltek el, és életemben először őszintén megbénított az aggodalom, ami félelemmé vált.

   Sajnos minden balsejtelmem beigazolódott. Anya bezárkózott a szobájába, és csak augusztus végén láttam őt. Egész nyáron egyetlen egyszer. Azon az estén a nagy nappaliban ült, én fentről halottam a nevetését. Olyan volt, mint régen, vagy legalábbis ezt képzeltem. Erre vágytam. Lerohantam a lépcsőn, de már a lépcsőfordulóban - ahonnan jól láttam őt – megtorpantam. A kanapén ült, négy csésze teát töltött ki éppen. Gőgösen felszegte fejét, fölényes, de kedves és elnéző tekintete a hajdani fénykorát jutatta eszembe. Ilyen lehetett, amikor még fiatal volt, erős és elszánt a Sötét Nagyúr oldalán. Tündöklő. Akit én ismertem, az csak az árnyéka volt annak a nőnek. Suttogva beszélt a fekete mágiáról, az apámról, akit még csak meg sem sirathatott. Nem emelhette magasra a fejét, mert azt a látszatot kellett keltenie mindenki előtt, hogy ő egy megtört nő, akit a férje manipulált és bántalmazott. De akit aznap este láttam a kanapén ülni…

   Ránézett a bársonyozott székre, szeme átlagosan fókuszált valakire. Rámosolygott, fejét biccentette, még halkan mondott is valamit amit nem hallottam, mielőtt kortyolt volna egyet a teájából. Dühös voltam, szinte fujtattam mérgemben. Azt gondoltam „Velem miért nem beszél? Engem miért nem lát meg? Én is itt vagyok! Itt voltam egész nyáron! Az én anyukám, csak az enyém…” a lépcsőn lejjebb léptem, hogy belássam az egész nappalit és megtudjam kik a rejtélyes látogatók. Ekkor éreztem először úgy magam, mint egy védtelen, naiv kisgyerek.
Anya tovább beszélt valakihez, akit én nem láttam. Valakihez, aki nem volt ott. Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy megszólítsam, de amikor szólásra nyitottam volna ajkaimat, a hangom nem engedelmeskedett. Azt akartam mondani: „Anya!” De a hangszálaim megmakacsolták magukat miközben hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Többször is neki futottam, de minél jobban próbálkoztam, annál jobban idegesített a távolból beszűrődő hangzavar. Először nem érdekelt mi az, de ahogy erősödött már muszáj volt figyelmet fordítanom rá. Zokogást halottam. De ez nem máshonnan jött; ezt én okoztam.

   Pillanatokig teljesen kívülállóként érzékeltem a valóságot, s a feleszméléskor olyannyira meglepődtem, hogy a sírást is abba hagytam. Ekkor észrevettem, hogy anya engem néz, de mihelyst elkaptam a tekintetét ő már másfelé figyelt.
- Nem, nem tudom, ki lehet az. Mindjárt intézkedek. – mondta csendesen, miközben a házi manónkért szólt, s ráparancsolt, hogy kérdezze meg, hogy ki vagyok én. Wawy - a manónk - lehajtott fejjel, könnyes szemekkel jött oda hozzám. Nem tudott megszólalni, ahogyan én sem.
Másnap volt szeptember elseje.

Halálfaló

   Fel sem tűnt a szokatlan csend, ami a kabinunkra nehezedett. A szokott társaság most mind úgy tett, ahogy én, csak néha szólalt meg valaki. Az én fejemben az járt, hogy mennyire fel voltam háborodva azon, hogy a bátyám a Durmstrangbe akart küldeni annak idején. Féltettem az előre eltervezett jövőmet, féltem tőle, hogy nem boldogulnék. Idáig élvezhettem annak az előnyeit, hogy pontosan tudtam mit kell tennem és éreznem, mert ezt valóban végig csinálta már sok hozzám hasonló. Az a gondolat végig kísért, hogy tőlem ezt várják. De most? Most mit várnak? Persze tudtam a választ, már készen volt, csak nem akartam magamat szembesíteni vele. Olyan jó lenne, ha egyszer amikor a tükörbe néznék, nem csak azt látnám ahogyan bambán igazgatom a hajamat, hanem a tükörképem vitába szállna velem. Úgy szeretnék szópárbajt vívni a tudat alatti énemmel! Biztosan tanulságos lenne. Mellesleg a válasz igen egyszerű volt, s egyszerű dologból is adódott: a szüleim halálfalók voltak, sőt, az egész általam ismert családom az volt. Mit várnának, ha most itt lennének? Hogy legyek igazán jó gyerek, és folytassam a megkezdett dolgaimat és az övéiket is. Minden marad a régiben, kivéve, hogy az élettervbe be kell iktatni egy plusz dolgot: „Halálfalónak állni, ha eljön az ideje.” És azt is elvárnák, hogy büszke legyek. És én az is leszek. Dina mit szól majd ehhez?

   Jellem

   Egyáltalán nem egy egyértelműen meghatározható karakter. Nem lehet ráhúzni, hogy jó vagy rossz, és azt sem, hogy kedves vagy gonosz. Sok rajta kívülálló dolog alakította a jellemét, főként a családja, de ugye csak azt lehet befolyásolni, aki hagyja magát. Hogy ne hagyta volna? Még csak arról sem volt fogalma, hogy milyen az, ha az ember kiáll magáért. Persze van saját akarata, kimondottan határozottan tud fellépni a céljai érdekében, de mindig az alaposan körülhatárolt kis világban, ahol élt. Abszolút a családjához van kötve, minden szempontból. Ő olyan, mint a régi világ egy visszamaradott darabja, ami már önmagában is ellentmondás, ha azt nézzük, hogy még csak 16 éves.
   Dina azért találhatta kedvesnek, mert jó emberismerő volt, és kellőképpen régen ismerte őt. Talán az egyetlen olyan barátja, aki tökéletesen látja, hogy Athali milyen szorosan kapaszkodik az anyjába, és mennyire szereti őt. Dina úgy gondolja, hogy aki képes valakit ennyire tisztelni és szereti minden esetben, az rossz ember nem lehet. És valóban. Athalea bár makacsul ragaszkodik a megszokott világához és nagyon nehéz vele megértetni, hogy vannak mások, akik származástól függetlenül is jó barátok lehetnek, de azt kétségkívül elismeri, ha valaki tehetséges. Csak nem hangoztatja.
   Az iskolában egy másik csoport megint csak másmilyennek láthatja: sznobnak, arrogánsnak és beképzeltnek. Athali érdekes képessége, hogy azzal is képes megbántani embereket, ha csak szimplán rájuk mosolyog. Egy mosolyon keresztül is képes azt üzenni, hogy hatalmas fölénye van másokkal szemben. Holott ez nincs mindig így. Sőt, egyáltalán nincs így, de magabiztossága általában elég ahhoz, hogy mások elhiggyék neki. Aki képes megbocsájtani Athali viselkedését – mint Dina -, és veszi a fáradtságot, és kicsit másképp próbálja látni, az hamar megkedvelheti.



   Apróságok

mindig || Anyja; Dina; Aranyvérűek; Kvidics; Lányos kacatok; Ősz; Minden élőlény, ami nagyobb, mint egy macska.
soha || Eric; Hugrabug; Vérárulók; Igénytelenség; Sötét helyek; Hőség; Minden élőlény, ami kisebb min egy macska.
dementorok || Az emléknek titulált rémálom.
mumus || || Hatalmas kőkapu, túloldalán sötétség, közeledő léptek zaja, ami egy soha fel nem tűnő alaktól származik (bizonytanság).
Edevis tükre || A szüleit látja régi dicsfényükben, velük magát, akire a szülei nagyon büszkék.
százfűlé-főzet || Sötét türkizkék, limonádéhoz hasonlítható az íze és az illata is.
titkok ||
×Gyerekkorában órákig dadogott, ha megijesztették, vagy csak szimplán megijedt valamitől.
×Ha egyedül van a sötétben és még a néma csend is körül veszi, földbe gyökeredzik a lába, gyakorlatilag mozdulni sem mer.
×Titokban rajong a kvidicsért. Sosem játszana, de imádja nézni. Fél a magasban.

rossz szokás ||
×Tüsszentés közben éles, sipító hangot ad ki.
×Miután elolvas egy neki címzett személyes levelet csak gondolatban válaszol, leírni mindig elfelejti és utólag úgy emlékszik, mintha már küldött volna választ, pedig nem. Sok kellemetlen helyet adódott már e miatt.

   A család

apa || Samuel Lestrange, 30 évesen elhunyt, aranyvérű
anya || Dorothea Serrer (Lestrange), 46 éves, aranyvérű
testvérek || Eric Lestrange, 27éves
családi állapot || egyedülálló
állatok || Winy, a szalagos bagoly és Prichette, Athali cicája.

Családtörténet ||

   Édesanyám 1955ban született egy Német városban. Az ő szüleit nem ismerem, testvére pedig nincs is akivel találkozhattam volna. Esetleg unokatestvéreket lehet találni az egyébként teljesen hibátlan családfájában, de a kapcsolatot velük sem tartjuk. A Serrer család igazán ősi, hazájukban talán az egyik legrégibb, legelismertebb és leggazdagabb, én azonban sosem jártam Németországban. Csupán anyám meséimből ismerem a hosszú folyósok történetét, a festményekről lenéző alakok körül keringő históriákat, a boltíveket, a freskókat… Mindig úgy képzeltem, hogy ahol Hagan, Alberich és leszármazottai éltek, egy gyönyörű ámde hideg kastély a hegyek között. A családfát átkutatva sok Angol eredetű családnevet lehet felfedezni, látszik, hogy korábban is volt összeköttetés a nemes aranyvérű családok között, tehát nem anya az első, akit még fiatalon Angol családba házasítottak be. Nem tudom, hogy azért tudott-e olyan nagyon azonosulni a Nagyúr eszméivel, mert eleve egy gyenge akaratú nőszemély, vagy, mert 14 éves kora óta a Lestrange kúriában élt Bexhillben, távol a szüleitől. 19 évesen szülte meg első fiát, Ericet, 27 éves volt, amikor egy terhessége megszakadt,30 évesen szült engem.

   A Lestrange ágról szintén megkérdőjelezhetetlen vértisztaságom. Édesapám Rodolphus és Rabastan unokatestvére, így idegeim előreláthatóan nincsenek biztonságban, mivel köztudott, hogy Lestrangék nem a legjózanabbak. Talán örökletes bibi van… Nem tudom, hogy apám mennyire hasonlított Rodolphusra, nem ismerhettem őt. Sokáig áltattam magam azzal, hogy anyám nem ment volna hozzá egy idegbeteg férfihoz, de később beláttam, hogy anyámnak nem sok választása volt. Aligha kérdezték meg, hogy ő mit akar. Abban azonban biztosan hasonlított unokatestvéreihez, hogy a Sötét Nagyurat szolgálta. Senki nem tagadja, hogy egy évvel a Nagyúr bukása után végzett vele egy auror. Én apám halála után születtem pár hónappal.

   A Serer család nem avatkozott bele az Angol varázslótársadalom tisztogatásában, de anya nagyon is részt vett benne, mint Halálfaló. A bátyámra való tekintettel (aki 11 éves volt, amikor apánk meghalt) anyám mindig óvatosabb volt, elvégre szerette őt. Nem kockáztatta, hogy a fiának anya nélkül kelljen felnőnie. Amikor a Minisztérium elszámoltatta a Halálfalókat, ránk való tekintettel azt állította törhetetlenül, hogy apám kényszerítette a Halálfalók soraiba, és hogy önszántából sosem tett volna kárt másokban. Ezt persze még én sem hiszem el, de hálás vagyok neki azért, hogy életben maradt a kedvünkért. Bátyám azonban megveti anyánkat. Szerinte ki kellett volna, álljon az elvei mellett, Eric gyakran hangoztatja, hogy büszke lenne anyára, hogy ha meghalt volna vagy az Azkabanban raboskodna, mint ahogy egy Lestrangnek tennie kell.

   A Nagyúr bukása előtt, a szüleim jóval szorosabb kapcsolatot ápoltak más családokkal, mára már csak a legrégebbi "barátságokat" tartjuk fent. Mióta anya elméje nem úgy működik, mint régen, Eric vette át a családfő szerepét, és ő próbálja az egész családot (nem a zárt kis családi körünket, hiszen a mi águnkról hárman maradtunk, hanem a nagynéniket, nagybácsikat, unokatestvéreket és a családfában fellelhető -közelebbi- élő rokonságot.) "összehozni". Nem titkolt szándéka, hogy aranyvérű feleséget találjon magának aki majd gyerekeket szül, mivel egyenesen retteg attól a gondolattól, hogy nála haljon ki a mi águnk, valamint azt a tényt sem rejti véka alá, hogy a Német Serrer családdal is keresi a kapcsolatot, és igyekszik minél többet megtudni róluk (érdekli például az is, hogy anyát miért küldték el otthonról olyan nagyon korán). Számomra is érdekes anyám családjának kérdése, talán ez az egyetlen dolog, amiben Ericcel egyet tudok érteni.

   Külsőségek

magasság || 166 cm
tömeg || 54 kg
szemszín || barna
hajszín ||barna
különleges ismertetőjel || -
kinézet || Első ránézésre az ember azt állapíthatja meg leghamarabb, hogy ápolt, csinos, és egész kellemes arcú. Barna haja dús, viszonylag elég hosszú, loknis. Tekintete nyílt és kedves (amikor épp csak úgy elmereng valamin, és nem azon jár az agya, hogy kit is kellene kicsit megkritizálnia. Meg persze amikor nem lenézően vizsgálgatja embertársait.) Öltözködése visszafogott, kivéve ha bátyját szeretné felbosszantani. Szeret mugliruhákban járni, mert sokkal változatosabbnak érzi, mint a varázslóholmit és amíg a ruhákkal kombinál nem gondol egyéb kusza dolgokra /az idegnyugtató vásárolgatások egészen terápiás jellegűek/.
egészségi állapot || vannak nem normális gondolatai, de ezektől eltekintve teljesen egészséges és beszámítható.

   A tudás

varázslói ismeretek || Elsős korában máris leszögezhető volt, hogy neki a gyakorlatiasabb tantárgyak mennek jobban, az elméleti száraz anyagokat nem képes megtanulni (Akkor sem, ha amúgy érdekes a téma. Ráadásul semmit sem olvas el, ami kötelező, de alapjába véve szeret olvasgatni). Amikor Remus Lupin tanította a SVK-t, az is jól ment neki, de inkább a bűbájtanhoz és az átváltoztatás tanhoz van érzéke.
felvett tantárgyak ||
   Számmisztika, Rúnaismeret
mugli képzettségek || -
pálca típusa || 11 és fél inch nyárfa, sárkányszívizomhúr maggal.
különlegesség || -

Szerepjáték-példa

Hatodik osztály, téli szünet kezdetén

Nem tudtam mire véljem, amikor hirtelen Dina megragadta a karom, és elkezdett egy üres terem felé rángatni. Már hetek óta nem beszéltem a lánnyal, nem is tudtam mi történt vele mostanában. Mivel igen zaklatottnak tűnt, feltételeztem, hogy zűrben van, meg aztán eleve nem is vall rá, hogy ilyen erőszakosan köszönjön rám. Meglepettségemet nem is próbáltam leplezni, de komolyabb együttérzésnek nem adtam jelét akkor sem, amikor elkezdett bőgni.
- Ezt olvasd el. – szipogta. Alig értettem mit mond, de elég egyértelmű volt, hogy mit akar, amikor felém nyújtott egy levelet. Ez állt benne: „ Echidna drágám! Anyáddal úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk Angliát. A téli szünetről már nem mehetsz vissza a Roxfortba, ezért kérünk arra, hogy búcsúzz el Athaleától. A bátyjának már szóltunk, ő is helyeselte a dolgot. Már mindent előkészítettünk, csak neked kellene jönnöd és indulhatunk is. Várunk, kislányom. Édesanyád csókol. Idehaza minden rendben.”Miután elolvastam, még legalább egy percig meredtem némán a papírlapra, majd, mint valami hirtelen jött felindulásból szorosan megöleltem a lányt. Erre még ő sem számított, és meghatódottságában még hangosabban kezdett zokogni. Csak az járt a fejemben, hogy ha a szülei valóban szóltak Ericnek, az rég rossz. Nagyon rossz. Nem mondhattam el Dinának az igazat sok dologról, és ez bántott. Valószínűleg örökre a lelkemen szárad, ha történik velük valami. Aztán időm sem volt átgondolni azt a sok mindent alaposabban, ami a fejemben átcikázott, Dina már az ajtó felé robogott. A vonathoz indulók csoportja pár perc múlva ment, de én maradtam. Ennyi lett volna a búcsú? Én feliratkoztam a bennmaradók listájára Eric kérésére. Nem gondolkodtam rajta, hogy miért kéri ezt, de megígértem, hogy jó gyerekként azt teszem majd, amit mond. Nem akarta, hogy ott legyek amikor Boschékat elkapják? Lenne benne ennyi empátia? Kétlem. Éreztem, hogy valami más állt a dolog hátterében, de mégsem tudtam nyugodtan rejtvényt fejtegetni, mikor legjobb barátnőm lehet, hogy épp a halálba rohan. Utánaszaladtam.
- Dina! – az üres folyosón a kiáltásom csak úgy visszhangzott, és hirtelen azt sem tudtam merre induljak. Negyedpillanatnyi tétovázás után futottam a bejárati csarnok felé s útközben fellöktem pár diákot, akikről nem tudtam megállapítani, hogy hány évesek vagy melyik ház tagjai. Nem tudtam mit fogok mondani a lánynak ha megtalálom, de elhatároztam, hogy itt tartom valahogy. Mindeközben csak egy kép lebegett a szemem előtt: Amint az induláshoz készülő családra ráront egy tucat halálfaló.

Egyéb

avialany|| Darla Baker