Északi szárny - Eldugott tanterem

[- Merre vagytok már!]

Réka

A napod nem úgy indult, ahogyan azt eltervezted, legalábbis ez járt a fejedben, miközben zuhantál hátrafelé. Ahogyan kikeltél az ágyadból, pár lépést követően megbicsaklott a lábad... meglehetősen fájdalmas érzés volt, annyi bizonyos. Elveszítetted az egyensúlyodat... még láttad a szoba mennyezetét egy pillanatra, aztán minden elfeketedett körülötted.

Amikor magadhoz tértél, sajgó fejjel nyitottad ki a szemeidet. Egy ismeretlen lánykát pillantottál meg, aki rémült tekintettel méregetett, és szinte toporzékolt melletted.
- Merre vagytok már!
Fel-alá járkálva próbálta oszlatni idegét, azonban ez láthatóan nehezére esett. Valamiféle fekete köpeny volt rajta, és egy gallyat szorongatott a kezében. Amikor észrevette, hogy megébredtél, azonnal melléd lépett, féltérdre ereszkedett, és a homlokodra tette a kezét.
- Ne mozogj! Minden rendben lesz!
Jelentette ki felelősségteljesen... valami furcsa érzés kapott el, a kezedre kellett tekintened, magad sem tudod, miért. Alig fordultál oldalra, a kisujjad helyén csak a csontokat láttad, mintha eltűnt volna róla a bőr, a szövetek, az izmok... csak a csont. Nem volt elegendő a fejfáját, hirtelen égető, maró fájdalom mart bele a felső percbe, ahol a húsod kezdődött a kisujjadnál.

Ahogy felkeltem az ágyamból, éreztem, hogy valami baj van. Hirtelen elment a hallásom. A francba. El fogok ájulni. Megpróbáltam eljutni az asztalomon lévő pohár vízért, de megbotlottam az ágyam mellett álló teli iskolatáskámban, így jól elestem. Esés közben, azonban mintha elvágták volna. Mintha hirtelen álomba szenderültem volna. Majd egyszer csak szörnyű égető érzésre keltem föl. A föld kemény volt, ne az otthoni szőnyeg. Hirtelen nem is tudtam mit szólni. Körülnéztem, és egy nagy teremben találtam magam. Mindenhol fura képek voltak, olyan volt mint egy kastély egyik terme. Hirtelen nem is éreztem magam olyan rosszul, illetve nem émelyegtem. Fel se fogtam mi történik velem. Rá néztem a lányra, aki a homlokomra tette a kezem. Végignéztem rajta, és ismerős volt. Honnan is? …Na álljon meg a menet! Alig tudatosult bennem a saját teóriám, rögtön a csillapíthatatlan fájdalom is tudatosult bennem. Ránéztem a kezemre. Annyira megijedtem, hogy olyat sikítottam, szegény lány hatalmasat ugrott.
- MI A MANÓ VAN?? – talán kicsivel csúnyább szó hagyta el a számat, ami a lányt látszólag sokkolta. Azt se tudtam hova nézzek. Az ujjaim csontokból álltak. Csak úgy lógtak a kezemen, semmi ín, semmi ideg, csak sima, véres, fehér csontok. – ÚRISTEN!! Ezt hogy?? Ez mi??
Kétségbeesetten néztem a lányra. Furcsa ruhában volt. Furcsa dolog volt a kezében. De hogy? De mi? Na jó, biztosan kómában vagyok… vagy ilyesmi. Biztos csak beképzelem ezt. De akkor mért ilyen valóságos?? Ha az elképzelésem igaz, akkor megnyugodhatok. És ha nem, akkor is, mert akkor a másik lehetőség, hogy ezt csak álmodom, és nem történik meg. Próbáltam lenyugodni, ami azért nem ment olyan jól.
- Öhm… - kezdtem neki zilálva. – Öö, figyelj bocsi. Hol vagyok tulajdonképpen? A Roxfortban? Ugye ott? Vagy nem? – rápillantottam a csontvázra a kezem helyén, és most nagyon akartam, hogy ott legyek. – Mit történt velem? Ugye ez nem végleges? – makogtam. Annyira meg voltam rémülve.