Mathias Montrego

MATHIAS MONTREGO

Mottó

’A vér kötelez.’

   Alapok

jelszó || "Mrs Skower univerzális varázskosz-eltávolítója! Több mint boszorkányság..."
így ejtsd a nevemet ||Máthiász Montrégó
nem || férfi
születési hely, idő || Anglia, 1980. 07.14.
horoszkóp || oroszlán
kor || 17
évfolyam || hetedév

   A múlt

Rettegek. Valahogy, minden olyan más. Olyan egyszerű és mégis olyan bonyolult. Félelmetes. Tudom, nincs sok lehetőségem. Vagy meghalok, amit soha… soha nem akarok. Még nem. Vagy… cselekszem. De mit? Nem tudom, nem értem… csak egy jeges kéz mar belém. Megbénít. A kezeim lomhán lógnak. Olyan ez, mint egy ostoba és rossz álom, amiből próbálsz felébredni, de esélytelen. Mintha zuhannál, lejjebb és lejjebb és tudod nagyon is jól, a földet érés fájdalmas lesz és nem akarod, de ugyanakkor tisztában vagy azzal, hogy ha mindez megtörténik, ha megadod magad és nem küzdesz vége lesz. Mert felkelsz, és tiszta lappal nyithatod a napod… Már ha lesz mit, hiszen sokan tartják úgy, aki álmában meghal, az a reggelt se éri meg. Furcsa egy gondolat. Valahol mélyen el is gondolkodtatna, ha nem érezném a fájdalmat. Valóságos? Nos, nagyon is annak tűnik. Érzem azt is, hogyan figyelnek. Sok, szinte millió sötét tekintet. Hogy kik? Nem számít. Hogy mit akarnak? Nem tudom. Ám hamarosan kiderül. Kiderül, ahogy a legsötétebb ármány is felfedi magát, hogy megláthasd mennyire ocsmány is. Ez sem lesz másképp. És minek erőltessem, ha egyszer eljön? Hisz mindig is rettegtem ezt a pillanatot és most tessék… Megkötözve fekszem, az ingem fehér darabja cafatokban. A fehér anyag kígyóként tekerőzik a testem mellett. Egyszerűen ez is természetes. Mintha egy jó színdarabíró kellékei jelennének meg a szemeim előtt. Csak a rendezőt várom, mint egy okos művész, hogy dirigáljon. De ki dirigál?
Sötét, mély hang, aki követel. Arca nincs, csak kemény, mélyen beléd költöző hangja, aki a velejedig hatol, ha kell, és érdeke úgy akarja. Már pedig úgy akarja. Nem kell semmi ahhoz, hogy tudjam, mert hallom. Hallom, ahogy suttog. Mélyen és sötéten.
- Eljöttél hozzám, oh de kedves… annyira megtisztelsz… hát add, add meg amit szeretnék, hiszen tudod jól. Nem, nem akarok fájdalmat, hisz mi célom lenne? Csak könnyítsd meg a dolgod, és add… -
Kiáltanék, de… nem tudok. Már nem, mert kezdődik, és nem tudom hanyadik, nem tudom melyik. Egyszerűen van és kész. Hiába küzdök, pedig küzdök. Nagyon.

Harmadévesen szelem a folyosót. Tudom, hogy Iza errefele lehet. Vajon merre? Lesem a termeket, hátha meglátom a lányt, de sehol sincs és ez elszomorít. Annyira kedves. Egy tündér. Egy… igen,egy földre szállt angyal lehet csak ilyen. Hiszen a szemei olyan szépek. Ő sose bántana senkit. Miért olyan mérges mindig rám? Nem értem. Sose értettem. Talán mert más házból való lennék? Ostobaság. Hiszen mert ő Griffendéles nem közellensége mindenki? Amúgy is, mint iskolatársa legalább köszönhetne. Igaz, hülyén venné ki magát, ha mindenkinek köszöngetne, aki elmegy mellette a folyosón, de… ő…
Észre se veszem, hogy valaki közel kerül hozzám, ahogy azt sem, hogy valaki teljes erejéből lép a lábamra. Csak a belenyilalló fájdalomra eszmélek, és bámulok magam elé. Pont az áll ott, akit vártam. Akit akartam. Látom hátul az elmosódott foltokat, emberek, lányok. Kuncognak. Ki gúnyosan, ki örömködve. De eltűnnek valaki előtt. Az előtt az arc előtt, aki látni akartam, még alighogy egy perce sem. És tessék, itt van. Gúnyos arckifejezése megjelenik előttem, tekintete nem hogy nem angyali, inkább ördögi. A szája is gúnyos mosolyra húzódik. Összeszorítom az ajkaim, mert még nyikkani se akarok. Előtte nem. Ne higgye azt, hogy gyenge vagy gyáva vagyok. Soha!
- Na mi az Montrego? Nem fájt? -
Nem tudom miért is kapom ezt. De egyszerűen csak nézek rá, kifejezéstelenül. Mint egy kisgyerek, akinek az orra elől vették el a kedvenc ételét úgy, hogy épp megszagolhatta azt. Kegyetlenség. Izabell Bishop pedig most egy kegyetlen amazonként áll előttem a kis termetével és gonosz pillantásával.
- Ugye nem akarsz követni? A következőt az arcodba kapod egy rontással együtt. Világos? –
Nem szólok. Csak erősen ökölbe szorítom a kezem, de ő ezt nem láthatja. Nem, mert hátrafordul a barátnői ’szép volt Iza!’ Felkiáltásait jutalmazni egy angyalian gyönyörű mosollyal. Istenem, mit meg nem tennék azért, hogy ezt én kaphassam ezt egyetlenegyszer is tőle. Sose lesz ilyen. Soha. És ez a tény még jobban elszomorít, mint a fenyegetése. Ó nem, tudom, megteszi ha kell. Ügyesebbnek és óvatosabbnak kell lennem, már tudom. Még látom, ahogy elviharzik én pedig a sajgó lábamra pillantok. Nem tudom végignézni a szemem elől eltűnő lányt. Ennyire gyenge vagyok…

Zihálok. Nem akarok emlékezni. Nem… egyszerűen… Iza… istenem, Izabell. Mit tett? Ő minek kell? Semmi köze semmihez. Se a családomhoz, se az életemhez. Ő csak egy álom, egy örök kísértés. Senki. És mégis. Érzem a gúnyos mosolyokat. Félek. Félek, hogy Iza bánhatja az én gyengeségem. Mert gyenge vagyok, tudom. De mit tehetnék? Nem tudok küzdeni. A vér szépen csordogál lefele a kezemen. Érzem a számban is a vasas ízért. Megpróbálok egyenletesen lélegezni, hogy ne szúrjon annyira az oldalam, bár ez annyira lehetetlennek tűnik, mint hogy hirtelen felpattanjak és egy Magyar Mennydörgő hátán szeljem át a Földet keresztbe. Még a légzés is nehezen megy. Talán eltört egy bordám? Meglehet, bár nem számít, mert a hang továbbra is gyötör. Mert nem elég ennyi, többet akar, jóval többet. Mi ez? Semmi neki. Neki más kell, jobb kell. Nem jön ki hang a torkomon, csak nyöszörgés.
- Nem lesz több crució… nem lesz, nos? Mit szólsz te ostoba ficsúr? Jó lesz? Ugye? Nem bírod… már a másodikat se bírtad… mit akarsz? Gyerünk!-
És ismét ködbe vész minden. Mert megint repülök. Vissza, az időben.

Érzem a szél cirógató illatát. Tudom, hogy már lassan tavasz lesz. Látom is, ahogy az első virágok kibukkantak az udvaron. Tudom, hogy ez mennyire más év már. Hisz a halálfalóké a hatalom. Mindenhol. Tartok is ettől, mert milyen lesz így a jövő? Sosem szerettem állást foglalni, de előbb utóbb úgyis kell, és ezzel tisztába kell lennem. Bárhogy is legyen. Sóhajtva figyelem a szökőkút halk csobogását, s a víz átlátszó megcsillanását, hogy a fénynek utat adva százezer színre esve pompázzon. A természet ad, hogy csodálhasd, de én ebben a csodában sem tudok elég vigaszt találni. Aztán egy kezet érzek a vállamon, s felpillantva látom, ahogy az ismert arc felém hajol. Átölel, de ez nem olyan, mintha egy nő ölelne, hiába egy már felnőtt nő teszi. A húgom bája mit sem számít, hiszen a vér kötelez. Én is megölelem, érzem a teste melegét. Tudom, ezer kétely van benne és millió kérdés. Mi lesz velünk? Nem tudom. Apám hibázott? Meglehet. Helyébe kell állnom? Biztosan tudom, nem lesz más lehetőségem. Érzem a könnyét. Tudom, hogy nem akarja.
- Ne menj, kérlek. Menekülj el, menj külföldre. Ott nem találnak meg, Mathias… ne… menjünk együtt. Ne hagyj el, ne… -
Sóhajtok. Mit lehet erre felelni? Semmit. Istenem, Blaire. Annyi mindent nem ért még. Sehol se lennénk biztonságba. Soha. És mi lenne másokkal? Apánkkal? Athaleával? Izával? Nem mehetek, bármi is az ára.
- Nem húgom. Maradnunk kell. Hisz tudod. Miért akarod? Nem szabad… többet ártanánk, mint használnánk. Blaire… gondolj bele. Örökké keresnének. Sose lenne nyugtunk. Ilyen életet akarsz? Nem. Te sem gondolod ezt komolyan. Ha kell… az leszek, ami sosem lennék. Soha önszántamból. De érted megteszem. És örök életemre sajoghat a bal karom, az sem érdekel. Csak te vagy a családom…-
Többet nem mondhatok, mert zokogva borul a karjaimba. Nem tudom mikor ültünk le, de azt igen, hogy ebben a percben a lábán nem állna. Csak a szökőkút csobogása az, ami megtöri a lány szaggatott sírását, ahogy ölel. Macskazöld szemeiben a fájdalom ölne, ha tudna, de elfogadja, látom, ahogy beletörődik. És tudja, emiatt örökre tartozik nekem, habár sose akartam, sose kérem számon, ő pedig sosem fogja emlegetni. Mert tudjuk, egy aranyvérű, egy Montrego mindent kibír. Még azt is, amit nem lehet. Mert muszáj.

Nem, nem, nem! Ne… ezt… ne. Nem lehet. Nem akarom. Nem szabad. Mit képzel? Mit? Mindent? MINDENT TUDNI AKAR? Nem… nem hagyom. De hogy akadályozhatnám meg? Nem lehet. Túlzottan elgyengültem. Túlságosan fogva tart a félelem ahhoz, hogy lezárjam az elmém, de még ahhoz is kevés energiát érzek magamba, hogy ellenkezzek igazán. Sosem tanultam igazán okllumenciát. Hiba volt. Még a kezem se tudom megmozdítani, hiába akarom. Az ujjam se mozdul, egyik se. Sóbálvány átok? Nem… fáradtság. Mérhetetlen fáradtság. S az alakok, akik kiszipolyozzák belőlem a maradék erőt is szinte felém tornyosulnak. Felötlik bennem, hogy denemtorok vesznek körül, ámbár akkor már rég halott kellene, hogy legyek. És még nem vagyok. Ez valami más. Túlzottan kutatóak a tekintetek. Olyan, mint ezer sáska, aki kóstolgat, míg szép lassan el nem fogysz. Hiába vergődnék, az se segítene. A fájdalom pedig kezd kiterjedni. Nem is tudom igazán behatárolni a forrását. A lábam, a gyomrom, a mellkasom, a fejem… mind egyszerre? Akár. Csak sóhaj szakad fel a tüdőmből, ami hörgésbe vált át. Mintha nem én lennék, hanem egy megkeseredett vénember. Elképesztő. Hol vagyok? Mégis hol a francba? De túl sötét van. Csak a hang marad, mélyen és sötéten. Mesélni hív, többet kér. Ez semmi, ez szánalmas. Tudja, hogy a nők a gyengéim, többet akar. Ki az az ember, aki sokat jelent még? Kicsoda? Mondjam…
Nem akarom. Nem, nem… de nem lehet ennek ellenállni, nem tudok küzdeni. Nincs erőm… inkább meghalnék, inkább…
Minden eltűnik, újra és újra.

Kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy ha elesek, be se ütöm magam igazán. Közel a föld. Tudom, hiszen Lea olyan pici, mintha két éves lenne. Csúfolom is sokat Eric-el együtt ő pedig folyton sír. Mit kell mindig sírni a lányoknak? Annyira nem értem. Olyan dedós… én sose sírhattam. Anyu mindig megtiltotta. Bezzeg Blaire. Ő is egy bőgőmasina. Athalea most is felém szalad, kezeit széttárja, én elkapom, majd elengedem. Csillogó szemekkel néz rám, hisz tudja, itt vagyok. De nem értem, hol lehetnék? Elmosolyodom, és meghúzom a coffját. Igen, szép a haja, mindig is tetszett, de sose mondom neki. Inkább csak meghúzogatom. Puha…
Ő persze morcosan néz rám, mintha maga lennék az ördög. Néha ilyen durcás, akaratos és utálatos. Néha kegyetlen. De Lestrange. Nem lepődöm meg. Hiába nézek ártatlanul, nem érdekli, helyette nyafog. Ehh, lányok… de mielőtt bármit mondhatnék, változik a kép. Lea nem is olyan kicsi már, hanem igazi nő, mint a húgom. Gyönyörű, kecses, s hosszú haja repül utána gyönyörűen. A szám kiszárad, de emlékszem a csókra. A csókra, ami nyáron történt. Érzem az illatát még mindig az orromba, a puha bőrének a tapintását, azt, amilyen megadóan olvadt a karjaimba, s azt, amilyen szenvedéllyel ölelt át. Pedig nem lett volna szabad. Emlékszem a dühömre is, ami felemésztett, hogy hogyan is alacsonyítja le magát. A villámló tekintetemre, ami megsebezte oly sokszor, oly kegyetlenül és váratlanul, és a tópartra, ahol feküdve néztük a felhőket. A fejem az ölébe kényelmesen, és hallom a saját hangom. Beszélek, talán nem is fontos miről. Ő a hajam kócolja össze, de nem bánom. Hiába az ő ölébe fekszem, Izabellre gondolok, még ekkor is. De Athalea boldog, mert vele vagyok. Olyan kegyetlen ez… megkönnyezném, de erre sincs lehetőségem. A mosolya némi fényt csal inkább a lelkembe. Talán van kitartás? Van erő? Van bárminek is haszna?
- Ugyan Mathias… ugyan… -
Morcosan sandítok fel a szavaira. Ő pedig elneveti magát. Én az ölébe fúrom a fejem, mint egy gyerek és beszívom az illatát. Sóhajtva pillantok az égre. Tudom, most minden idilli, és hogy elmúlik, tudom, hogy kegyetlen élet vár rám. Tudom, hogy apám halálfaló és csak egyet hibázom, olyan sorsra juthatok, mint Draco… de ebben a szent percben ez se érdekel. Mert Lea itt van velem. És bár sose tudtam igazán mi is nekem, itt van… és meghallgat és csak ez számít.

Szemeim lehunyom. Nem érdekel már semmi. Mi értelme ennek? Mit vallatnak? Semmit nem tudok. Semmit. Hagyjanak meghalni inkább. Ettől az is jobb. De nem. Erősebbek, mint én, és csak szenvedek. A saját gyengeségem öl meg. Hát legyen. Mit tehetnék? Semmit. Iza, Lea, Blaire… Eric, apám… még olyan emberek is eszembe jutnak, akik eddig sosem. Iza bátyja… vajon őt is veszélybe sorolom? Vagy Dakotát, akit sose ismertem? Netán Dinát, Lea legjobb barátnőjét?
Minden összefügg mindennel…
- Milyen bölcs gondolat Mathias… milyen bölcs. Te tudod ám fiam, s mégse adod meg, amit akarok. Tudod jól mit akarok. Azt, hogy ki vagy te. Oh, ezek a kínok. Örök kérdés, tudom jól, de mégis… Mathias, Mathias… minden elrendezett ugye? Hát, persze, hisz én akartam. Crasso sokat figyelt rád? Mert én akartam. Eric hazudott neked? Mert Én akartam. Minden úgy van, ahogy akarom. Tudod jól. Minek ellenkezel? Ostoba kölyök… Igen, Athalea őrült, talán semmi hasznát nem veszem. Igen, a bátyja halálfaló, igen Draco szerencsétlen béna, tudom jól. A húgod félted? Nem lep meg. Ostoba. Ezeket mind tudom… Mélyebbre kell ásnom. Igen, fájni fog, ne is kérdezd. Mit vártál? Megkönnyíthetnéd a dolgod, de hát… te választottad. Cruucioo! –
A fájdalom megint belém nyilal, úgy hogy, minden levegő kiszorul a tüdőmből. Átjártja a testem, minden porcikáját. Ha tehetném a falat kaparnám, de csak a szemeim merednek ki a sötétbe, a semmibe. Itt a vég, a vég… de nem. Csak újabb látomás, és már nem tudok ellene védekezni. Mert nem megy, egyszerűen nem.

Látom apámat. Kemény arccal ül a kedvenc karosszékében. Sosem értettem, mit szeret azon az ősöreg széken, de ő mindig ott ült, nyugodt arccal és nézte a kandallót. Valamiért mindig azt hittem vendéget vár. Úgy ült ott és bámult maga elé, mintha azt akarná, valaki egyszerűen kilépjen onnan és üdvözölje, hogy aztán az ő arcvonásai is megváltozzanak, de ez sosem következett be. Minden este kezébe borral vagy egyéb tömény szeszesitallal ült és nézett. Talán hat vagy hét éves lehettem, mikor meglátta, hogy a lépcsőfordulóból nézem őt. Mindig onnan lestem, ha idegenek jöttek vagy ő intézte a dolgait. Tudta, milyen vagyok, s bár haragudott, nem tudott leszoktatni. Apai kudarc? Oh… mily nevetséges lenne…
Egyszerűen intett. Én pedig egy perc tétovázás után elindultam. Tudtam mit akar, legalábbis sejtettem. Leszid, megdorgál, dühöng, de helyette mesélt. Mesélt a nagyapámról, az ő nagyapjáról, a családról, a becsületről. Oly annyira elmerült benne, hogy észre se vette egy idő után hogy ott vagyok. Nem tudom kifejezni milyen hatással is volt ez rám igazán. Tudtam, értettem, apám mennyire szereti a családját. Mennyire védelmező és aggódó szülő is ő. Tudtam, ez az élete. Megfogott. A viselkedése, a gondolkodása. Olyan akartam lenni, mint ő. Egyszerűen csak olyan. Ahogy egy kisgyerek felnéz az apjára… a mai napig előttem van az arca. És tudom, ez örökké így lesz. Figyeltem a kezét, ahogy a dolgozószobájában bemutatta a családfánkat. A nagyanyja Malfoy lány volt. Innen a rokonság Luciusszal. Jó jegyezzem meg, Lucius nagy ember. Draco pedig olyan, mint én, ha nem különb. Sosem lehet rá egy rossz szavam. Megfogadtam. És bármily nemzés is volt, betartottam. Malfoy, Black, Lestrange… mind-mind rokon, és még ha távoli is, egy vér. A vér kötelez. Ne feledd, a vér kötelez.
Tudtam mit jelent, de akkor a súlyát nem éreztem. Most már tudom, felnőtt fejjel. És ez a béklyó lehúz, a mélybe. Újra eltűnik minden a szemeim elől, hogy ismét a sötétségbe bámulhassak.

Mély levegőt veszek. Nem hiszem, hogy sokáig voltam eszméletlen, de ez pont elég ahhoz, hogy tudjam, kellően elgyengültem. Elégedettek… valamelyest. Örülnek, mert tudják, nincs már sok… vagy leginkább semmi. Még egy és… és… Sírnék, mint egy gyerek. Nem akarom, nem akarom ezt. Hagyjanak. De a hang nyájas, ez egyszer, és érzem a levegő mozgását. Megérintett? Talán. A testem annyira sajog, hogy ha így is van, a receptorok nem érzékelik már ezt. Túl puha és könnyed a sok erőszak után. Tehát lényegtelen. Ám nincs vége… olyan ez mint egy ostoba kutya, aki megkóstol egy falat húst és egy percig ízlelgeti, elég-e neki, s ha úgy dönt ízletes ráveti magát.
Kicsi rigó… bajt hozok rád. Még így is Iza arca jelenik meg előttem. Lehet meghalok, az is jobb lenne. Sose akartam kiadni a titkaim. Soha nem adtam ki magam ennyire senkinek. Ha tehetném, megölném ezt az arctalan szörnyeteget, de sosem lesz rá lehetőségem, mert hamarabb török meg. Már tudom, Draco se önhibájából esett csapdába. Bánom, hogy gondolataim annyira megvetőek voltak felé. Ez nagyobb gépezet, mint gondolnánk, és kegyetlenebb, mint bármi. Itt már nincs menekvés.
És mintha még most is olvasnának a gondolataimba, érzem a bólintásukat. A végső csapás… mert már úgyis mindegy. Megadom magam, utoljára talán, hogy hagyjanak békén, örökre.

Athalea dühöngve, csapkodva üvöltözik velem, habár fogalmam sincs miért is. Olyan, mint egy őrült, akit nem lehet lecsitítani, de azért én hősiesen próbálom. Iza, Boethius hóvihar, és a meleg Veszett róka, egy szőke lány kacagása és az iskola egy eldugott tanterme, csókok, elfeledett ígéretek, Blaire dühe, és az engesztelésem, ajándékok, remények, álmok, nem, semmi, nem ez kell, egyikben sem merülhetek el. A képek peregnek előttem, mint egy film, mígnem…
Anyám arca, élesen és tisztán. Talán sose láttam. Mosolya, jókedve, ami mindig rám ragadt most sugárzik. Ölelése, amire nem emlékszem. Látom őt, és legszívesebben szólnék, de a torkomat gombóc fogja satuba. Ő pedig rám néz kedvesen.
- Oh, Mathias. Én Mathiasom. Kicsi fiam. Mi a baj? Leestél a hintáról? Na gyere… -
Ölbe vesz, és visz, mint egy csecsemőt. Máskor tiltakoznék, de itt és most nem. Élvezem a törődést, talán mert tudom, hogy az utolsó, talán mert nagyon vágyom rá. Érzem az illatát. Orchidea vagy valami más egzotikus, de annyira jellegzetes. Mosolyt csal az arcomra. Ő leül, és a hajam simítja végig. Élvezettel túr bele, s csak neki engedem.
- Édes napsugaram… tudod hogy szeretlek. De kicsikém, meg kell ígérned valamit. Tudod, a mami milyen feledékeny, szóval meg kell ígérned neki. Ugye hogy megígéred, te szemem fénye. Ne feledd, senkinek nem mondhatod el, még apukának sem, jó? A mami… a mami nagyon beteg. A mami el fog menni, és nem lehet veled. Ne, ne sírj, Napsugaram. Tudod, hogy mennyire szeret téged a mama. Mathias, figyelj, meg kell ígérned, hogy vigyázol a húgodra. Hallod kisfiam? Megértetted? Soha nem eshet bántódása. Hisz tudod… a vér kötelez. A vér… mindig kötelez. –
Mély sóhaj szakad fel belőle. Olyan szép és törékeny…
- Ígérd meg nekem…-
- Ígérem. –
Egy mosoly, majd látom a távolodó alakját. Érzem az illatát az orromba, és a fénybe tartó alakját. Más minden sötét, de ő, egyedül, világít, mint egy igazi angyal.

Elernyedek. Már semmi nem számít. Míg eddig csak dühöt és utálatot éreztem, tudom, már nyoma sincs ennek. Ami kellett, megkapták. Mire jó ezt nekik? Fogalmam sincs. De kellett. Hát itt van. Bármit kezdhetnek vele. Én pedig örökre viselem ennek nyomát. Eddig is, de ezután, még inkább. A szívem beleszakadna, de az már rég darabokba hever, elszórtan. Semmi nem fontos már. Semmi és senki. S még egyszer felcsendül a hang, mélyen áthatóan, talán már a saját fejemben, talán ezer kilométer messze.
- Jól van, látom megtörtél. Mindig így van… de majd megszokod. Vagy megőrülsz… Köszönöm Montrego… igazán. Már tudom a gyenge pontod. Nincs titkod előttem. És sose lesz… soha. Ne feledd, a vér kötelez… a vér… a vér… -
Apró hörgés. Értelmetlen. S hagyom magam. Nem érdekel semmi egyéb, inkább beleveszek a most oly áldott sötétségbe. Egy álomba, vagy valóságba. Nem számít mi az, mert nincs ott semmi más, csak béke. Csend, és béke.

  Jellem

Mindig tudtam, mi a kötelesség. Mindig imádtam a szép dolgokat. Lehet anyám halála sarkallt erre, de ez mindig a gyengém volt. Önző vagyok, meglehet, de szeretem megszerezni, megkapni vagy elvenni, ami megtetszik. Néha úgy hiszem, semmi nem lehetetlen. Néha pedig, hogy minden az. A kettőség valahogy örök. A család az első. Mindig az volt a számomra, és mindig felelősségre vonom azokat, akik másképp látnak. Nem tudom megérteni őket. A húgom barátaival kegyetlen vagyok. Aki a rokonságba tartozik és közel áll hozzám, igazán fontos, tűzön-vízen keresztül védelmezni akarom. Ez anyám hagyatéka. Apámé a család iránti elkötelezettségem.
Könnyen lobbanok, nem vagyok a legkompromisszumkészebb ember. Van, hogy hónapokig nem szólok ahhoz, akivel nem egyezik a véleményem. Nem, ennek ellenére sem hiszem, hogy haragtartó lennék, inkább csak, megbocsátok, de nem felejtek. Örök kétely a családom iránti hűség. Félek apám sorsára jutni, mivel gyűlölöm azt a terrort, amit a Sötét Nagyúr kifejez és felhasznál, noha tudom, soha nem lesz lehetőségem kikerülni azt.
Szeretek mások szavába vágni, vitázni, vagy incselkedni, főleg a szebbik nemmel. Ez általánosságban nagy sikert is arat, emiatt nem nevezem magam magányos típusnak, ámbár akad kivétel, aki sok fejtörést okoz, és egy életet tud meghatározni. Talán, be se kell mutatni.

Erősség || Családcentrikusság, kitartás, hajthatatlanság, őszinteség
Gyengeség || Érzékenység, irgalmatlanság, félelem, hirtelen harag, aggodalom

   Apróságok

mindig || Izabell, Blaire, Athalea, család, becsület, barátság, csók

soha|| A Sötét Nagyúr, halálfalók, sötét jegy, mentol, csimpaszkodó lányok akik nem értik ha vége egy futó ~~kaland~~ akarom mondani kapcsolatnak.
hobbik || kviddicsezek, de nem játszom a Roxforti csapatban
merengő || Izabell Bishop mosolya, anyám halála
mumus || halálfalóvá válok
Edevis tükre ||Iza és édesanyám jelenik meg
százfűlé-főzet || Alapvetően édes ízű, talán túlzottan is, de átlátszó kissé bíbor színnel rendelkezik.
Amortentia || rózsa, szantálfa, gyümölcs, orgona, levendula keveréke
titkok || Izát kicsirigónak becézem, amitől ő kiakad.
azt beszélik, hogy... ||
Megcsókoltam Athaleát, ami igaz is.
Gyűlölöm Malfoyt és a vetélytársamnak tartom, ami hülyeség.
Folyton Izabell után leselkedem, ami… szemenszedett hazugság, mivel egy úriember sosem leselkedik, maximum rossz időben van rossz helyen.

   A család

apa || Charles Montrego; 1955; arany
anya || Anne Camille (Lovuane) Montrego; 1958-1988; arany
testvérek || Blaire Montrego; 1983; arany
állatok || egy bagoly

Családtörténet ||
Az angol Malfoy család leszármaztatott ága, amely egészen Lucius nagyapjáig megegyezik. Itt, lép be a Montrego család, mikor is Letitia Anne Malfoyt feleségül veszi Nicholas George Montrego, hogy két fiúnak életet adva gyarapodjon a család. Gregory Montrego, a nagyapám az idősebbik férfi örökölt mindent, míg öccse balszerencsés élete miatt végül öngyilkosságot követett el. Gregory gyermeke apám és öccse, Willam, valamint egy szem lányuk, Mila, aki a háborús idők alatt eltűnt. Innen a szoros rokonság a Malfoyokkal, illetve távoli a Lestrangekkel és Black-ekkel is.
A család a legnemesebbek között van, és igyekeznek ezt a helyet megtartani, ahogy lehet. Igyekeznek csak aranyvérűekkel házasodni, illetve ápolják a családi kapcsolatokat, jellemzőek az estélyek és bálok. Nekem is aranyvérű arát keresnek, noha eljegyzésre alkalmas személy megléte egyelőre számomra is titok. A jelmondat, amit sokat hallottam, örök mottóm, és belém oltott elvek szerint igyekszem is megfelelni az elvárásoknak, hiába magas a mérce. A háborúba a szüleim mind a Nagyurat szolgálták, s apám politikai ismeretségei miatt sikerült megmenekülniük az Azkabantól. Anyám halála után a Nagyúr újbóli felbukkanása semmiféle kételyt nem szült apámban, hogy ismét ura mellé álljon, és nem titkolt vágya, hogy én is csatlakozzam ehhez a társasághoz.

   Külsőségek

magasság || 188 cm
testalkat ||izmos
szemszín || mogyoróbarna
hajszín || világosbarna
kinézet ||Magas, izmos test, amit a nők igazán kedvelnek, széles vállak, keskeny csípő, izmos karok, kemény, átható tekintet, amitől sokan ódzkodnak. Első pillantásra hatással tudok lenni az emberekre, s talán ez leginkább a tekintetemből fakad. Szeretek jól öltözködni, ing-nadrág, de néha még a nyakkendő is állandó viseletem. Igen, sokat adok magamra, de meg is tehetem.

   A tudás

varázslói ismeretek || Hat év tananyagát már elsajátítottam, és a nonverbális varázslatok igazán a szívemhez nőttek. A bájital örök mumusom marad, soha nem lett a kedvencem, ahogy a mágiatörténet sem. Az átváltoztatástan viszont és McGalagony igazán nagy jelentőségű volt pályaválasztásomra, mivel auror akarok lenni, egyszer majd. Emiatt felvettem a rúnaismeretet is, noha Crasso sose bírt engem.
felvett tantárgyak || rúnaismeret, számmisztika volt az amnézia után jelenleg legendás lények és repüléstan

pálca típusa || 14 hüvelyk, tölgyfa pálca, egyszarvú szőr maggal
RBF ||
Átváltoztatástan: Kiváló
Bájitaltan: Elfogadható
Gyógynövénytan: Várakozáson felüli
Mágiatörténet: Elfogadható
Csillagászat: Várakozáson felüli
Sötét Varázslatok kivédése: Kiváló
Bűbájtan: Várakozáson felüli
Rúnaismeret: Kiváló
Legendás Lények: Kiváló
Számmisztika: Várakozáson felüli

   Egyéb

avialany|| Nick Bateman