Büfé

A Nagyteremben, csak pár méterrel a tánctértől a gyertyák fénye asztalokat világít meg. Aki erre téved, biztosan be kap pár falatot, hiszen van itt minden! Sütőtökös keksz, puncs, torták, pezsgők és minden, ami ahhoz kell, hogy az emberek jól érezzék magukat. Az asztal díszek hatalmas gubók még a bál elején és ahogy telik az idő mind kinyílnak éjfélre és káprázatos színeikkel csalják majd a mágusokat az ételekhez. Ha valami elfogy az azonnal "újraterem" hála a konyhában lévő szorgos kis házimanóknak.

Seosaphine Baradwys



Nem terveztem, hogy elmegyek…. Nem igazán volt olyan lány, akivel szívesen megjelentem volna egy ilyen bálon, vagyis volt egy lány, de őt lecsapták a kezemről, mielőtt felkérhettem volna. Ráadásul az utóbbi időben nem is vágyom olyan közösségi összejövetelekre, ahol a Mardekárosok lvl 99-es változatai is megjelennek igen nagy mennyiségben, s még az örökélet cheatkóddal is legyőzhetetlenek. Mivel azonban sok lehetőségem nem volt egy kis nyugalomra, köszönhetően az alsóbb évfolyamosoknak, akik izgatottan készülődtek, s órákon keresztül csinosították magukat, hogy a lehető legjobban fessenek a bálon. S végül Ian hosszú unszolással rávett, hogy legalább tegyem tiszteletem az eseményen, esetleg még nekem is cseppen – csurran valami az asztalról.
Lassan a zene utolsó taktusai is elhalkulnak, s a prefeketusok táncuk befejeztével elhagyják a táncteret, és a helyüket elfoglalják a táncolni vágyó párocskák.  Lerázom magamról néhány alsóbb évfolyamos griffendéles lányocska pillantását, s egy sötét sarokba húzódva elfoglalom az egyik kényelmes bőrfotelt, ahonnan beláthatom az egész termet. Egy ideig figyelem ahogy Ian a jelenlegi barátnőjét pörgeti a tánctér közepén, miközben ujjaimmal ritmusosan dobolok a fotel karfáján. Nem tudom hány perc telhet el ebben a helyzetben, kicsit elveszítettem az időérzékem. Végül megunva az üldögélést, fogom magam és elindulok a büfé irányába. Menet közbe jópár egyedül üldögélő lánnyal találkozok, akit simán felkérhetnék egy táncra, azonban mióta találkoztam vele, teljesen más szemmel nézek a lányokra. Tökéletes nap volt az a bizonyos, azonban azóta egyszer sem tudtam találkozni vele, annak ellenére, hogy egy házba vagyunk, s Ian csoporttársa. Lehet, hogy direkt kerül engem, ki tudja, hogy mit szólna ha mégegyszer találkoznánk. Talán ki kellene derítenem, s ha véglegesen nemet mondana, akkor nyugodtan kezdhetnék nézelődni más portáján.  A büféasztalokhoz érve nézelődni kezdek valami finomság után, miközben felmarkolok egy kupa lángnyelv whiskey-t.  Már éppen távozni készülnék, mikor megpillantom kicsit távolabb egy másik asztalnál, s szinte ragyog körülötte a levegő. Egyedül van, nem tudom hol hagyhatta a párját, de talán itt az alkalom, hogy minden kiderüljön. Gyorsan megigazítom a ruházatom, majd felhelyezem a belső zsebemből a maszkot, s odalépek hozzá.
- Hölgyem felkérhetem egy táncra? – szólítom meg, s ha megengedi egy apró csókot lehelek a kecses kacsójára.

[- Griff?]

GRIFF LIMAN

Imádom a bálokat. Főleg a roxforti álarcosbálokat, amiken általában hólyagosra táncolom a lábam. A legmurisabb az, hogy nem is foglalkozom vele, hogy kivel táncolok, ha nem figyelek, még egy-két vagányabb mardekárost is sikerül elkapnom egy körre, úgy hogy nem is tudják, ki vagyok, és ezt nagyon élvezem. Főleg, amikor másnap meglátom őket a folyosón, ahogy utálkozva méregetnek, nem is tudva, hogy éjjel még a karjaikban tartottak.

Igazából éppen ez teszi olyan népszerűvé az álarcos bálokat: az ismeretlenség varázsa, amikor elfedjük a rólunk kialakult sztereotípiákat, amik meghatározzák a hétköznapi életünk, mint például „bajkeverő”, „griffendéles” vagy „Baradwys”. Ilyenkor senki nem foglalkozik ezekkel, ez összehozza az iskolát és jelen esetben a varázsvilágot is, Tudjukki és a talpnyalói ellenére is. Az egyetlen negatívum, ami eszembe jut, hogy a családom is megjelent, (majdnem) teljes létszámmal. Syntichée és Moses otthon maradtak, mert a Fidelius-bűbáj házon kívül nem véd és ez elég szívás, de már felvettem a listámra a személyi védelmet nyújtó Fidelius-szerű bűbáj feltalálását, szóval semmi gáz, a következő Imbolcon már itt lehetnek ők is.
Mindenesetre a szüleim árgus szemekkel figyeltek minden egyes lépésemre, nehogy már elengedhessem magam. Nem mintha tehetnének ellenem bármit is, vagy tennék olyat, amit nem kellene, amikor nem látnak, de az embert mégis kissé feszélyezi ez a figyelem.

Mindenesetre a lényeg, hogy itt vagyok és remekül érzem magam. És végül még nem is kellett egyedül jönnöm, mint hittem. Igazából meglepődtem, hogy senki nem hívott el, de hát, ez van. Biztos csak nem mertek elhívni. Ez az oka, biztos vagyok benne. Annak pedig, hogy a büféasztaloknál kötöttem ki az éhségem az oka, ami viszont elkeserít, hogy megint mindent teleraktak sütőtökös cuccokkal, amiknek már a szagától is irtózom. Hosszasan nézelődök valami ehető és tökmentes édesség után, végül elveszek egy piros krémmel töltött sütit és épp amikor beleharapok, valaki megzavar. Felpillantok és egy másodpercre nem tudom mit is mondjak az ismeretlen kérőnek, csak tovább rágok és lenyelem a falatot, azt találgatva, hogy ki lehet az álarc mögött.

- Griff? – kérdezek rá bizonytalanul és elrántom a kezem, mielőtt még megcsókolhatná. Kérem, milyen évet írunk? Kézcsók? Merlinre, soha nem értettem, hogy a bálokon miért viselkedik mindenki ilyen furán. – Miért szólítasz hölgyemnek? – kérdezem értetlenkedve. – Hány évesnek nézek ki, hetvennek? Egyáltalán, mit keresel itt? Ian azt mondta egész héten hisztiztél, hogy te nem jössz – jegyzem meg csak úgy mellékesen és újat harapok a piros csodából, amiben hála az égnek, nyoma sincs a sütőtöknek. – Egyébként nem, nem kérhetsz fel, épp most jöttem le a parkettről, hogy leüljek egy kicsit, mert szétmegy a lábam ebben a cipőben – vallom be. Komolyan nem értem, hogy miért viselkedik ilyen furán…

„Azt ne te döntsd el én miben hiszek vagy nem. Amúgy meg tényleg lehet tanulni belőle.” Öltök nyelvet rá egy komoly felnőtt minden eleganciájával. „Az hogy még nem tudunk eleget a világról, hogy nagy összefüggéseket lássuk már igazán nem a történelem hibája. De akkor hagyjuk. És nem pálcázom be magamat senkinél, akkor talán nem állnék bukásra ennyi mindenből.” Meghökkenve rezzenek össze, és nyúlok legalább még egy centit rá pillantva. „ És még én beszélek ostobaságokat… Azért lettem griffendéles mert itt lincselnek meg legkevésbé, és nem kell csapatmunkát színlelnem, min sárgáknál. Úgyhogy nem kérek több megjegyzést ház-státuszomat és sztereotípiákat illetően. Capiche? Capiche.” Nagy büszkén bólintok miközben magához tapaszt. Azért gondolom érzi a bolondságot saját szavaiban is. Főleg, hogy én voltam aki kezdte a házak emlegetését.
„Amúgy meg milyen hős lennék, még téged sem tudlak karomba fogva kimenteni égő vártoronyból. Vagy azt csak hercegnőkkel szokták?” Mások úgy érzem vehemens alkohol mennyiséget isznak meg ilyen szintű bődületes baromság mennyiségért. B.B bor, bízzon a baromságok becsületében. Alliterációban sem vagyok túl jó a biológia mellett úgy látszik.
„Mi ez veled és a fura hangulatszavakkal ma este? Értelek, értelek, amennyire egy tündér bakfist érteni lehet Szent Iván éjen kívül. Mondjuk nem tudom miért tündérezlek, amikor te vagy a legmorbidabb élőlény ezer mérföld távolságában, és igen ebbe belevettem a halálfalókat, Hagrid dögeit és a pincében rejlő furaságokat is. Persze ezt dicsértnek szántam.” Én is csak furaságokat habogok, talán zavaromban, amiért ilyen közel van, és kedvesen csipked szavaival. Furcsán szokatlan, első alkalom közös találkára komoly pánik vagy engem ért fizikai atrocitás nélkül, mégis olyan mintha ezerszer sétáltunk volna végig a kastélyhoz vezető úton gyermeteg szófecsérléssel szórakoztatva magunkat. Meg tudnám szokni ezt a barátság dolgot.
„Isten ments!” Nevetek fel. „Jogos, furán festenél annyi hússal.” Osztozok a primadonna megszemélyesítésben a nagy sóhajos szemforgatással, amihez fejemet is megforgatom kissé, ha már egyszer szemeim alig látszanak ennél a kevés fénynél maszk alatt.
„Belőled nem is lesz férfi, ahhoz előbb embernek kéne lenned, te meg aztán túlteszel ezen a kategórián, most igazán… Mondom tudok, szóval ne gúnyolj, csak nem nekem való. És irodalmi igénnyel nem tudok, és nem is akarok. Rajzoló vagyok, az írás az olyan…macerás. Figyelni kell arra mit csinálsz és tervezni. Amúgy meg csak annyit jelent, hogy túl sok fantasyt és nyálas regényt olvastam. Szóval ne győzködj, úgyse állok neki.” És bár ferdítés, hogy soha nem fordult meg a fejemben egy-egy saját történet a sok befogadott mellett, azért annyi józanságom nekem is van, hogy ezek csupán gyenge, összecsapott másolatai azoknak, és eszem ágában sem állna megírni őket. Na meg, én képekkel vezetem a létem elemeit sorrendbe, hogy teljesíthetnék a puszta szavak ugyanezt a célt az én gyenge hebegő ajkaim között? De ha ennyire ragaszkodó és makacs, lehet érdemes lenne bizonyítani neki mennyire rossz ötlet ez. Pár oldalas kis szösszenettel. Mondjuk rajzolhatnék hozzá, a két médium egyben is dolgozhat, nem? Mármint képregényen kívül is? Elbambulok egy pillanatra.
„Hm, ahhoz képest nagyon sokat beszélsz róluk. Persze hogy nem gonosz, hiszen nincsenek érzelmei nincs önálló moralitása! Szegény Lupin professzor…” Sóhajtok visszaemlékezve rá, nála kivételesen egész tűrhetően álltam sötét varázslatok kivédése órán, sőt még a gyakorlati részeknél is alig féltem. Nem vérfarkas ő, inkább túlnőtt öleb. Bár maradt volna.
„Nem tudom ez a téma valahogy nem izgat annyira…nem mintha más témával írnék! Nah, elég abból, hogy és miként fejezem ki magamat, térjünk át valami más témára.” Mert ez már kezd kínos lenni. Mesélj inkább…huh, marha keveset tudok róla, inkább csak mesélj. Ez vajon fura felhívás lenne? És megúsznám három óra alatt?
Pillanatra mintha valami szokatlan árny suhant volna át Sache arcán, rajtam pedig félelem, de ahogy jött el is múlt. Helyette a lágy, mégis józanul hűsítő hangja veszi át a szerepet elmém színpadján. Nyugtató, sőt a maga módján még egy mosolyt is kicsal belőlem, még ha első válaszom az is lett volna, hogy igazad van, még bőven csúszhatok lejjebb…
„Sajnálom, igazad van. Bár sokszor úgy érzem túllihegem a dolgokat, hiszen igazából jó dolgom van.” Kicsit tágabbra húzódik a mosolyom az ötletét hallgatva. „Már csak az kéne! Inkább megyek hozzátok, minthogy apámat varázslók közé engedjem. Mégis hány testvéred van? Nem zsúfolt, meg kaotikus így az otthoni élet? Nem mintha neked nem pont az lenne való, csak olyan nehéz elképzelni ennyi embert hosszú távon együtt élni.” Legalábbis komoly átkok és egyéb atrocitások nélkül. Az ez utáni megjegyzésén viszont már hangosan nevetek fel.
„HOGY MIT CSINÁLSZ?!” Egy pillanatba bele telik, mire végre összeszedem magamat ettől az abszurd kijelentéstől, még a maszkom is elcsúszott nevetés közben. „Nem, vagyis talán. Mondom nem tudom. Néha magányos vagyok, de az emberek olyan ijesztőek, és fárasztóak. Úgyhogy elég nehéz eldöntenem mit is akarok. Ezért is mondtam a „komolyabb” segítséget. Mert ugye ez nem egészen normális, de másrészről meg nem vagyok biztos, hogy meg akarok-e gyógyulni bármilyen ostobaságból ami erre visz.”
A megszokott nyavalygás és bajok kényelme olyan megszokott és természetes, ezzel szemben az erőfeszítés, hogy változtassak kétségbeejtően fárasztó és ijesztő. És mi van, ha elrontom? Ha idiótát csinálok magamból és ahelyett, hogy átnéznének rajtam aktívan fognak bántani? Hogy tudnám megvédeni magamat? Nincs semmi esélyem. És ha nem is, mit érek vele, ha nem is élvezem igazán, mert a legtöbb ember szimplán nem érdekel, és ezt a sok erőt elpazaroltam arra, hogy számomra kellemetlen helyzetet hozzak létre, amiből nem tudok kimenekülni?
De miért is ilyenekre gondolok? Hiszen Sache bár egyáltalán semmiben sem hasonlít rám, mégis jót tesz, a maga módján persze. Azért még korai lenne hosszú távú következtetéseket levonni. Az a nyaralás például elég ijesztően hat.
„Nem, nem fogok. Csak a sok ember miatt… de neked elhiszem, hiszen megígérted, hogy megvédesz. Gyere!” Bemegyek vele, át a sok-sok táncoló és mulató fiatalon a fal és falatkák biztonságos menedékébe. „Egy lila italt azért varázsolhatsz nekem. Mondjuk arany koponyákkal díszként?” Nevetem idegesen, egészen belelapulva a kis térbe, amit az asztal és fal hoz létre, szinte tetris darab tökéletes tervezetségével illek bele. Bár én is eltűnhetnék amint a helyemre illesztenek!

Elérkezett az éjfél, s ezáltal a hagyományos Éjféli csók ideje is!
Harangok csendülnek, melyek hangjait az egész birtokon hallani lehet, a mikrofonba az énekes üvöltve közli az éjféli szabályokat, hátha valaki még nem értesült róluk:
"Ragadjátok meg táncpartneretek, vagy aki épp mellettetek áll, és csókoljátok meg!"

*Megforgatja a szemét egyszer, aztán még egyszer, de nem lovagolja meg Jules ellenkezésének vitahullámait, okos Hollóhátas enged, ha egyszer belátja, hogy a Griffendéles pajtása nem lát be semmit, csak veszettül tiltakozik, mert soha nem volt még igaza, úgyhogy majd most kiharcolja magának. Ám legyen, Sache finom lelkét ez nem viseli meg egyáltalán, sőt. Még inkább bizonyítja Jules lelkének elveszett mivoltát, ami sok-sok támogatásra szorul.*
- Bukásra állni és megbukni azért még nem ugyanaz-*kötekszik játékosan, valahonnan az elméje sötét zugából előkapaszkodik egy precíz és pontos én, aminél bizarrabb dolgot nehéz volna elképzelni a kölyöktestben.*
- Jules-Jules-Jules, hiszen te kezdted a házsztereotípiát, azaz, csak azért elvártad volna tőlem a mágiatörténet oktalan imádatát, mert Hollóhátas vagyok-*higgadtan és józanul töri le a kis tüskéket, hiába, Jules nem fog tudni olyan látszatérvvel harcolni, aminek nincs igazi alapja. Sache ellen csak a tényleges tények állják meg a helyüket, de csak akkor, ha be vannak betonozva. Mindenesetre a mosolya kedves marad még.*
- Nem tudom, sohse voltam még hercegnő, de hős biztos nem csak nőket cipel. Attól hogy erősödne meg? Előtte számtalan kalandot... hogyhogy mi van velem?-*hörren fel olyan agresszióval, mint egy mókus, amelyik rájött, hogy valaki az éjjel mosókefének használta a farkát.* - Te vagy az aki random fantáziagerjesztő szavakkal támadod a közös tudatunkat-*vigyorog rendületlenül.* - Köszönöm, ez nagyon jól hangzik. Tündér bakfis Szent Iván éjén. Ugye tudod, hogy egyáltalán nem javítottál a helyzeten? Jules, Merlin is pennát varázsolt volna a kezedbe, ha itt lenne, mint a történelem felmagasztalt varázslója. Neked írnod kell. A fantáziád alig várja, hogy kitörjön, és, mint mondtad korábban, a képzőművészeteddel elégedetlen vagy-*egészen belehevül a szónoklásba.* - Hogy nem teljesíti be a céljaid, hogy nem igazi művészet, legfeljebb csak a hozzám hasonló laikusok számára maga a csoda. Itt a nagyszerű ötlet. A kezed alkotását ötvözd a lelkedével, szavakkal adj még hozzá a képhez, hogy a kettő együtt működjön-*pedig nem is legilimentor, de a szeme nagyon csillog.
Kicsit el is pilled, csak mosolyog és mosolyog, előtte már kész a diadal, elképzelte, megélte, nem is érti, hogy Jules miért tiltakozik annyira a sors ellen, amit neki szán, de hát ezt teszi a nézőpontok különbség, amit, bármilyen fájdalmas, de el kell fogadnia egy jó barátnak minden körülmények között. Még akkor is, hogyha sóhajtania kell. Amiért nem enged még. Ő persze máris megszokta ezt a barátság dolgot, de a megszokás egyáltalán nem ábrándította ki a fiúból, sőt, még izgalmasabbá tette a dolgot az, hogy tervezni akar már vele, építeni, rá és körülötte.*
- Ismerek amúgy egy tündért. Szép férfi-*mélázik el kissé a múlt árnyain, hiszen ez még a karácsonyi szünetben volt, idomtalanul messze, nem is számít már, de random emlékként tekeredik elő Puck.*
- Te mondtad, hogy az ember vagy beszél róla, vagy csinálja. Így vagyok én az érzelmekkel. Meg az inferusokkal-*csillan fel megint.* -Lehet, hogy önbeteljesítő módon így teszek majd szert egyre? Nagyon jó lenne. Amúgy Lupin professzorért tényleg kár. Bár inkább legendás lények ismerete volt az az óra, nem gondolod? Csupa gonosz lény ellen küzdöttünk-*eltöpreng ezen, hiszen szerette azokat az órákat, de most hirtelen más megvilágításba kerültek, és ez elgondolkodtatta. Nem, múltbéli dolgokon nem szabad gondolkodni, mert az új nézőpont általában nem tetszik.
Elmosolyodik.*
- Három testvérem van, az ikerhúgaim és az öcsém. Szerintem nem kéne aggódnod, a lányok kviblik, nem ennénk meg apádat, a szüleim is félvérek-*zavartam megforgatja a gyűrűt a hüvelykujján, most először tűnik tétovának, miközben áthaladnak a kastély bejáratán és a nagyterembe lépve a büfé felé kanyarodnak.* - Valójában elég természetes. Nem bírod elviselni a hálótársaid? Vagy megszoktad már őket? Na a népes családban annyi a több, hogy szereted is őket. Gondoskodsz a testvéreidről és nagyon sokat tanulsz a szüleidtől. Itt a hálókörletben közel azonos a tudásotok és jókat őrültködtök együtt, de nem véded meg a kisebbeket, nem tanítasz nekik semmit. Kivéve, ha a barátaid, ugye, az megint más helyzet. De a létezésüket ugyanúgy megszokható. Bár persze, vannak, akiknek ez nehéz lehet-*eltöpreng, ahogy megpróbálja átélni azt, hogy zsúfoltnak és kaotikusnak hasson az egész együttélés mizéria.*
- Mit csinálok? -*pislant fel megszeppenten.* - Nyilvánvalóan meg akarsz gyógyulni, ha betegség, ha pedig nem betegség, csak valami rossz szokás, akkor nem is gyógyulni kell belőle-*előveszi a pálcáját, megérinti Jules poharát, röviden mormog valamit, miközben a tekintete azért már de Crasso után fürkészik a teremben, majd visszanéz az ifjú griffendélesre.*
- Parancsolj-**a választott ital mélylila színe egy az egyben Jules öltözékének színvilágát másolja, nem is véletlenül.* - Igazat mondok. Legalábbis, miért ne mondanék? Mennyien táncolnak-*csodálkozik rá. Korán van még a csókhoz.*

„Nem, de ijesztően közel állnak egymáshoz. Bár gondolom te nem tudnál korrepetálni átváltozás tanból és hasonlókból ugye?” Forgatom körbe elmémben a gondolatot, hiszen valahol ez is benne volt az okok között, amiért belementem ebbe a puszi-pajtis ügybe vele. Hogy is csinálta a könyvben mágus a királlyal? Nem követelte a dolgokat, hanem utalt, célzott, terelt, és körített. Amíg elhitte az uralkodó, hogy azt akarja maga is. Hm, asszem ez nem fog menni, nem vagyok elég ügyes hozzá, és amúgy is jobb őszintének lenni. Nem ilyesmiről beszélnek mindig a barátok? És én tényleg szeretném komolyan venni, miután így segített rajtam, szavához hűen és kedvesen. Azért egy kis lágy utalás még senkinek sem ártott meg.
„Sache-Sache-Sache,” Ismétlem gyengén rejtett vigyorral ötvözött kioktató hangon, ami végén nevetésbe fullad. „Ne vegyél mindent szó szerint és komolyan, amit mondok.” Ennyivel zárom le, a nem is létező vitát. Tudom, hogy én botlottam meg, és veszítettem most. Valahogy mégsem zavar. Eleget vitázok így is.
„Hm, pedig szépséges lenne a hajad gyöngyökkel telefűzve, és az ékszerek is jól állnak bizonyosan.”  Kacagok apró felháborodásán, kénytelen vagyok le is pisszenteni, még mielőtt nagyon feltűnővé válik. „Nyugalom, hangos vagy.”  Ujjamat szája elé helyezem, éppen hogy nem érintve, csak egy pillanatra. ”Közös tudat? Azért még nem vagyunk osztott elméjű méhkolónia vagy cyborg…szóval közös elme, ez a lényeg.”  Inkább nem magyarázkodok neki a sci-firől, azt majd máskor. Nagyon mugli dolognak érzem így hirtelen, ő meg nagyon nem az varázslángok fényében, suhogó talárok puha ölelésében.
„És abban a tudatban voltam-ami csak és kizárólagosan az enyém, mint láthattuk- hogy élvezed az ilyen kifejezéseket. Amiket te is használsz itt-ott, de ÉN nem ugrok a nyakadba ilyen…” inkább feladom, a kötetlen lelkesedése elmoss belőlem minden apró lehetőséget a védekezésre. Csak sóhajtok, ahogy szavaim erőtlen elhullnak és elvesznek a báli zenében észrevétlen. „Örülök, hogy tetszik. ÉS hogy ilyen lelkes vagy. Hmm… inkább hagyjuk, elgondolkodok rajta, jó? De kezd egy kicsit, hogy is mondjam? Zavarba ejtő lenni a helyzet. Majd akkor lelkesedj, HA látsz valami eredményt.” Elpirulok finoman, és mélyebben húzom arcomba a maszkomat. Sache meg szinte egészen elfárad, ami nagy dolog az ő energia tartalékait tekintve. Ha ennyire betegesen lelkes a téma iránt, lehet illene csinálnom neki valamit, egyik ünnepre, vagy nem tudom. Bár az csak megerősítené a szokását, és azt nem szabad. Bár ezt a kutyákról mondják, meg biztos kisgyerekekről is. Nem sokáig maradok ezen a gondolathullámon, mielőtt rajtam lenne a sor a mókuskodó sikolyok terén.
„HOGY MI?! Mármint, ilyen kis rovarizédoxyvalamit? Vagy miket tudsz te, amit én nem? Jó sok mindent, de tündér ügyben?” Zavarodottan és meglepve játszadozok az ujjaimmal, amint picit lenyugodtam, a hirtelen felugrásból és letámadásból. Jesszusom, nem, kizárt, csak viccel. Biztosan csak mást hív tündérnek, vagy férfizza azokat a kis piszkokat. Nem is tudom miért izgat ez fel ennyire, de olyan szép és csodás lenne, ha igazi szép tündérek léteznének rendes intelligenciával! Szinte…mesés.
„Pedig úgy tűnt jól értesz az érzésekhez, még ha a magad fura módján is. Legalábbis jobban, mint én.” Nos igen, elég szeparált az ő érzésvilága attól, ami általában megszokott és normális, kicsit mintha egy teljesen másik életforma lenne, ami nem is a mi világunkban nevelődött volna. De ettől van egyfajta bája. „Mármint, hogy annyira nem érted meg egyszer valakinek az érzéseit, hogy inferrust csinálsz belőle?” Vigyorgom, pedig elég kis ostoba szócsavar. „Van benne valami. Bár L.L-en meg soha nem tanultunk meg védekezni ellenük. Valahol helyre kéne rázni tantervet picit. Bár az a baj, hogy sötét mágia elleni védekezéshez kell valaki, aki amazt űzi is, amit belőle nem néznék ki. Mert ugye, csak gyakorlatban van értelme, nem?” Persze manapság bőven elegen rendelkeznek ezzel a tudással és élnek is vele szíves örömest. Sajnos az ez iránti elégedetlenségemet kimondani nem merem, nem is Sache, hanem a hallgatózó fülek miatt. Sárvérű tartsa csak a pici száját.
„Áh, nem attól félek, hanem fordítva! Apám antropológiai érdeklődésű. Egész végig a fülüket rágná és fényképezne és kérdezősködne, és úgy viselkedne, mintha valami kuriózumok lennétek nem igazi emberek! Undorító.” Morgásomat elnyomom. Nem! Elég volt a negatív gondolatokból! Elég volt abból, hogy az ő mániája megrontja életem pillanatait, hogy azt hiszi parádézhat, és hogy nem jogosak érzéseim és gondolataim, hiszen csak rá kell kapnom! Csak bele kell jönnöm! Mert csak az a normális, amit ő gondol, minden mást ki kell javítani! Mérgesen rúgok egyet egy elejtett zsebkendőbe. Szerencsére Sache kivételesen nem az a figyelem koncentrált lézerfénye, ami máskor. Talán nem is veszi észre mentális kirohanásomat. „Nem tudom elviselni őket, bár legalább a hangtompító bűbájokat megtanultam. Hát nem tudom, elég furán hangzik számomra. Bár tulajdonképpen akkor most is ezt csinálod nem? Valami random oknál fogva meg akarsz védeni és segíteni, én meg megszoklak…vagy nem tudom. Áh, ez most nagyon rosszul hangzott, ugye? Bocsánat, nem akartam!” Valahol ez a testvér dolog olyan mint a háziállatok szinte. Bár azokat te válogatod meg, és sokkal aranyosabbak embereknél.
„Pedofil kategóriába soroltad magad! És még ÉN tömöm tele „közös tudatunkat” fura szavakkal és kifejezésekkel… Áh, ez nem ilyen egyszerű. De beszéljünk valami vidámabbról, hiszen bál van, nem?” Erőtlen mosolygok, és inkább valóban magam mögé tudom ezt a gondolatfonalat. Inkább Sache tekintetét követem, majd meglepődök, hogy valóban lila itallal kínál. Áh, miért nem tudok én is így, könnyedén és természetesen mágiázni? Azért alaposan megvizsgálom, mielőtt beleinnék. A javas asszony ugye a közelben van? Egyszer élünk, az is túl hosszú! Beleiszok.
„Hm! Ügyes vagy, nagyon szép és finom is. Sőt, még csak nem is mérgező!” Én is körül nézek a sok bálozó között, és szorosabban fogom magamhoz a poharamat. „Igen, elhiszem. Valóban, ijesztően sok ember. Hogy tudnak táncolni, anélkül, hogy ne ütköznének egymásba?” Sóhajtok, egy zöld maszkot látva elkapom tekintetemet reménykedve, de csak egy mardekáros lány legyezgeti saját egóját. Persze, nem is tudom miért rá gondoltam először, ő ennél sokkal elegánsabb lenne, semmint hogy egyértelmű zöldben villogjon. Valami nemesfém szín, vagy fehér? Áh, mit is gondolkodok, ha meg is látom mit érek vele? Mondjuk legalább inspirációt kapok, és a szépet mindig szeretni kell!
„Mond Sache…miért velem jöttél el? Nincs olyan akivel…tudod, akivel táncolnál szívesen? Aki úgy érdekel? Mondjuk egy lány?”

- Ugyan-ugyan, én is majdnem megbukom, ez csak azon múlik, hogy mennyire idegesítem fel valamelyik professzort teljesen véletlenül-*egy merő ártatlanság, mi más is lehetne őkelme?* - Miért ne tudnálak?-*csodálkozik rá, váratlan megtüzesedik, noha négy teljes másodpercig hallgat, ez idő alatt vibráló varázserővel telnek a tagjai, mint aki itt, most, rögtön és azonnal már neki is állna a korrepetálásnak, hiszen mi sem nagyszerűbb alkalom erre egy bálnál. Na jó, azért talán mégsem kéne úgy előrerohanni.* - Mármint, nyilván felmerül annak a problémája, hogy te két évvel előrehaladottabb tananyagból kell, hogy felkészült legyél, mint én, de úgy vélem, ezt ki tudjuk küszöbölni, már csak azért is, mert átváltoztatásból majdnemhogy penge vagyok a mi szintünkön-*józan magabiztosság cseng a hangjában, nem pedig üres egófröccs, telt száján boldogan gurul a mosoly.
Kissé nyelvet ölt, amikor háromszor megismétli a fiú a nevét, ezzel is jelezve, hogy mennyire veszi komolyan a dolgokat, de azért vannak olyan dolgok, amik mellett igenis nem fog elmenni, és ezt bizony Jules meg fogja tapasztalni. A maga bőrén, de nem a kárára, legalábbis azon lesz, hogy ne legyen ebben semmi kár.*
- Inkább bizarr-*biggyeszti le a száját.* -A húgaim megcsinálták, semmi szépséges nincs a gyöngyökkel telefűzött hajban-*csóválja meg a fejét. Na és, ha hangos? A zenét nem tudja túlkiabálni, őt egyáltalán nem zavarja, de a fiú kedvéért egy kicsit majd moderálja a mondanivalóját, ami pedig diadalívek sorozatában kívánkozik elő belőle, még akkor is, ha, mondhatni teljesen hétköznapiaknak tekinthetőek a témáik. Leszámítva persze az inferusokat. És a cukorsötétjegyeket. És a pszichomágikusok. És a perverz kínai szexuálmágia. Apróságok, végül is, csak súrolták ezeket a témákat, nem mélyedtek bele úgy igazából.*
- Méhcyborg-*vigyorog szórakozottan az új szavak hallatán, bár a méh különösebben nem ismeretlen, a cyborg jobban illik a kolónia helyére.*
- Élvezem a kifejezéseket, és én csak a tieid reprodukálom ÉS azt akarom, hogy gyakrabban használd őket, lírában, prózában, vagy a szőrös pitymity se tudja megkülönböztetni, hogy melyik-melyik. Mi a nem világos ezen?-*ragyogón elvigyorodik, aztán kicsit magába száll, vigasztalón megérinti kesztyűs kezében a fiú könyökét.* - Ne legyél zavarban, ez nem olyasmi, ami miatt érdemes volna, de akkor becsomagolom a lelkesedésem és elteszem későbbre-*maga előtt néhány keresetlen mozdulattal el is mutogatja, hogy hogyan gondolta pontosan azt a dobozolást, végül a semmibe pöccinti a csomagot.* - Remélem szaporodni fognak odabent a lelkesedések. Akkor aztán tényleg véged, ha kiszabadulnak, mindenféle csodálatos dolgot tesznek veled -*ő persze a rajongás okozta elégedettségre és a jól végzett munka örömére gondolt.*
- Neeem, nem olyan igazi tündér. Hanem egy tündér-identitású varázsló. De nem akarok róla beszélni-*töpreng el kissé félrehajtva a fejét.* - Azt hiszem ezt majd máskorra tartogatom, jó? -*les fel a fiúra egy bocsánatkérő kis mosollyal, amit nem takar el a maszkja. Őszinte kis mosoly, nincs benne semmi álságosság, ez csak egy olyan titok, ami nem titok igazán, de még Sache kis világában is a helyére kell kattannia ahhoz, hogy be tudjon számolni róla.*
- Áh, az érzelmek furák. Az érzelmes inferusok pedig még furábbak lesznek, de igazad van, talán így lesz majd meg az első-*mosolyog.* - Egyetértünk, a tananyag szörnyen biceg és rettenetesen dilettáns a felépítése. De tudod, valahol azért megértem. Elvégre ahhoz, hogy valaki meg tudja tanítani a védekezést, tényleg ismerni kell az alapokat. Ahhoz viszont, hogy valaki ismerje az alapokat vagy aurornak kell lenni, aki ugye nem ér rá tanítani, vagy kivénhedt aurornak, aki ugye már teljesen megőrült, nem való tanárnak, vagy sötét varázslónak, akit meg ki engedne gyerekek közé? Kivéve persze Piton professzort. A jelenlegi rendszer mellett sem tudnak konstans tanárt találni, nemhogy békeidőben.
*Lehet, hogy ez a dicsőség útja? Évtizedeken keresztül sötét varázslatok kivédését tanítani azon az elátkozott poszton? Egy kicsit unalmasnak tűnik ugyan a kalandor léleknek, de nem lehet elvetni az ötletet.*
- Vicces ember lehet az apád. Mármint, nekem vicces, mert nem kell állandóan elviselnem, csak mulathatok a hóbortjain. A tesóim kifejezetten imádnak pózolni-*szórakozottan megveregeti Jules vállát lágy, nyugtató mozdulatként.*
- Ugyan, ne szabadkozz. Még nem élted meg teljesen, hogy mit is jelent ez, úgyhogy még nem is találod a megfelelő szavakat rá. Az emberek néha tényleg túl macerásak, de azért engem tényleg megszoksz majd -*vigyorint egyet, merő komolytalan fenyegetés.*
- 15 vagyok. Ez nem fura kifejezés, ez ténymegállapítás-*kis mosolya jelzi, hogy fogalma sincs azon, hogy miért akadt meg ezen a fiú, számára nagyon könnyed és természetes kifejezés volt.*
- Igyad csaaaak... HOOPPP! Megállj!-*kiált fel, egy kis marék díszgyöngyöt szemez le fürgén az egyik ünnepi torta tetejéről néhányak meglepett pillantására, a markában tartva rövid suttogó bűvölés során változtatja azokat arany koponyákká, ahogy az eredeti rendelés szólt. A fiú poharába szórja őket.* - Na most ihatod. Nos. A táncolás mechanikája és csodája abban áll, hogy nyitott szemmel csinálják. Vannak a begyakorolt lépések, ezzel mindenki egységnyi távolságot tesz meg. Minden pár egy lépés egy egység. A táncban vezető pártag, a fiú figyeli a többiek mozgását. Egy egységnél ritkán kerülnek egymáshoz közelebb, de annak az egy egységnek is könnyű módosítani az irányát, így mindig félre lehet lépni. Nagyon mókás dolog. Sokat figyeltem-*magyaráz felcsillanó szemekkel, hiszen parancsba kapta, hogy vidámabb témát kell választaniuk, miközben sejtelme sincs arról, hogy ki felé kalandozhatnak Jules gondolatai, és egyáltalán, vannak gondolatok, amikor ez az édesen hadaró hangocska betölti a környék légterét? Hogy aztán maga Jules tereli komorrá a témát, arról igazán nem tehet. Egyetlen merő tágra nyílt csodálkozás az egész arca, hogy Jules fel fordul a maga italát felragadva az asztalról.*
- Te vagy a barátom-*jelenti ki végül.* - Mi értelme lett volna bárki mással jönni? Fiatal vagyok még a lányokhoz.

„Teljesen véletlenül, mi?” Megforgatom a szemeimet, ezt azért ő sem gondolja komolyan. Azért ő is tudja mit szabad és mit nem, csak hát nem érdekli, ami ugye két teljesen más dolog. Kicsi vigyorra húzódik a szám, nem hittem volna, hogy ennyire ugrik az alkalmon, hogy korrepetáljon egy jóval idősebb társát. Kicsit morbid lesz, amikor ennek pont fordítva kéne történnie, de hát ilyen ez. Elég morbidak vagyunk amúgy is.
„Nos igen, emiatt aggódtam én is. Bár azért sok alap dolgot sem tudok, szóval lehet azokkal kéne kezdeni. Igazából talán csak bájitalokkal nincs bajom…kivéve, amikor számolni kell, a matek már a mugli tanároknál sem ment igazán. De az átváltoztatás tan például nagyon jól jönne. Tűből nem tudok gyufát csinálni, nemhogy keféből sünt, vagy szélforgóból kis flamingót. Nah és a svk-ről ne is beszéljünk. Ha csak közelembe kerül egy átok vagy veszélyes lény úgy megijedek, hogy csak dadogni tudok. És láttad annak mi az eredménye.” Sóhajtok a lila sós, de bálványtalan átokra visszaemlékezve. Szerintem nem túl sokan értenek igazán a svk-hez, kivéve akik passzióból tanulják vagy gyakorolják. Főleg miután folyton változik a tananyag, a tanító és a módszer. De legalább már nem az üvegszemes öreg őrült tartja. Csodálom, hogy azokon az órákon nem kaptam rohamot, főleg a pókos esetnél.
„Hm, szerintem azért jól nézne ki, bár nem tudom húgaid hogy csinálták.” Majd megrajzolom, nem bízok a nőkben ilyen dolgokban főleg nem a kislányokban. Biztos össze-vissza teleszórták az egészet, mint valami rossz csillámtündér fanszőrzetét.
„Az, körülzsonganák kis robotszárnyaikkal, és bináris olaj-mézet gyártanak abból a sok ostobaságból, amit itt beszélünk. Értem én értem én, de áh!” Már nincs is mit mondanom témában, túl van beszélve. „Hm, köszönöm, csak ne felejts el lyukakat szúrni, hogy kapjon levegőt, vagy meghal.” Oh Sache, nagyon sok minden van, amiért érdemes zavarban lenni, és ez pontosan egy ilyen dolog. A szapora, érdemtelennek tartott dicséretek, a belőled áradó elvárás, a szépség imádata, melyről nem tudom, hogy lakozik-e bennem egyáltalán. Mind-mind nagyon zavarba ejtő a maga módján. Hogy tudnék igazolni és alátámasztani ilyen magas reményeket? Olyat látsz bennem, ami nem létezik, már az első pillanatoktól fogva: művészt, mestert, teremtőt. Milyen fájdalmas lesz, amikor kiábrándulsz a rólam szült álom ideálodból, amikor amaz széthullik a valóság fénye alatt.
Lágyan kuncogok, hogy még el is mutogatja , mint egy kisgyermek, szinte érzem a mozdulatot karjaimban, amellyel süteményt adok neki, és haját simogatom meg öreganyó módjára. „Jaj, már előre félek!” Nevetek fel. Micsoda fura csodálatos dolgokra gondolhat, de biztosan csak a dicséretre meg hasonlókra. „Bezzeg, ha felelősségteljes gazda lennél ivartalanítottad volna őket! És most mégis mit fognak enni-inni? Ki fogja cirógatni őket? És ha túl sokan lesznek? Biztos kényelmetlen egy dobozban! Nagyon rossz gazda vagy!” Vigyorodok el, finoman megbököm oldalát gyorsan és fájdalommentesen mindkettőnk számára.
„Tündér identitású… ez olyan, mint a transzszexuálisak? Transzfaji?” Elmerengek, aztán bólintok, kicsit csodálkozva. Mi történhetett, amiről Ő nem akar beszélni? És miért lóg mindenféle férfival? Oh! OOOOH! Hirtelen leesik, és kicsit elpirulva igazítom meg a maszkomat. „Aha, oké, persze-persze, nem kell erről beszélnünk.” És még én vagyok a pedofil, vagy mi. Gyorsan meg is ragadom a másik témát, a maga kocsonyás kis felém nyúlkáló jellegével.
„Nekem mondod? Még sajátjaimat sem értem! Ráadásul folyton változnak! Szörnyen irreális bestiák. Oh, hát igen. Rémszem tényleg elég…különleges volt. Nem tudom, lehet jobb lenne, ha a legendás lények órán tanítanák a védekezést is extra óraszámban ellenük, és inkább párbajozni tanulnánk svk-n? Hiszen azt könnyebb tanítani, és egy jó párbajos már meg tudja védeni magát.” Elfilózok a problémán, de túl keveset értek ehhez, hogy igazán belemélyedjek. Annyira nem is érdekel, bár inkább nem párbajoznék, de még inkább azt, mint a crucio gyakorlati bemutatása. Az én védelmem a betonfal és a névtelenség homálya.
„Jah, szokták szeretni. Legtöbb ember körül csak pár órát van, és akkor mindenki imád villogni a saját kis dolgaival. Csak hosszútávon válik idegesítővé, főleg hogy én nem vagyok annyira szociális, és szerinte ez egy kijavítható hiba.” Szokatlan érzés a hirtelen érintés, de ezt is meg kell szokni. Nyugtatólag értette, és úgy is fogom felfogni. Könnyen el tudom képzelni, hogy élveznék a szereplést, bár félek, hogy a végén már tényleg sértő lenne a számukra is, az a modor, amivel kérdez, és átértelmez. Ő az univerzális alap és állandó, és mindenki más ~érdekesség~.
„Jaj nekem. Nincs más választásom, ugye? És…köszönöm, hogy elnéző vagy. Csak akkor, ha OLYASMIT csinálunk. Már azt se tudom, hogy jöttél ezzel és miért. Nah mi az?” Állok meg félúton korty után, már megint mit talált ki a picike? „Sache mit csinálsz? Néznek! Ne csináld, vagy bajba kerülsz!” Aggodalmasan pillantok az őrülködésére, és fáradtan sóhajtok. „Ennyire azért nem kellett volna. A sírba viszel. Kösz.” Azért iszogatok tovább, még ha szörnyű is a viselkedése. Egy nap tényleg bajba sodor még. „Legközelebb vágj egy szeletet és arról használd fel, vagy nem tudom. Akkor ez most ehető?” Kétkedve szemlélem a kis úszó morbid kuriózumokat.
„Nah nem mondod! Soha ki nem találtam volna, de tényleg!” .Most rajtam van a hangoskodás, és szemforgatása, hörrenés sora. „De komolyabbra fordítva a szót, akkor is furcsa, hiszen a vezető nem lát a háta mögé. És azért elég sűrűn vannak. Csak figyelted? Ilyen sok bálon voltál már?” Nem is veszem észre, hogy Sache hangulati zuhanásnak éli meg a felvetett kérdést, amikor én csak hirtelen feltámadó kamaszkori zavaromról próbáltam elvonni a figyelmet, esetleg egy régen megbeszélést igénylő felé terelve a szót. Helyette rákvörösbe olvadok, és inkább mélyen a pohár aljára nézek.
„Köszönöm, megtisztelő. Oh, mások úgy tűnik nem így vélekednek. De akkor nincs is, aki érdekelne? tudod, úúúúgy?” Idegesen cikáznak végig a szemeim a termen.

*Teljesen véletlenül, hogyan máshogy, kékes szemének egyszerre sötét és világos árnyán, tágra nyitott mélyén nyoma sincs a rosszindulatnak, az elvetemültségnek, annak a karakán akaratnak, amit néha odahallucinált már Jules, a szépre szabott vonásokat megerősítő akaratnak. Léteznek véletlenek még a legjobb szándék mellett is.
Értőn bólogat a felsoroláson, megigazítja közben a maszkját, egy elszabadultan göndörödő tincset visszahorgol a füle mögé.*
- Az átváltoztatástan mókás. Hihetetlen, hogy pont neked nem megy, csak fantázia kell hozzá. Majd gyakorlunk, hamar belejössz-*optimista és derűs, a tanítás olybá fest számára nem jelenthet megoldhatatlan problémát, igaz, mi igen?* - Bátorságot nem tudom, hogy tanítok majd neked, de majd kitalálunk valamit. Mondjuk egy kis magabiztosság jót tesz, még a veszélytelen varázslatok, tehát bűbájtan, átváltoztatástan is könnyebb úgy, ha megbízol a képességeidben-*legalábbis az ő kis világában ez valahogy így működik.
Tanácstalanul megvonja a vállát. Lehet, hogy jól nézne ki, de Sache és az esztétikai érzék nagyjából négy különböző dolog, egyelőre kevés hajlamot mutatott az ilyesmire. Nem is igen iparkodik. A szépség nem tudás. Legalábbis, neki nem. Elkalandozó figyelemmel bólint, bináris olaj-méz (vajon mi az a bináris? Rejtély marad), de a tanári asztalt sikerült kiszúrnia, így igazából nem is fontos már a binaritás lényege, hiszen de Crasso sötét tónusú megjelenését sikerült elkapnia egy pillanatra. Követi a szemével, a helyét, a tányérját kíváncsian.  Igen. Talán ideje, hogy akcióba lépjen.
Nem, még nincs itt a megfelelő pillanat. Kis mosoly játszik a száján, ahogy felpillant.*
- Felelősségteljes gazda el tudja látni a szaporulatot is. Amúgy meg, együtt lesznek a dobozban, majd simogatják egymást. Ezek ilyen önálló dolgok. Mármint a lelkesedések. Neked kell majd cirógatni őket, elvégre nem én vagyok a gazdájuk, hanem te, mert te teremtetted őket bennem. Ez lenyűgöző!-*ujjong fel a saját gondolatmenetén.
Rámosolyog, mit sem sejtve arról, hogy milyen következtetéseket vont le az ő tündéréből, ártatlanságot sugallva és bájt, nem, semmi olyan nem történt, különben is, annak a szónak, hogy transzsszexuális van értelme, vagy ez is Jules egyik új találmánya?*
- Érzelem-bestia. Hát erről se tanulnak legendás lényeken, pedig igen-igen rájuk szorulna a gondozás-*mereng vigyorogva.* - Mondasz valamit. Hallottam, hogy volt párbajszakkör pont, mielőtt jöttem volna, amikor kinyitották a titkok kamráját, de az se volt valami extra, pedig talán fontos. Mondjuk, a párbajnokok egy külön társadalmi réteg. Apám szerint még az aurorok között is megoszlanak azok, akik jobban párbajoznak, és akik kevésbé, pedig ők aztán tényleg az elit. De nem rossz koncepció. Még a végén nagy reformer lesz belőled-*büszke és elismerő pillantást vet Jules-ra, legyen akármilyen semmiség is az, amiről beszélnek.*
- Az, hogy nem vagy szociális, inkább a javítgatásának és a foglalkozásának a következménye. A hibát generálja maga a javítás-*komoly eszmefuttatás, kicsit megrázkódik tőle, hiszen látszólag nincs semmi értelme.*
- Már én sem tudom, de nem is számít. Ugyan-ugyan, ne pánikolj-*fel sem néz arra, hogy nézik, fürgén járnak a kezei.* - Hadd nézzenek. Nekünk lett idetéve. Kérsz a tortából amúgy? Szívesen vágok neked. Ha van kés a környéken, persze-*mosolyogva hunyorít.* - Csak az a lényeg, hogy tetsszen. Nem másztam össze a süteményt, nincs miért aggódni. Megkóstolhatod bátran. Kaja-íze lesz-*lelkes kommentálással csipogja végig a szükséges információkat, de közben a tekintete megint elkalandozik a tanári asztal felé. Most nem figyel oda. Talán mindjárt fel is áll, járőrözik egyet. Meg tudná bűvölni a tányért, hogy mire visszatér, addigra ott legyen. Vagy csak odalebegtetni. Mindenképpen meg kell ajándékoznia.*
- Persze, hogy figyeltem. A húgomék állandóan bálokról álmodoznak. A tévében is van. De voltam egy-kettőn, persze, nem ilyen nagy volumenűn. Szerintem a kölcsönös odafigyelés a kulcs. Ha a háta mögött van valaki, akkor a másik figyel oda. Ritkán vannak egyszerre ketten háttal egymással. Legalábbis nem szokás- *megvakarja az állát, felmosolyog a fiúra.*
- Nincs. Legalábbis nem tudok róla. Most viszont egy kicsit magadra hagylak itt az asztalnál, egy pár perc és jövök. Nem sodorlak bajba-*azért lép le, és már cikázik is el, ügyesen kikerülve az érkező mardekárosokat.*