Tánctér

[A Táncrend Szabály]

A nagyterem ismét királyi pompába burkolózva áll, a kastélyban mindenki izgatott várakozással telve készülődik a nagy eseményre. Igen, nagy esemény, hiszen a varázslótársadalom oly rég ünnepelt eseménye, az Imbolc, ezúttal a Roxfortban elevenedik fel.
Az álarcos bálra, mely a tavaszt hivatott köszönteni, nem csupán diákok jöhetnek, a Roxfort, kizárólag az ünnepély miatt, megnyitja kapuit civileknek is. Bárki bejöhet, ám mégis kevesen merészkednek a Boszorkányképző közelébe. Sokan rettegnek rejtett csapdáktól, hiszen mindenki jól tudja, a halálfalók berágták magukat az iskola falai közé.

A megbűvölt mennyezet sötét felhői alatt lebegő gyertyák úsznak, mint millió parányi fényforrás a magasban. A terem berendezéséről leginkább egy békés, téli tájra asszociálhatunk. A tánctér közepén egy magas tölgy áll, melyet hó borít, s melynek szerteágazó, vastag ágairól csutkababák lógnak a mulatozók feje fölé. A jeges lombok között kecses jégvirágok nyiladoznak, a fa körül pedig a padlót vékony hóréteg borítja, mely az idő teltével egyre csak olvad, hogy átadja helyét a kövek közül burjánzó finom fűrétegnek. Idővel a fa is leenged, s az ágakat dús lomb borítja majd, ahogyan a jégvirágok helyét buján tekergőző, mélykék és vörös szirmok veszik át.

A bált a prefektusok tánca nyitja, mely után kezdődik a világraszóló mulatozás, egészen hajnalig. Az olvadó díszletben minden csodásnak látszik, a zene lágy dallamai mindenkit táncra szólítanak, nincs személy, ki ellenállhatna a tavasz hívó zsongásának.

A Táncrend Szabály

  A Tánctéren az egyreagos, mini játékok érvényesülnek! Kérj fel hát valakit s táncoljatok. Egy kör, egy táncnak felel meg. Táncközben sok minden történik: szerelmi vallomások, negédes gyűlölködés, titkok felfedése és megannyi érdekesség.
   Egy karakter többször is táncolhat sok-sok más karakterrel. Itt nem probléma, ha bele írsz más játékába, hiszen Ő is csak egy reagra vár.
   Kezdődjék hát a tánc! Te kit fogsz felkérni?
   Az éjfél (s az éjféli csók) eljövetelét harangszó jelzi, melyet majd a Kalandmester postja szólaltat meg!

Napközben hosszú órákon át töritek magatokat, hogy gyűlöljétek egymást, bosszút forraljatok, vagy épp kajánkodjatok a győzelmeteken. Most itt az ideje az ünneplésnek, táncolni fogtok, együtt mulatjátok át az éjjelt. Képesek lesztek méltóképpen köszönteni a sötétség végét? Az új kezdetek, a remények egészen mást jelentenek mindenkinek, mi mégis összegyűlünk, hamis mosollyal az arcunkon és táncolunk, hogy megmutassuk, bizakodva tekintünk a jövőbe. El tudjátok felejteni az ellenségeskedést és a bajaitokat egyetlen éjszakára? Muszáj lesz.

Én nem félek. Nem fog gondot okozni a ragyogás, sem akkor, ha mindenki rettegve tekint majd az ellenségeire, ahogy egymásba karolva ringanak el mellette, sem akkor, ha sárvérű és halálfaló egy asztalnál üríti a kupákat. Talán ezért is annyira jó ötlet velünk kezdeni mindent. Szépek vagyunk, magabiztosak, hatalmunk van, és, ami a legfontosabb, nem jelentünk veszélyt. Nem akarjuk megváltani a világot valami magánakcióval és az erőnket sem fitogtatjuk fölöslegesen. Az ünnepség legszebb díszei vagyunk és vállaljuk ezt.
Ahogy Emilyre nézek, nem tudom eldönteni, vajon neki is hasonló jár-e a fejében, nem is zavartatom magam fölösleges gondolatokkal, elég, hogy itt van mellettem, a hófehér ruhában, ártatlan földöntúliként. Ma nem tudtam megdicsérni a külsejét, nem bókoltam, most is félek, hogy hazugság lenne a számból. Gyönyörű, de ezt a szót már használtam, elhasználtam, suttogtam neki, mikor mások nem hallhatták, és büszkélkedtem vele, mikor mindenki rám figyelt. Mosolyog a szemem, ahogy ránézek, mielőtt feltenném a maszkomat, és remélem ért, mert most egy darabig nem lesz esélyünk szót váltani. Mielőtt kinyílna az ajtó, megfogom a kezét és kicsit megszorítom.

Tudom, hogy a Nagyterem díszei még a karácsonykor szokásos látványt is felülmúlják, a gyertyák, a fáklyák uralnak mindent, a diákok pedig állva várják, hogy elkezdődjön az ünnepély, pontosan ismerem a forgatókönyvet, tudom, mit hagyok ki, de megállom, hogy körbepillantsak. Emelt fővel lépdelek és szép szoborként állok meg egy pillanatra, mielőtt a táncunk kezdetét veszi.
Rengetegszer elpróbáltuk már, a lépések maguktól jönnek, könnyedén siklom partnerem mellett, de most először érzem, ahogy a ruhája szára a lábszáramhoz súrlódik, ahogy a fények táncolnak a maszkjainkon és, ahogy ezernyi figyelő tekintet szegeződik ránk – most mégis teljesen más. Nem tart túl hosszan a rivaldafény, de épp elég arra, hogy kiélvezzem, és bőven kevés ahhoz, hogy ráunjak. Mindegy már, lassan a többi ház prefektusai is belépnek, párokba rendeződnek évfolyamok szerint, összetartozásukat a ruhájukon keresztülvetett vörös-arany vagy épp zöld-ezüst szalag jelképezi. Nincs időm további elméleteket gyártani arra, vajon miért éppen így választottak ki minket, a közös tánc azonnal kezdetét veszi. Először egy nagy kört alkotunk, majd következnek a bonyolultabb formák, hogy elkápráztassuk a többieket. Remélem senki nem fog belezavarodni, vagy rossz irányba fordulni, mert még én is elbizonytalanodom egy pillanatra, miután már megforgattam Andromedát, Mikát, és Nolitát is. Végezetül két hosszú sorba állunk fel, a lányok szemben a fiúkkal és meghajlunk egymás felé, de szerencsére a közönségünk is magára veszi és megtapsolják az előadást. Megérdemeljük. Ezután az est kimenetele már csak a többieken múlik, hajlandóak lesznek-e az együttműködésre, vagy sem.

Elégedetten veszem az irányt a puncsos tál felé, de a szememet nem veszem le Emilyről – remélem, az este folyamán még lesz alkalmam felkérni táncolni.

Ideges vagyok. Hiába tudom, hogy minden tökéletes lesz ezen az estén, elvégre mindkettőnk számára természetes és megszokott mindaz, amit tennünk kell, hiszen maga vagyunk az elegancia és a csillogás, de valahol mélyen belül még mindig kicsit rémisztőnek és képmutatónak tartom, hogy most itt állunk, a háború kellős közepén, és mégis egy bálra készülünk – nemsokára megnyitjuk a gondtalannak tűnő rendezvényt, és biztosra veszem, hogy mindenki izgatottan várja, hogy megkezdődhessen a tánc és a szórakozás. Mindeközben persze úgy mosolygunk majd, mintha el akarnánk hitetni egymással, a világgal, és talán még saját magunkkal is egy este erejéig, hogy előbb-utóbb minden rendben lesz. Álarc mögé rejtjük arcunkat, és jobban belegondolva, ez nagyon kifejező: senkiben sem bízhatunk meg, nem igaz?

Mélyet sóhajtok, ahogy Cassius mellé lépek hatalmas, hófehér ruhámban, s belepillantok ragyogó szemeibe, melyeket annyira szeretek, de még így sem nyugszom meg teljesen; ez az első alkalom, hogy együtt jelenünk meg egy ilyen nagy rendezvényen, így olyan, mintha ez lenne a „debütálásunk” egy párként. Óvatosan helyezem fel a maszkomat, miközben figyelem, ahogy Ő is felteszi a sajátját. Félénk-hálás mosollyal simítok végig puha ujjain, ahogy azok enyéimbe kulcsolódnak, majd kihúzott testtartással, önbizalomtól sugárzó arccal várom, hogy elindulhassunk végre, és hogy túl lehessünk a nyitó táncon a több hetes felkészülés után. Kitárul az ajtó, én pedig hangtalanul szívom be a levegőt, mintha azt mondanám Cassiusnak, hogy „itt az idő”. Táncolni kezdünk, és érzem, ahogy lassan megnyugszom a karjaiban, szinte nem is lépünk, hanem szállunk a tánctéren, megszűnik tér és az idő, csak Rá koncentrálok, bár szemem sarkából látom, hogy megérkeznek és felsorakoznak a többiek is, így hát egy rövid csók és egy elegáns fordulás közepette állok be a Bucksworth-lány mellé, hogy megkezdődhessen a párcserés része a koreográfiánknak. Mikor Stratford és Harington után végül Davishez érek, rámosolygok, s némán formázom ajkaimmal a szót: „szia”, csak hogy kiragadjam egy kicsit a gondolataiból, de már mennem is kell tovább, hiszen a tánc nem állhat le. Mire visszaérek Cassiushoz, szinte teljesen eggyé válok már a zenével. Még egy utolsó forgás, s vége is; két sorba állunk, és már nem maradt más, mint hogy meghajoljunk. A tapsból ítélve nem csak én élveztem a táncunkat, hanem a közönség is, így arcomon elégedett mosoly jelenik meg, és büszkén ölelem meg a páromat.

Hosszú ideig maradok még a tánc hatása alatt, de úgy hiszem, nem vagyok egyedül vele. Mosolyogva nézem, ahogy Cassius a büféasztalok felé sétál, s miközben beszélgetésbe elegyedem Elenával, tekintetünk olykor-olykor még találkozik. Nos, kétségtelen, hogy fantasztikus élmény volt már a tánc is, de az igazi szórakozás még csak most kezdődik...

  A bál elkezdődött. Nyitótánc letudva és végre sikerült lehámoznom magamról azt az idióta göncöt. Oké megértem, hogy tradicionális a prefektusi nyitótánc meg mit tudom én, de ez azért egy kissé sok. Vehettek volna rólunk méretet a dísztalárokhoz, minden egyes pillanatban azt hittem, hogy szétszakad rajtam a bronzszínű ing. Ezen kívül végig parázhattam még azon is, hogy Mika melle ki ne bukjon. Deee megcsináltuk, összejött, jól van, ügyesek vagyunk. Ezután az egész prefektusi gárda elég mogorván kivonult a Nagyteremből átvenni a normális ruháját. Hihetetlen felüdülés volt a saját öltözék, nem volt szűk sehol, sőt pont jó volt.

   Villámsebességgel rohantam vissza a Nagyterembe, szerencsére az átöltözést el tudtam intézni a VIP szobában. A csapatban is megszoktam már a mások előtt öltözködést, az egyetlen, amitől félhetek, hogy Dean leharapja a himbilimbim. Most végre volt alkalmam megnézni hol is táncoltunk. Ámulatba ejtő volt a kismilliónyi gyertya az égen, sokkal több, mint lenni szokott, az elbűvölt mennyezet és a betelepített óriástölgy kettőse pedig tényleg azt a hatást keltette, mintha kint lennénk a szabadban. A furcsa, színes forgatag magával ragadott. Virágos álarcok, gyöngysorok, mély dekoltázsok mentek jöttek szembe, oldalról és átlósan. Ja meg voltak kanok is. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy az álarc tényleg ennyire el tudja fedni a kilétet. Valahol zavaró is, hogy nem látom az arcokat, mintha egy seregnyi idegen között lennék, de ha ők hát akkor én is így. Jobban megszorítottam a csomót maszkomon és tovább cikáztam az ünneplő tömegben. Mint egy felrobbanó bájitaltan vizsga olyan hirtelenséggel suhant el előttem alig öt méterrel egy harsány rózsaszín ruha. Nem kellett sokat gondolkodnom, jöhetett a verekedő akció.

   Bármennyire is próbált a tömeg nem tudott visszaszorítani. Legalább is egy darabig, de ahogy beljebb és beljebb követtem a ruhát az emberek annál jobban sűrűsödtek, míg nem valamilyen baki végett sikerült elesnem. Kész, vége, ennyi. Elvesztettem. Halálnyugalommal figyeltem lent a lábak forgatagát. Hol szoknya vagy nadrág takarta, hol pedig a rövidebb ruha végett kilógtak a szőrtelen, csupasz, kecses női lábak. Na jó a kecsest visszaszívom, azután a debella tehén után, aki kábé tizenkét óra irányába „gördült” el a színpad felé. Na szóval. Volt egy már ránézésre is selymes, puha láb nem is olyan messze tőlem. Azonnal felismertem a cipő stílusáról. A Roxfortos lányok szeretnek elegánsak, lágyak lenni, ez a hülye pedig bealított egy magas sarkú bakancsba, mint egy rocklédi. Elfojtottam a nevetésemet, mert már így is hülyének nézhetnek, hogy öt perce a földön heverek és lábfetisztásat játszom.

   Gyors felpattanás és tolakodás következett. Megfogtam a kezét. A tömeg ördögi játék, az emberi testek keverednek, kavarodnak. Nem az Ő keze volt, hanem valami maszkulin termetű hölgyeményé, vagy egy nagyon nőies férfitársamé. Nem tudtam eldönteni, elvonták a figyelmemet a reményteli szemek, melyeket rám szegezett.
- Őöő bocsi. Téves. – szegényem, hogy lehangoltam. Lehet, hogy egy titkos rajongóm volt, de sajna ha udvariasabb lettem volna már nem lennének heréim, hála a rocklédinek. Apropó, most már biztos voltam benne, hogy a kéz a harsány öltözékhez csatlakozik, ami pedig a furcsán elegáns cipellőkhöz. Megragadtam hát gyorsan.
- Te most velem jössz és táncolunk – Reakcióját meg sem várva húztam magammal a táncparkettre. Valami lassú, bárzeneszerűt játszottak. Hmm. Ha belegondolok még sohasem lassúztam senkivel.

   Átöleltem Nadine csípőjét és a szemeibe néztem. Azokba a csodálatos jégkék szemekbe, melyek még is végtelenek. Mint az északi jeges vizek. Olyan kifürkészhetetlenek és úgy magával ragadnak, mint semmi más, amivel eddig találkoztam. Most, hogy közelebb vagyunk egymáshoz érzem az illatát is. Áfonya, az egyszerre édes és savanykás illat, ami valamiért mindig hihetetlen jó érzéssel tölt el. Szeretem ezt az illatot. Szeretem ezeket a szemeket. Úgy mondanék neki valamit és fogok is.
- Egész jól nézel ki szöszi. - Súgtam oda neki, miközben lassan, ölelkezve ringatóztunk a többi pár között. Ez a mi kapcsolatunkban felér egy nyálas „gyönyörű vagy”-al is. Álarc van rajta még is érzékelem arcának, sőt szinte egész testének minden rezdülését, amikor megcsókolom. A hűvös száj, a játékos nyelv az érzés, hogy Ő az enyém. Boldoggá tesz. Csókunk közben még jobban magamhoz szorítom és végig simítom felső testét. Hihetetlenül sovány, de valahogy még is ez tetszik. Mint egy tündér. A szőke hajfonatok alányúlok, a lapockáihoz, míg másik kezemet a derekánál hagyom. Kicsit megdőlök és a kezemre fektetem. Amikor arcomat messzebb húzom, csak mosolygok egyet. Mit egyet, végig vigyorgok, mint a vadalma, de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért.

   Vége a számnak. A tömeg fellazult, ideális idő a parkett elhagyásához.
- Nem nézzük meg azt a csokiszökőkutat? – kérdeztem. Ahogy ajkaim mozogtak éreztem, hogy Nadine rúzsa rátelepedett a számra.

[SZERINTEM MEG MENJ A BÜDÖS FRANCBA!]

Szőke herceg
-  a.k.a. Sol Harington  -

  - SZERINTEM MEG MENJ A BÜDÖS FRANCBA! - ordítom az előttem álló kócos alakra a tükörben. - Azt hiszed kitolhatsz velem?! Akkor is fel-foglak kötni! Ha kell rakok ár egy kiló lakkot, habot, krémet, hogy megmaradjon, de NEM-FOGSZ-KI-RAJTAM! -
   Már biztos, hogy kiutáltak volna a szobatársaim (ennél is jobban), ha végighallgatták volna a hisztimet, amit az elmúlt 10-20 percben levágtam. Egy komplett ruhakölteményben álltam a lányok mosdójában, pálcával a kezemben támaszkodtam a porcelánmosdóra. Lábamon a majdnem 10 centis magassarkú csizma, bakancs, nevezd aminek akarod. Arcomon egyetlenegy bőrhiba sem látszik, tarkómon ékeskedő tetoválásomat direkt módon nem rejtem el, hadd sopánkodjon, mindenki. Körmöm kifestve feketére, álarcom a polcon feküdt előttem. De a hajam...
   Görcsösen szorítottam a pálcámat, ujjaim már lassan belefájdultak.
   - Ha már ennyit szenvedtem a külsőmmel, nem végzek fél munkát érted?! - dörmögöm összeszorított fogakkal a képmásomnak, és ismét bűvölni kezdtem hajkoronámat.
   Bele sem gondoltam, hogy vajon miért nincs senki már a hálókörletben...

   Nagyon ciki lekésni a nyítótáncot az egyik legnagyobb üneppen, amiben nem mellesleg az esetleges pasid táncol, amit nem mellesleg illene megnézned? A válasz igen? Több mint valószínű...
   Futnék én ha tudnék, de a magassarkú oly' módon megakadályoz, hogy meg sem PRÓBÁLOK futni. Lassan kutyagolok a kihalt lépcsőkön, egészen a Nagyterem nyitott ajtajáig.
   Bent temérdek mennyiségű ember, talán a diáksereg duplája, középen a nyitótánc javában zajlott már.
   Hogy nem tűnt fel, hogy már senki nincs körülöttem? Kicsit sem volt gyanús Nadine? Most komolyan, ennyire még te sem lehetsz szőke...
   Most cink lenne besétálni, ezért a falnál oldalazva slisszoltam be, amit pár közeli ember megmosolyogtatott, de fittyet hányva rá, amint felénk közeledtek a táncot befejező prefektusok, a lehető leggyorsabban egy izmos vállú kétajtós szekrényű férfiállat háta mögé totyogok, hogy Sol ne szúrja ki érkezésemet. Úgy nézett ki, hogy sikerült a mutatvány.

   Amint elkezdődött a zene, és a párok lassan szállingózni kezdtek a parkettre, végre időm volt megszemlélni a díszletet. Nagyon fílinges volt a sok meleg szín, a színpompás virágokkal körbekerített terem, az óriási fa díszletek a rengeteg lebegő gyertya, teljesen egy nyári, erdő széli, lámpásos, esti bálon éreztem magam, szinte a meleg tavaszi szellőt is éreztem. Vagy talán nem is szinte?!
   Nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, hiszen alig ismertem fel valakit amögött a hülye álarc mögött. Féloldalas fekete, csipkés álarcomat megigazítottam, ahogy a hajamban ékeskedő pink virágot is. Próbáltam minél szexisebben, elegánsabban kinézni (igen, egyszerre!), már csak Sol kedvéért is. A tömegben kóvályogtam, akár egy szellem. Annyi öltönyös, dísztaláros ember között, hogy találjam meg az én Solomat? Majd szépen megkeres ő engem. Néhol hallottam egy-két "azt a bakancsot nézd!", vagy "jesszus milyen szín az!" beszólást, de csak félfüllel, valamelyik álarcostól, szóval nem igazán izgatott a dolog. Gyerünk már Sol, hol vagy?

   Egyszer csak valaki megragadja a kezemet és hat aprócska szóval rábírt, hogy kövessem őt, és ne csavarjam ki ott helyben a kezét. Felismertem szőkém hangját, így amennyire tudtam, tipegtem utána. Bepörgetett maga elé, és megragadott.
   - Neked is szia! - bököm oda neki szemétkedve, kidugva kicsit nyelvemet, kimutatva piercingemet, majd gyorsan elrejtettem a fémecskéjét viselőjével együtt.
   Karjaimat átfontam nyakánál, és mélyet beleszagoltam a nyakába, nem is leplezve cselekvésemet. Az illatok és a fenékformák mindig a gyengéim a fiúknál, és a tánctársam egyikben sem szenvedett minőségi hiányt.
   Így, hogy már tudom, hogy ő az, tényleg felismerhető még így álarcban is. A haja. Olyan. Árulkodó! Kis kócos fészek, amibe úgy szeretek beletúrni. A bókra szívesen visszamondanám, hogy ő is elég szívdöglesztő, de inkább mást mondok, nehogy elszálljon magától!
   - Köszönöm szépen! - azért az illem mégis csak illem! - Na és Szőke Herceg, a fehér ló hol maradt? A csomaghoz úgy tudtam az is jár! - kuncogok incselkedőn, de "csak" egy csók a válasz.
   Most jönne az a rész, hogy ajkaim a szép lassú melódiára összeforrtak, mintha az örökkévalóságnak akarnánk tisztelegni vele...! A francokat, a lágy csók helyett, az jött amit vártam Soltól! A vad, szenvedélyes csók, amit minden egyes alkalommal váltunk, amikor találkozunk, akár veszekszünk, akár nevetünk, akár összefutunk két óra között az egyik ablakfülkénél a nyugati szárnyban. A kis huncut mindig kéznél van, sosincs gondunk, semmiből nem csinálunk komolyabb problémát, és ami a legjobb, hogy miközben mi rohadt jól érezzük magunkat, nagyon idegesítjük vele a környezetet! Hehe...
   Hogy eddig, miért nem feküdtem le vele? - Mert nem volt még ár alkalom!!
   - CSOKI! - kiáltok fel felcsillanó szemmel, és kielégítő választ adva, most én kezdtem húzni őt a büféasztalok felé.

A táncpartneremnek - Gwennie

Nos, az tény, hogy rég láttam ennyi diákot egyszerre. Jó pár éve, talán, vagy nem is talán, biztos, hogy akkor, amikor hetedéves voltam. Az meg már volt egy pár éve, szóval kissé fura volt ennyi tanuló között, meg úgy magában az iskola falai között. Sok emlék kötött ide, jó is meg rossz is, de itt tulajdonképpen az embereken kívül semmi nem változott. A hely ugyanaz maradt, s még mindig ámulattal emeltem fel a tekintetemet, hogy a mennyezetet csodáljam, és a hatalmas tölgyet, ami a tánctér közepén állt. Egyszóval, mesés volt az egész, egyedül csak egy bizonyos dolog aggasztott. Még pedig az, hogy milyen dolog, hogy én egyedül vagyok itt?! Komolyan, pont én nekem nincs párom? Bár nem mintha nagyon keresgéltem volna megfelelő partnert, csupán, azért jöttem el, mert mindenki erről áradozott, s gondoltam, nem hagyom ki ezt a mulatságot. Igaz, így jobban belegondolva jobb is, hogy nem egy lánnyal érkeztem, mert így több lehetőségem is van. Ha már eleve foglaltként jöttem volna, akkor minden bizonnyal az este végéig az is maradtam volna, ha csak nem történt volna egy kellemetlen faképnél hagyás, de így válogathatok azok közül, akiknek úgy vélem, nincs párja. Úgyhogy összességében jól jártam azt hiszem.
Magamhoz véve egy pohár italt leálltam az egyik fal mellett, és hátamat neki támasztva nézelődtem. Élveztem kicsit ezt a pezsgést, amit a bál, az álarcok, és a szebbnél szebb ruhák nyújtottak. Kellett egy kis felüdülés a mostani időkben, és ez éppen megfelelt erre.
Tekintetemet végigjárattam a tömegen, miközben belekortyoltam az italomba. Mellettem egy csapat lány nevetgélt ilyen-olyan giccses, rózsaszín álarcban, én meg csak magamban mosolyogva megcsóváltam a fejemet. Aranyos volt hallgatni, ahogyan arról trécselnek, hogy ki kivel jött, milyen ruhákban van, és „Jaj hogy néz ki az a szerencsétlen félnótás!”, de gondolataim akkor már kezdtek elkalandozni, mert pillantásom megakadt egy kék ruhás, aranyszőke lányon. Egy darabig csak figyeltem, s egyre jobban kezdett élni bennem a gyanú, hogy ő is egyedül érkezett, mert nem úgy tűnt, mint aki a partnerére vár. Vagyis de, úgy tűnt, rá vár, csak az még nem érkezett meg. Eljött az ideje tehát, hogy akcióba lendüljek.

Kivártam a megfelelő pillanatot, amikor egyetlen társa sem tartózkodott a közelében, mert hát nem arról van szó, hogy úgy nem merném felkérni, csak hát, ha egyedül van, akkor könnyebben belemegy szerintem a dologba, s lehúztam a maradék italom, leraktam a poharat, és magabiztosan megindultam a leányzó felé. A legrosszabb, ami történhet, hogy visszautasít, vagy esetleg valaki nekem esik egy teli pohárral, és mehetek haza inget cserélni, de ezek közül egyet sem tartottam túl elképzelhetőnek, így nem láttam semmi akadályát, hogy odamenjek a kiszemelthez.
- Üdvözletem a hölgynek! Fel szabad kérnem egy táncra? – bíztatóan elmosolyodtam, miközben mélyen a szemeibe néztem. Az arcából csak ennyit láthattam az álarc miatt, de pont ettől volt izgalmas az egész.
Karomat kinyújtottam, s vártam, hogy belém karolva indulhassunk a tánctérre, s mikor ez megtörtént, bevezettem a többi pár közé, és óvatos mozdulatokkal magam elé fordítottam. Továbbra is csak mosolyogtam, egyik kezemet a derekára helyeztem, a másikkal pedig az övét fogtam meg.  Nem különösebben zavartattam magam, ilyen dolgokban nem voltam gátlásos, ő viszont nem tudom, hogy érezhette magát. Még csak a nevét sem tudtam, de azok a szemek bűvöletben tartottak, szinte vonzották a tekintetemet, s kicsit olyan érzésem volt, mintha ismerném ezt a pillantást valahonnan.

A zene elkezdődött, s finoman vezetni kezdtem. Szerencsére még nagyon régen tanultam táncolni, ráadásul nem is volt olyan rossz ritmusérzékem, úgyhogy erre nem lehetett senkinek sem kifogása, mint ahogy a partneremre sem. Nem csak hogy csinos volt még így is, hogy az álarc elrejtette, de ráadásul jól is táncolt. Ilyen jól választani is csak én tudok, hiába azért van ebben némi tapasztalatom.
Tökéletes harmóniában mozogtunk a parketten, és bőven akadt időm kicsit jobban végigmérni. Úgy tippeltem, hogy vagy végzős lehet, vagy nem rég „szabadult” a Roxfortból. Nem hinném, hogy idősebb, vagy fiatalabb lenne ennél.
Mondani akartam valamit, de életemben talán először fordult elő velem olyan, hogy nem jutottak a szavak az eszembe. Ahogy abba a gyönyörű tengerszínű szempárba bámultam, valahogy teljesen elvesztem bennük, és nem tudtam mit mondani, de azért megpróbáltam valamit kipréselni magamból. Az nem lehet, hogy valaki ennyire elbűvöljön.
- Nem tudom mondta-e már valaki ma este, de nagyon csinos. – hát ez elég bénára sikeredett. Gratulálok magamnak! Dante te baromállat, hát nem így szoktad ezt csinálni! Ehhez hasonló gondolatok szaladgáltak abban a pillanatban a fejemben, és keresgéltem a mindig magabiztos, csábító mosolyú nőcsábászt, aki most valahol mélyen elbújt bennem. Mi a franc ütött belém?!
Tegezni direkt nem tegeztem, ha már a nevét sem tudtam, és az álarc is elbújtatta, úgy gondoltam, hogy ez így pont alkalomhoz illő lenne, ha meg zavarja, akkor majd szól.
A szám lassan a vége felé közeledett, és nekem egyre inkább csak azon járt az agyam, hogy mennyire csábítóak azok az ajkak, s nem kéne elszalasztani a lehetőséget, de valahogy nem tettem meg, amit más esetben már megléptem volna. Ha ezt Brandonnak elmesélném, egész biztos nem hinne nekem.
- Köszönöm! – mondtam egy mosoly kíséretében, mikor elhalkult a zene, majd elindultam lefelé a tánctérről. Csak akkor jutott eszembe, hogy azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy hívják - bár ez nem szokott nagyon zavarni, de most igen -, így gyorsan hátrafordultam.
- Esetleg később találkozhatnánk még valahol? – kérdeztem habozás nélkül. Végül is így kell ezt csinálni.

Kalina Pierce

________________________

   Fogalmam sincs, mi járhatott a fejemben, mikor, minden létező iskolai etikettet és szabályt felrúgva, egy nálam hat évvel fiatalabb diákot választottam páromnak a bálra. Természetesen megalapozott döntés volt, hiszen választásom nem eshetett akárkire. Tudtam mit teszek, tudtam, hogy mikor megteszem, tulajdonképpen az állásommal játszadozok, ám úgy döntöttem, a tanári pálya nem olyan fontos, hogy a szórakozásom és a jókedvem elrontsam, pusztán pár ósdi, társadalomba vésődött eszme miatt. De hat év nem a világ, a Roxforton kívül meg pláne, és Kalina-t valóban kedvelem. Az pedig már mellékes, hogy nem ez lesz az első közös bálunk, hiszen a karácsonyt is együtt ünnepeltük, Londonban, még ha az pusztán a véletlen műve is volt.
   És nem mellesleg imádni fogom, hogy az irigy, s kiéhezett női tekintetek egész este a mi párosunkat fogják megtisztelő figyelmükkel illetni. De nem ez lesz az első eset. Emlékezzünk csak az első találkozásunkra. Már akkor sem fogtam vissza magam, ami azt illeti…
   A nyitótáncot unottan ültem végig a tanári pulpitus magasztos, megtisztelő roskataga mögött. Mellettem Cielo, másik oldalról pedig – az egyszerűség, s a biztos megkülönböztethetetlenség kedvéért - Jonathan. Na, nem mintha a maszk nem lenne elég, hogy elfedje személyazonosságunk. A csillagvizsgálóban megesett kis incidens óta, ami igazából semmiség volt, és közben mégis, Cielo kissé ragaszkodó formát mutat. Méghozzá –természetesen- velem szemben, amit nem igazán tudok mire vélni, vagyis tudok, hiszen pokolian jól nézek ki, és tudom, hogy minden nő álma Én vagyok, de ezen kívül nem tettem semmit, Cielo kegyeinek elnyerése érdekében. Sőt! Még a semmit is visszautasítom ez esetben.

   A nyitótánc lecsengése után, míg a többiek lelkesen tapsolnak imádott prefektusainknak, felállok az asztaltól, hogy megkeressem Kalina-t, az első táncra, mely minden jog szerint őt illet. Teljesen felkészültem. Tudom, mi vár rám. A megrovó, s rosszalló pillantások innen, az asztal mögül, a meghökkent, és irigy nyögések a túloldalról. Mégis, amikor Cielo megragadja a karom, meglepődve húzom fel szemöldököm, s nézek felé. Táncolni akar. Velem. Ajh… ott van Jonathan, az ég szerelmére!
- Sajnálom, Cielo… - még mit nem - …de az első táncot már elígértem másnak. – mosolygok udvariasan, s kihúzva karom a nő vékony ujjai közül, kollégáim háta mögött elsuhanva kiosonok a tanári asztal mögül, és a tömegbe vetem magam. Hogy hogy fogom megtalálni a lányt, még nem tudom, nem beszéltünk meg semmi konkrétumot. Ami azt illeti, semmit sem beszéltünk meg. Csupán egy levelet küldtem neki Anaval, melyben közöltem vele, hogy ha van már partnere, akkor közölje vele, hogy új pár után kell néznie, mert Kalina Pierce, vagyis Ő velem fog az Imbolc bálra jönni. Választ nem vártam, elég magabiztos voltam ahhoz, hogy tudjam, az elutasítás lehetetlen. De nem akartam túl erőszakosnak sem tűnni, így csuklócsokrot is küldtem a levél mellé. Az az egyetlen reményem.
   Mondtam már, hogy milyen rohadt sokan vannak!?
   Mondjuk a tömeg sosem zavart igazán… amíg tiszteletből utat engedtek, netán tapsoltak, rajongtak. Most álarc van rajtam, s nem ismer fel senki. De nem is zavartatom magam, maximum pár bosszankodó megjegyzés, vagy pár nagyobb lökés, hogy tramplik, s a ragyás képű disznók, kik miatt nyögdécselnek az iskolai seprűk, tudják, hol a helyük. Elvégre most senki sem ismer fel, úgyhogy megtehetem, nem? Az álarc nem csak a személyazonosságot, hanem a kötelezettségeket is elfedi egy időre. Ez nekem pedig pont tökéletes így.
   Nem a legnagyobb tömegben kutatok. ismerem már annyira, hogy tudjam, nem fog bemászni az izzadtságtól csurgó, a melegben fulladozó emberek nyomasztó szorításába. Sejtelmem sincs, milyen ruhát keressek, így először minden nőnemű egyed csuklója felé kalandozik tekintetem, holott még abban sem vagyok biztos, hogy felvette a csokrot. Mégis, amikor a tömeg ritkulni látszik, s már csak húsz ember jut egy négyzetméterre, megakad a tekintetem egy halovány rózsaszín estélyin. Pillangós maszk, elegancia, visszafogott, de mégis szexi. És a csokor. Létezhetetlen, hogy ne ő legyen.
- Szép estét, Miss Pierce. – lépek közelebb hozzá, meggyőződve róla, hogy nem hibázom el sem a lányt, sem az ikret. Ciki lenne. – Felkérhetem egy táncra? – nyújtom felé jobb karom, hogy kellőképp belekarolhasson, s arcomon angyali mosoly játszik. Magázom, holott ezen már rég túlléptem. Tulajdonképpen szinte az első perctől kezdve tegezem, bár ez nem csak rá igaz. Egyszerűen idegesít, hogy magázódnom kell, az illem azonban így kívánja meg, és amíg mások is hallják, mit beszélünk, kétlem, hogy a lány újabb pletykáknak szeretne alapot adni azzal, hogy úgy beszélek hozzá, mintha nem tanár diák kapcsolatban állnánk. Igaz, a maszk takar, azonban kétlem, hogy pár alapos pillantás után ne ismernének fel.

   Megvárom, míg elfogadja ajánlatom, majd egy feltűnően pinkbe öltözött, tetovált hátú lány mögött lépdelve a tánctér felé vezetem, azonban az elegáns bevonulás meghiúsul a nyomorgó emberek hada miatt, kezem leeresztem, s ujjaim ujjai közé fonom, félig meddig magam mögött vezetve, hogy jobban elférjünk.
   Egészen középre vezetem, a hatalmas fa közvetlen közelébe, kezeim derekára csúsztatom, és közelebb húzom magamhoz, majd a zene lágy dallamára lassúzni kezdek vele. Kicsit furcsa érzés ilyen közel érezni őt. Érezni parfümje illatát, s azt a megfoghatatlan, bizsergető érzést, mely körüllengi párosunk.
- Talán mondanom sem kell, de igazán kitett magáért a mai estén, Miss Pierce. – az utolsó két szót szándékosan megnyomom, csak hogy érezze, abszolút nem kell izgulnia, vagy tartania a szituációtól. Gúnyosan elmosolyodok, s szemeim rátalálnak a maszk mögötti, lágy, barna íriszekre. – Nagyon szép vagy. – jelentem ki teljes meggyőződéssel, próbálva oldani a feszültséget, mely részemről alig képviselteti magát. Ezzel pedig le is tudtam az illemszabályokat, s a dolog nyálas részét.
   Ahogyan a zene véget ér, körülöttünk csókolózó párok dermednek le pillanatokra, csak egymásnak élve, teljesen kizárva a külvilágot. Elmosolyodok, s kezet csókolok neki. Még nem jött el az ideje… most az egyszer nem fogom elkapkodni. Bebizonyítom magamnak, s Jonathannak is, hogy igenis tudok várni.
- Gyere. Sétáljunk. – súgom fülébe, s kezét fogva indulok el a kijárat felé.

[Deliah Beckett]

Deliah Beckett

Nem is oly régen még egészen más hangulatban, egy egészen más helyen süppedtek, a dagály áztatta homokba, a kopott gumitalpak a kócos, szikár ausztrál alatt... Ezúttal azonban az időjárás is hűvösebb nem beszélve a hangulatról. Igaz Craig ezen egy cseppet sincs meglepődve, hisz meglehetősen viseltes ruhában ténfereg a bejárati csarnokban álarc nélkül a lehetőségekhez mérten a leg-szalonképtelenebbül. Először jár ilyen „mélyen” a neves intézményen belül, s ha bár testvérei kutakodó szemi elől kívánna csupán elrejtőzni az ódon falak közt - s ezért választotta visszatérése alkalmából első úti céljának a híres nevezetes bált - ez a szakadt viselet mindenféleképp tarthatatlan.

A bálterembe igyekvő megannyi cifra pár összesúgva kerüli ki a varázslót, amint épp fél lábon állva szabadul meg a cipőjét kitöltő kellemetlen homoktól. Ő mag is érzi, hogy a helyzet egyre kellemetlenebb, s ezért hamarost tesz is róla, hogy a dolgok az alkalomhoz megfelelő módon a helyükre kerüljenek. Még utoljára körbepillant a helyiségben ügyet sem vetve a fanyalgókra, kinek mellesleg hamar ki is fogja a szelet a vitorlájából, hisz néhány elegáns pálcamozdulattal alkalomhoz illővé varázsolja ruházatát, s  maszkról is gondoskodik annak rendje és módja szerint. Furcsa mód így egy szempillantás alatt kikerül a befelé nyomakodók látóköréből, s mihelyst felteszi a maszkot is már egészen jól fest. Mintha már hónapok óta csak a rendezvényre készült volna, s gondos munkával válogatta volna össze a ruhadarabokat. Így hát nincs mit tenni maga is beáll a sorba, hogy bejuthasson a táncterembe ahol a színes kavalkád körös-körül helyezkedve figyeli a nyitótáncot, melyet nagy műgonddal adnak elő a tánctér kellős közepén. Egy röpke pillanatra átfutnak agyán a lehetőségek, a nyomában lévő testvéreit illetően aztán hamar elhessegeti őket, miközben a nyitótánc véget is ér, s átadja helyét annak a veszett párkeresősdinek, melyből a legkevésbé sem kívánja kivenni a részét. Így inkább kissé kijjebb húzódva a tömegből fürkészi a „varázslatos” díszletet, melynek részletgazdagsága, és mágiája őszintén lenyűgözi. Most már egy cseppet sem bánja, hogy úgy döntött eljön. Legalább már ezért a látványért megérte. Felocsúdva azonban a bámészkodásból az imént elővarázsolt Japán Noh maszkot egy cseppet félretolván hagyományos szemszögéből is végigjáratja tekintetét a termen reménykedve benne, hogy egyetlen ismerős arccal sem találkozik. Egy évvel ezelőtt ez aligha jelentett volna gondot, de most tanári állása végett gyökeresen megváltozott a helyzet, s ez bizonyos szempontból igen aggasztó is a számára. Tekintettel rá, hogy a varázsvilág apraja nagyja képviselteti magát a neves mulatságon.

A maszk lassan visszacsúszik a helyére Craig pedig a falat támasztva borzolja fel kissé haja hátsó részét, amint valami különösen ismerősre, és a szemeinek kedvesre lesz figyelmes. Egy hozzá hasonlóan csupán a táncolókat szemlélő szőke lányra mindössze néhány lépésnyire tőle. Talán épp a túlzott közelség miatt kerülte el eddig Craig figyelmét az ismerős jelenség. A testtartása nyugodt táncpartner híján sem tűnik feszültnek, ez pedig már önmagában komoly szimpátiát vált ki az Ausztrálból, aki az álarc és az elképesztően elegáns, a párizsi divathetet idéző cseppet  túlzó, de mégis rémesen kimért eleganciát tükröző estélyi ruha ellenére is felismerni véli a segítőkész lányt a Zsebpiszok közből..

Valamiért, bár ez nem jellemző rá egy cseppet sem tétovázik, és határozottan indul meg hozzá. Ő a maga részéről az arca egészét fedő maszk jóvoltából a résztvevők nagy részénél kevésbé felismerhető, de ki tudja..  A lány viszont.. amint egyre közelebb ér hozzá egyre magabiztosabb lesz.. S amint megtorpan a vékony szőke előtt már egészen biztos benne, hogy ő az.. Az elegáns, de kócos alak rémmaszkját kissé, de nem túlzottan félrehúzza, hogy a biccentés után, ha a másik sem ellenkezik kezet csókolhasson. Bálról lévén szó talán nem ütközik túlzott ellenállásba, s az imént kreált elegáns öltözet sem lehet feltétlen hátrány.

A terem ugyan telis tele van mágiával, s az érzékek csak úgy tobzódnak a forgatagban, de a lány kezének illata megpecsételi az Ausztrálban az ismeretséget. Az illat most egészen más karakterű ám mégis megőrizte azt a jellegzetesen éles egyszerűséget, mely már a könyvespolcok közt térülve s fordulva megkörnyékezte a varázslót. A dohos háttérszag is felsejlik Craig emlékei közt, s hogy micsoda kontraszt feszül a lány akkori egyszerű viselete, és a mostani között. A karakter azonban maszk ellenére sem változott. Őszintén szólva sem nem tudja, sem nem érti, de valamiért rendkívül izgatott, és örül a véletlennek, még ha a lánynak talán fogalma sincs róla, hogy kicsoda ő valójában. Végül a kézcsókból felegyenesedve maszkját megigazítva lazán, de határozottan tartva a másik kezét kérdi.

-   Had szabadjon megjegyeznem lenyűgöző ma este.. *Kissé megköszörüli a torkát.*
-   és.. ha meg nem sértem, mintha már találkoztunk volna korábban..! *Jegyzi meg zavarba ejtően határozottan hangjában vibráló Ausztrál akcentusával, mely heves harcot vív a hozzájuk nem illő ékes szavakkal, így teremtve kissé egzotikus, ám megkapóan titokzatos aurát a vékony kócos „idegen” körül.
-   Szabadna esetleg egy táncra? *Kérdi végül a vékony szőkétől.*

[Dimitrij Ivan Vulkanov]

Dimitrij Ivan Vulkanov

________________________

Hitetlenség. Azt hiszem ezzel a szóval lehet a legtalálóbban kifejezni azt, mit is éreztem, amikor megkaptam azt a bizonyos üzenetet. Jogosan merülhet fel benned a kérdés, hogy mégis miféle üzenetről beszélek, vagy ami még jobban érdekelhet az az, hogy kitől érkezett, de mindent a maga idejében. Szóval napokkal ezelőtt még semmi kedvem nem volt ehhez a bálhoz, pláne úgy, hogy folyamatosan ott volt bennem az a furcsa, rossz érzés, miszerint Elena ezerszer gyönyörűbb lesz nálam, és csak hülyét csinálok magamból, ha megjelenek valami béna göncben. Szinte sejtettem, hogy nálamnál jóval kihívóbban fog felöltözni, de abban biztos voltam, hogy senkit nem fog érdekelni, hogy én is ott vagyok, ha meglátják őt. Szerintem az ő fejében egy ehhez hasonló gondolat sem fordult meg: világ életemben irigyeltem a magabiztosságát. És annak ellenére, hogy szinte tökéletesen egyformán nézünk ki, én mégis egy béna klónnak érzem magam, ha a közelemben van. Szóval szerintem Ő maga sem értette, miért leszek mindjárt morcos, ha felhozza, milyen ruhában vagy kivel jelenek meg a bálban. A ruhát persze már egész hamar elintéztem: egy szolid, mályva színű darabot választottam, ami egészen hosszú ahhoz, hogy ne érezzem magam kellemetlenül a pillantások kereszttüzében. A kivel kérdésre azonban már sokkal bonyolultabb a válasz. A diákok közül őszintén szólva senki mellett nem tudtam volna elképzelni magamat, azonban az iskolában a tanulók mellett természetesen tanárok is vannak, ami ... ami abszurd, hiszen mégis ki megy el egy tanárával a bálba? Hát, végtére is én sem vele érkeztem, csak itt találkozunk. Na, esküszöm kibököm, kiről hablatyolok úgy 10 perce, mert hogy neve is van, de még milyen szépen csengő: Dimitrij Ivan Vulkanov.


Ne is beszéljünk a macerás körülményekről, meg arról, hogy mégis hogy a pokolban volt merszem nem visszautasítani ezt az igen kétes ajánlatot, mert ígyis elég rosszul érzem magam. Mégis mit fognak szólni a barátaim? Vagy ami még ennél is fontosabb: mit fog szólni Elena? Esetleg a többi tanár? Nem akarom, hogy bajba keveredjen miattam, ahogyan, őszintén megvallva, azt sem, hogy rólam valami rosszat gondoljanak. De már késő: itt állok, messze a táncoló kavalkádtól, de elég közel ahhoz, hogy észrevegyen. Igyekszem nem túl feltűnően a levegőben tartani a csuklómat, hiszen ott van rajta az a csokor, amit az üzenettel együtt küldött: most mondja valaki, hogy a professzor úr nem romantikus. Oké, ez inkább praktikusnak mondható, hiszen azt a célt szolgálja, hogy felismerjen, ami elég macerás, tekintve, hogy álarc van rajtam, ahogyan mindenki máson is, plusz ott van az a kockázati tényező is, hogy összekever a testvéremmel. Na, az még egy külön pofon lenne az önbizalmamnak, el sem tudom képzelni, hogy érezném magam, ha meglátnám, hogy helyettem hozzá sétál. Na nem mintha jogom lenne vagy okot adott volna a féltékenységre, egy egyszerű táncról van szó, mert ... Mert naiv vagyok? Nem gondolnám, hogy többet kellene látnom a helyzetbe, mint amennyit valójában tartogat, éppen ezért meg sem fordul a fejemben, hogy nőként néz rám. Csak egy ostobácska diáklány vagyok, aki hülye annyira, hogy ne  utasítsa vissza az ajánlatot, nem igaz? Hiszen mégis mi foghatta volna meg bennem Őt? Mert nem akárkiről beszélünk, ezt én is tudom, kimondatlanul is. Persze azt hiszem sok közös dolog van bennünk, és egészen fesztelen vagyok a társaságában, - már amennyire fesztelen tudok lenni - de ez nem jelenti azt, hogy utat kellene engednem a gyengéd érzéseknek. Pont.


Hamarosan megpillantom őt is, s gondolataim miatt egy pillanatra szégyenérzet jár át, de hamar összeszedem magam, így mire elém ér, egészen magabiztos ábrázattal fogadom. Egy perc erejéig az is megfordult a fejemben, hogy a hátam mögé rakom a karom, és azt hazudom, Elena vagyok, vagy ilyesmi, de most az egyszer bátornak kell lennem, ha nem akarom ezt is elpuskázni.
-Lehet erre nemet mondani?
Mosolyodom el, és amint megszólal, az a cseppnyi magabiztosság is köddé válik, amit az imént összekapartam, fogalmam sincs honnan. Legalább nem vagyok az a fajta, akinek a lába is elkezd remegni, ha ideges lesz, mert az elég kínos lenne a tánc esetében, de a jelek szerint nem fogok komplett hülyét csinálni magamból. Maximum valami orbitális hülyeséget mondok, mert ennek az esélye még mindig fent áll. Hogy elhessegessem a gondolataim, belé karolok, hogy ne kelljen túl sokáig a levegőben tartania a karját, és érzem, innentől már nincs visszaút. Őszintén megvallva örülök, hogy így döntöttem.
Míg azon gondolkozom, mégis mit kellene most mondanom, megteszi ő helyettem a kellő lépéseket: szerencsére neki kettőnknek elegendő önbizalma is van. Talán az lenne a normális, ha most, hogy a kezemet fogja, idegesebb lennék, de azt hiszem így erősebbnek érzem magam. Elég zavaros a dolog, de most inkább csak sodródom az árral, ha fogalmazhatok így. Amikor megállunk, már szóra is nyitnám az ajkaim, hogy lássa rajtam, jól érzem magam, és nem kell istápolni, de ezúttal is megelőz egy, hanem kettő lépéssel. A magázódást egy mondat erejéig még megtartja, amire elmosolyodok. Nem tudom, azért teszi-e, hogy a kedvemben járjon, és egy alap hangulatot adjon ennek az egész dolognak, vagy csak szórakozik velem, bármelyik is legyen, továbbra sem tudom levakarni a mosolyt az arcomról. Persze amint elkezd tegezni, a gyomrom is liftezni: hirtelen valóságossá válik az egész szituáció.
-Köszönöm ... Te sem panaszkodhatsz.
Minden bátorságomra szükség volt ahhoz, hogy ne "Ön"-el kezdjem a második mondatom, de még ha csak ennyire kurta válaszra is futotta, ez már egy hatalmas lépés nekem. Nem szeretnék körül nézni, elvégre anélkül is tudom, hogy mi folyik mellettünk. Nyál. Viccet félretéve, a lényeg, hogy az este hirtelen kezd pár-pártibb lenni, elvégre most senki sem szól a csókolózó párokra, ha az illendőség keretein belül maradnak. Nem tudom, mi fog most következni, csak halovány sejtéseim vannak a következő pár perccel kapcsolatban, amik ... amik nem igazolódnak be. Csalódottan, meglepetten, és zavartan követem: sétálni szeretne. Ugyan, hova gondoltam? Hogy ennyi ember előtt...? Kalina Pierce, te sosem leszel okosabb.

CRAIG NICHOLLS

Elmélyültem figyelem a hol közeledő, hol távolodó táncos alakját, kimért, határozott lépéseit, amelyekkel mintegy megtiporja maradék ellenállásom is, sértett büszkeségem szinte szűköl a súlytól, mely egyre lejjebb nyom a kedélytelenség mocsarában. Mosolyog, én megvetően húzom el a visszafojtott sírástól remegő szám, őszinte örömömre szolgál a tudat, hogy a megcsúszott könnyeket eltakarja a tollakkal díszített maszk. Szerencsére a kutya sem foglalkozik azzal, hogy a maradék türelmem szépen lassan a másodpercek martalékává válik, és senki sem sejti, hogyha végleg megszűnnék visszatartani magam, talán minden parancs ellenére elsóhajtanék egy, esetleg két Adavát és/vagy Cruciot. Az első lenne a ribancé, aki épp a vőlegényemhez simulva nevetgél a második a nevelőapámé, aki a karjaiba lökte.

Egyszerűen csak meg akarom átkozni azt a tudatlanul mosolygó lányt, ahogy a kezemet a soha el nem engedett pálcámra szorítom, vértelen ujjaimban ott dobol az a vad vérszomj és bosszúvágy, amely végigkísért az elmúlt években. Csak szeretném szépen lassan végignézni, ahogy a feketébe öltözött halálfaló kolleginám szemeiben előbb megjelenik a meglepettség, a düh, a rettenet, a kétségbeesés, a könyörgés és végül az a megmagyarázhatatlan megadás, amit soha nem bírtam nézni. Most talán kissé még élvezném is, de tudom, megbánnám a percet, amikor a fejembe vettem az ötletet. Perceken belül magam is halott lennék vagy talán rosszabb, életben hagynának, hogy kínozhassanak, és ha valamit biztosan tudok, az az, hogy szebb halált érdemlek és hosszabb életet.

Erről is csak az Öreg tehet, ha nem kellett volna az ő oldalán, mint lánya megjelennem és puszta illemből eltáncolnom vele az a nyamvadt keringőt a legelején, talán még jól is érezném magam, ügyet sem vetnék a Leont körülzsongó lányokra, de persze nem tudta megállni. Tánc közben, mintegy csevegve megjegyezte, hogy az a fekete hajú trollok fattya Leon új jövendőbelije, aztán azzal az undorító mosolyával nézte az arcomon megjelenő döbbenetet. Delafloria halkan nevetett rajtam a parkett széléről, bár csak addig tette, míg a hátam mögül Silenciót nem súgtam rá.

Sovány elégtétel volt nézni, ahogy a hangját keresi és még kevesebb örömömre szolgált az a remegés, ami rám jött. A vacsorám a mosdóban végezte én meg a falnak passzírozódva, Leont felügyelve. Azon gondolkodtam, hogy odamegyek hozzá és lekérem, mit sem törődve azzal a rettenetesen fekete rémséggel vagy a mostohabátyám és egyben exjegyesem hitetlenkedésével. Csak táncolnék körötte, némán, csendesen, meg sem hallva álnok szitkait, meg sem érezve durva mozdulatait, melyekkel ellökni próbál. Hol kellene, hogy eszébe jusson minden, ha nem itt, Roxfortban? Ahol megszeretett, ahol rám talált!
Talán elhozom majd őt ide, amikor elkészül a Szilánkok Memoritere és már Marty is jóváhagyja, hogy visszahozzam az elveszett emlékeit, talán itt könnyebb lesz, talán gyorsabb és fájdalom-mentesebb. Talán itt visszakaphatom azt, amit elvettek tőlünk odakinn, abban a világban, amely árnyéka csak a Roxfortinak. Abban a világban, ahol ízzé és porrá zúzták azt az egyetlen dolgot, ami valaha is jelentett valamit nekem, azt a kevés kis álomport, amely a bőrömre ragadt az ódon iskolafalak közt.

Épp indulni készültem volna, amikor a piros maszkos alak az utamat állta és mire észbe kaptam, már kezet is csókolt. Egyből felismertem a hangját, a klienseim általában jól megjegyzem, arcra, névre egyaránt, de őt az akcentusáról is felismertem. Mr. Nicholls. Furcsa véletlen, hogy éppen itt találkozunk újra, furcsa, hogy a „családom” egyből gyanakvóan kezdi méregetni az álarcos alakot, aki esetlenül bókol. Még Leon is engem néz, bár a karjaiban tartott arajelölt folyamatosan beszél hozzá, majd mikor észreveszi, hogy a párja engem bámul, arca megrándul. Tehát tudja, hogy ki és mi vagyok. Rámosolygok a legkedvesebb cápamosollyal, ami talán a valaha volt legszívbőljövőbb gesztusom, majd visszafordulok a fiatal férfihoz, aki épp táncra invitál.

- Igen, találkoztunk már, bár kevésbé nyíltan és kevésbé nyugodt körülmények között. A Poor & Penesben,  Artemisia Lufkintól „Az Átoktörés Művészetét” adtam el neked, jól emlékszem a hangodra – mosolygok rá kedvesen, majd táncra készen felé nyújtom a kezem. – Azt hittem már senki sem fog felkérni ma este – nevetek, miközben felsétálunk a parkettre és táncolni kezdünk.

Általában a keringő forgásától rosszul vagyok, de most szinte élvezem az elmosódó képet, ami elém tárul, és amelyből a ribanc alakja sietve és dühösen eltűnik, egyedül hagyva Leont a tömeg közepén, amíg az engem és a maszkos alakot bámulja, furcsa, zavart szemeivel, feszesre zárt ajakival. Mr. Nichollsra mosolygok, aki tudatlanul bár, de egyetlen tánccal megmentett három életet a Tél torán és őszinte boldogsággal szorítom meg a vállát, mintegy szó nélkül megköszönve a véletlen ajándékot.

ELENA PIERCE

   Amikor meghívtam a bálba Elena Pierce-t, azt gondoltam, és talán méltán, hogy majd lehet köztünk valami. Nem egy emeletes kapcsolatra vágyok, nekem épp elég, ha egy éjszakára az enyém lehet, semmi több. Ahogyan az lenni szokott, ahogyan ahhoz már úgy hozzászoktam. Komolyodnom kéne, hiszen már 18 vagyok és Bianca mindig azzal piszkál, hogy még nem nőttem fel, hogy még túlságosan gyerek vagyok. Hogy nem vagyok komoly. És megeshet, hogy igaza van. Megeshet.
   Amióta Elenával a viskóban találkoztunk, és együtt töltöttünk egy kis időt, egészen kicsit megváltoztak a dolgok. Azóta a beszélgetés óta többször jut eszembe, hogy talán jó lenne egy komolyabb kapcsolat, egy állandó társ. Jó, itt volt nekem Nadine, akivel összejártunk kefélni, de ő más. Ott nem voltak érzelmek. Oké, kedveltük egymást, hiszen ez elengedhetetlen volt, de egyikünk sem akart semmi komolyat, és így volt tökéletes, Nadine-nak azonban azóta pasija van. Aki mellesleg a nyomomba sem ér, de hát az az összes roxfortos fiúról elmondható…
   Úgyhogy most abszolút nem tudom, mit akarok. Nyilván nem Pierce mellett fogom elkötelezni magam, de ahhoz tökéletes, hogy most az egyszer megpróbáljam visszafogni magam, és nem rámászni minden második nőre. Mert hogy állítólag ez is egy szörnyen nagy hibám, noha nem tudom mégis miért lenne gond, hogy a nők felkeltik az érdeklődésem.
   Egyébként pedig Elena tökéletes parti, a nagyi most egész biztosan büszke lenne rám. Tiszta vérű, nemes származású, pont nekem való… pfej. Pont ez az, amitől undorodok. Tisztelem én ezt az aranyvérű hercehurcát, és nem is igazán keveredek feleslegesen fél- vagy sárvérűekkel, a barátnőim terén viszont egészen más elveket vallok. Amióta a nagyanyám megpróbált házasságszerzőként közreműködni az életemben, bármilyen jót is akart vele, úgy döntöttem szemtelen módon, csak, hogy idegesítsem, mindenféle sárvérűt összeszedek, és keményen az orra alá dörgölöm. Igen. Keményen. Évente háromszor látjuk egymást, így a bosszúálló tervem nem igazán bontakozhatott ki, de ez annyira nem zavar. Amíg van kit az ágyamba vinni, érdekli a fenét…

   Unottan a falnak dőlve csavargatok ujjaim között egy leszakított levéldarabot, a nyitótánc már szinte altató jellegű, pláne, hogy innen hátulról nem látok semmit sem. De nem akartam az élen lenni. Már annyi, meg annyi bálat éltem meg, hogy semmi kedvem nem volt a csicsában csorgó prefektusok önelégedetten vigyorgó képéhez. Elena lehet, hogy lelkesebben fogadja a dolgot, és lehetséges, hogy neheztel rám, amiért nem törtem előre, de nem érdekel. Mikor megláttam, tisztában voltam vele, hogy semmi esélyem elcsábítani. Ahhoz neki több kell. Így nem is fogom törni magam, hogy a jobb oldalam mutassam. Persze, udvarias leszek, meg miegymás, ahogyan arra neveltek, ahogyan azt tennem kell, mert ez már olyan, mint holmi kötelezettség, de azt szerintem ő sem várja, hogy megerőltessem magam.
   Már így is túlestünk a „Dögös vagy.” és egyéb, szokásos dumán.
   Az első táncra várok, s mikor a prefektusok levonulnak, nem is habozok, a lány felé fordulok, és sokat sejtetően nyújtom felé kezem, nyilvánvalóan levágja, mit akarok, így nem mondok semmit, csak kedvesen mosolygok, habár tudom, hogy belém lát, ezáltal pedig a kedveskedő mosoly felesleges… lenne, ha nem lenne közönségünk. Oh, igen, a nagyérdemű nyilván kíváncsisággal vegyes érdeklődéssel figyeli párosunk, mely valóban nem mondható szokványosnak az iskola falain belül. Nem hiszem, hogy valaha is láttak volna bennünket együtt. Bármilyen formában.
   A tánctérre érve, a lassú zene ütemeit hallgatva fordítom ki, a begyakorolt mozdulat tökéletes, ezután kezeim derekára csúsztatom, és megengedek magamnak egy gúnyos mosolyt.
- Gondoltad volna valaha is, Pierce, hogy ilyen borzalmas szituációba sodor a sors? – na jó, ez csöppnyit hülyén hangzik- Sajnálom, hogy el kell viselned engem, nyugodj meg, nekem is nehéz. – a vigyor csak tovakergeti szavaim komolyságát. Abszolút nem kell elviselnem, hiszen egész kellemes a közelsége. A parfümje illata finom, s vonalai is úgy illenek az enyémekhez, mintha csak arra teremtették volna. Tökéletesek vagyunk így együtt. Mint egy angyali páros, belül romlottan, s enyészve. De ma este a külső a lényeg… a látszat mindennél többet ér egy ilyen bálon.
- Miért mondtál igent? – kérdezem tőle, szemöldököm felhúzva, ezúttal már komolyan. Már egy ideje foglalkoztatott a kérdés, csak eddig sosem volt alkalmam feltenni. De nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mégis miért fogadta el a meghívásom. Hiszen eddig csak egy komolyabb beszélgetésünk volt, előtte pedig jóformán semmi.

[Dante]

Dante

Now I see his face, I see his smile,
Such a lonely place, no golden mile.
Eyes tell of morbid tales, of his black heart,
His deeds through ages past, tell of his part.

Nem volt partnerem a bálra, de őszintén, nem is bántam. Szerettem volna egy magányos, estét, mikor nem kell foglalkoznom a zavaró tekintetekkel, egyedül lehetek, és senkinek sem kell bizonyítanom semmit sem.
Én nem idegeskedtem ezen, Tristram annál jobban. Nem tudta, és nem is akarta elképzelni, hogy a tulajdon húga egyedül menjen az Imbolc Bálba, kitéve magát ezzel a lepcses szájú embereknek, akik örömmel fognak másnap beszámolni arról, hogy miért is jelentem meg teljesen egyedül az esten, és hogy milyen jelentősége lehet ennek.
Őszintén, hidegen hagyott a gondolat, hogy esetleg magyarázkodnom kell majd, úgy éreztem ennyit megtehetek magamért, hogy végre egy kis időre is, de szabad legyek, és csak magammal foglalkozzak.

És eljött.
Prefektusként részt kellett vennem a nyitótáncban. Mosolyt csalt az arcomra, ahogyan elnéztem a társaimat, milyen boldogan siklanak a parketten az örömittas pillantások közepette. Még nekem - aki életében, ha kétszer táncolt - sem kellett koncentrálnom, minden mozdulat jött magától, bár ezt tulajdoníthatom a sok gyakorlásnak is.
Végülis sikert arattunk, nem is kicsit, nagyot.

És most itt állok, a terem közepét elfoglaló terebélyes tölgyfát támasztva, és szemlélődök. Mennyi boldog pillantás, hajlongó párok, akik lassanként birtokba veszik a táncteret. Akaratlanul is gombóc keletkezik a torkomban, amit képtelen vagyok lenyelni, főleg, ha arra gondolok, hogy megúszhattam volna a petrezselyem-áruló leány szerepét, ha hölgyválasz gyanánt elhívok valakit a bálba. De nem tettem, így most kissé irigykedő íriszekkel nézegethetem a megannyi boldogságtól sugárzó arcot..
Próbáltam nem csüggedni, keresni az egyedüllét piciny örömeit, mégis, úgy örültem volna valakinek..
És imáim meghallgatásra találtak.
Egy férfit látok, aki megáll előttem, és a következő pillanatban már fel is kér táncolni. Meglepett arcomat próbálom a mosolyommal álcázni, mikor Igen-t felelve belekarolok a karjába, és kezdün a tánctér felé haladni. Őszintén, meg sem fordul a a fejemben az elutasítás gondolata, az ösztöneimre hallgatok, amik azt súgják bátran tartsak a férfivel. De az a hang. Olyan ismerőssé válik számomra, mégsem tudom megítélni, hogy honnan ismerős ennyire. Az álarc épp eleget takar, hogy (ha ismerem egyáltalán) ne sikerüljön felismernem az igaz valóját.

Táncolni kezdünk, a zene betölti az egész termet. Úgy érzem magam, mint aki a föld felett lebeg pár méterrel, és akármennyire is akarnék (bár, erről szó sincs) nem tudnék elszakadni ettől a férfitől. Soha nem éreztem még ilyet, pillantásával szinte fogva tart, ami által - be kell vallanom - arcomon a pír is láthatóvá válik, lassan-lassan. Három szó, mely teljes mértékben fejezheti ki jelenlegi állapotomat: el vagyok bűvölve!
Várom, hogy egyszercsak megszólaljon, hogy mondjon végre valamit, nem is értem miért, de szeretném hallani azt a hangot, melynek tulajdonosa teljesen elvarázsol. Mintha a gondolataimban olvasna, pillanatok múlva bókolni kezd, ami még jobban arcom pirulásához vezet.
- Köszönöm! - emelem rá a tekintetem. - Maga az első, aki a mai este folyamán ezekkel a jelzőkkel illett. - mosolyodok el, és úgy érzem elveszek azokban a mély íriszekben.

Egyszercsak a zene abbamarad, így a táncunk is befejeződik, amit őszintén, mélyen sajnálok, legszívesebben egész éjjel Vele táncolnék, ám ez nem történhet meg.
- Én köszönöm ezt a csodás táncot, őszintén élveztem! - reagálok, amint megköszöni a táncot, és sajnálkozva veszem tudomásul, hogy lassan hátat fordít nekem, és elsétál..
Ugyanezt tenném én is, de másodpercek sem telnek el, és a férfi visszafordul. Egy később találkára invitál, aminek belül nagyon örülök, de ezt kívül nem mutathatom ki, nem illene hozzám.
- Természetesen, örömmel. A lépcsők mellett van egy kis hely, amire senki se figyel, s amerre senki sem jár. Ha önnek megfelel, én egy negyed óra múlva ott leszek. Addig is, a viszont látásra!

Barbara Kenneth

   Basszus. Basszus. Basszus.
   Hol a fenében van az a rohadt nyakkendő?
   Cifra káromkodásom hét generációra visszamenőleg megirigyelhetnék, ahogyan a földön szétszórt holmik között, fél lábon ugrálva, a zoknit erőszakosan ráncigálva lábamra szlalomozok, tekintetemmel a fekete nyakkendő után kutatva.
   Késésben vagyok. Huhúú, de még mennyire, hogy késésben vagyok!
   Már lassan fél éve segít Watson professzor az animágiában, heti két alkalommal, és mióta januárban már egy órán keresztül farkas tudtam maradni, a tanárnő azt mondta, esetleg kipróbálhatnám magam a kastélyon kívül, rendes természeti viszonyok között is, mert azért az csak más. Azóta egy csomó időt töltök a Tiltott rengetegben… most is ott voltam. Épp ezért van az, hogy még sehogy sem állok.
   Begombolom a nadrágot, beszaladok a fürdőszobába, majd fogkefével a számban rohanok ki, hogy aztán négykézláb vizsgáljam át az ágy alját.
   A kis kiruccanásaim óta kevesebb időm jut minden másra, így a rendrakásra is, ezért ez a nagy káosz. Pedig készültem a bálra. Tényleg. Én… tökre akartam! Miután kibékültünk, el is hívtam Barbit a bálra, hiszen ha már el vagyunk jegyezve, evidens, hogy együtt megyünk el, nem?
   Rámarkolok a gyűrődött nyakbavalóra, az ágyra dobom, visszaszaladok, gyorsan befejezem a fogmosást, majd a tükörbe nézek. Oh, hogy az a…! Elfelejtettem. Hagytam megnőni a hajam, ami viszont még mindig nehézségeket okoz, ugyanis hajlamos vagyok megfeledkezni róla. Mármint, hogy csinálni is kéne vele valamit, hogy elfogadhatóan nézzen ki. Idegesen túrok a kócos tincsek közé, hiszen azért mégiscsak jól esik, hogy van mit ujjaim közé fogni, s nagyjából megigazítom. Nem túl alaposan, csak hogy azért mégse nézzen úgy ki, mint amiben egy egész kolónia tündér fészkel. Ezután visszamegyek az ágyamhoz. A szobában síri csönd van, eltekintve halk szitkozódásaimtól, de egyedül vagyok, nem zavar senkit, lentről viszont felhallatszik a zene. Igen. Tudom, hogy már fél órája elkezdődött a bál, de a farkasok nem viselnek órát, hogy csesszék meg!
   Sietve gombolom be a kék inget, behúzom a nadrágba, felveszem a nyakkendőt, aztán a zakót is. Cipő fel, vissza a tükörhöz, nyakkendő egy gyors bűbájjal megköt, majd gyors ujjakkal megigazít. Egy tesztelő mosoly, majd álarc rögzítése, és kész.
   Sóhajtok, és újból küldök egy mosolyt tükörképemnek. Kész. Megcsináltam. Közel háromnegyedórás késéssel, de megcsináltam.

   Mikor belépek a nagyterembe, szembesülök csak tulajdonképpen azzal, hogy mennyien is vannak, és, hogy egész biztosan nem fogom megtalálni Barbit. Az emberek izzadt tömege nyomul kifelé, befelé, felfelé, jobbra, balra, le, nekem, tőlem, vagyis mindenhol ott vannak, én pedig csak állok, mint akit sóbálványátokkal sújtottak, és fogalmam sincs, mit csináljak. Most de jól jönne a seprűm. Egyszerűen csak felrepülnék oda a fához – valljuk meg, a díszítés fenomenális! – és onnan látnék mindenkit. Tuti felismerném Barbit. Na, igen, mondjuk azért az álarcokkal sem ártott volna számolni. Pfff… Na hát akkor hajrá James!
   Átfurakodok pár csaj között, kik inkább kilóiktól, nem pedig a sok sminktől súlyosak, arrébb lökök egy harmadévest, aki szerintem azt sem tudja, hol van, mert két ragacsos golyó lógott a füléből, fogalmam sincs, mik azok, de valahogy nem is akarom megtudni. Beljebb furakodok, míg végül ott állok a tánctér szélén és tétova pillantásokat vetek a lányok felé, akik táncolnak, beszélgetnek, táncolnak, unatkoznak, beszélgetnek, táncolnak, táncolnak, és még mindig táncolnak, fa, táncolnak, beszélgetnek.
   Nem fogom megtalálni. Esélytelen. Egyetlen dolog jut csak eszembe, az pedig a kiabálás, így lábujjhegyre állok, csak, hogy még jobban kimagasodjak, és a nevét kiabálom. Na igen, bravó James. Te meg az a nagy eszed! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ebben a hangzavarban, és hangos zenében még hallani is fogja?
   Lassan kezd hatalmába keríteni a kétségbeesés, szívem egyre gyorsabban ver, ahogyan a remény párolog el belőlem. Órákba fog telni, mire megtalálom, hacsak nem jut eszembe valami jobb módszer, az esztelen keresgélésnél.
   Zakóm felső zsebébe nyúlok, s előhúzom a magyalpálcát. Próba szerencse. Szemem pár pillanatra lehunyom, képek peregnek le előttem, ahogyan Barbi igent mond, ahogyan megmentem. A karjaimba zárom, és megcsókolom. Lopott pillanatok a karnevál zajától távol. Az ezüstöt farkas útjára indul, hogy a táncolók lába közt futva tegyen meg egy kört. Ez majd felhívja Barbi figyelmét. Ha nem, majd küldök még egy patrónust.
   
    Tekintetemmel követem a jó emlékeimből felépült, ezüstös alakot. Nem olyan szép, nem olyan kristályos, mint amilyennek lennie kéne. Képlékeny, könnyed, már-már halovány a fényben. Mostanában annyi minden történt. Emma, akivel karácsonykor beszéltem komolyabban először, de megkedveltem, mostanra azonban már nem tehetek érte semmit. A veszekedésünk Babival, ami beárnyékolta az egész lánykérés-ügyet. Az a rengeteg pletyka rólunk, melyek nagy részén igazából csak röhögni tudok, de belül mégis idegesít, és Caleb…
   A farkas körbeér, majd semmivé foszlik. Remek. Már csak Barbinak kéne ideérnie.
   Ahogyan egy újabb, pörgősebb zene következik, meg is látom a lányt. Fehérben van, a hatalmas szoknya kissé rémisztő hatással is bír, ennek ellenére az összkép gyönyörű. Az esküvői ruhákra emlékeztet, erre azonban még gondolni sem akarok. Igen, megkértem a kezét, de nem fogom elvenni. Egyelőre… még jó sokáig nem. Egyszerűen nem vagyok elég érett ahhoz, hogy férj legyek. Nem érzem még készen magam, és szerintem ezzel ő is így van.
- Szia. – fogom meg kezét, s lágy csókot lehelek ajkaira. Remélem nem teszi szóvá késésem, épp elég kínos anélkül is. – Sajnálom, hogy késtem. – mondom, mert azért csak illik bocsánatot kérni, ha már én rontottam el mindent.
   A táncparkettre vezetem, és belecsapok a lecsóba. hisz erről szól ez az este, nem?
- Még sohasem láttam nálad szebbet. – suttogom fülébe, ahogyan ujjaim derekára fonódnak. Ismerős a zene, a dallamot jókedvűen dúdolom fülébe, s ujjaimmal játékosan végigzongorázok oldalán. Majdnem olyan jól ismerem már vonalait, mint a tenyerem. És mindennél jobban szeretem. Minden porcikájáért rajongok.

Elisabeth St. Patrick

 A nagyterem újra királyi pompában díszeleg. Ezúttal egy nagyon híres ünnep, az Imbolc került megrendezésre. Ahogy belépek, azonnal lenyűgöz a látvány. Nem vagyok első éves, de az iskola még mindig meg tud lepni. Minden évnyitó és évzáró különleges ceremóniával zajlik és mindig ki tudnak találni valami újat. Sejtettem, hogy erre a nemes ünnepre is összedobnak valamit, de ez... nagyon meglepett.
 A diákok valószínűleg meglepődnek, amikor meglátnak engem a tánctéren. Egy nagyon szép fekete ünnepi talár van rajtam, a hajam hátra van fésülve és össze van fogva, az alkalomra még meg is borotválkoztam. Igazán más most a megjelenésem. Még akár egy igazi szívtiprónak is elmehetnék, de sajnos nem vagyok az a fajta. Legszívesebben most is hoztam volna a gitáromat, de itt nem mennék sokra vele.
 Ahogy tekintetemmel végigszántom a termet, több kíváncsi tekintetre is felfigyelek. Egyeseknek még a szája is tátva maradt, amikor meglátott engem. Valószínűleg nem akarják elhinni, hogy ilyen is tudok lenni. Végül meglátom a lányt, akit táncpartneremnek szeretnék. Miközben felé haladok őt figyelem, így felkészülhet arra, hogy fel fogom kérni táncolni. Nem vagyok jó táncos, sőt, egyáltalán nem tudok táncolni. Viszont erre az alkalomra készültem és egy tanár segítségével nagyjából átvettem a lépéseket. Mondjuk ez nem azt jelenti, hogy már profin vágom mit kell csinálni, még mindig béna vagyok, de legalább már nem fogok senkinek sem a lábára lépni.
- Felkérhetlek egy táncra? - kérdezem, miközben meghajlok előtte.
 Felé nyújtom a kezem, majd amint elfogadja, magamhoz húzom. Átölelem a csípőjét és a szemébe nézek. Azt a tipikus táncolós tartást vesszük fel. A tanárom is így mutatta.
- Marcus Barret vagyok, ha esetleg nem ismernél! - mosolyodok el.
 Név szerint lehet, hogy nem ismer, de biztos látott már gitározni a birtokon. Több helyen is megfordultam már és általában kisebb közönség vesz körül ilyenkor.
- Nagyon szép a ruhád. Tetszik! - szólalok meg, miután elkezdjük a táncot.
 Az az igazság, hogy kissé zavarban vagyok. Nincs párom a bálra, ő pedig éppen egyedül volt. Tehát még akár bonyodalom is lehet abból, hogy felkértem. Mondjuk ez annyira nem izgat, mert a származása miatt így is nagy lesz a sutyorgás, hogy ilyet mertem tenni.
 Kissé mackósan mozgok tánc közben, de egyszer sem lépek a lábára. Szerencsére semmilyen butaságot nem csinálok a zene végéig. Amint vége a muzsikának, befejeződik a táncunk. Ekkor egy puszit nyomok az arcára, majd újra meghajlok.
- Köszönöm a táncot! - mondom, majd kiegyenesedek. - További jó szórakozást kívánok neked!
 Miután elbúcsúzunk egymástól elvegyülök a tömegben és próbálok nem észrevehető lenni. Talán még nézek mást is, akivel táncolhatok, bár ha valaki megfigyelte a mozgásom, akkor az valószínűleg nem akarja majd magát velem égetni.

[;; a ruha]

Marcus Barret
;; a ruha

  Nyüzsgés, titkok, zene, ruhák, szemek, kaja és ami a legfontosabb: én! Már is imádom ezt a bált, tök jó hangulatot kelt az emberekben és legalább egy éjszakára el tudunk feledkezni a háború borzalmairól. Mintha nem is lenne háború, mintha minden rendben lenne, az emberek nevetgélnek és táncolnak szinte már megfeledkezve arról, hogy mi is folyik az országban. Nem tudom eldönteni, hogy ez helyes-e vagy sem, csak áramlok a tömeggel, ahogyan szoktam. Végül is miért ne? Nincsen valami sok ember, akit féltenem kellene a halálfalóktól. Nadine itt van mellettem – na jó most valahova éppen elvonultak turbékolni Sol-lal – Adam pedig nincsen akkora veszélyben, elvégre Tudjukki mit kezdene egy amneziátorral?
   Szóval, ahogyan már említettem haladok a tömeggel! Adam küldött nekem az Anchante Mademoiselle-ből egy gyönyörű pasztellsárga ruhát és kiegészítőket. Imádom a kis ügyi meleg szemét! A ruha tökéletes és mindenhol simul az idomaimhoz, bár a mellemnél kicsit bő volt, de pár pálca mozdulattal gyorsan be tudtam venni. Hát nem nagyszerű? A körmömet is megbűvöltem természetesen kellően hosszúra és másfél órányi szenvedéssel rá tudtam varázsolni mindegyikre egy-egy napraforgót, amelynek a szirmai pont olyan sárgák, mint a ruha. Kicsit paráztam, mert Adam nem küldött maszkot a ruhához, de szerencsémre a bál előtt úgy két órával meg is hozta egy bagoly a zöldes álarcot, így pont volt még időm megbűvölni a hajamat és beállítani a sminket! De imádom az ilyen kis előkészületeket!
   Most pedig itt állok már, tökéletes pompában lesve a potenciális partnerjelöltekre. Persze kaptam felkéréseket a bálra, de inkább visszautasítottam, az nem az én világom. Ha párral érkezel az olyan nem is tudom… lekötő. Sokkal izgisebb egyedül lesni a prédát! Na nem mintha pasifaló lennék, csak hát értitek na.

   Nem is kellett túl sokat várnom, éppen hogy vége lett a táncomnak egy sráccal – azt hiszem hatodéves a griffendélből, de bekavaró ez az álarc dolog – jött is egy újabb srác. Szép, fekete dísztalár, hátrafogott hosszú haj és egész sármos pofika. Jaj, hogy meghajol előttem, ahogy felkér! De kis édes! Halk kacajjal kezemet kezébe helyezem jelezve, hogy elfogadom a felkérést.
   Nem lacafacázik, bevezet a tánctérre és el is kezdjük. Szeretem, ha egy fiú tud vezetni tánc közben, sokkal nőiesebbnek érzem magamat. Szemeimmel táncközben feltérképezem a srác arcát és elkezdem sejteni, hogy ki is lapulhat az álarc mögött és a bemutatkozás meg is erősít ebben. Marcus Barret, hetedév, hollóhát. Ennél szőrösebb és rockosabb a külseje, dicséretre méltó, hogy mennyire kicsípte magát.
– Miért mutatkozol be? Ez egy álarcos bál. – kérdem tőle mosolyogva, lányos bűvel. Tudom, hogy illene viszonozni a bemutatkozást, de nincsen túl sok kedvem hozzá. Ahogy táncolunk még a ruhámat is megdicséri, amit egy halk „köszönömmel” nyugtázok is majd visszadicsérek.
– A te dísztalárod is roppant fess! – és táncolunk tovább az egyszerű dallamra. Se nem gyors, se nem lassú pont ideális egy idegenek közötti tánchoz. Amint vége a zenének és az utolsó hegedű is elhallgat Marcus puszit nyom a homlokomra és ismét meghajol előttem, egész ari. Egy pukedlivel én is megköszönöm, a táncot majd elválunk egymástól. Gyorsan szedem a lábaimat át a tömegen egyenesen a hatalmas fához, ami mellett leülök és leveszem a magas sarkúmat. Ha nem hozom rendbe gyorsan a lábamat három perc után szétmegy! Tehát pálcát elő és kezdődhet a lábápolás!