Park

[Angelle]

Az első, rövid pillanatban az ifjú azt hitte, hogy feddést hall: csak az a szavak jutottak el a tudatáig, s partnernőjének rezzenéstelen, szinte merev arca; hangjának lágyságát csak egy másodperccel később dolgozta fel az agya, s a mosoly is csak ezután tért vissza ajkaira. Megfelelő szavakat ezúttal nem talált válaszul, csak lágyan megszoritotta a lány vállát egy pillanatra. A kijelentést azonban érdekesnek találta: bár megkérdőjelezhetetlennek érezte igazát, hiszen Angelle egy erős, karakteres személyiség volt, az a tipus, akinek nem szivesen mondanak ellent az emberek, racionális gondolkodással elhinni mégis nehéz volt, hiszen a legerősebb akaratú ember életében is előfordulnak olyan pillanatok, amikor ez megtörténik; s olyan személyek, akik ezt megtehetik. S mindennek ellenére… valahogy nem tudott kételkedni a lány szavaiban.
Soha semmiben nem kételkedett, amit Angelle mondott.

Furcsa volt számára a helyzet. Ahogy összebújva álltak, nem láthatta a lány arcát, nem olvashatott vonásaiban, pusztán a fülére támaszkodhatott s az első gondolata a gyengeség, és talán a félelem volt, amikor meghallotta a partnernője szájából halkan, szinte hallhatatlanul elhangzó szavakat. Erre volt önkéntelen reakciója a bátoritó viselkedés: a szavak, a gyengédség és a biztatás, ám mintha ezek nem érték volna el a céljukat… legalábbis a lány ajkai közül kiszökő sóhaj erre utalt. Vajon milyen jelentést hordozott magában? Vajon észre kellett volna vennie valamit, ami elkerülte a figyelmét? Vagy a lány tud valamit, amit Ő még nem…?
Minden önuralmára szüksége volt, hogy legyűrje a hirtelen, teljesen váratlanul a gyomrába markoló félelmet. Hiába volt alapvetően racionális alkat, könnyedén elragadták az érzései s ha ez megtörtént, akkor romantikus énje gyakorta háttérbe szoritotta racionalitását. Voltak félelmei, de ezek leginkább arra az eshetőségre irányultak, hogy valamilyen formában nem felel meg a lány igényeinek, vagy nem tudja átverekedni magát azon a védőfalon, amit Angelle a szive köré emelt; s bár tudta azt is, hogy sorsuk nem lesz könnyű abban az esetben sem, ha a lány viszonozza érzéseit, egész egyszerűen hitt abban, hogy szerelmük le tud győzni mindennemű külső behatást. Most először bizonytalanodott el s kényszerült arra, hogy felülvizsgálja ezzel kapcsolatos gondolatait… s ez egyáltalán nem volt inyére.
De nem kérdezett rá. Kisöpörte a fejéből ezeket a gondolatokat annak biztos tudatában, hogy visszatérvén kisérteni fogják őt… de megacélozta akaratát és ott, akkor nem foglalkozott velük.
Nem hagyhatta, hogy bármi is megmérgezze ezt a csodálatos, tökéletes estét.

Amint Angelle maszkja a földre hullt, s Dwayne az est folyamán először csodálhatta meg vonásait teljes valójukban, egész egyszerűen megszűnt körülötte létezni a világ egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra. A lány szépsége teljesen a hatalmába keritette, lehengerelte: pillanatokig szóhoz sem tudott jutni, s amikor igen, azt sem a józan esze mondatta vele, pusztán ösztönös reakció volt az elé táruló, szavakkal leirhatatlan szépségre. Tekintetük összekapcsolódott, szinte egymásba forrott, s bár Angelle nem adott egyértelmű reakciót ezt illetően, az ifjú egész egyszerűen érezte, hogy az önkéntelenül kiszaladt szavak nem bántották meg a lányt… sőt, éppen ellenkezőleg. Látta saját szemének csillogását tükröződni partnernője lélektükreiben s a higanyszin iriszek mélyén felfedezni vélte a boldogság és elégedettség egy sosem látott szikráját… s a pir megvert seregként vonult le arcáról, ahogy Angelle ajkai mosolyra kúsztak. Partnernője szavai nyomán először értetlenség támadt benne, majd kedve lett volna a homlokára csapni, amikor megvilágosodott: annyira Angelle befolyása alá került, hogy még varázsló mivoltáról is megfeledkezett – ez pedig, aranyvérű mivolta révén, nem volt különösebben gyakori jelenség.
Az Ő ajkai is széles mosolyra húzódtak, s már nyúlt is a pálcájáért: első intése nyomán egyfajta csendbuborék jött létre a beugró körül, ami egyfelől kizárta a külső zajokat, igy a Nagyteremből feléjük szálló dallamokat is; másfelől nem engedte az ösvény szélénél messzebb a második intése nyomán felcsendülő, klasszikus bálkezdő muzsika első akkordjait sem, igy előzvén meg azt, hogy kiváncsiskodók garmadája vegye őket körül perceken belül. Elsőre furcsállotta, ahogy partnernője incselkedőn hátrébb lépett, de pár pillanat után rájött okára, s tartotta magát a szerephez:
- Kisasszony, felkérhetem kegyedet egy táncra? – kérdezte fejét meghajtva, kezét nyújtva Angelle felé. Talán kettejük kapcsolata során először tényleg nem volt ez több, mint egy szerep, hiszen tudta a lány válaszát; s talán életében ez volt az első alkalom, hogy teljesen feleslegesnek és oda nem illőnek érezte a hagyomány formalitásait. Minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy elszakadjon a lánytól, még ha csak néhány pillanatra is, s rá nem jellemző türelmetlenséggel várta, hogy a protokoll véget érjen s újra karjai között tudhassa partnernőjét.

[zene]

Dwayne

"...mert remegni vágysz,
és ellentmondani..."

zene

Dwayne-nek nem kell sokat várnia az újbóli érintésre.
A hószín teremtés lágyan aláomló szoknyáját épp megemelve, a formaiságoknak eleget téve rogyasztja meg térdeit, egy szelíd főhajtás kíséretében. Álomszerű finomság remegi a mozdulatokat, mégis olyan, akár a meg nem tört hullám az ébredező tenger horizontján...
Pillantása Dwayne felé nyújtott kezére vándorol, ahogy előrébb lép, sápadt ujjait a fiú meleg bőréhez érintve, puhán cirógatva végig tenyerének apró dombjait s lankáját, míg keze megpihen e meleg „fogságban” az ifjú ujjainak marasztalásában. Balja Dwayne vállán igyekszik gyöngéd érintéssel tudatni bizalmát, míg pillantása közéjük simul, s onnan fel, mikor megérzi érintését derekán. Számtalanszor simult derekára kéz a kötelező táncok kellékeként, de egy sem így... ilyen forrón.
Mellkasa mélységéből sietősen emelkedik a lélegzet, éltetését részegítőn mérgezi Dwayne közelségének tudata s illata. A seszínű pillák mégsem remegnek, rebbenésük biztos ígérete a folytatásnak...
...enged.
Táncuk kezdő lépését s irányát is az ifjú diktálja most, s ő engedelmesen követi. Ritka, őszinte pillanatok ragadnak a valószerűtlen valóságba. Ismerik a formákat, a neveltetés csepegtette „hogyant”, ami tetszetős rendbe szedi együtt mozduló alakjuk... egymásba feledkező valójuk.  
Mondhatna valamit. Akármit, ami épp átsuhan benne, a telt ajkak mégsem nyílnak. Pillantása ott pihen Dwayne égkékjeiben, egy zavartalan égbolton szárnyalva, hódítva meg messzeségeit.
Nem vétenek lépést, azok nem ők lennének... a beléjük ivódott ösztön diktál, zavartalan harmóniájuk páratlan volna a külső szemlélőnek. Ha volnának...
...így azonban csupán sajátjuk ez a két személyesre szűkült világ.
~Nemigaz...?~
Olyan törékeny mégis, akár a dér a kései rózsa szirmán. Elég egy apró lehelet... az ajkakról, hogy leolvadjon s eltűnjön alig nyomtalan.
Csöppnyi fájdalom volna, mit apró könnycseppé formál a kíváncsi természet...
S ekképpen a gondolat is utat lel a higanytükrök mögötti némaságban, ahol csak a szív dübörgései visszhangzottak eddig;
Mi van, ha fájni fog?
...balja szinte öntudatlan indul meg mégis – akár egy a meg nem hallott kérdésre adott válasz -, végigzongorázik Dwayne vállán, akár a fehér pillangók tánca a levegőben, olyan puhán érinti nyakát, hogy tovább fojtatva bizonytalan útját, lassan puhatoljon feljebb... az áll vonalán, az arcra simulva tétován.
Olyan meleg... akár az a különös súly a mellkasában. A késztetés, az ösztön akaratos perzselése; még közelebb. Megbontja a jobbja ölelkezését, hogy a ballal szinkronba kövesse a mozdulatot... észveszejtő lassúsággal, mintha a világ maga is a pillanatokba szenderülne, álomszerűen könnyed és mégis...
...megragad itt a pillanatokban, két keze közé fogva Dwayne arcát. A vonásokat fürkészi szoborszerű semmitmondással, a vonásokat, melyeket olyannyira ismer már, hogy ha álmodna... minden éjjel ilyen tisztán látna.
Felfoghatatlanul nehezen töri át e időtlen bűvöletet, míg az ujjak végül kétoldalt a sötét hajba futnak, hogy közelebb lépve, karjait Dwayne nyaka köré kulcsolja. Egy megsárgult pergamen is kínosan feszengne most közöttük, olyan észveszejtően vékony a köztük feszülő távolság.
Lassulnak a léptek... átalakulnak. Csöndesebb, nyugodtabb mederbe folynak a pillanatokkal...
Mondania kellene valamit? Igen.
Most kellene.
De nem fog.
Fájna.
...talán bele is halnának.

[Angelle]

Bár a valóságban csak pillanatokig tartottak, a kényszerűnek tetsző formaságok egy örökkévalóságnak tűntek az ifjú szemében. Eddigi élete során soha nem jelentett problémát számára a protokoll végrehajtása; sőt, kifejezetten kedvére való volt az udvarias viselkedés, ezúttal azonban nehezére esett türelmesnek maradni, olyannyira vágyott rá, hogy újra karjai között tudhassa partnernőjét. A másodpercek kínos lassúsággal peregtek a szeme előtt s amikor már éppen elkezdett volna azon gondolkodni, hogy miféle tréfát űz vele az idő, miért kínozza ezzel, a protokollnak vége szakadt, s újra átélhette azt a mámorító érzést, amit a lány közelsége jelentett számára.
A formalitások végeztével tettek egy-egy lépést a másik felé, majd újra egymásba fonódtak: a lány ujjai lágyan végigsimítottak az ifjú kézfején, mielőtt elfoglalták az őket megillető helyet az ifjú markában; bőrének lágy, hűs érintése szinte részegítőn hatott a fiúra. Ő sem volt rest viszonozni a gesztust: jobbja merész, már-már udvariatlan felfedezőútra vállalkozott, ahogy egy simítás formájában végigkúszott Angelle vállán s hátán, mielőtt elérte rendeltetésszerű pozícióját a lány derekán; s szelíd erőszakkal magához húzta az aprónak, törékenyek tűnő testet, a megszokottnál szűkebbre véve a partnerek közötti távolságot: olyannyira, ami egy klasszikus helyzetben illetlen volna, itt azonban teljesen természetesnek, mi több, helyénvalónak tűnt. Egyike volt ez azon ritka alkalmaknak, amikor nem szültek kételyeket a gondolatai, sem vélteket, sem valósakat: nem is feltétlenül abban volt biztos, hogy helyesen cselekszik, hanem abban, hogy erőnek erejével sem tudná magát arra kényszeríteni, hogy másként tegyen. Egy sokszor elképzelt, számtalanszor megálmodott helyzetet volt szerencséje átélni: nem hagyhatta, hogy kételyek vagy más külső tényezők befolyásolják a pillanatot.
Érezte, hogy Angelle enged, ezért vezetni kezdett. A tánclépések önkéntelenek, maguktól értetődök voltak: mindketten az anyatejjel szívták magukba ezt is, mint a protokoll többi részét. Figyelmük, gondolataik egyetlen töredékét sem igényelte a tánc hibátlan végrehajtása, hiszen számukra olyan volt ez, mint a lélegzetvétel: így ahhoz a mások számára ritka jelenséghez volt szerencséjük, hogy tánc közben teljes egészében egymásra koncentrálhattak. S Dwayne élt is a lehetőséggel: tekintete összekapcsolódott partnernője lélektükreivel, s szinte fogságba ejtette azokat: sikerült felülemelkedni a neveltetésén, az illemen, sőt, talán még önmagán is azzal, hogy szinte belefúrta Angelle szemeibe a sajátjait s nem engedte őket szabadon. Hagyta, hogy elöntsék az érzelmek: acélkék íriszei ezúttal teljesen kendőzetlenül, szinte szikrázva közvetítették érzéseit, lángoló szeretetét partnernője iránt. Átadta magát ennek az érzésnek, szinte megszűnt gondolkodó ember lenni: csak a szívét, az ösztöneit követte. S táncoltak, hibátlanul, a tökéletesség szépségében, mintha nem is létezne körülöttük a világ. Teljes összhangban, tökéletes harmóniában.
Egymásba fonódott tekintettel.
Mint akiket az ég is egymásnak teremtett.

Észrevette, ahogy az ezüstös holdfény megcsillan a lány szeme sarkában rejtőző apró könnycseppen. Ebben a pillanatban majdnem megtört benne a pillanat: a kételyek, a bizonytalanság, a különböző félelmek mintha minden erejüket összeszedve csaptak volna le tudatára, igyekezvén visszakényszeríteni magukat oda, visszanyerni az őket megillető helyet – de elsöpörte őket. Ha teljesen józan lett volna, akkor egészen biztosan alulmaradt volna ebben a csatában, de szinte megrészegítette a pillanat heve, a boldogság mindent elsöprő hulláma olyannyira, hogy már-már elhitte, hogy ez nem fokozódhat tovább.
Természetesen tévedett.
Angelle váratlanul átvette az irányítást, lelassította lépteik ütemét. Érezte, ahogy a lány balja elhagyja kijelölt helyét a vállán, s lassan, érzékin megindul felfelé, végig az ifjú nyakán, egészen fel az arcára, majd tovább, beletúrván a hajába, puha, kedves, érzelmektől fűtött mozdulatokkal: egyike volt ez azon ritka pillanatoknak, amikor a lány is kimutatta, hogy nem közömbös számára Dwayne. Párjával szinkronban a hószín teremtés jobbja is elindult: kibontakozott az ifjú baljának lágy szorításából s társa sebességéhez igazodva, kínos lassúsággal vándorolt felfelé az ifjú karján, vállán, majd arcán: mintha csak nem bízna magában, vagy tartana valamitől… de az ifjú továbbra is kizárta a kételyeket, csak a pillanatnak élt. Félig lehunyt szemmel fogadta a gyengédséget, a lágy mozdulatokat: a tánc kezdete óta először szakadt meg a szemkontaktus, ahogy az ifjú átadta magát a pillanatnak. Érezte, ahogy Angelle ujjai elérik céljukat s megpihennek a sötét szálak tövében: csak ekkor, a pillanatnyi extázis enyhülésével jött rá, hogy ő továbbra is változatlan pozícióban, balját az immár felesleges tánctartásban felejtve áll, elveszve a pillanat szépségében. Ahogy észbe kapott, javította is hibáját: elkóválygott keze csatlakozott társához a lány derekán, majd lágyan magához húzta a lányt, míg testük egymásnak feszült. Tekintete újból fogságba ejtette a higanyszín szempárt, ahogy kezei egyre feljebb kúsztak a lány hátán, míg végül szelíden karjai lágy ölébe vonta partnernője törékeny vállait.
Mondania kellene valamit? Nem.
Pedig szeretné. Gondolatai között egyetlen szó visszhangzik, szíve egyetlen ütemre dobban, legszívesebben minden porcikája világgá üvöltené érzéseit. Mégsem tette meg. Érezte, hogy ez a pillanat tökéletes s azt is, hogy ha kimondaná azt, amit mindketten éreztek, azzal csak csökkentené ezen érzelmek értékét. Tudta, hogy talán soha többé nem lesz ilyen alkalma arra, hogy elmondja a lánynak, hogy mit érez… ahogyan azt is, hogy nincs szükség arra, hogy szavakba öntve, kimondva csökkentse e csoda varázsát. Hiszen Angelle tisztában volt vele: mindketten tisztában voltak.
Keze felemelkedett, végigsimított a lány arcán, eligazítva egy lázadó hajtincset s száműzve az apró könnycseppet is partnernője szeme sarkából. Nem tette szóvá, nem kérdezett rá, csak eltüntette: így jelezvén, hogy bármi is legyen az oka, még csak említésre sem méltó. Itt és most nem. Ez az este kettejüké, csak róluk szól; s tartogasson bármit számukra a világ, ez olyasmi lesz, amit soha senki nem vehet el tőlük. Ez az este erőt fog adni ahhoz, hogy legyőzzenek bármilyen akadályt, amit az élet eléjük gördíthet, hiszen együtt bármire képesek lehetnek. Ha mindketten akarják.
Ugyanaz a kéz, mely leszámolt az álnok könnycseppel, ezúttal a lány haján s nyakán simított végig lágy érzékiséggel, forró szenvedéllyel; miközben tekintete továbbra is fogva tartotta a lányét. Nem tudott józanul gondolkodni: valójában nem is akart. Teljes egészében az érzelmei alá rendelte magát, szíve hullámain lovagolt, az ösztöneire hallgatott, ez adott neki bátorságot. Lassan hajolt előre, lehetőséget adva a lánynak a tiltakozásra, de szinte biztos volt benne, hogy ez most nem fog bekövetkezni. S bár nem ez volt az első alkalom, tudta, hogy ez most más lesz.
Másnak kell lennie.
Ajkai eleinte lágyan, lassan érintették a lányét, szinte engedélyt kérve, majd kissé sürgetőbben, a vágytól túlfűtötten. Ám még az elsöprő érzelmektől részegen is volt benne annyi józanság, hogy csak akkor adta át magát teljesen a csóknak, ha Angelle viszonozta a gesztust: nem akarta még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát, amit legutóbb vétett.
Tudta, hogy ez lesz élete legszebb pillanata – ha partnernője is úgy akarja.

Dwayne

"...mert remegni vágysz,
és ellentmondani..."

Természetes. Helyénvaló.
Csupa butaság, ami mégis magától értetődéssel hódította meg a hószín teremtést, mikor Dwayne keze nyugvást lelt derekán s az ifjú magához vonta. Érezte az erőt a mozdulatban... az akaratot, ami magának követelte a közelségét. Ő pedig puha lépéssel engedett...
Maga sem tudta, miért, a felismerés megborzongatta. S mégis jólesően tette... semmi idegenkedés nem rezgett mögötte a lélek dércsípte húrjain, talán egy cseppnyi... elismerés, egy leheletnyi igézet; végre.
Mióta kívánta kicsalogatni ezt Dwayne-ből? Maga sem tudhatója már...
Hiszen az ifjú maga feszegette Angelle határait s mégis nehézkes volt az út, hogy valóban ne csupán megértse, el is fogadja; a törékeny porhüvely, jég-kemény tudatot és szilárd nézeteket, meztelen igazságokat takar. Nem önző bizonyosságot.
...hol hát ez a tudat most?
Sosem volt rab, mégis börtönnek érezte a létet, s most – hacsak képletesen is – önként simul a láncok közé. Hisz mi más volna a közelség akarata; bármiféle akarat, ha nem béklyó eszmék, gondolatok... érzések szemeiből kovácsolt?
Élveteg hódol az ifjú vezetésének. Idomul. Követ.
Dwayne tökéletes partner...
A felismerés puszta súlya az, ami szokatlan; hisz az ilyesmi ritkán küzdötte fel magát az érdeklődés szintjére. Neveltetésének része volt a tánc, egy eszköz a kezében, nem az élvezeti értéket hivatott képviselni, inkább az eszmeit. Különös nyelvet beszéltek ők, nemesek... épp úgy gesztusokba rejtették olykor a szándékaik, akár a lebujok utolsó szajhái. Noha az élvezeti érték utóbbiban talán... cirógatta az alsó határt, míg az aranyvér csak elképzelt örömben, saját elismerésében lubickolt. De azt kéjesen és gyakran szemérmetlenül tette.
Az ő táncukban azonban nem volt semmi elismerésre törő... csupán a meztelenre vetkőztetett ösztön két lélek tükörmása mögött, melyek precíz egyensúlyát számtalan erő befolyásolta, formálta... s csiszolta ismeretségük hetei... hónapjai alatt ilyenmód simulékonnyá.
Higanyos szürkéi a szikrázó kékség végtelenén vitorláznak szenvtelen, álmatag kitartással... Dwayne pillantásának mégis súlya van, vihart kavar, a köd lustán fodrozódik, arrébb hömpölyög, ahogy a szívéig tapogatóznak a ki nem mondott üzenetek... sosem vallotta, hogy tudna olvasni egy pillantásban, hisz az övé is épp oly egysíkú, akár a higany maga. Valószerűtlenül selymes és érinthetetlen.
Arra folyik, amerre jónak látja... nem csupán figyel, simogat az ifjú alakján. A tejfehér bőr, akár a frissen hullt hó... hűvös és leheletnyi érintéssel hódít... míg az övénél jócskán nagyobb kezek a ruha mély vágásának „hála” mezítelen hátán simítanak egyre feljebb, hogy vállainál állapodva meg, Dwayne az ölelésébe vonja hasonlón, ahogyan ő tette az ifjú nyakánál.
Akaratlanul remeg meg, akár az utolsó, fagy csipkézte levél. S lel nyugvást, mikor hűs lénye Dwayne kellemes melegségéhez simul a hívásra. Megáll.
Lépteik ringatózássá csitult üteme is abbamarad hát... mozdulatlan, időn túli nyugalom az osztályrésze, s a seszínű szemöldökök épp csak csalókán leheletnyit rebbennek egymás felé; lehetséges? Mikor... érzett ilyet utoljára? Érzett-e valaha, vagy csupán egy sosemvolt kép, amit ringatott... a nyugalom. Amely nem kér és vár el... ami mégis a maga egyszerűségében önti el valóját.
...hogy aztán megtörje és újra befoldozza a haját s a nyakát érő, szerető simítás. 
A csönd megszüli és megfojtja a szavakat... Dwayne szavait.
Vajon látja-e, érzi-e mindezt? Vajon ugyanarra gondol-e...?
Ha lett is volna, tudja; felperzseli az ellenállásnak vékony gátjait, mikor az ifjú közelebb hajol lassan, óvatosan kérezkedve az időn túliságba.
De nincsenek gátak... csupán szívdobbanások. Szívdobbanások, melyek a jégfalaknak feszülnek, egyre szaporábban... elnyíló ajkak, álmatag rebbenő, deres pillák.
Lehelet vegyül leheletbe, pillantás enged pillantást rebbenő, mihelyst az ifjú ajkai a fagyott ajkakat kérik táncra puhán. A törékeny teremtés lényén villámcsapásként fut át az ismerős-idegen, mégis újfajta érzés... ahogy a kezdeti, óvatos kérdést felváltja a sürgetőbb vágy.
Valami különös inger mozgolódik a mellkasában... s egyre lejjebb csúszik, légszomjasan rántva évődő görcsbe zsigereit. Ahogy mellkasa emelkedik feszül Dwayne-nek s e új táncban egészen más dallam; az ifjú szívének dobogása vezeti...
Mikor ér véget... nem tudja. A tudatában messziről kondul fel a harang... már szólhat egy ideje. Talán csak nem volt elég ereje átszivárogni az álomszerű ködön...
Lassan rebbennek csak a pillák s derengnek fel a higanyezüstös tükrök, melyek felszínén lusta vágy-köd kavarog, miként ajkai közül pihegve szökik a gomolygó lélegzet...
Menniük kell.
Az ajkai bizseregnek az előbbi csók nyomán... majd’ két éve... nem érintette másik. Bár a késztetés erős, hogy ujjaival érintse; nem teszi. Helyette nyelvével simít rajta végig, míg karjait lassan visszahúzza, s kezei Dwayne vállán át mellkasára simulnak.
Menniük kell.
Pillantása a kék tükrökről lejjebb vándorol, vissza azon az úton, ahol nem sokkal előtte felkapaszkodott. Ráérősen és zavartalanul... s ha Dwayne engedi, elhúzódik lassan, enged, puha, élveteg mozdulatokkal rendezve a nem létező „ráncokat”, hattyútincseinek lágy hullámú zuhatagát ismét hátraterelve.
Egyetlen kérdés ölt hangot a hosszú percek eddigi némaságában;
-   Elkísérne a hálótermekig...?

//A 100. Köszönöm... :*//

[Angelle]

A pillanatok lassan teltek, majd egy időre szinte megállni látszottak, amikor az ifjú ajkai a lányét érintették: olyan eufória söpört végig a fiún, amilyet még sohasem élt át. De nem hagyta, hogy teljesen maga alá temesse, elsöpörje a boldogság érzése: kivárt, hiszen nem lehetett biztos abban, hogy partnernője miként reagál a gesztusra. Élénken, erősen élt még elméjében legutóbbi próbálkozásának emléke, mikor elutasításra lelt s nem tudta feledni a fájdalmat, a kétségbeesést sem, mely a lelkében keletkezett ezt követően; tudta hát, hogy hiba lenne hinni, mielőtt bizonyossággá válna a dolog. Igyekezett hát megőrizni hidegvérét, már amennyire az adott helyzetben lehetséges volt; de bizonytalanság pillanatai elképzelhetetlen lassúsággal és pokoli kinok között vánszorogtak. Végül nem tudott uralkodni magán, gesztusába sürgetés vegyült, s már éppen visszakozott volna, elismerve újbóli vereségét…
Majd, mintegy varázsütésre, minden megváltozott. Angelle, bár habozása egy örökkévalóságnak tűnt, nem húzódott el, nem visszakozott, nem utasította el az ifjú közeledését: átadta magát a csóknak. Ajkaik puha, óvatos táncra keltek egymással, és ezek a másodpercek jelentették a világmindenséget az ifjú számára: a megkönnyebbülés és a boldogság hullámokban öntötte el a lelkét és az agyát, feloldva és feledtetve az összes kétséget, ami az elmúlt hetek-hónapok során gyűlt össze a lelkében. Eltűntek a kétségek, tovaszálltak a félelmek és mindennemű bizonytalansága a múltba olvadt abban a pillanatban: semmi más nem létezett számára, csak a boldogságnak ezen felülmúlhatatlan, szavakkal leírhatatlan érzése s pillanata, amelyről tudta jól, hogy élete végéig el fogja kísérni, s talán még azon is túl.
Azután a csók véget ért, ajkaik búcsút intettek egymásnak; de a pillanat mágiája nem múlt el, ahogy ott álltak egymás karjainak ölelésében, tekintetük egymásba olvadva, némileg pihegve ugyan, de teljesen egymásra hangolódva – s talán nem túlzás kijelenteni: teljes boldogságban. Az ifjú számára teljesen új volt ez az érzés, amit a csók keltett benne. Pedig nem az első, nem is a második alkalom volt ez, ajkai egy lányét érintették, de ez valahogy teljesen más volt: nagy nőcsábász hírében állt, de most már tudta, hogy korábbi hódításai teljesen érzelemmentesek voltak. Korábban könnyen levette a lábáról egy bájos arc vagy egy ékes ragyogású szempár, de ez most teljesen más volt, s tudta, hogy ezután is teljesen más lesz. Ahhoz képest, amit Angelle iránt érzett, játékok voltak csupán a korábbi szárnypróbálgatásai: naivan azt hitte, hogy szerelmes az adott lányba, ám valójában nem volt benne több, mint vonzalom, egy fellángolás, esetleg némi szenvedély – s éppen ez lehetett az oka annak is, hogy soha egyetlen alkalommal sem érezte magát sikeresnek a hódításai után. Egész egyszerűen abban a pillanatban unalmassá és érdektelenné vált számára egy-egy lány, amint elbűvölte egyedi modorával.
Ám ez most teljesen más volt: Angelle iránt olyan érzelmekkel viseltetett, amelyeket eleddig sohasem érzett senki más iránt.
S álma most valóra válni látszott… legalábbis néhány pillanatra.

A szemkontaktus megszakadásával a pillanat mágiája is veszített erejéből, de kétségtelenül megmaradt. Ahogy a lány lesütötte a szemeit, az ifjú karjai elindultak felfelé partnernője derekáról, hogy lágy, óvó ölelésbe fogja, ám nem jutott messzire: érezte, hogy Angelle megpróbál elhúzódni tőle, s bár egy pillanatig eljátszott annak gondolatával, hogy visszatartja, végül engedett s kedvtelve, bár kissé zavarodottan figyelte, ahogy a lány elrendezi ruhájának ráncait s rendre utasítja rakoncátlankodó tincseit is. Nem teljesen értette a hirtelen eltávolodást, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget: egyszerűen Angelle erős függetlenség-vágyának számlájára írta; valamint azt is gyanította, hogy partnernőjére is legalább akkora hatást gyakoroltak az elmúlt percek eseményei, mint rá.
Nem is sejtette, hogy mi következik: nem tudhatta, hogy a feketeleves még hátravan.
Angelle következő szavai nagyjából olyan hatással voltak rá, mintha egy hatalmas kalapáccsal sújtottak volna le a mellkasára. Csak egy pillanatig tartott az egész, gyorsan visszanyerte az uralmat a teste felett, de szemei elkerekedtek, lélegzete elakadt s úgy összességében érezte, hogy lefagy a teste, megszűnik a világ körülötte – szinte sokkos állapotba került a váratlan fordulat hatására.
-   Elkísérne a hálótermekig...?
Gondolatait elárasztották a kérdések, ezer meg egy dolgot szeretett volna mondani, megtudni, kérdezni. Némi dühöt is érzett magában, mind a lánnyal, mind önmagával szemben; de főleg a csalódottság, a tehetetlenség és az értetlenség uralták a gondolatait. Miért? Mit rontott el? Mi az oka ennek a hirtelen változásnak? Végső kétségbeesésében még az is megfordult a fejében: talán az egész csak játék lett volna…?
Tekintete a lány arcán időzött, s ajkai szóra nyíltak, de első nekifutásra nem sikerült hangokat generálnia.  Talán jobb is: ekkor még nem sikerült megbirkóznia az érzelmi hullámvasúttal, ami a hatalmába kerítette és valószínűleg olyan dolgok hagyták volna el ajkait, amiket később maga is megbánt volna. Beletelt néhány másodpercébe, mire úrrá tudott lenni ezen az örvényen és elég erősnek érezte magát, hogy megszólaljon; ám hangja még ekkor is, a saját füle számára is gyengének, halottnak tűnt:
- Természetesen… ha ezt óhajtja…
A lány mellé lépett s felkínálta neki a karját, hogy egymásba karolva lépdeljenek vissza a kastély felé; éppen úgy, ahogy kijöttek… de ezúttal nem volt teljesen biztos abban, hogy partnernője elfogadja az ajánlatot. Történt bárhogy is, a maga részéről ezúttal nem kezdeményezett beszélgetést: ha Angelle kívánja, megszólítja, akkor válaszolni fog, nem érzett magában elegendő erőt ahhoz, hogy ő irányítson.