Üres pad

Szeretnél elvonulni? Ki akarod sírni magadat? Kettesben szeretnél lenni kedveseddel? Tudod hol van ez a pad. A park félreeső részén egy terebélyes fa alatt átadhatod magadat neki. Ülj le hát és öntsd ki a szívedet!

   A park eme félreeső része is épp oly gyönyörű, mint a többi, itt azonban más. Itt csend van, egészen addig, míg nevetésem be nem furakodik az eddigi nyugalmasságba. A súlyos fa, óvó takarásába rejtett pad senkit sem vonzott az éjjel folyamán, így ezt a helyet vettem célba. Tökéletes hely, s időpont ahhoz, hogy végre elszabadulhassunk az emberek kíváncsi tekintete elől, s csak egymás kíváncsi tekintetét élvezzük.
   A halálfalók bűvölt táncának részletei, emlékképei még mindig fejemben vannak, szinte még hallom a démoni zenét, s látom, ahogyan a sötétbe öltözött emberek tekeregnek a tánctéren. Igen, fantasztikus látvány volt, valóban mindenkit lenyűgözött a rengeteg bűbáj, s mágia, mely körülvette a táncolókat, kik talán zavaróan sokan képviseltették magukat a mai éjjelen.
- És azt a boszorkányt láttad, akin csak egy harisnyakötő volt? – kérdem Kalinától, s reakcióját nem is várva, nevetek az említett nőn. Na, igen, a cenzúráról még nem is tettem említést. Ez egy iskolai bál. Nem szabadott volna mindenféle szabad népségnek utat engedni, hát nincs szemük, kérdem én!? Az ilyeneket Bulgáriában a gyerekek szajhának nézik. Jogosan! Nehogy már ne lehessek felháborodva valamin! Még ha egy jó nő csinálja, persze! Minden joga megvan hozzá, de Mademoiselle Malacnak nem szabad! Mondom NEM!
   Még mindig a kezét fogom, az érintése már oly természetes, hogy észre sem veszem, teljesen ösztönös a dolog. Ehhez persze hozzájárul a csekély mennyiségű – részletezve pár korsónyi mézbor, és kicsit párral több lángnyelv whisky – alkohol, melyből természetesen a lánynak is kijutott. Hát persze! Mégis milyen úriember lennék, ha hagynám a hölgyet szomjazni? Én soha! Lehet, hogy Kalina sokszor kicsit visszakozott, félénkebben fordult az üveg felé, de az én meggyőzőképességem sem puszedliből van. Hmm… most ennék puszedlit.
   A padhoz vezetem, és leülök, azt pedig teljesen természetesnek veszem, hogy ő is mellém ül. Kezemben pohár van, és, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mit tartalmaz. Beleszagolok. Áh, pezsgő! A lányra mosolygok, majd meghúzom. Öhm… nem szeretem a pezsgőt. És most jut eszembe, hogy elfelejtettem, hogy ittasan mennyire is feledékeny vagyok. Tény, hogy rég nem voltam már részeg, ezt pedig azzal a csekély ténnyel indokolhatom, hogy nem bírom az alkoholt, ez pedig egy gyengeség, az egyik legnagyobb gyengeségem, így nagyon, nagyon ritkán nyúlok piához.
   Kalinára nézek. És csak nézem. Néma percek telnek el így, a bál hangzavara ide hallatszik, de nem zavartatom magam. A félhomály szürkére festi arcát, de nem gond. Így csak még szebb. Arca vonalai, a szája, a szeme… megigéző. Gyönyörű. Olyan… el sem hiszem, hogy ezt csinálom! Itt bambulok, és csak nézem, és nézem, már nem tudom mióta, mint valami fülig szerelmes idióta, és fogalmam sincs hány perc telt el, és, hogy most mégis mi a fenét gondolhat rólam, de… meg kéne szólalni!
   Ez nagyon gáz.
   Megiszom a maradék pezsgőt, a poharat magam mögé hajítom, s földet érésének hangjáról tudomást sem veszek. Elmosolyodok. Remélem a lány nem valami nyuszi- és mókusvédő aktivista, aki bármit megtesz a környezete védelméért, mert akkor nyilván most eléggé elástam magam. Hűha!
- Mondd, miért töltöd velem az egész estédet? – kérdezem, mélyen szemeibe nézve. Nem tudom, mégis mi ösztönzött eme kérdés feltevésére. Lehet, hogy váratlanul is jött, így az eddigi poénkodások és könnyelmű csevej után, de érdekel, hogy miért fecséreli az idejét rám. Persze ha ugyanúgy élvezi a társaságom, az más. – Természetesen nem gond, csak érdekelne, hogy egy olyan lány, mint te, mégis mit lát bennem? Höh… persze azon kívül, hogy milyen jóképű, sármos, és megnyerő vagyok. Egy igazi főnyeremény. – oldalt fordulván a pad háttámlájának tetejére könyöklök, s kezemmel támasztom meg fejem. Gúnyosan felhúzom szemöldököm, a szokásos mosoly felett, a komolyság minden zálogát elűzvén.

Őszintén megvallva fogalmam sincs, mit csinálok. Miért mosolygok úgy, ahogy sohasem szoktam, és miért megy a szokásosnál is nehezebben a beszéd. Nem foghatok mindent az alkoholra, amit amúgy legalább tudok, miért fogadtam el, tudni illik ha teljesen tiszta lenne a fejem, nyilván kategorikusan elutasítottam volna az ajánlatot, miszerint elhagyjam az épületet. Nem erre tanított édesapám, aki folyton azt mondta, a becsületem az egyetlen erény, amit nem vehetnek el tőlem. A szavai már csak halkan csengenek a fülemben, talán azóta nem adok az utasításaira, tanácsaira, mióta a házhoz hozta azt az elviselhetetlen nőszemélyt. Talán nem lázadok úgy, mint a testvérem, de talán már én sem teljesen az vagyok, aki voltam…
Mintha nem is magamtól mozognék, hanem valami láthatatlan kötél, esetleg kötelék vezetne, úgy jutok el a padhoz. Persze még képes vagyok stabilan megállni a lábaimon, ezzel nem ezt akartam szemléltetni, sokkal inkább azt, mennyire nem én vagyok az irányító. Amit mellesleg nem is bánok, régen rossz lenne egy olyan férfi, akinél még én is dominánsabb vagyok.
Fáradtan rogyok le a padra, a sok állás egész nap ebben a cipőben minden volt, csak éppen nem kellemes. Térdeim felett lábfejemhez hajolok ültömben, úgy húzom le a cipőnek csúfolt satut a lábaimról. Talpam érintkezik a nedvesnek ható, hűvös fűvel, és máris sokkal kevésbé érzem feszélyezetten magam.
Természetesen egy percig sem hagyja, hogy unatkozzak, igyekszik szóval tartani, ami azért valljuk be, nem egy egyszerű küldetés. Mosolygok szavain, bólogatok a kérdésre, mégis különös érzésem van: mintha ez csak valaminek a felvezetése lenne. Tudod, mint amikor próbálod valami vicces dologgal felvezetni a komolyabb témát, szerintem mindannyiunk számára ismeretes ez a retorikai csel. Talán éppen ezért nem veszem különösebben komolyan a harisnyakötős kérdést, és nem is felelek rá, hogy ne húzzuk tovább az időt.
Érdekel, csak én gondolok-e ennyivel többet a dologba, és csak az ital miatt vagyok ennyire bódult, vagy van valami a levegőben? Nem akarom magam hiú ábrándokba ringatni, mostanában volt abból elég, de mégis hinni akarom, hogy ez valami több. Ez valami más.
S akkor egy komolyabb kérdést szegez nekem, szememben megjelenik az a szokásos zavaros fény, ami az ilyen helyzetekben szokott. Ebben a sötétben talán mit sem észlel belőle, mindenesetre a holdfény az ő oldalán áll.
A pezsgőspohár eltörésének zaja engem is visszarángat a valóságba: legalább nem rontom el megint a pillanatot a folyamatos álmodozásommal. Egy percre a földre szegezem a tekintetem, mintha a kavicsokból kiolvashatnám a választ, majd határozottan ránézek, pontosan a szemeibe. Most az egyszer nem hagyom, hogy elszalasszam a pillanatot.
-Nem egészen értem a kérdést… Miért ne akarnám veled tölteni az estém?
Talán nem egészen tudok mindent pontosan úgy kimondani, mint ahogyan azt fejben már előzőleg megtettem, de remélem ki tudja olvasni a választ a szemeimből. Tisztában vagyok vele, hogy az élet nem egy romantikus regény, a szem pedig nem a lélek tükre, de ha tényleg az, akinek gondolom, olvasni fog a jelekből.
-Tudod pontosan ezt kérdezem egész este magamtól, csak fordítva. Nem áltatom magam, egy diáklány vagyok, akit legnagyobb jóindulattal sem lehet főnyereménynek nevezni. – kezdek bele kissé feszengve, utálok magamról beszélni. –Te pedig… ahogy mondtad.
Kedves Dimitrij Ivan Vulkanov, nem segítettél az apadó önbizalmamon ezzel a monológgal, ugye tudod?

Elérkezett az éjfél, s ezáltal a hagyományos Éjféli csók ideje is!
Harangok csendülnek, melyek hangjait az egész birtokon hallani lehet, a mikrofonba az énekes üvöltve közli az éjféli szabályokat, hátha valaki még nem értesült róluk:
"Ragadjátok meg táncpartneretek, vagy aki épp mellettetek áll, és csókoljátok meg!"

zene.

   Lassan kezd kiülni a felismerés arcomra, melyet –remélhetőleg- a fényviszonyok miatt nem vesz észre. Igen, ennyi kellett ahhoz, hogy végre felfogjam, mi is történik itt, hogy ez a lány miért is érzi magát sokszor rosszul, miért nem szokott magáról beszélgetni, és hogy milyen szinten is áll a lelkiismerete. És most először nem érzek sajnálatot. Semmi sajnálat. Egyszerűen csak csodálom. Nem tudom elhinni, hogy hogy lehet ilyen erős, s hogy lehet benne ennyi szeretet. Erős, hiszen minden egyes nap eltűri, hogy mindenki odavan az ikertestvéréért, érte pedig nem. És túlságosan is szereti Elenát ahhoz, hogy ez ellen bármit is tegyen. Az pedig már csak hab a tortán, hogy önmagát hibáztatja ezekért. Nem csoda hát, hogy nincs túl sok önbizalma.
   Felállok a padról, végigsimítok dísztalárom redőin, s mélyet szippantok az éjszaka frissensült levegőjéből. Hamarosan éjfél. Szemeim fénye csillan egyet a gondolatra, s szám szegletébe titokzatos mosoly fészkeli be magát. Elé állok, és felé nyújtom jobb kezem, természetesen hogy felsegítsem, későbbi szándékaimról mit sem sejthet. Felvont szemöldökkel nézek rá, ezúttal komoly vagyok. Hisz most a bizalom a kérdés.
- Miért ne akarnám veled tölteni az estém? – kérdezek vissza mosolyogva, miután elfogadta nyújtott kezem. Mert elfogadta. Kizárt, hogy ne tenné.  A bennem lévő önbizalom kettőnké helyett is bőven elég ahhoz, hogy biztos lehessek a dolgomban. Tudom, mit csinálok.
   Közelebb húzom magamhoz. Kezeink egymásra találnak, s az ujjak összefonódnak. Biztató mosoly keríti hatalmába arcom. A fiatal lány illata szinte megbódít. Ő a támaszom. Hogy ne essek el, s hogy kapaszkodhassak valakiben, az őrült világ vonzásának örvényében. Hisz minden olyan gyorsan száguld el mellettünk. Igaz, gyors vagyok én is, de az idővel nem kelhetünk versenyre.
- Veled vagyok. – felemelem jobb kezem, mely az ő baljával összefonódva keresztülvág a holdfényen. Tekintetem kezeinkre fordítom, s lassan forgatom őket, játszva a sejtelmes világosságban. – Mert veled szeretnék lenni. Azért… - elszakadok a kísérteties fényben úszó ujjaktól, s kék íriszeim övéit keresik. - … mert akár hiszed, akár nem; szeretek veled lenni.
   Lazítok a szorításon, ujjaink elválnak, s kezem a mélybe hullik, de még nem hagytam abba. A hidegben született ujjak derekára fonódnak, a köztünk lévő távolságot még jobban redukálva.
- Nem vagy olyan, mint a testvéred. – dörmögöm bizalmasan. A halk zene lágy dallamokat penget odabentről, a parkban pedig éles nevetés harsan, de nincs elég közel ahhoz, hogy látogatóktól kéne tartanunk. – Te sokkal jobb vagy. – ezt már közelebbről suttogom, még sosem voltunk ily közel egymáshoz, orrunk hegye súrolja egymást, és érzem, ahogyan szívem is szaporábban kezd verni. Az ember azt hinné, hogy aki túl van már annyi nőn, mint én, nem szívbajos hasonló helyzetekben, ám a tapasztalat sosem könnyít meg semmit, ez aljas hazugság, a romantikában nincs olyan, hogy tapasztalat, hiszen akkor hova veszne az új varázsa, nemde?
- Azért szeretek veled lenni, mert melletted egy sokkal jobb ember tudok lenni. – bizalmas vallomás, elsuttogott szavak a félhomályban. Mondd Kalina, neked ez az egész mit jelent?
   Harangkongás tölti be a birtok nyüzsgő valóját. Mindenhol jól hallani az arany gongok jelzését, a nagyteremben a mikrofonba valami eszelős üvölt. Nem kell hallanom, hogy tudjam, mit.
- Az éjféli csók. – egy fogvillantós mosoly, hogy leplezzem cseppnyi zavarom. – A szabály pedig szabály. – jelentem ki ellenvetést nem tűrő hangomon, mintha csak órán lennénk, s utasítást adnék ki… bár annál azért mégis lágyabban.
   Fejem picit oldalra döntöm, s leszámolok azzal a kis távolsággal is, mely eddig köztünk volt. Rögtön megtalálom puha ajkait, az a kevés fény is eltűnik a világból, mikor lehunyom szemeim, s megcsókolom.

zene.

Nem küzdök többet ellene. Egészen kitartó próbálkozásaim voltak, tekintve az eddig diskurzusainkat, de azt hiszem ez az este megérdemel egy esélyt. S ezzel nem csak az estének adok lehetőséget, hanem neki is. Nekünk. Ezúttal nem pirosodok bele a puszta gondolatba, bármennyire is találom továbbra is különösnek ezt a felállást. Tanár-diák. Önibzalom-szerénység. Tökéletes-tökéletlen. Az ellentétek valóban vonzanák egymást? Lett volna lehetősége ugyanezt a meghívást Elenának intézni, elvégre órára is ő jár hozzá, nem én. Ha akkor és ott nem szólít meg, talán soha az életben nem beszélgetünk. Szánom magam, amiért a kezdő lépést ezúttal sem én tettem meg, pedig lett volna rá lehetőségem. De talán éppen ezért kedvel engem, nem igaz? Mert mi másért lenne itt? Nem győzködöm tovább magam az ellenkezőjéről, nem kreálok alternatívákat arra, hogyan és miért is akarna pont engem kihasználni. Meg kell bíznom benne, nincs más lehetőségem. S ezúttal egy egészen más fény van a tekintetemben, amikor rápillantok. Nem a gyanakvó árnyék vetül az arcomra, nem méregetem, mikor megmozdul, és elém áll. Egyszerűen csak sodródom az eseményekkel, az éjszakával, Dimitrijjel. A kezét nyújtja, mintha tudta volna, éppen mire gondolok. A bizalomnál nemigen tudok fontosabb alappillérét egy kapcsolatnak, ebben úgy tűnik, megegyezik a véleményünk. Nem is deríthetjük ki, mi másban hasonlítunk még, ha nem adok egy esélyt neki. Nekünk. Még most sem sikerült teljesen biztosan tudatosítanom magamban, mibe megyek bele, de azt bátran kijelenthetem, hogy nem gyanakszom többet.
Felé nyújtom a kezem, az ujjaim ezúttal nem fonom az övéi közé, mint legutóbb tettem. Megvárom, míg ő húz közelebb magához, szeretem, amikor nem nekem kell irányítanom az eseményeket. Csak remélni tudom, hogy ő is meg van elégedve ezzel a szereposztással.
Kérdése nem ér meglepetésként, sejtettem, hogy érdekelni fogja a dolgok miértje. Végre valaki, aki kíváncsi a mögöttes tartalomra, és nem intézi el annyival a dolgot, hogy ’oké’.
-Újra meg újra felteszem magamnak a kérdést, hogy ki vagyok én? Mennyit érek? Ameddig nem tudom a válaszokat, nem is várom el senkitől, hogy meg akarjon ismerni. Hogy velem akarjon lenni …
Teljesen őszintén felelek neki, és csak remélni tudom, hogy megért. Hogy megpróbál megérteni. Addig úgysem fog sikerülni neki, ameddig én nem hagyom, de talán ez az este nem csak a nap végét tartogatja, hanem valaminek a kezdetét is. Lehet, hogy ostoba vagyok, amiért ilyen dolgokról álmodozok, de vannak dolgok, amikért megéri kockáztatni. Ő is pont ilyen, azzal a kis kivétellel, hogy nem egy dolog, hanem egy hús-vér ember. Érzem a testmelegét a kezemben, a lélegzetvételét, és lassan olyan közül kerülök hozzá, hogy a szívverését is megérezhessem.
Nem szakítom meg a monológját, miközben erősen fókuszálok a szavaira, tekintetemmel a mozdulatait figyelem. Nem pusztán az ő mozdulatairól van szó, most már a miénkről. Ezúttal nem érzem magam bábunak a kezei között, érzem, ahogy percről-percre, szóról-szóra, érintésről-érintésre magamra találok. Talán egy kicsit erőtlenek a lábaim, de az érzéseimet tekintve ez teljesen normális. Biztosít arról, amiről igyekeztem biztosítani magam. Hálásan nézek a szemeibe, miközben ő az enyéim keresi, és megpróbálom kiolvasni belőlük, ugyanazt sugallják-e, mint a szavai. Nem csalódom.
Szeret velem lenni.
Velem.
Az orra hegyét már az enyémen érzem, ha a szívemre hallgatnék, most azonnal megcsókolnám. De a bizalmas vallomás után én is tartozom neki még eggyel, mert ez így fair. Nem akarom kétségek között hagyni, miután biztosított arról, hogy nem csak egy játék vagyok a kezei között.
-Azért szeretek veled lenni, mert melletted végre önmagam tudok lenni.
Suttogom, miközben ajkaimmal arcélét érintem. Talán a szavai, talán a zene, valami mindenesetre meghozta az önbizalmam, ha csak pillanatok erejéig is. De megtanította velem, hogy a lehetőségek azért vannak, hogy kihasználjuk őket. Ő az első, aki kerek-perec kimondja nekem, mennyit is érek, és talán még párszor el kell ismételnie, hogy valóban, száz százalékig elhiggyem, mindenesetre ebben a pillanatban sikerült boldoggá tennie vele. Innentől kezdve nem is tud érdekelni, mennyire gondolta komolyan, márpedig kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy nem tréfál velem. Egy tréfa sem éri meg, hogy összetörd egy másik ember szívét, érett, intelligens férfi, ezzel ő is tisztában van.
A szabály az szabály.
Mintha csak egy játékot űznénk itt most ketten, és el kell döntenem, hajlandó vagyok-e folytatni, vagy kiszállok ebből a körből. Ezt a döntést is meghozza helyettem, és egy percig sem ellenkezem. Először csak az ajkaink találkoznak, próbálom magamban szívni az ízét. Nem tudom, mennyivel lépem túl az ő elképzeléseit, amikor tovább merészkedem. Áttöröm a tökéletes fogak által alkotott vaskaput, egyik kezem már a vállába kapaszkodik. Teljesen átadom magam a pillanatnak, remélve, hogy majd nem taszít el magától.
Ezúttal nem történhet meg.

   A park eme kis szeglete életre kelt körülöttünk. A szél feltámadt, s besüvített a fa ágai között, magával ragadna mindent, ha a gravitáció engedné, érzem, ahogyan a lány hajába is belekap, amitől az illata még erősebben érződik. Ostoba egy teremtmény az ember, hogy illatok ily módon hatni tudnak rá, bódítani tudják. Egymásba olvadó alakunk felett egy bagoly huhogása hallatszik, méltatlankodik a késő esti lárma, s az otthona közelében lopott romantikus másodpercek miatt. Ha tovább folytatja, holnap éjjel már nem lesz itt, ha kell, saját kézzel gondoskodom róla.
   De nem csak a természet ébredezése ad indokot a beteljesedésre. Ma éjjel véget ért valami, hogy teret adjon egy más, egy teljesen új dolognak. Egy új dolognak, mely két ember életét sokkal szebbé, ám mégis nehezebbé teheti. Csodás áldás ez, mely egyben átok is, tekintve kapcsolatunk alappillérét, egy ideig nem derülhet ki, mit is csinálunk most.
   Lágyan kóstolgatom édes ajkait, próbálom teljesen átadni magam a csóknak, hagyom, had ragadjon el a hév, ujjaim végigsimítanak testének gyengéd vonalain, miközben másik kezemmel egyre csak húzom magamhoz. Mint aki soha többé nem engedi el. Hisz soha többé nem akarom elengedni.
   Úgy érzem, a percek lelassultak, s a levegő is súlyosabbá vált, nekem legalábbis egyre kevesebb jut. Vadul dübörgő szívem immáron társra talált, együtt folytatják súlyos vágtájukat az éjszakában, tiltott utakra merészkednek, s veszélyes vizeket kerülgetnek. A kétely lassan fertőzi meg az egyiket, mígnem meghátrálásra készteti. Ellenáll, de ki tudja meddig képes rá.
   Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott a csók, de mikor elhúzódtam, a zenészek már ismét rázendítettek a nagyteremben. Vidám dallamot játszottak, mely mulatozásra sarkallja a népet. Arcomra boldog mosoly ült, ám szívem érezte vesztét. Ujjaim derekán nyugodtak, s csak őt néztem. A szemét. Percekig nem szólaltam meg, élveztem a pillanat varázsát, azt, hogy itt vagyunk egymásnak. Nem akartam még megszólalni, nem akartam elrontani ezt az egészet. Mert féltem. Féltem, hogy a végén elveszíthetem. De ennek sosem fogok hangot adni.

   Amióta ilyen szemmel nézek rá, a gondolat ott mocorog a fejemben. Eddig elnyomtam, nem beszéltem róla, de most muszáj lesz. Tudnia kell, hogy mit vállal, ha velem van, tudnia kell, hogy egy ideig még nem élhetjük azt a boldog életet, amit esetlegesen elképzelt. Ami mindkettőnk számára ideális lenne. Tudnia kell, hogy sajnos semmi sem olyan egyszerű.
- Veled akarok lenni. Most, és ezután mindig. – jelentem ki, teljesen egyszerűen, a mosoly csak halovány nyomokban fedezhető fel ajkaim körül. – Ez azonban nem ilyen egyszerű. Ugye tudod, hogy amíg a Roxfortba jársz, senki sem tudhat rólunk? – átölelem, és lassúzást színlelve dülöngélek, ajkaim fülcimpáját súrolják, miközben beszélek. Szavaim halkan suttogom, senki sem hallhat meg minket. – Egy lépést sem tudok anélkül tenni, hogy Gray vagy valamelyik másik barom ne tudna róla. Ha megtudják, hogy bármi közünk is van egymáshoz, te sem leszel biztonságban. Alkalom adtán keresve sem találnának jobb embert arra, hogy megzsaroljanak, mint téged. Na jó, itt van Jonathan is, de ő már nagy fiú, tud vigyázni magára, de a te esetedben nem kockáztathatunk. – elhúzódok, és a szemeibe nézek. – Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetünk együtt. Csak azt, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk, úgyhogy ezentúl, Miss. Pierce, - feljebb emelem a hangom, most már nem gond, ha meghallanak minket. - év végéig tartó büntetőmunkára ítélem. Várom minden hétfőn, és csütörtökön az irodámban, de ha kedve tartja hétvégén is beugorhat. Tudja, az a helyzet, hogy igencsak ráfér a súrolgatás pár régi kupára, hatalmas a por odabent! – arcom vicces, botrányos kifejezést ölt, s a következő másodpercben megadóan elmosolyodok, és magamhoz szorítom a lányt. Nem tudom, meddig tehetem meg ezt zavartalanul, így minden percet kihasználok.
- Figyelmeztetem, Pierce! – folytatom, ahogyan eltávolodunk egymástól. A kezeit még mindig nem engedem el, még nem. – Ha tovább folytatja, a hét minden napján be kell járnia, és a használt seprűket kefélnie! – lassan közel hajolok hozzá, és lágy csókot nyomok ajkaira. – Még egy ilyen, és jelmezben kell takarítanod. – közlöm vele bizalmasan, az egészet pedig megtoldom egy kacsintással.

zene.

Valóban létezik szerelem első látásra? Vagy merészség ennyi idő után már szerelemről beszélni? Félek, ha kimondom, elúszik az egész, elmúlik a varázs, én pedig ismét egyedül állok majd, az üres pad társaságában. Behunyom a szemem, nem akarok látni semmit, csak érezni Őt. Így a tökéletessége sem ejt annyira zavarba, csak a kezemmel tapinthatom ki, hol van, nem kell ehhez kinyitni még a szemeimet sem. Egy percig sem ellenkezem, érzem, ahogy egyre közelebb húz magához, és tudod mit? Ennél őszintébb nem is lehetne a mozdulat.
 Már alig van pont, ahol ne érintkezne a testünk, de ezúttal a riadt érzés elmarad, egy pillanatra még úgy is érzem, képtelen lennék elszakadni tőle. De sajnos ez a pillanat is eljön, ennek ellenére a karommal még mindig átfogom a nyakát. Ha a csók véget is ért, a tánc még tart, nem igaz? Mielőtt ajkaink végleg elválnának egymástól, még egy apró csókot lehelek a szája sarkába. Ahogy mondtam: nehezemre esik elszakadni tőle.
 Mert ezúttal minden más volt. Más esetben már kitéptem volna magam a karjai közül, és olyan messze szaladtam volna, amennyire csak lehetséges. De életemben először biztonságban érzem magam, holott mind a ketten a tűzzel játszunk. De most nem félek, hogy megégethetem magam, ha mindez meg is történik, tudom, hogy már megérte.
 Kinyitom a szemeim, a tekintetünk összetalálkozik, de nem csak egy pillanat erejéig, teljesen elveszek a lélektükreiben. Azt hiszem bármire rá tudna venni egy pillantással, de erről nem feltétlenül kell tudnia. Bármennyire is bízom benne, még mindig tartok az esetleges sérüléstől. De most a kezébe helyeztem a szívem, és hú, ez mennyire undorítóan csöpögősen hangzik. De nem rontom el szkepticizmussal a pillanatot, ahhoz túl szép ez az egész. Úgy, ahogy van.

Annyira azért nem vagyok naiv, hogy ne tudnám, nem lesz minden olyan tökéletes, mint ahogyan az most történik. Mert ő továbbra is tanár, én meg még mindig csak hetedikes vagyok, ami hiába a legfelsőbb évfolyam, egyáltalán nem jelenti azt, hogy mentesítene minket a szabályok alól. Most is csak a szerencsének, és a maszkoknak köszönhetjük, hogy nem keltettünk túl nagy feltűnést, de ugyanezt nem csinálhatnánk meg a Nagyteremben, bármennyire is szeretném. Szeretnénk? Ez a hely továbbra is egy iskola, és ezt ő tudja a legjobban. Az állásával játszik, meg még ki tudja, mivel, a legönzetlenebb az lenne tőlem, ha elfelejteném. Nem lehetnék most az egyszer önző?
-Tökéletesen tisztában vagyok a helyzettel, és azt sem szeretném, hogy bajba sodord magad. Pláne ne miattam…
Még folytatnám a monologizálást, amit mások már örömmel neveznének mártírkodásnak, de hagyom, hagy fejezze be, amit mondani akar. Mert bizony sokkal határozottabb, mint én, és úgy vélem, már pár lépéssel előttem jár. Ennek megint csak aggasztania kellene, ám inkább megnyugtat. Furcsa, nem?
-Ez azt jelenti, hogy még Elena sem tudhat róla…
Inkább kijelentés, mint kérdés, én magam is ismerem a választ. Persze a nővérem gyanakvó pillantását már többször a hátamon éreztem az utóbbi időben, de sohasem erősítettem meg a feltevésében. Mert amíg én magam nem mondom, hogy úgy van, addig nem lehet biztos a dolgában. Nem azért nem mesélek neki bármit, mert ne bíznék benne, hanem nem akarom még őt is bajba sodorni. Elvégre elég húzós ez kettőnk számára is, bármi is legyen, ami most történik kettőnk között.
Abban a pillanatban már nem érzem a közelségét, összerezzenek, de a mondat végére megértem, mit akar kihozni ebből az egészből. Hát persze, ideje leszállni a felhőről, amin eddig táncoltunk, és visszalépni egy kicsit a valóságba.
-Nem tudom, jó-e a hétfő …
Mondom szinte pimasz mosollyal az arcomon, amikor magához ránt, és abban a pillanatban elszáll minden aggodalmam. Ha lemondásokkal is jár ez az egész, bizton állítom, hogy megér minden áldozatot. Még sohasem voltam ennyire… önmagam.
Újra megcsókol, olyan röviden, mint ahogyan az én tettem imént. Majdnem felhőtlen a boldogságom, minél közelebb van, annál kevesebb negatív gondolatnak hagyok teret a fejemben. Szinte játszik velem, de nem bánom, hozzá kell szoknom ehhez az érzéshez. Hogy hol nagyon távol lesz tőlem, hol teljesen közel. Utóbbit azt hiszem el tudnám viselni.
-Ebben a kontextusban egészen úgy hangzik, mintha maga szexuálisan zaklatna. Azt hiszem erről értesítenem kell valakit!
Én is belemegyek a játékba, ki tudja, mikor lesz alkalmunk legközelebb ennyire felhőtlenül flörtölni egymással. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer a saját bőrömön fogom megtapasztalni, mennyi vicces helyzettel járhat egy tanár-diák viszony, most mégis megcáfolhatatlanul engem repít a fellegekbe a repüléstan professzor. Kétségkívül ért a szakmájához.

ne utálj nagyon, amiért
máris

   Rövid időre apró mosoly játszik ajkaimon, mely ismételten az ő belső önértékelésének szól. Ha mellettem lesz, ez lesz az első dolog, amit megtanítok neki. Bízni fog önmagában, mi több, teljesen magabiztos nő lesz, aki végre elhiszi magáról, hogy tökéletes. Gyönyörű. Imádnivaló. Vagy talán mégsem. Nem, úgy nem lenne olyan mókás ez az egész. Ha ezt tenném, nem Kalina lenne többé, hanem Elena.
   Hmm... még nekem is vannak ostoba, elhamarkodott gondolataim.
- Kizárólag miattad tennék ilyet. – bújok hozzá közelebb, s orraink összeérnek, arcom bizalmas mosolyra derül, élvezem a pillanatot, azt, hogy a szabadban, zavartalanul megtehetjük mindezt. Talán ez az első és utolsó ilyen alkalom.
   Nem tudok betelni vele, de Merlinnek hála nem is kell. A jelenléte biztosít minderről. Itt van, s nem ellenkezik, itt van, és ugyanúgy érez, mint én, ez pedig mindennél többet mond el. Tulajdonképpen ez jelent most mindent, s mindenki számára mégis semmit. Ahogyan mindenki előtt nekünk sem jelent majd semmit. Persze, leállíthatom a folyosón beszélgetni, köszönhetek neki, vagy ha úgy adódik, leülhetek mellé, de csak mint a tanára. Nem érhetek majd hozzá, nem nézhetek így rá, és nem csókolhatom meg. Amilyen hamar eljött a pillanat az első csókra, oly hamar kell tudomásul vennünk, hogy az elkövetkezendőkben is csupán hasonló, lopott csókokra futja majd. De már nem sokáig…
   Következő mondata némileg meglepetésként, hiszen ikreinkre még nem gondoltam. Fogalmam sincs, mi lenne a helyes, úgy értem… ne mondjam el Jonathannek? Ez… elég abszurd ötlet, ami azt illeti, hiszen mindent megosztok vele. Na nem csak azért mert olyan jó tesók vagyunk, hanem mert nála jobban senki sem tudja, mit kéne tennem úgy általában. Hiszen ő pszichológus, ez a munkája, vagy mi. De Elena más. Még ha biztos is vagyok benne, hogy szereti annyira a testvérét, hogy tartsa a száját, nem bízhatom ezt az egészet egy tinilányra. Vagyis még egyre, de Kalina teljesen más.
- Még ő sem. – csóválom meg a fejem, s jelentőségteljesen megszorítom hozzá kezét. Sajnálom. – mondja néma tekintetem. Tudom, milyen helyzetbe hozom ezáltal, tudom, milyen nehéz titokban tartani bármit is az ikertestvéred előtt. Hisz olyan jól ismeri arcod rezdüléseit, mint te magad, mindent tud rólad, felismeri a hazugság legapróbb jeleit is, még ha beszélni sem beszélsz róla. Nem kétlem, hogy előbb vagy utóbb Elena is rá fog jönni az igazságra, de reméljük, akkorra már nem kell tartanunk semmitől. – Csak egy kicsit kell hazudnod neki. – Hamarosan vége lesz. Remélhetőleg. A szavakat nem mondom ki, nem lehet, mégis érzékelhető, hogyan gondoltam.
   Pimaszkodása hallatán mosolyom szélesre nyúlik, megigazítom az álarcot arcomon, s a biztonság kedvéért körbetekintek, majd mikor már megbizonyosodtam abban, hogy senki sem jár erre, újra megragadtam kezeit. Ami jár, az jár. Most már az enyém vagy, Kalina Pierce!
- Oh, hát nem kérdeztem, hogy jó-e. Mégis mi lehet fontosabb a büntetőmunkájánál?  – teszem fel a költői kérdést, melyre válaszolni persze én fogok. – Semmi. Illetve bármi is az, mondja, és majd elintézem, hogy ne aggasson. – szemeibe nézek, hangom mézes-mázosan csengett, teljes udvariassággal szóltam hozzá. Tanár és diák viszony, egy kis fogdosással, teljesen normális, nem? Erről írjon Rita Vitrol 900 oldalt, ne Albus Dumbledore-ról! Sokkal több izgalmat tudnék mutatni Ritának, megmutatnám neki, hogy kell szárnyalni.
- Szexuális zaklatás? Hát akkor miért nem sikít segítségért? – emelem magasba szemöldököm, hüvelykujjaimmal finoman körözök kézfején, szemeim elbűvölten fúrom övéibe, szám szegletében a gúny húzza a mosolyt. Játszok. Játszunk. – Sokkal inkább maga zaklat engem. Teljesen elbűvöl. – közelebb lépek. Csak egy lépés. – Elvonja a tekintetem. – Még egy lépés. – És azt hiszem, így nem tudok koncentrálni a munkámra. Mondja, amikor így néz, mégis hogy oktassak? – fejem elgondolkodva döntöm oldalra, majd elvigyorodok, s egy újabb lopott csók következik. Legszívesebben ezt csinálnám egész éjjel, de nem lehet. Lassan vissza kéne mennünk, még mielőtt keresni kezdenének…

zene.

Nem tudnám megmondani, mit szeretek benne a legjobban, vagy mi az, aminek köszönhetően tagadhatatlanul belé szerettem, de vannak dolgok, melyek nem szorulnak különösebb magyarázatra. Talán joggal kaphatnám meg a felszínes jelzőt, de rögtön rá is szeretnék cáfolni a rosszindulatú állításra. Persze, én sem vagyok vak, tisztában vagyok vele, hogy eszméletlenül jóképű, mi több, eszményi, de ez igen kevés lett volna ahhoz, hogy eljussunk ahhoz a ponthoz, ahol ebben a pillanatban tartunk. Mert a dolog folyamatossága valami kellemes tartalommal tölti meg a kettőnk kapcsolatát. A találkozásaink mind-mind más periódusnak tekinthetők, nem mondhatnám, hogy csak úgy megtörtént. Lépésről-lépésre haladtunk, és csak hálás lehetek neki, amiért volt annyi bátorsága és kitartása, hogy mindig megmaradjon a kezdeményező félnek. Ellenkező esetben nem is lenne ilyen romantikus az egész. Nem vagyok olyan, mint a nővérem, s bár sokszor kívánom azt, bárcsak nekem is lenne annyi önbizalmam, mint neki, ez a helyzet rádöbbentett arra, hogy talán bennem is lehet valami. Valami értékes, ami képes megfogni valakit. Remélem, hogy nem akar megváltoztatni. Drasztikus módon legalábbis ne, apró korrigálások ésszerűek lennének, tekintve, hogy mennyire el vagyok veszve, állandó jelleggel. Persze vele eltűnni egészen más. De más eltűnni, és más bujkálni, márpedig a szavaiból azt vettem ki, hogy az utóbbira leszünk kényszerülve. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, mivel játszunk, pusztán mert utat engedtünk az érzelmeinknek, és még mindig tartom magam ahhoz, hogy ha igazán önzetlen lennék, el kellene engednem. Ahogyan képes voltam önzetlenül viselkedni a családommal, úgy kellene most is tennem. De ez annyira más, érted? Ő annyira más …
-Kizárólag miattad nem fogok most aggodalmaskodni. Most nem.
Fogalmam sem volt, hogy én is képes vagyok így beszélni. Már nemegyszer kaptam negédes bókokat, már suttogtak a fülembe ugyanezzel a hévvel. A különbség pusztán az, hogy Ő mindezt őszintén teszi, és nem csak bizonyos célok mondatják vele ezeket a mondatokat. Élvezem a bőre melegét, azt, hogy ebben a pillanatban tényleg nem létezik más rajtunk kívül. Már itt lebegnek a fejünk felett a jövő problémái, de mind a ketten tudjuk, hogy ez egy különleges alkalom, és óvatosan ijesztgetjük a másikat azzal, mégis mennyi akadály áll kettőnk előtt. Igen, már bátran merem kimondani, hogy létezik a kettőnk, ha csak fejben is. Nem győzködhetem tovább magam arról, hogy én képzelem mindezt, valóságosabb már nem is lehetne.
Persze az óvatosság is egyre bátortalanabb, a szavai egyre egyértelműebbek, egyre vészjóslóbbak. Nem hazudhat nekem, csak hogy jól érezzem magam, különben is: eleget tett már értem, és nem csak a mai este alkalmával. Egy egészen másik oldalam ismerteti meg velem, én pedig hajlandó vagyok üdvözölni ezt az új embert. Csak a kedvéért.
Megerősít állításomban, és bármennyire is fontos nekem az őszinteség, tudom, hogy ezúttal hallgatnom kell majd a nővérem előtt. Ez persze nem jelenti azt, hogy hazudnom kell majd neki, pusztán arra kényszerít, hogy kerüljem el. Mert képtelen voltam bármit is titkolni előtte az évek során, nagyon jó szeme van az ilyenekhez. Rajtam pedig elég jól szokott látszani, ha valami hasonló horderejű történt velem, szóval az a biztos, ha még a vizslató tekintetét is elkerülöm majd. Nem akarok belegondolni, mennyire önző dolog a saját testvéremet hanyagolni, csak mert egy ilyen románcba sodortam magam, megígértem, hogy nem fogok aggodalmaskodni, igaz? Mindig betartom az adott szavam.
-Ó, hát ne higgye, hogy maga az egyetlen férfi az életemben, elég nagy népszerűségnek örvendek a kastélyban. De meglátom, belefér-e a szűkös határidőmbe.
Ismét sikerül megfognia, elterelnie a gondolataim valami egészen más irányba. Bevallom őszintén, én magam is sokkal jobban élvezem ezt az incselkedést, mint a nyafogást, de hát az élet nem csupa móka, kacagás, meg flörtölés a repüléstan professzorral, igazam van?
-Mégis hogy sikítanék, ha mindig elhallgattat?
Elvigyorodom, ennyire őszintén rég mosolyogtam. Persze buta dolog pont azért számon kérni, amit a legjobban élvezek, de remélem sikeresen kiolvassa a valódi gondolataim a tekintetemből, mozdulataimból, mosolyomból. Mert bizony ezekre leszünk szorítkozva a jövőben, nem mondhatjuk majd ki kerek-perec a dolgokat, pláne nem akkor, ha közönségünk is akad. Már pedig ebben az iskolában mindig akad.
Nem elégszem meg ezzel az apró, lopott csókkal, hiszen tudom, hogy már csak percek kérdése, és Ő maga fogja felvetni, hogy mennünk kell. Nem is tudom, mióta időzhetünk itt, az idő volt az utolsó, amire koncentráltam. Így még utoljára végigsimítok a kezén, egészen fel a válláig, ahol megállapodik a kézfejem. A másik tenyerem az arcán pihen, így könnyen fordítom magam felé az arcát. Csak egy kicsit kell pipiskednem, hiszen ezúttal én vagyok, aki a csókot kezdeményezi. Szinte követelőzően találnak egymásra az ajkaink, a csók hevességéből ítélve jól tudhatja, hogy ez bizony a búcsút jelenti. Mielőtt túlságosan megfeledkeznék magamról, és elkezdeném a fejemben felkutatni az üres pad lehetősége adta alternatívákat, elhúzódom tőle, és a szenvedély helyét ismét szelíd nyugodtság veszi át a szememben.
-Ideje lehetőséget adnom másoknak is, már túl rég óta vonom magamra a figyelmét.
Remélem nem feltűnően szomorkás a hangom, ezzel mindig könnyen elárulom magam. Már nem is nézek ugyanúgy a szemébe, mint fél perccel ezelőtt, szoktatom magam a változásokhoz, hogy később se keltsek majd túl nagy feltűnést. Hiszen ha mindig ennyire ábrándosan, szerelmes fruska módjára csodálkozok rá minden mozdulatára, hamar fel fogják fedni, mi is van kettőnk között.

100.

- Köszönöm. – suttogom alig hallható halkan, s féltő puszit nyomok homlokára, aztán magamhoz vonom, s állam, arcom alsó részével hajába fúrom, jól esik, élvezem a pillanatot. Ahogyan az illatok felerősödve ostromolnak, minél közelebb kerülök hozzá, minél jobban vágyok rá, s minél inkább közeledik a vég. Ez csak nehezebb lesz, jól tudom, mégis jólesik néha kicsit naivnak lenni a dolgokkal kapcsolatban. Vele kapcsolatban pedig pláne. Szeretném hinni, hogy még sokáig őrizhetjük ezt a kapcsolatot, hogy nagy jövő néz elénk, de néha, s mint most is, néhány másodpercnyi kétely férkőzik jól felépített világom szoros falai közé.
   Mi lesz, ha ez egy tini szerelem a számára? Ha nem gondolja komolyan, ha ugyanolyan játék lesz ez is, mint oly sok romba dőlt kapcsolat, melyet folyosó szerte látni az iskolában? Mert igen, látni és ostobaság az egészet a háborúra, meg a feszült helyzetre fogni. Kapcsolatok hullnak szét percek alatt, s minden miért? A tinédzserek bohó, szerelmes illúziói miatt. Nem akarok egy illúzió lenni senki számára.
   Persze ha most rendesen viselkednék, itt hagynám, és vissza sem néznék, vállalva ezzel a kockázatot, hogy soha többet nem szól hozzám, s az irántam érzett szerelmét ezzel véglegesen, s kegyetlenül ölném ki belőle. Igen, megtehetném, mármint ha az ő érdekeit nézném, de mind tudjuk, hogy eszem ágában sincs ezt tenni. És ha akarnám is, akkor is késő lenne. El sem szabadott volna kezdenem ezt az egészet, nem hogy még így belemélyedni a dolgokba. És most nem csak a tanár diák szituáció az, ami soron van, hanem minden. Rengeteg kockázatot vállalunk azzal, hogy mi együtt vagyunk, és ha nem lennék ilyen önző, és gyáva, talán meg merném tenni azt, hogy az ő érdekeit tartom elsődlegesnek, és most rögtön megszakítok vele mindennemű kapcsolatot.
   De nem fogom, oh, nagyon is jól tudom, hogy sosem teszem majd meg. Ahhoz a szívem már túl vastag bilincsek őrzik, akármennyire is szeretnék, ennek tudni sem tudnék véget vetni. Mert ez így tökéletes, ahogy van, ez így szép, s jó. Tiszta, és őszinte.
   És kezdek borzalmasan nyálas lenni, úristen!

- Nagy népszerűségnek? Valóban? Sorolja csak legyen szíves a férfiakat, akik ennyire lefoglalják. – kérdezek vissza pimasz mosollyal képemen. – Persze ha holnapra is életben akarja őket tudni, ne tegye. – figyelmeztetem körültekintően, még mielőtt nem lenne késő, s nem kotyogná ki szeretői skáláját.
   Kezeim végigszántanak derekán, s kissé féltettebb részeket is érintenek, mely érintéseket szégyentelenül felvállalok, akárcsak férfivoltam, s ezzel járó malac fantázia mivoltát. Nincs mit szégyellnünk egymás előtt, nem igaz? A kapcsolatok lényege az őszinteség, s érintve sokkal édesebb minden igazság. Ujjaim finoman simítanak végig teste vonalán, mintegy gondolatbeli szemléltetés céljából, mely persze lényegtelen, de jóleső. Nem igaz?
   Maga felé fordítja arcom, s ezzel ismét arcára terelődik figyelmem, azonban nincsen sok időm elveszni a gyönyörű vonalakban, s emlékezetembe vésni, még egyszer, közelről a képet, mert megcsókol, most először kezdeményez rendesen csókot, ami kissé meglep, ám közben mégis derít. Kezdem egyre jobban megszeretni, főleg, hogy kicsit más énjét is volt alkalmam megismerni, s csak az motoszkál bennem, hogy nem akarom elveszteni, bármi történjék is, ki kell tartanunk egymás mellett. Még ha valóban nehéz is lesz ez az egész, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy most, éppen most, mikor végre találtunk valakit, aki szeret, s akit viszont szerethetünk, az utolsó pillanatban elengedjük, meg hát… miért is tennénk ilyen baromságot?
   Aztán elhúzódunk egymástól, kezem kezére csusszan, majd egy finom kézcsók után el is engedem. Megigazítom álarcom, mint holmi szemérmes maszkot húzok vissza, s egy szívtipró mosoly keretén belül válaszolok neki.
- Igen, úgy tudom, ma estére van még pár csinos hölgy, akit lesz alkalmam körbevezetni a parkban, s megcsodálni az éjjeli táj szépségeit. – odanyúlok, s jelzésként egy kósza hajtincset füle mögé hajtva igazítok meg. Nyilván én voltam a tettes, s normális esetben sajnálnám a dolgot, de az esetek többsége, melyben részt veszek, öhm… nem a normális, szokványos eljárás szerint zajlik. – Azt hiszem Miss Crasso már valóban vár rám. – mosolyodok el, húzva az agyát, de tudom, hogy úgysem veszi komolyan, hiszen ez a dolog játék része, amikor cukkoljuk egymást, s mindkettőnek jól esik, oh, de még mennyire jól! – És akkor találkozunk a tánctéren… Miss Pierce. – kéjes mosoly a végére, majd ellépek tőle, s gyomrom kissé összeszűkül, de csak a felismerés miatt, hiszen tudom, hogy mára ennyi volt. Legközelebb, mikor találkozunk már nem lesz sötét, sem csend, és nyugalom, sem a természet védelmező magánya. Helyette egy csomó kíváncsi szem, s nem tehetünk majd mást, mint hogy szótlanul, esetleg egy köszönést megejtve elsétálunk egymást mellett.
   Pontosan úgy, mint egy tanár, és egy diák.

Köszönöm a játékot!

És sajnálom, hogy ennyit kellett várni rám. :$