Satine Cherhal

SATINE CHERHAL

Mottó

Jó nap ez a halálra…

   Alapok

jelszó || "A hideg elfordulás, a közöny a nyílt ellenszenvnél is veszedelmesebb méreg."
így ejtsd a nevemet || Szatin Seral
nem || nő
születési hely, idő || Lion, Franciaország 1982.10.23
horoszkóp || Kutya
kor || 16
vér || sár
évfolyam || 4

   A múlt

Gyerekkor és egyebek, azaz előtörténet:

Mit is mondhatnék… milyen az életem? Talán a legmegfelelőbb hasonlat: olyan, mint a Ponyvaregény, pörgős, izgalmas, émelyítően undorító részekkel tűzdelve, vagy esetleg, mint a balkáni tömegközlekedés: koszos, büdös, nem éri meg a pénzét, ám mindig tartogat meglepetéseket. Higgyétek el nekem, tényleg olyan, azt mondják, Magyarországon megver a kisebbség, mert magyar vagy, Romániában meg úgy járnak a vonatok, hogy csak lassítanak a megállóban, le kell róla ugrani, na és persze az útitársad egy hegyi parasztasszony a csirkéivel, jobb esetben pár bliccelő suhanc. Vicces, pont, mint mi… nem is tudom, mikor fizettem én utoljára az utazásért… fizettem én valaha egyáltalán? Sokan mondják, nagy simlis vagyok, na de idáig is el kell jutni, és persze még mindig inkább vagyok pofátlan gazfickó, mint Hollóhátas stréber a Roxiban. Na igen, bizony én oda is járok! Puccos magániskola a jó öreg ángélusoknál, és egy ilyen sutyerákot is felvettek, mint én!
Szóval Lion-ban születtem, egy füstös gyárvárosban, ahol ugyanolyan idegesek az emberek, ugyanakkora csúcsidőben a dugó, ugyanannyi a kurva, a drogos, az alkoholista, ugyanannyi az utcagyerek meg az unatkozó borotvapengés emós, mint bárhol máshol. Szóval egy manapság teljesen normális családba születtem. Anyám éhenhalós művész, még galériája is volt a belvárosban, apám akkor még szimplán diplomata, kék rendszámos szolgálati autóval. Nem sokra emlékszem kiskoromból, és azt hiszem, ez teljesen normális. Ám leginkább anyára, mert vele voltam a legtöbbet. Emlékszem arra, amikor takarított, énekelgetett, a zene hangosan szólt a rádióból… segíteni akartam neki, de sajnos inkább csak kontárkodtam, persze a szándék a lényeg. Vagy amikor tél volt, leesett az első hó, én pedig mindenképpen ki akartam menni az udvarra hóembert építeni. Anya mondta, hogy hideg van, de én mindenképp bele akartam túrni a nagy fehér tömegbe, hó-angyalt formázni, vagy golyókat gyúrva belőle, dobálni a szomszéd néni macskáját a kerítésen. Anya akkor tetőtől talpig beöltöztetett, nehogy megfázzak, jó negyed órás meló volt legalább. Kimentem. Tíz perccel később már a konyhában vacogtam, és vártam a forró kakaómat. A narancssárga edzőcipőm – mert persze nem voltam hajlandó felvenni azt a randa csizmát – teljesen átázott, ahogy a kesztyűm is. Anya megmondta… de persze miért is hallgattam volna rá? Akkor is szólt a rádió… anya nagyon szerette a zenét. Ahogy emlékszem rá, mindig hallgatott valamit, bármit is csinált, ha főzött, ha takarított, ha festegetett. Nagyon szép rajzai voltak, gyerekkönyveket írt és illusztrált. Még a mai vén fejemmel is elámulok, milyen szépek a művei, és egyszerűen nem fér a fejembe, hogy én magam miért nem jutok a pálcikaembernél tovább? Ebben az egyben talán apára ütöttem. Bizony, róla még annyi emlékem sincs, sose jött értem az oviba, vagy olvasott esti mesét. Sőt, igazából szinte teljesen hiányzott az életünkből. Az enyémből, és anyukáméból…
Aztán anyának egyszer csak nőni kezdett a pocakja. Emlékszem, annyit hallgatóztam, és beszéltem a köldökébe. Rettenetesen vártam Jean-Luc-öt, és annyira büszke voltam, hogy nekem is lehet testvérem! Persze, mikor megszületett, kicsit meglepődtem. A pelenkareklámokban olyan helyes babák mosolyogtak, gagyogtak meg miegymás, ám az én kis béka kistesóm olyan piros volt meg ráncos… legalábbis eleinte. Kelletlenül fintorogtam, nem erre számítottam a nagy várakozásban. Ám akkor anya átölelt, és azt mondta, szeressem nagyon a kisöcsémet, és vigyázzak rá, mert ha majd ő egyszer meghal, csak mi leszünk egymásnak. Akkor persze rögtön eltörött nálam a mécses, mert kisgyermekként annyira rémisztőnek tűnt a halál gondolata, főleg ha a szüleinkről volt szó… Akkor még nem is sejtettem, ez talán már az előszele annak a rettenetnek, mely később következett.
Jean-Luc pedig csak nőtt és nőtt, egyre angyalibb, egyre szeretni valóbb lett. Nem volt nekem szükségem játék babákra, volt nekem egy igazi. Egész nap képes voltam rakosgatni az elméretezett duplo legót vele, vagy lapozgatni a szép képeskönyveket, esetleg ülni vele a tévé előtt és bambulni kedvenc meséinket. Közben elkezdtem iskolába járni, és bár a tanuláshoz sose fűlött igazán a fogam, de szerettem volna, ha anya boldog lenne, így igyekeztem jó jegyeket hazahozni.
Akkor télen azt hittem, anya megfázott… mindenki azt hitte. Sose dohányzott, nem lehetett más oka a folytonos köhögésnek. Apa nem sokkal később új munkát kapott, nagyobb kocsiért, több fizetésért. Ám ennek az volt a feltétele, hogy ki kellett költöznie Angliába, és persze, minket is vitt magával. Na, akkor történt nálam a páli fordulat. Mondtam már, hogy nem angol az anyanyelvem? Szóval eleinte csak kukán ültem az iskolapadban, és ha a tanár néni rám nézett, én bátran mosolyogtam és bólogattam… tulajdonképpen bármire, hisz egy kukkot se értettem. Persze erre hamar rájöttek, és elküldtek külön órákra. Hát a francia tanárnő imádott. Nagyon sokat csacsogtam neki az anyanyelvemen, mert akkor úgy nézett ki, mint az anorexiás libák egy kiadós hányás után… izé, szóval olyan elégedettnek. Tanulás nem sok volt ezeken az órákon, de hát nekem ez jutott, ajándék lónak ne nézd a fogát.
Így lassanként kezdtem elmaradozni a külön órákról, majd a szimpla tanórákról is, és hát többször jártam a közeli játszótérre, mint eme neves intézménybe. Ott sokkal kedvesebbek voltak a többiek, nem olyan gőgös, beképzelt kis luvnyák, mint az iskolában. Mindig kérték, hogy beszéljek valamit franciául, akkor nagyot nevettek, majd adtak nekem cukrot, csokit, nyalókát… később sört. Amikor életemben először ittam… nos, szégyen vagy nem, én kiköptem, annyira rossz volt. Tökre úgy nézett ki, min a tea, és én hülye arra számítottam, hát meghúztam úgy istenesen. Na azt a csalódást, ami akkor a képemre íródott! Szóval nem szívesen dicsekszem vele… Lényeg a lényeg, tudjátok, miért tartanak sokan pofátlan kis köcsögnek? Mert tőlük tanultam angolul. XD Előbb tanultam meg káromkodni, mint bármi mást.
Persze idő közben a tanároknak is feltűnt, hogy a kis Satine nem jár be az iskolába, csak mellé, és behívták a szüleimet. Hát akkora verést még sose kaptam, mint akkor, azt hittem, minden csontom menten összetörik! Jé, apa rájött, vannak gyerekei is! :/ Szóval megint bekényszerítettek abba a trágya iskolába, ahol a többi sznob ribanc úgy nézett rám, mint egy kistestű sorozatgyilkosra. Ezek után barátaim szinte egyáltalán nem voltak, hacsak nem ideig-óráig. Egyedül a kisöcsém volt az, aki feltétel nélkül kitartott mellettem, mindig átölelt, mosolygott és azt mondta szeret, amikor sírtam vagy szimplán csak szomorú voltam.
Közben anya elment az orvoshoz… addig egyszerűen nem érdekelt a rák, nem is vágtam, miért foglalkoznak vele annyit az emberek… na, akkor tudtam meg. Az én csodaszép, kedves anyukám meg fog halni! Kicsi szívem összeszorult, és akkor jöttem rá csak igazán, milyen rossz, komisz kölyök is voltam eddig! Akkor fogadtam meg, hogy mostantól jó leszek, mindent megteszek, csak hogy anyu ne haragudjon rám. Sőt, már abban is biztos voltam, hogy a Jóisten csak azért tette beteggé az anyukámat, mert én rossz voltam… Akkoriban még többet sírtam, annyira szarnak és igazságtalannak éreztem ezt a rohadt életet. Jean-Luc nem értette mi a baj, miért is értené, hisz még annyira pici? Anyu azt mondta, csak mi leszünk majd egymásnak… tudtam, nagyon kell vigyázzak a kisöcsémre, mert apu biztosan nem fog. Egyszerűen nem képes rá. Talán nem is szeret bennünket… hiszen akit szinte sose látsz, max akkor, amikor alszik, miért szeretnéd? Átköltöztem Jean-Luc szobájába, s minden reggel főztem kakaót anyunak, hátha attól majd meggyógyul, de sajnos nem segített… A Jóisten akkor is büntetett, amikor jó voltam! Alig múltam tizenegy, és az életet már akkor olyannak láttam, mint a londoni utcák szürke pocsolyáit… sötétnek és büdösnek.
Egy szép napon levelem érkezett… ugyanolyan szép nap volt, mint a szomszéd kerti budija. Na mindegy, így szokás mondani. Szóval már megint esett az kurva eső, vagy még mindig? Hát ez van, félig elázott a szerencsétlen papíros, hiszen a bagoly, ami hozta, otthagyta az ablakpárkányon. És amíg elmentem apa vadászpuskájáért, hogy lelőjem, addig jól megszívta magát azzal a trágyalével, ami esővízből, tömény koszból és galambszarból állt. Mindegy, a lényeget el tudtam olvasni. Másnap, még apáék aludtak, amikor kimásztam az ablakon kis hátizsákommal… Anyának főztem még egy utolsó kakaót, reméltem nem hűl nagyon ki, mire felébred.
Akkor ott, a vonatállomáson sorsom megpecsételődött. Egy ismeretlen lány mellé ültem le. Kay… azóta merem állítani, talán pont én ismerem a legjobban. Testvérem lett, a családom. Amióta ismerem, azóta stoppoltam az országút mellett, csöveztem az aluljárókban, parkokban, belógtam koncertekre jegy nélkül, és persze ne feledjük, bliccelek a tömegközlekedésen, ahogy fentebb már említettem. ^^ De hát ettől szép az élet, boldogabb vagyok, mint a leggazdagabb úri ficsúr, akinek gondja úgy semmire nincsen, max hogy nem elég éles borotvapengéje az erei felvágásához. Olyan különös érzés, annyira szokatlan… szokatlanul jó, hogy vannak barátaim… nekem, a tökkelütött félnótásnak, Isten barmának, a kis sutyeráknak…

Az iskolában töltött évek

Mit is mondhatnék a Roxfort-ban eltöltött éveimről? Azt hiszem túl sok a kompromittáló részlet, amit jobb, ha továbbra is homály fed. Akik tudnak róla, mélyen hallgatnak vagy… már nem beszélnek soha többé. Persze, az élet nem egy tündérmese, ezt hamar meg kellett tanuljam. Pedig eleinte annyira úgy indult! Az egész egy oltári nagy átverés… Ám akkor még ott volt a fenekemen a tojáshéj, s azt hittem, tényleg megtörténhet velem is az a csoda, ami a tini filmekben szokott. De sajnos ebben a történetben se nekem jutott a főszerep.
A levél, amit a Roxfort-ból kaptam lehetőség volt az újrakezdésre. Akkoriban annyira gyerek voltam még, egyáltalában nem gondoltam bele, mekkora fájdalmat okozok azzal a szüleimnek, hogy lelépek. Dühös voltam és makacs, annyira haragudtam apámra, hogy eszembe se jutott, meggondolatlan cselekedetemmel anyát bántom meg a legjobban. Ez mindaddig eszembe se jutott, amíg jobban meg nem ismertem Kay Scarlett-et. Vele találkoztam az első napon, közvetlenül a vonat indulása előtt. Neki nem voltak szülei. Árvaházban nőtt fel, s még csak esélye se volt egy szerető családra, ami számomra akkoriban csak nyűgöt jelentett. Nem volt senkije, akitől megtanulhatta volna, mi a jó, vagy a helyes, ám mégis volt olyan bátor, hogy a védelmemre keljen. A nemes, aranyvérű családok ugyanis már az első nap gondoskodtak róla, hogy tudjam, hol a helyem jól felépített társadalmi rendszerükben. Velem egyidős, mégis lelketlen, nagyképű lányok nevettek ki az állomáson, mert nem tudtam, mi fán terem a varázslóélet. Sárvérűnek neveztek, mugliivadéknak… akkor még nem tudtam mi az, abban mégis biztos voltam, bántásból mondják. Kay volt az egyetlen, aki mellém állt akkor, pedig nem is ismert. Belékapaszkodtam. Ő volt akkoriban az egyetlen, aki biztos pontnak tűnt az életemben, bár azt hiszem, ez most sincsen másképp. Azóta nem telt el nap, hogy ne vele hajtsam álmomra a fejem, vagy ne vele ébredjek. Sokszor még álmaimban is elkísér… Hogy is szokták ezt mondani? Mint a borsó meg a héja.
Ám eleinte még rettenetesen gyerekesek voltunk. Örültünk az új lehetőségnek, hogy megtanítanak bennünket varázsolni. Nincs többé matek óra, vagy álmosító töri, nem kell majd leckét írni, az élet pedig csak egy oltári nagy buli, igazi habos torta. Persze hamar kiderült, itt sincs másképpen, mint a többi iskolában. Tanulni kell, ami pedig annyira nem volt ínyünkre. Persze a környezet eleinte mindenért kárpótolt. Mint ahogyan a kisgyerekeknek még a kutyakaki is új, mindennek tudtunk örülni. Na, azért az össze-vissza vándorló lépcsők elsőre iszonyúan rémisztőek voltak, hogy őszinte legyek totál összesz*rtam magam. Attól féltem, egyszer a lábam alól is kivándorol, és úgy járok mint valami szar horrorfilm buta hősnője. Ugyanis rendkívül fantáziadús vagyok a halálnemek tekintetében, köszönhetően a játéktermekben töltött időknek. A Street Fighter meg a Mortal Kombat akkoriban még nagy divat volt mugli körökben. Aztán meg Hagrid varázslényeit is imádtuk, minél rémisztőbben nézett ki egy-egy példány, mi annál jobban rá voltunk izgulva. Még jó, hogy pisis koromban nem voltak annyira népszerűek a japán rajzfilmek. A jó öreg vadőr biztos belezöldült volna, ha az egyik kis kedvencét megpróbáljuk teniszlabdába gyömöszölni. „Acromantula, téged választalak…”
No de viccet félretéve, egyikünk se volt egy Hermione Granger, szóval sok mindenről halványlila segédfogalmunk se volt. A Mardekár házba osztottak bennünket, amiből elsőre csak annyi esett le, hogy többet nem hordhatom a Manchaster United mezemet. Na meg sajnáltam az utánam jövőt, akire a süveg került, mert a legutóbbi bodzaszedés óta gyanúsan viszketett a fejem… Amúgy kicsit csalódásként ért, hogy amíg a többiek szállása feltehetőleg csodás panorámával rendelkezett, minket a többi ön- és közveszélyes pszichopata aranyvérűvel letereltek a pincébe. Az aranyvérűekről alkotott véleményem persze továbbra se változott: genetikai hulladék mind, ezt a belterjes családokról már régen kimutatták. Ám a legtöbb diákkal ellentétben, Piton tanár úr jelenléte számomra kifejezetten megnyugtató volt. Kísértetiesen emlékeztetett Marilyn Mansonra, vagy Ollókezű Edwardra bár Chewbacca is szerepet játszhatott a frenetikus összhatás létrejöttében. Így lehetett bármennyire is morcos vagy szigorú, én mindig is csak a rokonlelket láttam benne… Amúgy egész sportszerű ember volt, nem szólt bele feleslegesen a diákok közti összezördülésekbe. Kay szerint azt az elvet vallotta az öreg, hogy nem az a baj, ha elversz egy griffendélest a gitártokoddal, csak az, ha ez kiderül. A Malfoy gyerek is folyton macerálja Pottert, mégse kapott érte soha.
Visszatérve az első időkre, még egész lelkesek voltunk. Például belógtunk a felsőbb évesek jóslástanára, hátha megtudjuk a jövő heti lottószámokat. Ám amikor kopogtattak az ajtón és Trelawney megkérdezte, ki az… Kiábrándító volt. Hát nem tudja előre?
A legtöbb tantárgyhoz amúgy se volt túl nagy tehetségem. Azt viszont hamar megtanultam, mennyi mindenre hasznos lehet a varázspálca: hátat vakarni, orrot túrni, kipiszkálni az ágy alá gurult holmikat, bökdösni az előtted ülőt – persze ezt az orrtúrás-pormacska hajkurászás kombó után. Így hát mondhatom egy percet se unatkoztunk. Hol mi kergettük Friccs macskáját, hol a gondnok minket, dobáltuk a Fúriafüzet, majd kiröhögtük, hogy nem tud utánunk szaladni, fénykardként használtuk pálcáinkat, végigkergetve egymást a fél iskolán, közben fellöktünk, eltapostunk minden szembejövőt. Olyan üzemi mennyiségű rágógumit nyálaztunk végig az ebédlő székeinek teleragasztgatásához, hogy még másnap is protézises vénasszonynak tűntünk az össeszüttyedt a szánkkal. Persze ennek köszönhetően egy dolgot nagyon jól megtanultunk: takarítani. Mert szerintem senki nem fényezte még annyit a Roxi padlóját, mint mi. Nem ismertük az unalmat, no de legalább a tanárok se! El kellett jönnie a másodévnek ahhoz, hogy rájöjjenek, mivel lehet a hiperaktív gyerekeket igazán lekötni.
Ám közben eljött az első nyári szünet, és a sok gyerekes csínytevés után nem volt kedvünk visszavonulni „otthonaink meghitt magányába”. Ha apám bármit is tudott volna arról, mivel töltöttem az elmúlt tanévet, tuti rögtön agyoncsapott volna. Persze a leveleimben úgy emlékeztem meg a Roxfort-ról, mintha csak fegyház lenne kiskorú bűnelkövetők számára, így azt hiszem, rendkívül elégedett lehetett. Mégse éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy hosszú hónapokat töltsek el társaságában. Láttatok már azt, ahogy a western filmekben a hősök kiugranak a száguldó vonatból? Nagyon vagánynak tűnhet, ám nekem elhihetitek, ha a szerelvény csak hússzal araszol, akkor is benne van a pakliban, hogy rosszul esel és kitöröd a nyakad. Rohadt ijesztő. Mi mégis voltunk olyan ütődöttek, hogy megtegyük. Majdnem kiment a bokám, ám mégis örök hálával tartozok az őrangyalunknak, hogy nem lett nagyobb bajunk. Egy ideig sikerült kint csöveznünk a tengerparton, ami egész menőnek tűnt, amíg még a pénzünk tartott. Pár napot még az egyik háztársunk villájában is eltölthettünk, köszönhetően annak, hogy a srác az újralátás örömére szétcsapta a fejem az egyik sziklán. Marcus Mirol mindig is a szívem csücske volt, valami ellenállhatatlan vonzódással kevert undor dolgozott bennünk folyamatosan egymás társaságában. Ennek persze az lett az eredménye, hogy rövid ideig együtt bandáztunk, majd valamin összekapva pépesre vertük egymást, végül újra kibékültünk és kezdődött minden elölről. Az a bunyó kicsit keményebbre sikerült, mint gondoltuk, így hamar a Szent Mungóba kerültem… azt mondta, hogy a húga vagyok! Persze mindenki ismerte a családját, ám nem szóltak semmit, ahogyan a befolyásos sarjaknál ez már csak lenni szokott. A húga… ez valamiért nagyon bántott, bár az akkori tyúkeszemmel nem tudtam megmagyarázni magamnak miért. A varázslók csodaszereinek köszönhetően hamar felépültem, a bibi ezzel csak egy volt. A koponyaalapi törés mellékhatása: többé nem éreztem szagokat, vagy legalábbis csak nyomokban. Azóta folyton azzal cukkolnak a csajok, hogy büdös vagyok. De nézzük a jó oldalát: megeszek bármit, az se zavar, ha már zöld a virsli, hiszen azóta minden egy kicsit fűrészpor ízű… az egyedfejlődés csodája: a szaglás és az ízlelés összefügg.
A nyár második felében végül csak hazaevett a fene, így kiváló lehetőségem volt megfigyelni: anyunak a kemoterápiától kihullott a haja. Amikor megláttam, azt hittem rögtön elsírom magam. Eddig nem mertem bevallani, de ez elől menekültem idáig. Képtelen voltam elfogadni. Csak fogtam a kezét, de képtelen voltam bármit is mondani. Az én gyönyörű anyukám…
A halál számomra mindig is megfoghatatlan dolog volt. Nem akartam tudni a létezéséről, süketnek és vaknak tettettem magam. Amikor visszatértünk az iskolába, csak figyeltem a többi diákot, milyen boldogan, önfeledten üdvözlik egymást. Irigy voltam. Dühös voltam. Nem értettem, miért pont velem történik mindez, miért nem azzal a vigyorgós hugrabugossal, vagy az okostojás hollóhátassal? Még annyira se tudtam a tanulásra koncentrálni, mint eddig. Éjszaka sokszor csak bőgtem párnáim között, hiába bújt hozzám Kay, ölelt át és csitítgatott. Az lüktetett csak a fejemben: mikor lesz már vége? Eljött a karácsony, ám az üdvözlőlap helyett kapott gyászkeretes levelet azóta se bontottam ki.
Sokszor még ma is eszembe jutnak azok ez elpazarolt hónapok, amit nem anyuval töltöttem. Arra gondolok, mi lenne, ha minden másképp alakult volna. Lehet, most nem tudnék seprűn repülni, vagy bűvös jeleket róni a levegőbe. Együtt lennénk újra, vennénk egy szép kertes házat a külvárosban, anyu fésülné a hajam, elsírhatnám neki a problémáimat, elmondaná milyen nővé válni… Rendes suliba járnék, ahol sok barátom lenne, vagány házibulikat csapnék, aztán járnék egy fiúval, akivel nekem is családom lehetne. Mi lenne, ha? Kár is ezen gondolkodni.
Ezt mondta McVénGalagony is, aki azért nem is olyan rettenetesen szörnyű vén banya, hiába bosszantjuk annyit. Látta, hogy sokat pengetjük az akusztikus gitárt, így a többi tanárral úgy döntöttek, kipróbálhatjuk magunkat komolyabb hangszerekkel is. Nem tudom ezt sajnálatból ajánlották-e, vagy úgy gondolták ezzel leszerelik a büdös kölyköket egy időre, de mindenképpen kiváló ötletnek bizonyult. Onnantól Kay-jel minden időnket a próbateremben töltöttük. Idő közben csapódott hozzánk Megan Salaban, mint szintis és CC, az unokatesóm, a dobosunk. Megalakult a NOIR, így nem maradt több időm arra, hogy emésszem magam. Kiüvölthettem, höröghettem magamból minden érzést, ami akkoriban a lelkemben kavargott. Érdekes, ahogy egyre jobban fejlődtünk zeneileg, a népszerűségünk ezzel egyenes arányban nőtt a suliban. Lényegében, a roxis diákok se különböznek sokban a hétköznapi tinédzserektől. Év vége felé még a Mardekár kviddics csapatába is bevettek. Ugyan csak, mint cserejátékost, de az is több mint a semmi. Apropó, év vége. Életem első és eddigi egyetlen nagy szexuális töltetű frenetikus élményét is ekkor éltem meg. Ugye említettem a verekedős Marcus-t? Az évzáró előtti este az óratoronyban üldögéltem, mint mindig, amikor csak egy kis magányra vagy ihletre vágytam. Persze biztosan követett, hisz mindig azután szaglászott, milyen „törvénybe ütközőt” csinálhatok éppen, amivel aztán megzsarolhat vagy szívathat engem. Ez amolyan jó mardekáros szokás, így azért csak van bennünk valami közös. Persze rögtön kiszúrta, hogy lelkesen körmölöm következő szerzeményemet, amit jó szokásához híven kitépett a kezemből, hangosan felolvasta, majd jól ki is röhögött. Ennek, mint mindig, most is egyenes következménye volt a rugby meccsekről már jól ismert teljes testes vetődés és egymás gyilkolása. Akkor még nem tudtam, mi volt az oka annak, hogy a végén ebből valami teljesen más lett, ám amikor ő került felülre, a szokásos bal egyenes helyett egyszerűen megcsókolt. Magamat ismerve, azt gondolnám ilyenkor a legkönnyebb tökön rúgni, ám valami megmagyarázhatatlan okból mégse tettem meg. Nem tudnám pontosan leírni, milyen is ez az érzés, de hihetetlen izgalmas, ha tudod, olyan valakit ölelsz magadhoz, aki bármelyik pillanatban kicsinálhat. Mert képes lenne megölni, és te is képes lennél rá. Akárcsak a kígyó, házunk címerén. Mégis, ezt a pillanatot, a hihetetlen izgalmat eltettem elmém kis dobozába, ahová már csak a szép emlékeket gyűjtögetem, s kizárom a rosszat. Később tudtam csak meg, mi volt az oka ennek a páli fordulatnak. Marcus-t a Durmstrang-ba küldték. Nem láttam őt soha többé…
Kay persze erről is tud, ahogy minden másról. Sose szól semmit, mégis tudom, mennyire megérti, mit érzek. Azt hiszem, néha túlkomplikálom az életemet, és sokszor bizony elmerülök a saját nyavalyám boncolgatásában, miközben nem veszem észre egyáltalán, mi történik körülöttem. Úgy tudom, Kay addigra már nem is az első pasiját koptatta. Persze, mindig azt mondogatta, „milyen kiválóan használja az adottságait, hogy ennyire ki tudja használni a férfiakat”. Mind a ketten tudtuk, inkább ő az, akit kihasználnak… egyik fiú a másik után. De ő mindig csak mosolygott, pedig tudom, legszívesebben zokogott, tört-zúzott volna. Neki se volt könnyű. Ennyit a „Férfiak az életünkben” című fejezetről, többet ne is essék szó róla.
Lassacskán sikerült életemet új alapokra helyezni. A zene volt az új cél, a múltat a NOIR megalakulásakor végképp lezártuk. Persze a nyári szünetben folytattuk azt, amit a suliban elkezdtünk. Béreltünk egy szakadt garázst, és minden energiánkkal azon voltunk, hogy mi legyünk a legmenőbb női rock banda, ami a The Runaways óta megjelent a könnyűzenei porondon. A nagy fellépésünk a rákövetkező tanév karácsonyán volt. Frissen váltottuk az előző, végzős zenekart, ám ahhoz képest mégis oltári nagy sikerünk volt.
Eddigre sikerült leszoknunk a gyerekes csínytevésekről. Egyrészt nem sok időnk maradt rá a zene mellett, ezt a tanárok jól látták, másrészt sokkal kreatívabb hobbyt találtunk a fennmaradó időszakra. A suliban sajnos se sört, se cigit nem lehetett kapni. Ám a fantáziadús fiatalok erre is hamar találnak megoldást. Mert ahogy mondani szokás: „Amiből lekvárt lehet főzni, abból pálinkát is.” másrészt mi az, amit nem lehet elszívni? Határozottan szeretem a Gyógynövénytan órát, sok hasznos dolgot megtanul az ember. Azóta látogatjuk olyan lelkesen, mióta CC megpróbált elszívni egy feltekercselt szórólapot és majdnem megfulladt. Amúgy a tökpálinka meg egész iható…
Az élet kezdett egész elviselhetővé válni. Buli bulit követett, a vizsgákon meg csak átszuszakoltuk magunkat. Újra eljött a nyár, mi pedig melózni kezdtünk a Black Cat Pub-ban. Igaz, azért ez sem volt fenékig tejfel, ugyan esténként zenélhettünk néha, de nappal keményen mosogatni kellett. Mégis, szabadok voltunk, és ez felbecsülhetetlen a mostani zavaros időkben. Voldemort újra színre lépett, s elkezdte építgetni a saját kis Harmadik Birodalmát. Mi pedig jól felfogott érdekünkben megpróbáltunk lelépni a színről. Eszünk ágában se volt visszamenni a suliba, hogy újra megalázzanak a származásunk miatt. Ennyit nem ért az egész. Gondoltuk meghúzzuk magunkat tizenhét éves korunkig, aztán ereszd el a hajam. Kezdjük ott, hogy az „Alohomora” a mi legjobb eszközünk a gyors meggazdagodáshoz, másrészt úgy vettük észre az Imperius-átok is újra divatba jött, ígyhát a lehetőségek tárháza végtelen…
Ám hiba csúszott a számításunkba.

Szerepjáték példa

Hangos dörömbölés hallatszott az egyik londoni szórakozóhely wc-jében. Satine egy pillanatra összerándult a zajra, majd az ajtó felé kapta tekintetét. Graffitik hada hirdette itt a helyi törzsközönség zenei ízlését, politikai véleményét, vagy vonzódásának tárgyát. A kilincset már rég lelopták, csupán egy kallantyú tartotta helyén az ajtót, a budi illesztéseinél pedig valami rozsdabarna lé szivárgott, egészen hasonló, mint amit az iskolai vécétartályokban találnak, ha elakad a lehúzó. Persze, mindenki tudja, hogy oda dobják a csikkeket, meg minden mást is, ha ellopják a kukát. Ám a lányt mindez egyáltalán nem zavarta, az utóbbi időben szinte mindennapos látvány volt… amióta dobbantottak a suliból. Hátát a szomszéd fülke falának támasztva kuporgott a budin, majd ajkához emelte a házilag sodort cigit.
-   Héé, itt vagy? – hallotta odakintről barátnője hangját, majd az újabb dörömbölést most már a szomszéd fülke ajtaján.
Sat kattintott párat a vihargyújtóval, ám az sehogy se akarta az igazat. Türelmetlenül megrázta, majd újra próbálkozott… és újra. Végül csak elmorzsolt pár rövid szitokszót, s visszasüllyesztette zsebébe a gyújtót. Unott ábrázattal akasztotta le a kallantyút, majd kilökte az ajtót.
-   He? – nyögte továbbra is bagóval a szájában – Nincs egy öngyújtód?
A másik lány sietve rázta meg rózsaszín tincseit, miközben egyik kezével még mindig kissé viharvert ingét gombolgatta. Idegesen tekintett körbe, majd közelebb hajolt Sat-hoz. Valamitől gyanúsan vastag volt a bal zsebe, s ahogy sejthető volt, nem a saját tárcáját tartotta benne, ahogy a hátsó kettőben se. Ugyanolyan kellemes jázmin illata volt, mint mindig, ám most belekeveredett az eddig elfogyasztott alkohol semmivel össze nem keverhető illata.
-   Megvan a szajré, húzzunk innen.
A tényfeltárás elég lényegre törő volt, így Sat füle mögé tűzte a joint-ot, majd feltápászkodott a vécéről. Odakint éppen új dalba kezdtek az egyáltalán nem szomjas ám annál tehetségtelenebb karaokézók, a másik helységből pedig áthatóan lüktetett a basszus… a zene mindegy egy „bizonyos szint” után. Sat fintorogva nézett a másikra, majd az előbbinél is kelletlenebb ábrázattal vakarta meg bal karján vadiúj „Memento Mori” tetoválását.
-   Valamit tuti elk*rtak most, a múltkori nem viszketett úgy, mint a rohadás.
Odakint hűvös volt, s ahogy mindig, most is szemerkélt valami szmog-szennyezte ónos eső az égből. Vagy legalábbis ritkán locsolnak hajnali háromkor muskátlit a balkonon. Sat hunyorogva nézett fel, persze nem látott semmit, csak az ajtó fölött pislogó neonreklámot, mely lelkesen hirdette a nagy múltú szórakozóhely nevét: „The Hole”. A motorok a párhuzamos utcában álltak, így Sat sietve rángatta magára a ruhatárból felmarkolt dzsekit. Kicsit furcsán nézett rá ugyan a kiszolgáló személyzet, ám végül mégis megkapta az egyik asztalon felejtett címkéhez tartozó fekete férfi bőrdzsekit. Szótlanul siettek végig a halovány utcai lámpák alatt, el a szolgálatot teljesítő lányok mellett, majd a sötétzöld robogóhoz lépve kikattintotta az immobilizer-t.
Az úton nem nagyon volt forgalom, csak a taxisokat kellett kerülgetni, meg olykor egy –egy éjszakai buszt. Már csak pár percre voltak a Black Cat-től, amikor is az út széléről meghallották azt az ominózus nyávogó hangot, amitől még egy törvénytisztelő polgárnak is összerándul a gyomra.
-   A robogókkal húzódjanak le! - hallották a hátuk mögül a hangszórót. Tudták, hogy ebből baj lesz, hiszen pár nappal ezelőtt szedték le a rendszámtáblát a robogókról. Ám ez a kis csalás a hengerűrtartalommal még a kisebbik gond volt, a nagyobb inkább a jogsi hiánya… na meg a járművek beszerzési módja.
-   Gáz van. – hallotta a headset-ből, s mintha csak összebeszéltek volna, szinte egyszerre adtak kövér gázt és indultak meg a felüljáró felé. Mit nem adott volna most akár a leggyatrább seprűért, vagy egy apró kis hoppanálásért, ám most még csak a pálcáját se használhatta. Pedig, ha lekapcsolják, egyenesen mehet a fiatalkorúak börtönébe… Ez a lehetőség egy pillanatra még Voldemort-nál is rémisztőbbnek tűnt számára.
A másik lány lazán átvágott a piroson, majd a következő lehetőségnél lekanyarodott jobbra, Sat pedig utána. Nem sokat látott az egészből, csak a vakító fényszórókat, hallotta a fékcsikorgást, majd egy iszonyatos csattanást az azt követő éles, súrlódó hanggal. Pár centivel mehetett csak el az éppen kibillenő kamion mögött, majd élesen balra kanyarodott. Fagyos rémület mart szívébe, míg a motor végre megállt. A másodpercek kínosan hosszúnak tűntek, szinte már a szemei lüktettek szapora pulzusától, ám pár pillanatig még nem mert megfordulni. Nem gondolkodott, mégis valahol mélyen a tudatában ott lappangott a szörnyű tény. Annyira remegett, hogy a sisakot is képtelen volt kicsatolni … A háttérben újra felcsendült a sziréna hangja, ám ezt Sat egyáltalán nem halotta. Lekászálódott a motorról, majd tett pár lépést visszafelé. Végül csak leült a földre, miközben a szemerkélő eső tisztára mosta a vértől mocskos utat.

   Jellem

Önfejű, makacs, sokszor nehezen kezelhető hölgyemény. Úgy gondolja kapott már elég pofont az élettől ahhoz, hogy most már inkább ő ossza azokat. Mivel lassan elvesztette családját, s később barátait is, nincs ami nagyon kordában tartsa, legfeljebb az életösztöne. Általában elég szókimondó, amihez kellő neveletlenség is párosul ahhoz, hogy még bántóan őszinte is legyen. Arra törekszik, hogy rettenthetetlennek, megingathatatlannak látsszon, míg közben állandóan gyötri a bizonytalanság és a magány. Pedig alapvetően társaságkedvelő, "bandázós" csaj a szíve mélyén.

Erősség || Feltétlen hűség és kitartás azok irányába, akik fontosak neki.
Gyengeség || Dacos, önfejű lány, aki ha az igazság fájó, nehezen tér napirendre fölötte.

   Apróságok

mindig || sör, bor, vodka, whisky, pálinka... no de: 1. Kay, 2. a testvére 3. sci-fi 4. informatika 5. zene 6. kviddics vagy foci, amihez éppen hozzájut
soha || 1. a meleg sört 2. a korán kelést 3. a rendrakást 4. cig.. khmm a klingonokat, de a rasszista elképzeléseket nem illik részletezni Bibíí

5. a cuppogós nyálas zenét
hobbik || pengeti a húrokat
merengő || legjobb: A banda első hivatalos meghallgatása. legrosszabb: Barátnője balesete és az, hogy a le akarták kapcsolni a gépekről.
mumus || Kay elvesztése
Edevis tükre || Sikeres zenésznek lenni.
százfűlé-főzet || *értetlen homlokráncolás* birodalmi rohamosztagos ízű?
Amortentia || jázminos tea
titkok || most soroljam el miket csórtam eddig?
azt beszélik, hogy... || "marihuánát termeszt a hátsókertben." Pedig ez nem is igaz, a mandragóraágyás mögött termesztem... na jó, csak vicc volt.

A család

apa || André Cherhal, 42, kvibli, kifejezetten horrorisztikus kapcsolat
anya || név; kor; Agnese Nano, 35, mugli, RIP
testvérek || Jean-Luc Cherhal, 11, szív

állatok || Chérie Bibíí a mosómaciiiiiiiiiiiii

Családtörténet ||

Az előtörténetben részletezve.

   Külsőségek

magasság || 162 cm
testalkat || sportos
szemszín || zöld
hajszín || barna/fekete
kinézet || Kunyiztak már tőled cigit valamelyik könnyűzenei fesztiválon? És jól megnézted magadnak az illetőt? Na pont úgy néz ki.

   A tudás

varázslói ismeretek || Őszintén szólva nem éppen kitűnő tanuló, van olyan óra, amire csak azért jár be, mert muszáj. Talán még a bájitaltant szereti a legjobban, valahol emlékezteti a kémiára, na meg persze repülni is imád, köszönhetően a jó egyensúlyérzékének. De ezzel ki is fújt a kiválóságok listája. Általánosságban az érzelem/gondolatmanipuláló varázslatokat tartja csak valamire, ám a sötét varázslatokat/kivédésüket teljességgel haszontalannak véli... egyszerűen bármelyik lőfegyver gyorsabb és pontosabb, mint bármilyen hosszas bűvölés után kilőtt takony.
felvett tantárgyak || Repüléstan, Mugliismeret
pálca típusa || ami éppen akad… de az alap, 5 1/2 hüvelyk, borostyán, unikornisszőr maggal
RBF || -

   Egyéb

avialany|| Joan Jett