A Nagyterem melletti limlomterem

Egy terem tele limlomokkal, amit általában Friccs gyűjtöget össze, használ, vagy csak tárol, nem népszerű a diákok körében, koszos, és kevés hely van belül, de egy bál alkalmával biztosan jól ki lehet használni, az ilyen kis zugokat.

[- Nem vagyok többé a bábod! –]

Este. Féltem ettől a perctől azóta, amióta tudom, hogy mi vár rám. Megjelenni az emberek előtt…
Mély sóhajjal pillantok az ágyon lévő finom papírra, s rajta a szép dőlten írt betűkkel tarkított szövegre. Ezerszer olvastam már ez, ha nem többször. Szinte kívülről fújom, és ha álmomból keltenének is tudnám. Ő írta, s a bálra hív. Szinte már kötelez, és nem hagyhatom cserben. De miért is nem? Mert inspektor? Mert mindenki tud rólunk? Mert egy diáklánnyal kötött szerelmétől hangosak a folyosók?
Mind nyomós érv, de ez engem nem hatna meg, tudta ezt ő is jól. Mind-e helyett a szavak ereje hatott meg. Valahogy némán is kiéreztem a fájdalmat. Furcsa mód az ember azokat sebzi meg a legkönnyebben, akik a legközelebb állnak hozzá. Így volt ez egész életemben, s úgy tűnik folyton önnön hibámba esek újra meg újra. Először Bennel, aki most, mint megtudtam azzal az indiános lánnyal jön. Meglepett, hogy nem a húgát kíséri, hiszen… kötelessége lenne ha a régi tradíciókat néznénk szigorúan. Valahogy ettől is tartok kissé.
Én Brandon oldalán. Mint egy rosszfajta mese főhőse, aki kénytelen boldog lenni, mosolyogni, holott… csak egy tárgy vagyok, akit mutogat. Ezt vágtam a fejéhez is azon a bizonyos estén, amióta nem láttam. De valóban így van-e? És ha igen, akkor miért veszem fel a törtfehér ruhámat a hozzávaló kiegészítőkkel?
Miért fújok magamra egy leheletnyi parfümöt, s miért illesztem fel az arcomra a maszkomat? Rejtély. S mikor a tükörbe pillantok, hiába én vagyok. Mindössze egy dróton függő bábot látok.
Mély levegővel távozom a szobából.
A tánctér már szinte megtelt, mire a lépcsőn könnyeden siklok le, s tekintetem körbejár keresve az ismerős alakokat a sok idegen közt. Végül persze nem én vagyok az, aki rátalál bárkire is, hanem akire rálelnek. Az egyik percben még egyedül állok, míg a következőben már egy kar fonódik az enyémhez, és egy arc hajol a fülemhez, hogy suttogva ossza meg, örül, hogy lát.
Bólintok. Többre nem futja tőlem, mert a torkom kiszáradt, s mintha egy hatalmas gombóc szorítaná el. Mire észbe kapok, már a bálterembe állunk, s a táncoló párok tömege jelenik meg, mintha egy tündérmese lapjai elevenednének meg. Valahogy a zene minket is magával ragad, s a ritmusra jönnek a lépések, már-már ösztönösen. A ruhák suhogása, a fények, illatok mind bódító hatással vannak az emberekre, akik mosolyogva, csillogó szemekkel élvezik azt a ritka pillanatot, amikor ilyen vészterhes időkben végre kissé elfeledhetik bánatukat.
A gyönyörű kék szemekbe pillantva, aki tart engem, mintha csintalan fényt vélnék felfedezni. S mintha… elmosolyodnék?
Hát ennyi elég neki? Egy bál, egy tánc, talán némi fűszer és megadom magam?
Igen.
Saját magam lepem meg a legjobban, mikor megadóan simulok jobban a karjaiba az eddiginél is, s vakon bízom benne újra, mint egy ostoba madár, az őt ugyan etető, de teljes mértékben fogva tartójához.
De az álom véget ér,  ahogy a zene utolsó akkordjai is elhalnak, s mielőtt új dal kezdődne, mi kissé kintebb vonulunk a nagy tömegből, ahol újabb tánc kezdődik hasonló, bár nem teljesen ugyanolyan stílusban.
- Pár perc múlva gyere a színpadhoz, kérlek. –
S mire feleszmélek, ismét egyedül vagyok. Körülöttem maszkok, ruhák, nevetés és beszélgetés moraja, s most igazán egyedül érzem magam egy percig, amíg az ostoba gondolatot kikergetem a fejemből. Várok. Hogy mennyit nem tudom, ahogyan azt sem értem, miért kell. Majd végül elindulok előre, s mire kissé előrébb jutok, halk de egyre erősödő hang veszi át a zene helyét.
Csengő? Harang…?
Üt. És pontosan tizenkettőt. Átvillan az agyamon az éjfél fogalma, de hirtelen nem tudok mit kötni hozzá. Egészen addig a pillanatig nem, amíg észre nem veszem a mellettem állót, amint a vele párban lévő hölgyhöz nem fordul, hogy megcsókolhassa.
A csók!
S ekkor, mintha az idő lelassítana, vagy talán meg is állna. A fejem akaratlanul is mozdul, a hajam lágyan súrolja a vállam, miközben a szemeim a látványt figyelik. Az, aki percekkel ezelőtt velem volt, most valaki mással van. Mással, úgy, ahogy nem kellene.
Nem tudom ki az, nem is fontos. A tényeken semmit nem változtat, egész addig, amíg az agyam fel nem fogja a látottakat. A kék szemek rám villannak, s mintha már kárörvendés lenne benne.
Eddig is az volt?
Egy percig mozdulatlan vagyok, még a levegő is kiszorul a tüdőmből. Soha nem éreztem magam ennyire megalázva, még akkor sem, amikor azon a holdtalan estén a Jéghercegnő vált belőlem.
A kezeim az elsők, amelyek cselekvésre képesek. A maszk zsinórja könnyeden enged, s arcom szabaddá válik egy pillanat alatt. Mintha önmagam fedném fel, s nemcsak az arcom, a nevem. Hanem az érzéseim is. A könny lehullik az arcomon, miközben Brandont figyelem.
Mivel érdemeltem ki? Nem tudom.
A maszkom elé esik, s hangosan ütközik a padlóval, miközben meglehet el is törik, hisz olyan finom munka.
- Nem vagyok többé a bábod! –
Hogy suttogom-e ezeket a szavakat, vagy üvöltöm, nem igazán tudnám megítélni. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy kimondtam az előző másodpercben. S a lábaim is saját útjukat kezdik el járni. Kifelé, futva a teremből, embereket lökdösve, tolva, ha nem adnak utat, hangos lármát csapva ezzel. Körülöttem meglepett tekintetek, aggódó, szánakozó, vizslató szempárok.
Gyűlölöm. Gyűlölöm mindet.
Gyűlölök mindenkit.
A tömeget, a lányt… és Brandont.
A leginkább…. magamat.

[Hová sietsz Yolanda?]

these wounds won't seem to heal
this pain is just too real
there's just too much that time cannot erase

-   Hová sietsz Yolanda?  - kérdezem mosolyogva, a földet nézve, miközben a fiatal lány sietve tipeg el mellettem. Megáll, és rám néz, érzem, hogy néz.
-   Mit akarsz?   - kérdezi ingerülten.
Felnézek rá, felhúzott szemöldökkel, mire ő megforgatja szemeit.
-   Mit óhajt Inspektor úr?   - érzem az erős gúnyt, de nála, és a jelenlegi helyzetet tekintve elnézem neki.
-   Mintha sietnél valahová.   - jegyzem meg, és közelebb lépek hozzá. -   Keresel valakit?  -
Yolanda gyanúsan, kissé mérgesen néz álarca mögül, halk, majdnem néma nevetést hallatok, hiszen jót mulatok a lobbanékony lány viselkedésén, pontosan ugyanúgy viselkedik, mint legutóbb.
-   Igen, szóval, ha megbocsát...!  - és már fordulna el.
-   Nem bocsátok meg.  - suttogok, és még közelebb lépek. -   Hogy vagy mostanában? Hogy telnek a napjaid?  - a düh helyett értetlenség és gyanú lengett körül.
-   Ugyan már, dehogy érdekli Önt, hogy hogy vagyok, ne köntörfalazzon! Mit akar?   -
Némán mosolygok, majd a lehető legközelebb lépek, és megfogom a derekát.
-   Időt. De már megkaptam.  - és felcsendült a harangszó. -   Micsoda véletlen. Pont éjfél.   - azzal megcsókolom, mielőtt kiragadná magát karjaimból.

Csók közben máskor lehunyt szemmel élvezem a női nem ajkainak puhaságát, frissességét, és ízét, de tekintetem most a mögöttünk álló Yvette-et nézte, akinek néma ajkairól egy mondatot tudtam leolvasni. Yolanda ebben a pillanatban kitépi magát karjaimból, és emeli a kezét, hogy megpofozzon, de tenyeremet csuklójára fonom, így kezeink megakadnak a levegőben. Erősen megszorítom, és leeresztem a kezét.
-   További szép estét!   - mondom hűvösen, és Yvette-re nézek, de ő már nincs ott.
Neki iramodok a tömegnek, és bár nem futok, lépteim gyorsak. Hamar szemem elé kerül a magassarkúban tipegő lány, és még a Nagyterem kapujánál sikerül megragadnom a kezét. Erősen megszorítom, és két lépéssel arrébb vonszolom magunkat az egyik is lomterem elé, amit Frics szokott csak használni. Másik kezemmel feltépem az ajtaját, és két ölelkező fiatalt látok meg, aki az ajtónyitásra nem bontakoztak ki, csak ijedten ránk néztek.
-   Kifelé!  - mondom ingerülten.
A turbékolók ijedten kiszaladtak, és eltűntek a lépcső felé, én pedig betoltam Yvette-et a lomokkal teli terembe, és magunkra zártam az ajtót.
Az ajtó előtt álltam, és őt néztem. Most nem rendítettek meg a potyogó könnyei, mint máskor. Meredten néztem rá, és mielőtt megszólal volna, megelőztem.
-   Igen, direkt csináltam.   - mondom talán kicsit büszke arccal is, hogy még jobban fájjon neki az igazság. -   Hálátlan liba!   - mondom lassan dühödten.
Furcsamód fogott el a méreg, nem is számítottam rá, hogy ezt fogom tenni, nem így volt eltervezve. De tessék Jéghercegnő, ha valami bánt, ha valami furdalja a picire összefagyott, drága, aranyos kis szívecskédet, most mondd.

[- Hogy képzeled, hogy ezek után még sértegethetsz? Pont te, aki a fertő mintapéldánya vagy...Hát nem aláztál már meg elégszer, Gray? A múltkor is, most viszont minden határon túlmentél! TŰNJ EL AZ UTAMBÓL DE GYORSAN, ÉS TESZEK RÁ HOGY INSPEKTOR VAGY ÉS HOGY AZT HISZED, TIÉD A VILÁG! –]

Valahogy elkap, de igazából csak a rántást érzem, amivel megállítanak. Igazából nem fogom fel, nem látom tisztán ki is az, de sejtem. És szívemen egy percig a rettegés uralkodik el. Majd mire észbe kapok, a fények elsötétedni látszanak.
Mellettem elsuhan két alak, ahogy ráreccsen egy olyan hang, amely túlzottan is tekintélyt parancsoló. S mi vár rám? Egyedül nézhetek szembe ezzel a sötét színezetet öltő baritonnal.
A hideg egy perc erejéig megremegtet, vagy a másik jelenléte adja ezt. Felpillantok, de igazából ez is hiba, hiszen csak a dühödt tekintettel kerülök szembe, ami rám sziporkázik.
Ahogy a szavak is. Sértően, bántóan.
Ellenkezhetnék, védekeznem kellene, de erőtlennek érzem magam. Elfáradtam az örökös hadakozásban, ahogyan abban is, hogy mindig az emberek kedvére tegyek.
Én vagyok a hálátlan…
A levegő bennem reked, arcom elsápad és valahol a ruhám színét kezdi magamra ölteni. A hely is mintha túl szűk lenne, s hiába az ajtónál áll a férfi, olyan, mintha rám telepedne, felém tornyosulna.
Ítélkezne fölöttem pont ő. De hát éppen ezt teszi. És emiatt úgy érzem, mentem megfulladok. Egy percre még a tárgyak is megindulnak, és járnak egy kört a szobában.
Talán ennem kellett volna. Ez a kósza gondolat elillan a fejemből, mikor tudatosodik bennem, hogy egyetlen kiút van. És azt pont Ő állja el. De mivel hathatnék rá? Mim van, amivel megnyerhetném az ellene induló csatát?
Jól tudom, hogy semmim. Gray-t már rég nem hatja meg a legcsekélyebb rezdülésem sem. A könnyeim sem hullnak, amióta betaszigált ide, és ostoba libának érzem magam, amiért emiatt… miatta egyetlen is legördült.
Úgy érzem, egy igazi szörnyeteg tart fogva, mint egy ostoba történetben. És semmilyen herceg nem jön el. Vagy magam teszek valamit, vagy örökké itt ragadok. Az ő csapdájában. A harag pedig egyre gyűlik bennem.
- Hogy képzeled, hogy ezek után még sértegethetsz? Pont te, aki a fertő mintapéldánya vagy...Hát nem aláztál már meg elégszer, Gray?  A múltkor is, most viszont minden határon túlmentél! TŰNJ EL AZ UTAMBÓL DE GYORSAN, ÉS TESZEK RÁ HOGY INSPEKTOR VAGY ÉS HOGY AZT HISZED, TIÉD A VILÁG! –
A hangom halovány, majd egyre erőteljesebb.
Némi elkeseredettség ennek ellenére is kisül belőle. Nem tudom mit vár tőlem. Azt viszont tudom, hogy nem akarok a közelébe lenni. Még annak ellenére sem, hogy oly hasonlatos Luc-höz. Ő sose tett volna ilyet velem. De tudhatnám… igazán tudhatnám…
Ő más.
Volt egy angyal az életemben, s most maga az ördög jött el…

[Egy dolgot furcsállok Yvette, hogy hogy a francba nem bőgted még el magad. Ne érts félre sose szerettem a nőket megríkatni, de nálad tudod megszoktam ezt a jelenséget.]

 

these wounds won't seem to heal
this pain is just too real
there's just too much that time cannot erase

Óóó, mennyi mindent most a fejéhez vágnék. Semmibe véve az összes illemet, az etikettet, az udvariasságot, a nők iránti tiszteletet. Óóó, ez most mind odavész, elrohadt, gyomos elnéző oldalamat gyökerestül kiirtottam, az írmagját is elpusztítottam! Yvette! Yvette!
Kezdhetsz félni.

-   Egy dolgot furcsállok Yvette, hogy hogy a francba nem bőgted még el magad. Ne érts félre sose szerettem a nőket megríkatni, de nálad tudod megszoktam ezt a jelenséget.   - mondom látszólag nyugodtan, de ez a vihar előtti csend. -  Undorítóan felszínes vagy, ez még a te esetedben is szánalmas.  - fogaimat összeszorítom, szemeimet lehunyom, próbálom visszafogni magam. -  Tudod Yvette, fogalmad sincs kivel állsz szemben. Nem a Halálfaló létemre gondolok, nem az Inspektori címemre, nem férfi mivoltomra.  - nem fejezem be a gondolatot, direkt hagyok egy zárt ajtót, hadd törje picinyke kis agyát, vajon mire értettem? Ha meg is kérdezi, válaszolni fogok rá vajon? Nem...
Még Yvette-ért sem alázkodom meg. Azért a lányért sem, aki megmozgatott bennem valamit, aki elpuhított, és szinte vajszívűvé formált. Hah, szánalmas! Szégyellem magamat, hogy ilyet engedtem! Bárki is lakozik Yvette álarca alatt, nem volt joga ezt tennie velem! Ezért volt ma ez az egész. Az utóbbi hónapokban rájöttem, hogy Yvette miatt történt minden aggodalmam, a problémáim köré fonódtak, Ha ő nincs, sokkal gördülékenyebben mentek volna a dolgok, nem zavar közbe. Én kerestme a társaságát, ez így van. De ő tett AZZÁ, amivé váltam. Egy gerinctelen puhatestűvé, aki elgyengült holmi gyerekes, és értelmetlen érzelem miatt. Sok sorstársamon korábban csak nevettem, lenéztem őket, hogy hogy dőlhetnek be egy szép szempárnak, kebleknek, és aranyosan sustorgó vörös ajkaknak. De most... most már nem nevetek.

Dühödt szemeim felpattannak, és azonnal megtalálják Yvette kékjeit. Már rezdül remegő ajkam, de becsuktam számat, és kifújtam mérgemben szívott mocskos levegőt. Arcom kisimult, szemeimet ismét pihentettem, és aljas, de annál szélesebb mosoly kúszott fel arcomra.
-   Mondták már neked...  -
Na, ha már itt vagyunk a cirkuszban, csalogassuk ki az oroszlánt. Te is vágysz rá, tudom! Ki akarsz törni régen felvett álcád kőtömbjeiből, és ordítani. Igen... Keservesen, kétségbeesetten, és dühösen. Hogy mindenki hallja hangodat, ne legyen olyan ember, aki nem hallja meg az igazi Yvette-nek az ordítását... Kecsegtető mézédes szavait!
-   ...hogy az ikertestvéred jobban csókol nálad?  -
Törj ki oroszlán, törj ki! Tudom, hogy akarod! Hiszen minden vágyad ez, megszabadulni a börtönből, amiben idáig éltél. Megsínylődtél odabent, sokáig gondolkodhattál, dühönghették, senki nem hallotta. Letöltötted büntetésedet, és a megérdemelt jutalmad vár...
Törj ki!

[- Gyűlöllek te varázslók szégyene! Hitvány féreg vagy. Megbíztam benned! Kiadtam minden titkomat! Hittem neked, és ezt kapom? Hát sose értettél meg? SOSE ÉRTETTED MEG MIÉRT VÁLTAM OLYANNÁ, AMIYLEN VAGYOK?-]

A szavai olyanok, mint a legrosszabb méreg. Könnyeden kúszik elő a rejtett üvegből, amiből nem is sejted, hogy veszélyes lehetne, s egyszerűen puhán ölel körbe, hogy végül a lehető legvégső pillanatban sújtson le rád.
Nem gondoltam volna, hogy ide jutunk. Hogy ilyen lehet, ő, akit eddig csak másképp ismertem.
Hisz megölte a saját húgát!
Mit hittem? Mit képzeltem? Ostoba, ostoba liba vagyok, aki megérdemelné az átkot a fejére. Lehet az lenne a jobb, ha véget vetnék ennek, de arra a gondolatra, hogy ő tenné meg, még a vér is meghűl az ereimben. Már pedig erre van reális esély. Akár itt, akár most…
A gúnyos mosoly, amely megjelenik, most nem az a fajta, amit eddig úgy szerettem. Nem a lehengerlő, a magabiztos, a csintalan, de tényleg önbizalommal teli. És gúnnyal. Ocsmány és gusztustalan, ahogy az az ember is, aki előttem áll. Hiába ismerősek a vonásai, olyan, mintha a sátán maga jött volna el kísérteni. Legszívesebben sikoltanék, de nem lehet.
Hitetlenkedve nézem, miközben a szavai lassan vernek gyökeret a tudatomban és burjánzanak el a fejemben. A harag hullámokban önt el, s már nyoma sincs a korábbi erőtlenségemnek. Sőt. Ebből olyasfajta energiát nyerek, amely soha eddig nem volt ismeretes önmagam előtt. A szava ömleni kezdenek belőlem.
- Gyűlöllek te varázslók szégyene! Hitvány féreg vagy.  Megbíztam benned! Kiadtam minden titkomat! Hittem neked, és ezt kapom? Hát sose értettél meg? SOSE ÉRTETTED MEG MIÉRT VÁLTAM OLYANNÁ, AMIYLEN VAGYOK?-
Fáj. De ez a fájdalom vagy megöl, vagy megerősít. Ha ezt kibírom, semmi nem állhat az utamba.
- Miért nem dugtad meg Yolandát is? Vagy már meg is volt? Sejthettem volna, de tudod mit, ne is mondd. NEM ÉRDEKEL! -
A hangom könnyeden találom meg, a kezem pofonra lendül, s ha nem kapja el, erőteljesen csattan az arca jobbik felén.
- Tudom mi vagy Gray… egy emberi roncs. Igazad van, félnem kellene tőled, hisz nem vagy te semmi, csak egy ocsmány GYILKOS! –
S igen, az utolsó szál is elszakadt a húron. A dalt innentől a néma csend váltja fel. Innen nincs már visszaút, nincs menekvés. A kocka el van vetve…
Talán épp emiatt van, hogy a rózsafa pálcám a kezembe kerül, s kegyetlen erősen nyomom most Brandon oldalának, amennyiben a kezem fogja és nem enged el.
- Egy gyáva féreg vagy. Merlin szégyene! És én bedőltem neked… én, ostoba… -
Elcsuklik a hangom, de nem hagyom el magam. Ha most megteszem, sose szabadulok. Örökre itt ragadok. Erre egyre több esély van.
Hát megpróbálom azt, amit nem lehet. Kijutni.
Lendülettel indulok el az ajtónak, aminek ő állja az útját. Így nekiesek, és megpróbálok utat fúrni magamnak. Ha kell ütök, rúgok,karmolok, harapok…
Örülök, ha csak a ruha bánja ezt az estét… nem pedig minden egyéb részem.
Valahol felvillan a fejemben, hogy ezután nem vár rám semmi, senki, de nem érdekel. Csak egy dolog. A szabadság.
Bármi áron.

[Ugyan már, Te is tudod, hogy jó sok mindent eltitkoltál! De ez sosem érdekelt engem - hogy vannak titkaid.]

 

these wounds won't seem to heal
this pain is just too real
there's just too much that time cannot erase

A hozzászólás nyomokban mogyorókáromkodást is tartalmazhat!

Szemétláda lennék? Egy utolsó szörnyeteg? Csak bókol. Tovább is tudnám hergelni, még tovább, hogy olyanra vetemedjen, amit még sosem tett. Úgy kicsesztek vele az évek során, hogy egy antiszociális, elgyengült vesztes lett, egy üres porhüvely, ami kiszáradva, megfagyott állapotban létezik már csak. Az igazi Yvette-et akarom, nem a nyávogós, hisztis picsát. És ahhoz, hogy ez sikerüljön, ezt kellett mondanom.

Újra feltámadt dühömben megindulok felé, de nem érek hozzá, megállok előtte pár centire, és az arcába mászok.
-   Ugyan már, Te is tudod, hogy jó sok mindent eltitkoltál! De ez sosem érdekelt engem - hogy vannak titkaid.  - fújtatva folytatom, és még véletlenül se hagyom, hogy ki tudjon kerülni. -   Kurvára tévedsz, ne aggódj, elég hamar felfogtam, hogy mi történt veled, és hidd el, nem is volt olyan nehéz utánajárni, megérteni. Azt hiszed engem valaha is érdekeltek olyan lányok, mint te? De te kihívás voltál számomra, nem csak egy trófea... Nem volt akkora szerencséd!   - teljesen kifordulok magamból.
Verejtékezni kezdek, úgy éreztem ,hogy a szemeim vérben forognak. Minden egyes porcikámmal Yvette-re feszültem. Figyeltem arca minden rezdülését, miközben folytak belőlem a szavak.
-   Nagyon is értettem miért váltál olyanná, amilyen vagy, de ez nem mentség Yvette. GYENGE VAGY! A külvilágban, kilépve az iskola óvó falai közül, mi lesz veled? Ha nincs lábad, amin megáll, akkor hamar az emberek talpa alatt találod magad, ahol úgy eltaposnak, hogy onnan nem kelsz fel többé! Ne hidd, hogy kint majd minden más lesz, kint jobb lesz, nem lesz ott Benjamin Bishop, Yolanda Delacour, vagy én! Lenne kire támaszkodnod? NEM ELÉG! Ha nem veszed le a köpenyt, vagy falat, vagy álarcot, vagy faszom tudja mit, és nem állsz talpra, akkor nem fogsz sokáig élni. Vannak nálam elvetemültebb emberek is ám, ne hidd, hogy én vagyok az utolsó rohadék a Földön. Vissza fogsz sírni engem, amikor szembesülni fogsz, mi vár rád a Nagyvilágban, mert valljuk be, nem sok emberben bízol! Legalább ezt jól csinálod.  -
Hirtelen elrántom magamat, hátat fordítok neki, és beleöklözök a régi ajtóba. Fogaimat összeszorítom a fájdalomtól, és hangosan szuszogni kezdek. Szívem vadul verdesi mellkasom belső falát, mintha fel akarná metszeni azt, és kimászni. Ajkaim remegnek az idegességtől. Lehunyom szemeimet, és mély levegőket veszek. Ostoba. Én nem akartam mást megdugni, de hiába ecsetelném az idiótának. Azt sem érdemli meg, hogy az igazat mondjam.
A gyilkos szónál ironikusan (oly keservesen) felnevetek, és egészen addig nevetek, amíg be nem fejezi az utolsó mondatát.
A nevetésem abban a pillanatban abbamarad, arcomról lefagy a mosoly, tekintetem felizzik, és egy mozdulattal kezem Yvette nyakára fonódik, és nekivágom a falnak. Másik kezemmel pálcás kezét szorítom a falhoz.
-   SZERETTELEK TE RIBANC! Te nem ismertél mielőtt a folyosón találkoztunk, így fogalmad sincs, hogy milyen voltam azelőtt igaz?! Nem hát! A szád az tud járni, nyávogsz, panaszkodsz nekem, itt vered a melled, hogy milyen egy szemétláda vagyok, ahelyett hogy belegondolnál egy kicsit a dolgokba! Az nem lenne Jéghercegnős, vagy mi a faszom?   - ha megpróbál bármit is tenni, erősebben fogom. -   Még mindig nem fogd fel, igaz?! Hogy ki voltál te nekem. Nem hát! Jobb, ha bezárkózol, mint egy bolond, és nem óhajtasz a világról semmit sem tudni, mert úgy jó! Szívből gratulálni tudok!   -

[- Nem kell támaszkodnom senkire… nincs szükségem senkire…! –]

Elkap. Esélyem sincs, vagy ha volt is némi, mondjuk a meglepetés váratlan ereje, az hamar megszűnik, mintha sose lett volna. Az erő győz, s abból neki több van. Jóval több. Hisz magasabb tőlem, de ez a következő percekben, mintha nem számítana majd.
A szavai sisteregve pattognak a levegőben, de az értelmüket csak halovány foszlányokként értelmezem. Menekülni próbálok, de a kezem az ő szorításába kerül, s mire észbe kapok, már a hideg kőfalnak ütközik a hátam. Egy fájdalmas nyögés szalad ki belőlem, de semmi több. Egy percre lehunyom a szemem.
Az arca szinte az enyémet súrolja, ahogy üvölti a szavakat, szó szerint a képembe. A keze a nyakamra fonódik, így felszegi a fejem, s nem tudok máshova nézni, csak a gonosz, hideg szemekbe.
A pálcát tartó kezem is bilincsben, ennek ellenére is szorosan markolom a fegyverem, mert ez az egyetlen reménységem…
- Nem kell támaszkodnom senkire… nincs szükségem senkire…! –
Nyögöm ki, mert a levegő lassabban jut le a tüdőmbe a keze által kifejtett erő miatt. Igaz, még nem fuldoklom, de csak egy kicsit kellene erősebben nyomnia, egy kicsi plusz energia, ami neki semmiség, és…
A gondolat olyan szintem megrémiszt, hogy a tekintetem megtelik rettegéssel, miközben az ajkaimba harapok, hogy kiserken egy kis vér is.
Merlinre…. megölne!
A kacaja olyan ördöginek hat, hogy tényleg tudom, tökéletes gépezete ő Voldemortnak. Hiába üvölti hogy szeretett… egy ilyem ember… nem tud szeretni. Vajon a húgának is ezt mondta, mielőtt végzett volna vele? Szegény Emma…
- Nem értesz te semmit… én… nem akarok tőled semmit. Hagyj elmenni –
A hangom megremeg, noha igyekszem bátor maradni. Hiszen tudom, hogy sebezhető. De…  most teljesen más, mintha nem is tudnék róla semmit. Pedig ő is a saját sérelmeibe süpped bele.
Ezt pedig kihasználhatom. S a kockázat, hogy visszafele sül el… hát, akkor életem egy poros raktárban ér véget. Ezt a kockázatot kénytelen vagyok vállalni. Hisz nincs senki, aki segíthetne…
Összeszedem minden megmaradt energiám, minden bátorságom, s végül hangosan, mint talán eddig bármikor is válaszolok a kirohanására.
- Úgysem fogsz elengedni. Soha nem tudsz, ugye? Én vagyok a gyenge, mégis te kötődsz hozzám, nem pedig fordítva. Gyáva vagy, mert a könnyebbik utad választod. Mindig azt tetted! Gyerünk, tedd meg most is. Úgysem sétálhatok ki innen többet. Mire vársz? ÖLJ MEG! –
Egy percig farkasszemet nézek vele, majd megadóan hunyom le a szemem. Sokan mondják a zöld villanás mennyire rettenetes, én pedig nem akarok látni. Csak gyorsan túlesni rajta.
Gyerünk Brandon… légy férfi…  vagy így vagy úgy…
Kövess el egy újabb hibát… hogy bánd ezt is örök életedre.

[Hallottam szerelmes vagy!]

 

these wounds won't seem to heal
this pain is just too real
there's just too much that time cannot erase

-   Hallottam szerelmes vagy!  - bök mosolyogva oldalba.
-   Szükség van erre?   - figyelem, ahogy a konyhába lépdel.
-   Ne duzzogj, mint egy gyerek!   - szid le, de közben még mindig ott van a nyomorú mosolya az arcán.
-   Amúgy is, honnan tudtad meg?  - kérdezem ingerülten és fejemben kutakodni kezdek, ki érintkezhet vele, aki roxfortos.
-   Tehát igaz!   -
-   Nem, vagyis, nem az kérdeztem. Hanem, hogy honnan szereztél tudomást róla?   -
Kinyit egy mugli sört, és unottan rám néz.
-   Mintha nem lettem volna roxfortos, most komolyan. Voltak fiatalabb ismerőseim is, nem csak idősebbek. - azzal belekortyol sörébe, én pedig elfintorodom.
-   Nem tudom, hogy tudod meginni azt. Nem is erős, de keserű, mint a fene. Viszont egy jó mézsör most lecsúszna.  -
-   Ne terelj.   - mondja már lassan komolyan, és mellém ül a kanapéra. -   Lefeküdtetek már?  -
-   Nem.   -
Furcsálló tekintetét rám emeli, és elneveti magát.
-   A naaagy Brandon Gray még nem fektette hátára a lányt, akiért már két hónapja megbolondul? Mi van veled, ilyenkor már rég ott szoktad hagyni a hülye libát!   - provokál. Érzem, de nem tudok mit tenni elenne, úgy reagálok, ahogy várta. Felpattanok mellőle, és lendületesen a konyhába megyek.
-   Yvette nem hülye liba! Ne beszélj így róla, világos?!  -
-   Akkor okos liba?  - mosolyog gonoszan.
-   Nem liba, most mondtam, hogy ne-hívd-így!  - mondom dühösebben, és a konyhapult mögé állok, úgy nézek rá.
-   Ha a jövő héten nem húzod meg, én megyek a kastélyba, és én vágom gerincre!  -
Dühödten az asztalra csapok.
-   Akkor kinyírlak...!  - sziszegem.
-   Te jó ég, Brandon, nyugi! Te fülig szerelmes vagy. Ne aggódj, nem nyúlok az ékes kiválasztotthoz, aki kiérdemelte Brandon Gray szerelmét. Másodszorra életedben, ugye?  -
-   Röhejes vagy.  - mondom dühösen, és átvágtatok a szobán, és bevonulok a szobámba, a kandallóhoz, és kiordítok. -  Visszamentem az iskolába!    -
Még ahogy beállok a kandallóba, hallom Dante utolsó mondatát.
-   Jó randit!  -
Idióta.

Szemeim a csukott szemeit figyeli. Tekintetem vadul járkál a két szeme, és ajkai között. Még mindig vadul lihegek, mellkasom fel-le emelkedik, szívem dörömböl belső falán, kezem erősen fogja a nyakát és karját, fogaim görcsben összeszorítva várják a parancsot.
Rá se hederítek mondanivalójára, csak az utolsó szavak csengenek a fülemben szüntelenül, mint valami idegesítő csilingelő gyilkos-átok. A két szó, amit az elmeháborodott kicsi húgocskám ordított rekedt torokkal. Megjelenik koszos, könnyáztatta arca, bolond, őszinte, kék szemei, zilált, remegő, elgyengült teste. Hirtelen már nem is Yvette-et látom, és nem Yvette hangja zengi a szavakat újra és újra.
A hirtelen feltörő sikoltás átszakítja dobhártyámat, és ijedten vetem magam a mögöttem lévő ajtónak, hogy Emma kísértete minél messzebb legyen. Nekisimulva a régi ajtónak lehunyt szemű húgomat szemlélem, és a szívemben a dühöt mérhetetlen félelem és gyötrelem váltja fel. Oly' nyugodtan és édesdeden pihent ott csukott szemekkel... Mintha csak aludt volna, nem is lett volna holt.
-   Emma...   - suttogom, vagy csak tátogom, nem tudom.
Megrázom fejemet, elszorult torkomat nyelésre próbálom kényszeríteni, és szinte fuldokolni kezdek. Nem jutok oxigénhez, így kitátott szájjal próbálok levegőhöz jutni, de a levegő megfagyott, nem áramlik tüdőmbe, nem szünteti meg a szorongató erőt, ami minden oldalról nyom. Kezemmel hátranyúlok a kilincsért, és lenyomom, de az nem mozdul. Fuldokolva a kulcsért nyúlok, és elrántom a zárban, ami hangos kattanással arrébb lökődött.
Szó nélkül, utolsó pillantásaimat vetettem A lányra, és éreztem ,hogy mondani akarok valamit, de elszorult tokrom nem engedi, bármi is legyen az.
Kiszabadulok a lidérces álomból, és becsapom az ajtót, majd gyors léptekkel a lépcsők felé igyekszem.

Köszönöm a játékot!