Skyfall

[Tűnjetek innen! Adjatok helyet, adjatok helyet!!]

skyfall

Drága Caleböm!
   Írásom olvashatatlan, hiszen úgy remeg a kezem, hogy megállítani sem tudom. Nem számít, ezt a levelet soha, senki nem fogja többé elolvasni, hacsak valaki ki nem fog ásni a neked ásott gödrömből. te sem olvashatod már el, hiszen ha elolvashatnád, nem írnám meg. Voltaképp értelmetlen ez a levél, egy halottnak nem küldünk levelet. De te nem vagy egy halott. Bármilyen formádban is vagy most, nekem te voltál az egyetlen, igaz, hű barátom 18 évem során. Megismerkedésünk története vicces, de most, könnyes arccal, csupán a keserű, zord nevetés tud csak elfogni. Nem volt elég, hogy elvesztettem a családomat, te helyettesítettél mindenkit, aki nekem számított, akit szerettem, de most már téged is elvett a sors. Miért? Nem tudom.
   Nem sajnállak Caleb. Te kikerültél a mostani mocskos világból, társadalomból és háborúból, de milyen áron? Meggyaláztak, és már csak emlékedet őrző testedet sem tisztelték meg azzal, hogy nem égetik porig. Hősként haltál meg háborúban, még ha te vagy más, nem is volt tisztában. Számomra hős voltál. Kiálltad a háború koszos sarát, és mocskát, egészen a mai napig. Mellettem voltál, és mindenféle különbség, taszító tényező hidegen hagyott, akkor is barátként szerettél engem. Azaz éjszaka... Tudd meg, hogy nem bántam meg! Bármennyire is bűnös volt mindkettőnk számára azaz este, én mégsem sajnálom, mert tudom, hogy nem mi voltunk a hibásak, és ennek meg kellett történnie, mint barátok között. Sosem felejtem el azt az éjt, sem azokat, amiket még együtt töltöttünk. Nappalok, éjszakát, hajnalok, és alkonyatok. Minden percünk értékes volt. Sosem mondtad ki, de tudtom, hogy szerettél, én is szerettelek. Te vagy az én lelki társam, az én jobb kezem, a másik felem. Nem mindnekinek adatik meg ekkora kincs, s lám, nekem is csak egy rövid időre adatott meg, mert el kellett, hogy menjél. Remélem nem volt hiába halálod, és sikerül megbosszulnom valamely úton-módon. Lehet nem most, de egyszer biztosan...

  A levelem rohadt maradványai most is pihennek abban a gödörben, amit már oly' rég betemettek. Feketévé égett csontokon nyugszanak. A maradék húst férgek zabálják le róla, visszatért oda, ahonnan jött, eggyé vált a természettel, és kiszállt az emberek világából. Hősként kivonult a színről... és függöny.

  A színházteremben kigyúlnak a fények. A tragikus drámának a főhős halálával vége, de a színházban nem tapsolnak... Az egyetlen néző csendben ül, és nyugodt arccal figyeli a vérvörös bársonyfüggönyt, mosolyog is talán. Igen, nagyon halványan, de mosolyog. Miért ülhet ott? Hiszen vége az előadásnak. Vége a történetnek. Vége mindennek. Egyszerűen... vége.
   A bársonyfüggönyt mintha meglebbentené a szellő, megrezdül. Elindul, ugyanúgy, mint ahogy az előadás elején. Mi ez? Repeta? A meghajlás amúgy is elmaradt. Lehet azért nyílik a vörös táj?
    De hiszen a főhős áll ott! A színpadon. De hiszen ő meghalt, így volt megírva a dráma! Mégis miért áll úgy, mint egy szobor? Csak nézi a nézőközönséget. Nem csinál semmit, csak áll és néz. Ennek így nincs értelme... Hiszen ő meghalt a mű végén... neki nem kéne ott állnia! Ebben nincs semmi ráció. Az egyetlen néző már mosoly nélkül feláll, de még most sem tapsol. Csak nézi a színpadon álló alakot, mire hosszas szünet után az megszólal. Alig akarja kimondani a szót. Érezni, hogy hezitál, de csak kimondja egy hosszabb sóhaj után.
   - Elárultál. -
   Minden fény kialszik.

    -   Tűnjetek innen! Adjatok helyet, adjatok helyet!!   - kiáltozom az előttem tornyosuló tömegnek. Látásom homályossá válik, a szédülés kerülget, úgy esdeklek előre, mintha részeg lennék. Érzem, hogy alig kapok vért... -   Segítsetek!    - kiáltom, és ránézek a felismerhetetlen álarcosokra.
    Hallok... hallok egy fiút, aki elém áll, és megragadja a két vállamat, és feljebb húz rogyasztott állapotomból.
    -    Ne, te bolond!   - mordulok rá, és nem is nézek rá, hanem a válla felett nézem halott barátom hűlt helyét. -   A FIÚT ÁLLÍTSÁTOK MEG!   - ordítom gyötrelmesen. Kezemmel a fiú mögé mutatok. Egy pillanatig mindenki arra néz, de csak rövid időre...
    -   De a színdarab...   - suttogom elhalóan.
    Nem érzem... nem érzem a földet. Mintha kihúzták volna alólam. Hallom a kiáltozásokat, hallom a jajveszékelést, a prefektus kiáltozását, de már nem látok semmit. A homály eltűnt, a kép szétcsúszott előttem, és elsötétült minden. Érzem, ahogy valami hangos koppanást fájdalmat vált ki. Nekem fáj. De, hogy hol, az már nem tudom...

[hazugságok.]

hazugságok.

   Kábán baktatok visszafelé, valamerre arra, ahol Barbit hagytam utoljára, még éjfél előtt. Tekintetem a tömeget pásztázza, lassan mozgok, s türelmesen tolok arrébb mindenkit, aki utamba kerül, mintha minden belassult volna kicsit. Ujjaim végigfuttatom alsó ajkamon, s egy váratlan, őszinte, s reflexszerű vigyor ül ki arcomra. Mint aki a pillanatban ragadt, pedig az éjféli csók pár perce lepergett, s zavartan hagytuk ott egymást Mikával.
   Bűnösnek kéne éreznem magam, de ez valahogy nem megy. Tudom, hogy így is elég sok bűn taszigál a vég felé, de nem foglalkozok vele. Most nem, inkább elhessegetem, s a pillanatnak élek, élvezek mindent. Hisz imádom a bálakat, a felhajtást, a dísztalárt, ez az egész nekem szól, hát had éljem meg minden percét, akár Barbival, akár nélküle. Egyébként is, senki nem mondta, hogy ő ne érvényesítse az éjféli csók adta kötelezettségeket.
   Egy vörös hajú csaj frontálisan nekem ütközik, s félő, hogy eltipor, hatalmas csülkeivel képes is lenne rá, de inkább finoman meglököm, hogy vegye a célzást, majd miután elégedetten lélegzek fel szabadulásomnak hála, felnézek, s tekintetem megállapodik egy arcon. Sötét maszk rejti, de a szemek… egyből megragadnak szemei, jellegzetes testtartása, mozgása, arckifejezése, haja. Ledermedek, nem tudok megmozdulni.
   Életre keltek a holtak.
   Ez nem lehet. Nem lehet itt, hiszen ő halott. Nem, biztosan nem ő az, ne nézzem már ilyen feltűnően, nem kéne ezt csinálnom! Úgy érzem, mintha a múltba rángatnának vissza valami aprócska lyukon keresztül, s az egész persze roppant fájdalmas procedúra emberméretű tagjaimnak.
   Közelebb lépek, egyetlen lépést teszek felé. Minden olyan, mintha megállt volna az idő, és most egyszerre visszatértem volna az életbe, mindenki feléled, a hangzavar felerősödik, s a tömeg magával sodor, ha hagyom. Elnyel mindkettőnket a nagyterem népe, s próbálok egyhelyben maradni, látnom kell, legalább egy percre, csak, hogy biztosan tudjam!
   Valaki a hátam mögött sikítani, ordibálni kezd. Biztos valamelyik picsának ráléptek az estélyijére, nem foglalkozok vele, inkább lábujjhegyre állok, hátha ki tudom venni a távozó fiú alakját, de nem tudom megkülönböztetni mágust a mágustól, reménytelen próbálkozás.
   Közben mögöttem tovább ordibálnak, valami fiút akar megállítani, de…
   A rohadt életbe.
   Barbi. Hát persze. Biztosan ő is látta.
   Megfordulok, és erőszakosan mászni kezdek a tömegen keresztül, mindenkit félrelökök, aki az utamba kerül, nem érdekel, kit tiporok el, mellette kell lennem. Meg kell értetnem vele, hogy csak képzelgett.
   Hiszen ez nem lehet valóságos. Csak képzeletünk játszik kegyetlen, szívtépő játékot mindkettőnkkel. Beképzeljük, mert hiányzik. A gyász teszi, ennyi az egész.
   Mert meghalt.


   A hűvös kőfalnak dőlve nézem arcát. Egy lépcsőfokkal feljebb ülök, térdeim felhúzva, kezeim keresztülvetve rajtuk görnyedek félig előre, s békés arckifejezését figyelem, már vagy fél órája. Azóta, amióta megtaláltam ájultan, Harington mocskos kezei közt. Nem vittem a gyengélkedőre, az nem alkalmas hely, ott túl sokan vannak, túl sok fül, s kevés titok. Meg csak elájult, ezért nem rohanok rögvest segítségért. Senki sem halt még bele egy kis érzelmi sokkba.
   Hátradőlök, kezeim ernyedten hanyatlanak mellém, s ujjaim automatikusan lelógó fürtjeibe akadnak, s csavargatni kezdik a selymes hajszálakat. Fogalmam sincs, mit mondok majd neki, ha felkel, nem tudom, mégis hogyan fog viselkedni, kiszámíthatatlan. Megemlíthetem egyáltalán neki Calebet? Csak még jobban kiakadna, nem.
   Miről is beszélek egyébként?
   Hiszen az a srác nem Caleb volt!
   Nem lehetett, Caleb halott. Meghalt, kész vége.
   El kell fogadni, bármennyire fáj is ez az egész, különben sosem fogunk megszabadulni tőle.

[Elárultál.]

skyfall

  Felgyúlnak a fények.
    Egy színházban vagyok, a színpadon. A közönség székei üresek, a negyedik és az ötödik sor között egy ember áll, és néz valamit a színpadon. Nem rám néz, hanem mintha mögém nézne. Megfordulok és Calebbel találom szembe magamat. Pár percig nem mozdulok, nem beszélek, csak nézem őt.
    - Elárultál. -
    Ezt mondta a tánc után. Egy olyan öt perce, a parkett közepén, ahol egy halotti csók után látomásként oly' gyorsan tűnt el, ahogy megjelent. Lehet tényleg csak látomás volt...?
   Nem sírok, nem fog el semmiféle görcs, meglepően jól érzem magamat. Nem is jól, de rosszul sem. Nyugodt vagyok. Úgy érzem, mintha beletörődtem volna valamibe, és már csak egy kérdés áll nyitva előttem.
   Csendben nézem Caleböt, de ő nem néz rám, hanem a férfit bámulja. Várok egy kicsit, és felteszem az utolsó kérdésemet.
    - Miért? -
   Végre rám néz. Az algazöld szemek belefúródnak saját lélektükreimbe. Nem látok bennük se dühöt, se csalódottságot, végképp nem gonoszságot. Semmiféle érzelem nem tükröződik arcán.
    -   Neked tényleg semmit sem jelentett az este?   - mondja nyugodtan, szinte hangsúly nélkül. -    Azt hittem az alkohol csak eszköz volt, ami előhozta az igazságot. De úgy látom tévedtem.   -
   Immáron nem vagyok nyugodt, beletörődött, nyugtalan és ideges lettem. Szívem vadul dübörögni kezd mellkasomban, és érzem, hogy elfog a pánik, ugyanúgy, mint öt perccel ezelőtt. Lihegni kezdek, és reagálni akarok rá, de hirtelen minden gyertya kialszik, alattam pedig egy csapóajtó csapódik ki. Zuhanni kezdek, de nem is érek földet. Csak zuhanok és zuhanok, de mégis úgy érzem, mintha falak nyomnának oldalról, levegőt is alig kapok, fulladozni kezdek, pedig a menetszél erősen csapja arcomat. Meg fogok halni... meg fogok fulladni... Segítsen valaki... SEGÍTSÉG!

    Földet érek. De nem fáj. Egyszerűen csak érzem a szilárdságot alattam, már a menetszél sem csípi arcomat, és halkan veszem a levegőt. De még mindig sötét van. Meghaltam?
   Kinyitom szemeimet, és lassan körvonalazódni kezdenek a tárgyak. Nem haltam meg, vagy ha igen, a túlvilág úgy néz ki, mint a Roxfort. Amint tudatomhoz érek, és már felfogom, hogy a lépcsőn ülök, a fejembe belehasít a fájdalom. Sajgott. Biztos, amikor elájultam. Lábam a lépcsőn kinyújtva fekszik, a vajszínű ruha a koszos lépcsőfokokat takarja. Hátammal mintha az iskola falát támasztanám, ahogy a fejem is hátra van vetve. Mély levegőt veszek, és a hajamat piszkáló valakire nézek. Fel. Fölém egy kicsivel.
    Lelkem megnyugszik egy pillanatra, de csak James látványa miatt. Amint agyam felidézi az öt perccel ezelőtt történteket ugyanolyan érzés fog el, mint amikor zuhantam a színpad alatt. Mondani akarok valamit szerelmemnek, valami kedveset, vagy egyáltalán köszönni, de nem azok a szavak jönnek ki a számon, amit az agyam akarna mondani. A szívem diktál, ami éppen majdnem fel akar robbanni.
    -   Itt van, James! Vagyis már biztos nincs itt, kb. öt perce ment el!   - arcom kétségbeesésbe torzul, és kapkodni kezdem a levegőt, nem is tudom, hol kezdjem. -     Caleb volt itt! És nem sikerült megállítanom! Én próbáltam, de a tömeg elállta az utamat, senki nem segített, és nem engedtek tovább, és hagytam elmenni! Érted? Pedig itt volt! Tudod mit jelent ez? Hogy ÉL! Tehát nem őt temettem el, hanem... nem tudom! De itt volt, James!    - hadartam végig.
   Valahol boldog vagyok és izgatott, hiszen egy halott szerettemről kiderült, hogy él! Miért is ne lennék? De egyben félek is, remegek, és nem a lépcső hidegétől. Hiszen hiába él, elment... és miért? Megint? Miért?