2012.12.25.
Hol volt, hol nem volt Karácsony...
Furcsa érzésed támad. Valami nem jó. Valaki nincs itt. Érzed a hiányát. Furcsa ösztön ez, melyekre az elmúlt évek alatt tettél szert. Bizony magad sem hitted volna, hogy megváltozhat az ember élete. Régen nagyobbnak tűnt ez a nagyterem. Talán csak optikai csalódás. Vagy talán az asztal teszi. Igen, minden bizonnyal az asztal az oka. Innen fentről, ahonnan belátni az egész termet minden más. Mégis ugyanaz. Elnézed a hatalmas, díszes fenyőket, a karácsonyi dalokat éneklő fagyöngyöket, a néhány kastélyban maradt diákot, amit vígan fogyasztják az ünnepi vacsorát, beszélgetnek, nevetgélnek, vagy pukkantósdít, és egyéb játékokat játszanak. Nem tudsz nem mosolyogni rajtuk. Ugyanakkor lassan ráeszmélsz a hiányérzeted okára. Felállsz s lassú kimért lépteiddel hagyod magad mögött a derűs társaságot.
- Tűnés. Ez az én placcom, hányszor mondjam még? Egyedül akarok lenni.
Dejavu. Mintha ez már megtörtént volna. Igen. Csaknem 14 éve már. Csakhogy akkor te álltál a másik oldalon. Pontosan ugyanott, ahol most a szőke 13 éves fiúcska, értelmes smaragdzöld szempárral. Mennyit fordult azóta a világ.
- Nem rémlik, hogy órát tartanék, ámbár szerintem elég nagy a csillagvizsgáló kettőnknek is.
- Tanárnő... én csak... én bajban vagyok? - a hangsúly ellenére ez sokkal inkább kijelentésnek tűnt, mintsem kérdésnek.
- Nem akkorában, mint gondolja. Mégis mit keres itt ilyenkor Mr. Self, ahelyett, hogy a társaival karácsonyozna a nagyteremben?
- Maga azt úgysem értené meg. - jött egy némileg dacos, és talán szemtelen hangvételű válasz az ifjú mardekárostól. - Magát biztosan két szerető szülő nevelte, és az iskolában is mindig mindenben a legjobb volt.
- Gondolja? - vonod fel az egyik szemöldököd, ahogy szigorú szemeiddel méregeted a gyermeket. Mint a Mardekár házvezetőjének meg kellene büntetned, de dorgáló tekinteted nem sokáig tartod. Valahogy ma este nem visz rá a lélek, hogy büntető munkákat osztogass. Odalépsz hát a gyermek mellé, és feltekintesz a téli csillagos égboltra. - Idővel majd rájön, hogy sokkal többet rejt ez a kastély, mint végtelennek tűnő tanórákat, poros régi könyveket, unalomig gyakorolt bűbájokat.
- Na persze.
- Valóban így lesz. Persze csak, ha van elég bátorsága itt maradni, és megtapasztalni. Elmesélek egy nem is olyan távoli történetet.
- Inkább ne. Nem vagyok oda a gyerekes, ostoba tanmesékért.
- Ez nem olyan lesz. Tekintse ezt büntetésnek, mert az engedélyem nélkül találtam itt, és még szemetelt is ha jól látom. - bár nem mondtad ki, tekintetedből mégis egyértelművé vált, hogy most bizony azt várod el, hogy a fiúcska felvegye a földön heverő cigis dobozt, és tüntesse el azt, aki ezt gyorsan végre is hajtotta. Ki tudja mért? Talán csak nem akart a jelenleginél is nagyobb bajt. - Roppant egészségtelen, ha megjegyezhetem.
- Na persze. - a cinikus, gúnyos hangvételt bárki más elképesztő pimaszságnak venné. Te azonban túl jól ismered már ezt. Vagy legalábbis emlékszel még erre.
- Hol is tartottam... ja igen, a történet. - lassan a csillagos égboltra emeled a tekinteted, mintha nem vetted volna észre, hogy amint elfordítottad a fejed a cigis doboz útjára indult lefelé a csillagvizsgáló tornyából. 1997. december 24. Más idők jártak akkoriban a varázsló társadalomra. Sötét idők, egy Sötét Nagyúr elnyomása alatt. Még itt a Roxfortban is a gyerekek, sőt még tanáraik állandó társa is lett a félelem, rettegés, bizonytalanság. Senki sem bízott senkiben, mert akárki lehetett besúgó.
De mint mindig mindenütt, itt is akadtak kivételek. Az életben csak a kivételek számítanak igazán, és a kivételes dolgok. Itt a kivételt egy maroknyi diák jelentette, akik Dumledore Seregének hívták magukat. A Roxfort egy titkos szobájában bujkáltak, és igyekeztek kifejezésre juttatni, hogy ők bizony úgy szerették ezt az iskolát, ahogy régen volt. Szinte minden új korlátozó szabállyal szembe szálltak ahol csak tudtak. Volt egy titkos jelük, egy megbűvölt aranygaleon, amit minden tag kapott.
Akkoriban a Karácsony nem egy vidám ünnep volt, fenyőfákkal, ajándékokkal, ünnepi vacsorával. Nem. Bár a DS tagjai szépen feldíszítették a Szobát, mely hálókörletük helyett, otthonuk lett, de az ünnepi hangulat valahogy mégis hiányzott. A legtöbben egy régi kopott rádiót ültek körül. Az utolsó szabad hang szólt belőle. A halálfalók mindent elkövettek, hogy ezt a hangot is elnémítsák, de nem jártak sikerrel. A hang neveket sorolt. Mindenki tudta mit jelent ez. Egy szent harcban elesettek nevei voltak ezek. Abban az évben nem játékok, ruhák, vagy egyéb kincsek jelentették az ajándékot. Nem. Az volt az igazi ajándék, ha valaki nem hallotta a rádióban egyetlen szerette nevét sem. Nem volt mindenki szerencsés. Még ezen a napon sem. Az utolsó nevek egyikénél hangosan felzokogott egy ötödéves hollóhátas lány. A legtöbben vigasztalni próbálták. Mindhiába.
A kivétel egyetlen vöröshajú kócos kölyök volt. Harmadéves griffendéles. A Karvalynak hívta magát, mert számára az a madár volt a soha meg nem élt szabadság jelképe. Régen eldöntötte neki nem kell senki, ahogy ő sem kell senkinek. Ő igazából nem is tartozik ide. Éppen csak véletlenül találkoztak a DS érdekei a saját érdekeivel. Ez ennyi, és nem több. Hiszen ő is kiközösített volt bizonytalan származása miatt. Ezernyi kérdése volt ezzel kapcsolatban, melyekre senki nem tudott válaszolni. Kik voltak a szülei, mért hagyták el? A kiközösítéssel az a nagy baj, hogy mindenkit lehet gyűlölni valamiért. Ha hosszú a hajad azért, ha rövid azért, ha kövér vagy azért, ha sovány azért, ha kék a szemed azért, ha barna azért, ha fehér a bőröd azért, ha fekete azért, ha jól öltözött vagy azért, ha nem, akkor azért, ha mugli vagy azért, ha varázsló azért, ha kvibli azért. Mindig van egy ok.
A Karvalynak is megvoltak a maga okai, hogy mért utálta az embereket, és mért nem akart senkihez sem tartozni. Mért nem akart együtt érezni a szerencsétlen síró hollós lánnyal, sőt mért nem akart egyáltalán bármit is érezni. Még, ha ezek nem is voltak mindig jó, vagy helyes okok. Voltak akik még azt sem igazán tudták eldönteni róla, hogy srác-e, vagy lány. A fiús bő rongyokból amiket ruha címszó alatt hordott, a maszatos arcából, és kócos hajából nem mindig derült ki. Ahogy a viselkedéséből sem igazán. A legtöbben ezért távolságtartó különcnek tartották, és nem igazán törődtek vele. Addig a napig legalábbis.
- Jajj, ne sírj már, mint egy csecsemő. Rosszabb is lehetne, mondjuk ha a te nevedet sorolják fel.
- Hogy lehetsz ennyire érzéketlen! Szegénynek most halt meg az unokatestvére!
- Na és? Az még nem ok, hogy a bőgésével ide vonzza a szobába az összes aranyvér mániás seggfejet.
- Te tényleg ekkora seggfej vagy, vagy csak tetetted?
- Inkább szívok egy kis friss levegőt. Egyedül.
- Ilyenkor? Hülye vagy? Ha elkapnak...
- De nem kapnak. Pá.
A kislány túl mérges volt, hogy hallgasson a nagyobbakra. Vagy talán csak az fájt olyan nagyon, hogy őt senki sem vigasztalta, ha őt bántották. Ide jött fel. Ez volt az egyetlen hely, ahol néha napján egy kis békét lelt. Szerette a csillagokat, és a sötétbe burkolódzó tájat nézni. Veszélyes dolog volt akkor egy DS tagnak elhagyni a biztonságot jelentő rejtett kis szobát. Ő mégsem törődött ezzel. Neki ez is csak egy ugyanolyan nap volt, mint a többi. Nem is értette a díszeket, énekeket, a többi gyereket. Karácsony. Ostoba egy dolog az. Minden lényeg nélkül. Csak arra jó, hogy a gazdag szülők felvághassanak, hogy nekik a legdrágább ajándékra telik, míg mások, mint ő is megint csak éhesen, egyedül, egy jó takaró nélkül alszanak el, a hideg kőpadlón. Na jó, mostanában nem ott. De majdnem. A függőágya sem volt kifejezetten meleg. A dac és harag sebezte meg a kicsi lelkét, miközben némán könnyeket ejtett. Csak most, csak itt, csak ha senki sem láthatta. Senki sem tudhatta, hogy ő is csak egy megkínzott lelkű gyermek, aki néha fél, és sír. Ez volt az ő kicsi titka. Nem túl hangosan, de énekelni kezdett, a fényes csillagoknak. Szép hangja volt. Egyben végtelenül szomorú, és szívet tépő is.
Sajnos nem maradt túl soká egyedül. Mire megérezte a veszélyt pálcája már a két hatodéves különítményes fiúnál volt. Tudta, hogy most nagy bajban van. Hát tette az egyetlen dolgot, amit tehetett.
Gyorsan mozdult. De nem volt elég gyors. Az átok hamarabb érte. Kővé dermedve hullott a hideg kőpadlóra. Egyetlen keserű pillanat, melyet annyiszor élt már túl. S most érezte. Egyetlen rúgás, s a meleg vére kezdett szivárogni a rideg kőlapokra. Pont itt. Pont erre a kockára. Nem a törött orr fájt. Még csak nem is a gúnyos kacaj.
-Petrificus Totalus!
Hirtelen jött szinte a semmiből a két átok. A két fiú is csatlakozott a szobormerevséghez.
-Ni csak ki van itt bajban. Nem megmondtuk, hogy maradj a seggeden.
-Elég, ezt később. Finite incantatem! Indulás vissza a Szobába.
Csak lassan mozdult meg, ahogy az átok véget ért. Felült, s könnyei még mindig csillogtak arcán. Felhúzta térdeit, s átkarolta őket. Olyan kicsinek, és védtelennek tűnt most. Akárcsak egy ázott veréb. Nyoma sem volt a dacos, idegesítően pimasz, és érzéketlen kemény kis kölyöknek. Felnézett a hetedéves griffendéles fiúra, aki feloldotta az átkot, amit benyelt. Lassan rázta meg kócos fejét.
- Én nem. Nem mehetek veletek... Én nem vagyok fontos. Nem kellett volna értem jönnötök...
- Egy kösz is elég lenne.
- Mi ez a butaság ?Mindenki fontos. Na tűnjünk el.
- Én nem, én nem vagyok az. Ti vagytok a fontosak. Én csak a feláldozható, lényegtelen veszteség, aki senkinek sem kell. Ha csak a felét tudnátok...
-Ostobaságokat beszélsz Pacsirta. Hallottunk. Énekelni. A szobában folytatjuk ezt.
A lány csak hagyta, hogy talpra állítsák, és tereljék a folyosókon. Nem volt ereje ellenkezni. Megsemmisítette a tudat, hogy a titka, nem titok többé. Rettegett a gondolattól, hogy mostantól gyengének fogják látni, akire nem lehet számítani. Tulajdonképpen annyiszor mondták neki, hogy semmire sem jó, gyenge, és szánalmas, hogy elhitte. Pedig ez nem volt igaz. Aznap este értette meg ezt.
Viszonylag gyorsan elérték a biztonságot jelentő Szobát.
A Karvaly egyszerűen csak leült a földre a szoba közepén egy oszlopnak döntve hátát. Lábait felhúzta. Nem akart könnyeket ejteni, nem akart beszélni, nem akart még elesettebbnek látszani. Sőt gyereknek se akart látszani. A többiek viszont nem hagyták, most nem.
-Véres az arcod. Had töröljem le. - a hetedéves fiú ült le a lányka mellé, és egy fehér gézdarabbal megpróbálta letörölni az arcát, de a lány felkapta a kezeit az arca elé, és ijedten húzódott arrébb. Mintha attól tartana, hogy meg fogják ütni. Tulajdonképpen részben így is volt. A mozdulat sok év alatt berögzült önvédelmi mozdulat volt, mely az ok nélkül bántalmazott gyerekek sajátja. Egy gyermek bántalmazására pedig sosincs megfelelő ok.
-Nem foglak bántani. A barátaid vagyunk.
-Nekem nincsenek barátaim. Sosem volt senkim.
-Akkor engedd, hogy azok legyünk.
-Nem értitek. Ha felét sejtenétek. Biztos nem akarnátok egy olyan barátja lenni, mint én.
- Mi csak azt tudjuk, hogy bátor és okos lány vagy, aki sokszor kiállt a DS ügye mellett.
-Nem. Én minden vagyok, csak bátor és okos nem. Sokszor most is félek. Annyi mindentől félek, hogy el sem tudom mondani. Nem is értem a süveget, mért a Griffendélbe osztott, ha lenne semmire se jó balfék ház, engem biztos oda osztott volna.
- Nem is tudom, szerintem bátor dolog volt, amikor egyik éjjel utánunk jöttél, és helyettünk kaptak el.
- Szerintem kedves volt, amikor megvigasztaltad a kishúgom a tóparton év elején, amikor belökték a tóba, és olyanokat mondtak neki anyáról.
- Szerintem jó és bátor dolog volt, amikor a gonosz mardekárosok elvették a macimat és leszakították a fejét, akkor elvetted tőlük, és megvarrtad nekem.
Valóban a másodéves hollóhátas lányka kezében ott volt a barna plüssmaci, amit saját kezűleg varrt meg a kislánynak. Az igazat megvallva sok macit varrt már meg, sok kicsi gyereknek. Bár neki sosem volt egy sem.
- A bátorság nem azt jelenti hogy nem félünk. Inkább hogy akkor is helyesen cselekedünk, és te mindig ezt tetted. Szerintem jól döntött a süveg.
-De ti nem tudjátok ki voltam, hogy miket csináltam, mielőtt McGalagony... mielőtt idejöttem...
- Akkor meséld el.
- Nem... nem merem... akkor meggyűlöltök majd...
- Az a múltad, de most velünk vagy, és közénk tartozol, ezen semmi nem változtat.
- Tessék, a macim, kölcsönadom, hogy bátorságot adjon elmesélni.
A Karvaly a kezébe fogta a macit, mint aki nem tudja mit kezdjen vele, majd egy könnycsepp gördült le az arcán, és magához szorította a játékot. Végül intett a pálcájával, és függőágyából egy füzet repült egyenes a lábai elé. Utólag már nem tudná megmondani, hogy valami megmagyarázhatatlan módon saját varázsereje tette, vagy a szoba mágiája érezte meg, hogy a lánynak erre van szüksége, talán nem is fontos, de a füzet kinyílt. Magától, úgy hogy mindenki lássa a benne rejlő képekbe zárt naplót...
A Karvaly pedig mesélni kezdett. Ahogy pedig mesélt a képek úgy lettek egyre szörnyűbbek, és brutálisabbak. Nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig beszélt, de mintha a szavakkal valami keserű méreg is távozott volna belőle, ami addig a lelkét rágta. Mindent elmondott. Titkok nélkül. Elmesélte az éjszakát, amikor egy templom előtt hagyták, azt hogyan találta meg az öreg pap holttestét, akit egyetlen családjának mondhatott, azt amikor nevelőintézetről, nevelőcsaládhoz, onnan nevelőotthonba, onnan újabb nevelőkhöz került. Azt, hogy ez alatt hányszor verték meg, bántalmazták igazságtalanul. Hányszor volt ő a védtelen kicsi lány, a gonosz világgal szembe. Hogy számára az ünnepek és a karácsony is, csak még több részeg nevelőt, és verést jelentett egész életében. Elmondta, milyen volt, amikor olyan nagyon éhes volt, hogy zsömlét lopott a péktől, és szemetes konténerbe menekült az eső elől, mert még ott is jobb volt, mint az otthonnak csúfolt helyeken. Elmesélte élete első cigijét, amivel csak vagányabbnak akart tűnni, hogy ne bántsák tovább. Elmondta a graffitiket és betöréseket, amiket egy bandával követett el, és hogy mennyit futott a mugli rendőrök elől. Sőt még azt is bevallotta, hogy gyűlöli a nyárszünetet, mert akkor vissza kell mennie a nevelőotthonba, ahol mindenkit utál, mert őt is mindenki utálja, és gyakran bántják még most is, és hogy hányszor hazudta a szünetekben mindenkinek, gyakran még önmagának is, hogy McGalagony a nagymamája, és eljön majd érte, hogy elvigye, csak most nagyon elfoglalt. Elvégre egy kitalált jóságos, védelmező nagymama is jobb a semmilyennél.
Ugyanakkor mégsem az történt, amire számított. Többen felajánlották, hogy töltse velük eztán a szüneteket, és életében először kapott igazi karácsonyi ajándékot. Barátokat. Többé sosem volt egyedül, és nem maradt magányos. Akkor, aznap értette meg, mi is az a Karácsony.
- Na és? Ez a történet mit akar jelenteni?
- Azt, hogy itt a Roxfortban több minden várja, mint hinné. Csak legyen bátorsága megkeresni és valóra váltani az álmait. Ugyanakkor adjon esélyt a társainak. Meg fog lepődni. Ahogy a Karvaly is. Pedig azok sokkal veszélyesebb idők voltak.
- Aha. Most már mehetek?
- Várjon egy pillanatig. Azt hiszem van itt valami, ami a magáé.
A zsebedbe nyúlsz és egy aranygaleont veszel ki. Ez azonban nem egy közönséges galeon. Ez az a galeon. A fiúcska kezébe adod. Rámosolyogsz, s látod, ahogy lassan felgyúl a felismerés lángja a kicsiny arcon.
- Javaslom, menjen le a társaihoz az ebédlőbe. A manók a menűvel különösen kitettek magukért. Ja, és én eltüntetném azt a cigisdobozt a torony aljáról, a helyében. Hacsak nem akar egész januárban szemetet szedni a társai után.
- Tanárnő! De honnan... én... Tanárnő lehet egy kérdésem? Mi lett a Karvallyal?
- Felnőtt. Olyan ember lett, amilyen mindig szeretett volna lenni. Jó éjt Mr. Self!
- Maga volt ő! Maga volt a Karvaly!
- Jó éjt, és Kellemes ünnepeket Mr. Self!
Egy mosollyal az arcodon hagyod ott a gyermeket. Tudod, most túl sok minden kavarog benne. Hiszen te is átélted ezt. Ez azonban csak az első lépés volt, egy végtelen hosszú úton... 
Roxfort RPG
Szerző