Ajándék Istennek: A retorzió

[Retorzió]

Retorzió
ajándék Istennek

ROXFORT BOSZORKÁNY- ÉS VARÁZSLÓKÉPZŐ SZAKISKOLA
1997. DECEMBER 27.

zene

Sosem gyóntam, Uram…
Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, én már rég nem hiszek benned. Rég lemondtam arról, hogy Merlin mindenkit megsegít, aki kéri tőle azt. Ha valaki fordulni akar, akkor Ő azt látja, s áldását adja, mi több óvja, s támogatja. Nem játszom a szentet, inkább beszélgessünk egyet. Tegyél rendet körülöttem, legyen mindenki krvaboldog. Nem érdekel, kit büntetsz, kit áldasz meg, csak legyen rend végre a világban. Ígérd meg nekem, hogy ha majd egyszer újragyónok, akkor már nem lesznek gondok. Nem lesz mocsok, vér és magány. Csak ezt ígérd meg.

Amikor az ember kezdi hinni, hogy a halál
minden gusztustalan mozzanatát ismeri,
kiderül, hogy rohadt nagyot téved.

Folyik a víz, már nem tudom mióta. Vajon reggel van már, vagy este, hajnal? Nem tudom. Sok mindent nem tudok, ami talán segíthetne. Talán a kelleténél többet. Nem érdemlem meg? Talán.
A szobában nincs ablak. Csak egy ajtó, ami tárva nyitva áll. Hogy honnan tudom? Mert én hagytam nyitva. Azt is tudom, hogy alvadt vér dudorodik tenyerem közepén, még ha most nem is érzem. A zuhanyrózsából csak csöpög a víz, de a csapból szüntelenül folyik, még ha most nem is hallom. Sötét van, pedig nem látok.

A mosdónak támaszkodom, bal kezemben az összegyűrt levél, jobb kezem ökölbe szorítva támasztja testemet. Érzem, ahogy a vér folyik le az összes ujjamon. Az üvegszilánkokon állok, és a lefolyót bámulom megigézve. Nem is azt bámulom, csak nézek. Nézek a semmibe. Meg sem próbálom lenyelni a már egy órája folyamatosan patakzó könnyeimet. Olykor-olykor nyelek egyet, vagy köhécselek, krákogok a sok nedvességtől. Hajamról is csöpög a víz, ahogy a zuhanyrózsából is.

Tudom, hol vagyok, de mégsem. A fürdőszobában vagyok, ahol nincs ablak, a víz csobog, a kezem véres, bőrömet üvegszilánkok nyomják. De mégsem érzek semmit. Üres vagyok.
Talán mégis jó lenne felkelni. Hiszen december 24-e van, Szenteste, és Emma nem jött el hozzám. Apró karácsonyfa áll a kinti asztalomon, és még nem múlt el a karácsony. Kint havazik, és senki nem tört be a kastélyba. Talán ezért lenne jó felkelni. De mielőtt elhamarkodnám, kinyitom szemeimet. Nem látok semmit, mert sötét van: ahogy gondoltam. Meg akarom szorítani a pálcámat, de rájövök, hogy nincs nálam. Kezem helyette papírszerű gombócot szorongat. Tudom, mi az, nem kell megnéznem, ezért el akarom dobni, de csak erőtlenül elengedem. Szemem kezdi megszokni a sötétséget, és mintha ezzel visszakapnám hallásomat is, észreveszem a csobogó vizet.

Mocsok uralkodik mindenhol, de ennek így kell lennie. Nem számít, most semmi sem számít. Tehetetlenül szuszogok egymagamban, mint valami partra vetett hal. Gyenge vagyok, lábaimat egy hajszál választja el attól, hogy összeboruljanak alattam. Gondolkozom azon, hogy hogyan tudjam ezt visszacsinálni. Pedig teljes tudatában vagyok annak, hogy sehogy.

A tapintásomat is visszakapom. Nadrágban, eltépett inggel fekszem a földön. A fejem is érzi a padló hűvösségét. Hajam tócsában ázik. Csupasz kezeimet a földön heverő szilánkok nyomják, és érzem, hogyha megmozdítom magam, biztos megvág egy-két helyen. Tenyerem érdes, nem nézek oda, anélkül is tudom, hogy körömlenyomatok díszelegnek bőrömön.
Felülök az elhasznált levegőjű kis helyiségben, és megforgatom nyakamat. A szilánkok nem sértenek fel. Lábaimat közelebb húzom magamhoz, hallom, ahogy a szilánkok halkan csörömpölnek. Kezeimet magam mögé nyújtom, kitámasztom magam, és egy viszonylag erős lendülettel fellököm magam guggoló helyzetbe. Elszédülök, de csupán egy pillanatra. Utána felállok, ezzel együtt be is hunyom szemeimet. Tudom, hogy mit hagytam a földön, de nem nyúlok utána. A tükör felé nézek, bár tudom, hogy nem találom ott. Elzárom mindkét csapot.

Zsebeimből mindent kiveszek, és a földre/ágyra/asztalra hajítom, ahova esik éppen, de a farzsebemben talált lapocska a kezemben marad. Remegésem nem hagy alább, de ordításom abbamarad. Mi ez?
Kihajtogatom a valamiféle nedvességtől megszáradt, ropogós pergament, és az első szónál elejtem a lapot, hitetlenkedve bámulom a földön kiterült lapot, de nem sokáig, kapkodva felveszem, és meggyűrve oldalát szorítom – így kezdem el olvasni.

A kilincshez nyúlok, de ahogy markom ökölbe szorul, a fémen bőröm erősen húzódni kezd. De nem foglalkozok a csekély fájdalommal, kitámolygok a sötét szobába. Még nagyobb káosz uralkodik a szobában, összetört üvegek, fiolák a kinyílt láda alatt. Vajon, hogy eshetett le? A könyvespolc a szoba közepén hever, alatta rengeteg könyv. Ezt nehéz lesz visszaállítani, de most nincs is értelme, nem akarok olvasni… Habár, mégiscsak karácsony van, illene rendet raknom, hiszen holnap már 25-e, nem állhat így minden. Ki tudja… talán Emma pont holnap fog megjelenni, visszatérni, csak nem várhatom így… De az jobb lenne, ha vissza se jönne, nem tudom miért, de ezt érzem…
Átlépek a rumlin, és az asztal mögött álló karosszékbe vágom magamat. Fejemet hátrahajtom, arcom az ég felé mered.

Feltépem irodám ajtaját, és nagy robajjal bevágom magam mögött, és lihegve ráordítok egy záró-bűbájt. Pálcámat félredobom, és vadul belerúgok a legközelebbi tárgyba, egy ládába, ami nagy zsivajjal borul fel, s annak tartalma ki a földre. Nekiesek a könyvespolcnak, megragadom két oldalát, és elhúzom a faltól, és oldalra borítom, mire könyveim mindegyike a földre zuhan.

Tudom mit hagytam a fürdőszoba padlóján, de nem akarok visszaemlékezni rá, mert tudom, hogyha visszaemlékszek, valósággá válik. Ha vannak róla emlékképeim, akkor nem ringathatom magam a tudatlanság mámorító érzésébe.
Fejem visszacsuklik, szemeimmel a pálcámat keresem a kuplerájban. Amint kiszúrom, felveszem onnan, és visszasüppedek a vörös bársonyba.
Laza nemtörődömséggel lóbálom, forgatom ujjaim között a szőlővesszőt. Néhol csúcsa néz arcomra, néhol markolata. 13 hüvelyk, ami viszonylag hosszúnak számít. Sárkányszívizomhúr – a sötét mágia vonzottja. Fancsali mosolyt vágok, és a felejtő átkot mormolom magamban. Ha több lelki erőm lenne, nonverbálisan már elcsattant volna az átok. De gyenge vagyok.

Üvöltve rohanok végig a folyosókon. Tajtékzok a dühtől, arcomról folyik az izzadtság és a verejték. Torkom kiszáradt, de én csak nyeltem, nyeltem, hiszen könnyeket évek óta nem hullajtottam, és ezek után is így lesz! Ha eddig kibírtam tartással, büszkeséggel, és tisztelettel, akkor már végigcsinálom! Nem hagyom kárba veszni eddigi életemet, még ha hasztalan is volt!

Nem tudom, meddig hatna az átok, nem tudom, mi maradna meg, és mi nem. Gyönge vagyok, zavarodott, lehet teljes múltam örök homályba veszne. Nem is bánnám, habár haszontalanságom révén a Nagyúr menten megszabadulna tőlem. A halálhoz pedig túl gyáva vagyok. Már nem csak gyenge, gyáva is vagyok.
Asztalomra dobom pálcámat, a fiókomban szivart keresek. Nincs. Elfogyott még 25-én… Azaz holnap. Mert még mindig Szenteste van, a karácsony még csak most kezdődik el, az ajándékokat még csak ma kapják meg a gyermekek. Nem múlt el még a karácsony, nem múlt el az élet, nem aludt ki Emma szeme fénye…
A kupin át elmászok az ajtóig, ami az elavult varázslat miatt nyitva áll. Kinyitom, s az erős fény, ami a folyosóról zúdul be, majdnem megvakít. Talán két perc után látok ismét rendesen. Sok diák furcsállva néz rám, talán a ruházatom, talán a tekintetem furcsa, de amint fókuszálok mindenki elfordul. De én ezt nem is veszem észre… A folyosót bámulom azt a helyet, ahol véget ért minden.
Látom magamat, Emmát és a két fejvadászt. Ráugrok az egyikre, ököllel ütni kezdem. Hamar leszállok róla, de még a gyomrába lépek. Fordulok, de egy átok szembetalált, és elterített a földön. Emlékszem nagyon fájt, de nem érdekelt. Szörnyen nézek ki. Szemeimből elszántság sugárzik, őrült félelem, és szeretet. Verejtékes arcom erős grimaszokba torzul, vadul lihegek, ellenállok a fájdalmaknak. Ijesztően nézek ki.
Elkiáltom Emma nevét a földről és tehetetlenül nézem, ahogy Emmát a kapuhoz ráncigálják. Felállok helyemről üldözőbe veszem őket. A lehető leggyorsabban futok, de az imént földre terített férfi is követ, átkok elől ugrálok, nagyon sok épphogy csak nem talál el. Ismét nevét kiáltom, és meg is állnak. Ha nem lettem volna ott, most nem is hinném el. A fejvadász hamvas bőréhez szorítja a pálcát. Mind a négyen megálltunk. Pálcánk egymásra szegezve, és a néma pillanatok most is ugyanolyan lassan telnek el mint tegnap. A három átok egyszerre harsan fel, egy fehér fénycsóva mellem talál engem, én pedig kínomban a földre rogyok. Két zöld csóva közül az egyik Emmát találja el. De melyik… nem látom… Nem látom melyik!! MELYIK?!

A látomás, az emlék szertefoszlik, nem akarom továbbnézni. Nincs már Szenteste, se 25-e, se 26-a. December 27-e van, karácsony után járunk egy nappal. Egy újabb karácsony múlt el, egy újabb szempár hunyt ki.

Hol romlott el bennem az a valami? A lelkem. Hol romlott el?  Az utálkozásaim, a szüleim iránti irigység, hogy ők boldogok, én nem, az elfojtott bánat, amivel erősebbnek akartam látszani - ezek tereltek le magáról az Életről? Miről szól az életem? Nők… Csábítás… Kínok… Üvöltések. Vér, könyörgés és pusztulás. Gonoszság, ravaszság, megfelelés utáni sóvárgás, siker elérése. Életek mentek tönkre kezem alatt, és ez addig nem érdekelt, míg az én életem sínen haladt – legalábbis én azt hittem.

Minden kérdésemre tudom a választ, csak egy borzongat, ami soha nem fog békén hagyni, egészen halálom másodpercéig. Kié volt azaz átok…?
Uram, lásd gyóntam. Hát a sok bűnért, amit elkövettem most ezt az árat fizetem? A sok gyűlöletet, undort, szánalmat, megvetést, fájdalmat, gőgösséget, kínt most torolod meg? Ez hát az én keresztem, ami örökké kísérteni fog? Egyetlen szeretett Húgom halála? A tudatlanság, ami sosem fog elmúlni: vajon a saját kezeimmel végeztem ki Húgomat, mint valami állatot? Ez hát a retorzió.
Ne felejtsd Istenem, ha újragyónok, már nem lesznek gondok.

Ez hát az ajándékom számodra Istenem, ilyenkor karácsonykor: az én kitört lelkem, s gerincem. Boldog karácsonyt csak Néked, csak most, utoljára!