Csillagvizsgáló torony

Ebben a toronyban zajlanak a csillagászat órák éjfélkor. Ide a diákoknak szigorúan tilos feljönniük akkor, mikor nincs órájuk. Ha elkapnak a tilosban, igen hamar a házvezetőd irodájában találhatod magad.

„Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly erős lett a feszültség; nem lehetett vége.”

   Meguntam, hogy a csillagokat nézzem.
   Az ostobán fényüket eregető, mégis semmitmondó pöttyöket az égen.
   Emlékszem, mikor még vele néztük ugyanezt az égboltot, a fűben fekve. Boldogan. Nevetve. Akkor azt gondoltam, hogy ez a tökéletesség, számomra ő az egyetlen, és ez örökre így marad. Szerettem. Szeretem. Soha többé nem fogom visszakapni. A szavai, ujjai érintésének helye, ahogyan azt a pofont adta. Minden egyes keserű érzés és emlék itt kavarog a fejemben, és egyszerűen nem tudok mit tenni ellene, nem tudok megszabadulni egyiktől sem.
   Elrontottam. Csak erre tudok gondolni. Az egész életem egy csőd, mindent egy lapra tettem fel, és most azt az egyet vesztettem el. Nem tudok mit tenni, egyszerűen már nem is akarok. Feladtam. Ha Crasso most látna, szemrebbenés nélkül vallanám be neki, hogy igen, megtörtem. Sikerült elérnie azt, amire az elején még azt mondtam, hogy soha sem fog bekövetkezni.
   Ha elég bátor lennék, leugranék innen. Most, nem várnék semmire. Még van fél óránk, hogy kiadjuk Pottert, engem azonban nem érdekel. Azt csinálnak, amit akarnak. Úgy is meghalunk ma éjjel, bármit is teszünk. Azok az emberek odakint nem azért jöttek, hogy aztán nyugodtan elvonuljanak. Ez a mészárlás éjszakája.
   Még a nagyteremben voltunk, amikor a kezébe csúsztattam a gyűrött fecnit. Találkozni akarok vele, itt, mihelyst csak lehet. Tudom, hogy szakítottunk, hogy megcsalt, hogy mindketten tettünk rossz dolgokat. De nem tudom elfogadni, hogy vége, nem, amíg nem küzdök meg érte.    
   A hideg kövön fekszem, a korlát mellett, s tekintetem az üresen fénylő csillagokat pásztázza. Odalentről ideges, szervezkedő hangok hallatszódnak. Mindenki készül a csatára. Mindenki küzdeni fog az életéért, a barátaiért, a családjáért. Ha most eldob magától, én csak azért fogok küzdeni, hogy meghalhassak. Nélküle nincs értelme az életemnek.
   El fog jönni.
   Tudom, meg fogja tenni értem.
   Vagy nem. Miért is tenné, a múltkori után bármit el tudok képzelni. Mindegy. Így vagy úgy, de ma éjjel a halál vár ránk.

[Mit akarsz?]

Jöjj be a házba, vesd le ruhádat.
Vesd le ruhádat, már esik is kinn,
Már esik is kinn, már esik is kinn.
Vesd le az inged, mossa az eső,
Mossa az eső össze szívünket.

Fut.
Rohan.
Szalad.
Fuldokol.
Léptei hangosan koppannak a kövön, mégsem hallja senki. Nem hallja senki, mindent elnyom az ordítozás, a kiáltozás, a tömeg hangja. A nép hangja. Gyorsan veszi a levegőt, teljesen szabálytalanul. Erősen szúr az oldala, lihegve, levegőért kapkodva, a fájdalommal küzdve egyre sebesebben váltja a lábait. Kikerül az egyik tömegből, bekerül a másikba.
Feltartják.
Ideges.
Lökdösődik. Könyékkel, lábbal, kézzel verekedik ki az utolsó emberhadból is. Már e negyedik emeleten jár.
Messze van.
Túl messze.
Ötödik emelet.
Hatodik.
Hetedik.
Ökölbe szorítja a kezét, erősen koncentrál, hogy ne ájuljon el. Futástól kipirosodott arcán félelem uralkodik. A csigalépcsőn lassít. Mire felér, már nehezen kap levegőt, arcáról is eltűnt a félelem, helyette valamilyen rejtélyes érzelem ül ki. Ökle ellazul, és kiesik izzadt tenyeréből a papírfecni. Belöki az ajtót, és belép rajta.
Rossz előérzet.
Izgalom.
Fájdalom.
Háttal ül neki a volt vőlegénye. Mély levegőt vesz. A férfi biztosan észrevette, amikor belépett. Lassú léptekkel a nő odasétál a földön szenvedő férfihez, és leül vele szembe . Remeg a szíve, egyszerre érez fájdalmat és örömöt. De inkább csak mély fájdalmat... Inkább csak azt...
A férfi szemébe néz, és elfogja a rettegés. Szólni akar, de a szavak rendkívül nehezen jönnek ajkaira. Végül a nő halkan megszólal:
- Mit akarsz? - kérdezi fájdalmas hangon.
A nő szenved.
A vörös függöny megrebben a játéktér felett, várja, hogy összehúzza szárnyait a világ előtt. A nő főszerepében, én, Barbara Lizandra Kenneth, a férfi szerepében, ő, James Lio Wolf. És ez itt az utolsó felvonás.

[Téged akarlak. Vissza akarlak kapni.]

My heart would break without you
Might not awake without you
Been hurting low, from living high for so long
I'm sorry, and I love you.

music.

   Egy pillanatra lehunyom szemeim, s a fájdalmak  képekbe öntve futnak össze a sötétben. Minden látok egy pillanat alatt, mely valaha sebzett, akár külsőm, akár lelkem, a pánik, az iszonyat, ilyenkor legszívesebben ordítanék. Ez így nem lehet élet, ez valami, ami nagyon hasonlít hozzá, csak már túl sok benne a fájdalom, a szenvedés, ahhoz, hogy el lehessen viselni, ahhoz, hogy élni lehessen egy ilyen borzalomban. Nem értem, mégis miért jó, hogy szeretem, ha közben ez az egész ennyi rossz dolgot művel velem? Ha megöl? Egy lélekroncs vagyok csupán, a régi James Wolf az arcomba röhögne, én pedig merev tekintettel, kihűlt szempárral néznék vissza rá. Aztán megkérdezném, hogy mégis miért örül ennyire. Teljesen bolondnak tartanám.    
   Neki már vége.
   Egyetlen pillanat volt, mégis öröknek tűnő, a képek el is tűnnek, ahogyan kinyitom szemeim. A csillagok mellé fények is párosulnak, különös formájú kígyózatokban, ahogy a bűbájok alakot bontanak. Elmosolyodnék, de ajkaim megremegnek, s összeszorítom fogaim. El fog jönni. Tudom.
   Vakon bízok benne, legyen szó bármiről. Hiszen én még mindig szeretem. Minden eddig történt szörnyűség ellenére, jobban szeretem, mint bárki mást. A saját életemnél is többet ér nekem. Valahányszor meglátom, végtelen nyugalom önt el, az érintése pedig felbecsülhetetlen, nincs még egy olyan szép, s gyönyörűséges érzés a földön, mint mikor az ujjai arcomhoz érnek.
   Lépteket hallok, megpróbálom kicsit összeszedni magam, arcom kifejezéstelenné válik, s felkészülök minden eshetőségre. Hiszen nem biztos, hogy ő lesz az, bárki erre járhat most, akkora a káosz a kastélyban, hogy akár egy troll is felmászhatna, teljesen észrevétlenül.
   Érdeklődve felülök, majd az ajtó felé fordulok, s megpillantom a lányt. Zilált arc, kissé összezavarodott, és talán fél is. Sosem láttam még ennél szebbet, körmeim önkétlen tenyerem finom húsába mélyednek. Tudtam, hogy el fog jönni. Talán még mindig szeret, talán még mindig van remény.
   Nem szólok semmit, csak figyelem, ahogyan leül velem szemben, majd ahogyan megszólal. Először el sem jutnak a szavak tudatomig, majd csak később észlelek fel, s kúszik egy árnyalatnyi mosoly ajkaim szegletébe. Eljött. Fontos vagyok neki. Itt van.
- Téged akarlak. Vissza akarlak kapni. – suttogom halkan, a kifejezésekből hiányzik az élet, a szavak töltete elveszett valahol a felfelé vezető lépcsőn, vagy még valahol régen, az életvidám James Wolffal együtt tűnt tova.
   Szorongva húzom fel térdeim, s nyakam megmozgatva nézek vissza rá. Kékjeim mint holmi fagyott jégtükör hideg fehérje ég a sötétben. De ebből hiányzik a fagy, ebből hiányzik az erő, az élet. Megtört jégtükör ez csupán, melyen finom léptekkel sétálva talán nem zuhanunk el, azonban minden erősebb lépés végzetes kárt tehet benne.
   A birtokról kiabálás hallatszik, azonban nem foglalkozok vele. Kitartóan nézem Barbiet, s ezúttal nem jön semmilyen emlék, vagy fájdalom. Hagyom, hogy elvesszek a részletekben, nem tökéletes, de talán így a leggyönyörűbb. Míg mások csak felületes részeket látnak rajta, addig én minden kis apró vonást észreveszek, minden egyes részét ismerem, s mindennél jobban szeretem. Egy merő tökéletesség, s egy ideig csak az enyém volt, egy ideig szerencsém lehetett abban az érzésben, hogy viszont szeret, ezt azonban elvették tőlem. Széttörve heverek a kövön, mint holmi tört álom, mint egy széttört porcelán.
- Szeretlek. – ejtem ki a szót pár perc elteltével. Tudom, hogy felesleges mondanom, hiszen nagyon is jól tudja. Talán már túl sokszor is mondtam, talán már nem is jelenti azt, amit érzek. Talán ez már csak egy üres, fájdalmakat keltő szó, mely mindkettőnk életét megkeseríti. – Sajnálom. – sütöm le szemeim, majd kinézek a csillagos égbolt felé. Nem érezhetek mindig fájdalmat. Egyszerűen csak nem lehet. A szerelemnek nem kéne ennyire kínoznia.
   Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ez az egész ostoba képtelenség.

[Téged akarlak. Vissza akarlak kapni.]

Without me.

- Téged akarlak. Vissza akarlak kapni. – suttogja halkan.
A szívemre nehéz kő zuhan. Tekintetem elé egy fehér, félig átlátszó függöny ereszkedik, ami szép lassan szürkül, míg be nem sötétedik teljesen, és el nem ragad. Körbeteker a fátyol, befedi az egész testemet, és elvisz a toronyból. Elvisz innen egy másik valóságsíkra. Egy olyan síkra, ahol nem ilyen véget ért közös ösvényünk. Ezen a síkon Jamesszel már másfél éve együtt vagyunk. Boldogok vagyunk, a kisebb civódásaink ellenére. Problémáink tengerén szerelmünk hajójával átsiklunk, mintha csak nem is tudnának ártani nekünk. Letesszük a RAVASZ-t, mindketten egyetemre megyünk, én teherbe esek, és abbahagyom az iskolát. Jamesszel elköltözünk egy lakásba, ahol kényelmesen elférünk hárman: én, ő, és a kicsi. James elvégzi a főiskolát, mindketten dolgozni kezdünk, felneveljük fiúnkat. Fiúnk a Roxfortban évfolyamelsőként végez, egyetemre megy. Jamest kirúgják gyűlölt munkahelyéről, és megtalálja élete munkáját, ahol nyugdíjáig dolgozik. A fiúnk talál magának egy szép lányt, akivel összeházasodik. James és én sírunk az esküvőn. A lány teherbe esik, és megszületik az első unokánk. Öregkorunkra megélünk még két unokát, akikkel külvárosi kertes házunkban játszhatunk, amíg Merlin nem szólít minket.
Az összegöngyölt testem kitekeredik a fátyolból, és keményen visszazuhanok a torony padlójára. Gerincem belesajdul, az ütközés borzasztóan fáj.

- Szeretlek. – ejti ki a szót pár perc elteltével.
Újra felemelkedek, és ismét becsapódok a földbe. A fájdalomtól kiráz a hideg.
Kitartóan nézem szemeit, amelyek régen oly' sok boldogságot sugároztak. Úgy nézem, mintha az életem függne tőle. Nem mozdulok meg, csak arcizmaim rendülnek meg szavaira. Nem is érek hozzá, mikor hozzászólok. Kőszoborként ülök a padlón, mint egy faragott bukott angyal szobor.
- Nem akarhatsz James. - mondom. Hangom a vártnál gyengébb és bátortalanabb. - Késő. - nagyot nyelek. - Nekünk már késő.
Némán ülök vele szemben. Hátha mond valamit.
A fátyol után epedek. A puha, könnyű fátyol után, amiben a közös jövőnk lebeg.
De a fátyol nem létezik, ahogy a másik valóságsík sem. Csak a torony, és a hideg kövön gubbasztó két érzelmi roncskupac.
- Belefáradtam. Csupán a purgatórium ködös felhőiben lebegünk.

[A purgatóriumban…]

Milyen furcsa, hogy ahol minden kezdődött.
Ott is ér véget.

   Tekintetem rajtad tartom. Mégis hogy tudnék másra nézni, mikor itt vagy előttem? Sosem szerettem mást, mindig csak te voltál nekem. Te voltál az én reménysugaram, amikor fájt, rád gondoltam, amikor kínoztak, a te arcodat láttam, amikor meg akartam halni. Te voltál az egyetlen okom, hogy életben maradjak. Érted küzdöttem az elmúlt egy évben végig. Azért, hogy együtt lehessünk, most pedig itt ülünk egymással szemben, mint két idegen. A korlátokra nézek, melyeken keresztül egy éve Albus Dumbledore a mélybe zuhant. Itt ismerkedtünk meg. Egy éve volt az is. Milyen furcsa, sokkal többnek tűnik. Hiszen annyi minden történt, annyira mások lettünk mindketten. Mégis hol van az a fiú, aki olyan jót szórakozott a törpegolymókokon, hova lett az a fiú, akit idegesített a Griffendéles lány?
   Erre még sosem gondoltam, hiszen nem volt okom rá. Ahogyan azt sem gondoltam volna sosem, hogy el fog jönni ez a pillanat, de vissza akarom kapni a régi James Wolfot. Aki menő volt, akinek voltak barátai, aki boldog volt, nem egy roncs-kirakós.
   Újra a lányra nézek, az arckifejezése, mintha csak sajátom lenne. Mintha egy furcsa varázstükörrel ülnék szembe, ám sajnos itt minden valódi. Minden átok, s minden könny. Nem kell mondania semmit ahhoz, hogy tudjam, mit érez. Az a szó éppen annyira fájt nekem is, mint neki. Épp olyan jól tudjuk mindketten, hogy mi a helyzet, hogy itt semmi sem lesz már jó. Az az idő elmúlt.
   Nem akarhatlak. Meg hogy késő. Tudod legszívesebben most felállnék és elkezdenék kiabálni veled. Mégis ki mondta ezeket a baromságokat? Mi fogjuk eldönteni, hogy mikor túl késő, ez a mi életünk, miért csinálunk úgy, mintha nem szabadna, mintha kényszer lenne?! Annyi mindenen mentünk már keresztül, kezdem azt érezni, hogy már nem értem, mi folyik köztünk. Mintha csak sodródnék egy árral, ami folyamatosan lefelé húz.
   Az utolsó szavait hallván fura, kissé szarkasztikus érzés tölt el. Nem tudom mit gondoljak. Nem tudom hova tenni a helyzetet. Még kevésbé tudom, hogy nekem mégis mit kéne most tennem.
- A purgatóriumban… - sóhajtok lemondóan. Most egészen olyan érzés, mintha mindig is ott éltünk volna. Mintha sosem jártuk volna mennyek országát. – Szóval… - nagyot nyelek. Nehezemre esik így beszélgetni vele. Arcomon egy könnycsepp gördül le, iszonyatosan gyenge vagyok. Ő az egyetlen személy a földkerekségen, aki kárt tud tenni bennem, és pár hónapja már mást sem csinál, csak él eme jogával. – Szóval úgy gondolod, nincs közös jövőnk? Vége? Úgy értem… tényleg? Örökre? – kérdezem, hangom kissé megremeg a végére. Egy férfi próbálná titkolni, hogy mégis milyen gyenge. Nekem nincsenek titkaim előtte.
   Nem nézek rá. Nem akarom látni az arcát, mikor válaszol, ismerem már annyira, hogy tudjam, mit fog mondani. És ha kimondta, nekem is meg kell hoznom a saját elhatározásomat. Hiszen vagy vele, vagy sehogy…

 

It's a little bit funny, this feeling inside
I'm not one of those who can easily hide.
I don't have much money, but boy if I did,
I'd buy a big house, where we both could live.

Sokan szerették. Ismert, menő, szívdöglesztő volt, aki nem is szerette, az legalább kedvelte, vagy hallott róla. Én mégis arrogánsnak gondoltam. Nem ismert engem, mégis megítélt - nem ismertem őt, mégis megítéltem. S kiderült, hogy sokkal több annál, amit itt egy éve mutatott nekem - s én se voltam tán olyan idegesítő, mint azon az estén. Kiderült, hogy ő az a fiú, akit nem csak szeretni lehet, hanem igazán szeretni. Mert hoz neked az ebédlői muffinból, mert képes átugrani egy kerítést, hogy rátörjön egy pucér barátjára a medence mellett. Amiért átlép egy határvonalat veled együtt, és valami varázslatos dolog kezdődik el. Azért, mert egy sziklaszirtről húz vissza, hogy visszarántson az élők világába, ismét életet töltsön üres lelkedbe. Hogy szeressétek egymást, szeretkezzetek egy lopott éjszakán a kastélyban. És én ezt a fiút szerettem meg. Ennek a férfinak mondtam igent, a nagy kérdésre. S ezt a férfit löktem el magamtól.

Azért olyan nehéz, mert még mindig szeretem. Tudom, hogy szeretem, és azt is tudom, hogy ő is szeret. De sajnos ez nem az a világ, ahol ha szeretitek egymást, akkor mindent legyőztök. Ez nem tündérmese, ahol boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ez az a világ, ahol lemészárolták a családomat, ahol a vőlegényem az ellenséggel üzletel, ahol a legjobb barátomat porig égették. Itt a gonosz nem várja meg, míg elbúcsúzom tőle, hogy aztán békésen térjek át a túlvilágba - itt akár holnap is meghalhatunk, mert rosszat ejtettünk ki a szánkon.

Sokszor képzeltem el a jövőt. Bárhogyan is képzeltem el - hogy egyetemre megyek vagy sem, elköltözöm Londonból vagy sem -, James mindig ott volt a jövőképben. Bele se gondoltam abba, hogy ne legyen ott, mert annyira evidens volt az egész. Olyan logikus, hogy ennek így kell lennie és kész. Most, ha belegondolok a jövőbe csak sötétséget látok, olyasmi sötétséget, amit akkor láttam, amikor levegőt vettem, hogy leugorjak a sziklákról. Elveszettnek érzem magamat, a jövőmet, az életemet is. Azt sem tudom mi lesz holnap, vagy egy óra múlva. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége. Mert olyan üres, sötét, és ijesztő minden... Félek. Ez az egy év elég volt arra, hogy felnőjek, de ennek ellenére még mindig félek. Gyermeknek érzem magam, amikor elfog a rettegés. Kiskoromban mindig azt hittem, hogy a felnőttek nem félnek, mert nagyok és erősek. De felnőtté váltam én is, és mégis rettegek...

A torkom szorul. Könnyeket már réges-rég nem hullajtottam. Szellemként lebegtem körbe-körbe, mintha a purgatóriumban lennék. Nem is nagyon fogtam fel, hol vagyok, kik vesznek körül, mik a kötelességeim. Bukásra állok minden tantárgyból. Nem, hogy régi önmagamat, szimplán önmagamat elvesztettem. Nem fogott el a sírás, nem szorult el a szívem, üres voltam. De most, hogy itt előttem Ő, James Wolf, a szerelmem - már minden más.
A torkom szorul, és szívem is hevesebben ver. Eszembe jut, hogy milyen jó volt még egy évvel ezelőtt, milyen könnyű volt minden. Eszembe jut, milyen csodálatos jövőt képzeltem el magunknak, és eszembe jut az is, hogy még mindig szeretem, de le akarok mondani róla. Rettegek... Félek, és reszketni kezdek. Érzem, hogy sírni akarok, úgy, mint még sohasem. Fejemben eluralkodik a pánik, mert az, hogy elhagyom Jamest, valósággá válik. Valósággá válik minden sötét és ijesztő gondolat.

Hangja tőrként szúrja át testemet. A szívemet, a fejemet, a lábamat, a tüdőmet, mindent. Mintha egyszerre húsz-harminc dárda vájná át húsomat. Érzem, hogy nem bírom tovább. Elfog az a rettegés, amit a sziklákon éreztem. A kilátástalanság, fájdalom, düh, és a szeretet kegyetlen egyvelege gombócot gyúr a torkomba.
Amikor kimondja, hogy "örökre", kitör belőlem a zokogás. Kitör belőlem az a zokogás, amit az elmúlt hetekben, hónapokban nyomtam el. Minden, minden felszabadul most, s kitör kicsire összeszűkült torkomból.
Hangosan zokogok. Vállaim összerogynak, kezeimbe temetem arcom, hajam előreborul. Nem akarok sírni, de nem tudom megállítani. Nem tudok Jamesre nézni, nem tudok válaszolni, nem tudom abbahagyni a sírást. Görcsöt kapok, és megállás nélkül potyognak a könnyeim, hangosan, fuldokolva lélegzek.
Íme az erős nő, akit a háború nevelt fel.

[Remélem azért fogsz rám emlékezni.]

   Nem mondott egy szót sem. Egyetlen egy árva szó sem jött ki a torkán, én mégis tökéletesen megértettem válaszát. Hát persze, hiszen minket erre teremtettek. Hogy szavak nélkül is megértsük egymást. Hogy a legjobban talán a csöndet élvezzük egymás között, és a pillantások titkos villanásaiban éljük igazán az életünket. Mi azért vagyunk e világon, hogy a másikunk boldogan élhessen. Mindkettőnknek egyetlen hivatása van, s az a másik.
   Ennél tökéletesebb már nem is lehetne. De ez csak elmélet, hiszen tökéletesnek már rég nem nevezhetem azt, ami köztünk van. Most mondanám, hogy kapcsolat, de annak már nem lehet minősíteni. Szerintem igazából már egyikünk sem tudja, hogy mi is ez. Szeretem, ez egészen egyértelmű, a saját életemnél is jobban, olyan, mintha csak ő létezne ezen a világon, és ő is szeret engem. Legalábbis ezt mondja.
   Én pedig – mint oly sokszor – még most is elhiszem neki. A könnyeim azonban nem is ezért potyognak. Csupán tudom, hogy most véget ér minden. Vagy így, vagy úgy. A döntés a kezemben van, és tudom, hogy mit fogok tenni. Elhatároztam magam, bár nem volt könnyű. Pedig a régi James hogy megvetette az ilyen embereket. Gyengének tartotta őket, és nem is értette meg, hogy miért akarnak ilyesmit tenni. Hiszen lehet, hogy az élet néha szar, de mindig van kiút a gödörből. Ma már viszont nem így látom. Túlságosan egy személy körül forgott az életem, egy gerenda tartott mindent, s most az a gerenda kettétört én meg itt fekszem alatta, nyomorúságosan, haldokolva.
   Régebben nagyon szerettem kalapokat hordani. Azt szokták mondani, hogy bolond, mint egy kalapos. Pár hónapja kidobtam az összeset. Legalábbis már nincsenek meg. Nem emlékszem. Csak arra, hogy elegem volt. Bolondnak neveztek, többen is furcsán néztek rám, és összesúgtak a hátam mögött, de nem úgy, mint fél éve. Ez már sokkal rosszabb volt. És lehet, hogy igazuk is volt. Ha túl sokan mondják, elhiszed, ez így szokott lenni, nem?
   Nehezen, ám ráveszem magam, és a lányra nézek. Nem mondok semmit, nincs mondanivalóm. A könnyek beszélnek helyettem. Lassan felállok, tekintetem rajta tartom. Tudom, hogy eljött az idő. A búcsú ideje. Valami olyasmit kéne mondanom, hogy értse, mi fog történni. Hogy kilépek majd ezen az ajtón, és soha többé nem térek vissza. Talán majd találnak odalent egy holttestet, nyomokban sötétbarna bundával, talán még a fülei is hegyesek lesznek, s a fogai élesek. Nem tudom mi történik, ha egy animágust állat alakjában ér a halál, de ma este valószínűleg ki fog derülni. Nagy levegőt veszek.
- Remélem azért fogsz rám emlékezni. – béna. Szörnyen bénán hangzik, de nem tudok mást mondani. Lehunyom szemeim, érzem, hogy zokogni lenne kedvem, de nem veszek levegőt. Nem hagyhatom. A könnycseppek szakadatlanul folynak, ám a zokogásnak nem engedek. Le kell még sétálnom a lépcsőn, hogy a csata közepébe vethessem magam. Át kell alakulnom. Az embereknek szüksége van egy nagy, s félelmetes farkasra. Egy alfára. Egy harcos kell nekik, nem a bolond kalapos.  
   Erőt veszek magamon, s megfordulok, hogy aztán az ajtó felé indulva magam mögött hagyjam a szerelmem. Az életem. Ajkaim halk, lemondó sóhaj hagyja el.
   Íme a gyenge férfi, kivel a háború fog végezni.

Folytatás