Pálcámat kivonom. Hosszú ujjú, fekete pólóm egyik ujja leszakadt már, pont a csonka karomon. A Sors úgy látszik vicces kedvében van a vérontás közepette.
Az ismerős hang hátam mögül szólt. Lassú, nyugodt hangja nem késztetett hirtelen mozgásra. Nagy levegőt vettem, és azonnal egy jelenet játszódott le lelki szemeim előtt. Egymásnak esünk, a két barát, csupán azért mert a háború etikettje megszabja, hogy könyörtelenül le kell mészárolnunk egymást.
Und das Atmen fällt mir och so schwer.
Megfordultam. Ő pedig jelentőségteljes pillantást vettem rám.
- Gondolod? - mosolyodok el komoran.
Felidézem a legutóbbi találkozásunkat.
Egy hosszú úton voltunk túl, a hoppanálás nem volt a legbiztonságosabb megoldás, inkább máshogy oldottuk meg az utazást Franciaországból. Yvette-et hátrahagytuk, ott biztonságban volt mindentől, amibe a háború vagy én kevertem. Dante miattam jött Marseillesbe, pontosabban értem jött. Hírt hozott Voldemort támadási szándékáról, és bár nem vallotta be hangosan, biztosan tudom, hogy azért jött, hogy visszavigyen Angliába, bármilyen következménnyel, bármilyen módszerrel. Nem mondta ki, de tudtam, hogy így tartja helyesnek, és tőlem is ezt várja el. London belvárosában, az egyik utcában álldogáltunk hajnalban. Rajtam mugliruhák és kezemben táska. Rajta köpeny és mágusruházat - már akkor kiütközött, hogy miért álltunk ott csendben a falnak dőlve. Az út alatt szó nem esett arról a problémáról, amivel szembe találtuk magunkat. Azért hagytam őt ott Sabrinával, egy önmagát megsemmisítő levéllel, mert megakartam őket óvni. Nem akartam az árulás örvényébe őket is belelökni, hadd fuldokoljanak ők is. De Dante mégis eljött értem, mert tudta, hogyha most nem jövök vissza, örökre megbánom. Egymás mellett álltunk a falnál és a szemközti épületet figyeltük. A Nap lassan felkelt, már félig világos volt - eljött az idő. Ellöktük magunkat a téglafaltól és megálltunk egymással szemben. Nem tudtuk mi lesz, nem tudtuk, mit gondol a másik. Nem is kellettek szavak, két testvér állt egymással szemben, akiknek a szavak csupán felesleges időpocsékolás. Pontosan tudtuk, hogy mit kell majd tennünk, ha találkozunk a végső összecsapásnál.
- Vigyázz magadra.
- Vigyázz magadra.
Megfogtuk egymás kezét, és talán egy utolsót kezet ráztunk. Egyenes háttal, büszke tekintettel, szilárd lélekkel.
Aztán ő jobbra ment, én pedig balra.
Weh mir, oh weh!
Most pedig itt állunk, és azt mondja "beszélnünk kell". Nem támadt hátba, ahogy én sem tettem volna soha. A testvéremet sosem árulnám el, annál még én is több vagyok.
Első gondolatom, hogy el kell tűnnünk innen, ugyanis mögöttem élet-halál harcot vívó embertömeg bármelyik pillanatban magába szippanthat. Teszek egy lépést felé, és már szólni akarok, de megpillantok a válla fölött egy ismerős arcot. Pálcát von, és ő is szóra nyitja a száját.
Nekirontok Danténak, olyan erővel, hogy mindketten az egyik lépcsőn landolunk, az átok pedig felettünk suhan el. Hátamra gördülök, és az ismerős arcába ordítok:
- Avada Kedavra!
Burward pedig holtan esik össze.
Feltápászkodom, és ha Dantének segítség kell, őt is felsegítem.
Megragadom, és az első ajtóig ráncigálom, belököm, bemegyek én is, és magunkra zárom az ajtót. A zár nem igazán lehet hatásos ebben a helyzetben, elég kétséges, hogy vajon a következő pillanatban ránk dőlnek-e a falak. De nem hinném, hogy bárkinek is eszébe jutna egy koszos tárolóba benyitni az ostrom közepén.
Ránézek Dantéra, pár pillanatig csak nézem őt, és elteszem a pálcámat. Bármennyire nem férfias, hirtelen átölelem erősen, megpaskolom erősen a hátát és elengedem őt.
Boldog vagyok, amiért még él, amiért nem árult el engem, amiért nem támadott hátba, amiért beszélni akart. De belül keserűség önt el amiatt, amiről beszélnünk kell. Hiszen pont az imént öltem meg az én régi társamat, az ő mostani társát.
Und die Vögel singen nicht mehr.