Némaságba burkolózva a kőpor és nagyobb törmelékre zúzódott folyosó egyik oszlop félhomályában áll. A félelem, mely szinte hozzánőtt, kitartóan markolássza dióméretűvé vált gyomrát, a szíve pedig megszakad a rejtélyes eredetű és elmondhatatlanul kínzó fájdalomtól. Zaklatott és zavart agytekervényéiben ismételten szöget ver az akaratosan visszalopakodó, egyre csak gyengülő lelkét mételyező gondolat: rengeteg Bolton és Bourgh veszett el a háborúba, az én ereimben pedig ugyanaz a vér folyik, mint az övékben egykor… vajon elég erős leszek ahhoz, hogy a gonosz sötét árnyai ellen harcoljak?
Teste enyhén megrázkódik a halál fogalmára, kezd összeroppanni a rá nehezedő terhek alatt, benne pedig folyamatnak indul a zokogás. Világos számára, hogy minek látszik jelen pillanatban… pontosan annak, ami igazában: emésztődő, megrettent, harcra képtelen varázslóselejtnek. És tulajdonképpen ez az ok, amiért még a legapróbb cseppnyi akaraterejét is felemészti annak érdekében, hogy visszatartsa a sürgető és a felszínre kívánkozó könnyeket.
Az óriási veszteség miatt szívét szúró gondolatra szapora lélegzete hol elakad, hol szakadtan örvénylik a tüdejébe vezető csövön. Tisztában van azzal, nem engedheti a démoni és álnok elgondolásoknak, hogy elcsábítsák, és rossz, azaz az önrombolás útjára vezessék, hanem muszáj bíznia a jóban és erősítenie a benne vetett reményt. Hisz az az egyetlen fény az alagút - háborús, kilátástalan helyzet – végében.
Az egyetlen dolog, mely megakadályozza, hogy feladja az oly hosszúnak és fárasztónak látszó harcot, az a veszteség szította bosszúvágy és az egyetlen ember, akiért képes lenne akár az életét és eldobni magától, csakhogy megvédje: a húga. Mióta elvesztette az óriási tömeg forgatagában céljául tűzte ki magának, hogy megtalálja, kerüljön bármibe is. Egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy él, hiszen érzi a zsigereiben, hogy így van. Dakota sokkal erősebb és leleményesebb, mint egyesek gondolnák, kétség sem férhet ahhoz, hogy túléli a harcot. Már csak egymásra kell találniuk.
Lassan kitisztul előtte a kép és ő maga is rájön, hogy mit kell tennie: arra kell összpontosítania, hogy képességei szerint lehetőleg a legjobban cselekedjen, és túlélje az életre kelt rémálmot.
- Erre! – csendül fel egy mély hangszín, mely hatására a törékeny test összes izma megfeszül. – Öljétek meg minden, az utatokba kerülő önfejűsködőt. – folytatja a baritonhoz hasonlítható hang.
A harapdálástól rojtossá őrült ajkait vékony vonalba préseli és eltökélten hallgat, miközben ezerszer is megrágja szavanként a vetélytársa mondatait. Az elhangzott parancs vörösen villogva cirkulál az agyában, a szájában pedig megkeseredik a nyál is, akárhányszor megismétli magában a mondat lényegét. Torkában gombócot hizlal a pánik, ami abból ered, hogy nem tudja, milyen messze vannak tőle az riválisai. Nagyot nyel, megkíséreli leküldeni a nyelőcsövét eltorlaszoló akadályt, majd bekapcsolja a bátorság mágnesét, hogy egy helyre gyűjtse mindent kurázsi cseppjét. Amint úgy érzi, készen áll, óvatosan kikukucskál az öreg színű, roncsolt oszlop rejtekéből. Fél percet vár, miután azt konstatálja, hogy a folyosó morzsalékjai között nem botorkál egyetlen halálfaló sem, majd elindul a lépcsőház felé, mely talán nagyobb biztonságot adhat neki, és időt, hogy kitalálja, hogyan és hol keresse meg elveszett húgát. Kezében erősen szorítja az ezüsthárs pálcát, és egy pillanatra arra gondol, hogyha ez egy szimpla párbaj lenne, valószínűleg az ismert varázsigéken jártatná az agyát, illetve ismételgetné magában őket, míg sor nem kerül arra, hogy hasznosítsa is némelyüket. Azonban most sokkal nagyobb a tét, és több mindenre kell figyelnie, így hát nem engedheti meg, hogy az effajta dolgok elvonják a veszélytől a figyelmét.
Mivel a lépcsőház bejárata csupán pár lépésnyire van a búvóhelyétől, úgy dönt, háromig számol, majd átfut. Nagyobb valószínűséget lát abban, hogy észreveszik, ha óvatosan és lassan halad, mint abban, ha csupán átsuhan az egyik helyről a másikra.
Terve szerint halad, azonban mielőtt kiejtené a hármat, egy fénycsóva cikázik át mellette. Őt, hála Merlinnek, nem találja el, csupán a már így is vészes állapotban lévő oszlop szenvedi meg az átok egy részét. Eszébe ötlik, hogy túl sokáig tétovázott, így hát most kénytelen nagy veszélynek kitennie magát. Gondolkodás nélkül kilép az oszlop mögül és egyenesen a lépcsőház felé rohan. Hátravet egyszer egy pillantást, hogy felmérje a terepet, és az támadói szemébe nézzen. Nem is szabad hátat fordítania az ellenségeknek, mert az olyan lenne, mintha céltáblát mutatna nekik, amit csupán meg kell célozniuk és átszúrniuk.
Észvesztő gyorsasággal rohan a mállásnak induló lépcsőkön, megpróbál koncentrálni, viszont a cikázó gondolatai nem hagyják. Egy vékonyka hang – talán az oroszlán énjei – halkan arra buzdítja, hogy ne fusson tovább, inkább álljon ki magáért, azonban egy másik, erőteljesebb – talán a józan észé – azt parancsolja neki, hogy addig ne álljon meg, míg nem talál biztonságos helyet. A benne zajló harcban végül az előbbi - noha csendesebb, de ösztönzőbb – hajtó elem győz, és az őrült menekülés abbamarad. Vékony lábaival lép egyet, tekintetét, melyben beleivódott a düh, az ajtóra szegezi és arra vár, hogy az ellenfele átlépje annak küszöbét. A félelem helyét a bosszúvágy veszi át, ami immár erőforrásként szolgál.
Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy valaki a nevén szólítja. Az ismerősen, mélyen morajló orgánumtól a levegő a tüdejébe reked. A kétségbeesés kibillenti eddigi oly határozott állapotából, fáradt és meggyötört íriszei pedig a hangforrás felé fordulnak. Aggodalom lesz úrrá rajta, az idegességtől pedig még jobban összeszorul a gyomra. Rosszullét kerülgeti az érzések hullámvasútjától. Életében nem járt az érzületek skálájának ennyi pontján, mint az utolsó pár percben.
- Ephram, fuss! – ordítja hisztérikusan, kétségbeesetten, amikor megpillantja pár emelettel lejjebb a férfit. Ezzel bebizonyítja magának, hogy az utóbbi hónapokban a mardekáros iránt táplált érzések tagadása mind hazugság volt. Legbelül ő is tudta - ott, ahol Merlin kívül más nem lát be – hogy a szíve örökre egy valaki után fog vágyódni, csak őmiatta fog dobogni, de nem akarta beismerni, mert a büszkeségét korbácsolta, hogy nem tudott haragudni a férfira azok után sem, ahogy vele viselkedett azok a férgek előtt. A szakítás napján érezte először kicsinek és törékenynek magát, és összetörtnek, amikor utána azt hitte, álomképekbe ringatta magát, és buta halacskaként beleakadt a halász hálójába.
- Ott van – harsog fel a halálfaló hangja, majd a következő pillanatban el is hangzik az első átok. A piroskás ajkak épp megszólalnának, hogy megvédjék magukat az ónixszeműek pálcáiból repkedő fénycsóváktól, amikor testét eltalálja a soron következő kábító átok. Lélegzete elakad, szemhéjai pedig elnehezednek. Próbál küzdeni a fájdalom ellen, de a tartalékolt jelentéktelen mennyiségű energiája pillanatok alatt kámforrá válik. Egy utolsó levegőadagot présel ki magából, majd eszméletlenül a padlóra zuhan, melyet a gyűlölködés okozta szurok fedi.
Roxfort RPG
Szerző