Északi bejárat

Az északi bejárat közvetlenül a veteményes kert mellett halad el, egy folyosón.
A bejárat két részre oszlik, egyrészt a belső, és hatalmas északi udvarra mutat, másrészt az iskola másik udvarára, mely a folyóhoz vezet.

       Nolita

Siet, siet, átok, megáll. Körbenéz. Majd újra. Siet, siet, átok…

Nem épp egy változatos menetrend, de sajnos nem volt más választásom. Követnem kellett, hiszen el kellett jutnom valahova. S ahhoz, hogy elérjek odáig, túl kellett élnem a körülöttem folyó csatákat. Karomat próbáltam takarni, hogy ne vegyék észre a rajta megbúvó Sötét Jegyet, s igyekeztem elkerülni bármiféle harcba való bocsátkozást. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: megtalálni Brandon Grayt.
Az ötlet elvetemült volt már önmagában is. Egyrészt, hiszen egy háború kellős közepén megtalálni egy olyan embert, akivel nem beszéltünk meg semmiféle „randevút” a csatában, szinte lehetetlen küldetés. Másrészt pedig, Brandonnal jelenleg ellenségek voltunk. Szóval, ha összefutunk, akár meg is ölhet.
Még a harc kezdete előtt találkoztunk, afféle búcsúként. Egy kézfogás, két szilárd tekintet, majd két távozó alak, akik bár szívükben testvérek voltak, a harcmezőn ellenségek. Ő a jó oldalt képviselte ezúttal, én pedig a rosszat. Fogalmam sem volt, ki döntött jól. Ő, hogy átállt a jókhoz, s bár megannyi bűne van, amit ezzel nem tehet jóvá, mégis szembefordult egykori életével, vagy én, aki maradtam (elvileg) hűséges szolgája a Nagyúrnak. Majd a Sors eldönti, bár ha jobban belegondoltam, a helyzet kissé komikus volt. Pont az az ember állt át a másik oldalra, aki, amióta csak ismertem, a halálfalólétnek élt, én meg, aki csak kényszerként tekintettem az egészre, maradtam ebben a börtönben. Ha alaposabban kielemezzük ezt, akkor rá kéne jönnünk, hogy ennek pont fordítva kéne lennie. S akkor most nem én sietnék őhozzá lélekszakadva, hanem Brandon rohanna hozzám azért, hogy közöljön egy fontos dolgot. Ami nem várhat a háború végégig.
Ügyesen kerültem ki az embereket, holttesteket, párbajozókat, s büszke voltam magamra, amiért ilyen jól haladtam. Fogalmam sem volt merre kéne mennem, de valami azt súgta, hogy a bejárati csarnok felé tartsak. Talán ott majd ráakadok. Csak addig tartsak ki valahogy…
Már épp azon gondolkoztam, hogy vajon kinek az alakját kéne felvennem ahhoz, hogy a lehető legalacsonyabb eséllyel támadjanak meg, mikor egy újabb fénycsóva röpült el előttem. Szerencsém volt, hiszen nem engem talált el. Legalábbis ezt gondoltam. Az átok, ártás vagy ki tudja mi a falba csapódott ugyan, de közvetlenül mellettem. Így mire észbe kaphattam volna, a törmelékek már omlottak is felém, hogy aztán maguk alá temessenek, s talán, hogy végezzenek velem.