Óratorony

anyone

Sötét fellegek gyűlnek az égre, sötét gondolatok gyűlnek az elmébe, szinte megmérgezik a gondtalanság eszményi emlékeit. A fehér, fekete lesz az édes pedig keserű, a boldog, szomorú, az egészséges, beteg. Sötét gondolatok ezek, mégis igaziak. Sajnos. Megváltozott a világ, s aki nem változik vele együtt, nem idomul vagy növeszt vastag páncélt a lelke köré azt felőrlik a komor gondolatok, a gonoszak, a jók és azok akik passzívak. Ki vagy te? Kivel vagy? Miért éppen vele? Ki a jó és ki a rossz? Ez bizony a kérdések kora, súlyos, sorsokat, életeket meghatározó kérdéseké. Az oldalak elhatárolódtak egymástól, az emberek eltávolodtak egymástól, akik pedig a „jó” és a „rossz” között ragadtak, azok őrlődnek, ők a háború legnagyobb vesztesei.
Nekik se nem fekete, se nem fehér, hanem szürke, nem édes és nem keserű, hanem savanyú, nem egészséges és nem beteg, hanem az élet és halál között lebegő a purgatóriumba taszított, sorstalan ember létezik.

Philippe ma is az óratorony felé halad. A vastag barna színű bőrkabát az alá kéredzkedő széltől itt-ott meglebben, így a szürke kötött pulóverre hárul a feladat, hogy a hűvös szellőtől megóvja a fiú testét, farmerja a hanyagul befűzött bakancsába tűrve idomul a testhez, míg nyakát egy barna sál fedi. Az arca márvány színű, a tekintete üres, mintha beteg lenne. A mozgása könnyed légies, mégis összeszedetlen, mint egy viharban hánykolódó tutajé. Táskáját a baljában tartva lóbálja maga mellett. A fekete bőr a séta tempójában hánykolódik a fiú mellett, céltalanul, akár a gazdája. Baj van, ez nem kétséges. Méghozzá nem is kicsi.
Egyik láb a másik után, szép rendben kimért léptekkel halad felfelé a toronyba, majd amikor felér táskáját egy sarokba hajítja, majd a hátát a falnak veti és lassan lecsúszik guggoló pózba. Arcát a tenyereibe temeti s percekig meg sem mozdul. Nem sír, nem szokása, soha sem sír, nem mutatja ki az érzelmeit. Kisvártatva aztán felnéz ismét. Ha lehetséges most még üresebb, még lélektelenebb a tekintete, mint annak előtte. Ijesztő látványt kelt, mint egy szellem, akit egy élő ember testébe zártak.

~ Üvölthetnék, de minek. Lemehetnék és kínozhatnám azokat akiket utálok, de örömöm abban sem lenne. Öröm? Talán már nem is tudom mi az, talán már nem is fogom megtudni soha. A párbaj heve edzett, az tartott életben és most azt is elveszítettem. Igazából elveszítettem mindent, ami fontos volt valaha számomra. Vajh’ mi célja velem az életnek, mit tartogat nekem a sorsom, mi vár rám.
A nappalok és az éjszakák váltakozása mutatja csupán számomra, hogy az idő halad, hogy ellentétben azzal, amit gondolok telik az idő. Számomra olyan, mintha megállt volna az idő, mintha semmi sem változna, mintha a világ lassan elrohadna. ~

Lassan elkezd cseperegni az eső, s a szél néhány cseppet befúj a toronyba, amelyek a kabátomra vetődnek. Figyelem a cseppeket, ahogyan lassan lefolynak a kabátom ujján, egészen az anyag végéig, majd onnan a földre esnek, s ott a porral keveredve sáros kis folttá válnak, majd néhány perc múlva velük együtt az emlékük is tovaszáll.

~ Az eső felszárad, a nap kisüt, aki elesett az feláll. Mikor tudok újra felállni, mikor süt ki a nap, mikor áll el az eső? Örökké esni fog? Nem, örökké nem eshet… Azt viszont, hogy mikor áll el az eső, azt csak a sors és a teremtő tudhatja. Azt hogy mikor állhatok fel újra innen a padlóról, azt viszont, csak én döntöm el. Amíg én nem akarok innen felállni, amíg nincs meg hozzá az erőm, addig akár az eső is elállhat, akkor sem fogok megmozdulni. Így pedig az önsajnálat lassacskán felemészt. Talán jobb is így, talán nem…ez nem most fog kiderülni. ~

Tekintetemmel a távolba révedek, s úgy kémlelem azt, mintha onnan várnám a válaszokat, onnan várnám a megváltást, a segítséget. Pedig a válaszok itt vannak előttem, csak még nem látom őket tisztán, vagy nem akarom látni azokat. Lassan elsöpröm a szemembe lógó hajamat, majd lehunyom a szemem, s várok. Hogy mire várok azt tulajdonképpen magam sem tudom, talán arra, hogy valaki felemeljen innen pofon vágjon és szó nélkül útba indítson engem a helyes úton.