Roxfort RPG

Sok-sok virág, növények... A természet itt kel életre...
A kert gyönyörűen gondozott, látszik, hogy a házban lakók nagy gondot fordítanak rá.

Halk pukkanással érkezik egy férfi a hátsó kert szélére, hosszú fekete bőrkabátja teljesen takarja alakját. Arca alig kivehető a kabát alól kikandikáló, fejbe húzott sötétkék kapucni alatt.
Nyolv éve nem járt itt. Nyolc éve. A kert sokat változott azóta, a ház viszont ugyanaz. Tekintete végigsiklik az emelet csipkefüggönyös ablakain. A legszélső az ő szobája volt. Közvetlenül mellette pedig...
Mi a csudát keres itt?!
Butaság volt idejönnie. Mégis mit remél? Április van. A húga, már ha még mindig itt laknak egyáltalán, nyilván iskolában van. Nyilván.
Ezért jött épp most. Talán.
Csak egy kósza ötlet volt, de már tudja, hiba volt idejönnie. Bőrkesztyűbe bújtatott keze azonban magától mozdul és nyúl a virágoskert alacsony fakerítésének ajtaját bezáró kallantyú felé. Elhúzza, az ajtó nyílik. Még mindig nyikorog, pont mint akkor, mikor utoljára járt itt. Lába azonban nem lép rá az ösvényre, mely lágy kanyarokkal vezet el egészen a tornácig. Milyen különös! Úgy emlékezett, ez a kert sokkalta nagyobb volt. Bár egy gyermeknek nyilván mindent nagyobbnak lát.
Fura emlékek rohanják meg és ragadják magukkal, melyektől hirtelen kaparni kezd a torka.
Rossz ötlet volt idejönnie. Határozottan rossz. Azt se tudja már, mit is akart igazából.
De még csak azt sem tudja, hogy néz ki a húga, a szentségit!
Távol kell tartania magát tőle.
Jobb, ha megy.
Azonban már talán nyílik is a ház hátsó ajtaja...

Egy hirtelen érzés keríti hatalmába, feláll a kanapéról, majd megindul az ajtó felé. Félúton megáll, mintha tétovázna egy kicsit, de végül továbbmegy, és keze a kilincsre tapad. Egy kissé elfordítja, majd megáll s vár.
Fura érzések kavarognak benne, mintha érezné, hogy ha kinyitja az ajtót, minden megváltozik. Mintha tudná, hogy olyan valaki várja kint, aki egész életét megváltoztatja.
A tétovázáson felülkerekedik a kíváncsiság, és a lány lenyomja a kilincset.
Az ajtó kitárul, s Gwen elé egy sötét ruhás férfi képe tárul. Egy darabig a fényes naptól nem látja az illetőt, így beazonosítani se tudja, de érzi, hogy talán nem is kellene meglátnia.
Mikor szeme kitisztul, s szeme előtt látja, érg és hőn áhított testvérét, majdnem összeesik.
Olyan rég látta, s olyan rég várta...
De mit is keres itt? Mi hozta ide? Egyáltalán miért kereste fel őt?
Fejében kavarognak a kérdések...
Szólni se tud, csak áll az ajtóban, s nem tudja mit csináljon. Agya zakatol, feje zúg, nem hall és nem lát.
Hogy került ide? Miért? Mi oka volt idejönni?
Talán...
A kérdések csak úgy özönlenek a fejében, mindene reszket és csak úgy tud megállni, hogy az ajtófélfába kapaszkodik.
Jó pár év telt már el azóta, amióta nem látta Őt! Néhány, jó sok év...
S most, hogy újra látja, elragadja valami fura érzés. Valami kétely, hogy biztos, hogy őt látja-e. De semmi kétség a rég nem látott Tristram de Crasso áll előtte, a kertben a gyönyörű virágok között.
Annyi megválaszolatlan és felteendő kérdés...
S csak nézi, nézi, nézi...

Még van egy pillanat, egy szívdobbanásnyi idő, mely eltelik aközött, hogy nyílni kezd az ajtó, és aközött, hogy a küszöbön álló alak megpillanthatja őt. Még volt egy pillanat ? mely tova is szállt. Még elmehetett volna. Egyszerűen csak megpördül a sarkán, és már itt sincs, maga mögött hagyja a nyomasztó emlékeket és mindent, ami ide köti, és minden, ami miatt visszajött ? egyszer, most, először, titokban és utoljára. De? nem tette.
Mi tartotta itt? A gyávasága? A döntésképtelenség? Vagy talán csak a kíváncsiság. Eljött, hogy megnézze, mi maradt ebből a két nőből, miután elhagyta őket.
Hogy lehet az, hogy Gwendolyn itt van, és nem az iskolában? Nem vették volna fel őt sem, mint Tristramot? Az lehetetlen! Eszébe jut, a lány mennyivel erősebb és tehetségesebb volt nála. Eszébe jut a harag és a féltékenység.
Hosszan néznek egymásra, látja, hogy a lány megtántorodik. Karcsú, szőke és szép. Sápadtnak tűnik. Vajon egészséges? Tekintete úgy issza be a látványt, mintha egy életre meg akarná jegyezni. Egy percig sem merül föl benne, hogy esetleg nem Gwendolynt látja. Teljes a bizonyosság. (Persze lehet hogy téved.)
A tetőtől talpig fekete, vészjós alak úgy magasodik a kert fölé, mint egy fényes holló, mint egy rossz ómen.
Felszegi a fejét és megteszi az első lépést a ház felé, a lány felé.
- Gwennie! ? szólítja meg a lányt. Hangja, maga is meglepődik, de lágyabb annál, mint amilyennek szánta. Noha külsejére csak rá akar tenni egy lapáttal. Rá akar ijeszteni a lányra, meg akarja neki mutatni, ki lett belőle.
Azt akarja, hogy elismerjék, és megismerjék a képességeit. Már nem az a pufók kisfiú, aki tehetségtelen és ügyetlen volt mindenben, amit csak megpróbált. Többé már nem. Nem lehet már lekezelni.
- Hát nem is köszönsz a fivérednek? ? kérdi negédesen, ajkain hideg mosoly ül. Hívogatón megemeli két kezét. Kissé...

A meglepődés kölcsönös, Tristram is ugyanúgy megilletődik húga láttán, mint maga a lány is. Gwendolyn még mindig nem hisz a szemének, vagy talán nem akar hinni neki.
Annyi év után miért pont most találkozna a testvérével?
Járhat ez a fejében, miközben nem tudja mit tegyen. Féljen tőle vagy ne? Hisz mégis csak a bátyja, aki nem akarhatja bántani. Vagy mégis???
A lány csak áll, kapaszkodik az ajtófélfába és próbál erőt venni magán.
Testvére kérdésére, csak annyit felel.
-De én...
Majd egy röpke pillanat elég, ahhoz, hogy eszébe jussanak a szép, régi emlékek, amikor még imádták egymást, s igazi mintatestvérek voltak.
Elméjén egy gyors hullám fut át, majd szinte őrült sebességel veti magát bátyja karjaiba. Ha a fiú ellöki magától, szinte megilletődve esik majd össze, hisz lábai remegnek, egész teste rázkódik.
A sírástól és a meglepetéstől egyaránt.
Ha a fiú viszonozza az ölelést, akkor több percen keresztül támaszkodik bátyja széles mellkasának, és szorosan kulcsolja át a fiú derekát, könnyei pedig lepotyognak az arcán s hiába próbálná megemberelni magát, mert nem tudná...

Húga, mikor kérdezi, csak valami elfúló pár szót lehel ki magából. Tristram ajka felfelé rándul. Ennyi lett belőled, Gwennie? Semmi? Egy gyenge, érzelmes kislány, aki rögtön ugrik, amint füttyentenek neki? Egy másodperc töredékéig ugyan bevillan Tristramnek: egykor ő is épp ugyanígy kapott a kéz után, mely oltalmat kínált neki, de azok az idők már elmúltak.
Húga szemébe néz, s elég a puszta szándék: máris a lány gondolataiba lát. Érdekes módon nem azt olvassa ki a gyönyörű, aranylón felragyogó csillagszemekből, hogy Gwendolyn roxfortos, hatodéves, hollóhátas, vagy hogy szereti a macskákat, a csokit vagy a lovakat. Minden apró és jelentéktelennek tűnő információ közül éppen egy saját magával kapcsolatos képet lát, melyet nem is ért igazából... Kívülről, ám mégis hűen látja saját alakját: múlt héten, mikor megátkozta azt az aurort... A férfi a földre került, ő rászegezte a pálcáját, és azt mondta, "Nem állíthatsz meg", szóról szóra ezt mondta... De hogy kerül ez Gwendolyn fejébe?!...
Értetlenül pislant egyet, és amint megszűnik a szemkontaktus, az emlékkép is eltűnik.
A következő pillanatban feleszmél, mintha Tristram egy lelassított, hevenyészett álomból hirtelen visszazuhant volna a pörgő, színes való világba. Húga nekicsapódik a mellkasának, ő pedig enyhén, alig észrevehetően megbillen a nem várt gesztustól. Maga elé bámul, nem fogja fel, mi történik körülötte. A tények és a sebesen pörgő események kósza impressziókként érik, jelentős késéssel a megtörténéshez képest.
Gwennie reszket. Zokog. Rázza a sírás, teljesen összemaszatolja fivére hideg bőrkabátját. A két vékony, ismerős kar éppen úgy kulcsolódik Tristram derekára, mint azóta legalább vagy féltucat női kar tette, de egy se volt ehhez fogható. Megrendíti ez a gesztus, ráadásul kényelmetlen számára, de nem, nem teszi meg, hogy ellöki a lányt. Ahhoz... túl sok mindent idéz fel ez az ölelés.
Egy perc is eltelik úgy, hogy nem ölel vissza, csak áll, mint egy jóvágású kerti törpe. Talán csak délibáb volt? Talán csak egy ugyanolyan emlékkép, melyet akkor láttál a tóparton... Amit ő is látott az imént magáról.
Az, hogy ez a valóság, nem pedig egy tűnékeny álom, végül maga Tristram bizonyítja be. Mikor éjjel, álmodban bátyádra gondolva a párnát öleled, az nem szokott visszaölelni, most azonban érzed... Emelkedik a kar...
Egy nagy, óvó tenyér pedig a hátadra simul.
Mi? Mi? Mit csinál? Nem ezért jött ide. Ideges vonat kezd el vadul zakatolni Tristram agyában. Nem lenne szabad hozzáérnie. Régen is mindig akkor törtek rá a furcsa képzetek, ha hozzáért a húgához. A túlzott ragaszkodás emléke felidéződik. Nem tud szabadulni azonban attól a zavaró ténytől, attól az emléktől, melyet az imént kiolvasott Gwennie fejéből.
- Álmodsz rólam? - kérdi, a lányt szilajul magához ölelve. Akkor sem lehetne kibontakozni ebből az ölelésből, ha akarnál. Erős karuk szorosan, bár egyelőre gyengéden tartanak.
Ám mégis miféle kérdés ez? Nyolc éve nem látták egymást, neki meg ez az első kérdése?!
Szemmel láthatóan azonban nem érdekli, ha túlontúl különösnek tűnhet a kérdés. Valahonnét ki kell derítenie, mit látott a húga, azt meg főleg, hogy hogyan, s legfőképpen: miért?

Gwendolyn emlékképei úsznak be elméjébe, mikor testvére puha tenyere érinti meg hátát. Aki látja őket, két embert lát, akik vadul és mégis kissé félve ölelik egymást.
A lány nem teljesen biztos benne, hogy mi is történik. Az idősebb de Crasso a karjaiban tartja, de a lány mégis érez valami bizonytalan érzést bátyja iránt. Talán a sok egymás nélkül töltött év fájdalma lebeg a levegőben.
-Álmodsz, rólam?-hangzik el a kérdés Gwen felé.
Egy pillanatig nagy csend, a lány csak érezni akarja bátyja közelségét, s nem akar semmi mást.
De válaszolni muszáj, mégha nehéz is. Beismerni pedig még nehezebb...
-Igen mindig.
Két szó. De magában kicsivel több...
Igen, Tristram, igen.
De ezt még bevallani nem merem...
Hiányzol, és nem akarlak többé elengedni...
Nem akarom, hogy újból elmenj, nem akarlak elveszíteni...
Minden álmom csak rólad szólt... Igen...
De még fájnak a sebek, s nem tudom, hogy begyógyulnak-e valaha is...
A lány gondolatban elmondja mit is érez, de nem tudja megtenni a valóságban.
Csak arra gondol, hogy újra itt van a testvére, s talán újra minden olyan lesz, mint régen.
S itt következik be az a pillanat, mikor Gwennie feleszmél.
Visszaemlékszik a tóparti álomképre.
Az auror... Tristram...
Vajon mindez igaz? Ha rákérdezne, megtudná... De, ha igaz, akkor minden megváltozik. Akkor meg fogja tudni, hogy a bátyja talán átállt tudjukki oldalára.
S ő akkor nem lehet vele, mert őneki Dumbledore és a jók oldalán kell állnia.
Fél. Nagyon fél.
Nem akarja megtudni az igazságot, mert sejti, hogy igaza van...
De egy halk, suttogó kérdés hagyja el száját lassan...
-Igaz?
Nem is érti miért kérdezte, hisz a bátyja talán nem is tudja, hogy miről van szó.
Ha mégis, akkor vagy válaszol a kérdésre, vagy nem szólal meg.
A lány eszébe jutnak az Ashmore ikrek.
Milyen jól megvannak ők egymással, milyen jó minden. Ott...
De talán itt is minden a régi kerékvágásba kerülhet(ne).
Míg a válaszra vár, egyre jobban belefúrja arcát a fiú sötét bőrkabátjába, sírása talán lassan elhal, könnyei felszívódnak, és kicsit megnyugszik...

Feszülten várja a választ, még izmai is összehúzódnak egy pillanatra. Benntartja a levegőt. Vajon Gwendolyn miért tétovázik? Ismét belenéz húga fejébe. Halkan üvöltött, ki nem mondott érzelmek erdeje rohanja meg, mint megannyi színes pillangó. Mindez taszítja és megrémíti egyszerre. Újfent hirtelen szakítja meg a gondolatkapcsolatot, mintha nem bírná hosszú távon elviselni húga tiszta és érzelemgazdag tudatát, mely tele van... szeretettel. Ő nagyon régóta nem ismeri ezt az érzést, jószerével kipurgálták belőle az évek során. Akárhol megfordult, idegen volt, társaságát csakis érdemei és az esze miatt igényelték társai, és szó soha nem volt érzelmekről vagy ragaszkodásról.
Erre most...
Igyekszik gondolataiba és következtetéseibe kapaszkodni ebben a helyzetben. Nem szívesen keveredik olyan ingoványos talajra, melyet nem ismer. Szóval Gwendolyn álmodik róla - ez jelentheti azt, hogy azt a képet is csupán álmában látta? Akkor talán nem komoly az egész. Talán csak egy volt a rengetegféle szituáció közül, melyben elképzelte fivérét. Igen, kellemes volna, ha ezt el tudná hitetni magával, ennél azonban óvatosabb és gyanakvóbb. Benne is élt egy elképzelt kép húgáról, mely alig hasonlított jelenlegi valójára - Gwendolyn azonban ugyanazt a képet látta álmában, mint amit Tristram minden reggel lát a tükörben. Ennél is aggasztóbb, hogy mint a szituáció, mind a szavak teljesen azonosak voltak a megtörtént eseményekkel. És...
A szepegés abbamarad, baljós jelzésként. Még utoljára mélyen beszívja húga hajának illatát, még utoljára érezni akarja bőre minden pórusával, hogy érintkeznek - még mielőtt választ kellene adnia a kérdésre, mely mindent tönkre fog tenni.
Lehet, hogy másvalaki nem tudná, miről van szó. Kívülállónak nyilván nevetségesnek és értelmetlennek tűnik ez a szakadozott párbeszéd, ők azonban nagyon is jól tudják, mit jelent a kérdés, és azt is, hogy mi a tétje a válasznak.
Talán ez is a kettejük közt levő gondolat-szál miatt van? Szoros kapcsolatban levő testvéreknél előfordul az ilyesmi. Vajon mit látott még? Van-e egyáltalán titka a lány előtt még? Mindennek ellenére...
De persze, hogy van! Nem láthatott mindent. Nem láthatta őt, amikor elméjét okklumenciával védi, ez képtelenség. Abban a pillanatban nem használta, mivel nehezére esik komolyabb varázslatokat végre hajtani teljes koncentráció nélkül.
Mindez lehet, hogy csak légből kapott feltételezés. Lehet, hogy ezen az egyetlen ominózus alkalmon kívül Gwennie egyszer sem látott a fejébe. De sajnos nem hagyhatja figyelmen kívül a tényt, hogy húga kiváló boszorkány (átkozottul kiváló). És ezért gyanakszik.
Hiába vannak egymás karjaiban, mégis kilométeres a szakadék kettejük között.
Igaz? Micsoda? Amit látott? Az igen. Nem tudja, húga hogyan értelmezte a látottakat. Erre a kérdésre azonban csak egy olyan válasz van, mely nem idézi elő a katasztrófát rögtön és azonnal.
- Nem - érkezik a válasz pár másodperc elteltével, magabiztos és megfontolt hangon. Lenéz húga vállára, melyet már nem ráz a sírás. Lassan talán megnyugszik a lány. Úgyis idegesítette a sírás. Ki nem állhatja a síró nőket.
- Mitől támadnak ilyen... - kis híján a látomás szót használja - álmaid?
Most talán leleplezte, hogy az imént belenézett a lány fejébe. Ez vajon hogy érinti mimózalelkű húgát?
Szükségét érzi, hogy megmagyarázza... Valami nem stimmel. Össze-vissza beszél. Mindezt rá lehet fogni arra, hogy össze van zavarodva... Holott egyáltalán nem. Érzelmileg legalábbis nem. Vagyis... ezt akarja elhitetni magával.
- Láttam, mit láttál, de nem az volt, aminek tűnt. Az Auroroknak dolgozom, Gwennie.
Ennyit mond csupán... Hisz aki nem bűnös, nem magyarázkodik. Nagyon jól tudja ezt, épp ezért bele se kezd. Esetleg ha kérdezik. Esetleg...

A válasz egyértelmű nem. Vagyis mégsem egyértelmű. Tristram mintha kissé habozna, mielőtt választ ad a húga kérdésére.
Az utolsó mondat, miszerint a fiú az auroroknak dolgozik, hihetően hangzik, de a lányban egy pillanatra kételyek törnek felszínre. Nem azt állítja, hogy fivére hazudik, csakhogy kicsit túloz. Vagy mégsem? Ez az, amit csak akkor tudna eldönteni, ha nem éltek volna külön ennyi év alatt. Ha együtt maradtak volna, akkor bizton tudná, hogy mi az igaz.
Aztán a kételye el is múlik, hisz úgy gondolja testvére nem verheti át a húgocskáját. A Vagy mégis? kérdés itt is felötlik benne, de hamar el is veti...
Még úgy sejti, testvére becsületes, jólelkű és semmiképpen sem okozhatna másoknak semmi rosszat.
Ha egy kicsit is belegondolna, hogy mi minden történhetett a pár év alatt, amit külön töltöttek, talán rájönne, hogy nem is minden olyan szép, mint aminek látszik...
Mikor Tristram az álmokról faggatózik, a lány hirtelen nem tudja mit is mondjon.
-Hát, néhányszor már láttam rólad ilyen fajta álmokat. De lehet, hogy csak azért, mert nagyon hiányoztál.-az utolsó szót kissé félve és pirulva nyögi ki.
De nem akarja a pillanatokat erre fecsérelni, mikor újra érezheti testvére közelségét, mikor újra itt van vele együtt a bátyja, akit olyan régen nem látott. Akiről azt se tudta, hogy hol van...
-Hol voltál Tristram? Celia dédanya nem mondott semmit, csakhogy elmentél s sose jössz vissza.
Lassan kibontakozik az ölelésből, hogy a bátyja szemébe tudjon nézni.
A lány szempára a fiúéba mélyül.
Kíváncsi, hogy mit vált ki belőle a kérdés, hogy a fiú akar-e rá válaszolni, hogy hogyan rezdül az arca Celia nevére.
Mindenre kíváncsi, ami vele történt, mindenre...
Arra, hogy miért nem a Roxfortban tanult, hogy kinél élt, hogy mi történt vele az idők folyamán, hogy miért tért vissza most?
Annyi és annyi kérdéssel halmozná el, de nem akarja túlterhelni a fiút, inkább vár és vár...
Csak még egyet kérdez tőle.
-Miért tetted azokat a dolgokat? Nem szerettél?-gondol vissza azokra a dolgokra, amelyeket a bátyja művelt vele, mikor rájött, hogy a lánynak nagyobb az ereje.
És még egy utolsó kérdés...
Amit csak nagyon halkan és lassan tud feltenni a húga, miközben mélyen a szemébe mered, hogy tudja, igazat mond-e a testvére.
-Szeretsz?

Néhányszor látott már efféle álmokat... Vajon hányszor? És miket? Nem faggatózhat tovább, a végén túl feltűnő lenne. Ha már itt van, ennyi év után, talán inkább úgy kéne tennie, mintha egy kicsit is hiányzott volna neki a húga. A többi fontosat majd kiolvassa a fejéből. Gwennie mindig is nyitott könyv volt előtte, és ez most sincs másként. Ez a tény azért megnyugtató.
Ideje hát a gondoskodó báty szerepében tetszelegnie egy kicsit. Gwennie tizenhét éves, tehát már nagykorú. Tristram tisztában van a lány képességeivel, és tudja, nem csekély elismerést szerezne a Nagyúrnál, ha egy ilyen ígéretes boszorkányt megnyerhetne az ügyüknek... Ugyan felhorgad benne, hogy Gwendolyn mégiscsak a húga, de ezt az apró, ágáló hangot hamar elfojtja. A lelkiismereti önmarcangolásra később is bőven rá fog érni... Mindenekelőtt meg kell győznie a húgát arról, hogy itt ő a jófiú. Ha ez sikerül, onnantól fogva minden sikerülhet.
Elsősorban az, hogy megkeresse ezt a mentális szálat kettejük között, és jószerével elvághassa, vagy ha el nem is vágja, legalább kontroll alatt tudja majd tartani.
A lány mocorogni kezd a karjaiban, mint egy apró kismadár - ennek hatására sietve leveszi kezeit húga hátáról, bár a mozdulattal végigsimítja Gwennie hátát és a karját is.
Egy pillanatig szemtől szembe néznek, Tristram azonban Celia említésére egyszercsak elkomorodik. Valami azonosíthatatlan villanás suhan át mély, sötét tekintetén. Azóta, hogy utoljára látták egymást, ez a barna szempár csak még kiismerhetetlenebb lett.
- Celia... - mondja, és mintha mulattatná a személynek a puszta gondolata is, enyhén hátraveti a fejét, és valami rövid nevetésfélét hallat. Ez nem ígér semmi jót. - Celia nagyon jól tudta, hol vagyok. Nem lep meg, hogy nem árulta el neked.
Egy jól célzott, apró megjegyzés, mely talán megingatja húga bizalmát a dédanyjukban. Tristram már régóta tudja az igazat korábbi gyámjának cseleiről és manipulálásairól... vagy legalábbis azt, amit igaznak vél.
Tekintetük ismét találkozik: az aranybarna és a kútmély fekete. Ugyanaz a szín, mégis két teljesen különböző tűz ég bennük.
Felemeli bőrkesztyűs kezét, és kézbe veszi húgának egy szőke tincsét. Lassan végigsimít rajta, majd gyengéden a válla mögé simítja azt, a többi közé.
- Szép vagy, Gwennie... - mondja halkan, mintha csak a fivéri büszkeség beszélne belőle. Lehet, hogy valami más is van azonban ebben a kijelentésben. Valami teljesen más.
Hisz külön nevelkedtek...
- Miféle dolgokat? - kérdez vissza, egy pillanatig értetlenkedve, a következő másodpercben azonban rájön, mire vonatkozott a kérdés. - Rég volt, Gwennie - mondja ki megint a lány nevét. Mindig így hívta. Senki más, csak ő. Mindig így hívta gondolataiban, mindig így hivatkozott rá magában. Milyen rég mondta ki ezt a nevet! Milyen átkozottul rég...
- De azért látom, a hajad visszanőtt - teszi hozzá, és belekócol a szőke tincsekbe, próbálva oldani a feszült légkört, ráadásul... szeretné látni a mosolyát. Mielőtt elmegy. Közel a pillanat, ezt egyre sürgetőbben érzi.
Talán most lenne itt az ideje bocsánatot kérni. Mindenért. Amit elkövetett, és amit el fog követni. Ám a pillanat, ahogy jött, tova is száll... Gwendolyn zsarnok, furcsa és fájdalmas kérdése hallatán.
Ne, ne, bármit, csak ezt a kérdést ne. Képtelen állni az aranyló szemek pillantását. Kinéz oldalra - és ezzel el is veszítette a játszmát.
- Hagyjuk ezt - mondja békülékenyen, próbálva kikerülni A Kérdést, melytől minden egészséges férfi a falra mászik, hát még ő.
Visszanéz a barna szemekbe: ezek a szavak már ismét őszinték. Annak tűnnek, legalábbis.
- Tudom, hogy sokat ártottam neked. Hidd el, nem szándékosan. Gyermekként... Máshogy látja az ember a dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy akkoriban te is gyűlöltél. Sőt, talán most is... Nem hibáztatlak.

Az utolsó kérdés, az elfordított fej, minden arra utal, hogy őszinte választ kapott. Szinte nem is kell kimondani azokat a szavakat, a lány már jól tudja az igazat. Megereszt egy őszinte, kedves mosolyt, mint régen...
Igaza van Tristramnek, rég volt, gyerekek voltak, talán jobb lenne elfeledni a fájó múltat.
A báty feszültségoldó tettei, kicsit Rico-ra emlékeztetik Gwendolynt. Ettől kissé zavarba is jön a lány, pár perces csend áll be kettőjük között.
Gwennie a Celiáról elhangzott mondaton gondolkozik. Nem ezt akarta hallani. Nem. Ő valami szépet, kedveset akart hallani a fivére szájából. De ez a gúnyos szavakból álló mondat, feladta a leckét.
Miért nem mondta el Celia dédanya, hogy hol van a testvére? Hiszen annyiszor kérdezte tőle a lány, mindig...
Ha talán egy kicsit is kételkedne bátyja szavaiban, de nem! Ő mindent elhisz neki. Így hát ezt is.
Aztán ismételten eszébe jut az auror és Tristram, és Christian válasza, mikor elmesélte neki mindezt.
-Chrisnek igaza volt. Lehet, hogy csak önvédelemből gyilkolt.-hangzik el hangosan a kérdés, pedig nem akarta kiejteni, csak magában gondolkozni ezen.
Mostmár, Tristram is tudja, hogy van egy személy, aki szintén tud Gwen álmairól. Hogy mit reagál erre, azt a lány nem tudja. Talán nem kellett volna ezt kikotyognia.
De, ha Tristram télleg az auroroknak dolgozik, akkor ebből nem lehet semmi baj. De, ha hazudott, akkor nem lesz ez így jó! Mert eddig minden álmát továbbadta Christiannak...
Gwennie újból és újból belenéz a sötétbarna szempárba, mely már lassan a feketébe hajlik. Aztán végignéz fivérén. Megszemléli a ruházatát, mely sötét, mint egy végtelen mélységű kút.
-Nem is tudtam, hogy szereted a feketét.-mondja meglepve, mert kiskorukban egyikőjük se hordott fekete ruhadarabot.
Celia úgy tartotta, hogy az a gonosz oldalon álló személyeké, ezért tiltotta a sötét szín használatát.
Ezt mindketten be is tartották, ezért egy ruhadarab se volt fekete a szekrényükben.
Miss de Crasso elkalandozik, hogy talán ez is a Celia dédanya elleni 'bosszú' kelléke lehet...
Az idő múlásával eszébe jut valami. Egy újabb álom részlete.
Amikor is Tristram pálcával a kezében hozzá közeledik, és hirtelen minden elsötétül.
Gwennie riadtan néz el oldalra bátyja szemeit kerülve. Ha a másik álom is igaz volt, akkor ez is?!
A lányon kósza félelem fut át.

Gwennie mosolyog! Nahát. Ez az ő ajkára is apró, akár mosolyként is értelmezhető rándulást csal.
Elérkezett az idő arra, hogy Tristram levegye végre a kesztyűt baljáról. Az anyagot fogai közé veszi, kezét pedig egy egyszerű, elegáns mozdulattal szabadítja ki a szoros bőrből. Mindezt csak azért teszi, hogy szabaddá vált kezével megsimíthassa a lány angyalarcát, hogy letörölje az imént elmaszatolt utolsó könnyeket is.
Igazából vágyik rá, hogy hozzáérhessen újra meg újra. Megmagyarázhatatlan mágnesként vonzzaőt testvére. Nem is érti, hogy nem érezhette eddig ezt a hívó szót, mely most elégedett párducként dorombol belsőjében. Kedvtelve nézi elmélázó húgát, most valahogy nincs kedve megtörni a csöndet.
Gwennie megteszi ezt helyette.
A cirógató mozdulat megakad, elemeli kezét kissé, bár továbbra is ott tartja azt a lány arca mellett. (Attól nem kell félnie, hogy ahogy a kabát s az alatta levő pulóver felcsúszik, láthatóvá válik majd a Sötét Jegy egy darabkája, hisz kendőző bűbáj védi azt most is, mint mindig.)
- Ki az a Chris? - teszi fel az első kérdést féltékenyen, amint elkapja a halkan kimondott gondolatot.
Ez akár árulkodó is lehetne... Hisz nem azon akad fönt első körben, hogy nem, márpedig ő nem gyilkolt. A hibára ráébredve rögtön próbál úgy tenni, mintha megbántották volna, de nagyon mélyen. Holott ez csak... az igazság.
- Várj... te azt hiszed, hogy gyilkoltam? Gwennie! - Megragadja a lány két felkarját, és enyhén megrázza. - Hogy gondolhatsz ilyet?
Hátrébb lép, és el is fordul. Mintha tényleg nagyon kiakadt volna, kezét a halántékához emeli. Dühöng. Vagy legalábbis úgy csinál.
- Nem hiszem el, hogy a saját testvérem ilyesmivel gyanúsít! Mégis mire alapozod ezt? Ez nagyon súlyos vád, Gwendolyn! És ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen ruhákban járok, vagy hogy milyen álmokat látsz! Nem öltem meg azt a férfit!
Kifakadása közben kissé eltávolodott húgától, legalábbis pár lépésnyire. Most, hogy kifogy a szuszból, leveszi szemeit Gwenről, mint akinek fáj, amit lát.
A következő pillanatban pedig felrángatja a kesztyűjét.
- Jobb, ha most megyek. Nem kellett volna idejönnöm...

-Christian?-kérdi kissé meglepve, hogy miért is keltette fel ennyire bátyja figyelmét a hugrabugos srác.
-Ő egy jóbarátom. Hugrabugos, és van egy ikertestvére Rico. Na, ő egy igazi szoknyapecér.
Hirtelen a lány félig kiejtett mondatára, Tristram megrántja a kány karjait.
Gwendolyn ijedten kapja el azokat bátyja kezéből, megijed, mert eddig még sohasem ért ilyen erősen hozzá fivére.
Mivel ingerelte fel ennyire? Csak egy félig kiejtett mondat, ami talán nem is igaz.
De, ha nem igaz, akkor miért kapta fel ennyire a vizet?
A lány egy-két lépést hátrál testvérétől, szemében félelem látszódik.
Mostmár látja, hogy bátyja nagyon megváltozott.
Régen nem viselkedett így!
-Én, nem akartalak meggyanúsítani, csak... Nem hittem, hogy ennyire zokon veszed.-szólal meg a lány remegő hangon, kissé tartózkodva fivérétől.
Majd talán csak a félelemtől, így szól:
-Bocsáss meg! Hogy is hihetném, hogy megölted azt az aurort.
Mikor látja, hogy Tristram újra felhúzza a bőrkesztyűket, Gwennie lassan mellélép, s kezére teszi a kezét.
-Kérlek ne menj el megint!-kérleli testvérét, olyan szívből jövő hanggal, melyen nagyon érződik a ragaszkodás.
-Nem hagyhatsz csak így itt, ha már visszajöttél.-mondja kicsit makacs hangon.
Talán most kellene egy ölelés. Talán most kellene elmondania, hogy mit is érez...
De nem meri... Nem, mert fél.
Mi lesz, ha megint itthagyja?
Mi lesz akkor vele?

Hugrabug? Az vajon mi, egy betegség? Mindegy, ez most teljesen lényegtelen. Agya ugyan elraktározza a tudnivalókat erről a Chrisről, mint potenciális veszélyforrásról és/vagy riválisról, de jelenleg más foglalkoztatja.
A kis színjátéka hatásos volt. Húga, mint ahogy remélte, kissé megretten, ezzel együtt azonban rá is döbben szavai súlyára. Ez az, Gwennie, ez az. Jöjj csak rá, hogy a fivéred jótét lélek, aki még az ilyen alaptalan gyanúsítgatásokra is igen érzékenyen reagál. Hidd csak el, hogy a légynek sem lenne képes ártani, és hogy minden, ami történt a múltban, valójában nem a lappangó, kegyetlenkedésre való hajlamot vetítette előre, hanem egy gyermek ostobaságai voltak csupán.
Gondolkozz csak el azon, nem hazudnak-e az álmaid, és közben eszedbe se jusson, hogy ne higgy a fivérednek. A testvérednek.
Tudod, hogy szeret. Ez teljesen bizonyos, még akkor is, ha semmi más nem az. Minek jött volna ide, ha ez nem így lenne? Lehet, hogy párbajba keveredett egy aurorral, na és? Honnan tudod, hogy a másik nem épp a családját szidta? Biztos egyáltalán, hogy megölte?
És egyáltalán, számít ez? Csak egy álom volt!
Most azonban valóban itt áll előtted, mélyen megbántottad, és tényleg el akar menni.
Lehet, hogy megváltozott, de te is. Nyolc év alatt sokat változik egy ember. Nyolc év alatt a kislányból nő, a kisfiúból pedig férfi lesz. Nyolc év alatt... Egek! Meg lehet váltani a világot, és örökre tönkre lehet tenni egy életet.
- Nem hitted...? - visszhangozza húga szavait hitetlenkedve. - Valami aljas, gonosz féregnek tartasz talán, akinek teljesen mindegy, hogy gyilkossággal gyanúsítják? - üti tovább a vasat, bár kezdi érezni, eléggé kihasználta már a bűntudatkeltés-kártyát. Újabbat vesz elő végtelen kelléktárából, melynek segítségével emberek tucatjait manipulálja kedve szerint.
Gwendolyn ugyan belekapaszkodik a karjába - kis híján felszisszen, hiszen Gwen éppen a frissen égetett sebre fogott rá; a sebre, mely egy kígyónyelvű rémpofát formáz -, ő mégsem tágít távozási szándékától. Könnyedén lerázhatná az apró kezet, mégsem teszi. Egyszerűen csak áll, és konokul nézi húgát. Gyermekként is mindig ezt játszották, csakhogy a tét most komoly - legalábbis annak tűnik, még ha csak egyedül Tristram van is tisztában jelenlegi tetteik tényleges jelentőségével. Állnak, és egy hosszú percig farkasszemet néznek egymással, összemérik, melyikük akarata az erősebb. Azonban a fiú végül félre néz...
Talán most kellett volna egy ölelés.
- Ha akarsz, megtalálsz - szólal meg egy másodperc múlva. - Van egy lakásom Londonban - mondja tovább színtelen és esetleges hangon, miközben továbbra sem néz a lányra. - Már ha érdekel - teszi hozzá azért... Hogy érezhető legyen a (színlelt) szomorúság. - Van baglyod, gondolom.
Hát... ennyi közlendő talán elég is.
Ha Gwendolyn nem eresztette volna még el a karját, most finoman kihúzza azt a lány kezei közül, hogy elindulhasson.

(Hidegen hagy a hossz :D )

Gwennie szomorúan hajtja le a fejét. Nem hitte, hogy ennyire mélyen megbántotta testvérét. Nem akart ő ilyen gonosz lenni, csak kicsit kételkedett a bátyja szavainak hihetőségében. De, ő ilyen! Mindenkiben kételkedik, még akkor is, ha tudja, nem kellene.
Mikor bátyja mondatait hallja, rádöbben, hogy milyen súlyos következményei voltak a szavainak.
Belegondol, hogy mikor egyszercsak, se szó, se beszéd, testvére felbukkant a házuk kertjében, mennyire örült, hogy újra láthatja. De most, mikor ennyire megbántotta, s talán ezért döntött úgy bátyja, hogy el kellene mennie innen, igen, most döbben rá, hogy nem engedheti csak így el!
Még egy próbálkozást tesz arra, hogy meggyőzze fivérét, hogy ne menjen el.
Ha sikerül, ha nem...
Mikor a fiú kihúzza karját a lány kezei közül, Gwennie úgy érzi megszakad a szíve. Nem akart ő ilyen kegyetlen lenni. Főleg nem a fivérével!
Visszaemlékszik, hogy milyen jó volt, mikor Christian a tóparton nyugatólag átölelte, rossz 'álma' miatt, s úgy vágyik rá, hogy most ugyanezt a testvére tegye meg. Csak nem tudja, hogy ez megtörténhet-e...
Annyira jó lenne, ha ezt elmondhatná Tristramnak, de nem tudja, mert az újra és újra előbuggyanó könnyektől megszólalni sem tud.
Próbálja visszatartani a könnycseppeket, hogy ne tűnjön gyenge és túl érzelmes leánynak, de egyszerűen nem bírja tartani magát.
Térdei megroggyannak, és ő maga pedig lassan egyensúlyát veszti. Próbál a bátyjába kapaszkodni. Ha Tristam elkapja, akkor nem esik el, és nem zuhan le a kemény földre. Ha nem, akkor viszont mindez megtörténik...

A dolgok nem haladnak a terv szerint.
Nem mintha ez különösebben aggasztaná, hiszen bármikor képes előállni egy újabbal, egyszerűen csak azon mereng, van-e még ideje erre, mielőtt tiszteletét kéne tennie a Lestrange-kastélyban. Előző éjjel, még mielőtt a társaság végleg feloszlott volna, Rodolphus odavetett egy parancsot a fájdalomtól a földön görnyedező Tristramnek, hogy legyen ott nála pontban ötkor. Mert egy kis feladata van számára...
Durva lenne egy ilyen jelenet közepén megnéznie az óráját, így hát nem teszi, már csak azért sem, mert Gwennie hirtelen megint elkapja a karját. Furcsállja is, hogy nincs több hebegés-habogás a lány részéről, de húga talán levetkőzte ezt a rossz gyerekkori szokását már az évek alatt. Azonban nem. Sokkal más oka van annak, hogy a lány nem tud beszélni, mégpedig az, hogy a sírás fojtogatja. Eég csak egy pillantást vetni rá, és máris látja, hogy valami nincs rendben. Először azt hiszi, húga rosszul van, elájult (vagy színleli hogy elájul, hogy így bírja maradásra), de ahogy utána kap, és felfogja Gwenniet a karjában, rájön, hogy a helyzet azért nem ilyen borzasztó.
A lány csupán már megint sír, igaz, nem olyan heves zokogással, mint az imént, de akkor is... Sír.
Elnéz Gwen feje mellett, a ház elfüggönyzött ablakait kezdi pásztázni, mintha onnan majd visszanézne az emlékeiből jól ismert ráncos arc, de rájön, hogy jóideje hiába vár már segítséget Celiától. Évek óta.
Megtartja a lányt, és miközben elszánja magát végül a cselekvésre, át is fut rajta megint valami furcsa büszkeséghullám, melyben elegyedik némi vágy is. A karjai közt akarja tartani Gwent, át akarja ölelni, érezni akarja az illatát. Azt akarja, hogy senki más, csak az ő duruzsolása segítsen Neki abban, hogy elmúljon a sírás. Csupa-csupa akarás. Nem szeretné, hogy tudatosuljon benne, mikor vert legutóbb ez az egyetlen szó ilyen hangos visszhangot a fejében, bár már kezdi sejteni.
Magához húzza a lány apró testét, és másik kezével is átkarolja, meleg ölelésbe vonva őt.
- Jól van - mondja békülékenyen, csendesen, miközben ajkai a szőkés hajtincseket érintik.
Teljesen más most ez az ölelés, mint az iménti. Nem tudja megmagyarázni, miért, de más. Nem annyira kényszeres, bár ezt bevallani magának nem hajlandó.
Kesztyűs keze lassan simít végig Gwen haján és a hátán, majd újra, újra, újra, és újra, míg el nem múlik a sírás. Régen is mindig ezt csinálta, ha meg akarta vigasztalni testvérét. Pontosan ugyanezt.
- Nem hagylak el Gwennie - mondja még csendesebben, a lány fülébe suttogva közvetlen közelről. Szája csaknem a fül finom bőrét érinti.
Egy szívdobbanásnyi ideig rámered az apró részletre, és átfut a fején, hogy túl közel van, és hogy Gwent is máris túl közel engedte magához, de már késő. A mozdulat elindult: szemeit lehunyva húga arcához simítja saját arcát, mint régen mindig. Akkor ez még csak ártatlan, gyermeki gesztusnak nyilvánult, annak kifejezője volt, hogy milyen jó testvérek; gyakran arcon is csókolták egymást. Most azonban ha ezt megtenné... Egészen máshogy venné ki magát. Mert egészen másmiatt tenné, bár egyelőre nem képes ezt megmagyarázni magának.
Kicsit távolabb húzódik hát, de annyira nem messze, hogy ne tudja ugyanolyan kényelmesen a lány fülébe suttogni szavait:
- Most már nincsen semmi baj. Itt vagyok, és minden rendben lesz, megígérem...
Közben pedig azon mereng, vajon még mindig azért mondja-e ezeket, hogy mint akarta: elnyerje újra Gwen bizalmát, vagy már csak azért, mert akarja is ezt a bizalmat? Látszólag nincs különbség, hacsak nem annyi, hogy az előbbi esetben felhasználni, utóbbiban pedig élvezni akarja azt a bizalmat. De...
Ez csak nem bűn? Hisz a húga. Természetes, hogy törődik vele.
Lassan, megnyugtatóan simogatja a lány hátát, és az iménti kósza, túlfűtött gondolatképek is elillannak a fejéből. Gwennie a húga. Se több, se más.
Miért kell ezt bizonygatnia magának?
- Nem fázol? - kérdi aztán kicsit később, ha Gwen már nem sírdogál. - Be kéne menned.

Bátyjai karjai között, megint úgy érzi, képtelen újra elengedni a fiút. Egyszerűen nem megy neki. Talán, ha akarná, de nem akarja! Csak annyit tud, hogy nem mehet el újra a fivére, nrem, nem és nem!
Most minden ugyanolyan, mint a régi-régi időkben. Újra úgy ölelik egymást, mintha kisgyermekek lennének, s csak egymásra számíthatnának. Mintha egy kicsit belecsöppentek volna a múltba, a gyermekkorukba.
Ez a lány számára jóleső érzés. Mindig is vágyott egyetlenegy, nagyon fontos dologra. Egy érzésre. A szeretetre!
Szülei halála előtt, s után se kapta meg azonban tőlük ezt az érzést. Csak egy valakire számíthatott, az pedig Tristram volt. Mindig, mindenhol, minden esetben...
Mikor aztán a fiú "eltűnése" után kezdett nyilvánvalóvá válni számára, hogy talán soha többé nem találkoznak, lesznek együtt, Gwennie kis ideig mély depresszióba zuhant. Aztán próbálta magát túltenni a történeteken, ami hála barátainak, sikerült is.
De most, hogy bátyja újra előkerült, s újra láthatta, a lányban felébredt valami fura érzés. Valami önzőség, miszerint azt akarja, hogy testvére csak vele foglalkozzon, csak vele törődjön, senki mással...
Gwen tudja, hogy ez igazán nem szép dolog, de most a legkevésbé sem érdekli.
Talán a sírórohamok is csak ennek az érzésnek az eredményeként jöttek létre? Mármint. Gwennie talán nem is az a gyenge, naiv kislány, akinek hiszik? És csak azért látszik gyengének, mert ő akarja ezt így? Hogy az ujjai közé csavarhassa az illetőt, s ne engedje többet el?
Igen, ez meglehet. De a lány szerint ez egyáltalán nem bűn. Ez egy olyan tett, melyet néha muszáj alkalmazni. Egy olyasmi dolog, melyet egy kis füllentésnek mondhatunk. Na jó! Füllentés, önzőséggel fűszerezve...
Egy pillanatra kibillen az agyában lebegő gondolatok közül. Kissé megnyugodt, vagyis hát. Valljuk be őszintén! Teljesen nyugodt, mert bátyja még nem ment el. Már csak azt kell elérnie, hogy ne is menjen el az idők folyamán. Mert nem akarja mégegyszer elveszíteni.
A testvéréért mindenre, ismétlem mindenre képes! Bármit kérne tőle Tristram, azt ő 1000%, hogy megtenné. Nincs olyan dolog, amit nem tenne meg a bátyjának.
-Nem, nem fázok.-vallja a fiúnak, miközben (kicsit sem láthatóan) majd megfagy.
De azért sem mondja el, hogy szinte jéggé fagy. Minél több időt akar testvérével tölteni, nem akar elszalasztani egy percet sem. Inkább jégtömbbé fagy, csak a fiú közelében lehessen.
Talán kívűlállóknak úgy tűnik, hogy ez túlzott ragaszkodás, de a lány tudja, hogy ez nem így van! Lehet, hogy túlzás kicsit az, amit csinál, de senki nem értheti meg őt. Senki nem tudja, mit érzett, mikor rájött kiskorában bátyja elvesztésére. Senki nem tudja, hogy hogyan lépett túl ezen. Senki nem tudja, hogy valójában még álmaiban is pillanatképek gyötrik, melyek a mintatestvéreket ábrázolják.
Senki, senki, senki nem tud semmit!
Legszívesebben az egész világnak üvöltené, hogy semmit nem tudnak. Legszívesebben a bátyjával tartana, itthagyna mindent, csak menne vele, nem érdekelné hova. Csak egy szóba kerülne! Egy szóba.
Tristram egyetlenegy szavába...

Nincs válasz, hacsak nem az, hogy a sírás ismét abbamarad, a húga pedig egyre nagyobb ragaszkodással bújik hozzá. Miért hatja meg ez a tudat?
Olyan, mintha egy ezer éve szunnyadó bestiát ingerelnének a bensőjében.
Szívnek hívják.
Éveken keresztül körülvette azt egy vastag, áthatolhatatlan páncél, melyet a mellőzöttség, az elnyomottság, a szeretethiány táplált, és a tudat, hogy nem elég jó. Sosem volt elég jó. Egyedül Gwennie volt az, aki feltétel nélkül és úgy fogadta el, ahogy volt.
Eleinte...
De hol romlott el minden? Mert elromlott, ez kétségtelen... A kérdés csak az, hogy mikor és miért. De végül is... talán nincs is értelme merengeni már ezen. Ideje, hogy megfogadja a saját tanácsait.
Hümment egyet Gwennie válaszára, talán valami csalfa mosolyféleség is kiül az arcára. Hisz érzi, hogy a karjai közt tartott lány reszket. Szó szerint remeg mindene.
Egy pillanatig még utoljára magához szorítja, majd elengedi húgát. Hátrébb lépve kibontakozik az ölelésből.
- Mennem kell Gwennie - szögezi le komolyan. Ez egy tény, mellyel lehetetlen vitába szállni. Nincs helye ellenkezésnek vagy kívánságoknak.
Tekintete a lány ismerős-ismeretlen arcát szemléli egy pillanatig, eszébe vési a vonásokat. Érdekes... Akárhányszor csak megjelenik képzeletében az anyjuk alakja, valahogy mindig olyan volt, mint Gwennie-é most. Erre csak most döbben rá. Ám az áprilisi szél elfújja ezt a kósza gondolatot.
- Írj nekem. Csak írd meg, hogy hol tudunk találkozni és mikor, és újra látjuk egymást. - Több ez, mint puszta ígéret. Ez egy újabb tényközlés. És ha Tristram mondja, az úgy lesz. Mindig minden úgy volt, ahogy ő akarta.
Kezébe veszi húga apró kezét, a bőrkesztyű tapintása hideg és idegen. Hosszan néz a lány szemébe, ám most nem a gondolatok közt akar olvasni. Nem. Egyszerűen nézi a gyönyörű szemeket, melyek most úgy aranylanak Tristram szemében, mint egykor, még akkor is, ha ez nem így van. Látja az aranyszálakat húga hajában, melyeket lehet, hogy senki más nem vesz észre. Halvány mosoly dereng ajkain, majd a lány kezét az ajkához emeli.
Megcsókolja.
Elhátrál.
Aztán sarkon fordul, és eltűnik.