Roxfort RPG

Itt készül a varázsvilág egyetlen országos terjesztésű napilapja. A nyomda a földszinten, az irodák a felsőbb szinteken találhatóak.

Jó ötlet volt lebeszélni a szüleimmel, hogy a szünet első napjait még Londonban tölthessem. Egy kis szabadság, egy kis változatosság. Élet. Bármit ami nem az unalmas Bristol. Ahogy befutott a vonat, rögtön a Mágus tér felé vettem az irányt, figyelmen kívül hagyva az ölelkező, szülő-gyerek csoportokat. Nem vagyok már kicsi, igenis ezt akartam! Egy kis önelláságot.
Majd szépen kiveszek egy szobát, bulizok, ismerkedek és ki tudja? Méltó megünneplése a bűvös tizenhatodik születésnapomnak, hamár az iskolában nem sikerült semmit se összehozni. Itt az ideje olyan élményeket szeretni, amit a velem egykorúak természetesnek vesznek.

Első utam az Anchante Mademoiselle-be vezetett, hiszen rikító, gyerekes öltözékem nem a legmegfelelőbb az éjszakai élet felfedezéséhez. Bevásároltam néhány elegánsabb holmit, majd elégedetten és meglehetősen tanácstalanul álltam meg a tér közepén. A bőröndjeim nevetségesen nagynak tűntek mellettem, így gyorsan tennem kellett valamit. Fogalmam sem volt hol kezdhetném így gyorsan végigpáztáztam a környezetemben lévő üzlethelyiségeket. Étterem, kávézó, viccesen mutatnék ott. Már a ruhaüzletben is furcsán bámultak rám ennyi cuccal. A Reggeli Próféta szerkesztősége! Veszek egy újságot, abban majd talán találok valami hirdetést, hogy hol szállhatnék meg.

Szóval most itt vagyok, még mindig határozottan elhagyatottan és kétségbe esve próbálok eladó újságok után kutatni a szerkesztőségben, eddig nem túl sok sikerrel. Nem merek megkérdezni senkit, mi van ha itt nem is lehet megvenni a Prófétát? Biztos kinevetnének.

Túl hülyén nézek ki ahhoz, hogy tovább ácsorogjak. Nem szabad tanácstalannak tűnni, különben valami fontoskodó hivatalnok kiszagolja és teljesen lejárat engem a hülye kérdéseivel. Gyorsan döntök és egy pult felé indulok ami véllhetően az információ vagy a recepció lesz, de nem biztos, mert semmi nincs kitáblázva. Néha igazán gondolhatnának az eltévedt hugrabugosokra is! A mardekárosoké a halálfalóság, a griffendéleseké az auori hivatás, a hollóhátasoknak ott az aktatologatás, a hugrabugosoktól meg sajnálják az információs táblákat?! Hol az igazság..?

A pultnál egy igen dekoratív külsejű vörös hölgy bájolog egy jólöltözött, tehetősnek látszó úriemberrel aki valamiért képtelen megérteni, hogy melyik utat válassza, ha az első emeletre szeretne menni. A lányka pedig valamiért nagyon élvezi újra és újra elismételni, valószínűleg egészen addig amíg nem kap egy meghívást valamelyik esti partyba. Na nem mintha a pasas annyira bánná...

- Khrmm. - Törökköszörülés, egy próbát megér.
Semmi válasz, nem úgy tűnik mintha észrevenne.
- Elnézést kisasszony...
Erre már felém néz, bár meglehetősen kelletlenül teszi.
- Mondd!
- Csak azt szeretném, kérdezni, hogy, ha újságot szeretnék vásárolni azt itt megtehetem-e?
- Ha problémája van, menjen a harmadikra. A lift a csarnok végében. - Azzal fordul is vissza a pasashoz.
Úgy látszik nem érti, kezd feldühíteni, de sajnos semmi nincs a kezemben. A holmimra pillantok. Képletesen legalábbis.
- Nincs semmi problémám, csak...
Nagyon dühös, hogy ismét félbeszakítottam, ezért meg sem várja, hogy végig mondjam.
- Bármit is szeretne keresse a kollégáimat a harmadikon. - Azzal a férfi háta mögé mutat.

Elindulok a mondott irányba, csak ne bámuljon már rám ilyen gyilkos tekintettel. Dühösen belököm a ládámat a liftbe majd én is bepaszírozom magamat. A hármas gombot nyomom le, már csak a miheztartás kedvéért is. Mikor a lift zökken egyet kihátrálok a liftből, magam után húzva a poggyászomat is. Már épp fordulnék menetirányba mikor... BAMM. Átesek valamin vagy valakin, a ládám szerencsére épp, hogy megáll mellettem. Sűrű bocsánatkérések közepette, vörösödő fejjel tápászkodok föl.
- Megütötte magát? Nagyon sajnálom csak a lift olyan szűk... Nem tudtam a lábam elé nézni, mert az a hülye liba felküldött ide... - Összefüggéstelen mondatokkal próbálom magyarázni a helyzetet.

Végignézek a földön fekvő alakon.
Már csak ez hiányzott! SIkerült rátehénkednem egy meglehetősen jóképű úriemberre. Ha legalább csúnya lenne, akkor nyugodtan mondhatnám, hogy "még, ha az életem romokban heverne akkor sem nyomulnék magára", de így csak ennyit tudok kinyögni:
- Hmmm! - bár ezt igen határozottan és egy jó nagy torokköszörülés kíséretében.
Nem akartam rámenős lenni, Isten ments! Bármivel összefüggésbe hozni amihez bátorságra van szükség, őrültség. Mondja a lány aki épp egyedül kószál Londonban és fogalma sincs mitévő legyen... Erről ennyit. Vajon ennyi elég ahhoz, hogy hivatalosan is kihúzzam magam a gyávák listájáról?

Nem folytathatom a merengést, mivel az ismeretlen "kicsi lánynak" szólított. Ha most valami rossz mugli-romantikus filmben lennénk egész biztosan benyögném, hogy a "nevem nem kicsi lány, hanem mondjuk.. ööhm... Christine A Rakétakezű-Szupergyilkos"! Ehelyett inkább kicsit elvörösödök és a padlót kezdem fikszírozni, majd motyogok valamit arról, hogy Napóleon sem volt túl nagy ember.

Mikor feláll lehetőségem nyílik rá, hogy még jobban szemügyre tudjam venni. Nos, igen... Ő az a férfi akiben bárki szívesen megbotlana, majd eszméletét vesztené, hogy a lakásában ébredhessen.
Mikor megkérdezi, hová ilyen sietősen, akaratlanul is elgondolkozom a kérdés okán. Ha épp rádzuhan valaki, akkor inkább elküldöd melegebb éghajlatra, minthogy barátságosan érdeklődni kezdj, nem? Ez azt jelenti tényleg érdekli, vagy... Vagy szeretné megtudni, hogy semmi dolgom és esetleg meghívni egy kávéra?

- Épp semmi dolgom! - felelem talán túlságosan is gyorsan, közben a hátam mögött pihenő ládára pillantok és rájövök, hogy ez a kijelentés láthatóan is hibás. - Mármint igazából szállást kerestem, de még sosem jártam itt egyedül és nem ismerem a jó helyeket. Gondoltam talán a Prófétában találok néhány hotelt vagy valakit, aki segít eligazodnom, de sajnos a hölgyet a pultnál nem éppen az észbeli képességei miatt vették fel. - foglalom össze a történetet.

Remélem nem zúdítottam rá túl sok információt egyszerre, mert azt az esetleges kávézást nem akarom elszúrni. Hiszen pont ezért jöttem: ismerkedni. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megy ez, de úgy látszik egy ilyen szerencsétlen találkozás is elég tud lenni egy beszélgetés megkezdéséhez egy kedves, jóképű és ráadásul gyönyörűen mosolygó idegennel. Ennyi, már teljesen el is vagyok varázsolva, pedig nem kéne ilyen könnyen kaphatónak mutatkoznom. A visszautasítástól viszont túlzottan félek, nem is merem megjátszani a vonakodó úrilányt.

Most tényleg komolyan kérdezi vagy csak viccel? Az ilyenre kell válaszolni, vagy jobb, ha nem égetem be magamat valami nem ideillővel? Hjaj, az élet nehéz, én pedig a köztes megoldást választottam.
- Ez valami utalás volt arra, hogy jobb lenne ha a ládámmal vagyiznék? - vigyorgok rá, remélve, hogy nem tűnök teljesen idiótának. - Egyébként igen, épp most állt be a vonat, én pedig rögtön idejöttem. A hoppanálási vizsgán sajnos még nem vagyok túl. - Nem kellene ennyit fecsegni, de ha egyszer zavarba jövök...
Mire észbakok már cipeli is a ládáimat a lift felé én meg csak bámulok itt, mint valami... Valami vérbeli hugrabugos. Miközben utánasietek, a gondolataim tovább kalandoznak.
Ha már ilyen rendes, akkor az azt jelenti, hogy ennek lesz valami folytatása? Vagy csak eddig nem ismertem ezt az embertípust. Nagyon remélem, hogy nem az én informálatlanságom a ludas és hamarosan kezdhetem tervezgetni a közös jövőnket. Mondjuk nehéz elhinni, hogy ilyen szerencsém legyen - ő a tökéletes ember. Nekem főleg.
- A Miss Leteperő nem lenne túl kreatív, bár kétségkívül adtam rá okot.  - mosolygok rá, remélem biztatóan. - A nevem Melore Lainey, de inkább csak simám Lore, Lori... Mel vagy ilyesmi. Igazából bármilyen változat megfelel. És, benned kit tisztelhetek? A Mr Letepert nem túl hangzatos.
Viszont nem mondott semmi többet, szóval, ha az ő kultúrájukban a név megtudakolása nem jelent egyett egy meghívással akkor bizony hoppon maradtam. Vagy nem szokás ezt ennyire elsietni? Ááá, megint bénázom és, ha lesz bármi is akkor biztosan ezzel fogom elrontani. Azzal mégsem lehet takarózni, hogy nekem még sosem volt dolgom igazi, hús vér férfiakkal, legalábbis olyan szempontból amilyenből ő gondolja. Bárhogy is legyen, nem hagyhatom elúszni a lehetőséget. Méltó leszek A Leteperő névre!
- Na és te? Mit csinálsz errefelé? Hiszen nem úgy tűnik mintha olyan nagyon Roxfortos lennél... - Ezt is szépen sikerült megfogalmaznom, pedig mondhattam volna azt is, hogy épp megfelelő korban vagy ahhoz, hogy halálosan belédszeressek. Az mennyivel jobb lett volna. Válaszolhatná azt, hogy híres újságíró vagy esetleg a Minisztérium egyik kiemelt dolgozója. De a zökkenés nem illik a képbe, bárhogy is nézem.
- Mi a... Mi történik?! - Bár ő is ugyanúgy meg van lepve, mint én. Mi a fene folyik itt? Összesküdött ellenem a világ? Vagy a sors is úgy akarja, hogy mi jobban megismerjük egymást. Valószínűleg az utóbbi, legalábbis az arcomon elterülő elégedett mosoly erről árulkodik. - Nem tudod véletlenül mit kell ilyenkor csinálni? Nem vagyok igazán jártas az efféle dolgokban. Vagy csak üljünk le, beszélgessünk arról, hogy miért nem akarunk meghalni és várjuk amíg "megmentenek"?  - Nem tudom honnan szedem a bátorságot, talán az segít, hogy most úgy sem szabadul előlem. Viszont nem ártana a filmes asszociációk számát lecsökkenteni mondjuk nullára.

Szóval, Brandon Gray. Elég átlagos névnek hangzik, az egyik háztársamat is pont így hívják, de mondjuk, mit tudok én a nagymúltú varázslócsaládokról? Gyorsan el is terelem a gondolataimat a témáról, inkább azon kezdek merengeni, hogy tényleg létezik-e valami nagybetűs Sors, ami összehozza az embereket. Megjelenik, letarolom és utána még barátságosan el is kezdünk csevegni - mint a mesében. Még mindig ésszerűbb, mintha valaki - egy meglehetősen elborult elméjű valaki - a saját tanárával kezd el flörtölni. Hiszen mi lehet az ilyesmiből? Kapcsolat? Sosem ígértünk egymásnak semmit, akkor miért kéne bűntudatot éreznem? Nem kellene, talán nem is érzek, talán ez valami más.

- Oh, köszönöm. - meglehetősen elégedett arccal csüccsenek le a felkínált ruhadarabra. Nem túl gyakori az ilyen esemény az életemben, ritkán szokták észrevenni az emberek, hogy nőből vagyok, nem csak gyerekből. Jobbnak látom ezt nem megosztani vele, így inkább csak töretlenül mosolygok rá, remélve, hogy ezzel mindent elmondok.
A kérdezgetés viszont meghozza a bátorságom, így kissé összeszedetlenül, de megpróbálom elétárni azt a hihetetlen forgatagot, ami az ittlétemmel kapcsolatos.
- Igazából ez egy elég hosszú történet. - kezdek bele, de nem is én lennék, ha nem lendülnék bele gyorsan. - Viszont, úgy látom van időnk, szóval, miért is ne? Még az iskolában elhatároztam, hogy ez a nyár egy kicsit más lesz, így hát arra gondoltam, jó ötlet lenne a tanév vége után egy kicsit Londonban lazítani, bulizni és hasonlók. Mert, hogy egyébként Bristolban lakom, tehát még a szüleimtől is távol lennék egy kicsit. A barátaim pedig leginkább muglik, így őket nem hozhatom ide, akiket pedig az iskolából ismerek, azokkal általában csak a tanév ideje alatt szoktam együtt tölteni az időmet. Na, nem mintha antiszociális lennék, vagy nem szeretném őket, de a legtöbben kicsit furcsának tartanak, nem tudom, te hogy vagy ezzel.
Viszonylag gyorsan megosztottam vele a leglényegesebbeket, nem lenne rossz, ha ő is mesélne, de olyan hamar lezárta az ittlétének okát is, hogy kissé visszaveszek a nagy érdeklődésből. - Nem ismered véletlenül Emma Grayt? Ő az egyik ház-, és évfolyamtársam, gondoltam talán rokonok vagytok vagy ilyesmi. - böktem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, ez egy elég könnyed téma, talán erről mesél egy kicsit, ha igazam van, ha nem.

Nem. Egyszerűen nincs semmiféle racionális magyarázat arra, hogy egy ilyen pasi miért áll le egyáltalán beszélgetni egy ilyen lánnyal. Talán kezdjük ott, hogy neki egy nő... állna jól, hiszen olyan komoly embernek látszik, biztosan van munkája is, saját lakás, ilyesmi. Valami mégis megfoghatta bennem, rejtély. Nem vagyok csúnya, talán szép is, ez egy jó pont, de még egy tucatnyi használhatóbb és főképp tapasztaltabb nő omolna a lábai elé - ha kérné. Erre itt ücsörög velem, beszélgetünk és olyan érzésem van, mintha egyre közeledne és talán a hangja is egy árnyalattal sejtelmesebb. Mi kell? A naivságom, az esetlenségem, az ártatlanságom? Olyan nincs, hogy valaki az értékelje, aki vagyok, vagy mégis? Ezzel a kérdéssel akár évekig is ellennék, ha nem válaszolná meg szinte azonnal.
A furcsaságom.

- Azt hiszem... köszönöm. - Ez így elég átfogó volt, de egyre inkább úgy látom, hogy Brandon érdeklődik irántam. Szépen haladok, pedig csak ma érkeztem - az biztos, hogy nem lesz unalmas ez a kis vakáció. - Tudod az emberek nem igazán szoktak bókolni nekem, de úgy érzem, ez jó dolog. - Mondjuk tudok egy embert, akinek képes vagyok minden szavát dícséretként felfogni, de erre nem szabad gondolni. Elrontja a pillanatot, pedig értelme sincs, hiszen tőle nincs mit remélnem, igaz? Csak egy játék, az vagyok.

Közelebb, közelebb és még közelebb. Az arcomon érzem a szuszogását, mond is valamit, de úgy dübörög a vér az agyamba, illetve ott nem, mivel azt már egy ideje megsemmisítette, szóval a fejembe, hogy nem hallok szinte semmit. Homályosan érzékelem, hogy itt most valami sorsdöntő következik, sőt néhány megmaradt kis agysejt sikítja is, hogy miért, de nem fektetek túl nagy energiát a válasz keresésébe, inkább átadom magam a pillanatnak. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy elmélyítse a csókot. Kiszolgáltatottabb vagyok, mint valaha és ez valahogy nyugtatólag hat rám, nem kell döntéseket hozni, csak hagyni, hogy vezessen, tegye, amit akar. Bízom benne, bízom én bárkiben néhány kedves szó után, de úgy látom most az egyszer jól is döntöttem.

Gyenge, törékeny, érzékeny, buja, és buta. Milyen butácska, játszi könnyedséggel sétál a csapdába. Törékeny kis karjaival kapaszkodik a hálómban, amit kivetettem rá, önmaga takargatja be magát, hogy aztán átérezze a testi vágyat, az érintés melegét mely vad, forró lángokba  csapna, át, s arra kényszerít engem, hogy a végén könnyedén kiborítsam az álomvilágából, hogy aztán visszaessen a rideg, és kemény valóságba, és huppanjon egy nagyot.
Saját magát üldözteti, engedi, hogy felfűzzem a zsinórokat az ujjaimra, és kedvem szerit táncoltathassam, ahelyett, hogy képen törölne. Csak szépen, okosan, gondosan...
Kezemet végigsimítom a törékeny kezén, s végül magamhoz bilincselem karjaimmal, nincs menekvés, magamhoz szorítom. Másik kezemmel derekát kulcsolom át, olyan kis védtelen, kicsi, porcelánhoz hasonlítható lénye van. Karcsú derekáról kezem felfelé csúsznak, míg el nem érik pirosló arcot. Beletúrok szőke hajtincsei közé, s míg ismét szorosan ölelem, apró csókokkal halmozom el nyakát. Már térnék a lényegre, igen, már elérkeznék a következő fázisba, amely a legrészegítőbb, de újabb hatalmas rázkódás, talán nagyobb, mint az előtti, és a lift elindult.
A csók megszakadt, én pedig fortyogtam magamban. Tüzeltem, hogy miért velem történik megint ez?! Semmi sem működhet már gördülékenyen? Persze, hogy nem, vagy csak nekem nem.
Nem gond, mély levegő, egy biztató, csábos mosoly, és mehet tovább, de a liftben semmiképp. Felpattantam a helyemről, és két kézzel felkaptam a lányt is, rákacsintottam, majd lábra állítottam. Ruháim felkaptam a földről, leporoltam, majd gyorsan magamra húztam, mielőtt még a lift ajtó kinyílna. Cinkosan a lányra mosolyogtam, és amint kettényílt a fémajtó, felnyaláboltam a lányt, és mint a fiatal házasok kivittem a szerkesztőségből, át a kíváncsiskodó, rosszalló tekintetekkel teletömött aulán, és végül az épület lépcsőjén letettem a fiatalt, mintha újra gyerek lennék, megnyugtattam, meg ne ijedjen.
- Kíváncsi vagy, hol lakom? Az egy szálloda, neked is kereshetünk egy szobát, ha úgy gondolod...- rámosolyogtam, kacsintottam egyet, és amint bele fog egyezni az -elég célozgató- meghívásba, derekánál fogva magamhoz húzom, és hoppanálok egyenesen a Hilton szálló melletti kis szűk utcába.

---

Ha akarod ide is írhatsz még, ha akarod a szállóba is, nekem mindegy :)
FOLYT.---> Hilton szálló