|
Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 10. 16. - 20:15:10 |Mr. Lamartin| |Folyosó| ~rohadékok~ Az ijedt alkalmazottak már tapasztaltak voltak mit is kell csinálni ebben az igen gyakori helyzetben. Csak árulkodó jelek mutatták azt, hogy valami nincs rendjén, tényleg csak a tapasztaltak tudták megmondani, hogy most nem éppen a legjobb ötlet hangoskodni, hozzá szólni, megérinteni vagy egyáltalán elmenni előtte. Aki nem tudott időben besurranni a finoman csukódó ajtókon ijedten lapult a falhoz, vagy, ha elég előnye volt, próbált az iroda ajtaján túlra jutni. Csak az a kevés zöldfülű, illetve látogató nézett értetlenül, de egy jóakaratú kéz őket is elhúzta mindig, hiába az ellenkezések. Hibátlanul vasalt fekete dísztalár, gondosan fésült haj, határozott, egyenes testtartás és sietős léptek. Mégis mi válthatta ki ezt a páni félelmet az emberekből? Az első lépések az arc fürkészése: a száj pontosan nyolc és fél másodpercenként ráng egyet, aprót, észrevehetetlent, amiről a külső szemlélők nem tudják eldönteni valóban megtörtént, vagy csak a fényviszonyok szórakoznak velük? De aztán rájön, hogy túlságosan feltűnően bámulja az elnök urat, ezért szégyenkezve elfordul, így nem láthatván a következőt, ami biztosítaná előző feltételezését. Micsoda gyönyörű reflex épült bele a tudatalattijába. A második már jobban elvegyül a kellemes tónusú arcon, a mereven előretekintő szem nem pusztán céltudatos, hanem valami más is van benne, beteges elszántság az őrület legfinomabb jelei, de már túlmutatnak azokon, ami egy ingerlékenyebb illető rossz pillanatában megfigyelhetőek. De mégsem ezek adják meg a jogot a félelemhez, hanem valami más, ami a perifériára szorult. Oldalához simuló jobb karjának ujjai árulják el teljes egészében a férfi lelkiállapotát. Gyors egymásutánban behajlított ujjak, amik olyan halkan ropognak, hogy hallani sem lehet, pusztán a kellemes, figyelemelterelő érzése - és a tikje - az, ami indokolja ezt. Végül sikeresen megfogja a hűsítő kilincset, majd óvatosan megérinti térdével az ajtót és közben érthetetlen szavakat suttog. A fém gombot csak ekkor sikerül elfordítania, de csak résnyire teszi, és amint beért nagy lendülettel csapja be maga mögött. A folyosón végre fellélegeztek, és belekezdenek a régebbiek a hosszas magyarázatba... |Mr. Minticz irodája| Az ódivatú helyiség némileg eltért a többi elnöki irodától. Itt nem hirdették mágikus portrék az elődöket, elkerültek egy raktárba, de ezt egy újság sem említette, még Rita Vitrol éles nyelve sem említette meg, pedig ő már járt itt, mikor az új vezetőséget megválasztották. Ennek pedig kifejezetten örült mindenki. Az ok az volt, hogy rohadtul fel tudta idegesíteni a festmények szöszmötölése, duruzsolása, horkolása, illetve kapott jó néhány bírálatot, amit csak úgy tudott feldolgozni, hogy lángra lobbantotta a felette ítélő elődöt (de csak miután rájött, hogy a cruciatus átkot nem alkalmazhatja tárgyon). Mellmagasságig drága, barna, bőr falvédő borította a márvány mintázatú hideg falat. Hosszú, keskeny helyiség volt és meglehetősen üres. A plafon közepén egy lámpa, illetve a bejárattól rögtön jobbra egy hosszú, szépen faragott íróasztal benne a halálfaló nevével, tisztségével és a Minisztérium címerével. Gyönyörű munka volt, ezt meg kell hagyni. Jobb szélén nagy kupac akta hevert, rajta egy cetlivel, ami azt hirdette a lehető legudvariasabb módon, hogy át kell olvasni őket még hozzá rohadt sürgősen. Középen egy árva papír, rajta elegáns női kézírás: 'Seraphin Lamartin - Délután négy óra' A szemközti falon óra kattogott. Minden egyes másodpercben éles hanggal betöltve a termet. Brayden keseredetten állapította meg, hogy másfél perce maradt a megbeszélt időpontig. Ismerte a gyerek apját és tudta, hogy mindig pontosan érkezik, ahogy azt egy aranyvérűtől elvárják. Hanyagul ledobta magát a hatalmas bőr fotelba, lábát pedig az asztalra helyezte, pálcája ezzel egy időben került a kezébe és szavak nélkül az égbe emelt egy tollat az asztalról, majd erőteljesen neki vágta a fal egy pontjának. Ott hirtelen egy ajtó jelent meg, amin keresztül egy reszkető házimanó lépett be. A férfi szemében mániákus vigyor csillant fel és az őrület szikrái színpompás tűzijátékként mutogatták magukat. - hol... a... teám...? - alig mondta végig, a szerencsétlen manó hisztérikus hangon kérlelni kezdte a bocsánatot, és érvként többek között azt is felhozta, hogy nem is kért ilyet. - úgy látszik még mindig nem tudtalak eléggé megnevelni. - Legalább tízszer egymás után mondta ki azt, hogy crucio és kaján röhögéssel nézte a lény szenvedését. Azonban felhőtlen szórakozását egy újabb hang zavarta meg, kopogtak az ajtón. ~nem hallhatták meg, hisz némító bűbáj van rajta~ kerekedett ki a szeme, de aztán gyorsan eszmélt, hogy feltehetően a vendégei érkeztek meg, oda se nézve hozzávágta a földön fetrengő lényt a falhoz, mire újra megjelent a mágikus ajtó, és sok manó kéz nyúlt ki, hogy behúzza a sebesültet. Brayden rendezte a vonásait és pálcájával háromszor megkopogtatta az asztalt, majd motyogott valamit az orra alatt. - jöjjön be... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 10. 16. - 20:59:07 Mr. Minticz
*Karcsú, könnyű, fehér szárnyaikat mereven kitartó, lágyan bukdácsoló repülők. Milyen bájos, mugli gyökerű szerkentyűk és mégis, senkinek sem jut eszébe lecserélni őket, praktikussági okokból. Eszerint az új rendszer mégsem az oktalan rombolásról szól, valahol az egésznek a mélyén ott kell lennie, egyfajta rendnek, szervezettségnek. Egy új fajtának, persze, ezt megköveteli az eszmeisége a Sötét Nagyúr szolgáinak, de valahol, mélyen annak is meglenne a maga értelme, haszna, a működési rendszere… Lehunytam a szemeim szorosan, mielőtt kiléptem volna az aranykalitka liftből a fehér repülők alól, mély lélegzettel megpróbáltam kitisztítani a gondolataim. Nem vagyok szakképzett legilimentor, bár hazudok, mint a vízfolyás, egy ügyes, tehetséges varázsló a lelkembe láthat, ha akar, és szükségét érzi. Akkor pedig illene magam távol tartani a megkérdőjelező gondolatoktól. Apám is erre buzdít. Apropó, apám.* - Seraphin, pontosan, mint mindig-*a Lamartin családfő magas, sötét , szögegyenes haját a tarkórája szalagozva viselő, éppen őszülő, de roppant elegáns férfi. A beszédmodora kellemes, a stílusa kifinomult. Idegenként gondolok rá, ahogy ő is úgy kezel, mint egy tiszteletreméltó nemes fiát, és bár ő biztos ennek a nemesnek érzi magát, valahogy nem látom benne azt. Biccentése és szavai mindenesetre elismerést sugalmaznak, fejét hajtok.* -A külsőmet anyámtól, az erényeimet így hát apámtól örököltem-*mint egy középkori formula, igen, apámnak kedvére valók az ilyenek, és lám elmosolyodott, mellémszegődött, határozott, ám kényelmesen lassú léptekkel megindult a hosszú folyosón, ami különösen néptelennek látszott, mintha itt senki nem dolgozna, végül az irodákból kerültek elő a hiányolt mágusok és munkások. Furcsa, nehéz szag terjengett mindenfelé, nem tudtam máshogy nevezni, csakis vadállatszagnak, bár a minisztériumba csak nem hozzák be a munkát. A munkát, amit nem is olyan régen még én is végeztem volna, ha közben nem jön egynémely egyéb tényező. Ah, igen, a bestiák. Manapság pedig már csak az aranysárga, kék szemű sárkányok érdekelnek.* - Nagyon helyeslem. Ámde a modorodon se ártanak csiszolni még, és azt kell javasoljam, Mr. Minticz esetében pedig különösen légy óvatos. Rajta múlik, hogy az iskola után hogy foglalkoznak majd veled a szakmában-*apám hangja, mint egy furcsa, rosszindulatú dalocska rántott vissza a valóságba, felpillantottam rá, tűnődve. A szüleim következetesek. Egyik se hallotta meg a nyáron, hogy megpedzettem, a Godrik Akadémiára fogok menni, méghozzá aurori minősítésért, mert bár a jelenlegi rendszer nem önmaga ellen fogja képezni a fegyvereket, sokkal inkább arról szól majd a dolog, hogy szemmel akarják tartani a legjobb fiatal mágusokat, de ott mégis több ismeretet sajátíthatok el, olyat amire szükségem van.* -Minticz?-*mégis, ez az egy szó megragadta a figyelmem*-Gondolom nem lehet rokona a mugliismeret tanárnak az iskolában-*ahogy kívánja az etikett, a mugli szót borzadt undorral veszem a számra.* - Nem emleget ilyesmit. Te se tedd-*volt valami halvány kétkedés a hangjában, mire hazafelé tartok majd, lehetőleg nagyon hamarosan, már tudni fogja. Felpillantottam a mennyezetre, aztán vissza rá, mert folytatta.*-Mutatkozz be olyannak, amilyennek látni akar anyád, visszafogottnak, udvariasnak és mindenekelőtt éreztesd azt a rajongást, amit néhány éve még nem rejtegettél eléggé. Ha már politikai pályára nem akarsz lépni, legalább eddig eljuss. -Erre nem szükséges figyelmeztetned-*válaszoltam kellően komoran, úgy utáltam ezt az egészet, ahogy van. Az ajtó elé értünk, apám tudta, hogy itt van az iroda, én pedig nem kételkedtem benne, szembefordult velem és végigmért, kritikusan, de véleményfogalmazás nélkül.* - Nem kísérlek be, Mr. Minticznek add át üdvözletem, majd valamikor a héten meglátogatom, de most dolgom van a birtokon-*és gondolatban biztos hozzáfűzte, hogy ne rontsam el.* -Rendben-*bólintottam*--Viszlát otthon-*egy kurta kézfogás és ő elment. Na igen. Felnőttem. Eddig semmit nem kellett csinálnom, most mindent magamtól. Sóhajtottam és kopogtam a sötét ajtón, aztán be is léptem, ha szándékában állt megvárakoztatni, akkor sajnálatomat fejezem majd ki és mielőtt megakadályozhattam volna magam benne, lenyűgözötten körbebámultam, különösen a hidegen impozáns falak vonzottak magukhoz, aztán a hang, az ütemes kattogás, végül pedig az elnök. Még soha nem láttam, tehát nem lehet valami híres aranyvérű. Sőt, lehet nem is aranyvérű. Bizalmatlanul mértem végig, túl magas, túl elegáns, túl jól szituált volt ahhoz, hogy hiteles legyen.* -Jó napot Mr. Minticz-*köszöntöttem egy finom főhajtással, aztán a hosszú szobában befelé indultam az asztala elé.* -Nem akarok udvariatlannak tűnni, de az ajtó vastagsága miatt nem hallottam, hogy kiszólt volna, ezért bátorkodtam bejönni. Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 10. 16. - 21:36:36 |Mr. Lamartin| Barna szemei olyan tompák, fénytelenek voltak, mint a falvédő ugyanolyan színű gombjai, némán nézte a beérkező vendéget és azt állapította meg, hogy nem hasonlít az apjára, sőt még az is átfutott a gondolatai között, hogy ez egyáltalán az a gyerek-e akit vár. Gyerek? Már a legkevésbé sem nevezhető annak, főleg nem egy aranyvérű. Egy aranyvérű addig gyerek amíg nem kerül be a Roxfortba, onnantól kezdve már felelősségteljes férfiú, és a sikeres RBF-ek után pedig érett, komoly férfinek számít. Valaki legalábbis ezt mondta neki még régebben, hogy ki arra már nem emlékezett. ~nem mutatkozott be~ arca alsó részét takarja ugyan szája előtt összekulcsolt keze, de valami apró dolog átsuhant arcán, mint amikor egy gyorsan mozgó tárgy árnyékot vet valamire, teljességgel olyan volt. És abban a pillanatnyi sötétségben látni lehetett ezer baziliszkusz mérgét és még ennél is több láncra vert sárkány utálatát, de ahogy jött, el is múlt. Hosszú másodpercekig várt így kemény tekintetét belefúrva a másikéba - márha az merte állni -. Nem legilimenciát alkalmazott, sosem értett az efféle praktikákhoz, pusztán próbálta a másik tudtára adni, hogy vár valamire. - tudja az a tény, hogy az én nevem kint van az ajtón, és bele van faragva az asztalomba, - kis szünetet tartott és kezével az említett remekműre mutatott - illetve, hogy maga kapott névre szóló kártyát a mellére nem jogosít fel arra, hogy maga ne mutatkozzon be a köszönés után és kezét ne nyújtsa nekem várva a gesztus viszonzására. - nem volt híve az ilyen ósdi formuláknak, de lelke kívánta, hogy valakibe belekössön a laboratóriumi sikertelensége után. - Kérem fáradjon ki, és kezdje az egészet elölről. - hangja nem tűrt visszautasítást és várta, hogy a fiú teljesítse kérését? neem, sokkal inkább parancsát, és pusztán az ő érdekében szeretné, hogy az engedelmeskedjen, nem akart ellentétbe keveredni a Lamartinokkal, túl befolyásos család ahhoz. Ha ez megtörtént, jól megszorította Seraphin kezét és ő is elmondta teljes nevét, majd leülése előtt egy széket varázsolt magával szembe. A mélyen koponyájában ülő pontok, amiket több millió vékony szál kapcsol az agyához egyszerre élénkültek meg és teltek meg fénnyel, és bárcsak ne tették volna, mert ez engedett valamit látni az elnök valós természetéből. Sokkal ijesztőbb volt, mint az érzések nélküli, rezzenéstelen arc. - annak igazán örülök, hogy ezt az élvezetes munkát választja még valaki. valaki, aki képes megragadni a felszín alatti lényeget, és nem csak olyan hatásvadász, bájgúnároknak való munkák után érdeklődik, mint amilyen az auroroké, és mi egyéb. - megvető undorra húzta a száját és köpést imitált az iratok felé - De a mókának van árnyoldala is... - eszelős vigyorra húzza a száját és pálcáját lassan elviszi arca előtt. A sima, eddig csak karakteres arcának férfiasságát kihangsúlyozó borostákkal szabdalt felület hirtelen megélénkült. Apróbb és nagyobb sebek tömkelege futott végig rajta, volt egy igen csúnya égési sérüléshez hasonló, ami az egész jobb pofáját betakarta. A fura állapotú hús nem volt épp a legbizalomgerjesztőbb látvány. Így minden eleganciáját, hitelét elvesztette a férfi megjelenése, és az irodai munkás új értelmet nyer, itt nem csak ért a főnök a munkájához, hanem végzi is. Habár ez nem biztos, hogy pozitív az erkölcsök tükrében. - ezekre nincsen varázslat, se bájital. és a szervezeted vagy eltünteti a sebeket - hatásszünet, de még milyen? ez nem valami olcsó színpadi produkció, ez kérem szépen a való élet minden félelmetes dolgának egy őrült vigyorgásba való gyúrása! és ezt imitálni nem lehet. -vagy a sebek tüntetnek el téged... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 10. 17. - 01:00:44 Mr. Minticz
*Puha, csendes léptekkel közelítettem és valószínűleg úgy is fogok távozni, ahogy elnézem, igencsak hamarosan. A szavai… igen, meglepnek. Mélyen meglepnek és mélyen eltöltenek egyfajta undorral, amivel a kétes származású mágusokkal való kezelés okoz. Állom a tekintetét, akármit sugalljon is, ha olvasni kívánna bennem, nem szégyellem a viszonyulásomat, tudja meg, tudja meg és ahhoz tartsa magát. A név kötelez, és az övé tökéletesen és maximálisan semmitmondó, hát az enyém az, amelyik érvényesülhet.* -Nem gondoltam volna, hogy nem tudja pontosan kit fogad. Főleg esetemben nem számítottam arra, hogy külön be kell mutatkoznom, annyira elsikkadok a sok fogadott vendég között-*mint a parázs szikrázik fel a hangomban és a hangulatomban, de hidegen mérem végig. Hideg undorral. A hangja, a szavai, a megjelenése, minden porcikája eltölt egyfajta viszolygással, amitől nem tudok megszabadulni, nem lehet lerázni, rámtelepszik. Csak odakint a folyosón, miközben visszaengedem magam mögött az ajtót érzem úgy, hogy tisztulok. Beteg lennék? Vagy a férfivel van valami baj. Akármi is az, nem vagyok rá kíváncsi. De kimentem és elidőztem a folyosón, az emberek között, vettem néhány mély és nyugodt levegőt. Egyelőre elásta magát, erre a megjegyzésre nincs mentsége, de még fokozza a hatást, miután bemegyek, keze fogunk. Aurorok.* -Valóban úgy véli, hogy az aurorok szakmája annyira hatásvadász badarság? Inkább a szakmabeliekkel van baj, de ez még a legjobb szakmákban is előfordul-*sötétdrap kendőmbe töröltem a kezem, a székre ereszkedtem, a lábaim magam alá húztam, támla nélkül is megtartottam a gerincem egyenesben. Le nem vettem róla a szemem, hiszen szinte bűvölt, mint egy kígyó, egy csúnya, kopott pikkelyű, kivénhedt, de a tekintetében még mindig éber és erőteljes fenevad. Az arca minden megkapóságát elveszti, ami vonzó lehetne lány-kollégáim számára, annál érdekesebb lesz számomra, különleges, egzotikus, figyelemre érdemes, mint minden fájdalom, figyelmetlenségi bélyeg.* -Miért feltételezi, hogy nem vagyok tisztában a kockázatokkal?-*vonom fel a szemöldököm leheletnyi spéttel a hangomban.* -17 éves múltam, a választásaimnak és a döntéseimnek már súlya van-*az egyetlen vagyok, akit nem borítanak sebek, hegek, a múlt nyomai. Fiatal vagyok, romlatlan, mégse vagyok naív és buta, és nem érzem magam kiemelten kezeltnek, sem a megérdemelt bánásmódot nem tapasztalom. Kellemetlen és kényelmetlen bizsergés fut végig a tarkómtól az ujjaim hegyéig, végig a gerincem mentén a derekamig. Nem állítanám, hogy jót tesz a társalgásunknak az, hogy hosszan szemlélem, belémfullad a szó, a lélegzet. Eltüntetnek a sebek, vagy éppen ő, emésztő, szuroksötét szemein keresztül kinyúl a benne lappangó valami. Ezt nevezték túlérzékenységnek. Elfordítom róla a tekintetem, a válla felett a falat szemlélem végig, a tetszetős borítással, márvány és sötét bőr, mintha valami állat háta lenne.* -Van némi kételyem-*kezdem aztán könnyed fordulattal, amit anyám próbált a tudatomba vésni, és mivel nem reagáltam érdeklődőn, elmondta nagyjából hússzor, otthonosan jön a nyelvemre a következő csevegési formula, beszéltetni-beszéltetni kell, hogy aztán meséljem, elmondom egy halom adatot, amitől aztán úgy érzi, hogy tartalmas beszélgetést folytatott és hamar elszabadulok a lidércnyomásából.* -Legfőképpen azzal kapcsolatban, hogy milyen esélyei vannak ennek a szakmának újabban? Régen ott volt a sok konfliktus a vérfarkasokkal, muglik vakká tételével, de manapság ezek aligha bírnak jelentőséggel-*avagy, mivel foglalkozik ma egy varázslényes. Nem akarom tudni tőle. Mindazonáltal az arca annyira… lenyűgöz. A hegek, a rajzolatok, a minták, mindegyiknek megvan a maga története, félelmetes vagy borzongató, lehetnek csak egy szeszélyesebb boszorkány mesterien csiszolt karmának a nyoma is, de számomra örök rejtély marad. Milyen kár, hogy mindig az kell, amit nem kaphatok meg.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 10. 17. - 17:39:35 |Mr. Lamartin| Lassan behunyja a szemét és úgy marad kerek két másodpercig. Közben cirka tizenhárom különböző halálnem áldozataként látta a göndör hajú fiút, de nem, tudta, hogy most az ritka eset áll fent, hogy véges a hatalma, nem mutathatja meg a benne kavargó vihart pálcáján keresztül, több veszne akkor, mint állása vagy éppen réz maszkja. Sokkal több. Ezeket az esélyeket latolgatva inkább nem reagálja le a bemutatkozásos történet lereagálását, de az a pár pillanat amit egyedül tölt a helyiségben azzal telik, hogy életlenre rágott körmeivel megpróbálja felsérteni a dió asztal mahagóni borítását, kevés sikerrel, habár az ellenerő nem éppen kellemes ingereket közvetítenek receptorain keresztül. Majd Seraphin ismét bejön, tartva magát a tervhez tökéletesen kivitelezve mindent. Le se tagadhatná vérét, annyira kifogástalanak mozdulatai, ami igazából visszataszító Brayden szemében az ő személyisége sokkal barbárabb ennél, minthogy az udvariasság és etikett falai közé tudják szorítani, mostanában mégis megteszi, ugyanis rájött, hogy a Minisztériumban csak így élheti ki haragját, ha nem a laborban van, vagy éppen nem a házimanókat leckézteti meg. ~Az a manó...~ vonásai megkeményednek hirtelen és bogara éles mozdulattal kerül hirtelen szeme jobb alsó sarkába a mágikus ajtót fürkészve, de az csak nem akar megjelenni. ~na majd számolunk, ne féljetek... számolni fogunk~ Nem időzött sokáig ebben a helyzetben ismét felvette az előző helyzetét, mintha csak visszatekertek volna egy filmet, és ezt igazolja az újabb szemlehunyás, de hogy a múlt forgatókönyvét ne kövesse olyan pontosan különbözőbb kegyetlenségeket eszel ki azokban a másodpercekben. Habár, most ez kevésbé volt indokolt, hisz csak egyszerű, udvarias véleménynyilvánítás volt, a hiba pusztán annyi, hogy az ifjúé nem egyezik az övével. Ezzel ellenben nagyon tetszett neki a talpraesettsége, a rebellis jelleme, és ez utóbbiban hasonlítottak is, ami talán a dialóg egyik alapkonfliktusa lesz, mert a lázadó ellen is lázadók küzdenek akármilyen harcban. A sebek nem múlnak, hiába minden elfordulás és reménnyel teli vissza sandítás, szánt szándéka hagyni ezt az ábrázatát a távozásig, vagy legalábbis egy jó darabig. Undorodjon tőle a másik a maga tiszta, úrias viselkedésével, érezze feszélyezve magát, féljen, szerepeljen annak rémálmaiban, igazából mindegy is, hogy miként érje ez a Lamartin-sarjat, csak negatív hatással legyen. ~Ez már jó, célra törő~ Épp válaszolni szeretett volna a feltett kérdésre, de ekkor kilincs kattant. Nem a bejáraté, hanem a személyzet titkos ajtajáé. Két remegő kezű manó lépett be felmálházva drága porcelán kancsókkal, poharakkal illetve valami lefedett tányérral. Hiába minden szerencsétlenségük nem löttyent ki vagy esett le semmi az elnök legnagyobb szomorúságára, ezért csak egy apró szót suttogott. - késtetek... - még szerencse, hogy már az asztalra tették az értékes holmit, mert úgy rezzentek össze az érdes hangtól, mint akiken szellem ment át és szorgos bocsánatkérésben illetve önbüntetésbe kezdtek volna, de egy pillantással megfegyelmezte őket gazdájuk. Az elsőt nem szereti, a második pedig az ő rezortja, ők nem tudják eléggé megbüntetni saját magukat, ahhoz is túl tökéletlenek. - Bort, teát vagy kávét? - kérdezte felhőtlenül a vele szembeülőtől, miközben lekerült a fedél is, és láthatóvá vált egy tábla frissen sült és igen finomnak látszó teasütemény, amint az választott, rögtön töltöttek neki egy pohárral a manók, majd kérdően az urára néztek, de az nem válaszolt. Az egyik félősen felemelte a boros kancsót, mire még jobban megkeményedtek a halálfaló vonásai, már ha ez lehetséges volt. Mindenesetre a változást érzékelte az is, és sovány kezeivel a teás után nyúlt, amit hasonló jelenet követett. Igazából bort akart kérni, de kárpótolja őt ez a szánalomra méltó látvány és nem mellesleg kávé lett volna a második választása. Azt már szerencsésen megtanulták a felszolgálók, hogy uruk feketén issza, és ezt a szokást az egreciroztatásért sem áldozza fel, aminek kifejezetten hálásak voltak. A manók olyan gyorsan kotródtak el, mintha csak hoppanáltak volna, de ezt a tényt megcáfolni látszik az, hogy hallani lehetett a csukódó nyílászáró halk neszét. - igazán érdekes kérdés. - aprót kortyolt a tűzforró italból, de a hőmérséklet kellemetlensége semmilyen módon nem jelent meg külsejében, sőt újra megcselekedte - tehetséges bestia befogókat mindig keresünk, de azt hiszem önnek nem ez a szakma lenne a legtesthezállóbb. Irodai alkalmazottból van elég, sajnos keveseknek adatik meg az a tehetség, hogy jobban értsenek szakmájukhoz, mint amennyire ehhez az aljamunkához szükség van. - fintorogva nézett keresztül a falon, ugyanis velük szembe, pont egy ilyen aktakukac végezte lelkes munkáját, méghozzá ő helyette - a kobold kapcsolatoknál is elkéne egy tehetséges dolgozó, de én magának még sem ezt ajánlanám... - rejtélyesen elmosolyodik, pont úgy, ahogy azt a sebek előtt tette, vajon mit tartogat még? - kutatásaink, illetve kutatásaim, gyakran megkívánnák a segítséget a nagyobb siker érdekében, de ez az állás meghirdetve sincs, majd én fogok válogatni a tehetségesebbek közül. Esetleg önt is érdekli...? Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 10. 17. - 19:35:00 Mr. Minticz
*A romlás vonalai, fenyegetésük szinte tapintható, holott inkább kéne őket emléknyomnak tekintenem. Nehezen függetlenítem tőlük a gondolataim, még úgy is, hogy tudom, minden pillanat, amit azoknak a „csodálásával” töltök el, kiszolgáltatottabbá tesz, pedig mit sem vágyok kevésbé, minthogy egy ilyen alaknak legyek kiszolgáltatva. A puhányokon átlépek, a ragadozókat elkerülöm, a veszetteket megszelídítem azzal a gondolati fölénnyel, amivel rendelkezem, de vele hirtelen nem tudok mit kezdeni, mégis mennyire jól szituáltan indul a jelenet.* -Kávét-*egyszerű választást, a cukrot már magam adom hozzá, tej helyett is cukrot téve a csészébe, amíg szórakozott pillantással mérem végig a manót, akin az idegkimerülés jeleit látom. Nem értem, egy manó mindig tökéletesen végzi a dolgát, kitanulja a gazdája szokásait… sok mindenről árulkodnának egy hozzáértőnek a vonások, a próbálkozások, amivel a kis lény próbálja kipuhatolni a jelenlegi szándékot. A bor, az alkohol, a mámor az első gondolata, aligha véletlen. Miért akarna egy gondtalan elnök, egy halálfaló-kedvenc már délután borozni, a kábaságért, amit az adhat mivel fizetne? Aztán a tea, ez már semmitmondó részlet nekem, hiszen mi, angolok ugyan jobbára teázunk, ha beszélgetéshez gyűlünk, de ilyen névvel nem számíthat angolnak.* -Valóban-*könnyed fordulat, a beszélgetés fonalát felveszi, helyeslem. Ez visz előre, szabadít majd meg tőle, kevergetem a sűrű italom, amíg ő kortyolja a sajátját, jól fegyelmezett vonásai között új rajzolódik elő a mosolya, mint egy ígéret. Csakhogy ez az ígéret több mindent sejtet, mint egyszerű ajánlat, munkaviszony kérdés. A csésze fülét megfogva emelem és kortyolom az édes kávét, óvatlanság, tudom, de feltétlenül szükséges az etikett útvesztőiben a kínálás és az elfogadás különös-szerződés szerű aktusa… Gyűlölöm. Így hirtelen mindent, ami miatt itt kell lennem, ezzel a lehetetlen alakkal, felpattannék és elrohannék, amíg meg nem perdíti azt a húrt, akinek pengő muzsikájára felkapom a fejem.* -Alkímiát is tanulok többek közt, ami az örökké tartó kísérletezésnek a tudománya-*aki látott már közelről alkimistát, annak nem kell bemutatni, de aki nem látott még, az is el tudja képzelni.* -Még nem hallottam róla, hogy bármit is kutattak volna ebben a minisztériumban, pedig apám tájékozott az ügyeiben, hiszen maga is támogatója az itteni munkának-*főleg a jogszabályok esetleges megkerülése érdekében, de ez már annyira, de annyira átlagos és normális dolog. Ami a Malfoyoknak a sötét ereklyék, azok apám számára az illegális lények, bár őket nem a mechanizmusuk, sokkal inkább az egzotikumuk érdekli.* -Miféle kutatásai vannak?-*nem mintha részt akarnék venni bennük, de a hangomban kimélyül a kíváncsiság, veszett jószág az ilyesmi, nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy tudnom kell, menekülésképpen újabbat kortyolok a kávémból, mielőtt túlságosan elragadtatnám magam.* -Érdekel, hogyne-*a hangomból kifogom a lelkesedést, maradjunk a tényeknél. Érdekel, ennyi és nem több Mr. Minticz, rápillantok, hogy lássam az arcának rezdülését, furcsa, baljós mosolya mögött várakozó szavait.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 10. 21. - 11:24:09 |Mr. Lamartin| Kissé fintorogva nézi, ahogy a másik agyonédesíti a kávéját, de nem szól érte semmit, habár ezt is hatalmas, égbekiáltó hibának tartja, hogy egy ilyen gyönyörű nedűt ennyire elrontani olyan közönséges dolgokkal, mint cukor, de amint visszafordítja az ifjú fejét a beszélgetéshez olyan irreálisan gyorsan rendeződik át arca, ahogy csak a legjobb vérfarkas csapdák dolgoznak mozgásképtelenné téve azokat az undorító lényeket. ~á tényleg, még azokat a tökéletlenségeket is fejlesztenem kéne. az elődök nagyon elhanyagolták a befogó egységet.~ komoran megrázza egy picit a fejét, ami eléggé furcsán jöhetett ki annak, aki nem hallotta gondolatait, és ugye ebben a teremben rajta kívül mindenki ilyennek számított, és ha a fiúnak van egy kis esze figyelmen kívül hagyja ezt a közjátékot. Szemei először kapzsin csillannak fel az alkímia említésére, de ahogy továbbúszik ez a hatalmas gondolat-gombolyag letekerve magát halálfaló maszkján lévő archoz hasonlatos kifejezés telepedik le arcára. De ez se fokozatosan, lassan, látható jelekkel kibontakozva, hanem gyorsan akárha egy ajtót nyitnak ki vagy csapnak be. Mennyire utálta a Roxfortot, és minden tanárát azzal a hülye félóriással egyetemben, na meg az öccse, sose értette meg, hogy követhetett el ekkora árulást ellene. Nem tudta elég jól megnevelni, kudarcot vallott ez idáig, de nem adja fel, még az éven jobb belátásra fogja téríteni, ezt már elhatározta rég. - á, hallottam hírét ennek a frissítő újdonságnak. igazán jó ötletnek tartom, a régi rendszer félt a reformoktól ami a vesztüket okozta... - hangja meglepően könnyed volt tekintetéhez képest. A hatalomátvételre utaló mondata egy sejtelmes mosollyal végződött, írásjel nem volt a végén befejezetlenül hagyta akár egy reggeli ködben úszó körvonal, aminek felismerésére a gyarló emberi szem túl tökéletlen. Ezen a problémán is régóta dolgozik: állatok szemét beültetni emberekbe. Kísérleti alany lenne bőven, hisz 'bármi csak ne az Azkaban', de sajnos eddig mindig fennállt valamilyen probléma. Általában a legyengült szervezetük nem tudott hozzászokni. - ó, igen, az apja! - teszi meg azt a szokásos kört amit meg kell, hogy ne menjenek csődbe, hogy meg maradjon az állása - csodálom, hogy még nem mesélt róla, pedig ő volt az egyik támogatója az ötletemnek. tudja a világot nem csak látni kell, hanem meg is kell ismerni. sajnos a túlzott óvatosság miatt ismereteink hiányosak, pontatlanok néhány esetben, illetve még van egy hatalmas betöltetlen tér előttünk. minden lapra szabad írni egészen a margó kezdetéig. hamarabb vagy később megállni hatalmas vétek. elődeink a közepére írtak egy betűt, néhol kettőt, de hatalmas feketeségbe zárták a szakmát. - összegzi komolyan, mindenhol kiemelve a volt rendszer hibáit - még azok az undorító muglik is azt vallják, hogy uralkodniuk kell az állatok felett, hát akkor mi, náluk sokkal tökéletesebbek, miért ne tehetnénk? hisz mi jobban is értünk hozzá, és jobban is tudjuk hol a margó... - szavai visszhangot vertek az üres teremben. Furcsa lehetett látni a sebhelyes, totálisan őrültnek látszó férfi érett, komoly mondatait, amiben azért nem kicsi egyoldalúság tükröződött ki, ami joggal rettentheti el egy objektívabb embert az egész szakmától. Pedig ha valóban tudná, hogy mi folyik a hatalmas ajtó mögött akkor csodálná azt, és rájönne, hogy egy második bölcsek köve van készülőben, mert azzal, hogy a varázslók majd a jövőben sokkal tökéletesebbek lesznek valós, földön járó istenekké fognak válni. Agytérfogatuk nőni fog, fizikai tulajdonságaik akár egy sárkányé. A legtökéletesebb életforma kifejlesztésén dolgoznak. Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 10. 23. - 13:06:35 Mr. Minticz
*Gondosan kerülöm a kézremegést, ahogy bámul az arcát elnézve meglehetősen rosszallóan, mert bár a heveny felindultság apám mulasztása miatt meglehetősen végigdúlja az ereim, idegeim, valahogy olyan érzésem van, hogy elég lenne csak egy megremegés, hogy felfigyeljen rám, és beszélgetőpartnerből menten prédává változnék a szemében, s mielőtt pislanthatnék egy újabb metamorfózissal rámvetné magát, ujjhosszú fogakkal, rozsdavörös karmain acélosan visszfénylene a hirtelenjében előrántott pálcámból kiszökkenő, ámde célt tévesztő átok. Szomorú vég volna egy olyan tehetség számára, mint én, mégis megborzongat a valószínűsége, ahogy a képzeletem, vagy valami látnoki képesség elémfesti a jelenetet. Belekortyolok a meleg italba, könnyű fintorral végignyalok a túlforrósított szájterületen, inkább visszahelyezem a porcelánt, ha már egyszer nem hűtötte az italt iható hőmérsékletre, igazi, bűbájos csészéhez illendőn.* -Alighanem úgy vélte, hogy majd ön úgyis alaposabban kifejti. Talán egyfajta vizsga is, hogy mire talál érdemlegesnek-*hajtom meg felé a fejem egy biccentéssel, miután visszanyertem az uralmam a fantáziám és a gondolataim felett.* -Akárha Lupen professzort hallanám-*fellágyul a hangom, ezért inkább nem méltatom tovább felesleges szavakkal. Vajon egy ilyen teljesen lehetetlenül viselkedő alaknak lehet fogalma arról, hogy kicsoda az aurorok vezetője? Az alkímiára mintha megélénkült volna, aztán visszaállt alapállapotba, figyelő, veszélyes formába, amikor is jobb nem ingerelni, és éppen ettől nehéz megállni. Hátradőlök.* *…és feltétlenül egyet kell értenem-*a megismerés, a faltól falig megismerés olyan előnyhöz juttat, amiről mások álmodni se mernek, vagy éppen csak félretették korábban, hogy ez úgysem érdekes, és amikor valaki más felhasználja, akkor már nincs apelláta. Bár miért akarnék annyi irigyet magam köré, hogy világomat se tudjam azt még nem értem az elvben, de nekem elég csak alkalmazkodnom azokhoz, akik hiszik és vallják, ki kell tolni a megszabott határokat, akár tetszik, akár nem, erővel, akarattal, tudás- és vérszomjjal. A kávé után nyúltam, és noha kezdtem megszokni az arcának barbár rajzolatát, jólesett elfordulni tőle és a telt hasú ivóedény sima oldalán pihentetni a pillantásom, mielőtt újra ráemeltem volna, kellő lojalitással és undor nélküli hidegséggel, amit azért a belépőjével megkövetelt magának.* -Az iskolai reformok csakis a fennálló rendszernek köszönhetőek, viszont az alkímiát, Mr. Lupent nem ez vonzotta oda, már tavaly is tanított-*ezt valamiért pontosítanom kell, mielőtt minden jót a jelen kor számlájára ír, ami az iskolában történt.* -Különösebb változásokat nem tapasztaltam-*mintegy panasz lenne? Vagy csak a bűbájtan óra hátborzongató emléke, amikor a tanár úr átesett a könyveken?* -De hát voltaképpen bolondok is lennének maguk ellen kinevelni egy hatékony, pálcaforgatásban jártas, művelt diákréteget, úgyhogy az iskolában az folyik, ami mindig is, alapozás-*csak hogy tisztában legyen a körülményekkel, összehúzott szemmel fürkészem az arcát, a kávét elkortyolom, amennyire tőlem telik lassan, valójában meglehetősen sietősen, hogy mielőbb letehessem a csúszékony porcelánt.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 10. 26. - 17:11:58 |Mr. Lamartin| Alaposabb kifejtés. Utált másoknak magyarázni, mivel úgy gondolta, hogyha ő tudatában van annak az információnak, érti azt az összefüggést, akkor triviális mindenki más számára, vagy ha mégsem faggassák azt, akit ezért fizetnek, mégis ez egy egész más témakör volt, olyan amit a kis Shanonnak is hatalmas lelkesedéssel mondott el napról-napra, nem bánva, ha ismételni kellett a dolgokat - habár öccse sose kérte ezt tőle, ő azért megtette -, és mind e mellett a féltő gondoskodás, atyainak is beillő szeretet mellett ő nem maradt vele... Az eddig élettelenül az asztalon heverő bal keze hirtelen megmutatja sorsa edzéstervének az eredményét, amivel azért elég sokan vetekedhetnek, mégis az erő, amit sugallnak izmai gyors kidagadása félelemre kényszerítheti a megzavart elmét. Tengerként hullámzó karja akár egy kviddics meccs kedvtelen szurkolói hagyja abba a mozdulatot. Az ő világában nem létezett az a köztes időszak, amikor a homokszemek egymással versenyezve próbálják áttömködni magukat egy összeszűkülő átjárón. Nála pusztán két állapot létezett. Az embereket is csak fehéren vagy feketén tudta elképzelni, olyan, hogy szürke nincsen, az csak egy mellékterméke az evolúciónak, olyan tökéletlenség amit azonnal el kell pusztítani, mielőtt génállománya öröklődik... Tervezett mondókájába még sem kezdhet bele, mivel új szél dagasztja a beszélgetés vitorláit, ami igazán tetszett neki. Helyeselték gondolatait, feltétel nélkül elfogadták azokat. Apró szája hosszan nyújtózott el az arcán jelezve, hogy még pár ilyen és biztosítva van az állása. Ami nem biztos, hogy annyira álommunkahely, mint amennyire annak tűnik. A tapasztaltabbak már tisztában vannak vele, mit jelent Mr. Minticz haragja, mi neki az élvezet. Beteges dolgok ezek, olyanok amik eszébe se jutnának a normálisoknak, pedig még kínzásaiban is minő zsenialitás rejtőzik... ~Lupen...~ összeszűkül a szeme. Fogalma nincsen miért, hisz amíg neki nem tett keresztbe, addig az se tudta érdekelni, hogy van ilyen nevű ember. Mégis a rendszer még az ő agyának lebetonozott talajába is sikeresen elültette az utálatot bizonyos személyek után. Ilyen volt a professzor is, aki nem éppen volt szimpatikus a Nagyúr szemében, pedig egy kósza megjegyzésből hallott olyat, hogy talán a két tudás ötvözésével hatalmas hatékonyságra tehetne szert. Ő azonban nem alacsonyodik le arra a szintre amit a szemében a Roxfort képvisel, többet nem. - ki kell ábrándítsam abból, hogy az az ódon skót kastély nem a brit varázslóvilág központja. - szúrós tekintettel jelzi, hogy többet nem akar hallani a témáról, csak ha megkerülhetetlen - az itt történtek vannak kihatással arra az intézményre és nem fordítva. - és ha ez így igaz is lenne, mennyivel könnyebb dolga lenne a halálfalók népének. Az iskola mindig is egy olyan bástyája volt az ősi, igaz, Griffendél Godrik által képviselt szellemiségnek, amit még a megannyi sötét oldalról kikerült tanárral sem lehet megdönteni. De ezt dogmatikusan tagadta magában rossz emlékei miatt. - és azt hiszem azt sem árt tudnia, hogy egy felnőtt mágus tudásának igen kevés részét szerzi az alatt a hét év alatt. higgye el, hogy a megismerés az ön számára csak a jövő évtől fog igazán elkezdődni. - erős mozdulattal emeli szájához a félig üres csészét. A fekete tó ingadozva körbenyalja a karimáját a porcelánnak, de egy csepp sem löttyen ki. Egyszerre nyeli le azt a keveset és fintorogva tapasztalja, hogy már nem olyan gyönyörűen forró, mint kiöntésekor volt. Hosszú lesz még ez a napja, éjszakára többek között egy megbízatást kapott, és még vissza szeretne térni a laborba egy kicsit. Újra tölt magának, és örömmel tapasztalja, hogy a bűvölt kanna tökéletesen tartotta a - számára - megfelelő hőfokot. Kitölti, de nem kortyol bele, ott hagyja maga előtt és kényelmesen, de nem túl hanyagul hátra dől. - ha már szóba került a jövő, mit választ? a benedict sackvillet tartja szimpatikusnak, netán valami mást? netán a nekromágia vonzza? azt mindenképp tudnia kell, hogy akármennyire tűnik a mandragóra női egyetemnek, képzéseit érdemes elvégezni, mivel a biológia, pontos anatómiai ismeretek elengedhetetlenek, ha valaki itt szeretne dolgozni... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 10. 30. - 12:49:06 Mr. Minticz
*Az a hosszú, furcsa pillanat minden érzékemet megborzongatja, ha átlagos ember lennék ingert éreznék arra, hogy viharos gyorsasággal kirohanjak, az első lehetséges helyen hopponáljak és néhány elmebetegségekben jártas medimágust szabadítanék rá, de persze ilyesmit nem tehetek meg. Most még nem, nem vagyok erre felhatalmazott és hivatott, így csak éber figyelemmel kísérem az arcjátékát, mozdulatait, megfeszülését, veszélyt sugalló összképét, kihúzom magam válaszul, a lehetséges pálcavonási mozdulaton gondolkodok, bár egy felnőtt varázsló ellen plusz tudással se érezném nyeregben magam, hiába ismerem a képességeim.* -Az iskola maradandóan befolyásolja az onnan kikerülők személyiségét-*vonom fel a szemöldököm mosolyától a legkevésbé sem megnyugodva*-ez pedig sokkal nagyobb jelentőséget ad neki, mint amilyen nevelő, formáló munka ott ténylegesen folyik. Persze értem én, hogy keveset kapunk ott-*biccentem meg a fejem felé engedékenyen, miközben a kezeim visszahúzom az asztalról az ölembe, összefűzöm az ujjaim, egymáshoz simuló hidegük megnyugtató érzéssel bír, figyelmesen hallgatom, csak az a szomorú valóság, hogy válaszolni is kell, és egy ilyen kérdés még csak nem is súrolja a terveim. Szerencsére ez nem egy esküvés, akármit is mondok majd és akármit is teszek majd, az határozza meg a dolgaim és nem ez. Bár a kísérletek, amiket megpedzett izgalmasabbnak hangzanak annál, hogysem elszalasszam őket.* -Hobbyból érdeklődöm az ilyenek iránt, de a felsőoktatás jóvoltából több lehetőségem van az ilyen tudás elsajátítására-*gondosan formált, jelentéktelen mondatok, tapogatódzó udvariasság az egyéb intézmények felé, hiszen nem tudhatom, hogy azokról éppen mit gondol, a tartózkodása a Roxfort felé, ami pedig a felnőttek kedvenc nosztalgiatémája szokott volt lenni, meglepő, nem lehetek biztos abban, hogy a többiről éppen mit gondol. Kár lenne az elbizakodottság hibájába esnem, ha már egyszer sikerült valamerre elindulnunk, ha mégoly lassan is csordogál a beszélgetés és az izgalmas részek per pillanat nem képeznek témát.* -Nem félek a mandragórától és nincsenek aggályaim a „női” képzés illetőleg, csak a gyógyítás tudománya nem vonzz még-*de ahogy nézem ő se kereste éppen a hegeltüntetők kegyeit, és óvatossággal se pótolta a hiányosságait. *-A képességeimnek testhezállóbbak az aktív pálcaforgatást igénylő szakok, a bájolás és az átkozást, ezért semmiképpen kötelezhetem el magam maximálisan a lénygondozás mellett, a nekromágia köztes állapot lenne, az elvárásoknak hogy felel meg, azt nem tudom. Az előző generációkból nem sokan választották-*aurorok és bestiaidomárok. Voltaképpen rokonítani kéne a két szakmát, mindkettő „lebecsült” alanyokkal foglalkozik, míg az egyik állatokkal, a másik elkanászodott varázslókkal. Felpillantok a szemébe, nyugodt, higgadt mosollyal.* -De mint mondta az ismereteim lényeges részére ezután fogok még szert tenni. Elsősorban ehhez volna szükségem a szakmai útmutatására-*simulékonyan és lágyan, elég, ha csak én vagyok rosszul a modoromtól, nem szükséges az ő megbotránkozását is kiváltanom. Már értem apámat, miért olyan feszült, miután vele cseverészett, és azt is értem persze, anyám miért van odáig ennek a személynek az aurájától, valamiféle aranyvérű-betegség generálhatja az ilyesmit a nőkben.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 10. 30. - 17:08:32 |Mr. Lamartin| ~már megint ellenkezik...~ méltatlankodik magában. Szája ráng egyet, szemeit fura mozdulattal hunyja le és nyitja ki hihetetlenül rövid idő alatt. Közben öklével megtámasztja állát jobbról és felfelé csavarja. A holtpont elérésekor a csigolyák jól hallható ropogás-sorozattal ellenkezik. Majd ezt ugyanúgy megcsinálja csak épp a másik oldalról. Nem találja helyét a kezeinek, sokáig csak tartja a levegőben, mintha valami grandiózus cselekvésre készülne. Alkarja egyenletes időközönként lassan felemelkedik, illetve lesüllyed, mint egy hipnotizőr ingája. A legjobb vadászok, először elaltatják, megnyugtatják a prédát és csak utána vetik rá magukat. Végül megtalálja a kellemes pozíciót és a szokásosnál vastagabb ujjai kígyóként tekerednek rá a csésze fülére, míg másik az asztal lapjának takarása alatt combját markolja, ezzel kellemes, nyugtató fájdalmat kiváltva testében. Kortyol egy aprót, majd mikor még szinte le se nyelte mohón kiissza az egészet. Nem pusztán az etikettnek, udvariasságnak mondott ezzel ellent, hanem egyszerre sértette meg a mozdulattal mások közérzetét és a kávézás nemes szokását. Megmarad egy darabig ebben az utolsó, undorító mozzanatban, majd lassan leteszi a porcelánt és jobbját széke karfájára helyezi. - hm.. - összegzi dühét egy elutasító hümmögésben. Nem kíván többet beszélni a Roxfortról. ~mi olyan rohadt különleges ott?~ légzésszáma újra felgyorsulna, ha Seraphin előtt láthatatlan karja nem ismételte volna meg az előbbi mozdulatot, csak most sokkal nagyobb erővel. ~nem ér meg ennyit, nem ér meg ennyit...~ igazából sajnálta, hogy egy ilyen tehetséges férfiú ennyire nagyszájú, és ennyire kiállhatatlan, bezzeg, ha ő megnevelhetné... - ó. - a rövid hanggal jelezte, hogy ne merje tovább folytatni a fiú, de a biztonság kedvéért várt egy keveset, hátha beleszól és akkor nem, mint munkatársnak fogja megmutatni a tizenhármas laboratóriumot. - tudja, én is tanultam gyógyítást. igaz, nem a mandragórában, hanem egy idős javasasszonytól, és úgy érzem, sokkal kevesebbet érnék anélkül, még ha a tudást nem is az eredeti célra használom. - szemei kicsit kiguvadnak, szája, mint egy kettészakadni vágyó giliszta egyszerre indul mindkét irányban őrült mosolyra húzódva. Emlékképek suhantak át szeme előtt. Síró asszonyok, akiknek magzatát vette, rémületükben elkeseredetten üvöltő férfiak, nyüszítő bestiák, síró házimanók. - a nekromágia igen érdekes szakág. jó magam csak úgy-ahogy vagyok jártas benne... - valóban, sose érdekelte a tökéletlen dolgok teremtése. Ami már meghalt, az nem lehet tökéletes, még ha maga Grindelwald is az, akiről beszélünk. Nem, ami meghalt az elbukott, az egy féreg aki nem érdemes újból az életre. Persze ez a fekete része a dolognak, nem amit az egyetemen tanítanak. Ott csak finoman rávezetik erre a kíváncsiakat. - de kétségtelenül lehet az ottani tudást használni, tudja a patológia az szerves része annak az emeletnek, ahol most vagyunk. a gyávák elutasítják az olyan kísérleteket, amikben szándékosan élőlények halnak meg, de ők nem gondolják át, hogy ez épp azért történt, hogy ők a mandragórában új, hatásosabb bájitalokat kapjanak, hogy megteremtsünk egy új, tökéletesebb világot, ahol rálépünk ez evolúció újabb lépcsőfokára. - csendet tartott, és újra elkomorult - természetesen lesznek olyanok, akik ezt majd maguknak akarják, és nem várják meg a többieket. ők fognak először leesni. - kemény pillantással üzent a másiknak, aminek ereje valójában csak akkor érvényesült, mikor Brayden bogara már az asztal mintázatát fürkészte. ~ez a tudás az enyém... csak az ENYÉM! kísérletezni fogok, egészen addig, míg el nem érek olyan magasra, hogy már nem érhetnek utol mások. függeni fognak tőlem, még az a rohadt voldemort is...~ lassan megcsikordultak fogai, majd tovább folytatta. - amit én ajánlanák magának, azok azok, amiket én szeretnék, de nem ismerem eléggé ahhoz, hogy ilyet tegyek. azt már ugyan tudom, hogy szeret varázsolni, ami ugye erénye egy jó varázslónak, de mégis nehéz még így ajánlanom, habár, ha úgy gondolja nem feltétlen szükséges a felsőoktatást választania. - írisze, mintha hoppanált volna szemgolyójának egyik sarkából a közepére, legalább olyan gyorsan mozdult, és hosszú, erős láncokkal nyújtózott a másik felé kényszerítve azt, hogy ne tudjon elfordulni a kínzó tekintettől. Egyszer azt mondták neki, hogy természetéből adódóan van benne valami, ami rosszabbá teszi, mint a crutiatus, vagy akármilyen más rontás, a vele való farkasszemezés, pedig minden legilimenciát leköröz kiállhatatlanságában. - van gyakornoki állomás itt a minisztériumban is. és joggal állíthatom, hogy tudnánk olyanokat tanítani, amire nem biztos, hogy az egyetemen is szert tenne, de természetesen a normál tananyagból sem hagynánk ki önt... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 10. 31. - 13:12:55 Mr. Minticz
*Éber ösztönök őrködnek a lelkem felett, amikor úgy érzem, most kell hallgatni, hallgatni arany. Furcsa, szokatlan, mivel az etikett ezt nem így kívánja meg, a társasági formulák más irányt kínálnának és noha már eleve elszakadtam tőlük abban, hogy ellenállást mutattam egy bizonyos elv iránt, nem hittem volna, hogy ezzel az egész dinamikát megváltozatom, és mégis. Bár a változások nem annyira tőlem függnek, figyelmesen szemlélem a hegek groteszk táncát a megfeszülő arcon, a kéz sehova se nyúló mozdulatait, amikben benne lehetne egy fegyver után kapás is, de az már mindenestül felborítaná a józanság látszatát is. Hallgatok és figyelek rá, éberebben, mint bármikor, nyirkos, nedves, dohos képzeteket társítok hozzá gondolatban, minden belélegzett kávéízű levegőkortyban több lesz ebből az esszenciából, ami legalább annyira nem kívánatos, mint a belefőtt doxy íze egynémely egzotikus italokban.* -Tapasztalati tudás-*hajtom meg képletesen a fejem felé, egy javasasszony tudása bár számomra nem tűnik mágiának, őt valahogy mégis átsegítette a túlélésen, visszatetsző mosolyát egy sápadttal viszonzom, nem engedem, hogy a viszolygásom az arcomra üljön, könnyedén lenyelem ezt az érzést is, a hangom tiszta marad, megnyirkosodó ujjaim a nadrágom szárába törlöm, nyák és maszat, minden, ami jellemzi ezt a hangulatot, ezt a percet, ezt a… beszélgetést. Beszélgetés. Na persze, minden hiányzik innen, ami a beszélgetéseket jellemzi, leszámítva persze a bemutatkozás részt, ami csak részemről volt teljes, mivel ő nem mutatott jó példát az ifjabb nemzedéknek ebben sem.* -Gyakorlatias elgondolás-*némiképpen kiszárad a szám, ahogy hallgatom, ez persze közel sem tudható be kellemes izgalomnak, veszélygócok sűrűsödnek a gyomoromban, mégis nyűgözötten hallgatom, kristálytiszta tekintettel viszonzom az övét, feldúlt tekintetén keresztül nem akarok a lelkébe látni, így szivárványhártyájának hibáit, a fehérje ereinek vörös rajzolatát figyelem. Akárha az alkímiáról olvasnék, filozófiai és elvi háttér egy brutálisan kézzel fogható tudománynak, ami másik fájdalmából épít várat, kínjaiból hidat és a zsigereivel tapétázik.* -A mi köreinkben a magasabb műveltség elérése a cél-*értem ezalatt az aranyvér kötötte szabályokat, amit felesleges is lenne magyarázni, hiszen ő sem lehet laikus benne.* -Mert ugye a családunk, a vérünk állandó a történelem folyamán a társadalmi helyzetünknek akkor is megingathatatlannak kell lennie, ha már nem lesz a Minisztérium, mert az új rendszer teszem azt kiforrottabb módon irányít majd-*állhatatosan tartom a kontaktust, a hidat, amit ő vert köztünk a tekintetével*-Mit tud egy ilyen gyakornoki állomás?-*fanyarul elpillantok abba az irányba, ahova korábban ő is, ahol egy csekély tudású hivatalnok végzi taposómalom munkáját, mit sem tudva arról, hogy csekélyke varázshatalma soha nem fog továbbfejlődni és az élet nem egy mese, ahol a legkisebb, gyengébb, ványadtabb királyfi győzi le a sárkányt, hanem a veszedelmes hüllő lakmározik majd belőle, ha már semmi más hasznát nem látja.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 10. 31. - 20:00:08 |Mr. Lamartin| ~tanulékony...~ elégedett mosollyal nyugtázza, hogy az ifjú Lamartin hagyja őt beszélni és amikor szól, akkor is csak dicsérve, amire mindig leheletnyi bólintás a válasz. Már sokkal kényelmesebben érzi magát ebben a helyzetben és komolyan latolgatni kezdi, hogy valóban lenne itt helye a fiúnak, tényleg csak egy kis nevelésre szorul. Végigsimít arca egyre szűkülő vonalát követve, egészen álla végig, ahol három érdes ujjbegy ütközik egymásnak. Megcsinálja még kétszer-háromszor és azt állapítja meg, hogy borbélya nem végzett elég jó munkát. Bajsza helyének szélén kitapintott pár apró, észrevehetetlen szőrszálat. ~az a rohadék! biztosan direkt csinálta!~ arcára játékos kifejezés ül ki, és önnön ujjain dobolva néz el a távolba, a csupasz falakra festve a jövőt. ~álszent aranyvérű szöveg. őket is csak az érdekli, ami engem: hatalom, pénz. az meg senkit sem, hogy ehhez miképpen jutnak hozzá. maximum azokat, akiknek keresztbe tettek.~ kevésbé élénken fordítja vissza elméjét a társalgás felé és arcán sürgető kifejezéssel hallgatja végig a másik szavait. De azok hullócsillagokként égnek el saját világának légkörében, és csak előítélettel telített porszemcsék hullanak hallójáratába. ~minisztérium mindaddig lesz, amíg nem tudom a lelkemet a legtökéletesebb testbe költöztetni, és halhatatlanná válni, a világon ELSŐKÉNT! voldemort? ugyan kérlek...~ rángás futott végig száján ami undorból gúnyba csapott át mielőtt nyoma veszett volna ~az a szerencsétlen is hozzám jön segítségért, hogy új, minél jobb testet adjak neki...~ persze azt már nem vette gondolatai közé, hogy saját életének féltésétől vezérelve mindig megadja a Sötét Nagyúrnak azt, amit kér, méghozzá kifogás nélkül. Ha pedig ezt valahogy felöklendezi karanténba zárt józan gondolatai közül, akkor azzal hitegeti magát, hogy csak azért teszi, mert, ha már a kegyeiben lesz sokkal könnyebben tudja majd intézni zűrös ügyeit, amik talán simább fordulatot fognak venni, mert úgy hallotta visszatért egy jó nevű kereskedő a piacra, egy bizonyos Alec Delon-Moncorgé, habár van néhány adat róla, ami megkérdőjelezhetővé teszi a jellemét, de ugyanezzel a jelzővel illethetjük a forrásokat is. - hamarosan minden végzős diák kapni fog egy értesítőt erről. ~már megint az iskola... ez a rohadék gyerek úgy csinálja, hogy mindig rossz legyen nekem!~ a papíron csak az fog szerepelni, amire az a sok tehetségtelen is vállalkozott - fejével a másodízben szóba került helyiség felé intett - természetesen vannak emberek olyan szerencsés helyzetben is, mint ön. egy év intenzív személyes képzés után lerak egy vizsgát, ami, ha megfelelő mi olyan minőségű oklevéllel tudjuk honorálni, mint amilyet az egyetemen szerezhet. - nem tudni, hogy a nyájas mosoly csak mézpapír a legyeknek, vagy egy személyiségébe nem illő, emberinek nevezhető elem - a második félévtől kezdve egyre nagyobb felelősséggel kezd részt venni az adott munkákban. garantálhatom, hogy ezek aranyvérhez illőek lesznek. - szeme óhatatlanul gödre bal alsó sarkába suhan elképzelve a tizenhármas laboratórium ajtaját. ~te leszel a legbizalmasabb munkatársam és tökéletes ember kísérlet prototípusa...~ Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 11. 01. - 13:04:33 Mr. Minticz
*Abban bízni, hogy tisztán, józanul gondolkodik rólam nagyon naív lenne. Ez látszik a szemén. Minden elégedettség, ami megvillan ott egy hiúz elégedettsége, amelyik látja a madárfészekből kipottyanni a még éppen pihés fiókát. Nem vagyok elragadtatva ettől a tekintettől, főleg, mivel nem én képviselem a ragadozót, hanem sokkal inkább érzem magam védtelennek és pelyhesnek, a gondolatai szerencsére nem ismertek előttem. Mit is láthatnék ott? Megvetést, vért, halált, hideg gyűlöletet, mosolyt. Igen, határozott része az arcának az a mosoly, kaján és kegyetlen. Ismerős, csodálatra méltó, különös, rafinált mosoly. Valahol mind hasonlítanak egymásra, akik úgy döntenek, hogy a maguk képére formálják a világot, kimozgatva a jelenlegi posványból.* -Egy év intenzív képzés…-*nevetés csiklandozza a torkom, eltakarom a számon azt a mosolyt, ami nagyon odakívánkozik, ahogy ő az állát simogatta tökéletlenségre vadászva, úgy én az ajakgörbületem rejtem el, de nagyon sietősen az ujjaim takarásába, hogy rendezzem a vonásaim.* -Azt hiszem, a legtöbbeket meglepné jócskán, ha komoly tudással szembesülnének, én viszont nem tartok tőle-*borzasztó ember, borzasztóan megyőző, különleges, vonzó érvekkel, amik vágyják, hogy alaposabban a mélyükre nézzek. Kísérletek, tudás és hatalom, csakis ez bír lenyűgözni és ő, hogy finoman szóljak is, rendelkezik mindezen erényekkel, amellett, hogy a társasága egy cseppet sem kellemes. A hatékony együttműködés szerencsére nem is az egymás társaságának feltétlen élvezetétől függ.* -Kíváncsi vagyok rá, kénytelen vagyok elhinni, hogy valóban olyan méltó és hasznos elfoglaltság, mint amilyennek állítja-*csak szívesen szabadulnék tőle, megtisztulni a jelenlététől, ami nyomasztóan ül rajtam, amióta csak bemerészkedtem a „barlangjába” képletesen szólva.* -Az ön garanciája, pedig apámnak is bizonyosan elég. Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 11. 02. - 17:11:09 |Mr. Lamartin| Akár egy farkas (aki eddig elhitte a préda tetszhalott mi voltát, és már épp menni készült volna, amikor egy árulkodó fuvallat ébresztette fel becsapott ösztöneit) nézett mereven a mosolyra.Igazából ez egy rossz hasonlat. Ha Brayden állat lenne, semmiképpen sem olyan fenséges, mint egy farkas, és minden bizonnyal nem zavarná, ha dögből kell lakmároznia, kivéve, ha nem éppen a kegyetlenkedés a cél. Meredten nézte a kezet, ami lepelként kúszott rá az árulkodó jelre. Tekintete nem moccant arról a pontról, sokáig, jelzésértékű hallgatással karöltve nézte, aztán mintha megnyugodott volna, kisimultak a vonások, és egyenesen a göndör hajú Lamartin szemébe nézett. A simulás csak afféle fuvallat volt, ami megpróbálta csitítani a haragot benne, kevés sikerrel. Ugyanis amint tovatűnt, az már ismét az ázsiai hegységek éles vonulatait véste bele mélyen, úgy, hogy ne csak a hét évenként cserélődő külső hámsejtek múlékonysága őrizze, hanem az izmokat formálni tudó, örök neuronok is. Aurájának ereje, mintha az összes oxigént kiszorította volna fejmagasságban. Nem pattogó erdőtűz volt, vagy folyamatosan összeverődő kovakő, ami egyszer csak szikrát hány. Egy hatalmas, merev sziklatömeg volt a fiú felett lebegve pár méterrel. Távolról az emberek csak nevetnek, hogy pont ez fog összeomlani? Hisz ugyanolyan, mint a többi! De aki ment már közel hozzá, aki állt már alatta az tudja, hogy nem a pillanatok, hanem a pillanatok közti szünetek hordozzák magukban azt a veszélyt, hogy menten rájuk szakad. Arcát lehajtotta némiképp és kezével eltakarta a szemét és körbevakart egy szemöldöke melletti rövid, de nem túl szép piros színnel rendelkező vágást, majd lehúzta az egészet. Akár egy szemfényvesztő utcai bűvész mutatványa, aki eltünteti a zsebkendője alá tett apró tárgyat, úgy rejtette el ő is csontjai mélyére tömény érzelmeit és vált ismét közömbössé. - olyan emberekre van szükség, akik mernek. - ércesen csengett hangja, és még mindig úgy rezgett, akár egy megpengetett, feszes madzag, halk, idegesítő búgásával megtöltve a termet, és betömve a füleket. Tekintetével végigzongorázta a köztük lévő három kannát és a létező összes variációban megszámolta őket, majd elégedett mosollyal emelte ismét fel a fejét. - olyan garanciát mutatnék önnek, ami kitöltené a RAVASZ-vizsgákkal befejeződő gyerekkorát. ehhez azonban meg kéne mutatnom az újonnan létrehozott laboratóriumot. ez azonban csak azoknak adathatik meg, akik valóban érdemesek rá. ~az apja.~ Felelevenítette maga előtt, a fiára csöppet sem emlékeztető férfit. Keveset szólt, sok pénzt adott, támogatta a rendszert. Ha kevésbé lenne kotnyeles, talán még el is viselné. Túl alapos, túlzottan érdekli mire megy el a pénze. - viszont arra kíváncsi lennék, ön, hogy képzelné el esetleges munkakörét. mit kéne csinálnia? mit csinálna szívesen? Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 11. 04. - 15:26:13 |Mr. Minticz|
-A mersz olyan sokféle lehet, hogy ebből nem tudom mit vár pontosan-*csak óvatosan, csak halkan. Nem bőszítem jobban a muszájosnál, de az se állapot, hogy én ne lássak szórakozást egy beszélgetésben. Felnőtt vagyok. A pálcámnak súlya, a varázserőmnek éle, a képességeimnek értéke van. Ha ezt nem tudnám, olyan lennék, mint a hugrások, griffisek. A hollósok tudják, mennyit érnek, csak éppen annyira túlbecsülik magukat, hogy végül semmire se mennek a képességeikkel. Ezért nem lettek mardekárosok. Hiszen az élet színe is a zöld, megmondhatja ezt bárki, aki egy kicsit is ért a színekhez. Felemelem a fejem, pontosabban az állam, némelyek úgy mondanák, hogy fennhordom az orrom, de mivel ülünk is a férfi a magasabb, aligha fog ezért megneheztelni. Elnéző mosollyal hallgatom, kizárom a tudatomból az olyan zavaró tényezőket, mint aura, sebhelyek, baljós megérzések. Sajátossága a fajtámnak, hogy fogékonyak vagyunk a másik hangulatára, de a máskor oly becses adományt most jó mélyen elzárom magamban, hiszen a benyomásaim összezavaróak és nincs szükségem semmilyen félszre. Nem az visz előre, hogyha elmenekülök, csak azért, mert a főosztályvezető mágus őrült benyomást tett rám.* -Pardon?-*franciás hangzás, édes, boros, kellemes ízű kérdés, mintegy rácsodálkozok an szavaira.* -Gondolja, hogy a jelenlegi, alighanem elhanyagolható tudásommal képes lennék olyan választ adni erre a kérdésre, ami nem lenne gyerekesen nevetséges?-*türkizkéken izzik fel a bosszúság a szememben, ahogy korábban ő, most én ragaszkodom a tekintetéhez, látni akarván a szembogarát, a szűkülő, táguló pupillában a felismerést, megismerést, értést, megértést, félreértést, mindenféle mellémagyarázatot, hogy szükség esetén úgy forgassam a szavaim, hogy egy intrikában kevésbé jártas személy is meghallhassa az értelmüket, bár meg kell hagyni, rendhagyó és kellemetlen volna ez számomra. Talán egynémely ősi szokást is felelevenítene, úgy mint lekezelés, lenézés, hasonlók, amit azért nem lenne szerencsés. Apám se volna különösebben elragadtatva, ismerve gyanakvó természetét, csodálom, hogy egyáltalán ideengedett egyedül, pedig bizonyosan ő is érezte Mr. Minticzen, hogy valami nem egészen olyan benne, mint az úri körökben elvárható lenne. Mindazonáltal őt nem is a nemességéért, hanem a tudásáért tartjuk, és fájdalom, de nem lehet e két erény mindenkiben olyan jól összekombinálva, hogy az imponáló legyen.* -Nincsenek elképzeléseim a munkakörömről-*micsoda kemény szavak tőlem, aki már látta magát aurorként, alkimistaként, és más, kevésbé méltóságteljes foglalkozások rabjaként.* -Szégyen, de műveltségem ebben az irányban nem elég kimódolt, politikusnak szántak, és annak neveltek, de a mágikus tudományok világa annyival jobban vonz, hogy apám engedett végül, így kerültem ön elé. Csak az ambícióimat, tudásvágyam, szorgalmam tudom felmutatni, ami kecsegtető lehet-*csak szerényen, a tehetségről és a nemesi vérről szót se ejtek.* ...és így lógtam el az óráimat >.<... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 11. 05. - 18:07:52 |Mr. Lamartin| ~Nem találja ki a gondolataim... Mi az, hogy nem tudja? Hisz ez annyira egyértelmű, triviális, hogy én mire gondolok! Ez a legjobb megoldás, mindig EZ! Ezért könnyű kitalálni az észjárásomat, mert mindig a legjobb jut eszembe. A LEGJOBB! Na jó, más nem lehet olyan tökéletes. Tele vagyok lehetőséggel, olyan gyönyörök lakoznak bennem, amit ez a rohadék világ irigyel! Mindegyikük visszafog, lehúz, nem enged, hogy előre törjek, mert féltékenyek! A tudásomra szomjaznak, mi? Nem kapnak belőle semmit. SEMMIT! Ez a kölyök is. Igen ez a tejfelesképű Lamartin gyerek is azért jött. Kémkedik utánad! Kémkedik! Az apja kérte fel! Biztosan! Ó, hisz tudom én! Minden apró nyomot észrevettem, ráakadtam! Aki vadállatok között nő fel, annak kiélesednek az ösztönei, én is ilyen vagyok. És méghozzá olyan szerencsés, hogy az agyam nem tompult el mellettük.~ Nem tetszett neki, hogy egyre kevesebb hibát talál a másikban. Nem tetszett, hogy ilyen gyorsan alkalmazkodott a helyzethez. Nem tetszett neki, hogy meghunyászkodott, hogy összehúzta magát, hogy olyan simává tette hátát, amin Brayden gyalogol, hogy még csak fel sem bukhat valami észrevétlen göröngyben. Nem üvöltheti el magát, akár egy magyar mennydörgő. Nem nézheti ijedt pofáját, miközben sarokba szorítja. Ez a fiú jól játssza ki a lapjait. Ügyesen kombinál, és még szerencséje is van. A beszélgetésben beállt változás érezhető volt. Fallabdázó szemgolyója ide-oda cikázott a csupasz terembe, de nem cél nélkül. Villámgyorsan szkennelte be a terem adatait, amit igazából már fejből fújt. Tudta, hány lépés a hossza, hol van az az egyenes, ahol a lapok között kicsit nagyobb a rés, mint a többi helyen, íróasztala melyik saroktól mennyire van. Tudott mindent, és valami újat keresett, valami olyat, amit nem tudom megmondani pontosan, hátha a gondolkodás lenyugtatja. De nem talált. Hiába forgatta végig fejében többször is a szobát, minden ismerős volt. Régi. Úgy látszik át kellesz rendeztetni a manókkal az egészet. - Ha ennyitől megijed, hogy óhajtja teljesíteni az esetleges jövőbeli feladatát? - mintha egy kötélre kötötték volna fejét, és nagy erejű rántással fordítanák Seraphin felé. A pontszerű szemek, mélyen a koponyájában állják a pillantást. Merev felületük, minden kívülről érkező információt visszavernek a feladó felé. Buborékokba zárják, amikben a hézagot saját őrültsége tölti ki. A szellemi drótpálya, ami létesült köztük engedelmesen szállít minden adatot. - Mi van, ha egy kísérlet közben másodpercek alatt kell döntenie és cselekednie? Egyáltalán hogy akar felnőtté válni, ha gyerekesnek tartja magát? Az egész folyamat ott kezdődik, hogy átértékeljük önmagunkat és döntéseinket. Ne oklevélre várjon, ami azt fogja hirdetni, hogy GRATULÁLUNK, ÖN FELNŐTT - akárcsak a fiú korábban, ő is megemeli fejét, de a két cselekvés között nem csak árnyalatnyi a különbség. A finom, elegáns mozdulat helyett, egy éles köszön vissza, még jobban megmutatva a nyakán a düh táplálta érhálózatot nyakán. Amikor befejezte nagyokat fújtatott, akár egy bika. Az indulatos kilégzések között, mintha ellentétes folyamatok nem is lettek volna, de ez lehetett az asztal másik végén ülőnek a szerencséje. Pillanatnyi felindulását elnyelte a férfi mérgétől sűrű lég. Visszatért korábbi helyzetébe, meglazította teste ínjait és lehunyt szemmel hallgatta a mardekárost. Azt tudta ő is, hogy tehetséges, érkeznek hozzá folyamatosan a jelentések a kivételes képességű diákokról, márha ez a képesség az ő spektrumába illik bele. - A világban mindenki politikus. Maga is, én is! Mindenki, akinek van véleménye a politikáról, az politikus. - nem tűr ellenkezést, nem vár reakciót, ez mutatja az is, hogy szünet nélkül folytatja - Akkor jöjjön, előbbi szavamat megszegve kibővítjük a nézeteit, hisz Grindelwald se ért volna túl sokat elképzelések nélkül. - Kijjebb gurult székével és felállt, majd pálcájával eltüntette arcáról a hegeket, amit egy fölényes mosoly kísért. Ő is tudta, hogy nem éppen váltott ki pozitív érzelmeket ez a férfiből. - Megmutatom magának az én apró kis országomat, azt ahol a világ egyetemes törvényei is úgy működnek, ahogy azt én szeretném. - nyájas mosollyal nyitotta ki a fiú előtt az ajtót, és kezével kifelé mutatott, jelezve, hogy választási lehetőségről szó sincs, vele kell jönnie. Akár saját magától, akár az Imperiatus segítségével, Brayden mindenképp kitessékeli a fiút, és ő is utána megy. A folyosó most már nem hal ki úgy annyira, mint az előző alkalommal, csak mélyebb hajolások, és tiszteletteljes köszönések jelzik azt, hogy ez az emelet miniatürizált változata annak, amit Voldemort létre kíván hozni diktatúrájával. A hosszú folyosó végén egy a Gringotts széfjeit idéző ajtó várja őket, egészen apró táblával. TIZENHÁRMAS LABORATÓRIUM pálcáját bedugja az apró lyukba, majd mutatóujjával megüti háromszor a kilógó részt, mire az ajtó feltárult.|A LABORATÓRIUM| A helyiség hatalmas volt. Legalábbis a sötétben annak tűnt, és ez az érzet akkor sem változott, amikor a halálfaló pálcájának egy intésére apró gömbök sokasága fénylett fel. A hirtelen felragyogással egyetembe, valami fura doh szag is megcsapta a jövevények orrát, amit Mr. Minticz csak úgy jellemez, mint 'otthon, édes otthon'. Most is valami ilyesmit motyogott orra alatt. Az egésznek volt egy kínzókamra beütése, mint amilyen a mágiatörténet tankönyvek középkorral foglalkozó oldalainak képein látni. Sarokba állított, pókháló nélküli öreg faeszközök mellett az egyetlen idegen test csak egy műtőasztalhoz hasonlatos, gurítható fém tárgy, és éppen e felé tartottak. Mattos csillogásának okát, hamar fel lehetett fedezni. Az okkertől a piroson át a barnáig mindenféle rászáradt folyadék borította be, felvéve a terem sajátos hangulatát. Az elnök nem mozdult, megállt mellette, és az eddigieknél is élénkebb vigyorra húzódott szája. Ennél a furcsa, fáklyák hangulatát idéző fénynél, akár egy vámpír, vagy eszméleténél lévő vérfarkas állt, és nézett meredten a másikra... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 11. 05. - 19:57:37 Mr. Minticz
-Ijedtnek látszom? Biztosra veszem, hogy félreért Mr. Minticz-*éles, dühös, szemrehányó hangon kell visszavágni az engem ért vád hallatán, és ha mindez nem lenne elég, a helyzet még fokozódik, ahogy a sötét pillantású szemek járnak veszetten, belső hévtől, indulattól hajtva, úgy pattog bennem is a cérna, a jómodor százszor edzett acélnál is szívósabb cérnája, ami megköti az emberi indulatokat, rövid pórázon, és mégis, lám elég egy gyönge sértés, ami szíven ér, és máris szakadozik, foszlányosodik, ahogy az emberi értelem az őrület árnyának zászlaja alatt, ahogy Mr. Minticz… Elég. Elhatárolódom tőle, megfogadtam és megtartom, nem látok, nem gondolok bele, nem olvasom a jeleit, nem értelmezem a borzongásom, nem öntöm szavakba kézzelfogható irtózásom, hogy alapos vizsgálat után ráébredjek, mi is az, ami generálja ezt a súlyos, sokkoló jelenlétet. Nem. Elvárom tőle azt a tiszteletet, ami megillet, cserébe ő is megkapja tőlem a magáét.* -Sőt, ezt kikérem magamnak-*magamnak, az aranyvérnek, apámnak, a Lamartinoknak, mindenkinek akit ezzel a kijelentéssel velem egy kalapba sorol, de legfőképpen persze magamnak, amiért merszet vesz másokkal összehasonlítani, akik tényleg csak arra várnak, hogy tudassák velük, felnőttek, és amint meglátják mivel jár ez, nosztalgikus sóhajokkal kapkodnak gyermekkori emlékeik tükördarabkái után, amikből önmagukra pillanthatnak, mégis máshogy, torzan, fényesen, avagy túl tökéletesen. Kikérem magamnak, és mégis a hangom hidegebb, szenvtelenebb és érzelemmentesebb nem is lehetne, mosolyt hívok a vonásaimra.* -Kérem-*a hangom szelíd, nyugodt*-ez meglehetősen nevetséges, már a feltételezés is. A cselekvés szükségessége, a döntések pontossága és gyorsasága egy teljesen más téma. Gyerekesnek csupán a hiányos tájékozottságom miatt állítom a véleményem, ez legkevésbé se az önértékelésemről szól-*parázsló tekintettel állom az övét, ahogy lélegzik, fújtat, dühöng, marcangolna olyan, mint egy sötét sárkány, kurta lábakkal, szárnyainak végén horgas ujjú karmok, minden végtagján tépő gyilokfelszerelés, toporzékolása alatt rengene a kő, tövises farka szaggatott vonalarabeszkekkel árkolná még a legkeményebb gránitot is, fogait gyémántkristályokkal élesítené. Sötét bestia, belső pórázán megkötve. Behunyom a szemem, hogy eltávozzon tőlem ez a kép, az elevensége színesen izzik a retinámon, a hűvös sötétség mögött sötétvörösen izzik az emlékképe.* -Elnézést, ha elragadtattam magam. Ha ilyennek talál, akkor az az én szégyenem-*felnézek rá, tiszta tekintettel, megnyugodva, bőrének hegein már nem látom a szögletes pikkelyeket, mosolyában a fogakat.* -De ragaszkodom ahhoz, hogy önhibámon kívül vannak elmaradásaim értékrendileg és véleményileg-*oh igen, ragaszkodok hozzá, de ha valaha is találkozunk még egyszer, már nem lesz olyan kérdés, amivel beszoríthatna, ebben biztos vagy. Meglep, amikor felkel, megfeszítek a karjaim, hogy ne kapjanak, ne nyúljanak, ne védjék valami túllihegett életösztönnél fogva magam és felkelek.* -Megtisztel-*igyekszem visszafogni a hálát a hangomból, de túlzásokba se eshetek, muszáj valahogy kifejeznem, hogy a kedvemre való ez a döntés, hűséggel követném, ha nem terelne maga elé, egy lélegzetvételnyi dilemmát okozva ezzel, amit aztán puha lépésekkel, halálmegvető bátorsággal küzdök le. Hajbókoló alkalmazottak, halálfaló nélküli folyosó. Úgy látszik őt még a saját fajtája is elkerüli, ennek meglehet a maga oka. Az arcom fájdalmasan rándul, ahogy a pálcáját zárnyitásra használja, a világért sem ütném meg, még egy kicsit sem, nehogy magam ellen fordítsam, hiszen a tehetség kevés, ha a pálca alkalmatlannak találja az időt és a helyet egy varázslatra. De a labor is így feltárul, sötét, komor módja az ember megijesztésének, fenyegetősége szemberohan az arcomba üvölt, aztán mivel nem viszonzom vérgőzös grimaszát kiiramlik mellettünk, hogy a folyosó népét ijesztgesse. Valamiért úgy sejtem most nincs tele kíváncsi tekintetekkel az ajtófélfa. Apró lépésekkel terelem beljebb magam, a hátam mögé pillantva meggyőződöm róla, hogy jön ő is, egyelőre nem áll szándékába bezárni birodalmába, ahogy ő jellemezte. Furcsa szerkezet. Fa, fém, vér, halál. Fények magasan, apró varázslóként idelent azonban a sűrű borzongás helyett némi értetlenség zavar össze. Hogy lehetne itt kutatómunkát végezni. Végigvizsgálom a falakat, ajtót keresve, aztán a gépezetet szemlélem meg apróra, furcsállás nélkül. Az egész hidegséget sugárzó berendezés nem hat rám olyan erővel, mint a gazdájuk, de ezen nem vagyok meglepve. Hidegfém, valaha élő fa, holtak forró véremléke, felé fordulok, kicsit széttárom a karjaim, mintegy várakozásképpen, aztán összefonom őket magam előtt, fürkész tekintettel méregetem. Őt se a mosolyáért szeretik a nők, az is biztos.* -Kihalt. Mintha mindent elrejtettek volna-*a pálcájára pillantok, aztán rá, nem ismeretlenek előttem az ilyen bűbájok sem, jelzem, de az ő háza, az ő vára, az ő odúja, fészke és összeharácsolt kincseshalma.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 11. 05. - 21:10:00 |Mr. Lamartin| Hiába visszakozik, hiába minden indulatos megjegyzése, minden sértő szó, az eddig oly labilisnak mutatkozó férfiről, akár egy erős Protegoról, pattannak le a szavak. Ő már eltervezett mindent. Az arzénnal megszórt hús is ugyanúgy néz ki, mint az az nélküli. Hogy nem éhes? Hát akkor addig itt tartjuk, amíg az nem lesz. Őrült volt, egy beteg elme, akit ugyanolyan pórázon kéne tartani, mint a kutyákat. És mégis, fejében versenyt futottak egymással a zseniálisabbnál, zseniálisabb gondolatok. Legalábbis az ő szeme előtt azoknak tetszettek, mert micsoda gyönyör van egy halott testben. A vér nélküli, élettelen fehérségben, apró vágásokban, vagy kocsonyás érintésű, még meleg belső szervekben. Imádta. Minden koszos pillanatát imádta munkájának. ~Leckét kap... Leckét fog kapni~ Szórakozottan játszott ujjaival míg sétáltak, és gyakran azon kapta magát, hogy a másik hátát nézi. ~Micsoda gyönyörű felület. Érdemes lenne kést szúrni a közepébe, vagy pentagrammát rajzolni belé, és rajta áldozni északi isteneknek.~ Épphogy csak a nyála nem folyt a megannyi gondolatoktól. Már régen kiszállt a fekete rítusokból, nem túlzottan köti le már őt, a hosszas skandálás, a precízen felrajzolt attribútumok. Már valami nagyobbra vágyik, és ezt a nagyobbat a laboratóriumában találta meg. Lágyan csusszan be mögötte az ajtó, sikítás-szerű visszhangot keltve, mintha benn ragadt lelkek próbálnának kiszökni az apró résen. Sikertelenül. Eddig hanyagul kezében tartott pálcája, úgy tűnt, mintha valami furcsa, sűrű folyékony lötty lenne, akár egy régi emlék, és most, ahogy tartást vált, hirtelen az is megszilárdul. Az egyik fal felé fordítja és csuklóból újabb erőteljes intéssel szántja végig a levegőt. A nyirkos, kövekből kirakott fal, lepelként omlik alá fokozatosan felfedve az igazi arculatát a teremnek. A sarokba tolt furcsa eszközöknek nyoma vész és az egész helyiség új arculatot kap. Habár a dohos szag, és a kísérteties fények maradnak a régiek, talán tényleg azok a furcsa gömbök árasztják mindkettőt. Tiszafa vesszejét még mindig nem tette le, újra mozgásba lendíti, mire két gömb ereszkedik lassan a magasból. Az egyik Seraphin minden léptét követik, a másik pedig az övét, így már mindjárt több mindent lehet látni. Az első szembetűnő dolog a szemközti fal. Egymás mellett zsúfoltan, több sorban, kampókra felakasztott, összeaszott fejek és testek lógtak a Legendás Állatok és Megfigyelésük könyvben szereplő majdhogynem összes fajt felsorolva, amik meg hiányoztak, azok helyére ismeretlenek kerültek. A bal kézre eső falon egyszerű üvegszekrény mögött különböző edények voltak. Habár nem lehetett beléjük látni, az ember érezhette, hogy leginkább fekete piacon (vagy még ott sem) megszerezhető áruk lehettek benne, és talán jobb is így, hogy az ember szeme elől el vannak takarva, igen minden bizonnyal jobb. A vele szemben álló eszközöket sorakoztatott fel, az elején. Furcsa alakú, éles szerszámokat, lombikokat, küvettákat, pipettákat, kémcsöveket és olyan furcsaságokat is, aminek talán nevet se adtak, amik talán nem is léteznek ezen a helyiségen kívül. De volt valami más is ott. Valami furcsa, lágy ragyogás áradt a ködbe burkolódzó sarokból. Melegségével, akár egy véla csalogatta maga felé az embereket. Ez az annyira finom, annyira idegen varázs rögtön el is veszett, amikor Brayden trappolós lépteivel odasietett és egy bűbáj segítségével fekete lepellel borította be a hívogató ismeretlent. Nem maradt reakció nélkül, hangos, fültépő mandragóra vonyítás töltötte be mindent. - CSEND! - hallatszott Brayden szájából a mérges felelet, mire azok megszeppenve elhallgattak - Legújabb kísérletem eredményei. Véla magzatokat kereszteztem doxykkal. - a felvillanó mosoly hirtelen elkomorult - Sajnos, jó, ha egy meg fog maradni közülük. ~Mert mindegyikük ennyire szánalmasan gyenge! Pedig micsoda fegyverek lennének, micsoda tökéletes fegyverek!~ Nagyot sóhajtott, majd szikét húzott elő talárja mellzsebéből, és pálcáját eltette. A gyémántfej még a fény útját is elvágta és prizmaként szórta volna a falra, ha képes lett volna legyűrni a fullasztó sötétséget. - Tudja, itt már csak a finomítás zajlik. A munka valós része, általában a sziget északi részén zajlik, a Minticz-kúriában, amit kedvem szerint átalakítottam, és kiváló munkateret biztosít, illetve a bestiáimat is ott tartom. - látszott az arcán, hogy valahol teljesen máshol járt. Pontosan az erre nagyon is hajazó alagsorukban, a múltban, egy ügyes kis segítővel, akit Shanonnak hívtak. ~Biztos ezt a fiút, is ő rontotta el... Mugliismeret? Szégyen...~ Lassú léptekkel a fiú felé lépkedett. Nem szólt semmit, csak ment azzal a furcsa mosollyal az arcán. Majd mikor már egészen kínos távolság volt közöttük akkor akár egy hipnotizőr az ingáját, megsuhogtatta az éles kis szerszámot. Balja erősen ráfonódott a másik csuklójára, és még mielőtt ellenkezhetett volna, felfelé, magafelé húzta, és ujjai közé nyomta a kezében szorongatott tárgyat. - Invito - egy fiók vágódott ki valahol a sötétségben, majd egy apró halvány körvonal kezdett növekedni. Egy összeesett fwooper tetem lebegett a fém asztal felett, majd durván ráesett. A madarakra jellemző ívű bordái majdhogynem szétfeszítették vékony kis bőrét. - Elnézést kérek, de itt, csak így tudunk tartósítani. De a lényeg, higgye el teljesen ép, és sértetlen. - az egykor oly színes madár, most egy pergamennel versenyezhetett volna fakóság tekintetében. Braydennek nagy vágya egy dementorral dolgozni, látni azoknak az igazi arcát, de ez még nem adatott meg neki, ezért ha el kell képzelnie, akkor mindig valami ilyesmi jut róla eszébe. Ösztönösen megrázkódik a gondolatmenet akaratlan tovább bontásától. Fejben már az Azkabanban járt. - Szeretném látni mennyire kreatív. Próbálja meg a lehető legtöbb belső szervet sértetlenül kirakni ebbe - kört rajzol a levegőbe, az időközben újra kezébe került vékony fabottal, mire egy koszos fémtálka jelenik meg - a tálkába.... tizenöt perce van... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 11. 06. - 00:28:05 Mr. Minticz
*Olybá tűnik túl korán fogtam a mentegetődzéshez és elpazarolt energiának minősül, hiszen se felzaklatottság, se egyéb érzelem nem látszik rajta. A nihil uralja a vonásait, minden mozzanatában annyira semleges, mintha nem is hozzá beszéltem volna. Alighanem időközben rájött, hogy mennyire ostobán következtetett így értelemszerűen nem bosszanthatta fel magát a helyreigazításon. Vagy csak simán kiürült a fickó, a korábbi érzelmi megnyilvánulások elégették egyhónapi tartalékait és most azt gyűjti, hogy a megfélemlített közönségéből lassan, mint egy éppen lemerített edénybe belé is belecsorogjon a rettegés, a rémület mellett az a tömény és sötét gyűlölet, amit biztosan kivált másokból. Tőlem ilyet még nem kap, ahhoz valami teljesen másnak kéne lennie, hogy én gyűlöljem, ahhoz nem elég féregszerű, nyálkás és undok, van benne valami erő, ami vonzza az ember, engem… Vonza, de nem jobban, mint a kíváncsiság, újra tennék egy kört a megújult teremben, ami bebizonyítva az igazam változik át gyorsan, egészen újszerűvé. A siker édes mosolya nyugtatja a lelkem, saját sikerem saját mosollyal, miközben fordítanék megint neki hátat, hogy újra követhessen, hideglelős pillantásának súlyát érezném a lapockáimon, azt a kóstolgatást… és kénytelen lennék a lépteim olyan szabályos, merev ritmusba kötni, ami még véletlenül se irritálná, de én mondom megérné, ha nem ő moccanna gyorsan és hirtelen, a fény felé indulva és kérdésem megelőzve megválaszolva a kérdésem is.* -Bámulatos-*követem ahhoz a valamihez, amit letakart, óvakodnék hozzáérni, bár sötét indulatokkal viseltetek iránta.* -A vélafajzatok úgyis arra valóak csak, hogy felemésszék őket az erősebbek-*árgus szemmel lesem amit letakart, a kezeim magam mellé vonom, nem nyúlok olyanhoz, ami ismeretlen, nem kaptam rá engedélyt. Halotthoz is csak akkor, ha biztos vagyok benne, hogy már tiszta. Felpillantok a varázslóra, figyelmesen iszom a szavait.* -Szigetek alatt a Brit-szigeteket érti? Mert nem tudok róla, hogy lenne Minticz kúria az országnak ezen a részén-*és azért nem elhanyagolhatóak az ilyen ismeretségeim. Kúriája tisztességes aranyvérűeknek van, ez pedig azt jelenti, hogy a mágus az. Ha pedig ő az, akkor alighanem a mugliismeret tanár is az az iskolában… de hát az lehetetlen. Képtelenség. Megrándul az arcom, ahogy felé fordulok a kérdéssel, de ekkor már szinte rajtam van, hangtalan iszonyat robajlik velem szembe egy zárt ajtó mögött, a gerincemen végigrohamoz a hideg, a szemeim éberen kipattannak, a kétkedés azonban úgy üvölt a gondolataim között, mint valami vészriadó, megakadályozza, hogy jegesre nyirkosodott ujjaimmal a pálcámra kapjak, helyette a hideg nyelét ragadom meg a szikének, amit a kezembe tolt és akárha pálca volna tartom felé, miközben hátralépek.* -Rendben-*a hangom rekedten zörög kiszáradt számban és torkomban, hirtelen nem is nagyon ismerek rá, annyira remeg a kezem, hogy muszáj leengednem, elhúzódom tőle, közénk veszem a fiókot, szembe, biztonságos távolságra.* -De ezt többet ne csinálja-*ez a hangsúly túllép az udvariaskodó vizit keretein, túl azokon a feladatokon, amiket apám szerint most el kéne látnom, de voltaképpen az egész helyzet túllépett ezen. Úgy mondom neki, mintha egyenrangú lenne velem, komolyan, figyelmeztetően, de nem támadólag. Elvégre kultúrember ő is valahol, felfogja a határait és a korlátait. Meg persze a hatalmát is, hiszen anélkül nem lenne ennyire édes számára is ez a játszma számára.* -Milyen merész… egy jó kis tetemet ilyen trancsírozásra elpazarolni-*lerakom a szikét, kibújok a zakómból, letekerem a nyakamról a sálat, ha nem tudom sehova letenni, akkor az egészet egyetlen zsebkendő méretére redukálom és a mellényem zsebébe rejtem az óra mellé. Felhajtom az ingem ujját kétszer, ez ugyan több perces művelet mindenestül, de áldozom az időt, közben zavartalanul felmérhetem a szerencsétlen madarat. Nem mondható ritkaságnak, ha valaha is érdekelt volna a konyhaművészet, akkor bizonyára az étekként elémkerülő csirkére ismernék benne. Puszta kézzel, mindenféle segédeszköz nélkül… egy szikével. Halálraítélt vállalkozás, én is tudom, ő is tudja, de éppen erre játszik. Egy kis alázás, egy kis fölény. Sóhajtok, már nem lebbennek napsárga tollak a kis testek ennek hála. Alighanem mondanom kellene valamit. Valamit erről az állatról, hogy mi ez, fitogtatni a tudásom. Eltekintek tőle, az éles eszközzel megérintem a bőrt, halkan, pontosan, merőlegesen tartva az eszközt, ahogy megkívánja, a leheletfinom mozdulattal végigsimított hús felnyílik, a bordák alatti ívben végig, a hason körbe, alányúlva metszem le a meglepően jó állapotban maradt függesztő inakat, szalagokat, egyebeket, ajtót, kaput nyitva. Az épség a cél. Igen. Finom a kezem, de azért nem egy műszer, óvatosan emelgetem a csüngő beleket, csak ott érintem meg a pengével a valaha oly trillás torkú madárkát, ahol valami összekapcsolódás van, mígnem az összes belsőség, amit annyira szeretne épen látni szabadon nem csúszkál egymás hegyén-hátán. Precízen, mint egy alkimista körnél. Pontosan, mint mikor az inferust idegzem be. Hidegen, mintha ez lenne a normális, és mire észbekapok, már beleborítottam az egészet a tálba. Ahogy érzem túlléptem a tíz percet, de talán nem sokkal. Valahogy elfelejtettem gondolkodni közben. Felpillantok rá, sötét szeméből nem a fürkészen kéklő alkimista-pillantás süt vissza mohón, hanem valami egészen más, amitől visszazökkenek a világba.* -Azt hiszem ennyi-*alacsonyan tartva az állat gerincét és hátát hagytam, hogy a minden élőre és élettelenre ható vonzás, ami a földön tart minket lassan kigörgesse az egyes darabokat a helyéről.* -Koponyát még soha láttam jól felnyitni-*és alighanem ez sem lesz jó, felkészítem a lelkem a kritikára, de igazából nem érdekel. Se a vér a kezemen, semmi, a mocsok… teljesen hidegen hagy. Mr. Gothe után annyira természetes ez az egész.* -Érdekes lehet a kúriája. Bár szokatlan ezzel a névvel angolföldön, remélem nincs köze az iskolában tanító névrokonához-*leteszem a maradékot, félig hátralépek, övé a terep. Mérlegeljen a maga igazsága szerint.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 11. 06. - 10:36:53 |Mr. Lamartin| - A vélákkal az egylet problémám a törékenység. Sajnos tűrőképességük nem megfelelő a legtöbb esetben. - semmi lemondá, semmi hangsúly ami azt jelezné, hogy sikertelen, hogy nem megy neki, hogy nem elég jó hozzá. Tényeket közöl, a természet törvényeit, amit még nem sikerült felrúgnia, de felfog, mindent meg fog tenni ezért. Apró bólintás a mondat első felére. Arcát, mint sok kis féreg nyeli el a sötétség, és csak néha mutatja meg egy pillanatra, az apró kis gömb, ami feje körül kering. Az ő univerzuma, ő a tömegközéppontja itt mindennek, és pontosan ellentettje az igazinak. Míg az elvileg folyamatosan tágul, ez esik össze, minden rohan Brayden felé, hogy benne halmozódjon fel, és sűrűsödjön valóssá az élőlényekben elszórt tökéletesség. - Ezen a részén nincs is. Ahogy mondtam, északon van, de a szigeteken. A Brit-szigeteken, ha úgy tetszik. - untatta ez a téma, ez az annyira aranyvérűekre jellemző visszakérdés az ingatlanokkal és ingóságokkal kapcsolatban. A vele szemben állónak a vagyoni helyzete, csak akkor érdekelte, ha támogatás kellett, de ez a mások után futás (amit amúgy sem ő csinált, hanem beosztottjai) véget ért Mr. Lamartin jó szívével. Hálásnak kéne lennie, tenyerén hordoznia a fiút, és minden tettét megdicsérni. Valamelyik, a méhben maradt belső hangja bizonyára most ezt susogja a kolozsvári kórház termeiben. Ez a hang, azonban nem ér el idáig, nem keríti hatalmába különc koponyáját. Rá se nézett, amikor az ismétlés ellen szólította fel. Nem szégyenérzetében nem mert a fiúra nézni, pusztán fellengzősen elnézett mellette, tudatva ezzel, hogy nem nagyon érdekli, mi a másik álláspontja. Ő jelenleg, egy bizonyításra hívott potenciális eledel jelölt a szirti sas magas fészkében, repedező tojások mellett. Szokja a magasságot, ha nem akar nyelőcsövek szegélyezte mélységekbe merülni. - Higgye el, van elég. - szólt a hang, valahol Seraphin mögött, majd egy furcsa, kacagás szerű nyögést hallatott - De akár valami mást is tehetünk a helyére. - fényszóróként lángoltak fel szemei, elnyomva egy kis időre az apró gömböket, és betöltve az üres tért gondolatainak ragadós masszáival. Nem nézte mit alakít a fiú. Felismerte a jellegzetes zajokat, és nyugtatásul melléjük azt, hogy miképpen kéne szólniuk. A végére, azért csak oda ballagott a fiú mellé és tüzetesen szemügyre vette először a csupasz tetemet. Végigsimított rajta többször, majd a tálkába süppedt bele mélyre ható pillantásaival. Nem volt elég neki ennyi. Gorombán feltűrte a dísztalár ujjait, szinte hallani lehetett a drága szövet kiáltozásait. Majd belenyúlt, és akár egy óvodás, turkálni kezdett benne. Néha kivett egy-egy szervet, és megnézte, de mintha ezt csak azért tette volna, hogy a másik úgy érezze foglalkoznak vele, és igazából élvezte azt, ahogy a sikamlós felületen továbbcsúsznak ragadós ujjai. - Hiba. - közli egyszerűen, majd kiemeli az apró agyat a tálkából és többször körbeforgatja szeme előtt. Tele van apró sértésekkel, amiket a csont éles széle okozott. Így már nem lehet dolgozni vele, ezt még az amatőrök is tudják. Éppen összefoglalná észrevételeit, mikor az érdes felületű szavak simogatni kezdik dobhártyáját. Szeme pont úgy guvadt ki, mint elektrosokkos kísérletalanyainak. Feje némileg előremeredt. Száján egyre csak szívta be a tömör fénynélküliséget, hogy valami még sötétebb, hátborzongatóbb anyagot leheljen ki orrlukain keresztül. A testvére. Kényes téma, legalább olyannyira, mint börtön emlékei, sőt. Bőven túl mutatnak azon. ~Nem sikerült megnevelnem. Nem csak én érzem azt a szégyent, ha rád gondolok. Egy tehetséges varázsló, aki letért a neki kijelölt útról. Mi, a Minticzek új generációja arra lettünk hivatva, hogy forradalmat teremtsünk! Az evolúció forradalmát! De te ezt megtagadtad. CSERBEN HAGYTÁL~ megszaporodott légzésszáma nem hagyta nyugodni. Kurta, ideges léptekkel járkálni kezdett, ami eléggé nevetséges volt termetéhez viszonyítva. Nem szólt semmit, és ezt elvárta a másiktól is. Kezeit összefonta háta mögött, és némileg előrehajolt. A nyirkos padlót nézte, azt hogyan másznak elő a tudatlan bogarak egy-egy repedésből lába elé, és, hogy miképpen nyomja őket erőszakosan a kövek síkjára. - Ő egy lehetőség! - hangjában valami hisztéria szerű is felütötte a fejét, elsőként a beszélgetésben. Mintha védte, mentegette volna őt, az összes becsmérlő gondolattól. - Igen, nem ott jár, ahol kéne! De meg fogom nevelni! MEG FOGOM! - fejének dühödt rángatózásai miatt hátrasimított haja rendezetlenül lógott véreres szemébe. Az utolsó kiáltásra tompa üvegcsörrenés, és fémes koppanások jelentették a visszhangot. A leplek mögött, mintha mocorogni kezdtek volna a magukat kényelmetlen helyzetben érző torzszülöttek. Szinte minden megéledt egy apró pillanatra, hogy magukat Brayden hangulatára formálják, majd elültek, nehogy apró neszeikkel kivívják a halálfaló haragját, aki szerette demonstrálni hatalmát, erőfölényét mindegyikük szeme láttára. Kihúzta magát, majd éles mozdulattal simította hátra tincseit. - Az öcsém, a tékozló fiú, akit hazavárunk. - pontot tett a felkavaró mondat végére. Megbonthatatlan, ólomsúlyú pontot. - Van még mit tanulnia. - sokkal szemrehányóbban csengett hangja, mint amilyennek először szerette volna. - Van egy kijelölt út, egy hosszú vonal amit követni kell. Ön csak a célt nézte, az oda vezető utat nem, és ez lett a hibája. Néhol ugyan sikerült kereszteznie egymást a két útnak, de ez nekünk nem elég. - Pálcaelőhúzásában benne volt minden erőszak, majd haragos intésekbe kezdett. Valami régi fém megnyikordult és a távoli tetemek szép sorjában közeledni kezdtek. A plafont egy sínpálya hálózta be. Egy felkoncolt sellő, hipogriff fejek, valamilyen apróbb sárkány hártyás szárnyai, és valami fura dolog is, ami leginkább Hagrid durrfarkú szurcsókjaira hasonlított, amit a közvélemény unikumnak, és megismételhetetlennek hitt, nos talán tévesen. A hosszú, változatos parádén megnyugvó mosollyal tekintett végig a zakkant elnök és végigsétált mellettük, néha meg-megfogva egy-egy bizarr tetemet, végigsimított változatos felszínű bőrükön, majd nagy sóhajjal fordult vissza Seraphin felé. - Hogy igazat mondjak, minden állatot másképp kell boncolni. Hogy bölcset is, belül mindannyian ugyanazok vagyunk. De az ember a diverzitásra törekszik, arra, hogy szuverén legyen mindenkitől. Az egyedüliek vagyunk az egész természetben, akik arra törekszenek, hogy önmaguk vigyék véghez a dolgokat. Mi meg akarunk szabadulni a kötöttségeinktől, nem akarjuk, hogy kössenek minket dolgok másokhoz. Mert mindannyian tisztában vagyunk, hogy a tökéletességet csak egyedül lehet megélni. Ha valaki nem independens a világ viszontagságaival szemben, az képtelen a fejlődésre. - kezeivel hevesen gesztikulált, arcáról pedig elmúlt a közelmúlt bosszúsága, és egy rövid, de kellően tartalmas nevetésben megmutatta az igazi arcát, felöklendezte tüdeje falára tapadt romlottságát, majd hevesen megölelt egy fura, ragadós testnedvtől csöpögő tetemet. - Itt zajlik a genezis! Itt mindent újraírhatunk, kiküszöbölhetjük azokat a hibákat, amiket a mi teremtésünknél vétettek! Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 11. 06. - 23:29:40 Mr. Minticz
*Vélák, mítoszok, akaratromboló férgek, semmi több, és hogy az iskolában is járnak ilyenek az extrán nevetséges. Inkább osztanám meg a hálószobát egy vérfarkassal, sőt, még Malfoyjal is szívesebben osztoztam, minthogy azt tűrjem, hogy egy bohóc-vélával találkozhatok bárhol az iskolában. Hogyne, bűbájosak, de tényleg ide valóak. Egy sötét, baljós fészekbe, egy laborba… esetleg egy kúria kazamatáiba, ahol nincs fény, nincs könnyelműség, nincs semmi, ami táplálhatná őket és elhalnának lassan, keservvel… vérszomjas hangulatomnak gyors véget vet Mr. Minticz, aki nem egy hangulat, hanem maga a vérszomj. Megfeszített vállakkal tűröm, hogy mögöttem mozogjon, a figyelmemet megosztom közte és a madár között, így is marad még annyi, ami hátborzongató érzetek közé kalandozhatna, úgy értelemmel telíthetné a szavait, elképzelve, mi kerülhetne a tetem helyére, jeges patak csordogál a gerincem árkában, beharapom a számat és az íjfeszültség csak akkor távozik belőlem, amikor végre újra előttem van. Hadd turkáljon, igazság szerint az ilyenek nincsenek rám hatással, csak a mocsok nem hat rám, mert az már tényleg röhejes, ha az ember tiszta kézzel pipiskedik, miután hátbaszúrt valakit. Ott legyen vér, legyen szenny, legyen kézzelfogható fájdalom. Tudom, hogy hiba, de mielőtt mondhatnám, nem védeni az állaspontomat, mentegetni a munkámat, ami tényleg nem tökéletes, pusztán tényközlésnek olyasféle metamorfózis játszódik a szemem előtt, ami kihűlt érzelmű szociális kapcsolataimban egyedülálló. Mindazonáltal a kezem önkéntelenül visszacsúszik a szike nyelére, és bár nem fogom meg, hideg ujjaim rajta pihennek, amíg csak szükséges, amíg újra biztonságban nem érzem magam, de azt hiszem, ezzel az ajtó nyitásáig fogok várni.* -„Ő”?-*ismétlem némiképpen elhűlve, vártam volna, hogy tiltakozzon, megdöbbenjen, esetleg kikérje magának, igen, sokmindent vártam volna a mugliismeret tanár említése kapcsán, ez a reakció azonban messze felülmúlja és túlmutat minden, józan ész generálta választási lehetőségen.* -Az öccse?-*annyira meglep, hogy kénytelen vagyok hangosan megkérdezni, bár válaszra nem várok, hiszen nem vagyok süket, se hülye, egyszerűen meg vagyok döbbenve. Ő egy mugliismeret tanárnak a testvére, a gyomrom is felfordul erre a gondolatra, mégis ahogy beszél róla, gesztikulál, az egész összlet olyan fura lesz. Mintha nem lennének éppen a legjobban a lánykedvenc szerencsétlennel, valahogy kifényesedik körülötte a világ, ahogy róla beszél, dühöngő haraggal, és mégis vágyó megszállottsággal.* -Az én hibám vitathatatlanul felróható a tapasztalatlanságomnak-*kőkeményen ragaszkodok ehhez az állításhoz, elkapom zaklatott pillantását, nem távolodom el az asztaltól, a meginduló tetemek során túl is rajta tartom a szemem, halvány mosolyt csal a képemre a mód, ahogy megöleli azt a dögöt, szeretetteljes mozdulat, lám, képes a szeretetre, rajongásra, ugyanolyan ember, mint bárki, aki méltó erre a címre, hiszen érez, forr, akar, vágyik, célja, lángja, tüze, heve tétje van minden szavának és mondatának, gondolatok sistergő elegye, kavargó képek, izzó, fényes jelek és szimbólumok minden szava: diverzitás, út, tökéletesség, fejlődés, genezis.* -V.i.t.r.i.o.l.-*lehelem halkan, a hangom nem megtört, elfulladt, minden őrültben ott rejlik a tökéletességet kereső zseni, benne is. Amíg olyan nem leszek, mint ők, addig esélyem sincs, mérgezett sárkányok, tudással mérgezet ősöreg bestiák, már nem sok közük van az emberhez, az emberiességhez, de még köti őket valami ehhez a léthez, amitől nem tudnak igazán emberré válni, a szó nemes értelmében… arannyá, különleges arannyá… Vagy csak simán egy őrült, Seraphin nyugodj meg, attól, hogy valaki pszichopata még nem biztos, hogy az isteni tudás hordozója, a tökéletesség örököse, a tudás letéteményese. Mégis, mintha meg akarna fojtani a saját szívem, a torokereimben dübörög, tör ki, dagasztja a szöveteket, nyelni is alig hagy. Sehogy nem tudom magam uralni… hacsak nem bizonyítom be magamnak, hogy ő nem az, aminek látom.* -Tehát az öccse az út, amin keresztül el akart jutni a tökéletességig, csak megtalálta a remek kibúvót és megszabadult magától? Tényleg nem vitte túl sokra-*a hangom rezzenetlen, akárha nem is uralna mindenhol egy izgatott remegés a fémasztal hideg lapjára szorított ujjaimnál kezdve.* -Ez az egész mű…-*intek körbe*-…és az otthona nem lehet teljes ugye? Ez a gyűjtemény mind hiányos, a munka mind meddő amíg nincs meg az alanya, akit maga vezérelhet, irányíthat a tökéletesség útján, mígnem, kiürítheti a kehelyből a tökéletes esszenciát, a kinyert lelket, az igazi aranyat?-*úgy érzem a szavaim súlyos fémcseppek egy zöldellő növény élettel teli levelein, lassan csorognak az árkokban, kitöltik a csatornákat, eltömik a lélegző pórusokat.* -Mr. Minticz magának csak egy alany, egy szökött kísérlet. Ettől olyan zaklatott? Üldözi, beteg, nyomorult fickó, és mégis ő lenne a legalkalmasabb arra a célra, hogy megfejtse a tökéletességet? Miért?-*már nem a jövendő munkám, már nem az életem, már nem érdekel apám, se anyám, se a munka, se a kutatás. Csak a kérdés, ez a kérdés, ez a válasz ami talán közelebb visz az érthetetlenhez, a megfejthetetlenhez. Megfertőztek, érzem, ahogy a féreg végigjárja a gondolataim, belerágja magát mindenhol, apró lyukacskákba, gömböcskékbe szórja a petéit és mindegyikből kikel egy új, egy lázító, egy fojtogató gondolat, hívogató ígéret, az „út” egy darabkája, ami kibontakozhatna vak szemeim előtt, ha nem ragaszkodnék kétségbeesetten a valósághoz, hogy vannak ők akik érzik és vagyok én, aki csak nézi őket, figyelmes indulattal. Megszédülve kapaszkodok az asztal szélébe, rászorítok a szike nyelére, visszanyelem a felkavaró gondolatokat, savas, maró, marcangoló kétséget, mindent. Nem akarok tudni róla, nem szabad, nem érdekel, nem nézek bele, nem látom, nem hallom, nem tudom, NEM ÉRTEM! Nem szabad.* -Hiba. Hiba. Sajnálom, hogy zavartam-*ki kell jutnom innen a tiszta levegőre.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 11. 13. - 23:27:32 |Mr. Lamartin| Ormótlan, trappoló hanghullámok mozgatták meg Brayden instabil vázát. Mint hatalmas csapások valami fémdoboz falán hangzott fel a monoton ritmus, rákapcsolódva a férfi véráramára, és szabályozva szíve verését. A lassú ütem, mely metronómként szolgált cselekedetei üteméhez, akár egy gyarmatosítani kívánó, kapzsi uralkodó terjeszkedett szigetről szigetre, szervről szervre. Érezte az időt, érezte, ahogy hideg ujjbegyeit megérinti valami érdes, sűrű massza ami itt áramlik szüntelenül köztük, de nem változtat irányt a szilárd felülethez ütközve, hanem akárcsak egy szellem átküzdi magát a sejteken, és mégis. Akárha két szúnyograj repül egymásnak, a test sértetlen marad. Ámulva nézett körül, szemlélve ezt a hatalmas felfedezést, ami egy hirtelen, rosszul ütemezett vágással ér véget. Szemét végighunyva tartotta, talán egy normális pillantás volt, talán Seraphin már egy órája meg sem mer szólalni, ő fel sem tudta fogni hirtelen ezt a hatalmas változást. Szavak dodzsemeztek a fejében, fájdalmat okozva ütközésükkel. Shannon, tökéletesség, életmű, Voldemort, halálfalók, hiba, szenvedés Mindegyik dörömbölésbe el volt rejtve az egyik, és fekete rítusoknál kántált szövegre hasonlított a végkifejlet, ahol az egyre gyorsuló betűhalmazok körtánca egy ponton értelmetlen színkavalkádba ment át, hogy ez a furcsa, képlékeny anyag csússzon fel szájába, és a nyelv ugródeszkájáról készüljön a halálugrásra. - Mit képzel magáról Mr. Lamartin? - az apró kamikaze-pilóták éles szögben csapódtak bele a fiú íriszének kék tengerébe. - Akár magát is... - izgágán lehajtotta fejét, és arcára helyezte kezét - AKÁR MAGÁT IS BETEHETEM A GYŰJTEMÉNYEMBE! - hisztérikus hangja, és még a sötétben is jól kivehető torzultsága az arcának, még az eddiginél is ijesztőbb tónust kölcsönzött neki, mintha nem csak sebhelyeit, hanem valós arcát is rejtegette volna eddig. Kezében szorongatott pálcájának olyan erőt kellett elviselnie, ami kevéssé tágtűrésű társait már rég megviselte volna. A tiszafavessző viszont állta a sarat, sőt izgágán rángatózott, akár egy éhes cápa, aki már megérezte a vér szagát, csak még nem tudja merre is forduljon, hogy az áldozatot megtalálja. Mellében lakozó vadállat ketrece most már tökéletesen eldeformálódott, és kiszökött belőle az árnyszerű teremtmény, belecsalva a halálfaló maradék emberi tulajdonságát. Szemeiben egy pillanatra, mintha sárgás fény villant volna fel, jelezve, hogy már nem ugyanaz, mint aki pár másodperce. De akárcsak egy téves viharjelzés ez is leülepedett valahova, a felejtés gödrébe. Az indulatos léptek csakhamar kitértek az eredeti irányból, akár egy bolygó gyönyörű pályája, amelybe belerondít egy másik perturbációja. A halvány, körívből hamarosan egy jelentős vált, és az ideges léptékű elnök apró hurkot írt le megállása előtt, amikor is újra szembefordult a göndör hajúval. - Sajnálja, mi? - lassan csikorgatta fogait. Összeszűkült szemeinek rácsai közül szőrös, karmos kezek nyúltak ki kapálózva a beszélgetőtárs friss húsa felé - Maguk, rohadékok. - nagy szüneteket tartott a mondatrészek között - Fogalmuk sincs az értékekről, a lehetőségekről! - egyre forradalmibb, lázadóbb hangszínt üt meg, buzdítva ezzel elméje kemény, fapadjain ülő gondolatokat - Ön is csak az marad, aminek szánták. - hatalmas megvetéssel ejti ki az összes szót, olyan undorral, mintha hányna közben - Egy elcseszett, félresikerült, kijavíthatatlan hiba!... Egy SZEPLŐ egy KURVA SZEPLŐ, amit NEM TŰR MEG AZ ÁLTALAM LÉTREHOZOTT TÖKÉLETESSÉG! - szavaival egy időben lendül magasra pálcája - CRUCIO - az üvöltést lehagyva suhan végig a fénycsóva a termen, várva, hogy beleakadjon valamibe, valakibe... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 11. 14. - 21:57:28 Mr. Minticz
-Megbánná egy kurta életre-*hirtelen jött visszakozásomból hamar kirángat egy durva sértés, hidegen feszül bennem a tiltakozás, a veszélyérzetet is elhomályosítja az a felháborodást, amit ettől az elképesztően pimasz és irritáló fölényességétől elhomályosodik a józan ítélőképességem.* -Nem tehet sehova és nem is káromolhat ilyen ostromba, infantilis módon-*mondom, nem teheti meg, mégis megteszi és mégis, ahelyett, hogy lepattintanám a gondolatot, feldúl, összezavar, az ajtó felé lépek hátra néhány lépést, először gyors kis lépések ezek, aztán hosszabbak, gyorsabbak, kétessé teszi az eleganciámat a menekülés, a magabiztosságom a megfutamodás, de az ilyesmi úgyis csak taktikai lépés. Elsődleges lehetősége annak, hogy túléljem a napot, mielőtt valami ostobaságot csinál. Ezt a kreatúrát nem lenne szabad emberek közé engedni, szilárd meggyőződésem, tudom, hogy nem lenne szabad.* -Minden, amit mond, férges utálkozással annyira ostobaság, hogy ez már nem is szeplő, hanem folt. Méltatlan, hogy engem vesz elő vele, de legalább kicsinyességét feljegyezhetem, jobb is, hogy kiderült-*nem fordíthatok neki hátat, mégis muszáj, így kívánja a hatás, a nekiszegezett ultimátum, félig fordulok, amikor a pálcája megvillan, gyakorlott gyorsasággal kapok az enyém után, mégis elrontom. Hideg borzongat meg amikor vériszamos ujjaim között megcsúszik a pálca, utánanyúlni van idő, aztán már semmire, a színtelen, szagtalan, mégis ragyogó, villogó kín úgy robban a bőröm alatt, hogy nem tudtam ellene tenni semmit! Nincs gyógyszer, bátorság, akarat, ami eltűrhetővé tenné az érzést, veszteség… …fájdalom. A türkizszín szemekben fennakad az értelem, a pupillája tűhegynyivé szűkül, ahogy a feje körül járó világítótestbe mered, hideg, nyirkos ujjai közül kicsúszik a tiszafa rokonpálca, testvére annak, amelyik az átkot tartja, keményen koppan a hideg padlón, míg a fiú maga szinte lágyan omlik el rajta, nyekken ugyan, de elhaló, gyenge, igazán belfertőzött aranyvérű család, még jajveszékelni, sikítozni sincs bennük tűz, görcsös levegő után kapkodva is csak ugyanúgy fájnak, mint bármely más halandó, sárvérű és egyéb kortyok és ez az ilyen megvilágosodott pillanatokban torkukra forrasztja a szót. Összahúzódó izmain kirajzolódnak a kéklő erek, hófehér bőrén tiszta, maszattalan mintát rajzol gyöngypiros vérével ami éppúgy fakad a tenyerébe mélyedő körmétől és az alsó ajkába mélyedő fehérlő fogaitól, meredt bogarú szemének sarkából áttetsző könnyek szivárognak, a fájdalom méze. Rövideket rándul, aprókat tekereg, de a fizikuma gyenge az élvezetes műsorhoz, ami minden szadistának megmelengethetné a szívét, a bőrét ellepő hideg nyirok alatt rosszindulat és bosszúállás érlelődik és nem halálvágy, de persze az kívülről nem látszik rajta. Gyenge, törékeny, kiszolgáltatott, elkavarodott gondolatmorzsák foglya, aztán gyorsan szabadul, mikor a tudata megszabadul az érzéstől és elernyed, a szemei lehunyódnak, édes, távoli eszméletlenségbe vándorol a sokktól ami érte.* -10 FP (fájdalomtűrés pont) --- szerepjátékos szakkönyvek hatása Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 12. 16. - 20:39:03 |Mr. Lamartin| Őrülten nevet fel, először aprókat. Hanghullámai félőn tekintenek körbe az üres szobában, felmérve az ott tartózkodókat, majd megadva a jelzést egy hatalmas sereg indul útjára letarolva minden józanságot. Vad, ritmustalan keringőt járnak, eldobva a háromnegyedes szabályt és káosszal töltik fel a testek által szabadon hagyott űrt. Fogai fehéren verik vissza a fénycsóvát, mint sok, apró telihold lesve valami fekete szekta új áldozatát. Folyamatosan elhaló sercegés jelezte útját, majd hang nélkül ivódott a fiú sejtjei közé. Fehérjék csapódtak ki, szövetek sikoltottak kétségbeesetten, és mintha apró lángok, az ingerületnél is gyorsabban futottak végig a szabad idegvégződéseken. Égett, őrjöngött belülről a test, és mind egy ártatlan kézmozdulat, és valami ősi szó miatt. Az ilyet kéne csodának hívni. Szemei egyre lapultabb köröket írtak le, lesve a megijedt torzszülöttek mozdulatait, vagy esetleg valakit, aki észrevétlenül besurrant és lecsapni készül, a tökéletesség titkának birtoklójára. Ilyet azonban nem talált. Kihúzta magát, és méltóságteljesen emelte fel ismét fegyverét. Merev végtagokkal, enyhén felszegett fejjel állt másodpercekig, és csak nézte a mozdulatlan tetemet. Nem jutott el a felindultságtól lezárt elméjébe az olyan gondolatok, mint egy esetleges gyilkosság következménye, az egy másik ember lenne, aki ilyenekről filozofálna. Őt teljesen más érdekli, az ami miatt két újabb átok között úgy kiált fel, mintha az egyik visszacsapott volna. - KELJ FÖL! - talán megrázta volna, az, hogy egy fiatal ifjú a kezei miatt fekszik a hideg betonon? Ugyan már, ölt ő ennél sokkal, sokkal kisebbeket is. - PUHÁNY! ROHADÉK, PUHÁNY FÉREG! - vágja a szavakat az eszméletlen testhez, majd ösztönösen megfordul, és nagy erejű Diffindot küld a falba, aminek hatására egy kisebb kráter keletkezik a szétszálló vakolat helyén. Szíve szinuszritmusában feszül, és ernyed meg karja. Erei hullámzása, akár két öreg kőzetlemez találkozásának gyorsított felvétele. Ha lett volna szemlélő, valószínűleg érezte volna, ahogy a saját belső hálózata pattan el, pusztán a nézéstől. Unottan, hanyagul rajzolt kört maga elé, és egy rozoga sámli jelent meg pont a feneke alatt. Más ezt a nem megfelelő varázslatnak tudta volna be, de Brayden ilyet szeretett volna. Munkában nem szereti a kényelmet, az lustává tesz, és elaltatja zsenialitását, ami határozottan nem jó dolog. Szavak nélkül küldött, egy fura, fakó fehér nyalábot a göndör hajú felé, akinek tincsei legalább annyira voltak rendezetlenek, mint néhány perccel ezelőtt a miniszter úr pulzusszáma. A nyaláb egy ébresztő bűbáj volt, és azon kezdett el gondolkodni, hogy mi van, ha nem kel fel. Agya tovább siklott ezen a gondolaton, néhány napig el tudja ezt játszani, utána meg beállíthatja laboratóriumi balesetnek, majd ráuszítja az egyik vélakeresztezést, az meg széttépi, pedig ő mondta, hogy ahhoz nem szabad nyúlni... De valószínűleg nem ez történt, hanem lassan ébredezni kezdett a test, visszanyerve rövidtávú memóriáját, először csak képekben, majd egyre nagyobb dózisban. Kezét leeresztette, térde takarásába, de készen egy lefegyverzésre, ha a kis oroszlán még erődemonstrációt szeretne rendezni, vérén ejtett sértések megtorlására. Habár ezt határozottan szerette volna elkerülni, és meg is volt a terve, hogyan. - Most már láthatja, most már átérezheti fájdalmak legnemesebbikét. - nem tudta tovább folytatni a gondolatmenetet, ezért elhallgatott, és ködbe burkolta a mondatot, majd egy másikba vezette át. - Legalább annyira felső rangú, mint az a szent cselekmény, amit itt végzünk. A teremtés tökéletesítése az ember célja, az evolúció, a fejlődés. Aminek ön is részese lehet, ha tanulmányai végeztével, felhagy a lepel másik oldalán élők világával, és ide jön. - szavai felértek egy kéznyújtással, bár ő ilyen nonverbális gesztust nem tett, pusztán nyájas lejtésével sugallta a választ, tudva, hogy ha elfogadja akkor két legyet egy csapásra: neki fog dolgozni ez a tehetséges elme, és nem is fogja kifecsegni titkát. Már ha elfogadja az ajánlatot. Habár az elutasítást valószínűleg meg se fogja hallani, és a meggyőzés összes formáját igénybe fogja venni, ha szükség lesz rá. Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 12. 16. - 23:39:39 Mr. Minticz
*Mályvaszín felhőkkel szegélyezett tudati kép. Jótékony homállyal borítva az ingerek, távoli gondolat csupán a padló hidege, az izmok gyengesége, az izületekben puhuló ernyedtség és zsibbadás, ami orvul ledöntene a lábamról, ha fel bírnék kelni. Remegő reggeli a gyomromban, keserű savak végig a torkomban a nyelvemig, keverednek a sós, idegen, fémes vérízzel. Nem tudok kéjelegni rajta, nem vonz, inkább undorít, a saját tehetetlenségem érzem ki belőle, ez pedig gyalázatos. Behunyt szemmel hallom a hangját, a nevet is hamar hozzátársítom, Brayden Minticz, tudom mit keresek a földön, hallom a hangom a fülemben, az övét is, a szavak is értelmet nyertek már a tudatomban, de valahogy... nincs értelme. Mintha nem is itt lennék, nem én feküdnék. Nem áll össze a kép, úgy ragaszkodom a józan realitáshoz, mint a tiszta vérhez, márpedig minden számítás szerint itt nem lehetne vége, nem lehet csak ennyi. Főben járó bűnnel nemesi vért átkozni tilalmasabb bármely véteknél, nem jog, hanem erkölcs szerint, apám ha... ...nem apám. Én. Felülök, elfordulok a pálcám után, ami ott hever, fél karnyújtásnyira se, nem is esne nehezemre megtenni a mozdulatot, ha nem várná minden sejtem a megtorlást érte. Várhatják. Résen levő, lassú mozdulattal nyúlok a pálcámért, ráfogok, hűvös fa nyele lüktetni érződik, nem foglalkozom vele, csak a tenyerem az, félhold-forma sebeken keresztül dobog ki a szívem, visszanyelem a torkomban megült gócot.* -Komolyan feltételezi, hogy még érdekel?-*sziszegem, miközben a legközelebbi fal felé csúszok, készen arra, hogy bármikor megálljak, ha esetleg ingerelné a tapogatódzás, bár nem fogok nekitámadni. Kizárt dolog. Feltápászkodom, a falnak vetem a hátam és próbálok nem elájulni. Végtelenül kínos ez az egész nekem, az elesettség érzése rossz. De ő győzött, gyorsabb volt, erősebb, felnőtt varázsló, rendelkezik a kor támasztotta előnyökkel, a tapasztalattal, a ravaszság és a kegyetlenség olyan kitanult magasiskolájával, amivel én még nem tudok és nem akarok dacolni. Csak el innen. Nem új a vágy, de még mindig elsöprő. Mondani kéne valamit, de tartok az összes szavam következményétől. Kihúzom magam, hátrasimítom az arcomból a hajam, szétkenődik rajta a nyirkosság a tenyeremről, az undor valamelyest magamhoz térít, eltartom magamtól a kezem. Összeszorítom a szám, mielőtt valami felelőtlenséget mondhatnék, nem kerülöm a pillantását, ne lásson még gyengébbnek, mint amilyennek láthat. Hogy gyűlölöm ezért...* -Nem kérek az ilyen leckéből-*és nem hagyom, hogy osztogassa. Megszorítom a pálcám.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 12. 17. - 15:27:10 |Mr. Lamartin| Manduláit megerőltetve keserű félmosollyal simítja hátra haját, és egyéb apró mozdulatok kísérik némaságát, jelezve nem éppen felhőtlen kedvét. De lenyugodott, legalábbis sikeresen magára erőltetett egy maszkot. Lendületesen pattant fel a székről, aminek következtében a rozoga ülőalkalmatosság borulni kezdett, de még a kellemetlen koppanás előtt eltűnt. ~komolyan feltételezem, és te komolyan igent mondasz~ Látni lehetett vonásai változásában a gondolatok suhanást, hogy miképpen ugrál a lehetőségek között. Nem bizonytalan, pusztán keresi a tökéleteset, akár egy sakk játszma közepén az ember. Sose szerette az ilyen türelemjátékokat, ő azonnal akart mindent, habár munkája segíti a várakozás megértésében, és művészetének kitanulásában. Pálcáját hanyagul lógatta teste mellett, és lassan (látszólag céltalanul) járkálni kezdett. Köröket, ellipsziseket, majd furcsábbnál furcsább, bonyolultabbnál bonyolultabb geometriai alakzatok rajzolódtak ki nyomvonalán. Hátra ment három lépést, majd úgy jött előre, hogy az négynek feleljen meg, hátra újra hármat, előre kettőt, hátra négyet, előre ötöt... óvatosan lopta a távolságot, és hogy furcsa, zenétlen táncára ne hívja fel a figyelmet beszélni kezdett, szabad kezével olykor mellkasa előtt mutogatva, ezzel is terelve a figyelmet. - Van bőr, amin nem fognak átkok. - méltóság teljesen beszélt, akár akkor, amikor az idősebb Lamartint szerette volna meggyőzni, hogy érdemes a támogatásra. - Az alkímia tanórákon szerintem már volt része az alkotás gyönyörében. - szünetet tartott, de gesztusai nem utaltak semmire, mégha lett is volna mire. - A világ legteljesebb, legmodernebb és legértékesebb kutatásai zajlanak itt. Másfél évtized múlva már nem csak szűk, kis körünk fogja élvezni munkáink gyümölcsét, hanem egész Anglia, majd a világ is. - hangjában nem csengett a politikusokhoz hasonlatos buzdító lendület, ő sokkal inkább más oldalról közelítette meg a dolgokat, amik a következő mondatában teljesedtek ki. - Hírnevet ajánlok magának. Dicsőséget halál nélkül. Magából még példakép lehet, a két generáció múlva tanulóknak. Tankönyvekben közölhetik eredményeit. És makulátlan lesz a fénye, mert nem fogja kapzsiság vezérelni, hisz már így is elég gazdag. - csöndet tartott. Ha Seraphin nem tett semmit közeledése ellen most már minden bizonnyal csak két lépésre van tőle kilenc órai irányban. Pálcájával egy fénygömbért int, ami hirtelen nagyobb fényességre vált, pár pillanatra rontva a viszonyokat, de amint hozzászokik a szem, látható a minőségbeli változás. Az apró varázslat egyre gyorsuló tempóban rohan körbe, néha-néha elidőzve az érdekfeszítőbb, fontosabb részein a helyiségnek. A show közben megpróbálja megérinteni a fiú haját, és ujjaira fektetni, hogy lassan kihúzva alóluk simogassák kemény bőrét a hajszálak. Ha nem, akkor nem erőlteti. - Mondja a szemembe, hogy önt nem érdeklik ezek, hogy utálná magát, ha ezzel kéne foglalkoznia. Mondja a szemembe, hogy nem fűti a kíváncsiság. Ugyanis, ha így van, akkor valóban semmi keresnivalója nincs itt. Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 12. 17. - 17:37:36 Mr. Minticz
*...és van bőr, ami nem sül le a képéről, miközben továbbra is úgy tesz, mint a Hold az éjszakai égen, bitorolja az összes fényt és elhalványítja a távoli csillagokat is. Úgy tesz, mintha nem csak egy hullócsillag lenne ő is, aminek a buktáról én fogok tenni, pontosabban ő már tett róla, amikor felemelte azt a rohadt pálcát és megátkozott. Ó, nem tartom magam ártatlannak. Távol álljon tőlem, hogy mártírnak tekintsem magam, de ő volt az, aki még annyira se tudott uralkodni magán, mint én és ezzel elvágta magát a támogatásomtól, el a társaságától, hiszen az úr, akit szolgál se akarná, hogy aranyvérűek forduljanak az elvei ellen, akik érnek is valamit, nem úgy, mint a Weasleyek. De amíg feltartóztat nem tehetek sokat. Nem távozhatok, nem menekülhetek, nem csinálhatok semmit, amíg félrever a szívem, izzad a tenyerem és szédülök. Tompa aggyal nyelem a számról szivárgó vért, amíg abba nem marad a felszínes seb nedvedzése, figyelem, ahogy járkál, belezavarodva a mintázatába. Mozgásban tartja magát, lendületben a gondolatait, mielőtt? Mire készülhet még ellenem. Ki innen! El innen!* -Nincs szükségem a hírnévre és a rajongásra-*megvetést sűrítek a hangomba, a hátam a falnak vetem, a pálcám a tenyeremmel a falhoz simítom, mielőtt eldőlnék valamerre. Józansága józanít, színjátszását nem értem még, hallgatok konokul, türelmetlenségemet tétlen várakozásba ölve várom, hogy mit tesz, mit lép, és akármennyire is nem akarom, hogy gondos gyöngyökként egymás után sorba fűzött gondolatai utat találnak a sérelmemen át a szavainak hála, a hangjában keresve azokat a rezdüléseket, amik átkot, veszélyt hordozhatnának számomra szelektív hallással kiválogatom azokat a hangsúlyokat, leírásokat, amik inkább vonzanak, mint taszítanak, inkább nyugtatnak, mint uszítanak. Nem akarok megnyugodni, gyűlölni akarom, hidegen, biztonságos távolságból tudni, látni, ahogy eltűnik a mélyben, a politikai süllyesztőben, a névtelenség, tehetetlenség emésztőgödrében, kizárva mindenféle lehetőségből. Toporzékoló ingerület ez, azt hiszem méltatlan is hozzám. A kezét nézem a fény helyett, csalódhat, ha azt hiszi ilyen szétkalandozó a figyelmem, bár valahol a tudatom peremén felfogom azt is, ami megvillan a fény alatt, megannyi izgalmat sejtető árny, forma, test, újabb és újabb lehetőségek amik kibontakoznak a sötétből, de mégis, leginkább el nem ítélhető módon rajta szemem, a sötét bestián, mocsárszín fenevadnak látva, karmai közt az ígéret, a csalfa.* -Nem mondom-*adom meg a kegyelemdöfést magamnak, ökölbeszorított kézzel tudomásul véve, hogy megbuktam állhatatosságból, győzött a sóvárgás, ami a tudás fele vonz. Dühít, mert gyengeségnek látom, hogy a becsületsértés megtorlása helyett engedelmesen eladom magam az ”ellenségnek”.* -De akkor sem elfogadható, hogy így...-*kárt tett bennem? Túléltem. Megátkozott? Varázslók vagyunk. Felmentettem azzal, hogy nem rohantam el, kértem segítséget, sikoly, patrónus, egyéb szánalmas formában? Voltaképpen igen. Felemelem az állam, hidegen keresem a tekintetét.* -Mások kárán is értem a leckét-*nem tudom honnan jön hangosan a gondolat, alighanem az a félsz, ami családon belül öröklődik, a fájdalomkerülés ösztöne hallatja a maga hangját, késő megbánni, gyávának fog tartani.* -Úgyhogy tartózkodjon az efféle megnyilvánulásoktól-*ha nem tekintem kínzásnak, alázásnak, akkor elárulnom se kell. Én hajlok a kompromisszumra, egyszer. Ennek ellenére nem vagyok tárgyalóképes helyzetben, ezt jól érzem, ő jól tudja, de úgy legyek Lamartin, hogyha visszaél ezzel, darabokra vágom.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 12. 17. - 19:14:08 |Mr. Lamartin| - Nincs szüksége... - ismétli, és lemondóan megrázza a fejét - Valóban, egy ilyen tisztelt aranyvérű család sarjaként, nincs annyira felértékelődve önben az eredmények elérése. Pedig az ön kivételes képességei, arra biztatna egy objektívabban gondolkodó embert, hogy megtartsa családja jó nevét, netalán még magasabbra emelje. - elhallgatott, és a másfél lélegzetvételnyi szünetben fejével némileg közelebb hajolt és már-már súgta a szavakat - Úgy az apja minden nem tetsző vonása fölött szemet hunyna. - vékony ajkai egyenesen terültek szét két füle között, gyilkos mosolyt varázsolva haragos szemei alá. Várta a reakciót, mohón sóvárgott a másik enyhülésére, és beleegyezésére. Mindent szeretett volna tudni róla, mindent. A kedvenc ételétől kezdve a legszebb pillanatág mindent. Úgy akarta ismerni, mint alkotó az alkotottat. Befolyásolni, irányítani, jobb kezének tenni. Szüksége van ilyenre, kell neki a védelem, a biztonságérzet, és a támogatottság. Túl merész tett lenne ez egyedül, de a Lamartinokkal karöltve. Na az igen. Gondolatai gordiuszi csomóként szorították egymáshoz a két felet. Nem volt menekülés, most már ütközni, ütköztetni kell. ~a karmaid között van. a tenyeredből eszik, csak a simogatás előtti kézlendítéstől fél... újabb szerzemény lesz az állatkertemben~ mosolyra rándult az arca, és nem is sikerült túl hamar elfojtania, de egyszerűen továbbsiklott ezen a kellemetlenségen. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a visszahívott mozdulat pár pillanat múlva ismét kiteljesedett látván, hogy sikerült beleköltöznie a másik gondolatába, és meglékelni agyát. - attól, hogy valaki ért valamit, még nem biztos, hogy tudja. - nyilatkoztatja ki gondolatait, kissé felszegve állát, ezzel is kifejezve az előbb elhangzott mondat tényszerűségét az ő világában. És jelenleg abban vannak, így nincs más választás az elfogadáson kívül. - A kíváncsiság nem bűn. Erény. A kompromisszumkészsége sem az, pusztán mutatja származását. És az ebből való ön számára pozitív kimászás, is ezt fogja igazolni. - nem a felszínre, hanem a tudat alattira szeretne hatni. Direkt nem egyértelmű utalásokkal próbálkozik, hisz egy rendes fertőzés az egységből tör elő, nem a legnagyobból terjed az alkotóelemek felé. - Engedje meg. - váltott hirtelen témát, és magasra emelte a pálcáját, aminek suhintásait követően, Seraphin ruhájának gyűrődései kisimultak, az apró koszfoltokat pedig valami láthatatlan erő szippantotta ki a szövetek közül. - Némileg feldúltnak tűnik. - jegyzi meg higgadtan, de azért bujkáló pimaszsággal a hangjában, kíváncsi, hogy vajon meddig mehet el ilyen téren - Maga nem egy tárgy, amit ide-oda lehet pakolni.~óó, dehogynem.~Egy döntésképes, felnőtt kor előtt álló fiatalember, lehetőségekkel, és talentumokkal teli. Nem szeretném maga helyett meghozni a döntést.~mert már meghoztam rég.~Arra kérem, hogy higgadjon le egy kicsit, és gondolja át az itt rejlő lehetőségeit. Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 12. 17. - 22:10:26 Mr. Minticz
*Valóban. Némileg feldúltnak látszok. Megrándul az állam, hogy fintorra húzzam a szám, mint valami ösztönlény, de aztán legyűröm a késztetést arra is, hogy elüssem a pálcát, mint tenném bárki mással, akinek van mersze rám szegezni a mágikus fát és tűröm, hogy rendbe hozzon. Külsőleg. Ennyire egyszerű és a felületes szemlélő máris nem érzékeli a különbséget aközött, amikor beléptem ide és a jelen állapot között, holott szinte ordít rólam, ahogy szétvet a feszültség minden mozdulata láttán. Lázasan ég a bőröm alatt a cselekvéskényszer, a vágy, hogy valahova elmozduljak ebből a falhoz szorított helyzetből, ami védekezéshez ugyan nagyon jó, de tárgyaláshoz már korántsem. Érzem, hogy nem vagyok egyenlő fél. Az érzés gyűlöletes.* -És belekalkuláljam lehetőségnek ezt is?-*haragvó éllel nyomom meg az utalást, elfordulok tőle, ellököm magam a faltól, hogy aztán két lépés után, amiközben újra felkavarodik bennem a rosszullét, mint valami undok posvány megforduljak, és, ha a pálcám nem is emelem fel, legalább a szemem rajta tarthassam. A hangomnak éle van, ereje nem sok, de éle, az igen.* -Mindjárt lehiggadok, tudja, ezt nálunk valahogy nem így szokás-*mintha nem tudná. Dehogynem, csak nem érdekli, ami pedig... ...ami pedig nem számít. Úgy akad meg a gondolatom, mintha láthatatlan falba ütközött volna. Elfordítom róla a tekintetem, lehajtom a fejem, a fal és a padló masszív összekapcsolódását jelző makulátlanul tiszta szögletbe kapaszkodok a tekintetemmel, ami sötétbe borul szinte, annyira lényegtelen eleme a szobának, hogy a fénygömbök egy halvány sugárra se méltatják, mégis valahol ott lenn, mélyen van az igazság maga, sötéttel takarva, megbéklyózva, moccanatlan tetemként heverve el, mintegy gúnyolódva az egyszerű varázsló vágyán, hogy lássa és értse. Minticz igazsága is ott hever, csak éppen tisztán, pókháló és por nélkül, meredten, hófehéren, kilátszó bordáin fonnyadt erek rajzolják a tanulságot: mindez nem számít. Ez nem politika. Ez nem játszma. Minden szava, ahogy forgatja csak kín, untató üresség, időpocsékoló baromság. Értem. Értem lenne ez az egész? Ennyire szüksége van a támogatásra, hogy erőt vesz magán, félretéve azt, ami számára igazán fontos olyan eszközökhöz nyúl, mint az ékesszólás, szóforgatás, retorika, hogy meggyőzzön, behúzzon, jóvá tegye, amit elkövetett, az én erkölcseim szerinti bűnt? Döntés, gúny, hidegség, agresszió, kitörés, büntetés, dühöngés, megbánás helyett második próba, amiben kicsit finomabb, nem-szeretem módszerekhez nyúl.* -Az alkotás gyönyörűségét úgyse képes helyettesíteni semmi. Politika, ártó-védő tudományok, gyógyítás...-*mély levegőt veszek, hogy még mindig elegendő levegőért, tiszta levegőért könyörgő testemet lecsillapítsam, zaklatott légvételeim elsimítsam, méltóságteljesebben formálhassam a szavak két levegővétel között. Visszanézek kútsötét szemébe, némiképpen zavar, hogy ott nem sikerül meglátnom semelyiket sem a jól definiált emberi gyengeségek közül.* -...azt hiszem valóban egyet kell értenem a célkitűzéseivel és elköteleződni az irányába, de mivel az ilyesmit nem lehet komolytalanul csinálni elvárom-*igen, én elvárom*-...hogy tisztában legyek a feltételeivel, amik ellen így nem véthetek még egyszer. Nem hiszem, hogy ilyen komoly munkában megengedhető az ilyen... dühöngés-*villan meg a szemem, még az emléke a fájdalomnak ott zsibbad a tagjaimban, de óvakodom attól, hogy akár egy fél hanggal is hangosabban szóljak a szükségesnél. Hideg fej és biztos kéz. Lehiggadtam. Már nem tud meglepni. Emberileg már nem tud újat mutatni nekem, a benne lakó szörnyeteg pedig nem fog rámtámadni, hiszen ő ajánlotta a szimbiózist, én pedig készséggel elfogadom azt. A tudásért, amit tőle, általa nyerhetek csekély ár, egy szemhunyás.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 12. 19. - 14:03:16 |Mr. Lamartin| ~megvagy...~szemei összeszűkülnek, egy pillanatra, és szemhéja belső felére festve, minden pislogásnál látja azt az agyondarabolt diafilmet, amiben épp hideg, csupasz ujjak zárják ketrecbe az ifjú Lamartint. Schrödingernek macskája volt, Braydennek valami sokkal értékesebb lapult a kezében, egy rugó, ami kilöki őt, egy deszka, egy cirkuszi ágyú. Lehetne akármihez hasonlítani, ami magasabbra, feljebbre viszi az embert. Egy gyönyörű tárgy, amit egészen a megfelelő pillanatig a vitrinben fog tartani. És nagyszerűségének elérése után, már senkit sem fog érdekelni, hogy a rugó kiegyenesedik, a deszka letör, az ágyú pedig szétreped. Elfogják felejteni, mint azt a pálcát, amivel először öltek. Az embereket a varázslat érdekli, a hatás, az eredmény. Élvezi, ahogy beszél, ahogy minden megkezdett, félbehagyott és folytatott mondatában ott lapul az a bizonytalanság, tanácstalanság, ami lehetővé teszi, hogy ő irányítson, hogy formálja ezt a forró bronzhalmot. A lélegzetvételek, az apró mozdulatok, mind-mind egy megmentő után kiáltanak. És ez a megmentő ő lesz. Ő fogja kihúzni a mentális válságból. Összezavarja, majd kicsomózza, és akár egy frissen kikelt csibe követni fogja őt mindenhova. Ebből a csibéből sas lesz, ami elbírja majd a halálfalót, és elrepíti olyan magasságokba, ahova mindig is vágyott. - Aki vadállatok között él, maga is azzá válik, olykor. - nem szabadkozni szeretett volna ezzel, vagy bocsánatot kérni, sőt, inkább a támadás miatt bocsánatra késztetni a mardekárost, azzal magyarázván tettét, hogy ennyi év veszélyes lények között, a bagolyból is magyar mennydörgőt csinál, akarva, akaratlanul. - De mint tudjuk, a vadonban az marad életben, aki legleleményesebb, legharciasabb. A vadállatok ilyenek... - ismét elmosolyodott, ismét azzal az utálatos arccal nézett körbe, a gyér fényű teremben. A gömb, mintha elfáradt volna, a koszos boncasztalon pihent, egyre kevésbé ontva a fényt. Szerencséje, hogy a férfi nem vette észre, különben már valószínűleg egy utolsó robbanással elérte volna luminozitásának csúcspontját majd örökre fénytelenné vált volna. - á igen... az alkotás. Vannak akik képeket festenek, verset, regényt írnak. De mi.. Mi lehet nemesebb egy új élet létrehozásánál. A teremtés oka a fejlődés! Nem szabad olyat létrehoznunk, ami a fejletlenebb nálunk, szükségünk van életképes, egyre ügyesedő, okosodó teremtményekre, akik, mint isteneket fognak dicsérni minket, megfeledkezve arról, hogy tökéletlenebbek voltuk. Istenekké válhatunk, és megteremthetjük e nyirkos falak között a Paradicsomot, száműzve az első elődöket. És csak sokára tudják majd felfogni, hogy mind azért tettük, hogy megismerjék a világot, és birtokolják teremtményeit. - felragyogott az arca, de ebben a hatalmas fénycsóvában nem esett magába. Csontjai, aurája, elbírta ezt a hatalmas gondolatot. Ezután váratlan dolog történt. Olyan, ami meghazudtolja első ránézésre a férfi egész lényét, de a határozott gesztus, a sokadikra megtöri az előítéletesség jegét, elbizonytalanítva ezzel a 'ránézőt'. Meglehetősen rosszul, lévén a fejében ez csak egy gondosan kitervelt csábítás. Egy vad sárkány betörése, ahogy hajdanán édesapja is csinálta. Okos bestiák azok, nem lehet őket pusztán erőszakkal megtéveszteni, habár kétségkívül elengedhetetlen a keménykezűség, a szigor. Ez a megdöbbentő cselekedet, pedig egy egyszerű izommunkán alapult. Szalagjai, rostjai megnyúltak, és kinyújtott helyzetben, kifeszített, összezárt ujjakkal megállapodtak a has magasságában. A kézfogás ősi hagyományának olyan mértékű meggyalázását tervezve, amin joggal szörnyülködne el akárki is.... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 12. 21. - 00:09:35 Mr. Minticz
*A törvény nem ismerete pedig nem mentesít a betartása alól. Éles válasz lenne ez a vadállatos eszmefuttatásra. Nem. Mégse annyira egyszerű átlépni ezen a dolgon, nem könnyű megszabadulni a fájdalom emlékébe, a bőrből csontig maró fájdalomra, a zsigeri kétségre, a pánikra, ami végigriadt rajtam, a halálfélsz, a veszteség, hogy mennyi mindent láthattam volna, ha nem bukom el itt, ilyen ostobán, ilyen ügyetlenül, ilyen feleslegesen. Pedig ”csak” egy átok volt, főbenjáró fájdalom-varázs, amire ritkán halnak bele, bár a tapasztalatok azt mutatják, hogy a téboly is amolyan kisebb halál. Válaszolhattam volna éppen ezért dühből, dacból, fogcsikorgató lendületből, abban a tudatban ringatva magam, hogy úgyis szüksége van rám, még egyszer úgyse meri majd megcsinálni, de hallgattam. A vadonban és a civilizációban is csak azok maradnak életben, akik leleményesek, harciasak... de tudnak hallgatni és jelentéktelenné válni, amikor az erősebb vad elmegy mellettük, tudnak lapítani és inkább behódolni, amikor a szükség úgy hozza, nem pedig foggal-körömmel ragaszkodni egy bizonytalan büszkeség-ideálhoz, amiből aztán kivéreznek undok, csúf halállal.* -Ehhez nemhogy egy élet, de egy nemzedék is kevés lenne-*mondom, pedig nem vagyok kishitű, lelkesedése, belső tüze csodálattá finomítja bennem a félelmet, nem sokat tehetek ellene, képtelen vagyok a feszültséget fenntartani, az életösztönöm nem érzi, hogy védekeznie kéne. A tudóst látom most a férfiban ott, ahol az előbb még a sárkány, a fenevad topogott, készen arra, hogy felfaljon. Meglep éppen ezért a hirtelen mozdulat, nem ezt várom a lázas felfedezőtől, az alkotótól, a TUDÁS birtoklójától, mégis hamarabb visszaterelem magam a józanságra, mint eddig bármikor, mert már másnak látom. Hidegen szemlélek, kihűl ő maga is, nem izzik már a hangjában, bőrében az az összezavaró őrültség ami elől én csak a menekülést tudom elképzelni az egyetlen reakciónak. Talán éppen most hazudtolom meg a Lamartinok összes felmenőjét, de a kezéért nyúlok, az ujjaim az övéhez érnek, feszes, gyors, sietős kézfogás, nem időzök a feltétlenül szükségesnél többet összekapcsolódva, elfordulok tőle, bár csak félig, nem tiszteletlenség még, de jelzem, ideje továbblépni, elkalandozó figyelmem többet kíván megtudni a helyről.* -És most?-*fordulok aztán vissza felé.* -Az alkotás bonyodalmas. A teremtés végrehajtó erőt kíván és az én varázserőm még nem elég kifinomult. Hiába az erő, ha a családi hagyományok szerint pálcaforgatáshoz értek jobban, illetve az elmélethez-* hiányzik az elegáns, védelmező zakó, a sál amit még a boncolásos próbához vettem le, de nem kutatok utána a zsebeimben, megkockáztatom, hogy a tekintetem összekapcsolom az övével, kiürítem az elmém, megpróbálom befogadni és értelmezni a pillantását, tekintetét, hangulatát, hozzáhangolódni a gondolataihoz, érzéseihez, taszító és egyszerre magával ragadó.* -Nem szívesen zökkentem ki-*mondom szabadkozva.* -De nekem hamarosan vissza kell térnem haza, aztán az iskolába. Kérem-*amennyiben mondani akar bármit, tegye meg, hallgatom és figyelem.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 12. 23. - 15:01:41 |Mr. Lamartin| Végre megtörtént. Végre látja az eredményét ennek a... ki tudja mennyi idő alatt lejátszódó szelídítési folyamatnak. Erőfeszítések nélkül, a kantár végét fogva vezeti a lovat be az istállóba. Az nem ellenkezik, csak követi némán, habár patái még nem zengenek olyan hangzatosan a talajon. Ismeretlen neki még az a zaj, amit léptei okoznak itt. Ismeretlen az a szag, amit az unott pofával evő, háttal álló állatok árasztanak magukból. De most nem számít a többi. Előre foglalt helye van, valahol az öccsének fenntartott közelében. Az ajtó, ahova vezeti nagy betűkkel van díszítve: 'a tökéletesség utolsó és legnagyobb áldozata'. Szerencse, hogy a lovak nem tudnak olvasni. Még nem akar bemenni, fél a kis helyektől, nincs hozzászokva. Nyugtatni kell egy kicsit, hogy nem lesz semmi baj... Az ujjak távolságtartó ölelése csak addig tart, amíg mindenképpen szükséges, aztán mind a ketten helyre tették karjaikat, igaz más-más metódussal. Az elnök lassan, tiszteletteljesen, mint akinek semmi kifogása nem lenne az előbbi másodperc ellen, holott nagyon is örült annak, hogy túl van rajta. Látszólag pár lépésre voltak egymástól, de mégis a szavak úgy falták fel ezt a távot, hogy már ijesztő volt a közelség. Szemük már régóta hozzászokott a fényekhez, még úgy is, hogy a viszonyokat néha megzavarta Brayden egy-egy gömb magához hívásaival. Bámulatos, hogy az agy mennyire ráhangolódik egy kevés idő után a többi érzékszervünkre, ha látásunk minősége elhanyagolható. Érezték a hangokat toló leheletek kitartó foszlányait, amik a mondatok után hozzáértek a másikhoz. - és most... - ismétli a szavakat, szünetet hagyva utánuk. Most nem az idegeket akarta elvágni vele, pusztán egy másik, szintén a fejében kerengő gondolat pofátlankodott be rövid ideig a jelen elé, de hamar túllépett rajta, most van fontosabb dolga is- ne legyen bizonytalan önön magában. aki remegő kézzel műt, annak meghal a betege. - lassan ejtette ki a szavakat, furán felvíve a hangsúlyt néhány végén, méghozzá teljesen indokolatlanul. De a befejezéskor egy különös, távoli csengésű dallam állt össze a lejtésekből, tökéletesen megfestve a terem hangulatának zenei élményét. Bár ahhoz talán nem volt elég torz, viszont biztos, hogy nagyon közel járt. - mint már említettem, ön még csak tanul, és idővel meg fog minden olyat, amit eddig elképzelnie is nehéz volt. - méltóságteljesen beszél, nagy nyomatékot hagyva szavainak. Öccsének magyarázott így egykor, annak az árulónak... Nem hagyja, hogy elfussa a méreg, most sziklának kell maradnia, majd dühönghet a manókon... ó igen, a manók. Már szinte biztos volt benne, hogy újakat fog kérni, mert ezek már túlzottan gyengék ahhoz, hogy élvezetes legyen a szórakozása... Ezt még minden bizonnyal kibírják. Ha meg nem, az se zavarta különösebben, van még elég a világban, és pont neki ne jutna? Kihúzott háttal állt már egy ideje, csuklóját markolta háta mögött, kifeszítve ezzel, amúgy sem keskeny vállát. Mögötte az ajtó, előtte Seraphin. Itt bizony csak az léphet ki, akinek ő megengedi. De ennek még nincs itt az ideje, túl korai lenne hagyni egyedül, a gondolataival kószálni. Ahhoz még nem elég megbízható. Szavak, mondatok tolódtak fel torkába, miközben látomásában lassan lenyomta a kilincset, hogy a megszelídített állat új lakhelyét megmutassa. - A pálcaforgatás pusztán egy dolog, amihez minden varázslónak értenie kell. Ez különböztet meg minket a kvibliktől, és a mugliktól a felsőbbrendűségünkön kívül. ám akit valóban érdekel az önmagába lakozó, rejtett képességek, az elme, a test, az erő határai az messzebb megy ennél. - szemei a távolba tekintenek, valahova a sötét falakra tekint, közben kezében lógatott fegyverét maga elé tartja, mindenféle támadó felhang nélkül - nem ebben összpontosul energiánk, nem ez mutatja meg nekünk a válaszokat. A testünkbe, elmékbe... lelkünkbe van zárva a tökéletesség, a valós hatalom... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 12. 24. - 14:57:23 Mr. Minticz
*Nem állíthatnám, hogy nem legyezi meg a hiúságom, hogy bíztat arra, hogy ne legyenek kételyeim. Nem fogadom el az állítást, mert nekem mindennel tiltakoznom kell, főleg a tapasztalatok miatt, kételkednem kell önmagamban ahhoz, hogy még egyszer ne kövessek el olyan hibát, amivel magamra dühíthetem. De úgy tűnik már elfelejtette. Mintha nem is átkozott volna meg egy olyan átokkal, ami őrült dühöt, elszántságot, akaratot, vágyat követel meg. Igen, sokat tudok róla, de a Minticz egyszerűen elfelejtette úgy látszik ezt a komoly, vehemens akaratot és nemesen továbblépett a hibámon. Ez elméletileg nem lehetséges így, ehhez kell valami másság kell, lenyúzott emberiség, kivetkőzött érzelmek, elkoptatott józanság. Meghajtom a fejem, én ragaszkodom a pálcámhoz, a hűvös fa érintése megnyugtató, sima, kellemes.* -Vitathatatlan-*csakugyan nehéz volna elképzelnem valamit, amit még soha nem tapasztaltam, bár azért sejtek valamit a tökéletességről, ebből a távoli, elvont fogalomból, ami jócskán túlmutat a neveltetésem korlátain. Apám ha ezt hallaná. Aligha lenne elragadtatva ettől a gondolattól, hiszen számára minden annyira logikus, annyira érthető, annyira eleve jól megalkotott, leginkább a családunk. Ez a lázadás maga, az alkímia, az alkotás, Lupen és Minticz, megválogatom a tanáraim, és ha az elveim szerint nézem, akkor félelmetesen félreválaszolt, ha az eszem szerint, akkor közelebb kerülök valamihez.* -Apám tudja ezt?-*kérdezem nyugodtan, a fénygömböket követem a tekintetemmel.* -Hogy a kutatásai milyen célt és irányt szolgálnak? Veszélyes dolog másfajta hatalmat keresni és megismerni, miközben a Sötét Nagyúr érdekei úgy kívánják, hogy őbenne látszódjék az egyetlen igazi erő Angliában-*nézek aztán sötét szemébe, politikailag nem okos dolog az embernek szájára venni a nagyurat, még kevésbé egy szolgája előtt.* -Szükségét látom tisztázni, hogy semmi olyasmi nem érdekel, ami hozzá köthető-*nyíltan, tisztán közlöm, látszólag nem figyelek a következményekre, valójában gondosan válogatom meg a szavaimat, hogy annyira ne legyek kompromitáló, főleg annak a függvényében nem, hogy megátkozott egy tisztavérű, szimpatizáns család gyermekeként.* -Amiről beszél, amivel kecsegtet jócskán túlnyúlik a mindenkori politikai helyzetet irányító csoportosuláson és az érdekein, de ahogy a tanítás terén-*nem veszem a számra a Roxfortot, mert láttam, hogy nem igazán szívesen beszélt az iskolával kapcsolatban és nem is az a lényeg*-sem tartottak mértéket, hogy a színvonal ne dőljön meg, úgy joggal tarthatok tőle, hogy a tudományos munkát is úgy befolyásolják, ahogy kedvükre tartja. Nem akarom tudni, hogy szerintük mi különböztet meg, hanem hogy tényleg mi tesz mássá. Ehhez biztosíthatom a támogatásomat Lamartin örökösként és egyszerű, tudásvágyó önmagamat ajánlhatom, szorgalommal, figyelemmel és tisztelettel-*nem pedig alázattal, félelemmel és tehetetlenkedő engedelmességgel.* Cím: Brayden - Seraphin Írta: Brayden M. Minticz - 2010. 12. 30. - 11:15:18 |Mr. Lamartin| Halálfalók, Sötét Nagyúr... Szinte érezte, ahogy karján lévő koponya mohó vigyorral terül szét, a kígyó pedig mintha már nem is ott lenne, hanem gégéjére fonódva vigyáz, hogy csak olyan szavak jöjjenek ki, amelyeket ő akar. Nem egy pikkelyes érintésének emlékétől, a hideg szorongatásról megy végbe lábában valami furcsa borzongás-szerű löket, hanem a félelemtől. Fél, hogy a vágott szempár valóban ott lesz, mikor nyakára pillant. Ott lesz, és megszólítja. ~nincs itt senki... nincs itt senki~ erőteljesebben fújja ki a levegőt, hátha ettől visszamászik a tetoválás helyére. Maradjon csak ott, simuljon hámsejtjei közé. Óvatosan pillant le, egyre bátrabban süllyed írisze kocsonyája tömör tengerében. Nem is süllyed, hanem zuhan a végén átadva magának az alternatív valóságok összes eshetőségeinek. Történetünk abban az univerzumban folytatódik, ahol semmi nem történt. Mr. Minticz tébolyult elméje lassan megnyugodott és próbált ismét vendégére figyelni. Az amorf, hosszan zengő hangokat a távolság felfonta a két szempár között feszülő madzagra. A díszmenet látszólag nyomtalanul tűnt el Brayden aurájában. Az éhes sötétség csámcsogása szinte hallható volt. - nyitott látókör, széles spektrum. - csak épphogy súrolta az átlaghangerőt. - fontos tulajdonság... erény, ha úgy tetszik. de biztosítom... - miről? Fekete cipőjének orrát nézve céltalan sétába kezdett. Sokáig nem szólt, és igazán remélte, hogy ezt a szent hallgatást Seraphin se fogja megtörni. - azok a munkálatok, amik itt folynak... a teremtés hibáinak kijavítása, az evolúció gyorsítása... - a kígyó ismét feltűnt... de most csak figyelmeztetett. - biztosítva, támogatva vannak a rendszer által. - a mondat elhangzott. Pontot rakott a végére, de nem jött semmi. Ő ugyanúgy életben volt, a sötét jegy pedig csak annyira mozgott, amennyire alatta húzódó inai is. ~megvagy...megvagy... MEGVAGY!~ - nem tudta leplezni azt az őrült mosolyt, ami megjelent arcán. Terveket látott. sikert, hatalmat. Érezte a jövőt, a jövő gyönyörét. Övé, ÖVÉ lesz a világ. Tökéletes lesz, és nem csak egy legenda, mint a három testvér. Valós, igazi tökéletesség fogja körüllengeni, és nem lesz senki aki az útjába áll. Ápolja, szeretgeti majd, akár a saját fiát. Felöltözteti a tudomány ruhájába, és kezébe adja vágyait. Nem fogják érteni... Senki nem fogja megérteni, hogy mi ez? Mi készül? Mi fog történni? Az öregek azért mondogatják majd füstös kocsmákban, omladozó épületekben. Jósok csontjai fognak kettérepedni, és sikoltozva fognak születni a csecsemők. De szerencséje van. A világ nem figyel, a világ el van foglalva a háborúval, Harry Potterrel, Sötét Nagyúrral. És az alvó szörnyeteg némán fogja felemelni szempilláit, némán emelkedik fel, dugja ki fejét elfeledett barlangjából. Mikor ordít... ordítani fog egy hatalmasat, és vele együtt fog felnyögni az ifjú Lamartin is, ahogy az elnök a hátára tapos. Sáros lábával feketére színezi az ereket, és a csontokat. Rááll a gerinc szépívű vonulatára, rugódzik rajta párat, majd felugrik. A csont roppanva törik el kettészakítva a nemes szándékú fiút és még magasabbra emelve a férfi érdekeit. Abbahagyja. Erőszakkal tolja vissza ajkait a merev testhelyzetbe, és méltóságteljesen indul az ajtó felé. - Köszönöm beleegezését. Nem fogja megbánni... nem fogja... Cím: Brayden - Seraphin Írta: Seraphin Lamartin - 2010. 12. 30. - 19:12:56 Mr. Minticz
*Átmeneti elmezavarosságot észlelek magam körül. Nem vagyok medimágus, de bizonyos egyértelmű jeleket, úgy mint kimeredő szem, megfeszülő állkapcsok elég sokat elárul. Nem akaródzik megszólalnom, egyelőre szoknom kell még a jelenlétét, a szabadságom visszanyerve nem akarom újra elveszteni, magam ellen bőszíteni. Jobb taktika a hallgatás, így jut időm figyelni a duplán mondott szavakra, kifejezésekre. Ismétel, megköszön, kapkod, zavart. A karjaim összefűzöm a mellkasomon, rövid, lassú lépésekkel követem, nem pillantok rá direkt, nem lenne jó, ha úgy érezné, hogy nagyon figyelem. Mint valami állat. Kiszárad a szám, összeszorul a gyomrom, a szívem, az izmaim remegni kezdenek, valahonnan érzem a kényszer, hogy rákiáltsak, térjen már magához jóember.* -Értem-*végül csak ennyit mondok, így látom biztonságosnak, rá-rápillantok, de inkább csak olyképpen, ahogy egy kolibrimadár száll virágról virágra, nem áll meg rajta a szemem, elmerülök a gondolataimban, amíg hosszú szüneteket tart két gondolattöredék között. Nem nyugtatta meg igazán a lelkem és voltaképpen nem is a kérdésre válaszolt, de ezt most nem fogom felróni neki. Majd figyelek és tanulok. Értek és megértek. Hiszen éppen az imént tisztáztam magamban, hogy annyira nem kiszámítható a férfi, hogy józan logika szerint mérjem a tetteit, szavait. Mégis mennyire állhat befolyás alatt? Mi zavarja az elméjét? Belső rontás, vagy Imperius? Korábban az irodában még meg mertem volna rá esküdni, hogy egy olyan önálló, különleges, fényes és veszélyes személlyel állok szemben, amilyenbe nem lett volna szabad botlanom évtizedekig, hiszen egy hasonlóan lenyűgöző emberrel már találkoztam tavaly és ilyen élmény nem juthat minden évre. De ez az elbizonytalanodás.* -Ez csak természetes-*parola mellé illő mondat, megközelítem karnyújtáson belülre, nem feltétlenül azért, hogy újabb kézfogást abszolváljak vele, inkább mert végre az ajtó elé érkeztük. Megsimítom a nyakkendőm, a kezeimen még ott érzem a kiontott belsőségeket, a vért, bár alig mocskolt a kis madártetem, amit olyan vulgárisan lökött elém, hogy tegyek vele valamit. Ott is hibáztam, később is hibáztam. Még nem vagyok elég jó, még nem vagyok eléggé ura magamnak. De leszek jobb, leszek más. Felnézek rá, a kezem nyújtom.* -Köszönöm, hogy fogadott-*körülményeskedő formulákra nem vesztegetem több idejét, meghajtom a fejem felé.* -Tiszteltetem-*azzal ha enged, én megyek, egyenesen a fogadócsarnokba, onnan haza, hűvös, hideg, de biztonságos, nyugodt, józan körülmények közé feldolgozni a tanulságot.* ~~~Köszönöm a játékot!~~~
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |