Roxfort RPG

Hiába az eredetileg impozáns berendezés, az azóta általam a terem szélére navigált bútorok, nincs semmi, ami annyira meg tudná nyugtatni az idegeimet, mint egy cigaretta, most mégsem hódolhatok ennek a kis szenvedélynek, ami már mostanáig is rengeteg ismeretséghez vezetett- a mai nap a hagyományos kihívásokat őrzők szemében valódi kuriózum lehet, elvégre a kora esti órák egyikében magával Alycia Remingtonnal van úgymond randevúm, illetve az ő komisz kis fogadásával, amiben szerepet játszik egy extra nagy kiszerelésű doboz minden ízű drazsé, kaján vigyorok, és most már, a korunkra tekintettel egy üveg gondosan beszerzett pezsgő, csak hogy megadjuk a módját az egyébként szerintem barbár szokásnak.
Még elsős korunkra tekint vissza a történet, amelynek keretein belül épp az akkor elsős kislány szeme láttára kifogtam az édességek közül egy kézkrém ízűt, és ennek hangosan káromkodva adtam hangot, felkeltve az érdeklődését. Bennem hagyott az eset olyan mély nyomot, hogy ne érezzek magamban túl gyakran kísérletezési kedvet a további kóstolgatásra, vallva az elvet, hogy az életem enélkül is bővelkedik hülye kihívásokban, miért vágnám magam alatt lelkesen tovább a fát, mégis, valahogy az idők folyamán mindig sor került a megmérettetésre, ahol eldőlt, abban az évben melyikünk volt képes egy versenynek aposztrofált ámokfutás keretein belül több drazsét megenni anélkül, hogy kijelentse, soha többé nem néz a közelébe sem.
Idén ez kiegészült egy kis büntetéssel is - ha én győzök, amire az előzetes vélemények ellenére azért van még valami esély, Remington kisasszony csatlakozik hozzám az elkövetkező hét kviddicsedzésein, amiről elég hangos véleménye van, ha azonban megint utolér a balszerencse, teszem azt, egy keserű drazsé képében, kénytelen leszek egy egész hétig az ő smink, valamint ruházati tanácsai szerint öltözködni, még ha ez olykor meg is sért néhány szabályt... Mindig irigyeltem az érzékét, amivel meg tudott jelenni, az én öltözködésemet inkább az ötletszerűség jellemezte, mert bár nem voltam kifejezetten fiús lány, valahogy mindig inkább hirtelen ötletek vezéreltek, mint alapos átgondoltság. Ezek alapján szinte kötelező lenne veszítenem, elvégre jól járok vele, de mégis, Minnie Balmoral semmit nem utál annyira, mint veszteni.

A helyszín tökéletes a kis játékunkra, kevesen járnak erre épp a terem ziláltsága miatt, egyébként sem hiszem, hogy túl sok ember érezne késztetést most hirtelen a pedantériája kielégítésére, amennyire nekünk kellett, már összepakoltam. A helyiség közepén két nagy párna, amit természetesen kölcsönvettem, a már emlegetett drazsék dobozai, valamint egy annyira azért nem komoly alkoholtartalmú pezsgő várakozik. Szélesen elvigyorodom az egyik szakadt kanapén félig eldőlve, ha arra gondolok, mennyire feldobja majd a lassan esőssé váló időben Alycia dühödt tekintete, mikor fel kell ülnie a seprűre, és neki kell látnia róni a köröket a számára teljesen értelmetlen időpazarlás gyakorlására... Mikor belép, a mosoly még mindig az arcomon ül, remélem, érzi, hogy nem adom magam a legkevésbé sem könnyen.
- A legjobbkor egy kis kézkrémre. - biccentek vidáman felé, aztán az édességre - Ha nem haragszol, hoztam inni is. Szerintem nem okoz nagy fejtörést kitalálni, hogy Rhodenbarrtól szereztem, de jobb nem tudni, ő honnan... mindenesetre nem túl komoly ital, szóval hacsak nem minden idők legtöbb alkoholos drazséját tartalmazó dobozait fogtuk ki, nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, ha meginnánk. A fogadás szabályait már megbeszéltük: ha legyőzöl, ami nem lesz épp a legkönnyebb, egy hétig a játékbabád leszek, ha én győzlek le téged, lelkesen látogatod majd az edzéseket... Készen állsz...?

Alycia Remington, a mai ellenfelem természetesen ezúttal is tökéletesen libben a tett helyszínére, és még valahol engem, az ebben az órában az egyenruhája esztétikai minőségével már a legkevésbé sem törődő diákot is arra késztet, hogy egy gúnyos mosoly kíséretében igazítsam helyre az ingem kissé félrement nyakát. A rövid tollászkodás után lelkesen fordulok felé, már előre örülve a magamnak borítékolt győzelem reményében.
- Elnézést, hölgyem, bocsássa meg az udvariatlanságom... - hajolok meg színpadiasan, aztán kuncogva láthatatlan kalapot emelek - Igen, tartozott nekem még egy kis szívességért. Igazából elég szórakoztató vele üzletelni, ha tudod, mikor viccel, és mikor gondolja a kis megjegyzéseit komolyan. Csaknem ismered közelebbről...?
Követem a párnákhoz, és a szoknyámat elrendezve helyet foglalok, miközben azért még elmerengek a dolgon: még maga Demetrius sem sietett tisztázni a személye körül terjengő pletykákat, többet között ő javasolta az elsők között, mikor először hallottam gyomorforgató híreket magamról, hogy csak vonjam meg a vállam, mert a negatív reklám is reklám... Van valami az elvben, de míg egy korunkbeli fiúnak jól áll a sejtelmes, sok nő nevével szőtt koszorú a nyaka körül, én inkább a féltékenység és a jellememből adódó utálat áldozata szoktam lenni. Nem mintha utóbbira nem szolgálnék rá, ha valaki nem talál szimpatikusnak...
- Enyém a megtiszteltetés. - somolygok a kezdőszaván, aztán az arckifejezésén. Nem ígér sok jót, ha így indul, ugyebár... gyors mozdulatokkal kibontom a dobozt, és egy kis sóhaj kíséretében a számba veszem az első, egyébként ijesztően tengerkék drazsét. Még nem akarom kiköpni, bár a vonásaim fájdalmasan undorodó grimaszba torzulnak, végül egy kínvigyorral nyögöm ki a konklúziót: - Tengervíz... nagyon ínyenc. Neked biztos megint valami finom jutott, bár persze lehet mondani, hogy jöhet még rosszabb...
Néhány lélekemelő lélegzettel később lenyelem az édességnek csúfolt sósságot, és rögtön az üveg után nyúlok, hogy letekerjem a dugót a tetejéről. Ebben a mutatványban szereztem némi gyakorlatot, így most is némán pukkan a tenyerembe, és máris megtölti a helyiséget az édes, hűs illat, ami a pezsgők csodálatos köntöseként szokta beborítani az olyan ünnepi alkalmakat, mint a mostani. A pohárról sajnos megfeledkeztem, így egy bocsánatkérő mosoly kíséretében kortyolok csak bele, és máris sokkal kevésbé tűnik borúsnak az előttem álló egész doboz válogatott borzalom, ha ilyen csodálatos itallal űzhetem tova az ízüket.

Miután nem számítok a kérdésre, csodálatos balszerencsém kihasználja a lehetőséget, és láthatatlan kezeivel megbillenti az üveget - rögtön koppan is előttem, ahogy hirtelen leteszem, és némiképp könnyes szemekkel mosolygok barátnőmre.
- Miből gondolod, hogy tetszeni akarok valakinek? - ne is figyeld a tekintetem, nem olyan fontos az - Egyszerűen tudom, hogy boldoggá tenne, ha végtelenített beszéd keretei között szólhatnád le a szerinted nem létező ízlésemet, majd rám aggathatnád a megfelelő darabokat. Nem szeretem, ha nincs tétje a játéknak, ezért mentem bele a feltételbe, a reputációmnak pedig már az sem ártana, ha holnap rózsaszín miniszoknyában kellene megjelennem valahol, ugyanis mint tudjuk, Gallagher a tavalyi szakításunk után többször is kijelentette, hogy McGalagony irodájában részesítettem mindenféle örömökben... De azért áruld el, hogy képzelted el az átalakításomat? És persze az is érdekel, van e saját seprűd, vagy iskolait kell majd használnod a csodálatos győzelmem után...?
Kissé visszanyerem a magabiztosságom a monológ végére, szórakozott mosollyal, az ajkamra harapva veszem ki rögtön a következő darabot, és be is kapom: ezúttal Fortuna sem viselkedik úgy, mint egy kidobott szerető, és a nyelvem alatt egy limonádé árnyalatai bontanak szirmot. Várakozó kíváncsisággal tekintek Alyciára, és bár tudom, hogy ebben a körben jó lapot sikerült húznom, azért még egy egész doboz várakozik előttem...

Demetriusról mindig furcsa beszélgetni... már évekkel ezelőtt is furcsa eleme volt a társaságunknak, és tulajdonképp Grisammel volt igazán jóban, én egyszerűen rájöttem, hogy milyen szabályok alapján játszik, és ha szükségem volt valamire, belementem egy-egy alkuba. Sok lányt ismertem, akik nem láttak a kulisszák mögé, viszont sok mindent megadtak volna azért, hogy a mindig tökéletes egyenruhája alá nézzenek... Amennyire értesültem a későbbiekről, volt köztük, akinek sikerült, de nem egészen úgy, ahogy eredetileg eltervezte. Demetrius finom vonású arca mögött olyasmi rejtőzött, amiről az udvarias emberek nem beszélnek fényes nappal, és egy titkára rájöttem, hamar arra a következtetésre jutottam, hogy a többit jobb nem kifürkészni. A saját egészségem érdekében.
- Demetrius érdekes alak. - nyúlok közben már újra a dobozba, az ujjaim között forog a sok kis színes játékszer - A szó mindkét értelmében... De egyébként amire célzol az ismeréssel... Tudod, hogy mit mondanak rólam. Egyik sem igaz. Vannak tapasztalataim, de semmi igazán konkrét.
Zavartan félresimítok egy tincset az arcomból, és a nyelvemre teszem az aktuális, fekete szemet. Nem kis rettegéssel harapom ketté, de ekkor jön épp Alycia patkányszőrös mutatványa is, így kis híján félrenyelek a nevetéstől, és mivel ezúttal ritka szerencsém van megint, a fekete szeder íze örvénylik csak a számban.
- Mikor kóstoltál patkányszőrt, hogy ilyen biztosan tippelsz? - le is nyeltem közben a cukrot, nyúlok a következőért - Lehet, hogy jobb, ha nem tudom... Amúgy, el sem hiszed, mennyire osztom a véleményed. Nem is tudom, létezik e olyan férfi, akit csak egy kicsit is komolyan tudok venni, és aki esetleg túl is élheti ezt az érdeklődést a részemről. Minnie Balmoral nem egy életbiztosítás.
Míg a fogaim között pörög a drazsé-rémálom következő láncszeme, azért magamban cinkosul hozzáteszem, hogy legalább egy olyan embert ismerek, akire a kijelentés első fele mindenképp igaz, a másodiktól viszont megmenti a pozíciója. Azért alaposan meg kell fontolnom, mennyit árulok el, nem mintha már sok diáknak nem lenne saját verziója az esetről...
- Igen, rémlik, hogy említetted... párszor. Párszásszor. Valahogy, véletlenül mindig szóba kerül. - ártatlanul pislogok, amiről a rossznyelvek úgy tartják, hogy biztosan a bűnbeesésem jele - Viszont a megfogalmazás már annyira tetszik, hogy szinte fáj belegondolnom, hogy milyen öröm lesz téged látni körözni a pálya fölött. Emlékeim szerint viszont a fogadásunk kiterjed a szabadidőre is, valamint az egyenruhán kívül teljesen szabad kezet biztosít neked, nincs okod aggódni, hogy nem élheted ki a kreativitásod százhetvennyolc centin. - mutatok végig magamon büszkén, főleg, mert a számat nem valami borzalom, hanem csak egy semleges hideg, mentolos íz tölti ki. Ahogy érzem, a következővel már nem lesz ilyen szerencsém, és ahogy bekapom a rikító pirulát, el is fintorodom. Nem vagyok különösebben szakértője ennek a témakörnek, de biztos vagyok benne, hogy a döglött aranyhal is ilyen finom lehet...
- Aranyhal. Nagyjából két hete halott változat. Utálom ezt a játékot. - fintorgok, és rögtön az üveg után is nyúlok, mert ezt le kell mosnom valahogy.

- Pont McGalagony irodája...? Az idén már izgalmasabb kihívás, elvégre pozíciót váltott... Ha úgy érzed, jó ötlet portréalakok asszisztálásával szüzességet vesztegetni, akkor félek, nem sok esélyem van megtartani a rossz híremet ilyen erős versenyben... - leteszem a pezsgőt, és kicsit kényelmesebben helyezkedem el, majd némi mormolt anyázás után bekapom a következő falatot - És ha már vesztegetés... tudom, hogy nincs a Roxfortban méltó férfiú erre a kegyre, de találkoztál valaki izgalmasabban a nyáron, akivel el tudod képzelni? A repülésre ígérem, visszatérünk a győzelmem pillanatában, mert láttalak már repülni, és az a benyomásom, hogy lehet, hogy még seprű nélkül is jobban menne.
Cinkosul elvigyorodom, de némiképp azért elrontja az összhatást, hogy egy áporodott könyvekre emlékeztető drazsét próbálok minél hamarabb feloldani a nyelvem alatt. Remélem, legalább Alycia jól szórakozik az arckifejezésemen, ha már a gyomrom dühödten tiltakozik a józan eszemmel karöltve, hogy adjam fel.
- Vigyázz, csak vigyázz... A házvezetőnk, Lutece, tudod, az új jóslástanárbácsi, nos, mint kiderült az unokabátyám. Kényelmes, igaz? Bár ettől még ugyanúgy kikapok majd, ha túl könnyelműen hódolok a dohányzás örömeinek. - sikerült néhány újabb korttyal lekísérni a rémes könyvaromát, a következő pedig egy kis piros  - Öhm... izé... arról hallottál valamit, hogy felgyújtottam a tankönyvemet az első SVK-n....?
A dráma minden kelléke összevág: a kis huncut drazsé egészen jó érzékkel chilis, az arcom a saját szavaimtól vérvörös, a pletyka pedig ezúttal tényleg igaz. Még próbálom menteni azért a menthetőt, és ráfogni az édességre a dolgot, de már rajta múlik, hogy mennyire hisz nekem.
- Hmmm, sosem bírtam jól a chilit... - próbálok csevegő hangon megnyilvánulni - De ő sem engem....

Mint aki versenyt készül futni az idővel, úgy pillantok magunk elé, a szétszóródott drazsék minden szeme egy új rémálom kezdete lehet... A tekintetem felszalad Alyciára, és csak egy ajkamra harapott mosollyal jelzem, hogy természetesen elfogadom az új szabályokat. Ha feladnám a kihívást, valószínűleg itt helyben megszűnnék létezni. Ujjaimmal megállítom a nekem szánt két kis csapást, és egy elegáns mozdulattal a nyelvemre helyezem őket. Soha nagyobb és epikusabb felvezetőt egy édesség elfogyasztásának. Legutóbb talán az idők kezdetén azt a bizonyos almát kaphatták be ilyen sorsdöntően...
- Nem válaszoltál a kérdésemre, de a hallgatás is elég beszédes. - körbepörgetem a drazsékat a nyelvem alatt, és próbálok hű maradni önmagamhoz, némi hunyorgás kíséretében - Iszapos víz és valami keserű. C-vitaminra emlékeztet. Csodálatos kombináció... De a tárgynál maradva, csak nem titkolsz előttem valakit...? Valakit, aki értékelné a kortárs művészetet az igazgatóiban?
Elég komoly lelkierő kell egyáltalán ahhoz is, hogy beszélni tudjak ilyen undorító ízek mellett, de sejtem, hogy követi majd ezeket még rosszabb is, elvégre egy ekkora dobozt elnézve nagyobb a valószínűsége a rossznak, mint a jónak. A kezembe veszek egy halottfehér, és némi tűnődés után egy bugyirózsaszín darabot, és Alycia tenyerébe nyomom, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy lassan térdre kényszeríthetem.

- Ha nem hallottál róla, szomorúan kell levonnom a következtetést, hogy Parkinson és a kis barátai nem túl hatékonyak idén, bár kíváncsi voltam, hogy jut vissza ezúttal hozzám az eset. - végre sikerült lenyelnem a maradékot, nem túl nőies grimaszok közepette - Khm, tulajdonképpen apróság volt, tényleg. Mondjuk, hogy lehet, hogy ismertem az idei professzor már az óra előtt, és mondjuk, hogy azt hittem, hogy mugli... mondjuk, elég váratlanul ért a felbukkanása, de ez kölcsönös volt, csak amíg én viszonylag megőriztem azt a kellemet és bájt, amiről ismersz ugye, az előttem lévő tankönyv spontán meggyulladt. Csak a szokásos kis részletek, semmi izgalmas.
Ártatlanul pislogok, és rögtön kortyolok is néhányat az üvegből, mintegy jelezvén, hogy tökéletesen ura vagyok a pótcselekvéseimnek, véletlenül sem szorulok ám ilyen kis elterelésekre. Tény, az egy emlékezetes tanóra marad mindannyiunknak, de ettől még igazán nem kellene úgy megmaradnia a köztudatban, mint a legváratlanabb esemény SVK alatt, elvégre volt néhány nagyon megkérdőjelezhető tanerő az utóbbi időben..
- Na jó, árulj el valamit, mert különben biztos rosszra gondolok. - parkolom le mellénk a pezsgő maradékát - TE mit gondolsz az új tanárainkról? És nem, nem a tanórai kompetenciáikra gondolok ezalatt. Túl egyszerű lenne, ha megmaradnánk a szakmai szinten. Leon... szóval Mr. Lutece miatt pedig ne aggódj, szinte bánom, hogy tavaly a világtörténelem legnagyobb Trollját hoztam össze, mikor olyasmiket jelent ki, hogy ő a tudomány embere, és idén új megközelítést akar a tárgynak a saját diákéveiben szerzett rossz tapasztalatok után. Ki nem örülne, hogy egy sherry és füstölőszagú bolond öregasszony helyett egy fiatal férfi, jól szabott zakóban avassa be?

A történelem számtalan nagy párbajt tart számon - Benvolio kontra Tybalt, Javert kontra Valjean, Lutece kontra Fawcett, hogy csak hármat említsek az elődök munkásságából, de talán még ők is irigyelnék a tüzet a szememben, amivel a következő drazsék felé nyúlok. Ez a kihívás épp most vált elsőszámú prioritássá, az inak megfeszülnek a mosolyomban, ahogy a küzdelemre készen mozdulok. Nem tévesztem szem elől a célpontot, hiszen a játék is a győzelemért folyik, nem kevésbé szórakoztató a koncentrált vágytól, ami győzni kíván.
- Nos, hercegnő, remélem, nem felejtetted otthon a selyemzsebkendőt, mert szomorú lenne, ha úgy érni a veszteség híre. - mosolygok Alyciára - Egyébként mi a baj a varázstalanokkal? Már a logisztikai problémákat kivéve, persze. Hidd el, közelebbről ismerem az aranyvérűek világát, mint érdemes egyáltalán ismerni, és nem valami otthonos hely.
Tulajdonképp az ezután elhangzó megjegyzések vezetnek oda a táncban, hogy a felvont szemöldök és huncut mosoly mögött feltűnjön a vadászat valódi suttogása - mindketten büszkék vagyunk, ez már egy hangos ígéret a készülődő háborúra, főleg, hogy Willow neve ismét feltűnik közöttünk. Választhatnám azt, hogy hagyom elszaladni a pillanatot, mintha mi sem történt volna, csak és kizárólag az édességre koncentrálva, de olyan rég volt alkalmam a szavaim fegyverét a kezembe fogni..
- Kinéztem magamnak...? Minek nézel engem, kedves barátnőm...? - mintegy megszokásból, a szemkontaktust tartva kapok be egy égővörös darabot - Ősi népi gyógymód: cserepes a szád, nyalogassál fűzfát? Egyébként megköszönöm az előrelátásod, Fawcett tanárúr sokat jelent nekem, mint barát, és habár ezt nem mondhatom el Mr. Quintonról, biztos vagyok benne, hogy nem játszol a tűzzel, ha tudod, nemcsak megégethet, de hamuvá változtathatja az egész világod.
Sosem hittem volna, hogy ezeket a szavakat kimondom majd egy barátomnak, de a kocka már az előző tanévben is túl gyorsan pördült a játéktábla egyik végéről a másikra egyszer végleges vereséget, máskor fényes győzelmet kipörgetve magából, hogy nem lep meg a hirtelensége. Talán túl védelmezőn lépek fel...? Willow esetében érthető, gondolok rá, miközben az ujjaim az üveg nyakára fonódnak, de Quintont nem ismerem közelebbről, mégis, már az első lendületem oda vezetett, hogy fel akarjak lépni a tanári kar védelmében. Minden bizonnyal megőrültem... senki nem fenyeget senkit, semmilyen szempontból. A háború túl nagy kézlenyomatot hagyott rajtam, mással nem tudom megmagyarázni a finom, puha szavakba rejtett szándékot.

- Persze, ez kizárólag elmélet, igaz? - figyelek a kezére, ami szétszórja az édességet előttünk - Szerintem csak az én páratlan és mesebeli balszerencsém vonzhatta be a létező egyetlen kézkrém ízesítésű cukorkát, te megúszod majd. Hmm, na ez látod jó kérdés... idén nyáron valahogy kimaradt az életem egyébként nagyon fontos része, az építkezésekre járás. - megenyhül a mosolyom, és felé nyújtom a pezsgőt a köhögés miatt - A cseresznyevirág finom lehet. Belőle készült teát ittam már, de még sosem gondoltam rá úgy, mint ami szárnyra kelhet a gyomromban. Még mindig odavagy a cseresznyéért...?
Emlékszem, egyszer szóba került közöttünk, mit is érzünk pontosan az Amortentia fölé hajolva. Lumpsluck professzor komoly kedvet csinált az érdeklődők számára a megfőzésére, persze erre nem került sor, de attól még számtalan észrevétellel gyarapodtunk. A cseresznye az egyik illat volt, amit most a drazsékat felém nyújtó barátnőm érzett. Kíváncsi vagyok, vajon milyen illatok ölelnének körbe, ha most elém kerülne...? A csokoládé édessége bizonyára változatlan, a cigaretta baljós füstje is tovább kísér... akkor valami halvány parfümöt is éreztem. Míg a nyelvemre illesztem a két újabb drazsét, belegondolok mélyebben is, de aztán elönt a felszabaduló keserűség, és muszáj a szabályos légzésre koncentrálnom, mielőtt az egészet az ölembe köpöm, vagy valami még rosszabb..
- Isap... - nyökögöm valahogy ügyetlenül, bár igyekszem, hogy a sötétzöld a legkevésbé érjen a szám bármelyik részéhez - Meh... és... fa. Hál istennek fa. Azt hiszem... a kérge talán. Ettől nem lesz sokkal jobb, de talán nem lesz cserepes a szám.
Nagyot nyelek, és ugyan még öklendezési kényszerem van, az arcomat kényszerből legyezgetve próbálok önmagam maradni. Ha eddig kibírtam, ezután is ki fogom, ha feladnám, a következő mozdulataim akár az önmagam tóbafojtásához is vezethetnének. Kiválasztom a két, színre megegyező, de árnyalatra ég és föld fekete drazsét, és nem túl finom mozdulattal a másik elé gurítom. A sötétebb, olajzöld fénnyel csillogó fenyegetően hever közöttünk, a másik, inkább vöröses beütéssel megáldott nem kevésbé győzi meg az embert arról, hogy nem érdemes a szájába venni.
- Biztos finomabb, mint a kézkrém... - nevetek fel halkan, már egészen őszintén sajnálva Alyciát ezekért - De ígérem, felkísérlek a Gyengélkedőre, ha szükséges lesz, és továbbítom neked a hódolóid jobbulást kívánó levélözönét.

  Alycia békítő hangjára egy kicsit mintha magamhoz térnék, nem mintha ideges lennék, vagy elvesztettem volna a kontrollt, csak... nem is tudom, mi ütött belém. Sosem jellemezne senki anyaoroszlánként, és ugyan szoktam szétszórt lenni, kavargó, mint az őszi szél, ha felkapja az ember haját, táncot jár vele, aztán kusza rengetegként maga mögött hagyja összefonva - de túlféltő? Zavartan a fülem mögé tűröm a szálakat az arcom mellől, és ha akarnám, vagy hagynám, talán még bűntudatom is lehetne. Semmi okom nincs ezt komolyan venni, sőt, épp ellenkezőleg.
  - Honnan tudod, hogy nem épp a tudás és a tapasztalatok vonzóak...? - játékosan az ajkaimra harapok, visszatérve az eredeti, barátságos hangnemhez, amitől el sem kellett volna szakadnom - A világ varázstalan férfiúi szomorúak lehetnek, hogy lemaradnak rólad. Oké, nem firtatom a dolgot, valahol érthető is. Hasonló... gondban voltam az első napokban, ugyanis megismertem valakit nyáron, de az illető mugli, és ezért szenvedtem egy sort, hogy fogjuk tartani a kapcsolatot. Szóval igen, megértem, hogy nem hiányzik a logisztikai mizéria a férfiak körül is. Bőven elég ez mondjuk nyaraláskor, vagy ilyesmi. A testvéreim sem tudják, hogy boszorkány vagyok, már a szó klasszikus értelmében, és ha egy kicsit jobban figyelnének rám, rég elárultam volna magam.
  Nem akarok kitérni arra, hogy az a mugli azóta nagyon is varázslónak bizonyult, mert még mindig próbálom mérsékelni az esetlegesen elszabaduló pokoljárás mértékét, ha valaki összekapcsolja a két történetet. A hivatalos verzió úgy szól, hogy Leon révén ismertem meg, aztán valahogy nem került szóba, hogy varázsló, és pont. Minnie szépen mosolyog, és az időjárásról, kviddics-idényről, testvérekről érdeklődik a továbbiakban. Kényelmes és megnyugtató kilátások.

  - Az eper? Nem lep meg. - mosolygok tovább, a drazsék között körözve az ujjammal - Licsi? Málna? Valahogy mindet el tudom képzelni hozzád. Fura arról beszélgetni, hogy az embert hogy jellemzi egy gyümölcs mondjuk, de ha valaki egyszer, mondjuk a Mungó zártosztályáról kiszabadulva megkérdezni, milyen gyümölcs jut rólad eszembe, ezeket mondanám. Na és, szerinted én milyen gyümölcs vagyok?
  A játékos oldalam dobja oda neki a bolondozás apró, csörgő kis labdáját, szórakozásra invitálván a velem szemben ülőt. Nyilván megszokta már a néha furcsa ötleteimet, bár ezekből nem szokott olyan katasztrófa kisülni, mint általában elsőre hiszik. Néha megáll egy-két óriáskerék, felrobban néhány wc, de ez járulékos veszteség.
  - Hagyjuk is a ragadozókat... Natalie egész héten azzal szórakoztatott, hogy szerinte az egyik alsóbb évesünk biztosan vérfarkas, és egy éjszaka ránk töri majd az ajtót, hogy felzabáljon mindenkit. - cinikusan sóhajtok egyet, de aztán mégis újra elmosolyodom - Megnyugtattam, hogy először úgyis engem esz majd meg, mert nem vagyunk jó viszonyban. lehet, hogy öregszünk..? Egyébként tényleg nem kaptál? Tavaly előtt, a hülye szívecskés gnómok idején sem? Csak azért nem rúgtam bele abba, amelyik hatodszor is elregélte nekem Gallagher szerelmes versét, mert akkor még tetszett a srác. Így utólag kevés volt az a rivalló, amit a szakítás után kapott...
  Míg ezen merengek, meg Oliver arckifejezésén, amit akkor vághatott, amikor megkapta, Alycia megelőz, és rögtön elegánsan vissza is adja a lehetőséget. A revans cseppet sem dob fel, előre undorodva veszem át a világoskék és a lila drazsékat, imádkozva az általam ismert istenségekhez, hogy ne jöjjön rosszabb a korábbiaknál.
  - Beléd is! - a számba dobom mindkettőt, míg kicsit keserűen nézem, hogy ő a pezsgővel mennyivel jobban járt. Két üveget kellett volna hozni... na jó, ha logikus döntéseken gondolkozom, eleve nem kellene ezt játszani, mikor tudom, hogy milyen nyomorultul fogom magam érezni utána, főleg, ha a végszó mondjuk megégett pergamen, vagy ilyesmi lesz. A fogaim alatt ügyetlenül csikordul a két szem, az egyik olyan, mintha selymet szopogatnék, és nem valami kellemes a nyelvre tapadó érzete. Grimaszolok megint, de akkor a kék is bekapcsolódik, és valami egészen különösen keserű összhatásban egyesül a párjával. Az istenek továbbra sem fogadnak a kegyeikbe, ez most már nyilvánvaló.
  - Ööö. Nem számoltam. Eggyel le vagyok maradva, azt hiszem. - bár fizikai fájdalmat okoz ennek a kimondása - És igen, egyezzünk ki abban, hogy ha nem akarjuk tovább kínozni magunkat és egymást, akkor mindenki nyer és mindenki veszít. Szorítsd majd össze a fogad, és képzeld magad elé Potter, Cooper vagy Hale edzett hasizmait, úgy mindjárt könnyebb lesz. Mielőtt kérdeznéd, fogalmam sincs, hogy az van e nekik, a másodikkal szoktak hírbe hozni, de annyira igaz, mint a sztori, ahol állítólag megszöktünk, hogy a faluban csináljuk. Nem vall valami komoly kreativitásra, nem igaz...?

   Muszáj nevetnem Alycia álláspontján - annyira jól összefoglalta magát ezzel a pár mondattal, hogy igazán elfelejthetem a gyümölcsöket és egyebeket, ennél tökéletesebb véleménnyel nem tudnék előrukkolni őt illetően. Szórakozottan odébb görgetem a lassan kiürülő pezsgő dugóját, az begurul az egyik félretolt kanapé alá... épp úgy, ahogy a gondjaimat szeretem intézni. Bizonyos dolgoknak jobb elfelejtve maradni.
   - Demetrius örömmel hallaná... De tudom, téged hidegen hagy. - ártatlan képpel pillantok fel rá, inkább már csak húzva egy kicsit az agyát - Az utóbbiban igazad van. Imádnivaló bolond gyerek lesz belőlük. Ezért pedig érdemes bármit feláldozni.
    Érdekes, hogy épp erről és épp most beszélgetünk....
   - De, akár lehetnék zöldség is. - mosolygok az ötletes válaszán - Egy tökfej, ha kézenfekvő hasonlatokat keresünk. Franchiás? Csak vigyázz, ha elhangzik a 'francica' kifejezés, fájdalmas véget érhet a kviddics-karriered.
    Franciás? Még sosem gondoltam rá igazán. Mármint igen, a családunk szövevényes történetének mély, és igazán érdekes gyökerei mind lenyúlnak Franciaország földjébe, mélyen átszőve és átitatva azt intrikával, szabadság utáni oldhatatlan vággyal és szenvedéllyel, de valahogy még nem vontam le a következtetést, hogy ennek valahol tükörképe vagyok én is. Biztosan mozgok azon a földön, folyékonyan beszélem a nyelvet, bár ez utóbbit inkább köszönhetem a kényszernek, még ha egyébként örömet is okoz. Azt hiszem, tetszik ez a jellemzés. Közelebb hozza hozzám a múlt szép részét..
   Hála istennek, döntetlen lesz a végeredmény, amivel még nagy nehezen az én idézőjeles büszkeségem is képes kiegyezni. Elég hangos sóhajjal nyugtázom, hogy a maradékot már semmiképp nem kell magunkba termelnünk, hogy aztán egész éjszaka gyűlöljem saját magam az ilyen jellegű megmozdulásaimért. Kissé undorodva figyelem, hogy Alyciába még mindig fér valahova ebből a színes kis borzalomból, de ha mondjuk megkínálna, biztos, hogy mosolyogva dobálom meg vele. Most megint egy évig béke és csend lesz, én meg azt is elfelejtem, hogy létezik ez az édesség..
   - Rendben van. Ha a pezsgő nem dob rajta, benned van a hiba. Elég nemes volt ahhoz, hogy a vállára támaszkodva ódákat zengj a szülőföldjéről... - somolygok a kis hasonlat alatt - Te pedig készítsd a seprűd. Meg a sebtapaszaid.. Egyúttal bebizonyítom a muglik nagyszerűségét is.
   Mosolyogva intek még utána, aztán inkább lehúzom a maradék pezsgőt. Ha ezek után képes leülni vacsorázni, akkor azt hiszem, nem is kérdés, melyikünk nyerte volna valójában ezt a játékot... Korábban cigarettát emlegettem. Nos, igen, kevés olyan alkalom van, amikor nem örülök a lehetőségnek, de most szinte mintha az élet térne belém vissza, ahogy végre rágyújtok a szálra. Mondják, hogy a győzelem édes... De ha már választani lehet, ezúttal legyen inkább füstízű. Holnap Alycia is megtapasztalja majd, csak az arca körül süvítő ködös szél formájában - én pedig várhatóan a szemem körül izzó füstös karikákként.

          Egy könyvet tartok a kezemben, nem is tudnám letagadni, hogy mennyire a hatása alá kerültem. Még vacsora közben is azt néztem, és nem is bánom, hogy ez így történt. Mondjuk, nem kerülte el a figyelmem, hogy néhány diák lopva sandít rám, aminek valószínűleg több köze van ahhoz, ami Minervával történt az első svk óráján. Oké, talán paranoiás vagyok, elvégre csak baleset volt, és azóta sem történt semmi olyan, ami miatt bárkinek gyanús lehetne ez az egész.
          Ahogy kilépek a nagyterem ajtaján a saját tantermem felé megyek, hogy előkészítsem a nyolcadévesek óráját, és kicsit alaposabban át tudjam gondolni, hogy mit is fogok mondani Edevane kisasszonynak a kérdésével kapcsolatban. Van már nagyjából elképzelésem, de a végleges megoldást úgyis csak ő tudja megadni majd.
          A könyvem még mindig a kezemben van, csak néha pillantok fel belőle, ahogy elhaladok néhány diák mellett, akik rám köszönnek, és néhányukkal még szót is váltok. Az egyikük még félre is von, hogy megbeszélhessük a büntetését, de akármivel is próbálkozik, esélytelen, hogy elengedjem neki. A figyelmetlensége, amivel egy diáktársa életét tette kockára, majd az utána mutatott szemtelensége, együtt eléggé kiverték nálam a biztosítékot. Dupla adag büntetőmunkát kapott, és elbeszélgetést a házvezetőjével. Már majdnem elérem a tantermemhez vezető lépcsősort, mikor ismerős hang üti meg a fülem. Ismerős? Itt mindenkié ismerős, de az övé a legjobban. Befordulok a sarkon, és szembetalálom magam Mimivel és Remington kisasszonnyal.
          - Szép jó estét a hölgyeknek!
          Elmosolyodom, majd folytatnám is az utamat, de mikor meglátom őket, akkor megállok egy pillanatra. Minnie-t elég sokféle ruhában láttam már, nem tagadom, Párizsban volt a legszebb, de most… Most olyan más, és olyan gyönyörű.
          - Nagyon csinosak. Csak nem titkos buli készül éjszaka a Roxfort falain belül?
          Nekitámaszkodok kicsit a falnak, és onnan nézek rájuk, de csak egy pillanatra. Alaposan végigmérem Minnie-t, nem is tudnám letagadni, úgy legeltetem rajta a szemem. Egy pillanat alatt elvörösödöm, nem akartam ennyire feltűnően ezt tenni, mások előtt.
          - Nos, örülök, hogy összefutottunk, további szép estét!
          Összekapkodom magam, és elindulok egy megbotlás után a termem felé. Még visszanézek egyszer, amikor is tekintetem találkozik Minnie-ével. Akkor elmosolyodom, de ettől meg majdnem nekimegyek egy másik diáknak. Bocsánatot kérek tőle, majd összeszedem magam és ezúttal sikerül is eljutnom a lépcsőig, onnantól pedig még egy botlás után a termembe.

---

Köszönöm a meghívást. :)