|
Cím: Galéria Írta: Mrs. Norris - 2015. 02. 09. - 13:35:29 Ez szintén egy elég nagy terem. Kör alakú az egész helyiség. A mennyezet tulajdonképpen egy freskó. A híres Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának tökéletes mása fedi, ám pont ott, ahol az Úr és Ádám keze összeérne, egy hatalmas lyuk tátong. A falakon a Roxfortba járó isteni tehetséggel megáldott diákok rajzai, vagy festményei függenek alá. Teret adva a tehetséges diákok szárnybontogatásainak. A teremben nem csak festmények, rajzok, de híres szobrok másai is helyet kaptak. Ilyen például a Diszkoszvető szobra, de ilyen volt Nikének, a győzelem görög istennőjének a fej nélküli, pontos, arányos mása is. Cím: Re: Galéria Írta: oliverd - 2016. 12. 04. - 10:15:55 Mikor én festek, a tenger tombol. Mások csak pancsolnak a fürdőkádban. +16 Felpattogzott festék és csiszolt ívek. Meg-megmozdulni látszó faragott alakok és tekintetemet követő festett szemek. Apám mindig is művészetkedvelőnek nevelt, meglehet nem azzal a szándékkal, hogy érzelmes művészt neveljen belőlem. A művészet kultúra, a kultúra pedig kifinomultság, ami elengedhetetlen attribútum az arisztokrácia világában. Hogy értékelni lehessen puszta színező anyagok nyomát a vásznon nem elég a szépérzék. Fel kell ismerni benne a művészt, a mondanivalót és az alkotásvágy furcsán terhes szándékát, mely kierőszakolja magát a lényből, hogy megmutassa elméjének legrejtettebb zugait. A művészet egy közös nyelv, istenek tüze, ami megadja a halandóknak a halhatatlanság kecsegtető lehetőségét, hisz nem csak nevük marad fent mestermunkájuk létéig, de az abban hordott gondolataik és érzelmeik is. Szürkés szemeim kiéheztetett vadászkutya módjára vizslatják Albert Lynch teázó lányainak mását. Oly bájosan és szenvtelenül ülik körbe az asztalt, pőre bőrük sápatagán megcsillan a festett fény és bár szemükkel nem viszonozzák szemlélődő tekintetemet, kacérkodó mosolyuk elárulja, hogy látnak. A mágustanonc, ki meghamisította művet szép munkát végzett. Mozdulataik a megbűvölt vásznon épp olyan kecsesek, ahogyan valószínűleg a mugli művész is festette volna. Huncut kacajuk kifacsar és felébreszti ősi ösztönöm. Apám arra nevelt, hogy tiszteljem és szeressem a művészetet, még sem köszönném meg azt a büntetést amit azért kapnék, hogy egy megbűvölt festmény képes felkelteni potenciámat. Szégyellve ösztöneimet tovább is haladok és közelebbről szemügyre veszek egy festett koponyát, mely a puszta semmiben díszeleg. Egy kígyó fonódik át szemgödrén és jön ki száján. Elfog a hányinger. Tippelnem sem kell, hogy miféle ember festhette ezt és miért. A célzás egyértelmű és undoritó. Ennyi erővel festhetett volna egy vérző sárvérű feliratot is és már is helyben lennénk. Lám a művészet örömittas, kaján vigyora ez a festmény, hisz egy olyan gondolatot visz az örökvalóságba, melynek léteznie sem kellene. Már készülnék pálcámmal megsemmisíteni vagy legalábbis elcsúfítani a művet, mikor meghallom a kastély egy komor ajtajának hivalkodó nyikorgását. Mintha éljenezve ordibálná szét a világba: igen, itt jön valaki, nem teheted meg, te nem hagyhatsz nyomot. Ostoba ajtó. Ő lesz a következő. Bájos pőre bőr és vörös haj. Lám, az a rikácsoló ajtó megajándékozott és a kaján mosoly az én arcomra ül ki. Rég óta üldözőm már tekintetemmel a Fraser lányt és lám az ölembe dobta a kastély. Eljátszva, hogy észre sem vettem jöttét tovább bámulom a kanyarodó kígyó vonalait és megvárom míg érzékeli jelenlétem. Nem érzem magam rosszul gondolataim miatt, bár negyedévesekkel nem szokás kezdenem, de vele csupán egy év a korkülönbség. Bár őszintén szólva felbsz, hogy Hagen és Clar után megint egy vörössel fújt össze a szél. Halottam, hogy a Weasley-k szaporák, de hogy egész Európában szétszórták a génjeiket kicsit már sok. - Apád jól van? – váratlan kérdésem külső szemeknek furcsának tűnhet, de Fraserrel tudjuk családaink kapcsolatát. A rangos félvércsaládok mindig figyelték a másikat az aranyvérű nemesség nyomása alatt. Nincsenek titkok, pláne nem a Dealgoir-ok elött. Szegény apja megszenvedte az elmúlt évet. A fia árulása, az Azkaban, most pedig ahogy hallom van elég munkája… ami azt jelenti, hogy információi is. Bár kérdésem együtt érző kedveskedésnek hathat, ne felejtse el Ms Fraser, hogy milyen állat van taláromra hímezve. Cím: Re: Galéria Írta: Pandora Fraser - 2016. 12. 06. - 23:03:22 (http://66.media.tumblr.com/113b8292042bbdc1b0bd1b6aab051771/tumblr_nc0e22yyBH1qfv89lo2_250.gif) Oliver Dealgoir A megfáradt hétköznapok tompasága zsong az agyamban. Ha még egy könyvet ki kell nyitnom ma, esküszöm, hogy levetem magamat valamelyik toronyból. Persze ezt sosem lennék képes megtenni, ilyen gondolataim csak akkor voltak, mikor úgy tűnt, nem beszélhetek többé. Mikor minden veszni látszott. Ám végül megoldódott az is valahogy, tehát ez a házidolgozat-probléma is meg fog. Előbb-vagy utóbb, de az biztos, hogy nem ma este. Fáradt sóhajjal dörzsölöm meg az arcomat, kilépve a könyvtár ajtaján. Muszáj egy kicsit megmozgatnom elgémberedett tagjaimat, ezért is indulok egy röpke sétára a kastélyban. Agyam tompán lüktet a sok információtól, amiről úgy döntött, már nem képes befogadni. Nyikorgó ajtó, halkan koppanó léptek. Észre sem veszem azokat a hangokat, amiket a jelenlétem okoz. Már ezek is olyan megszokottan olvadnak össze a hétköznapok szimfóniájában. Ahhoz, hogy az agyamba tolakodó ezerféle egyszerre megjelenő gondolatot csillapítsam egy dologra van szükségem. És ez a zene. Ha nincs zene rajtam kívül, hát én vagyok a zene. Halk dúdolásom kíséri a csendes lépteimet; ujjaim a levegőben kalimpálva mímelik azt, hogy épp itt én játszom a melódiát. Belefeledkezem a muzsika varázsába, és egészen magával ragad, ujjhegyeim épphogy hozzá-hozzáérnek, egy csonka szobor hideg márványához. Libabőrös, kinyújtott karom fehérsége megvillan. Aztán csend. Hirtelen hallgatok el, amint meglátom. Kezem elegáns mozdulatba dermedve áll meg a levegőben. Ajkam elnyílik, pislogok párat, mire rádöbbenek, hogy nem csak a fények trükkös játéka az egész, hanem tényleg nem vagyok egyedül. Mindezt igazolja Dealgoir kérdése is. - Mi? - kérdésem tétova, karomat leeresztve simítok végig a szobor poros felületén. Ismét pár pillogás következik részemről. - Iiigen, jól van – vonom meg a vállam, elvégre nem érkezett semmi nyugtalanító hír apáról. Legalábbis nem tudok róla, hogy az utóbbi időben szokásos túlterheltségen kívül komolyabb baja lenne. Remélem nem azért kérdezi a mardekáros, mert ő viszont tud valamit, amit én nem. Barna szemeim az imént tapogatott szoborra vezetem, szemügyre veszem a vonalait, és néhány kósza pillantás után tekintek ismét fel az idősebb iskolatársamra. - Vagy te tudsz valamit, amit én nem? – a szavaim között bujkáló nyugtalanságot sehogyan sem tudom elrejteni. Szemöldökömet ráncolva lépek közelebb. Nem szeretnék semmi kétségbeejtő hírt megtudni apáról. De biztos vagyok benne, hogy ha valami komoly baja lenne, akkor anya írt volna. Ugye? Ugye írt volna? Cím: Re: Galéria Írta: oliverd - 2017. 03. 07. - 09:31:41 Mikor én festek, a tenger tombol. Mások csak pancsolnak a fürdőkádban. Eperszín ajkai állkapcsa finom mozdulatával eltávolodnak egymástól. Szájának sötétjében felfedezni vélem kicsiny, rózsaszínes, játékos nyelvét mely jó ég mi mindenre lenne jó más szituációban. Ahogy szemei szépen elkerekednek a mogyoróbarna íriszek előtérbe kerülnek ellopva a dicsfényt a beszűrődő fényben megcsillanó vöröstincsek zuhatagjáról. Szeretem mikor puszta jelenlétem ily finom, istennők alkotta, apró hatásokat vált ki, melyekben megnyilvánul a szabadakarat és a felette uralkodó, ősi ösztön. Az ösztön, ami képes felül írni a döntéseket, ami az arcunkra írja igazi gondolatainkat és ha csak egy pillanatra nem figyelünk képesek vagyunk oly módon neki szentelni életünket, hogy a pillanatnyi boldogságok hevében meg is feledkezünk a tényről, hogy van életünk. Apró cinkos mosoly veszi át az uralmat arcom izmain válaszára. Furcsa azt mondani bárkire is, hogy jól van, aki ilyen személyes tragédiákat él át. Vagy ez csupán egy puszta helyzetjelentés lenne? Jobban van, mint volt, de nincs jól? Akárhogy is, ő ismeri az apját nem én, én pusztán családjának apró titkait tudom – bár jól lehet, hogy a naiv oroszlános lány nem is feltételezi, hogy bárki ebben a kastélyban tisztában lenne a Fraser család viselt dolgaival. Valahogy néhány ember képes elhinni a világról, hogy az nincsen tisztában az őt érő sorscsapásokkal vagy éppen azoknak a súlyával. Még is kérdőre von. Elbizonytalanodik saját világképében és feltételezi, hogy a kígyó birtokolja a tudás almáját. Milyen bájos is ez az egyszerű naivitás. Mint egy kisgyerekkel, elhitetni, hogy elvetted az orrát, közben pedig csak kisebbre bűvölted. – Én? Én nem tudok semmit – mosolygok kacéran és bal lábamat térdmagasságba emelve, hátammal egy szélesebb, két festmény között tátongó üres faldarabnak dőlök. Zöld-ezüst pulóverem hátsó részét bár belepi a hidegkőpor a tisztitó bűbájok következtében le is szál róla, mely halvány füstös hatást kelthet köröttem. Mint füstölgő démon a gyóntatószékben. – Nehéz a munka az Azkabanban? – tartok édesapájánál a témát s közben juharfa pálcámmal ütemesen játszom combomon – Tizenhárom szökevény gyorsan visszavetheti az aurorok presztízsét, pláne most, hogy szélnek eresztették a dementorokat… – . Próbálom megvillantani tudásomat, arra számítva, hogy így kikerülhettem, hogy a negyedéves lány hazugságokkal dobálózzon. Bár ezeket az információkat pár szalagcímből is idézhettem volna, hiszen a nemhogy a Reggeli- de az Esti Próféta is világgá kürtölte a hírt... kivéve egy íróját. – Pláne szegény apád, aki maga is raboskodott… - viszem be az ütést, hogy érezze beszélgetésünk súlyát. Ezt nem írták meg az újságok. Nem teregették ki a szennyest, pedig hír értéke lett volna. A szemfülesebb mágusok felfedezhették volna a minisztériumi közlönyben, a rangos nevet, ami a Sötét Nagyúr uralma alatt elítéltek listáját közölte, de a legtöbb ember át se futotta Potter győzelme után ezeket a listákat. Egyszerűen megsemmisítették feledve a múlt sötét árnyát, pedig lám ezek az árnyak mennyire fontos momentumot szülhetnek egy-egy beszélgetésben, nem igaz Ms. Fraser? Cím: Re: Galéria Írta: Pandora Fraser - 2017. 03. 09. - 12:40:03 (http://66.media.tumblr.com/113b8292042bbdc1b0bd1b6aab051771/tumblr_nc0e22yyBH1qfv89lo2_250.gif) Oliver Dealgoir A korábbi, kusza gondolataimat rendezendő csendes harmóniának nyoma sincsen. Mintha a mardekáros a puszta megjelenésével fújta volna el a gondtalanság óvó burkát. Ezzel ellopva tőlem azt a pár pillanatot, mikor kiszakadhatok porosodóan szürke, baljós világomból. Nem kéne nyugtalannak lennem, nem igaz? Hiszen Dealgoir is csak egy diák, még akkor is ha két évfolyammal fölöttem jár. Mégis talán az ősidők óta burjánzó mardekáros-griffendéles gyűlölet váltja ki belőlem ezt a hatást. Nem tudom, de az tény, hogy kiráz a hideg attól a pillantástól, amivel végigmér, attól a mosolytól, ami arcára kúszva hirdeti a tudás semmi jót nem jelentő fajtáját. Tétova válaszolgatásomra elönt a düh, amiért képtelen vagyok végre határozottabban felelni. A bizonytalanságom még engem is megrémiszt néha. Pár lépést hátrálva figyelem, amint porból származó füstbe burkolja alakját. A sarkam beleütközik az előbb tapogatott szobor talapzatába. Nem fájdalmas, de ahhoz éppen elég, hogy egy fintor suhanjon át arcomon. Pilláimat lesütve állok, megrázom a fejemet, majd hirtelen tekintek fel. - Szerinted volt olyan, hogy valaha is könnyű volt az Azkabanban dolgozni? - a feleletem kérdésre kérdés. Senki nincs szívesen rabok, dementorok közelében. A szökevények emlegetésére csak megrezzen a szám sarka. Nem. Nem könnyű neki, nyilván nem az, hogyan is lehetne. De csak szemeimet forgatva horkanok fel. - Apát nem érdekli a tekintélye, a befolyása, annyi számít neki hogy a szökevények visszakerüljenek a helyükre - Gratulálok Panda, ismét nem gondolkodtál, csak beszéltél; apa igazán jólelkű és tényleg az fontos dolgokat tartja szem előtt, de ez tulajdonképpen köztudott. Megrázom a fejemet, tekintetemet mereven a padlóra szegezve. Jobb lesz, ha egy kicsit lehiggadok, nem tudom Oliver mit akarhat, gyanítom, hogy puszta szórakozásból emlegeti a családomat. Legalábbis remélem. Egy higgadt sóhaj hagyja el félig elnyílt ajkaimat, ezzel is nyugtatva magamat. Majd szemeim ismét a mardekáros arcára rebbennek, a harag szikrája csillog bennük, ahogy rátekintek. - Elég! - felcsattanásom hirtelen és hangos. Eddigi elhaló suttogásom, és csendes beszédemhez képest fülsértően eltérő. Pulzusom megemelkedik, szaporábban kapkodom a levegőt, és érzem a doboló, éltető szívemet a bordáim ketrecében. Fogalmam sincs, honnan tudhat róla, nem mondtam senkinek, és az újságok sem teregették ki annyira. - Elég - ismétlem meg csendesebben, miközben határozottan közelebb lépek a falat támasztó diáktársamhoz. Különös kis tánc ez, egyszer, mint riadt őzike hátrálok, máskor meg támadóan lépek előre. Nem ártana eldönteni, mit is akarok. - Apát csak hagyd békén… - barnáimat belefúrom a szürkéskék íriszekbe. Szeretném, ha a pillantásom határozottságot mutatna, de félek csak a kérlelő bánat sugárzik belőle. Nem tudom pontosan mikor kerültem ennyire közel hozzá, csak az tűnik fel, hogy a kezdeti távolságtartásnak nyoma sincsen. Zavartan hátrálok pár lépést, jobb karommal átfonva a balt. Arcomat elfordítva indulok inkább egy másik festményhez, amin nincs más, csak a csillagos éjszaka lágy hunyorgása. Pár tincsem az arcomba hullik, de nem foglalkozom vele, csak ujjam hegyével simítom le a port a képkeretről, összedörzsölve azt két ujjbegyem között. Még most kéne elmennem, nem törődni tovább a mardekárossal, itt hagyni mindezt, hátat fordítani neki és a múlt árnyainak; elmenni. Kisöpröm a kósza fürtöket a szememből, amint tekintetem az ajtó felé villan. De nem mozdulok, valami mégis itt tart. Hogy mi, nem tudom; talán a kíváncsiság.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |