Roxfort RPG

- És te mit fogsz csinálni a vakációban Ella? – érdeklődik ujjongva Emily, miközben összepakoljuk a dolgainkat. Talán amióta itt vagyok a Roxfortban most van először, hogy a téli szünetben hazamegyek és nem itt a legkedvesebb otthonomban töltöm ezt. Mary Alice és Susan maradnak, kettesben.
- Szeretnék megismerkedni a Gyógyítással. Már írtam levelet a Szent Mungó-nak– kezdek bele a közepébe.
- Tényleg?.. Az nagyon jó. Én a nagyszüleimnél töltöm ezt a vakációmat. Minden egyes rokonunk ott lesz idén. A nagyi elkészíti híres sütőben sült malac receptjét. A nagynénim pedig almás sütiket hoz. – meséli Emily, és közben nem veszi észre, hogy senkit sem érdekelnek az ilyesféle részletek.  
- Szerintem Susannak és Mary Alicnek lesz a legjobb vakációja. – szakítom félbe.
***
Otthon létem első hetében meg is kaptam a választ a Szent Mungóból. Segítenek nekem megismerni a gyógyítás minden csínját-bínját. Január elején várnak reggel tízkor a Szent Mungó Kórház üzletébe. Ott fogok találkozni egy ifjú orvossal, egy bizonyos Augustus Pye-al. Nagyon örvendek neki, csak fogalmam sincs, hogy mit vegyek fel egy ilyen alkalomra. Szeretnék jó benyomást kelteni, látszódjék rajtam, hogy igazán érdeklődőm a gyógyítás iránt, meg hogy felelősségteljes hölgy vagyok. Gyorsan számításba veszem mi található a szekrényemben. Néhány ruhát kipakolok az ágyra, ezekből fogok majd választani. Ahogy elnézem jó nagy halom lett. Tűnődve figyelem és az agyammal próbálom összekombinálni őket. Pár perc múlva segítségemre siet Emily.
- Hm. Nem, nem. Ez úgy tűnik mintha felszeretnéd szedni. – mondja az egyik kombinációmra amivel a tükör elé álltam. Talán igaza van, ez nem lesz éppen a befutó. – Nem. Ez sem jó. Jó lenne ha egy családi összejövetelre kéne menned vele... Ez meg amolyan pincéri.... Nem, ez sem...Az ötödik ruha után, végre megtaláltam a legmegfelelőbbet. – Szerintem ez jó. Nem túl elegáns de mégis, megfelelő. De talán a legfontosabb, hogy illik hozzád és téged tükröz. – mondja őszintén Emily.
***
Pontosan 10 óra előtt 10 perccel érek a Szent Mungó Kórház 5. emeleti üzletébe. A pultnál álló boszorkányhoz megyek.
- Élnézést. Egy bizonyos Augustus Pye-jal van találkozom. Megérkezett már? – a boszorkány csak erre a névre emeli fel a fejét nemet intve vele. Megköszönöm és leülök egy szabad asztalhoz.
Az ablakon bámulok kifelé meredten, amikor hirtelen valaki mellém lép és megszólít, elsőre kicsit megrezzenek a megszólításomra. Senki sem szokott Oliviának nevezni, csak az otthoniak. Szikár, elegáns úriember áll előttem.
- Igen. Én vagyok Olivia Stane. – válaszolom megerősítve. Látom, ahogy szeme végig pásztázik rajtam. – Örvendek. – mosolyodom el. A bemutatkozása, inkább hivatalos, mint baráti. – Leülhet. – ő meg elfoglalja a velem szemben lévő széket.
-Egy kávé jól fog jönni. – a pultos lány felveszi a rendelésünket. – Köszönjük. – én először lehajtom a fejem aztán lassan belekezdek a mondandómba.
- Mint ahogy azt megírtam, szeretnék megismerkedni, a gyógyítás szakmával. Ötödéves Roxforti diák vagyok és lassan el kéne döntenem, hogy mihez szeretnék kezdeni a közel jövőben. – mikor elmondtam mindezeket elhallgatok és lassan belekortyolok a kávémba, amit a pincér az imént hozott ki. – Igen. Igen Tudok róla. – válaszolom idegesen kérdésére. Valamiért nagyon izgatott vagyok. – Persze, én is úgy gondoltam, hogy először az alapokkal kell megismerkednem. – Nagyon rossz, hogy még mindig ennyire zavarban vagyok egy férfi társaságában. Pedig azt hittem már legyőztem ezt a félelmemet valamennyire.
- Hát... az a helyzet, hogy én csak vakációkban vagyok elérhető a tanév többi részét a Roxfortban töltöm. De szeretnék, minél többet megtudni a szakmáról. Önnek mikor van ideje velem foglalkozni? – érdeklődőm kíváncsian. Közben folyamatosan az a kávémat bámulom, ujjaimmal a csésze fülén simítok végig.
- Nem nincs semmi baj. Elnézést. Csak kicsit zavarban vagyok. – vallom be félénken. Azt hiszem kissé ki is vörösödtem. – Maga szereti a munkáját? – váltok gyorsan témát. – Honnan jött, hogy ezzel foglalkozzon?

Miss Stane bíztató mosolya és beleegyezése után foglaltam csak helyet az ütött-kopott kávézói asztalnál. Az éjszakai munkában meggyötört testemnek jól esett az ülés, abban azonban csak reménykedhettem, hogy a látogatónk nem a karikás szemeimre figyelt fel. Azt hiszem, nem ez volna a legjobb módja a gyógyítószakma bemutatásának.
A másik kávé hamarosan megérkezett. A szőkehajú pultos lány hozta ki, hiszen más kisegítő jelenleg nem segédkezett. Most is úgy méregetett minket, mintha Miss Stane valóban a barátnőm volna, vagy legalábbis valamilyen intimebb kapcsolat kötne minket össze, de azt hiszem egy ilyen pletyka még mindig kellemesebb a valóságnál.
– Köszönjük – mondtam és halkan még odasúgtam, hogy majd kifelé menet rendezem a számlát.
Időközben Miss Stane belekezdett a történetébe. Megsajnáltam, hiszen bizonytalannak látszott és bár én az ő korában közel sem voltam hasonló helyzetben, együtt tudtam vele érezni. Ötödikre már biztosan tudtam, hogy gyógyító akarok lenni – ez persze Zaire hatása volt elsősorban –, s szilárdan ki is tartottam a vágyaim mellett.  
– A maga korában fontos volna minél hamarabb meghozni egy ilyen nehéz döntést  – vágtam közbe röviden. – Azonban azt javaslom, először a szakma alapjaival próbáljon megismerkedni. Ez lehetne az első lépés a jövője felé.
A mondandóm végére érve jöttem csak rá, mivel állok – illetve jelen esetben ülök – szemben. Miss Stane zavartnak látszott. Már korábban is feltűnt ugyan, hogy nem néz egyenesen rám, mikor beszél, de ezt fiatal kori, később esetleg kinőhető dolognak fogtam fel.
– Jól van?  – csúszott ki a számon, holott nem akartam megkérdezni.
Milyen vak voltam! Csupán ekkor értettem, hogy ez a kávéját bámuló lány mennyire is hasonlít az én egykor a Roxfortban tanuló, fiatalkori énemre. Bár valószínűleg nem ugyanazok a gondok nyomasztották, mint engem, mégis felismertem ebben a zavartságban a saját belsőmet és szerettem volna a segítségére lenni valamilyen formában.
„Igen, össze fogom szedni magamat” – ez a gondolat uralkodott el rajtam. Elhatároztam, hogy kedvesebb leszek és a lehető legbarátságosabban próbálok meg eltársalogni vele.
– Ne legyen zavarban, tőlem bármit megkérdezhet   – igyekeztem megnyugtatni és belekortyoltam a kávémba.
Gyorsan megválaszoltam a korábbi kérdését is:
– Engem azért jelöltek ki, hogy a segítségére legyek. Amennyiben úgy kívánja még ma megmutathatom az osztályon zajló munkát… arra viszont már most felhívom a figyelmét, hogy a látvány nem kellemes.
Őszintén szólva nem szívesen maradtam volna a kelletténél tovább a Mungóban ma már. Haza vágytam egy kellemes zuhanyra, majd pedig az ágyba. Nagy volt a hajtás éjszaka és csupán azért maradtam bent délelőtt, hogy Stane kisasszonyt fogadjam. Azonban nagyon együtt éreztem vele.
A Roxfort mellett többet akart megtudni a gyógyítószakmáról és ezt megértettem. Az ő korában én is kíváncsi voltam minden apró részletre, de ez igazán csak a főiskolán teljesedett ki. Miss Stane igazán szerencsés, hogy ilyen tulajdonsággal bír, sokat fog számítani a jövőjével kapcsolatban.
– Szeretem a munkámat  – ismertem el azt, ami azt hiszem nyilvánvaló. – Egy barátom nyomán választottam a szakmámat és egy pillanatra sem bántam meg. A főiskolán csak még inkább megkedveltem és a mai napig rajongok érte.
Ha nem lenne az életem a gyógyítás, akkor nyilván nem tölteném itt az éjszakákat és nem vállalnék el minden plusz munkát. Én ezt nem a pénzért teszem, hanem azért, mert segíteni akarok. Ez az én igazi küldetésem.
Próbáltam Miss Stane tekintetét keresni, hátha ezzel elnyerem a bizalmát.
– Ha attól kicsit kényelmesebben érezné magát, nyugodtan tegeződhetünk és szólíthat Augustusnak  – próbálkoztam, hátha megnyugszik. –  Biztosan kicsit szokatlan lehet roxfortos diákként belecsöppenni a felnőttek világába.  

Olivia zavarodottsága engem is kicsit felkavart. Annyira hasonlított arra az Augustra, aki gyerekként voltam, aki félt megszólítani másokat és amint kinyitotta a száját minden kérdését elfelejtette. Ó, jól emlékszem, mennyire gyötörtek a gondolatok: butaságot kérdezek.
Megittam a kávém utolsó cseppjeit, a kávémnak. Közben röviden összefoglalta az addigi életét. Csendesen biccentettem és vártam a kérdését.
Igazából meglepett, hogy ennyire személyes dologra kíváncsi, habár már korábban említettem a pályaválasztásom egy részletét. Persze ezek a kérdések ennél bonyolultabbak. Az embert sok különböző hatás éri, mire a döntési helyzetig elér. „Talán, ha válaszolok, kicsit megnyugszik” – gondoltam.
– Több dolog is közrejátszott. A családunk nagyrésze medimágus, tehát a nagyapám a kezdetektől fogva erre rendezkedett be  – mondtam. – A toxikológia területén a rokonságom számos sikert ért el. Azonban nem ez volt az, amiért emellett döntöttem. Valójában bekerültem egy baráti társaságba és az egyik fiú nagy hatással volt rám. Folyton együtt tanultunk és készültünk a felvételire. Zaire azóta a kollégám.
A pult mögött álló boszorkány megjelent az asztalunknál. Mosolyogva nézett rám, majd fogadta Olivia rendelését.
– Hozhatok valamit magának is valamit, Augustus? – kérdezte, miközben kissé tolakodva a karomra tette a kezét, majd végig simított rajta.
– Még egy kávét, köszönöm  – válaszoltam és inkább Olivia felé fordultam.
A kérdéseire válaszolni sem tudtam, hirtelen egyre több és egyre gyorsabban bukott ki belőle. Az az érzésem támadt, hogy valóban nem tudja mit akar. A kérdések egyszer csak a végére értek és fogalmam sem volt, melyikre válaszoljak elsőként. Veszélyes-e? Miért jó szakma? Nehéz volna megmondani a megfelelő választ. Ezek leginkább olyan dolgok voltak, amiket az ember magának alakít ki.
– Olivia! Nyugalom!  – mosolyodtam el, miközben a kávénk megjött.
Valahogy eljutottunk a Roxfortig, majd egy zavart pillanattal később már az eredeti témánknál tartottunk. „Félelmetes volnék?” – elmélkedtem. Nem, határozottan nem akartam ilyen hatást kiváltani belőle. Az emberek általában nem félnek tőlem, sőt inkább megbíznak a szaktudásomban.
– Beszélhetünk a Roxfortos éveimről  – mondtam és az ujjaimmal a csésze fülénél babráltam. – Esetleg kezdjük egy kis ismerkedéssel, ha az neked könnyebbé teszi a helyzetet.
Láttam, hogy a pincérlány még mindig minket néz. A szememet forgatva pillantottam inkább Oliviára.
– Én a Hollóháthoz tartoztam. Te melyik házba kerültél?  – kezdtem könnyedén.
Talán ez a hangnem már elég lesz ahhoz, hogy felszabaduljon. Még jó, hogy engem választott Smethwyck. Ő aztán végképp elvette volna a kedvét az orvoslástól a száraz, kissé szigorú stílusával. Nem állítom, hogy sokkal jobb lennék nála, de valószínűleg igaza volt: a korom miatt könnyebben kezelem Oliviát.
– A barátaim mind griffendélesek voltak  – mondtam és ittam egy korty kávét. – Egy tanulócsoportból lett egy elválaszthatatlan kis csapat. A mai napig remekül kijövünk. Neked nincs olyan barátod, aki már tudja mit szeretne?
Elsétált mellettünk ismét a boszorkány. Egy tálca volt a kezében. Azok a bögrék lehettek rajta, amiket az idős házaspár hagyott maga után. Hatalmas zaj – mintha megbotlott volna – és már csak a repülő bögréket láttam. Nem voltak elég jók a reflexeim az éjszakai műszak után. Nem kaptam el a pálcámat, pedig nem szerettem volna, ha esetleg eltalálja Oliviát és csupa kávés lesz.

 - Oké rendben. Ha akarod. –   motyogom. Felőlem kezdhetünk megismerkedési cuccokkal. Igazából fogalmam sincs mit kellene kérdeznem és mondanom. Na de mindegy. Inkább hagyom, hogy  döntse el miről beszélgessünk.
 - Én Hugrabugos vagyok. – mondom halkan. Igazából nem vagyok büszke, hogy ebbe a házba kerültem. Magam sem tudom miért. Azt sem tudom melyik házban érezném jobban magamat. Az is meglehet, hogy egyikben sem. Nem tudom. Ha belegondolok ezelőtt pár évvel még azt sem tudtam mi az a Roxfort, meg mi az a varázslás. Most meg itt vagyok, majdnem utolsó évesen. Hamarosan el kellene döntenem mit kezdenék az életemmel, de még azt sem tudom mik a lehetőségeim. Apám nyaggat, hogy auror legyek mint ő. Segítene nekem, megtanítana egy csomó dolgot, hogy megtudjam védeni magamat. De valahogy engem nem vonz ez a szakma. Lehet őket igen meg a testvéreimet is, de engem nem. Talán én leszek az egyetlen a családban aki nem követi a családi hagyományt.
 - Érdekesség módjára egyik barátom se került ugyanabba a házba mint én. – teszem hozzá. Talán azért is, hogy kifejezzem nem örülök annak, hogy ebbe a házba osztott a Teszlek süveg. De mindegy is. Nem ez határozza meg a barátságunkat amint az látszik is. Én mind a három barátnőmmel nagyon jól kijövök. Egyikkel sincs különösebb problémám.
 - Oh de igen, hogyne. Nagyjából már szinte mindegyik tudja mit akar kezdeni az életével. – hajtom le a fejem szomorúan, miközben a csészén játszadozom az ujjaimmal. Na igen. Megint csak én vagyok az aki le van maradva a többiektől. Én még jóformán azt sem tudom, hogy mihez fogja és kihez menjek segítségért. Annyira belemerülök a poharamba, hogy csak egy nagy csattanás riaszt fel belőle. Felnézek és látom, hogy a pultos hölgy elhasalt. A csészék meg szanaszét repültek. Az egyik például nem messze a lábamnál hever. A belőle kiömlő kávé meg csak miniméternyire loccsant a nadrágomtól. Tyűha. Ezt épp, hogy megúsztam szárazon, eszmélek fel, nagy szemeket meresztve a földre. A pultos lány gyorsan erre felé jön és lehajol, hogy felvegye a poharat.
- Elnézést kérek. – motyogja.
 - Semmi baj, nem történt. – válaszolom vissza. Bár ahogy a rémült lányra nézek és a földön heverő kávéra...loccsanhatott volna rám is.
 - Hadd segítsek. – ajánlkozom fel. Ám a lány gyors nemmel reagál rá.
- Nem kell köszönöm. – Oké. Hát én megpróbáltam. Na mindegy. Vissza fordulok Augustus felé és ránézek. Ha tudnám, hogy miről beszéltünk az előbb nagyon jó volna. Nem érezném ilyen kínosan magam.
 - Szóval hol is tartottunk? – kérdezek rá beszélgető partneremre, mintha csak ez egy olyan nagyon természetes dolog lenne. Elvégre ezt, szokták kérdeni ha valami megzavarja a beszélgetést. Nem?
- Oh igen emlékszem már. - jelenik meg egy mosoly az arcomon. Éppen a Roxfortos házakról folytattunk párbeszédet. Én meg azt próbáltam kihangsúlyozni, hogy nem szeretem azt a házat amelyikbe kerültem. Magam sem tudom miért. Hisz Augustusnak semmi köze sincs ahhoz, hogy én mit érzek és bizonyosan nem is érdekli a dolog. Szóval jobb ha nem is folytatom tovább ezt a témát.
- A szüleid mit mondtak arra, hogy ezt a szakmát választod? - nézek a szemébe témát váltva.  

Kicsit meglepett Olivia válasza. Ha minden barátja tudja nagyjából, mit szeretne csinálni, először tőlük kellett volna tanácsot kérnie s nem feltétlenül tőlem. Pye-ként nem volt nehéz elkötelezettséget vállalnom a medimágusság mellett, habár nem volt biztos, hogy magam is emellett döntök.
– Esetleg a barátaidat meg kéne kérdezned hogyan döntöttek  – jegyeztem meg.
A kávés eset azonban elterelte a figyelmemet a beszélgetésről és hamarosan az az érzésem támadt, mintha valamiféle komédiába keveredtem volna. A pincérlány megállás nélkül minket bámult, ráadásul direkt cukkolt is Oliviával – nem mintha egy ilyen fiatal diák az én „szerelmi életemtől” elvonatkoztatva, valaha is a barátnőm lehetne.
Az az érzésem támadt, hogy szándékosan akarta leönteni a beszélgetőtársamat. Talán csak látni akarta a reakciómat… vagy éppen tönkre akarta tenni. Azonban nem sikerült túl jól az akció, mert pontosan Olivia mellett landolt és körülöttünk minden csupa kávé lett.
– Majd én segítek…  – mondtam. – Azonnal megválaszolom a kérdéseidet.  – tettem hozzá hadarva Oliviának.
Egy pálca intéssel összeillesztettem a bögréket, a tálcára lebegtettem őket. A következő mozdulattal a padlóról tisztítottam fel a kiömlött kávét, csupán az aromája maradt még meg a levegőben. „Remélem ezek után most már nem bukkan fel újra” – gondoltam kicsit unottan és visszafordultam a lány felé, aki engem nézett az asztal másik végéről.
– Köszönöm, August – kacsintott rám a boszorkány.
A hátsóját riszálva távozott. Szerencsémre ezt már csupán a szemem sarkából láttam… így nem pirultam el annyira. Nem szeretem, ha egy nő így viselkedik a közelemben, sőt kifejezetten gyűlölöm a közönségességet.
– Az anyám elég fiatalon kikerült az életemből… így khöm…  – Meg kellett köszörülnöm a torkomat zavarodottságomban. Kellett egy pillanat, hogy megint összeszedjem magamat és egy komoly orvos képét mutassam.
– Szóval ő nem nagyon szólt bele a döntésemben, egyébként ő a mugli egészségügyben dolgozik.  – magyaráztam el. – Apám kifejezetten örült a döntésemnek. Azt nem mondom, ahogyan már korábban említettem, hogy forszírozta volna a dolgot. Azonban amikor megtudta, mégis csak a családi hagyományokat követem, akkor segített a föiskolai dolgokban. Sok ismerőse tanított ott akkoriban.
Nem akartam bevallani azért, hogy apám nyomása nélkül nem volt biztos a siker. A felvételit persze könnyedén vettem, de az izgalom rányomta a bélyegét az aznapi hangulatomra. Inkább feszengtem, semmint élveztem volna, és éreztem, hogy a bizottság is látja rajtam mindezt. Szörnyű félóra volt, mégis gratuláló levélben értesítettek a felvételi sikerességéről.
– Az az igazság, hogy sokat nem tudok segíteni a helyzeteden most – ismertem el. – Azonban van egy javaslatom.
Beleittam megint a kávéba. Mostanra annyira kihűlt, hogy akár egyetlen húzással leönthettem volna az egészet a torkomon. A kellemes, kissé kesernyés íz jót tett a hosszú munka után, mégis alig vártam, hogy kisétáljak az épületből. Alvásra volt szükségem, méghozzá rendkívül mélyre.
– Mit szólnál – kezdtem és lenyaltam a kávéhabot a számról gyorsan. – ,ha holnap visszatérnél. Elhozhatnád néhány könyvedet, hogy lássam mit tanultál eddig, én pedig mutatnék neked néhány könnyebb esetet. Megtanítanálak a sebkötözésre is.

   - Miféle javaslat? – érdeklődőm felnézve rá. Remélem valami nagyon jó ötlettel áll majd elő. Nagyon örülnék neki ha tudna valami nagyon okos dolgot mondani nekem, ahhoz, hogy végre tisztán lássam mit is szeretnék.
 - Ez jó ötlet. – mosolyodom el. Ez talán tényleg a hasznomra lehet. Lehet ha látja miket tanultam, ő is teljes képet kap arról, hogy mit tudok és mit tanultunk eddig. De legjobban annak örülök, hogy végre mutat valamit a tudományából és a munkájából. Most már lesz értelme annak, hogy idejöttem tanulni a szakmát.
Másnap a könyveimmel felszerelve megyek vissza a Szent Mungó kávézójába. A pultos lány ismét rám mereszti a szemét, mint a múltkor amikor Augustussal ültem itt. Rendelek egy teát, meg valami süteményt. Egy kicsit éhes vagyok, nem ettem még semmit ma.
 - Szia. Elhoztam a könyveimet. – mondom Augustusnak és közben lassan előveszem a táskámból a könyveket.  – Remélem segíthet, hogy jobban lásd miket is tanultam. És talán nekem is, hogy megtaláljam az utamat. – magyarázom kissé felszabadultabban. Átnyújtom neki a könyveket.
 - Biztosan most már nem azok a dolgok vannak benne mint amiket te is tanultál. – jegyzem meg.  – Ennyi idő alatt sokat változhattak a dolgok. – teszem hozzá. A pultos lány kihozza eközben a teát és a süteményt. Nagyon forró még a tea, belekortyolok de nem tudom meginni mert égeti a nyelvemet. Várok egy kicsit még, hogy hűljön és hátha akkor majd gyorsabban megihatom. Közben megkóstolom a süteményt is. Hm. Nagyon finom. A pultos lány elég furcsán méreget minket. Biztosan mert azt hiszi, hogy valami közöm van Augustushoz. Elmerülök gondolataimban. Aztán felkapom a fejem és Augustusra nézek. Nem. Na nem. Nagyon idétlen és buzis kinézetű már bocsánat, de sosem kellene nekem. Lehet, hogy a pultos hölgynek igen és azért bámul így ránk. Nekem biztosan nem. Na mindegy. Inkább gondolkodjunk valami egészen másban. Mert ettől a témától hányingerem lesz.
 - Na mit gondol? – kérdezek rá végül, csakhogy felpörgessem kicsit az eseményeket.  – Értem. – vonom meg a vállam. Már azt várnám, hogy végre azt mondja, hogy álljunk fel és menjünk mert megmutatna néhány könnyebb esetet.  – Igazából fogalmam sincs mit kezdjek ezzel az egésszel. – mondom őszintén.  – A Roxfortban mindent megtanítanak, egyedül csak pályaválasztás nincs a tantervben. - mondom el amit gondolok. Szerintem mások is így gondolják.
 - Azt mondtad ma megmutatsz nekem egy néhány könnyebb esetedet. Vagy még nem vagyok készen erre? – veszem a bátorságot és én magam kérdezek rá arra amit tegnap megbeszéltünk. Remélem nem fogja azt mondani, hogy meggondolta magát. A beszélgetés helyet inkább megnéznék néhány beteget meg azt, hogy Augustus, hogyan látja el őket.