Roxfort RPG

Június 2.

 Kifejezéstelen arccal nézek a tárgyalóterem ajtajára, miközben az ujjaim hegyével karcolok egy vékony vonalat a hajamba. Már majdnem egy hónapja rettegek ettől a naptól, de soha nem képzeltem, hogy ennyire rémisztő lesz. Hasonlít ahhoz az érzéshez, amikor megérinted egy dementor bőrét, de ez inkább olyan, mintha a szörny belém vágta volna az ujjait, és most egyesével tapintaná meg a belső szerveimet. Minden lélegzetvétel küzdelem, hogy megőrizzem az erőmet a külvilágnak, hogy ne törjek össze, zuhanjak a padlóra.
 Ahogy nyílik az ajtó, és a hívásra két őrvarázsló megragadja a karomat, lehajtott fejjel hagyom, hogy bevezessenek. Hirtelen még jobban felgyorsul a szívverésem a belém markoló ujjak érintésének hatására, kedvem lenne lerázni magamról a két férfit, de valahogy uralkodok magamon, a külvilágnak továbbra is azt a nyugodt, összeszedett Roman Nottot mutatom, amit mutatni szeretek magamból. Legalábbis, egyelőre. A protektorom, Fawley azt mondta, hogy nem lenne baj, ha elveszíteném ezt az összeszedettséget, ha rosszul alakul a tárgyalás. Vetek egy oldalpillantást rá, miközben leül az odakészített székbe mellém, az ujjait összevonva- szinte észre sem veszem, ahogy közben a karjaimra tekerednek a láncok, de megrémít, ahogy tudatosul bennem a hideg fém érintése. Érzem, nem lesz nehéz teljesítenem a kérését.
 - Kilencvenhetedik halálfalóper, június 2-án, a Windsorban élő Roman Nott ügyében...- csendesen hallgatom a tárgyalásvezetőt, ahogy belekezd a mondandójába, ismerteti a neveket. Idős férfi pofaszakállal, a jobbján egy nála valamivel fiatalabb, őszes bajuszú férfi ül, balján pedig egy fekete bőrű, középkorú nő. Egyikük neve sem hangzik ismerősen, bár mintha az egyik általunk tartott bálra meghívott fiatal nőnek hasonló csengésű neve lenne, mint a fekete bőrű nőnek. Nem igazán számít persze. Nincsenek barátaink, soha nem is voltak, egyedül a családodban bízhatsz meg, ők akkor is kitartanak melletted, ha ilyen helyzetbe kerülsz, mint ez. Az egyetlen dolog, ami miatt még nem vesztettem el a reményt, apa volt, akit beengedtek hozzám egy percre, és aki elmondta, hogy mindent meg fog tenni, hogy kijuttasson. Fawley tényleg az egyik legjobb protektor, de azt hiszem, még ezen kívül is használhatta a családunk vagyonát, nem egészen legálisan. Egy kis bűntudatom is lett volna emiatt, de nagyon jól tudom, hogy így működik a világ. A nagybátyám a Wizengamotban maradt, Bellatrix pedig börtönbe került.
 - …a bizottság úgy határozott, hogy a felnőttkorú varázslóként kezeli a vádlottat. A vádpontok: Csatlakozott hozzá, akit nem neveztünk nevén. Három társával részt vett Teresa Portman, Joshuah Portman és Joseph Portman megkínzásában és meggyilkolásában. Tizenegy társával részt vett öt menekült varázsló, kilenc mugli, két kobold és egy házimanó brutális meggyilkolásában, ami kiemelkedően borzalmas rémtett még ebben a sötét korszakban is. Meggyilkolt egy egyelőre ismeretlen kilétű fiatalkorú boszorkányt. Részt vett a Roxfort ostromában, ahol a társaival együtt ötven ember halálát okozta.- csak néhány másodpercig állom a varázsló tekintetét, aki szigorúan néz le rám, helyette inkább az árnyékban ülő, W betűs talárt viselő férfiak és nők tömegét kezdem kémlelni, és magamban átismétlem azt a számtalan kulcsszót, ami jelzés lesz majd azt illetően, milyen típusú viselkedést vár el tőlem a védelem tanúja. Annak ellenére, hogy úgy érzem, lassan rám tör egy migrénes roham, még mindig tökéletesen emlékszem mindenre.
 - Mivel a vádlott karján egyértelműen kirajzolódnak a Sötét Jegy maradványai, és részletes beismerő vallomást tett, amit legilimentor és Veritaserum együttes használata is megerősített, így a vádakat bizonyítottnak tekintjük. A testület feladata azt kideríteni, hogy a vádlott saját akaratából, vagy kényszer hatására követte-e el a tetteit. Fenntartja a kihallgatása során tett vallomását?
 - Igen.- nyelek egyet, miközben ösztönösen megpróbálom megérinteni a homlokomat, de csak azt érem el, hogy a láncok még szorosabban fonódnak a jobb karomra. Utoljára Voldemort színe előtt éreztem magam ilyen rosszul.
 - Mesélje el, hogyan és miért állt be a halálfalók közé!- egy nagy levegővel belefogok a történetbe, hogy utána válaszoljak a következő bűnömet illető kérdésre. Nem másítok meg semmit, úgyis kiszedtek már belőlem mindent. A sötétben megbújó, bosszúszomjas tekinteteknek bizonyára bőven elég bizonyítékkal szolgálnék már azzal is, ha most eltérne valamivel a vallomásom.
 Egyre jobban kiszárad a szám, ahogy a tekintetekből már tudom: nem fogom meggyőzni őket. A sercegő penna a jegyző kezében az idő múlásával kezdi azt az érzést kelteni, mintha a koponyám belsejébe vésnék bele a szavaim. Ahogy egyre többet árulok el, egyre hangosabbá válik a suttogás, annál inkább érzem, mintha az összes teremben lévő készülne előrántani a pálcáját, hogy lesújtson rám. Egyre inkább elengedi mindenki a füle mellett, amikor újra és újra elismétlem, hogy nem volt választásom. Amikor ezt megemlítem a Roxfort ostromának kapcsán, a suttogás elég hangossá válik hozzá, hogy belém fojtsa a szót, és ne említsem meg azt a részt, mi történt, miután hátradobtam az óriás fegyverét, ami megölt egy embert. A hatodikat.
 - Csendet kérek! Nem tapasztaltam eltérést a vádlott előzetes vallomásai és a most hallottak között. Enyhítő körülmény, hogy a vádlott nem tanúsított ellenállást a letartóztatása során, de hasznos információkkal sem tudott szolgálni más halálfalók elfogásához. A kérdést szavazásra...
 - Bocsásson meg, de még vannak olyan körülmények, amit a tisztelt testületnek meg kellene ismernie, mielőtt ítéletet mondana.- feldühítenek a sóhajok, amik a terem minden sarkából útnak indulnak a protektor szavaira. Hogy lehet arra törekedni, hogy gyorsan befejezzék a munkát, amikor emberek életéről döntenek? Egy pillanatra a harag legyűri a félelmet is, hogy azután a nem létező dementor újra a mellkasomba szúrja a nyálkás, hideg ujjakat.
 - Hallgatjuk, Mr. Fawley.- vetek egy oldalpillantást a protektorra, de a férfi nem viszonozza a pillantásomat. Ha nekem feltűnt, bizonyára neki is, hogy a per nem úgy alakul, ahogy kellene. Lassan tudatosul bennem, milyen közel vagyok hozzá, hogy örökre börtönbe zárjanak, ez pedig úgy hat rám, mintha leöntöttek volna hideg vízzel, és csak most érezném meg a hatását. A zajok, a szavak lassan olyanná válnak, mintha egy fátylon át hallanám. A protektor beszéde csak töredékekben jut el hozzám, miközben lassan lefagy a magabiztosságom maszkja.
 - ...magaviselete példamutató volt, egészen az áprilisi sajnálatos eseményekig.... - nem tudom, mi értelme van egyáltalán az életnek örökre bezárva. Ötször, hatszor annyi idő, mint amit eddig leéltem, mindenféle remény nélkül. El sem tudom képzelni.
 - ...megmentette egy mugli életét a saját élete kockáztatásával...- talán nem is kérdéses, hogy ha elítélnek, az egyenlő azzal, hogy meghalok. Minek éljek értelem nélkül? Igaz, fájdalmat okoznék a családomnak, de szerintem nekik is jobb, ha egyszerűen megsiratnak és túllépnek majd, mint az, hogy még évtizedek múlva is tudni fogják, hogy lassan elszáradok az Azkabanban.
- ...mindenki, aki elég bátor hozzá, ezt tette volna a helyében...- legalább nem úgy fogok bekerülni a családunk történetébe, mint egy senki. Ha majd Finnick tovább viszi a Nott nevet, biztosan elmondja majd mindenkinek, hogy én voltam az, aki megmentette őt. Talán még az ellenségeim közül is hálásak lesznek páran, mert gyors halált adtam a hozzátartozóiknak, egy lánynak pedig meghagytam az életét.
- …végül, úgy vélem, hogy a Wizengamot megmutatná a nagyságát azzal, ha irgalmat gyakorolna.- a felháborodott és meglepett suttogások közepette leülő Fawley vet rám egy jelentőségteljes pillantást, de én már anélkül is tudom, hogy jelzett nekem azzal, hogy kimondta az „irgalom” szót. Nem esik nehezemre utat engedni a kétségbeesésemnek, szinte azonnal érzem, hogy égni kezdenek a szemeim, elfog a remegés és a hányinger. Nem is kell igazán megjátszanom magam. Az a jeges kéz továbbra is ott kutat a szívem környékén, a penna pedig továbbra is szorgalmasan vájja a cikornyás betűket az agyamat fedő csontok belsejére.
 - Köszönjük, nagyon szép beszéd volt... akkor kérem a tisztelt testületet, hogy a védelem tanújának beszédében elhangzottakat is vegye figyelembe. Ki szavaz a vádlott...
 - Kérem... én csak nem akartam, hogy a testvéreimnek kelljen... sajnálom, soha nem akartam senkit bántani... sajnálom...- a fátyolossá váló tekintetem ellenére, ahogy felnézek, látom, hogy néhányan elfordultak, a második sorban ülő boszorkány pedig mintha törölgetné is a szemét. Nem érdekel, hogy mit gondolhatnak rólam, egyetlen szavazatért is megtennék bármit. Az igazság nem elég a célhoz, úgyhogy nem igazán válogathatok az eszközökben. Ha az a szabadságom ára, akkor megszabadulok a méltóságom maradékától.
 - Csendet! Ki szavaz arra, hogy a vádlott bűnös?- félve kezdem számolni a magasba lendülő kezeket. Köztük van a tárgyalást vezető varázsló is, de mégis úgy tűnik, hogy nincs egyértelmű többség. De nem tudom megszámolni, mert mire végeznék, már le is teszik a kezüket. - És ki gondolja úgy, hogy a vádlottat fel kell menteni?- a két másik kihallgató keze mellett nagyjából ugyanannyi kéz lendül fel, mint az előző alkalommal, közöttük a boszorkányé, aki úgy vettem észre, hogy megsajnált. Lassan jut el a tudatomig, hogy ez többségnek tűnik. A tárgyalásvezető csak egy sóhajtással az asztalra csap a kalapácsával, hogy csendet teremtsen. A következő másodpercek, amíg beszélni kezd, éveknek tűnnek.
 - A vádlottat felmentjük, de pszichiátriai kényszergyógykezelést szabunk ki a számára, és próbaidőre bocsájtjuk. A pálcáját visszakapja, ha a gyógyultnak nyilvánítják.- észre sem veszem, mikor váltak szabaddá a kezeim, de azonnal felállok a láncos székből, csak hogy a következő pillanatban megszédüljek, és Fawleynak kelljen elkapnia és kitámogatnia. Nem is olyan nehéz eljátszani, hogy összezuhantam a rám nehezedő nyomás alatt, de nehéz visszatartanom a kitörni készülő örömömet, amit még az sem árnyékol be teljesen, hogy tisztában vagyok vele, hogy apa több Wizengamot tagot is megvesztegetett, és valószínű így is csak a színjátékon múlt a végén, hogy nem zártak életem végéig börtönbe. Tehát nem vagyok ártatlan.
 Lassan a saját lábamra állok, és úgy, ahogy megy, kihúzom magam, és letörlöm a könnyeket. Vetek egy gyors pillantást a halálfalóra, aki mellett elhaladok, és akinek most következik a pere. Nem tudom biztosan, hogy mit kívánjak neki, hogy a társamnak tekintem-e még. Persze, most már nem is érdekel igazán, soha nem akartam közéjük tartozni. Ahogy elhaladok mellette, végre megengedek magamnak egy megkönnyebbült mosolyt, az elsőt azóta, hogy betöltöttem a tizenhatot.