Roxfort RPG

- Miért érzem úgy, hogy nem örülsz a látogatásomnak, Thaddeus?- a három tizenéves halkan sétált le a lépcsőn, hogy meglesse a sötét hang gazdáját, aki az apjukkal beszélgetett. A lány volt a legidősebb, mégis az ő szeme kerekedett el leginkább, amikor meglátta a hang gazdáját, rémültebbnek tűnt, mint két öccse, akik közül a kisebb, alig tizenhárom éves talán fel sem fogta, mit lát. A nagyobb fiú egy kicsit jobban megőrizte a hidegvérét, mint a testvérei, de ő is nehezen kapott levegőt.
 Fekete árnyak álltak a pislákoló gyertyafénnyel megvilágított szobában, tucatnyian voltak, némelyikük ezüstös maszkot viselt az arcán, de többségük fedetlen arccal jött a Nott család házába. Nem egy ismerőse volt a családnak, sőt, testvére volt az anyának, barátja az apának, vagy a kisebb fiú legjobb barátjának anyja. Most egyikük sem tűnt barátságosnak. Az a sötét varázsló, amelyik szemben állt a ház urával, háttal állt ugyan a gyerekeknek, de mégis összetéveszthetetlen volt bárkivel.
 - Biztosíthatlak róla, nagyúr, hogy a házam a te házad is. Tudod, hogy a családom mindig hű volt hozzád, a bátyám egyike a leghűségesebb követőidnek, és jeles ősünk, Cantankerus Nott....
 - Kímélj meg a hazugságtól és a történelemórától, barátom, végighallgattam már a bátyád szájából is ugyanezeket a szavakat. Tudom jól, hogy a győztes oldal mellé kívántok állni, és ha úgy alakul, az első adódó alkalommal hátat fordítasz nekem. Ez a hozzáállás nem méltó egy ilyen szép múltra visszatekintő családhoz. Vagy te nem így gondolod, Thaddeus?
 - Esküszöm, hogy a Nott család hűsége megkérdőjelezhetetlen, nagyúr! Minden támogatást megadtunk eddig, és minden támogatást megadunk ezután is, amit csak...
 - Galleonok, titkok, bájitalok... mind jelentéktelen. Ez nem biztosít semmit, ez csak befektetés, ami úgy érzed, hogy biztosítja a felemelkedésed, és amit bármikor félredobhatsz, ha nem hajt megfelelő hasznot. Én nem a támogatásod akarom, nekem most a megkérdőjelezhetetlen hűséged kell. Áh, pont időben! Ne féljetek, gyerekek! Gyertek ide, csatlakozzatok hozzánk!- ahogy a vörös szempár a három gyerekre meredt, megszeppenve indultak el egymást követve. Ahogy a kisfiú megbotlott, és a bátyja éppen az utolsó pillanatban akadályozta meg, hogy összezúzza a fejét a márványkorlát sarka, Bellatrix Lestrange hangos nevetésbe kezdett. - Közelebb, ahol látlak titeket!- Voldemort nagyúr úgy meredt a három varázslóra, mintha csak valamilyen megvásárlásra váró portéka lennének, és bár kedvesen, barátságosan formálta a szavakat, azok olyanok voltak, mint a fagyos szél.
 A sötét varázsló összecsapta a két tenyerét, amire mindenki összerezdült a szobában, azután közelebb lépett a gyerekekhez, és lassan elhaladt előttük, hosszú, fehér ujjaival felemelve a lehajtott fejeket, hogy a szemükbe nézhessen, lássa, meddig állják a pillantását. A sötét nagyúr az ajtó felé nézett egy pillanatra, mire két maszkot viselő halálfaló kisietett. Hangos, elfojtott sikoltás csendült fel kintről, ami után behoztak egy láncokkal körbetekert, bekötött szájú lányt, aki véres nyomot hagyott maga után, ahogy végighúzták a földön. Alig néhány méterrel a nagyobb fiú lába előtt dobták le a kőpadlóra.
 - Amikor kértelek, hogy csatlakozz hozzám, csak szavakat kaptam tőled a családod hűségéről. Ha igazak voltak, akkor bizonyára nem bánod, ha az egyik gyermeked az ügyünket fogja szolgálni.
 - Nagyúr, én készséggel szolgállak téged...
 - Már megkaptad a lehetőséged, és bebizonyítottad, hogy gyáva vagy, Thaddeus. Nincs szükségem gyávákra. Nos, gyerekek, ki közületek a legbátrabb?- gúnyos nevetés, suttogás vette kezdetét a halálfalók körében, ami elhalt, ahogy Voldemort a szeme sarkából rájuk pillantott, még Bellatrix Lestrange is elhallgatott. Az óra halkan kongatta a másodperceket, ezen kívül, és a megkötözött lány zokogásán kívül egy hang sem hallatszott a hatalmas teremben. A testvérek gyors, lopott pillantásokat vetettek hol egymásra, hol a háttérben húzódó, megsemmisültnek tűnt apjukra, hol a lányra, aki szinte olyan volt, mintha már most halott lenne. A kisebb fiú halkan sírni kezdett, mire a lány az egyik kezét a vállára tette, a másik pedig tétován megindult a pálcája felé, de nem volt ereje hozzá, hogy megragadja azt. Az ujjak félúton megakadtak. A nagyobb fiú csak sápadtan bámult a megkötözött, halálra szánt lányra, mielőtt a nővérére nézett, vett egy mély levegőt, és előrébb lépett. A lába beleütközött az elfogott szökevény térdébe, az arca pedig karnyújtásnyira került Voldemortétól. Pengevékony mosoly húzódott az ajaknélküli száj szegletére.
 - Be kell vallanom, nem rád számítottam, fiam. Mondd csak, ugye Amycus megtanította neked a főbenjáró átkokat?- a fiú némán bólintott, miközben a keze a pálcája markolatára kúszott, előhúzta azt a zsebéből, és a lányra szegezte. A vége enyhén remegett, ahogy az átok előtt az áldozatra mutatott, de a kéz így is határozottan fogta, egy pillanatra sem célt tévesztve. - Öld meg!- a fiú kinyitotta a száját, de az azt elhagyó levegő nem formált szavakat. Vett egy újabb levegőt, de ahogy a torkán maradt szavak, a szemhéja is összeszorult. Az ujjak még szorosabban markolták meg a pálca markolatát, ami szinte abbahagyta a remegést. A fiatal varázsló arca görcsbe rándult, mielőtt kinyitotta a szemét, és kinyújtotta a karját, szinte megérintve a szerencsétlen lányt a végével.
 - Avada Kedavra- a varázslat a lány egyik vállát találta el, akit hátralökött a zöld fénycsóva ereje. Anélkül, hogy egyetlen hangot kiadott volna, egyetlen mozdulatot tehetett volna, hanyatt esett, és elterült a kőpadlón. Újfent feltámadt a suttogás a halálfalók körében.
 - Nagyon jó! Bemutatkoznál nekünk, gyermekem?
 - Roman. Roman Nott- a fiú leeresztette a pálcáját, és csak maga elé mondta a szavakat, miközben a földön fekvő holttestre bámult. Néhány másodperc után fordult csak Voldemort felé, tett felé egy lépést, miközben hátrapillantott az apjára. A férfi nem állta a pillantását, lehunyta a szemét, és elfordította a fejét.
 - Légy üdvözölve közöttünk, Roman! Nyújtsd a karod!


 Miközben kitöltök magamnak egy újabb pohár brandyt, megpróbálom figyelmen kívül hagyni a mugli házaspár sikolyait, amik a szomszéd szobából, a zárt ajtó mögül jönnek. Bár később talán baj lehet belőle, most örülök, hogy Bellatrix gyengének találta a Crutiatus-átkomat, és nekem nem kell részt vennem ebben.
 Az első hetek könnyűek voltak azután, hogy megtettem, amit meg kellett tennem. Nem vártak tőlem túl sokat, nem kellett ilyen dolgokban részt vennem, és amikor kiderült, hogy a háttértudásom számos dologban túlszárnyalja a legtöbb halálfalóét, azt hittem, hogy így is maradhat, nem kell majd mást csinálnom, csak részeket kihúzni és átírni tankönyvekben, elmagyarázni néhány ügyetlenebb varázslónak, hogyan tud eredményesebben harcolni, milyen varázslatokat sajátítson el, elkészíteni olyan bájitalokat, amik segíthetik az ügyünket. Most pedig itt ülök valakinek az otthonában, akit ismerek már majdnem öt éve, és hallgatom a szülei haláltusáját, mindezt azért, mert elmenekült a Roxfortból. És ez már a második család a héten.
 Az erős alkohol segít egy kicsit ellazulni, lehunyni a szemem, és kizárni a hangokat a fejemből. Szombat este van. Vajon mit csinálnék a Roxfortban? Persze, tudom, hogy mit csinálnék, olvasnék valamit, csak nem tudom, mit, és idegeskednék az RBF miatt, ami, most már tudom, egyáltalán nem nagy dolog, egyáltalán nem olyasmi, ami megéri, hogy kellemetlen perceket okozzon. Különösen ne nekem, már tizenkét évesen átmentem volna a legtöbb tantárgyból.
 Megpörgetem a pálcám az ujjaim között, miközben hagyom, hogy a lámpák fénye megtörjön a furcsa pohárban lévő folyadékon. Vajon Oliwander, aki annyit tud a pálcákról, tudja azt is, hogy melyikük lesz gyilkos? Vajon tudta, hogy az enyémmel embereket fognak megölni? Persze, honnan tudhatná? A legújabb kutatások szerint a jóslástan nagyon megbízhatatlan tudomány, senki nem tud ilyet megmondani, hiszen annyi apróság befolyásolhat. Csak még néhány másodperc kellett volna akkor éjjel Vitalie-nak, hogy ő tegye meg, amit én tettem meg. Talán még rosszabbul érezném magam, ha ő ülne itt.
 Egy dolgot azért mégis jól látott, amikor eladta nekem ezt a pálcát: nagy dolgokra vagyok képes. Vagy legalábbis, nagy dolgokra lettem volna képes, mert egyáltalán nem érzem nagy dolognak azt, amit csinálunk. Brian azt mondta, hogy szükség van erre is, hogy az ellenségeink tudják, mi az ára annak, ha megpróbálják tönkretenni, amit felépítünk, de ettől még nem érzem nagy dolognak védtelen emberek megölését.
 Azt hiszem, Joseph volt az, akivel a legtöbb problémám volt a Roxfortban, ő terjesztette rólam a legaljasabb pletykákat, pusztán irigységből. Először felháborított ugyan, amikor meghallottam, hogy csalással vádol, rövid ideig még az is megfordult a fejemben, hogy valahogy bosszút állok ezért, de rájöttem, hogy ez cseppet sem javítana a helyzetemen, éppen azzal cáfolom meg leginkább a vádakat, ha továbbra is jó jegyeket kapok, és ha bármikor kérdeznek, tudok beszélni a tananyagról. Ezek a vádak nem sokáig maradtak beszédtémák, ezután kezdett még aljasabb dolgokat terjeszteni rólam, a családomról, és arról, miért vagyok olyan ügyetlen a lányokkal. Ezzel már nem tudtam olyan könnyen mit kezdeni, és amikor akartam, a barátaim mondták, hogy kár vele foglalkozni, mert csak ostoba és irigy. Nem tudom, hogy haragudnék-e még rá, ha újra találkoznánk, de egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármit tett volna ellenem, ami miatt helyesnek érezném, amit a családjával teszünk. Az italért nyúlok, de elsőre egy fényképbe ütközik a kezem: egy házaspár és egy tíz év körüli gyermek rejtőzik a hideg üveg mögött. Nem mozognak.
 Kitöltöm magamnak az üveg maradékát, de nem iszom meg azonnal, csak hátradőlök a székben, és lehunyom a szemem, miközben mozgatom a poharat jobbra-balra. Régen ő volt a leghatalmasabb problémám: Joseph Portman szemétségeket terjeszt rólam, ami egyébként senkit nem érdekel. Ahogy én magam sem érdekeltem túl sok mindenkit, de ezt soha nem is bántam. Apa azt mondta, hogy nem kell néhánynál több barát, folyamatos társaságra a sekélyes emberek szorulnak, mert nem érzik jól magukat, amikor kettesben maradnak az elméjükkel. Tényleg jobban éreztem magam mindig, ha nem vett körül hatalmas tömeg és nem zavart a zaj.
 Már a Roxfort előtt is szerettem egyedül lenni, olvasni, egyedül játszani, elképzelni dolgokat. Kicsit mindig irigyeltem azokat a társaimat, akik népszerűek, a középpontban állnak, nem foglalkoznak a jegyeikkel, a jövővel, hogy mit szólnak majd a szüleik a tanulmányi eredményeikhez, hogy mások mit fognak majd gondolni róluk, de ami a legfontosabb, valahogy kibírták egy könyv érintését anélkül, hogy tudni szerették volna, mi van benne, mégsem akartam soha más lenni. A Roxfort csak hét év abból a százból, amit egy varázsló leélhet akár Nicholas Flamel kutatásai nélkül is, van, aki ebben a hét évben él gondtalan, boldog életet, valaki pedig a másik kilencvenháromban, biztos állással, kiegyensúlyozott élettel. Az egyik kedvenc mondásom is erre épül: „akit ma strébernek hívsz, azt tíz év múlva főnöknek fogod.” Igaz, nekem talán már nem lesznek gondtalan éveim, és soha nem is voltak, mégis jobb, hogy valamivel felkészültebb vagyok, mint anya bátyja, aki kevés híján lábon lőtte magát egy halálos átokkal szerdán. Sokan mondják, hogy a Crack família ostoba, de anya nem az, ezt inkább azok mondhatják, akik csak a bácsikám ismerik. Vajon a Nott családról mit fog gondolni, aki Brian-t ismeri, a Wisengamot megbecsült tagját, aki egész életében más volt, mint amilyennek mondta magát, egy azok közül, akik ellen hivatott volt harcolni? És aki engem ismer? Egyesek szemében tehetségesek leszünk, egy olyan család, aminek minden tagja sokra viszi, mások szemében hazugok és árulók.
 Kiiszom a maradékot, hosszú időre megölve a sikolyokhoz kötődő gondolataimat. Ha sem én, sem Vitalie nem tesszük, amit a nagyúr mond, talán az én családom is így végzi, igaz, nem volt kérdés, hogy egyikünk végül megteszi majd. Mindig úgy neveltek minket, hogy a család a legfontosabb. Talán még Finick is megtette volna, ha mindketten gyávának bizonyulunk- ez a gondolat talán még szörnyűbb annál, ami a szomszéd szobában zajlik. Igaz ugyan, hogy magabiztos, népszerű a saját évfolyamában, és elég nagyra nőtt már, nekem mégis egy ártatlan gyerek lesz, legalábbis, amíg nem találom egy nem magazinban szereplő lánnyal, nem szerzi meg a RAVASZ-t, vagy nem növeszt szakállt.
 Az, amikor beosztottak egy házba, egy azon emlékek közül, ami megmaradt a Roxfortból, azután a legspeciálisabb emlék az, amikor Finicket beosztották a Mardekárba, apa és Vitalie házába. Annak ellenére, hogy emlékszem, mennyire szerettem ott lenni, nem sok olyan élményem van onnan, amit mesélhetek, leginkább azt tudnám elmondani a gyerekeimnek, hogy melyik könyvet hol találják, és talán még ajánlani tudnék olyat is, aminek én voltam az utolsó olvasója, és ez így lesz húsz év múlva is. Most már vannak egyedi élményeim, de ezekről jobb, ha senkinek nem mesélek, és én magam is próbálok minél kevesebbet megjegyezni belőlük. Ez az ital segít benne.
 Ahogy kinyitom a szemem, egy varázspálca hegye néz rám, amit egy remegő kéz tart, és egy könnyes szempár néz rám mögüle. Eleget láttam már ez alatt az egy hónap alatt is, hogy egy pillantással tudjam: nem fog megátkozni. Túlzottan fél, túlzottan összetört. Nem lassan, de nem is kapkodva markolom meg a pálcám, amit egy pillanatra felemelek, mielőtt egy könnyű csuklómozdulattal lefegyverzem. A pálcája hangosan koppan a deszkán.
 Mugli ruhák vannak rajta, lefogyott, beestek a szemei. Nem tudom, hogy itt lakott-e, vagy csak ilyen szerencsétlenül látogatott haza a szüleihez. Egyáltalán nem olyan, amilyennek emlékeztem rá, nincs ott az az idegesítő, nagyképű szamárvigyor az arcán, nem üvöltözik, nem hajol bele az arcomba, nem idegesít szándékosan azzal, hogy meg-megbök. Csak egy szerencsétlen gyerek, aki rám néz, azután az ajtóra, azután megint rám. Megcsóválja a fejét, ahogy a pálcámra mered. Nincs szükségem szavakhoz hozzá, hogy tökéletesen értsem.
 Abba marad a sikoltozás: Bellatrix bizonyára eddig bírta ki, hogy életben tartsa őket. Nem tudom, mára kielégült-e már az a beteges szenvedélye, de biztosan nem fog gyors halált adni neki sem. Gyűlöli a sárvérűeket, gyűlöli a muglikat, és amikor megkért, hogy meséljek Joseph-ről, és még nem tudtam, miért, nem beszéltem túl szépen róla. Ahogy a szemébe nézek, tudom, hogy egyikünk sem akarja igazán a következő fél órát.
 - Avada Kedavra- hányinger fog el, ahogy a fiú üveges szemekkel repül a falnak, és borul ott arcra, nem kevés akaraterőre van szükségem hozzá, hogy a gyomromban tartsam a fél liter alkoholt, amit megittam. Ezt is meg kellett tennem, ezzel megkíméltem, jobb így neki. Igazság szerint, ha egyszer nekem meg kell halnom, egy szerettemnek meg kell halnia, hálás lennék, ha valaki megtenné ezt. Sokkal könnyebb így meghalni, egyetlen pillanat alatt, szinte fel sem fogva, mi történik, mint úgy, ahogy Bellatrix vet véget egy életnek. Órákig szenvedni, évekig száradni a halál előtt bezárva sokkal szörnyűbb sors.
 Ahogy a hangosan nevető társaimat követve elhagyom a házat, felnézek a koponyára, aminek kígyó tekeredik elő a szájából. Ez az én otthonom felett is lehetne, ha szerencsétlenebbül születek. Igaz, nem sokkal kellemesebb ezt csinálni, mint elszenvedni, én legalább tudom, hogy ők jól vannak, és jól lesznek, akármi történik velem. Ez legalább segít benne, hogy folytassam, és ha ezer ilyet kell még elhelyeznem ahhoz, hogy megvédjem a családomat, megteszem azt is.


 Ahogy felpattannak a szemeim, a világosodó eget pillantom meg magam felett, amin lustán átkúszik egy felhő, a szél pedig fekete leveleket sodor magával. Fogalmam sincs, mióta feküdhetek itt. Ég a vállam, lüktet az arcom. Halványan emlékszem, ahogy ez az egész elkezdődött Potter feltámadásával, sikerült úgy helyezkednem, hogy pont az útjába kerüljek egy Bellatrix felé lőtt átoknak. Csend lett, fogalmam sincs, mi történt. Ahogy meg akarom tapintani a sajgó, talán vérző sebet az arcomon, a kezem az arcom elfedő maszkba ütközik. Mintha már nem is lenne arcom: csak egy vagyok az arc nélküli, ezüst maszkos halálfalók közül, akik lerohanták az iskolát. Ez az iskola volt a második otthonom, és talán az egyetlen is azóta az éjszaka óta. Most ezt is elvették tőlem. Közelről hangokat hallok. Nem a társaim, csak régen voltak azok. Most ellenségek: Roxfortos diákok, akik túlélők után kiabálnak az elhagyatott csatatéren. A nagyúr veszített, vagy legalábbis visszavonult. Engem pedig itt hagytak nekik. Biztosan felismernék közülük többet is, ők viszont már nem ismernek engem.
 Egyszer régen ártatlan gyermek voltam én is, aki ugyan két halálfalókkal tarkított családfa közös gyümölcse, mégsem viselkedett igazán úgy. Az a gyermek félénk volt, nem tudott ártani senkinek, tartott a néhány évvel idősebb, őt ugrató nővérétől, a szabadidejét pedig olvasással, tanulással vagy a fülesbaglya simogatásával töltötte. Bár csendes volt, nagyon sokat és nagyon jól tanult, segített mindenkinek, akinek tudott, a tanárai, a háztársai, a családja egyaránt nagy jövőt jósolt neki, az irigy hangok pedig senki fontosat nem érdekeltek. A családi asztalnál, ebédnél az anyjával, az apjával és a nővérével kórusban szidta ugyan a minisztériumot, a „mocskos sárvérűeket,” a hazug újságokat, elmélkedett a szebb időkről és az aranyvérről, de a Roxfortban semmit nem mutatott ebből az oldalából, amit sokáig nem is igazán érzett a magáénak. Talán még most sem érzi.
 Egyszer régen, egyszer akartam valamit, amiért tanultam, valamiért jó jegyeket akartam, akartam tudni mindent. Nem is tudom már biztosan, mi volt az, amit csinálni akartam felnőttként. Talán valamilyen új varázslatot akartam kitalálni, ami segít másokon. Talán azt akartam, hogy mások tanuljanak az én könyvemből, ami érdekesebbé, könnyebben érthetővé teszi majd az életüket, aminek köszönhetően sokan megszeretik azt a tárgyat a könyvön keresztül, amit majd megírok. Lehet, hogy tanár akartam lenni a Roxfortban, egy Anglia varázslótársadalmának legmegbecsültebbjei közül. Ez mind elveszett, ez a jövő már biztos, hogy nem létezik.
 Egyszer régen sajnáltam odaadni a bagolynak az egeret, még ha halott is volt. Féltem, hogy talán még így is érzi a fájdalmat, talán látja a családja, hogy mi történik vele, hogy a szerettük testét egy szörny falja fel. Vitalie kinevetett, amikor elmondtam neki, még Finnick is megmosolyogta, de láttam az arcukon azt az érzést akkor éjjel, amit az egér családja érezhetett, és inkább éreztem, hogy én vagyok a bagoly. Talán fel sem fogták, hogy őket védtem meg. Akkor még ezzel tudtam magam nyugtatni, amikor megtettem azt a szörnyen nehéz, szörnyen fájdalmas dolgot, amivel mintha magamat pusztítanám. Nem féltem, mert tudtam, miért tettem. Olyan könnyű azt mondani, hogy nem volt más választásom. Azután megöltem valakit, hogy megkíméljem egy sokkal fájdalmasabb haláltól, ami szintén nemes gesztus, valami, amiért talán én is hálás lennék most. Azután megöltem valakit, aki látta az arcomat, ezzel pedig megvédtem a családomat. Muszáj volt. Azután azért öltem, mert ha nem teszem, talán én halok meg, talán a családomon állnak bosszút. Mindig találtam indokot. Egy reggel pedig kipihenten ébredtem, nem vert ki a veríték. Mára már hozzászoktam ehhez. Talán Bellatrix is végigment ezen a folyamaton egyszer, és néhány év múlva már én is együtt fogok nevetni vele mások szenvedésén, bármennyire küzdök ellene.
 Ahogy egy láb csapódik tapogatólag az oldalamba, és az ujjaim önkéntelenül, reflexszerűen kulcsolódnak a bokára, egy hangos segélykiáltás szakad fel a fiú torkából. Láttam már, a háztársam, egy évvel idősebb nálam, most mégis úgy retteg tőlem, mintha egy szörnyeteggel hozta volna össze a sors. Sosem kedveltem, bár nem tudom megmondani a pontos okát. Felemelem a pálcát tartó kezem.
 - Stupor- a vörös csóva kiüti a fiút, mielőtt védekezhetne. Nem tudom, miért nem lett zöld. Sok minden van, amiben már nem vagyok többé biztos. Miért hagytam életben őt, miért öltem meg másokat? Erre is bizonyára remek indokot találhattam volna, amivel megnyugtatom a lelkiismeretem. Miért keltem fel egyáltalán, miért nem fekszem csak itt, és osztozok a társaim sorsában? Tényleg a társaim voltak? Valóban jól esett az elején, hogy tartozok valahová, hogy a korom ellenére felnőttként kezeltek, hogy a keresztnevükön szólíthattam olyanokat, akik komoly emberek, apám üzlettársai, barátai, hogy egyenlő voltam velük, és vannak sokan közöttük, akik fontosak nekem, barátaimnak tartottam őket. De már nem tudom többé, hogy vannak-e igazi barátaim.
 Ahogy felkelek, rögtön rájövök, hogy súlyosan megsérült a vállam, ez pedig akadályoz a botladozó futásban, miközben a sebre szorítom a kezem. Hátrahagytak, pedig biztosan sokan elhaladtak mellettem. Talán azt hitték, hogy halott vagyok, de tudom jól, nem sok büszke aranyvérű bajlódna azzal, hogy egy sérültet cipeljen a hátán. Én sem tenném meg akárkiért ezt, amivel kockáztatom a saját túlélésem is. Több mozdulatlan, feketébe burkolt test mellett is elhaladok, de nem állok meg, nem nézem meg, kik ők, élnek-e még. Soha nem voltam bátor, nem is értem, mi volt az, ami megragadott abban a pillanatban, amikor megvédtem a családomat, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mik lesznek a következmények. Most sem vagyok elég bátor hozzá, hogy megmentsek legalább egy valakit, vagy megálljak, és vállaljam a büntetést, amit megérdemlek.
 Lekapom a fejem egy becsapódó átok elől, és futásnak eredek. Nem nézek hátra, nem figyelek rá, mit kiabálnak, akik futnak utánam, csak futok át a hídon, átugrálva a holttesteket, a törött köveket, kikerülve a hatalmas szörnyek tetemeit. Intek egyet a pálcámmal hátrafelé, mire az egyik halott óriás hatalmas bunkósbotja pörögve repül az üldözőim felé. A csattanás után valaki felkiált. Nem állok meg, nem nézem meg, hogy megöltem-e újabb embereket. Talán önvédelemből tettem, talán nem volt ez már más, mint egy szörny teljesen természetes, ösztönös cselekedete.
 Már majdnem átérek a hídon, amikor felcsendül egy panaszos kiáltás, sírás, amit követ néhány rosszul célzott főbenjáró átok, amik már nem állítják meg, hogy bevessem magam a fák közé, és rohanjak, befelé a Tiltott rengetegbe, nagyjából arra, ahonnan hajnalban elindultunk. Nem üldöznek, egyre halkul a sírás, amit a híd felől hallok. Vajon értem is sírnának otthon? Egyszer még én is valaki gyereke, valaki testvére, valaki barátja voltam. Régen, amikor még volt arcom.

Nagyon érdekes karaktert találtál ki, akinek meglehetősen szokatlan formában mesélted el az életét. Ebből kifolyólag nem sokat tudunk Roman múltjáról, de ez engem nem zavar, mert szerintem a karakter maga is eléggé rejtélyes. Nagyon szépen írsz, az embert valósággal odaszegezi a történet a monitorhoz. Én személy szerint már vártam, hogy a végén Roman elhajítsa a maszkját és egyszerűen csak beálljon a roxforti várvédők közé, de csak nem így lett. Sebaj… Viszont van pár dolog, ami azért böki a csőrömet. Az egyik ilyen dolog, hogy helyenként irtózatosan hosszúak a mondataid, rengeteg vesszőt használsz, amitől olykor követhetetlenné válik a szöveg. Erre érdemes odafigyelned a jövőben. A másik dolog, ami zavart, az a színkódolás volt. Én mindig azt szoktam tanácsolni, hogy az előtörténetet hagyják olyannak, ahogy azt az oldal felkínálja, mert egyrészt sokkal olvashatóbb, másrészt elegánsabb is. Ezt a lila szöveget csak úgy tudtam végigolvasni, hogy kimásoltam szövegszerkesztőbe. Megkérlek hát, hogy ezt javítsd ki! Ezenfelül már tényleg csak egy apróság van hátra… Értem én, hogy Roman nagyon okos fiú, és rendkívül nagy tapasztalati tudással rendelkezik, ami rendjén is van, mert szépen leírtad, szépen magyaráztad. Viszont azt ne felejtsd el, hogy a varázstudás valamilyen szinten egyenesen arányos az életkorral, azaz erős túlzás azt írni, hogy már most Roman tudása már most túlszárnyalja a RAVASZ-on számon kérhető anyagot. Ez így kicsit VP-nek tűnik. Ha ezt is javítod még, akkor nincs is más hátra, minthogy beosszalak a házadba, ami nem más, mint…