Oldal nyomtatása - Nagyterem

- Nem oszthatjuk be őket, ez nonszensz. Már rég nem tizenegy évesek, és még csak nem is britek, idegenek!
- A Törvények megszeghetetlenek Minerva, a könyvben van nevük. Talán nem ezek az idegenek segítettek megjavítani azt, ami elromlott?
A tény, hogy nem tud elvi vitába szállni egy megbűvölt süveggel, bosszúsággal önti el. Miért van egy átkozott fejfedőnek nagyobb szava, mint neki? De a bölcs alapítók neki adták a hatalmat és követni kell az utasításaikat…

Győzedelmes fényár járja át a nagytermet. A tavalyi győztes Hollóhát kék zászlai alatt már hangoskodnak a felsőbbéves diákok a négy hosszú asztalnál. Összeszorul a szíve, ahogy hallja a felhőtlen nevetéseket, s habár az elmúlt évek terhei mindnyájuk vállát nyomják, a szép jelen és még szebb jövő reménye megdobogtatja a szíveket. Nem is emlékszik már az időkre, mikor töltötte meg az ódon kastélyt ekkora jókedv, még neki is önkéntelenül mosolyra húzódik szája.

Tekintete elkalandozik, amíg Qcross professzor felkíséri az elsősöket. Megannyi bájos tekintet, bontakozó pubertáskori szerelmek és a megfáradt heted- illetve nyolcadévesek. Az ablakon túli világban bár zavar van a bukás óta, de itt a gyertyák melegítő fényében újra érzi azt, amit akkor hajdanán. A Nagyterem mennyezete ugyanilyen tiszta volt, látni lehetett a milliónyi kis csillagot, ami elbűvölte Őt elsősként. A süveg harsogta csak a Griffendélt fején és még szende kislányként ült le az ujjongó asztalhoz.
Rengeteg idő telt el azóta. Sírt, nevetett, volt hogy dühös volt és boldognak is érezte már magát – felnőtt, de ez a kastély mindig is egyet jelentett számára. Otthont.

Bevonulnak az elsősök színtelen, fekete talárjukban s őket zárja az a maroknyi csapat, akiktől a legjobban fél ezen a bűvös estén. Alexander fellép a tanári asztal elé és leteszi a süveget a három lábú székre, az pedig énekelni kezd.

Gyertek hát tökfejek,
Vár reátok az élet!
Ma megtudhatjátok kik is vagytok,
S mivel kell vigyáznotok!

Az utolsó sor baljós sugallatától szíve szerint elhallgattatná azt a sityakot, de a büszkesége nagyobb ennél.

A Hollóhátba mennek,
Kiknek eszük éles,
Bölcsek Ők és tudnak,
Kudarcot ritkán vallanak!

Üdvrivalgás támad a győztes sasok asztalától, a kis elsősök arcán pedig hol büszkeség, hol megszeppenés látszódik.

A Mardekárban összetartanak,
Sziszegve suttognak,
Ravaszok ők és mérgesek,
Büszkeségre éhesek!

Zölddel szegélyezett talárok ujjai reppennek az égbe, nevetéssel teli kiabálás közepette.

Hugrabugba kerülnek,
Kiket szívűk vezérel,
Nagylelkűség az erényük,
De a gonosz félhet tőlük!

Tapsvihar jön a Hugrabugtól, de a kígyók még mindig hangosan nevetnek – bár már gúnyosan.

Griffendélbe menjenek,
Kik kalandra éhesek,
Az a bátrak otthona,
Szívük nem reszketett soha!

Az Ő háza is üvölteni kezd hát, ahogy az oroszlánokhoz méltó az. Egy apró mozdulattal jelzi is feléjük, hogy velük van, habár már nem Ő vezeti házukat. Qcross professzor már nyúlna a süvegért, hogy kezdje a ceremóniát, de az még egy, utolsó versszakba kezd.

Jól vigyázzatok mindnyájan,
Bár egy árnyék eltűnt,
Attól még több jöhet!
Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok
A múlt sötétje még visszatérhet!

Sutyorgás veszi kezdetét, amely a diáksereg hangos morajlásává változik. Zavart tekintetek java Potterre és barátaira szegeződik, de sokaknak feltűnik az, amit már Ő is óhatatlanul néz az utolsó elhangzott szavak óta. A kilenc, furcsán idős fekete taláros a gólyasor végén. Rezzenéstelen arccal állnak, vonásaikon látszódik, hogy nem ide tartoznak. Nem szeret különbséget tenni diákok között, mégis akaratlanul szigorú arccal fürkészi őket. A kiabálások egyre hangosabbak lesznek és a nyugtalanság kezd a tetőfokára hágni. A beosztásért felelős bűbájtan tanár lendíti pálcáját és megszólaltatja az óratorony harangját. A hangos kongás elcsendesíti a nebulókat, Ő pedig ráncos arcát mosolyra húzza. Radikális fiatalság, az Ő idejében elég volt egy pohár és egy kiskanál ahhoz, hogy csendet teremtsen.

Megkezdődik a beosztás, a süveg harsogja a házak neveit a kis tizenegy éveseken, akik remegve ülnek alá. Ujjongva köszönti minden család új tagját, de érezni, hogy mindenki az idegenekre vár. Romanovna, Mallouse és Møvrede. Kilenc diák baljós családneve. A süveg, mintha természetes lenne beosztja őket házaikba, most azonban egyik asztal sem ujjong az érkezőknek. Furcsán hideg a jelenet. Mikor az utolsó is leül, az idős boszorkány, kihasználva a csendet megigazítja süvegét és előrelép. Nem használ pódiumot a beszédéhez, arról a bagolyról mindig Albus jut eszébe és a gyász még túl terhes számára.

- Köszöntök mindenkit ezen az estén! – Kezdi hangosan. Minden szempár Rá szegeződik. – Otthonunk a Roxfort újjáépült, hála a mágustársadalom hatalmas segítségének! Elűztük hát a sötétséget a kastély falai közül és büszke fejjel tekinthetünk a jövőbe. Ő, akit nem nevezünk nevén végleg elbukott. Voldemort halott! – Hangos üdvrivalgás támad.
- Halottaink emlékére szobrot emeltünk a Fehér Kripta szigetén, aminek a lábában ég az örökmécses, hogy emlékezhessünk a Roxfort bátor hőseire! Bár otthonunk újjáépült, néhány termet meghagytunk romos állapotában, hogy ne feledjük a múltat és okoljunk belőle. – mondja gondterhes hangján.

- Az új ma rengeteg változással jár. Mint sokan közületek tudjátok, régi tanáraink a háborús hőstetteikért kitüntetett nyugdíjat kaptak és nem kötelesek már a tanításra. Köszöntsük hát az új tanári-gárdát, Joanna Prescott tanárnőt, aki asztronómiát fog oktatni. Ailish Everdeant, aki az átváltoztatástan rejtelmeibe vezet be benneteket – és megpróbál méltán híres előde nyomába érni – kuncogással teli a taps, amíg a tanárnő feláll. – Quennel Oakley a bájitalok mesterségét segít majd elsajátítani, Reed Lancaster pedig gyógynövénytant fog oktatni, emellett ő veszi át a Hugrabug ház vezetését Bimba professzortól. Napoleon Lutece jóslástant-, Philip Meadows legendás lények gondozását-, Annmarie Dalton mágiatörténetet-, Demelza Digby mugliismeretet-, Jimmy Quinton rúnaismeretet-, Willow Fawcett sötét varázslatok kivédését- és végül, de nem utolsó sorban Heaven Rowley számmisztikát fog tanítani! – hangos taps köszönti mind a tizenegy új tanárt. Tizenegy új ember az iskola új falai között talán tényleg az új, tiszta kezdetet jelentheti.

- Fiatalság! – Fordul mind a diákok, mind pedig az új tanári kar felé. – Jogtalanul kellett szenvednetek a régi generációk bűne miatt. De sötétség elment és a jövő, a tiszta jövő a Ti kezetekben van! Éljetek hát vele és tegyetek a szebb holnapért, hogy a múlt ne térhessen vissza! Ezennel az 1998-99-es tanévet megnyitom! Kezdődjék a lakoma!

A vonatút tökéletesen alkalmas volt arra, hogy értesüljek a legutóbbi pletykákról, amiket mindenkinek tudnia kell, amiben fő társam természetesen Raquel lett. Sajnos ő nem lett prefektus, hiába szurkoltam neki, Roman azonban igen, a legmélyebb döbbenetemre. Nem mintha ez lett volna a legnagyobb meglepetés a vonaton.
Első éves korom óta nem vártam annyira a tanévet, mint most. A tavalyi év a poklok poklánál is rosszabb volt. Most viszont kicsit olyan az egész, mintha mindenki tiszta lappal indulhatna. S valóban, mintha mi sem változna akkor, amikor az elsősöket lesegítik a vonatról, s akkor, amikor mi is elfoglaljuk a magunk helyét a láthatatlan fiákerekben, amik a kastélyig visznek minket. Tiszta lap és újrakezdés. Az a dolog, amire mindenkinek szüksége van, azt hiszem.

Amikor legutóbb, a vizsgáim alatt a kastélyban jártam, még nem készültek el mindennel teljesen a restaurátorok. Mostanra viszont olyan a kastély, mintha mi sem történt volna. Valahol boldog vagyok, hogy nem kellett itt lennem, amikor kitört az a sok para, és csupán egy voltam a fejvesztve menekülő sokaság közül. Néhány hónapja rengetegen vesztették itt életüket, és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy Cael nem hagyta itt a fogát a hülye macskája miatt. Biztosan kiborulok, ha ez így történik meg. A kastély azonban most is éppen ugyanolyan, mint eddig. Ugyanaz a dohos szag, ugyanazok a zömök falak, de még a cipőm koppanása sem változott. Csak a kastély történelme az, ami gazdagodott néhány tucat halállal.
Brrr… már a gondolat is ijesztő, hogy mennyi hulla lehetett itt. Belépve a Nagyterembe önkéntelenül is az első gondolatom. Viszont most minden a helyén, éppen úgy, mint azelőtt. A Mardekár asztala centire pontosan ugyanott. Talán csak kevesebb ismerős arc, akik a maguk helyét elfoglalják.

Amíg a zsibongás le nem ülepszik, alkalmam van a tanári asztal felé pillantani. A Próféta már leközölte az újak nevét, de igazából egyikük sem ismerős. S mi több, éppen ellenkezőleg. Az ismerősből volt a kevesebb. Vulkanov professzor például mintha mit sem változott volna, szerencsére nem szabadítottak meg tőle, de hogy például a Griffendél kit kapott házvezetőként, na hát arról fogalmam sincs. @_@ Szívesen lennék most elsős, mert akkor normális, hogy minden név teljesen új.

A ceremónia kisvártatva megkezdődik. A süveg ismét egy dallal kezd. Csórikámnak nem is lehet jobb dolga egész évben, mint új dalokat költeni. Mindig is furcsa volt nekem, hogy minden évben újakat énekel. Elsősként azt hittem, ez nem így van, szóval rá is csodálkoztam másodévben, hogy mennyire más volt a dumája.
Mikor azonban a Mardekárról énekel, a többiekkel együtt üvöltöm egyen-éljenzésünk. A mi asztalunknak kell lennie a leghangosabbnak, ez nem is kérdés. Ha a süveg már úgyis azt mondja, hogy biztosan minden mardekáros hatalommániás és büszke… A hangos ünneplés persze akkor is folytatódik, amikor már szegény hugrabugosokról énekel a süveg. Tudom, hogy csúnya dolog, de teljesen hülyeség komolyan venni ezt. Ez egyébként is úgy szokott kinézni, hogy valamelyik hangosabb elkezdi a szólózást, a többiek pedig csatlakoznak hozzá.
- Na, idén sem érdemes pontokat szerezni. ::) – jegyzem meg a mellettem ülőknek. Nem lehetett nem észrevenni az igazgatónő jelzését a griffendélesek asztala felé. Már megint velük lesz kivételezve. ::) Érdekes, hogy amikor nem griffendéles volt az igazgató, egyből azok nyertek, akik tényleg a legtöbbet szerezték.

A dalocska utolsó versszakával nem igazán tudok mit kezdeni. Vigyázzatok magatokra, blablabla. A szokásos sablonduma. Az utóbbi évek után nagyon nehezen veszem komolyan ezeket a dolgokat. Csupán azért veszem észre a dal után a furcsaságot, mert az asztalunknál többen is ujjal mutogatnak az elsősök felé. Pontosabban, a mögöttük ácsorgó, kilenc diák felé, akik egészen biztosan nem néznek ki elsősnek, ahogyan az is, hogy én még soha nem láttam itt egyiküket sem.
A beosztás a szokásos menet szerint zajlik. Ahogyan a Mardekár háza újabb és újabb tagokkal bővül, úgy emelkednek a kedélyek is magasabbra. Egy elsősnek ez az első élménye a kastélyban, tehát az a minimum, hogy üvöltözve tapsolunk nekik. Még akkor is, ha emiatt holnap már semmi hangunk nem lesz.
Azonban mindezek után egy olyan dolog történik, amire még nem volt példa. A tavalyi dolgok után számítani lehetett rá, hogy akad majd pár mugli születésű, akit tavaly inkább nem hoztak a Roxfortba, ezért idén pótol. De hogy az a kilenc ember az elsősök mögött mind tizenkét éves lenne? Nem, ez kizárt. Döbbenetes azt látni, hogy arra az ócska, három lábú székre olyanok ülnek, akik talán rá se férnek. Végtére is, tizenegy évesekre lett méretezve az a bútordarab. És beosztják őket. És tényleg beosztják őket! Hát ez haláli. Akárcsak az a csend, ami őket fogadja. A döbbenettől talán, de valamiért senki nem tapsol, senki nem ujjong, de még a mi asztalunk is teljesen elnémul.

Mit is mondtam az előbb? Ja, igen, az első élmények. Uhh… hát nem lennék a helyükben. Elsősként is nagyon fura, ha több száz ember örül neked. Na de hogy ilyen idősen még többen ne örüljenek neked, az azért nagyon nyomasztó. Oldalba bököm a mellettem ülő társamat, hogy próbáljon meg kedves lenni, elvégre Roman is prefektus, ez az egyik dolga. Ha pedig azt látom, hogy bármelyiküket a mi házunkba osztják, legalább rámosolygok. Nem akarom, hogy azt gondolják, nekik kevésbé örülünk, mint másoknak.
(Hogy én hogy nem kerültem a hugrába? ::) )

A lakoma előtti beszéd mindig érdekes. Igazából remélem, hogy kapunk valami felvilágosítást arról, hogy kik ezek, honnan jöttek, és miért vannak itt. De ehelyett csak a tavalyi dolgokról van szó. Tudjukkiről, meg azokról, akik meghaltak a háborúban. Az idegenek helyett azonban hamar inkább az új tanárokkal kezdek el foglalkozni. Sokukkal nem lesz igazán dolgom, RAVASZ-ra nem vettem fel egyet sem a pálcás tantárgyakból, de azért tervezem, hogy elmegyek az órákra, legalább megnézni, mit tanulnak. Végtére is, RAVASZ ide vagy oda, ez egy laza tanév lesz, hiszen még pontokat sem kell gyűjteni, igaz?

Zsibongás és nevetés.
Gyertyák és bűvölt mennyezet.
Otthon vagyok.

Már vagy egy hete próbálgatom otthon a taláromat, hogy őszinte legyek. Tűkön ültem, hogy órákat ülhessek. Kicsit ironikus nem? Bár farpofáim már elzsibbadtak a vonatút miatt és most a vacsora sem könnyíti meg a dolgomat, de úgy érzem boldog vagyok. Végre láthatom a barátaimat, végre nem csak a szobám ablakán bámulok kifele. A nyár nagyon unalmas volt, a kötelezőket az évre már júniusban kiolvastam, a háború extázisa és a félelem pedig körülbelül július közepén abba maradt. Persze én is kapom a híreket, hogy milyen furcsaságok történnek, de valahogyan nem tud meghatni. Mintha rajtam kívül történne minden. Talán a nyár hatása – így hogy alig tudtam találkozni valakivel azt hiszem beszűkült a világom. Monával nagyon jó vol levelezni, de augusztus végére az is abbamaradt. Persze nem hibáztatom miatta, a családjának nagyon nagy terheket kellett cipelnie a háború alatt az anyukájuk miatt, aztán ott volt még szegény bátya is.

   A legnagyobb bajom az volt, hogy nem tudtam segíteni. Nem csak Monáéknak, senkinek. Mit is tehetnék én? Egy kis porszem vagyok a mágustársadalomban egyelőre. Nem vagyok sem egy Harry Potter sem pedig egy McGalagony. Mindig azt mondják, hogy az emberek ott segítenek, ahol tudnak, elvégre az a helyes. Olyankor mit kellene tegyek, amikor nem tudok hol segíteni? Egyedül anyu vette a hasznomat a házimunkában. Merlinre, Ő is hogy meghibbant a nyáron. Mióta a bátyámat előléptették és a királynő személyes követe a mágusvilághoz, teljesen kifordult önmagából. A Királynő megemlítette Danielnek, hogy kíváncsi lenne a mágusok hogyan ünneplik a karácsonyt a balga meg elmondta anyánknak. Szegény asszony azóta – augusztus eleje – tervezgeti az ünnepi menüt és hogy hogyan díszítse fel a lakást. Mondjuk legalább leköti magát nem igaz?

   Idén nyáron még anyunak sem segítettem be a munkába. Annyira nem tudtam koncentrálni, hogy a cérnabűvölésem olyan lett mint a kentaurhugyozás. Persze minden barátnőjének elmondta, hogy a fia tehetsége elszelelt és fizetnie kell a gyakornokokat nyárra is. Én is szeretlek anyu ezúton is. De legalább volt alkalmam új tehetségek után nézni. A londoni túra után nagyon rászoktam a repülésre. Nem nagy távokba, csak pár falunyit arrébb elröpdöstem a nyáron. Igazából mindig is szerettem utazni, de a seprűt csak tavaly szerettem meg igazán repüléstanon. Amíg a menetszél süketít kitudom zárni a külvilágot. Szóval ennyi volt a nyaram, olvastam, repdestem és unatkoztam. Egyedül. Néha elképzeltem mi lenne, ha lenne barátnőm. Aztán rájöttem, hogy nem tudnám elviselni, hogyha augusztusban tervezné, hogy mit együnk karácsonyra. A legtöbb lány fura. Mona is. De Ő aranyosan fura azt hiszem.

– Mona! – szólítom meg a szőkelányt előttem az asztalnál. – Szerinted a bátyád segítene felkészülni a kviddics válogatóra? Tavaly úgy tudom csapattag volt… - jah úgy tudom. Mindenki hallott a párbajáról Wolffal és nem véletlenül égett le a Hollóhát öltözője. Bár nem szeretnék fogó lenni, hátha valami jót tud tanítani. Igazából Turnenrt akartam megkérni, hogy segítsen, Ő mindig tök kedves volt velem, de már tavaly sem igazán láttam, pláne miután bevonultak a Szükség Szobájába. Amíg várom a válaszát tapsolok az első hollós elsősnek. Majd a másodiknak. Harmadik. De termékenyek vagyunk idén.

   Amint meghallom újra, hogy Hollóhát kezdenék rutinszerűen tapsolni újra – igazából el is kezdem csak Miah szokásosnál is megvetőbb pillantása hívja fel a figyelmemet a jelenségre. Síri csend. Csak én tapsoltam az asztalnál, meg persze Lovegood. Összeráncolom a szemöldökömet a furcsa alakokra. Ez nem normális. Úgy tudtam a Roxforti névjegyzék megszeghetetlen mágikus törvényekkel operál, pont azért hogy mindenki elsőtől kezdje itt a tanulmányait. Ez zavaró. Nagyon zavaró. Nem akarok ellenséges lenni, de tény, hogy itt valami képtelenség történik. A tanárok meg csak állnak és hagyják? Ez érthetetlen. A felújítás miatt lenne? Nem is angol a nevük! Merlinre nem akarok ellenséges lenni, de ez zavar. Nagyon kellemetlen érzésem van attól, hogyha a dolgok nem működnek.
   Beszéd és étek az asztalon. A villámmal böködöm a tököslepényt, nem tudok enni. Ez zavaró. Már nem tudom kizárni a külvilágot. Úgy tűnik a nyári burkom szétszakadt…

Miután leszállunk a vonatról, realizálom legjobban, hogy újra elkezdődött a tanév és a nyáron történtek nem egy álom részei, és nem érnek véget, ha kinyitom a szemem, hanem folytatódnak. Júliusban még olyan távolinak tűnt azon gondolkodni, hogy hol és mikor fogunk együtt lenni szerelmemmel, akár titokban is akár, most pedig már itt van az iskola életnagyságban. Ahogy begördülnek a furcsa lovak által húzott fiákerek, lépek egyet hátrafelé. Hallottam pletykákat ezekről a lovakról, de most hogy látom is őket, rémisztőek.

A nagykapuhoz érve azonban újra az izgatottság veszi át felettem az irányítást. Utoljára mikor itt jártam, nem így nézett ki, és biztos voltam benne, hogy majd felújítják, de nem gondoltam, hogy ugyanolyan állapotba fogják ezt megtenni. Annyi mindent láttam már, ami a mágiával kapcsolatos, de újra és újra rájövök, hogy van még mit tanulnom. Pontosan ezért nem is időzök sokat a kastély állapotán, hanem a tömeggel haladva besodródom a nagyterembe. Keresem Caelt, hogy megosszam vele néhány gondolatomat, de nem látom sehol a közelemben. Tudom, hogy lesz még alkalmam mondani neki, ha addig nem felejtem el.

Kicsit olyan érzés, mint mikor elsős voltam, és először pillantottam meg ezt a hatalmas helyiséget. Fenséges és varázslatos. Ez a két szó, amivel a legjobban le tudom írni, újra és újra. Elfoglalom a helyem a Griffendél asztalánál, közel a tanárokhoz. Bess és Mary-Ann velem szembe ülnek le. Kicsit nézelődök ismerős arcok után kutatva. Minnie-t látom kicsit távolabb tőlem. Integetek neki köszöntésként, aztán beszélgetni kezdek a körülöttem lévőkkel. Egészen addig le is foglalom magam ezzel, amíg meg nem jönnek az elsősök.

Nem tudom, hogy irigyeljem őket vagy sem. Ők már újra a régi pompájában látják a kastélyt, és valószínűleg nyugodt éveik lesznek a Roxfortban. Ha jobban belegondolok, akkor Mary-Ann sem volt itt tavaly, ahogy Bess sem. Hármunk közül csak én tudom, miért is olyan nagy dolog újra régi fényében látni az épületet. Aztán a verseknek köszönhetően, amit a süveg szaval, a régi már ismert üdvrivalgás tölti be a termet, amihez én is csatlakozok. Az utolsó versszak után egy rossz érzés kerít hatalmába. Remélem, a süveg ezúttal téved, és nem kell mitől tartanunk. Van egy olyan sejtésem, hogy idén sem maradok kalandok nélkül.

Aztán ahogy elkezdődik a beosztási ceremónia, még váltok néhány szót a barátnőimmel, így csak automatikusan kezdek tapsolni, mikor a körülöttem lévők is. Végül pedig a nagy csend és a sutyorgás az, ami feltűnik. A tanári asztal felé nézek, hátha kiderül, hogy mi az oka a sutyorgásnak. Aztán meglátom az elsőévesnél idősebb diákokat. Ahogy körbenézek a termen, látom, hogy nem csak én vagyok tanácstalan a jelenlétükkel kapcsolatban. Végül az igazgatónő töri meg a fellépő csendet és suttogást. A tanári asztal felé fordulok, és ekkor veszem észre, amire nagyon nem számítottam.

Visszafordulok Minnie felé, igyekszem felhívni magamra a figyelmét, karom közte és a tanári asztal iránya között lengetem, de valami mással van nagyon elfoglalva. Mekkora meglepetés lesz ez neki, ha rájön, hogy a mugli férfi, akiért odavan, valójában varázsló. Úgy döntök, hogy nem szólok neki a dologról, majd rájön, és akkor úgyis tudni fogok róla majd. Azért sem, mert befejeződik az igazgatónő beszéde, és megjelennek az ételek az asztalon.
- Akkor jó étvágyat mindenkinek!
Bár az iskolában vagyunk, biztos, hogy ma még mindenki a nyárra gondol majd este, éjszakába menő beszélgetésekkel, élményekkel, ezért csak holnap kezdődik igazán a tanév. Ha holnap meg tud úgy igazán kezdődni a tanév a diákok fejében is.

Break on Through (https://www.youtube.com/watch?v=L-AqjBfuWds)

(http://38.media.tumblr.com/694fb87cef247f459a0e50f9cfcb571b/tumblr_nc4wf6sipg1tmuwkeo2_250.gif)

Minden évben úgy érzem magam az évnyitó lakomán, mintha egy hatalmas, két lábon járó céltábla lennék, aki lazán megpróbál besétálni egy késdobálókkal teli terembe, miközben vörös-arany színei hívogatnak arra, hogy te is megpróbáld, még ha nem is tudtál soha életedben célozni…
Idén a céltábla magasra szegett fejjel, az egyébként sem elhanyagolható magasságát plusz tíz centiméterrel kihangsúlyozva libben be a színtérre, de ezúttal az élesre fent kések az ő ujjai között mosolyognak bárkire, aki úgy érzi, a tavalyi hagyományokat folytatjuk. Bizony, idén táncolni fogunk, a lehetőségek zenéjére, és mosolyogni az összes olyan percben, amelyet a tavalyi év ellopott tőlünk féltékenyen. Nevetve még Dakota fiákerekben elhangzott viccén intek oda Lounak, remélem, most is kellőképp bántja a szemét az általa csak tipegésként jellemzett járásom. Ahogy elhaladok egy csapat bámészkodó mellett, rákacsintok Ailára, a gesztusban elrejtve a kimondatlan kíváncsiság a Morgan-ügy miatt. Mivel az apró kis húzásomnak köszönhetően én nem vagyok a legapróbb, néhány leragadt diák feje felett biccenthetek Dominic irányába, jelezve számára, hogy a szövetségünk részemről ebben az évben is élénken él. Olyan sok az ismerős, és olyan rövid az idő, ami a bevonulás alatt adódhat anélkül, hogy McGalagony szúrós tekintete ne döfné át a most még magabiztosan tartott alakomat.

Végül észreveszem Dakotát, és a lendületet megőrizve helyet foglalok vele szemben a kis diadalmenetem után: már amennyire kicsinek lehet titulálni egy szélesen mosolygó, asztalok közötti járatot kifutónak néző szőke prefektust. Szelíden felszólítom a nem messze üldögélő Freya Bloodot, hogy ugyan vegye már le a csizmáját az abroszról, legyen kedves, mire valami olyasmit morog az orra alatt, hogy: ’ Na, megjött Barbie…’, de olyan jó kedvem van, és olyan izgatott vagyok az évkezdés miatt, hogy nem javasolok neki délebbi tájakra való költözést sem. Még mosolyogva integetek Alexisnek, aki a barátai között üldögél, de aztán mindketten belemerülünk a beszélgetésbe, én leginkább abba, hogy Dakota élénken derül a jelvényemen. Természetesen mi vagyunk azok is, akik ezt annyira szórakoztatónak tartják, hogy elvonja a figyelmünket a tanárok bemutatásáról is… mindegy, napokon belül úgyis kimerül a dolog újdonságtartalma, elvégre egy tanév erejéig nézzük majd egymást reggel- délben-este.
Meglepnek az újak, persze nem az elsősökre gondolok, hanem az idősebb alakokra… és azt hiszem, azon nagyon kevés diák közé tartozom, akik tapsolnak a beosztásukra. Nem volt elég mindenkinek tavaly a kirekesztésből? Nyilván ők sem kitörő lelkesedéssel néznek farkasszemet velünk, egy egész teremmel, ami előttük hangosan éljenzett az újaknak, a jöttükre pedig elnémul. A mellettünk ülők közül néhányan igyekeznek úgy nézni rám, ahogy McGalagony tenné, ha tudná, hogy az ő beszédéről is lemaradtam részben az élénk eszmecsere miatt a társaimmal, de egyik dolog sem bántja annyira a lelkiismeretemet, hogy ne én legyek az, aki a legszélesebb mosollyal tünteti el a tányérjára kerülő dolgokat.

- Jó előérzetem van… - kacsintok Dakotára már a desszert fölött – Szerintem idén biztos rengeteg meglepetésben lesz részünk. Új emberek, új szituációk… gondolj csak bele, mennyi izgalmas dolog vár még ránk. Erre pedig koccintunk… egyelőre csak forró csokival!
Nem is tudnám igazán megfogalmazni, miért érzem így, de gondolom, nem nagyon lepem meg már a vacsoráról kifelé terelve a gólyákat Sophie-t sem, aki a jelvénye alapján szintén a járőrözés örömeibe merülhet majd alá idén. Az előcsarnokban bevárom a kicsiket és kevésbé kicsiket, kopogok egy sort még a sarkaimon, barátságosan átintve a téren Nolitának is, aki osztozik a lehetőségben. Mivel egy darabon még együtt haladunk, ráköszönök a vonaton személyesen is megismert Fergusra, és kis csapatunk immár feltartóztathatatlanul nyomul fölfelé a lépcsőkön. Szinte kedvem lenne tapsolni a felújított kastély újabb és újabb termeire, elmorzsolok egy nagyon halvány, nagyon pici kis könnycseppet a lépcsőház látványára is… de nem állunk meg, elvégre van mögöttem egy csapat, akik számára ez az első igazi út fölfelé, így igyekszem szórakoztatóvá és kevésbé ijesztővé tenni néhány anekdotával. Emlékszem, amikor én tipegtem itt elsősként, kifogtam minden idők legunalmasabb prefektusát, aki hét emelten keresztül beszélt a kedvenc tanáráról: Binnsről. Ezt elkerülendő osztok néhány tanácsot arról, hogy nem érdemes bajba kerülni az elkövetkező tanévben, így mikor már a klubhelyiségbe lépünk, remélem őket és magamat is meggyőztem arról, hogy a balszerencse idén elkerül minket… de kit is akarok becsapni…?
Repkedni fognak azok a kések rendesen – de a játék csak annak nem veszélyes, aki tudja, hogyan kell célozni…

   A vonatút szokás szerint hosszú volt és unalmas. Nem értem mi értelme nekem is elmennem Londonba a 9 és ¾ vágányra, ahhoz, hogy utána órákat vonatozgassak vissza Skóciába. Ahelyett, hogy felpattannék a seprűmre és egy-két óra alatt odaérnék Glenfinnanből. Tudom-tudom, a nem jut eszembe hányas évi titoktartási törvény vagy rendelet? Már a fene se tudja mi volt… Miért kell a mágus életét agyonszabályozni? Nem elég nehéz enélkül is? – Hangzottak a fejemben a költőibbnél költőibb kérdések.
Belépve a nagyteremben a tömeggel hömpölyögve tova eszembe jut a felismerés, hogy megint itt vagyok. Jöhetnek a tanulással, verejték izzadással, szenvedéssel, és ami legalább pozitív kalandokkal töltött napok. Ki tudja talán új barátokat esetleg barátnőket is szerzek. De, ha azt nem is egy-két idegőrlő fejfájást, azt igen. Ugyanis idén „Üdv az RBF. vizsgákon év lesz.”
   Elhessegettem a negatív, pesszimista gondolatokat és elkezdtem ismerős arcok felé kutatni. A tekintetemmel először a Potter „egyletet” kerestem. Ott ültek a Griffendél asztalnál népes társaság kíséretében. Ha valaki megkérdezné mi a jó abban, hogy Griffendéles vagyok, csak ennyit mondanék: POTTER. Ezzel persze, nem akarok senkit megsérteni, mert megannyi hős került ki a Hollóhátból és a Hugrabugból is és mindet egytől-egyig tisztelem. De azért a saját ház mindig is prioritást élvez. Köszönöm Harry anyám nem hiába halt meg…
   Azon kaptam magam, hogy már majdnem mindenki leült a helyére csak én ácsorgom itt, mint az a bizonyos lószerszám a hidegvízben. Mielőtt McGalagony szúró pillantást vetett volna rám gyorsan megkerestem a helyem és letettem a nemesebbik felemet, két évfolyamtársam mellé, majd a szokásos kérdéseket felvetve elcsevegtem velük… Nem igazán érdekelt kinek, mi volt a nyűgje a nyáron. Ma valahogy nagyon elkalandoztak a gondolataim.
   A tanári asztal felé meredve, hallgattam a beszámolókat és egyszer csak több érdekes dolgon megakadt a szemem, amelyet eddig észre se vettem. Méghozzá 11-en. Mi a csuda történt a tanári karral? Szinte az összes tanár lecserélődött. Ami nagyon bántott az első pillanatokig, hiszen Hagriddal és a kis állatkáival olyan jó elszórakoztunk az órákon. Na, jó megvallom néha azért felelőtlen is volt kissé, de Hagrid már csak ilyen.
    Párpillantással nyugtáztam a változásokat, majd a tekintetemmel újfent a Griffendél asztalát fürkésztem. Egyszer csak megakadt a szemem egy lányon. Szőkés barna haj, szép szemek és nem mellékesen megnyerő mosoly. Másodpercekig csak néztem és gondolkodtam rajta ő meg ki a fene lehet. Még nem tudom, de Merlin adja, hogy nem soká megtudom… Folytattam volna a nézelődést, de egyszer csak kizökkentett a Teszlek Süveg éneke.
-„Jól vigyázzatok mindnyájan,
Bár egy árnyék eltűnt,
Attól még több jöhet!
Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok
A múlt sötétje még visszatérhet!”
   Vidám hangulatot hozott az újoncok szívébe mit ne mondjak. De igaza van, a legfontosabb a „Lankadatlan éberség”, na meg a saját kis mottóm, hogy „ A futó ellenségnek aranyhidat kell verni.” A lényeg a lényegben, tanulva a múltból élni a jelenben és formálni a jövőt.
   Az újoncok jöttek és csak jöttek. Azt hittem már sosem fogynak el. Szeretem, ha sok új egyéniséggel bővül a házam, de enni is szeretek. Már majdnem a végéhez értünk, amikor a maradék három gyerek láttán elnémultak az ünnepi zajok és baljós hallgatás borult a teremre. Romanovna, Mallouse és Møvrede. Nem tudom kik ők, de érdekes alakoknak tűnnek az biztos. Jobb lesz őket közelebbről is megismerni.
   A ceremóniák véget értek és neki láttunk a vacsorának: - Jó étvágyat!

Olyan volt, az érkezés mintha csak tegnap mentem volna el innen. Bármennyire is tartom unalmasnak, és feleslegesnek a mai ostoba vacsorázást. Az érdeklődésem egyre csak csökkent, de muszájból kell elmennem rá. A legtöbb, amit tehetek, hogy eszek pár falatot és meg is pattanok. Az asztalhoz érve, beülök a többi Mardekáros közé. Az év kezdetén megfogadtam, hogy még több közönyt mutatok ki társaim felé, ezzel. A süveg is énekelni kezdett, mikor az én házam a Mardekár következett, az arcomra egy kisebb mosoly görbült. Majd el is illant, amilyen gyorsan jött.
„Ravaszok ők, és mérgesek?” Egy kicsit elgondolkodtam ezen, majd hirtelen a következő ház következett. A süveg zárásként énekelt valamit, ami igazán megérintett. „Jól vigyázzatok mindnyájan,Bár egy árnyék eltűnt,Attól még több jöhet. Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok A múlt sötétje még visszatérhet!” Talán rám célzott? Nem tudom, de sok jót nem jelent. Apám szavai ismét eszembe jutnak. Félő, hogy a sors pont nekem szánta, a következő … tudjuk ki címet. Legalább ismernék a nevem. Mikor McGalagony professzor asszony épp a szokásos, unalmas semmitmondó beszédére készül. És szónak is ered a szája. Elsőként Voldemort pusztulását hozza fel. Az a Harry fiú igazán kitehetett magáért, sok történetet hallottam a vonaton erről. A tanárok viszont változtak, ami érdekes módon tetszett nekem. Végignézek az elsősökön, nem túl sok jót fűzök hozzájuk. Nem is foglakozok túl sokat velük, nem nézem túl sokáig őket. Még a végén szemkontaktusba kerülök velük. Az idősebeken is végignézek, akik épp beszélgetnek. De hozzám nem szólnak egy szót sem. Nem is bánom hisz úgy sem érdekel, mit beszélgetnek. Amire a ceremónia véget ért, megéheztem és mikor magam előtt láttam már az ételt hozzáfogtam, úgy tűnik, nem csak pár falatot fogok most enni. Mivel mindenki eszik már körülettem, én sem várok túl sokat. Nekiállok a vacsorának.

Ami másnak nosztalgia, az nekem inkább maga az újdonság. Láttam képeket a kastélyról, legutóbb a Prófétában, a körülbelül fél éve történtek nyomán, így valamennyire tudtam, mire számítsak. A képeken azonban nem tűnt még csak feleannyira sem hatalmasnak a kastély, mint a valóságban. Előre tartok attól, hogy hányszor fogok még eltévedni…
A Nagyterem elvarázsolt égboltja már nem ismeretlen számomra. Még gyerekként ugyan, de láttam hasonlót, valamelyik aranyvérű család házában, és már akkor is nagyon tetszett. Semmiképpen sem akarok gyerekesnek tűnni, főleg nem újdonsült kollégáim jelenléte előtt, de tekintetem újra és újra felsiklik a mennyezet felé. Régen is nagyon elképesztett ez a látvány. Azokat a csillagokat is látni, amiket szabad szemmel már nem.

A tanári asztalnál kézfogással üdvözlöm Mr Fawcettet, akit néhány napja sikerült megismernem, valamint az igazgatónőt, aki a nyáron személyesen keresett fel, hogy ajánlatot tegyen. Magam sem igazán tudtam, hogy miért fogadtam el. Sohasem tanítottam, a pénz pedig nem motivál – igaz, a Gringottsnál többet ajánlottak, ha segítek optimalizálni a biztonsági rendszerüket. Ellenben mindig is érdekelt, hogy milyen lehet a kastély, és milyen titkokat rejt. Emellett pedig szükségem van a változásra. Atyám, anyám halála óta egy megkeseredett öregember. Képtelen vagyok vele többet egy légtérben tölteni. A háború elmosta a régi, whiskey mellé anekdotákat mesélő, társaságközpontú Lathan Quintonnak még az emlékét is.

A tanárok közül rajtuk kívül csak Mr. Meadows és Mr. Lutece ismerős. Előbbi családjának kötelékeik vannak Olaszországban, egy ízben pedig találkoztunk is, még Rómában. Utóbbi pedig a nyáron lehetett házigazdája egy bálnak. A többiek azonban teljesen ismeretlenek, legalábbis arcra biztosan. Hozzájuk képest ismét kisfiúnak tűnök... Ha nem a rúnázott taláromat viselném, hanem a roxforti egyenruhát, akkor simán összetéveszthetnének bármelyik felsőbb éves diákkal.

A gyors bemutatkozások végeztével helyet foglalok az asztal egyik szélén, és kíváncsian figyelem a beérkező diáksereget. Tekintetemmel azokat a tanulókat keresem, akiket már ismerek, hátha sikerül meglátnom őket. Ms. Everfent például sikerült meggyőznöm, hogy érdemes felvenni a tantárgyamat, mert van érzéke hozzá, Ms. Broughnak pedig nem csak segíthettem felzárkózni rúnaismeretből – bár bevallom, nem kellett sok újat tanítanom - , de Mr. Lutece báljára is elkísért. A rengeteg, egyforma talár közül azonban aligha sikerül kiszúrnom őket.
Hamarosan aztán megérkeznek az elsősök is, a beosztási ceremónia pedig megkezdődik. A Teszlek Süvegről sokat írtak A Roxfort Történelmében, valahol pedig mindig is félelmetesnek tartottam azokat a mágikus tulajdonságokat, amiket beleraktak. Az a süveg valószínűleg az az objektum, ami a legnagyobb tudással rendelkezik a világon. Talán még atyámat is lekörözi. Pedig nem ismerek nála bölcsebb, élő embert. Hihetetlen, hogy nem jutott még senkinek sem eszébe más célokra használni azt a süveget. Ha egy hozzáértő megkaparinthatná, azzal együtt szert tenne minden olyan személy fiatalkori tudatalattijára, s vele együtt tudására, akik valaha is felvették azt a süveget. Tökéletes eszköz, ha fel akarod eleveníteni például Albus Dumbledore, vagy a Sötét Nagyúr gondolkodásmódját. Ha meg akarod érteni tetteiket… És akkor ez még csak a kezdet.

Kiráz a hideg gondolatmenetem végén. Csak ekkor észlelem, hogy egyáltalán nem figyeltem, amíg a legtöbb elsőst beosztották. Még a tapsolást is befejeztem úgy a harmadik-negyedik után. Éppen ezért a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel kezdek bele az újabb tapsba, mikor a süveg beosztja a következő diákot – csak hogy a negyedik-ötödik tenyérütésnél abbamaradjon az egész. A diák, akit a székhez küldtek, egyáltalán nem lehet elsős. Kezeimet kínosan leeresztem, valamint kiegyenesítem hátam ültömben. Majd a következő, szintén idősebb tanulót hívják ki a székhez. Nem kell sokat gondolkoznom, hogy hol hallottam a nevét. Magam is írtam történelmi cikkeket, egy ízben pedig könyvet is adtam ki a sötét hatalom nyomására, a boszorkányüldözésekről. A Genocídium nevű alkotásom volt az egyetlen, ami hiteles infókat adott a valóságról. A mai történelemkönyvekben úgy tanítják, hogy a boszorkányüldözések gyerekes, ártatlan mugli lázadozások voltak, bármiféle hatás nélkül, de a valóságban ez nem így van. Egy képzett boszorkánynak vagy varázslónak persze nem tudtak komolyan ártani, de nem mindenki tudta megvédeni magát. És akkor ott volt az a csúnya dolog Divinum mellett… Sokan nem tudják, hogy boszorkányüldözések még a mai napig léteznek. Igaz, a mugliknak már csak elenyésző csoportjai űzik ezt Európában, Afrikában viszont, ahol más törvények uralkodnak, a muglik egymást is meglincselik, ha kell.
Romanovna, Mallouse és Møvrede… Szörnyű előérzetem támad a gondolattól, hogy ez a három név mind ott szerepel az újonnan érkezettek listáján.

A ceremónia végeztével McGalagony professzor rövid beszédbe kezd. A név hallatán még mindig libabőrös leszek, hiszen rengeteg, nyomorúságos emléket idéz fel bennem. A tűz, ami lerombolta a Quinton birtokot, ahol atyám arcának fele leégett, s ahol anyámat halálfalók ölték meg… Meg persze az a néhány, nyomorúságos hónap, mialatt többedmagammal bujkáltam Rómában, nélkülözéssel élve.
~ Voldemort halott. ~
Újra hallom gondolataimban azt a két szót, ami a nyomor végét hozta. Ha Mr. Barrow nincs, akkor talán még hetekig, hónapokig kell úgy élnünk, hogy nem tudjuk, mit hoz a holnap. S hogy lesz-e egyáltalán.

Mikor az igazgatónő az én nevemhez ér, a többiek mintájára felállok az asztaltól, és egy mosollyal biccentek a diákok felé. Sosem szerettem ezt a fajta figyelmet. Máig gyűlölöm azt a képet, ami első kiadott könyvem hátulján szerepel. Tizenhat voltam akkor, a kiadó pedig erősködött, hogy jó ötlet lesz. Azóta is folyton úgy helyezem el a saját példányaimat belőle, hogy semmiképp se kelljen visszalátnom magamat.

A Roxfort Expressen utazás jól eltelt, elbeszélgettem a tavalyi évben jól megismert Merel-el, meg pár másik Hugrabugossal. Elmeséltük szokásosan, hogy kivel mi történt a nyáron, meg hasonló.
De végig vártam, hogy végre Roxfortba érjünk, és végre megkezdhessem talán az első "csata" mentes, nyugisabb évemet.
A nyár alatt szépen felújították az eléggé tropára ment Roxfortot, vagyis kívülről úgytünt, meg amennyit láttam a nagyteremig.

A nagyterembe, most először az elsők között léphettem be. Nem úgy mint tavaly, mikor kint kellett a többi elsőssel várakozni, hogy behívjanak minket. Emlékszem milyen izgatott voltam akkor, és mennyire lenyűgözött az elvarázsolt mennyezet, és hogy mennyire nem akartam a Mardekárba kerülni, azok után amit elmondtak róla.

Miután leülök egy szabadra helyre a házam asztalánál szétnézek a sok boldog diákon. Majd a tanári karon látom, hogy eléggé megváltozott az is, amit a Reggeli Prófétába olvastam is az egyik nap.
De nem sok időm marad elgondolkodni rajta, mert meg is kezdődik az elsősök beosztási ceremóniája a süveg versével. Elmondja a szokásos sorokat a 4 házról, majd említést tesz Voldemort bukásáról, és hogy még a sötét oldal vissza térhet. Amit hozzátenném én nem szeretnék, elég sok jó mágus halt meg így is, köztük sok ártatlan. Gondolom hasonló gondolotok alakultak ki másokba is, mert elég nagy zsibongás alakult ki, amit csak az óratorony harangjával tudnak elcsendesíteni.
Majd jönnek az új nebulók beosztása. De én csak a korgó gyomromra, és a sok finom meleg ételre tudok gondolni, már rég volt az a vonatúton megevett szendvics.

Végül McGalagony tartott egy kisebb beszédet, amiből kiderült, hogy a csatában elesettek emlékére állítottak egy szobrot, illetve bemutatta az új tanári kar tagokat.
Majd végre megkezdődött a tanévnyitó lakoma. Szedtem egy jó adag steaket répával, zöldbabbal és főtt burgonyával, és öntöttem mellé még vajsört is. Desszertnek pedig almás pitét választottam.
Vacsora utánra jól el is álmosodtam, későre is járt, meg jól is laktam.

A vonatút kellemesen telt, az újdonsült barátunkkal. Miután megegyeztünk, hogy mind egy kocsiban fogunk ülni, nagy nehezen levonszolom a ládámat, és a bőröndömet a vonatról, s a tömeggel sodródva a fiákerek felé vesszük az irányt. Mikor odaérünk, ledöbbenek. Egy sokk érzés úszik át rajtam egy pillanat alatt, míg elkezd működni az agyam. Olvastam már korábban a tesztrálokról, de élőben látni őket teljesen más élmény számomra. Bele sem gondoltam, pedig várható volt, hogy a csata után már én is látni fogom őket. De ez az egész... Mintha valami lezárult volna az életemben. Mintha a lelkem egyik naiv, ártatlan darabja egyszer csak eltűnt volna. Lélek... Mondom ezt én, aki a nyáron sikeresen megríkatott egy büszke nemest. Ezek után nem csodálnám, ha kiderülne, hogy nincs lelkem. Ránézek barátaim arcára. Olive és Kathrine is értetlenül pislognak, majd egy vállrándítással beszállnak Jo mellé. A kastélyhoz vezető út felé lopva pillantásokat teszek a csontvázlovakra. Mikor végre beérünk, kissé borzongva lépek be az immár újjáépített kastélyba. Az a sok halál... Elköszönünk Jo-tól, s levágom magam a hollóhátasok asztalához. Két barátném is követi a mintámat, s érdeklődve várjuk a fejleményeket.

Qcross professzor, bűbájtantanárom, felvonultatja az elsősöket. A sor végét kilenc, jóval több mint tizenegy éves alak zárja. Valami nem stimmel. Mielőtt viszont jobban szemügyre vehetném az idegeneket, megszólal a teszleg süveg. Figyelmesen hallgatom végig a dalocskát, majd mikor az utolsó versszakhoz ér, a legfeszültebb koncentrálással próbálom értelmezni a hallottakat.

Jól vigyázzatok mindnyájan,
Bár egy árnyék eltűnt,
Attól még több jöhet!
Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok
A múlt sötétje még visszatérhet!

Hallottam már róla, hogy a süveg többször is figyelmeztetett a veszélyre az évek során. De mi jöhet még? Hiszen Tudjuk ki meghalt! Egy kicsit töprengek, majd elsápadok. Lehetséges, hogy ennek valami köze van az álmaimhoz? Túl hirtelen változhatott az arckifejezésem, mert Kathrine megkérdezi jól vagyok-e?

Valahányszor a Hollóhátba kerül egy egy leendő tanuló, a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel tapsolok. Aztán egyszer csak elfogy a sor, s következik a kilenc idegen. Náluk senki sem tapsol, mindenki döbbenten figyeli az eseményeket. Mikor az utolsó is a helyére ment, McGalagony elkezdi a beszédet. A háborúról beszél, nem ad választ rá, hogy kik ezek. Vannak köztük, akik még a mostani nyolcadik évfolyamnál is idősebb lehet, ha meglátásom nem csal.

A beszéd után megjelenik a finomságokkal megterített asztal, s én is elkezdek enni. Közben egyre csak a süveg szövege jár a fejemben. Hogy kell ezt értelmezni? Már előre eldöntöttem, hogy holnapi első elfoglaltságom a kutatás lesz ez ügyben.

A vacsora végeztével, felballagok a klubhelységbe, s bevetem magam a torony könyvtárába. Most is egész éjjel olvasni fogok.

Return

(http://i.imgur.com/9BW9Ark.gif)

Csak bámulok a thesztrál után, ahogy elhúzza fiákerünk.
- Mintha még sosem láttad volna… - jegyzi meg Ephram, miközben elengedve Jada kezét, megáll mellettem.
Természetesen igaza van. Kike halála után az élet furcsa tréfaként mutatta meg nekem, hogy a kocsik nem maguktól közlekednek. Akkor, hihetetlenül fájdalmasnak és kegyetlennek találtam e lények létezést. Mint valami gyászjelentések, még utoljára közlik veled veszteséged súlyát és az addig átéltek keserűségét. Most, szolidabb gondolatokkal tekintek rájuk. Talán létezésük méltó lezárása megannyi életnek. A Roxfort ostroma után, megannyi élet elmúlásának látványa után, úgy érzem szükséges emlékeztetői és emlékei ők a halálnak.
- Te, viszont még sosem láttad őket. – Eszmélek rá hirtelen, miközben már szegezem is neki kijelentésem.
- Nem. Tényleg nem. – Mondja ólomsúlyú hangon, és látom, már nagyon-nagyon megbánta, hogy egyáltalán felhozta a témát. Rám néz, nem mondd semmit, de tekintete árulkodó. Még mindig ugyanazt a fájdalmat látom benne, mint az ostrom utáni percekben. Bár már nem annyira sovány, lényét még mindig valamiféle szürke aura keretezi, szemei sötétek, arcának sebhelye még csúfabb és nagyobb lett. Csak Jada jelenléte, az segít valamelyest… Mikor aztán elszakítja tekintetét az enyémtől, hirtelen és gyors léptekkel meg is indul jegyese után.
- Remélem a nővéreddel szoktak beszélgetni a háborúról. – Fűzi karját a karomba Agnes, miközben átlépkedünk a Roxfort nagykapuján. – Különben az emlékek felemésztik.
- Szerintem a nehezén már túl van. – Mondom reménykedő mosollyal barátnőmre nézve. Csodálom Agnest. A józansága és üde kedvessége hamar felülemelte őt a borzalmas történteken. Szerinte emlékeznünk kell, de nem ragadhatunk bele az emlékeinkbe. Mert az életet folytatnunk kell, a mindennapjainkat pedig élnünk kell, hogy ezzel nyújtsunk segítő kezet olyanoknak, kik sokkal szerencsétlenebbül jártak, mint mi magunk. Így például Ephramnak is.
- Ha így látod, akkor bizonyára. – Mondja ő is halvány mosollyal, ami mintha nem is nekem, hanem a tanári asztalnak szólna… de én nem fedezek fel ott semmi, esetlegesen vicces történést, szóval a dolgot Philip Meadowsnak, Agnes nagybátyjának tulajdonítom be. Aki még csak nem is mi felénk néz… Na, mindegy…

A nagyterem ugyanolyan zsúfolt, nyüzsgő és hangos, mint általában szokott lenni, és ez az én hangulatomra is erős bélyeget vet szinte azonnal. A rengeteg mosoly és üvöltözés, még akár a padban egymás mellett ülők közt is, visszatérít abba a hangulatomba, amit Minnel való pletykázós, cigizős néhány percünkben magamra vettem a vonatút alatt.
A Griffendél asztalától nem egy kéz int felém, hogy üljek oda, üljek oda. De szívemet melengeti, ahogy más asztaloktól is köszönést és mosolyt kapok. Szökevények… és túlélők…
Jada mosolyogva ül mellettem és boldogan, büszkén és leheletnyit fennhéjázón mesél eljegyzéséről, valamint ugyanilyen lelkesen mutogatja gyűrűjét is mellé. Persze nem bánom, boldog és ez a lényeg. Aztán, amikor megérkezik Min, ugyanolyan hévvel vetjük bele magunk a pletykák, tudnivalók és vidám történetek csereberéjébe, mintha a vonat óta abba se hagytuk volna.
- Szerintem valamit nagyon durván elnéztek, amikor téged neveztek ki prefektusnak! – Nevetek Minerva jelvényén, természetesen így lemaradva a tanári kar bemutatásáról… csak valahol fél füllel hallom a Meadows nevet… - Mit gondolnak, így majd megfékeznek téged, mint tornádót? Ó nevezzük ki prefinek, attól majd tuti szélcsend lesz!
Persze én is elnémulok, ahogy a furcsa idős alakokat meglátom. Baljósak, sötétek és a karom is azonnal libabőrös lesz… mintha északi lényükkel együtt az északi szelet is magukkal hozták volna. Az sosem jó. Orenda szerint az északi széltől kell mindig a legjobban félni, mert az hozza a legtöbb változást, és a változás nem mindig jó.

- Jó előérzetem van… - térít vissza a jelenbe egy kacsintással Min. – Szerintem idén biztos rengeteg meglepetésben lesz részünk. Új emberek, új szituációk… gondolj csak bele, mennyi izgalmas dolog vár még ránk. Erre pedig koccintunk… egyelőre csak forró csokival!
- Ne igyunk előre a medve bőrére… - Motyogom olyan halkan, hogy a pad másik felén ülő Min biztosan ne hallhassa, de azért Jada esetleg igen. Rám néz, én pedig ő rá, és szemében ugyanazt az érzelmet látom tükröződni, amit én is érzek.
Vajon ez a tanév tényleg a boldog újrakezdés jegyében fog telni?

Barátságosan mosolygok, udvariaskodok, főleg az évfolyamtársaimmal beszélgetek a vacsora alatt, de kerülöm a szemkontaktust velük, egy-egy másodpercre nézek csak a szemükbe. Nem biztos, hogy kibírnám, ha félelmet látnék tükröződni azoknak a szemében, akik a legközelebb álltak ahhoz, hogy a barátaimnak nevezzem őket. A félelemtől félek a legjobban, a megvetés, az undor, a gyűlölet elfogadható, de a félelmet, a félelmet tőlem már nem bírom többet látni. Eszembe juttatja azokat a napokat.
Átpillantok a Griffendél asztalához, amikor egy kis időre kiesek a beszélgetésből, és rámosolygok Raquelre. Ő az, aki miatt elviselhetővé váltak a napjaim, és miatta talán életemben először boldog vagyok, van miért túlélnem az iskolát, miatta érzem úgy, hogy van értelme ennek a világnak. Megtapasztaltam mindent, ami rossz, és ha ő nincs, talán teljesen elveszett volna a személyiségem utolsó morzsája is. Talán most először másodéves korom óta nem érzem azt a szorító görcsöt sem a gyomromban, ami iskola előtt kezdődik mindig. Még ha nem is mondanám, hogy féltem Portmantől, azért mindig kifejezetten szorongtam tőle, hogy a közös óráink szünetében megint mit fog mondani. Furcsa, hogy csak részben tudok örülni az érzés hiányának, bár tekintettel arra, hogy Portman milyen véget ért, nincs rajta mit csodálni.
Érdeklődve hallgatom McGalagony beszédét, de mégsem tudok visszafojtani egy rövid nevetést, amikor a prefektustársam megjegyzést tesz a Griffendél szokásos előnyére. Ezt én nem is sajnálom tőlük, inkább az okozhatta a pillanatnyi jókedvem, hogy azt hiszem, Clarice is egyfajta barát lesz, talán életünk végéig azok leszünk. Ismerem már gyerekkorom óta, most együtt fogunk dolgozni, és mindezek mellett a leendő feleségem legjobb barátnője. Jóleső érzés, hogy végre látok arcokat a tömegben, akiknek az élete szorosabban vagy lazábban, de össze fog fonódni az enyémmel.
Kissé elfordítom a fejem, miközben próbálom összerakni magamban azokat a dolgokat, amiket a süveg mondott, csak gépiesen tapsolok a beosztási ceremónia alatt. Mit jelenthet az, hogy a múlt sötétje visszatérhet? Önkéntelenül a karomra pillantok, ahol a szövet takarásában megbújik a Sötét jegy után maradt sebhely. Még ha a kellemetlen kötelék Voldemorttal el is tűnt, még ha nem is érzem fájdalom formájában annak a végtelenül megkeseredett és kifordult elmének a hangulatváltozásait, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ugyanaz történt, mint az első háború idején. Hiába mondják többen, hogy látták a holttestét, hogy megtörtek a varázslatai, még száz év múlva is kísérteni fog a gondolat, hogy egy napon visszatér. Talán erre gondolt a süveg?
De tudom, nem Voldemort az egyetlen gonosz, és nem is hiszem, hogy a legveszélyesebb. Az az egyszerű mugli, aki megölte a nagyapám kiskorú öccsét, sokkal sötétebb elme volt, még ha nem is volt kihívás egy képzett aurornak, azt hiszem, sokkal gonoszabb volt. Voldemort annyit várt, hogy tedd, amit mond, és a saját képére akarta formálni a világot, de vannak, akiknek sokkal gonoszabb céljai vannak. Voldemort azokat ölte meg, akik az útjába álltak, akik provokálták, megpróbálták becsapni, néha pedig rosszabb dolgokat tett a halálnál is az áldozataival, de kétlem, hogy ő többet akart a rendszere működésénél és az ellenségei életfunkcióinak leállításánál. Az a mugli viszont tudatosan és szisztematikusan darabokra tépte az ősöm személyiségét, egészen addig, amíg meg nem tagadta magától a továbblépést a túlvilágra. És ezek még csak azok a szörnyek, akik emberből lettek. A dementor, ami minden ellentéte, ami jó, sokkal szörnyűbb dolgokra képes, mint bármilyen emberszörny.
Néhány mély levegővel kiűzöm magamból a sötét gondolatokat, amik szerencsére egyre ritkábban kínoznak, mióta Raquellel vagyok, felöltöm azt a halvány mosolyt, amivel védekezni szoktam ellene. A mosoly a sötétség ellen építhető legerősebb pajzs, még ha nem is őszinte vagy kifejezetten vidám, javít a hangulaton. Csak akkor válik kicsit komolyabbra az arcom, amikor elfogynak a tizenegy éves diákok, és sorra kerülnek az idősebbek.
Hosszan elidőzik rajtuk a tekintetem, de én nem azért vagyok csendes, mert lenézem őket, inkább sajnálom őket. Hihetetlenül nehéz lehet nekik ez az egész, olyan idősek lehetnek, mint én, mégis egy kalap alá lesznek véve apró gyermekekkel. Ez nem csak megalázó, de számukra olyan nehéz lehet, amit csak kevesen érthetnek meg. Ők is éppen olyan idegennek érezhetik magukat, mint néha én is, és azt hiszem, igazán sok figyelmet kell rájuk fordítani majd, hogy beilleszkedhessenek. Ez nekem külön felelősség, mert nem csak prefektus vagyok, de ők is hasonló közegből jöhetnek, ők is aranyvérűek. A Romanov családról legalábbis mindenki hallott, aki fél percig figyelt Mágiatörténeten.
Amikor Clarice oldalba bök, kicsit kizökkenek a gondolataimból, és én is néhány biztató mosollyal köszöntöm a hozzánk beosztott túlkoros elsősöket. Nem hiszem, hogy bármit jelent nekik a teljesen hideg fogadtatás után egy ilyen minimális gesztus, de azért jó látniuk, hogy nem mindenki olyan bunkó, mint amilyennek először tűnik. Ha nem lennék én magam is félig-meddig számkivetett, talán tapsoltam volna, és elindult volna valami.
- Láttad, milyen arccal nézett rájuk McGalagony? Mi baja van?- csak Claricenek címzem a halk szavakat, de elég hangosan mondom, hogy a közelebb ülők hallják. Eddig nem volt bajom McGalagonnyal, páran még olyasmit is terjesztettek kisebb koromban, hogy szerelmes vagyok belé vagy legalábbis vonzódom hozzá, de az, hogy úgy néz rájuk, mintha valami rosszat tettek volna, egyszerűen undort vált ki belőlem. Mintha semmi nem változott volna tavaly óta, megint van valaki, akit pusztán a származása miatt utálattal néznek még azok is, akik ilyen pozícióban vannak. Pedig ezek csak gyerekek.
Őszinte tisztelettel tapsolom meg az új tanárokat, különösen a Rúnaismeret tanárt nézem meg magamnak, aki különösen intelligens lehet. Hiába gondolkoztam rengeteget, hiába terveztem meg mindent a Névjegyzékkel, Quinton darabokra tépte részletről részletre, és elég közel jutott hozzá, hogy rájöjjön, hogy én írtam. Hálás lehetek mind Malfoynak, mind az évfolyamom griffendéles prefektusának, hogy elkezdték egymást szapulni, és nem folytatódott tovább a fejtegetés, de mégis úgy érzem, amikor a tanárra nézek, hogy már rájött. Muszáj elsajátítanom valakitől az okklumenciát, rengeteg olyan dolog van, amit semmiképp nem mutatnék meg senkinek. Amikor az aurorok kihallgattak, nagyon rossz volt, hogy mindent láttak, még egy belső menedékem sem volt előlük.
- Valahogy nehezen hiszem el, hogy minden tanár önszántából a nyugdíjat választotta a Roxfort helyett.- nem lesz ugyanaz a Roxfort már soha, nem is hittem, hogy így lesz, mégis furcsa, hogy minden tanár elment. Nehéz nem arra gondolni, hogy ennek valamiféle oka lehet. Több elméletem is van rá, mi volt a baj a tanári karral, de egyik sem tűnik igazán valószínűnek. Zavar, hogy még igazán ötletem sincs.
- Jó étvágyat!- visszaerőltetem a mosolyt az arcomra, és a mai napra száműzöm a sötét gondolatokat, gyanakvást, és megpróbálom a világot szebbnek látni, mint amit eddig láttam belőle. Talán nincs semmiféle összeesküvés, és a süveg csak arra gondolt, hogy ne vesszünk el a saját sötét gondolatainkban. Csak arra kell gondolnom, hogy nem fog történni semmi: még idén megkérem Raquel kezét, jövőre leteszem a RAVASZ-t, azután együtt leszünk életünk végéig, boldogan, ez az egész pedig csak történet lesz a gyerekeinknek.

Nehéz lenne szavakba önteni, amit most érzek. Itt, a Roxfort falai között, újra. Olyan hihetetlen ez az egész…

Évek teltek el, mióta először betettem a lábamat a Nagyterembe. Akkor még, ha nem is magabiztosan, de legalább stabilan. Nem tudnám megmagyarázni miért, de minden egyes évnyitó hihetetlen ujjongással töltött el, nem számít, hányadik. Egy újabb év, és még egy, amikor itt lehetek. Őszintén úgy gondolom, számomra ez megtiszteltetés: hogy még így, a mostani valómban is ide tartozhatok. Ha csupán egy egyszerű diák lehettem volna, hétköznapi ember, talán úgy érezném, az élet igazságtalan. Most mégis úgy hiszem, hogy ez a majd tizenhat év, amit magam mögött tudhatok, mégsem volt értelmetlen. Annyi minden történt! Sok jó, és néha fájdalmas dolog. Ám túléltük mind.

Tavaly még azt gondoltam, amikor a szertárban kuporogtam a csata hevében, hogy nem lesz még egy ilyen alkalom. Ám ez már nem számít, hiszen most itt vagyok: még egyszer, utoljára. Láthatom a díszes nagytermet, ahogy a kék legcsodálatosabb árnyalataiban pompázik. A hosszú asztalok mellett ülő vidám, önfeledt arcokat. A kis elsősöket, akik ijedten méregetik csoportjainkat. Ó, egyszer régen mi is ilyenek voltunk! Nem volt semmi konkrét elképzelésem, melyik házba kerülnék szívesen. Honnan is lehetett volna? Semmit se tudtam a varázslóvilágról. Anya, köszönöm neked, hogy bíztál bennem. Hogy megadtad az esélyt, és ide jöhettem.

Bíztatóan mosolygok a kicsikre, ahogyan csak tőlem telik. Bárhová is kerülnek, mind ennek a közösségnek a tagjai. Én sose gondoltam azt, hogy számít, étkezésekhez mely asztalhoz ülnek le. Ugye, Teddo-kun? Pillantásom továbbsiklik a Griffendél asztala felé, s mélyet sóhajtok, míg egy kedves szőkés fiún állapodik meg tekintetem. Szeretném megjegyezni ezt a pillanatot, akár egy fényképet, amit eltehetek életem albumába. Nem vagyok szomorú, egyáltalán. Persze, hiányozni fog ez a hely, de már elfogadtam, hogy ennyi jutott. Új fejezetet kezdek: bár még maradnék, de ez is csak egy lépés, amit meg kell tennem. Talán egyszer, ha az ég is úgy akarja, visszaülhetek ide, a régi helyemre. Tapsolhatok a kicsiknek, kihúzhatom nekik a széket magam mellett, bíztathatom, segíthetem őket a tanév döcögős mindennapjain.

Hallgatom a tanárok névsorát: nem ismerem egyiket se. Úgy tűnik, mások számára is véget ért egy fejezet. Vajon ők visszalátogatnak néha? A régi tanáraink… megrázom a fejemet. Milyen messze lehet innen London? Az évek során még egyetlen egyszer se számoltam az elsuhanó mérföldeket. Persze volt, hogy ki se néztem a Roxfort Expressz ablakán: annál sokkalta jobb volt a társaság. De nem is számít, nem hiszem, hogy Ted-et elengednék a tanév közepén. Majd talán a karácsonyi szünetben. Akkor majd biztosan meglátogat, ha a nagyszülei elengedik. Bólintok, s kezeim lecsusszannak az asztal alá, egészen a székem két oldalához. Milyen hidegek a kerekek… Vacsora után egyedül megyek ki: nem akarom, hogy bárkinek segítenie kelljen. Végül is: ezért egyeztem bele, hogy újból magántanuló legyek…

Én vagyok a legmenőbb. A legeslegmenőbb. Átmentem az RBF-en. És nem hogy átmentem, nem is olyan rossz jegyekkel! Vagyis többé-kevésbé. Vagyis, hagyjuk. A lényeg, hogy itt ülök a kabinban és Lisa az egyik oldalamon, Sol a másikoo.. vagyis nem tudom, hol van Sol, az előbb még itt volt. Mindegy, csakis arra tudok gondolni a borzasztó kettős érzésű nyár után, hogy csakis előre. Hogy itt van a hatodév, a legjobb 'év, és mindet megtehetek, amit eddig nem, és új lehetőségek várnak arra, hogy kihasználjam őket, új dolgok várnak felfedezésemre.

Jó volt ismét felölteni a talárt. Kicsit nehezebb, mint amire emlékeztem, de ez lecsökkent súlyomnak is beírható. A nagy vacsorákon ideje lenne behoznom régi testsúlyomat. Sol is elkezdett piszkálni, hogy "csontos seggű". Hát bssza meg.
Nem is kérdés, ki mellett ülök az asztalnál, Solt magam mellé utasítom, hiába könyörög, hogy a "csapata" gyűrűjében élvezze a pincsikutyáknak a pitizését. Sol élvezi, hogy menő arc lett. Én meg gyakran emlékeztetem rá, hogy igaz, hogy ezelőtt is menő volt, de én meg jobban megmenősítettem. Mondhatni a menőség piedesztálára ültettem. Mindenki tudja, hogy minden hatalmas férfi mögött még hatalmasabb nő áll (aki hátulról mozgatja, akár egy bábut, hahaha). Jó szorosan ülök Sol mellett, de nem azért, mert annnnyira imádom és mutatni akarom mindenfelé, hogy ő és én elválaszthatatlanok vagyunk, hanem azért, mert krvasokan vagyunk. Most, hogy nyolcadév is indult, pontosan egy évfolyammal többen vagyunk, ami meg is látszik. Na jó, nem pont, mert nem az egész tavalyi végzős évfolyam ismétel évet, hanem csak egy töredéke, de akkor is. Fullasztó, és kevesebb oldalasszelet jut nekem. Jut eszembe, mikor lesz már kaja?
Összeszűkölő szemmel várom, hogy mindenkit beosszanak. Páran izgulnak a kistesójuk miatt, vagy csak úgy érdekli őket, de én jelenleg csakis arra tudok gondolni, hogy magamra egyek öt kilót, és egy jót durmoljak az ágyikómban,ami a toronyban vár rám, és hívogat. Igen... Hallom is a hangját: "Nadiiine, feküdj belééém!".
A tányéromat bámulom üveges tekintettel, és várom a csodát idéző szavakat, a "jó étvágyat!"-ot, amikor Sol kizökkent, ugyanis cuki kis mutatóujjával két cuki kis bordám közé bök, én pedig felhúzom magam, és már készülnék kiosztani, felszívom magam, mint egy macska, de a pódium felé bök, jelezve, hogy figyeljek oda.
Csúnyán nézek, de odafordulok. Egyből lefagy arcomról az... arcom. Csak bámulok a nevek hallatán. Gyorsan végigmérem az ifjakat, és nyitott szájjal követem tekintetemmel őket, ahogy kivonulnak a Süveg alá, és beosszák őket a házainkba. Őket. A mi házainkba.
Miután McGalagony kimondja a lakoma szót, és felzördül a nép, feleszmélek, becsukom a szám, és egyből visszafordulok Solhoz, és közel hajolva suttogok:
- Én tudom, kik ezek.

- Kemény a pad.
Mint a föld, amin szétloccsan a koponya.
- És hideg is van.
Mint a kihűlt test.
Körbenézek. Olyan sokan vannak. Megfojtanak. Pedig szeretem őket. Szeretem őket egyenként, de nem ilyen sokat és egyszerre. Túl. Nem tudok megmozdulni.
- Mikor lesz már kaja?
Miután a tetemek felszívták magukat a kövön hömpölygő vérfolyót.
- Sose tudod kivárni a beszédet. Pedig idén javadra válna, ha nem zabálnál annyi, mert a nyáron ahogy látom felszaladt pár kiló. - amit majd a férgek fognak leenni csontjaidról.
- Fogd be, hülyegyerek.
- Fogd be te, barom. - nevetnek. Még.
- Száradj el!
- Befejeznétek, baszki?!
Oz és Marcus meglepetten rám néznek, aztán egy pillanattal később nevetnek. Nevetnek. Mintha nem haltak volna meg olyan sokan. Mintha nem folyt volna ártatlanok vére, nem csonkítódtak volna meg családok, mintha nem lenne tele a világ kínnal. Elfordulok a fiúktól, és hirtelen a nevemet hallom meg.
Srégen szemben velem ott ül Tristian.

- Tristian! – lelkem felragyog, hirtelen minden rossz gondolat elszáll. Már a vonaton is beszéltünk, ahol kellemetlen helyzetbe hoztam kicsit magamat, amikor kitörő örömömben a nyakába ugrottam. Hiányzott a barátom. Elgondolkozok a kérdésén, és Solra vetek egy pillantást, aki pár emberrel mellettem ül. Elkomorodok belül, ismét összezsugorodik lelkem, de arcomon nem látszik. – Nem tudom, Tristian. Tényleg fogalmam sincs, de ha szeretnéd, megkérdezem, és mondok pár jó szót rólad. Szívesen megtenném, azt nem nehéz, még hazudnom sem kell. – mosolyodok el halványan. Tudja, hogy sosem hazudok. De akkor is hozzá kellett tennem.
- Jönnek az elsősök! – kiáltja Marcus. Úgy kiált, mint amikor élve zabálják fel a pókok.

Sol mellett ülő Nadinera nézek.
Jól néz ki. Egész jól néz ki. Maga elé bámul, és a semmit figyeli, de mégis élettel-telinek látszik. Jó így látni. Nadine olyan oldalát mutatta meg nyáron, amitől... megijedtem. De nem úgy, mint az eddigi Nadinetól. Ez a Nadine sokkal, de sokkal rettentőbb volt, mint ahogy valaha láttam. Összetört, mint egy váza, és Sol milliónyi darabjait, aprólékosan ragasztotta össze. Szép, lassan. Nem hittem volna, hogy sikerül. De sikerült. Borzasztó volt látni, ahogy a mindig vidám, mindig vad és életigenlő vakmerő lányból mi lett.... S lám, most jól néz ki. Egész jól néz ki.
Solra nézek. Oda akarok bújni hozzá. Tudom, nevetséges, nem vagyok már hat éves, voltaképp tizenhat éves vagyok, de tavaly óta egyre többször tör rám valamiféle végeláthatatlan magány. Nem állandó az érzés, hirtelen jön és hirtelen megy, és nagyon nem szeretem. Rettenetes érzés. Ilyenkor arra gondolok, amikor kiskoromban mindig Solhoz bújtam, amikor rosszat álmodtam. Ő sose volt mérges, hogy felébresztettem, mindig megvigasztalt, addig beszélt hozzám, amíg vissza nem aludtam. Most is ezt érzem. Mintha rémálomból ébrednék fel, és a testvéri ölelésére vágyom. De nem ölelhetem meg, mert tizenöt éves vagyok, ő pedig tizenhét, én itt van az egész iskola körülöttünk. És Oz cikizne. Oz mindig csak cikiz. Egyre kevésbé szeretem őt. Ó Sol. Ölelj meg. Félek.
Hirtelen megjelenik előttünk milliónyifogásos lakoma. Nem tudok enni. Nem vagyok éhes.
- Mi a baj, Mona? - kérdezi Sol, kissé előrehajolva az asztalra, hogy jól lásson.
Felkapom a fejemet, és mosoly ül ki az arcomra.
- Csak nem tudok dönteni, melyik finomsággal kezdjem! Nyam-nyam! - mondom sugárzó arccal.
- Aztán nehogy teleedd magad!
És felrobbanva, darabokra szakadok, és zsigereim beterítik a sült oldalast.

Abszurd.
Abszurd az, hogy itt vagyok, az, hogy megint iskolapadban ülök. Tavaly, miután Crasso visszahozott a kastélyba nem is voltam igazán az iskolában. Folyamatos bukások, szellemdiák voltam, mindennel foglalkoztam csak magával az iskolával nem, és a továbbtanulással. Az élet nem erről szólt. Hanem arról, hogy elvesztettem a vőlegényemet, hogy elvesztettem a barátaimat, hogy emberek haltak meg, háború volt. Amikor háború van, az élet más. Más fontos, más a mérték, érték, morál. Mindenki felnő, aki érti. Én is felnőttem, teljesen máshogyan látom a világot, és ezen nem tudok változtatni. Nem tudok csak úgy visszaváltani az előző állapotra, "diák-módra". Ami megtörtént, az megtörtént, a múltam minden részletét átéltem, és ezekkel több illetve kevesebb lettem. Szeretném hinni, hogy magam mögött hagyhatom ezt az egész időszakot, és újrakezdhetem. Úgy, ahogy mindenki akarja.
Az eszem tudja, hogy most a tanulásra kell koncentrálnom, mert hiába volt a háború, jövő még van, munkahelyet kell keresnem ,ahhoz pedig kell valamilyen képzettség, és nem elég az "óvoda". Sőt, talán még a Roxforttal sem elégszek meg, és egyetemre megyek. Vagy munkát vállalok, nem tudom még. Tényleg nem tudom, de most azért vagyok itt, hogy ezt megtudjam, szóval nincs gond. Nincs gond...

Ülök a sok gyerek között. Beképzelt vagyok, amiért úgy érzem, hogy én többet tapasztalt vagyok, és felettük állok. Nem hiszem valójában, hogy felettük állok, de valahogy mégis idegennek érzem magam itt, a sok csacsogás, és izgatott arc között. Csendben ülök, senki nem szól hozzám, nem is ismerem a mellettem ülőket. Az én barátaim meghaltak vagy eltűntek, tehát valószínűleg meghaltak. Néhány ismerős arcot látok, de csak ismerősök, semmi több.

Hiányzott az iskola. A régi időkre emlékeztet, amikor még minden a „helyén volt”. Annyira könnyű volt minden. Hiányzott minden. A kastély gyönyörűbb, mint valaha, a szellemek ismét önmaguk, még Hóborc is jó kedvre derített, amikor a kastélyba belépve üdvözölt mindenkit. Örülök, hogy írhatok házi feladatot, örülök, hogy kutathatok a könyvtárban, és együtt vacsorázhatok másokkal. Már hiányoztak az emberek közelsége.

Iszom McGalagony szavait. Az új tanári kar említésénél nem lepődöm meg, már hiányoztak a korábbi arcok. Részben örülök, részben nem, hogy új professzorok tanítanak. Ők nem ismernek, én nem ismerem őket. Előző professzoraim többsége évekig tanított, ami nem elhanyagolható szempont. Tanítóim, példaképeim, elkerülendő példaként vállaltak szerepet életemben. Viszont új professzorok, új szemléletek, új dolgok, amik új élethez hozzátartoznak. Rendben van ez így, csak nem tetszik.
Teljesen elmerülök a nosztalgiában, de az új ifjaknál felkapom a fejemet. Szemeim összeszűkülnek és a feszült csendben én is feszülten figyelek.
Agyamban egyből összeesküvés-elmélet születnek újjá, de gyorsan elüldözöm a kóros gondolatokat. Ez több, mint furcsa. És pár éve is így kezdődött. Hogy furcsa volt valami, aztán egyre több furcsa dolog ütötte fel a fejét, s hopp öldöklések, eltűnések. De az akkor volt… Most elvileg minden rendben van, hiszen Voldemort meghalt.
- Voldemort meghalt. – lehelem ki ajkaim között, de senki nem hallja meg olyan halkan mondom, majdnem csak tátogom.
Ennek ellenére: mindennek van oka.
Annak is, amiért a vacsora után egy nagyot fogok aludni a régi otthonomban, a régi ágyamban. De mindezek előtt megkóstolom ezt az íncsiklandó sült oldalast.

Felteszem a lábamat a szemközti ülésre. Lejjebb csúszok derekammal, és összefont kézzel, fejemet a falnak döntve bámulok ki az ablakon. Kizárom a külvilágot, és csak a gondolataimba mélyedek. Érdekes volt ez a nyár. Miután Voldemort meghalt sokan leitták magukat a sárga földig. Nagy örömükben, vagy háborús fájdalmaikban. Én nem ittam. Nem igazán vonzott sose az alkohol. Ittam már, rúgtam is be, de sose azért, hogy valamit elnyomjak, vagy kiengedjek. Talán bennem van a hiba, de én akkor szoktam inni, ha megkívánom, alkalmam nyílik rá és ízlik is a kiválasztott nedű. Voldemort halála után Potterék lettek a hősök, pláne, miután megjátszotta a halálát. Beleborzongok, ahogy visszaemlékszem arra a pillanatra. Én is ott álltam a tömegben, és harcoltam az életemért, mások életéért. A reményvesztettség nem létezett addig... De ez is elmúlt. A háború is. Jön majd másik.
Diszkréten meglökik a zoknis lábfejemet, nekem pedig felvillannak szemeim. A lány úgy tesz, mintha nem is lökött volna meg, de tekintetünk összeakad, amiből hamar megérti, hogy ha mgé egyszer meglök kibelezem a kupéban.
- Jaj, bocsi! - és visszafordul a többiekhez járatni a haszontalan száját. - Az idei év, az RBF-é. De azért nem akarom kizárni a...
Ismét elmerülök a tájban, és még jobban elfordítom a fejemet, füleimet becsukom, kizárom a külvilágot.

A kastély gyönyörű. Természetesen eddig is az volt, de most valahogy még szebbnek látom. Nyoma sincs az ostromnak, a kidőlt falaknak, beszakadt mennyezeteknek. Egy-két régi pótolhatatlan szobor és festmény hiánya emlékeztet csak arra a vérrontásra, ami itt történt.
Nem túl virágzó szívvel lépdelek be a Nagyterembe. Tudom, mi vár rám. Tavaly meg volt a lehetőség, hogy levizsgázzak, én pedig megbuktam rajta. Persze, hiszen egész tavalyi évben a Szükség Szobájában, illetve Londonban tartózkodtam. Esélytelen volt a sikeresség. Természetesen a szüleim szerint lusta, semmirekellő lánygyerek vagyok, egy buta tinédzser, aki iskolakerülő volt, és szégyent hozott a család hírnevére. Az persze nem fordult meg a beképzelt fejükben, hogy amíg ők otthon aggodalmaskodtak a meleg kandalló előtt szeretett lányuk után, addig ő ember életeket mentett meg, és az igazságért harcolt. Nincs mit szépíteni emberéleteket mentettem meg az ostromban. És az én életemet is tucatnyian mentették meg minden egyes órában. Körbenézek az asztaloknál, sokak arcáról eltűnt az a meggyötörtség, ami nyár elejéig uralkodott rajtuk. Sok régi arcot nem találok a tömegben, de nem is töltök sok időt azzal, hogy keresgéljem őket. Nem is akarom tudni, hányan.
Szóval az idei év az évismétlésé, ami ugye soha nem fordult elő még a Roxfortban, de különleges tekintettel a tavalyi helyzetre, bizonyos diákoknak megengedték a tanévismétlést, így nekem is: nem voltam rossz tanuló régen. És bizony pár dilettánst elbocsátottak az iskolából, ami miatt balhé is kerekedett bizonyos körökben. De ez az élet rendje. Természetes szelekció.

Végigfigyelem az elsősöket, és az arcukat, ahogy a Süveg kikiáltja az ítéletüket. Mert ez ítélet, a következő hét évre. Egy billog a fejük felett, amivel együtt kell élniük és a legjobbakat kihozni belőle. Amikor én végignézek a háztársaimon nem látom társaimat. Azt mondják a Süveg nem téved. Szerintem akadnak kivételek.
A nagy csöndre figyelmes leszek, de nem látok teljesen jól,így kicsit oldalra hajolok, hogy megnézhessem kiket kell nézni annyira. Végigkövetve az eseményeket, gondolkozóba esem. De ahogy látom, nem csak én. Szinte hallom az agyakban csikorgó fogaskerekek zaját. Aztán vacsorát hirdetnek, és mindenki elnyomja magában rossz érzéseit egy sült oldalassal.

Tiszta lap? Nem, nem hiszek benne, hogy létezne ilyen ebben a világban. Épp ezért se próbálom magamra erőletetni, hogy az oly ismerős lépéseket, melyeket már hatodszor teszek meg, ne kísérjék emlékek és kalandozó, csapongó gondolatok, meg a múlt árnyékai. Ami megtörtént, nem lehet semmissé tenni, csak együtt kell élni vele és én a magam részéről természetesen fogadom és kellemesen üdvözlöm a változásokat, melyek a megszokott lépések közé vegyülnek. Megszokott a vonatút, az iskolába vezető kocsizás, az évnyitó, de minden, ami ezeken történik már mégsem teljesen az. Helyesebben, ha azt veszem, fokozatosan alakult ki ez az egész, évről évre fokozódott a helyzet, mire tavaly elértük a mélypontot s most, nos, most talán megindulunk felfelé is a mélységből. Mindenki adott és kapott sebeket, de azt is leszűrtem az ostromot követő időkben és különösen most, mikor újból találkoztam diáktársaimmal, hogy ezekről meggyőződjek, na meg arról is, hogy a jövő iránti bizakodás azért szerencsére áthatja a légkört. Így minden múltbéli árnnyal együtt is boldogan és bizakodóan tudok én is a Nagyterembe lépni s büszkén vonulni végig a házam színeiben pompázó termen asztalunkig. Jellemző, hogy még a háborús időkben is el tudtuk érni a győzelmet ilyen tekintetben. Most végre megmutatkozott, hogy válságban is nálunk az ész ténylegesen, mert az elmúlt évek történései nos... rendkívüli módon alakították ki mindig a verseny eredményét. De most úgy érzem, hogy a múlt kellemetlenségei ellenére is igazságos, de kemény küzdelemben jutottunk idáig, szóval azok a kék zászlók igenis oda valók. Ezzel a megnyugtató érzéssel érem el a Hollóhát asztalát, de mielőtt leülnék, még végighordozom tekintetem a termen s egy-egy ismerősnek azért intek, vagy jelzek.
A mardekáros asztaltól Clarice felé küldök egy barátságos intést és egy "I"m watching you" jelzést is két ujjammal az én szememről az övé felé bökve, hiszen a seprűs boszorkával idén remélhetőleg meccsen is összemérjük majd erőnk, nem csak edző játékban...

A Griffendél asztalánál pedig Minerva szőke fürtjeit találják meg szemeim s neki küldök egy kacsintást, melyet biztos észlelt, hiszen direkt látványosra és kissé idétlenre is vettem azt, a nyári standolás emlékére...

Miután szemem befejezte körútját, jön házam asztala, ahol mielőtt helyet foglalnék, gondosan megnézem mi a kialakult ülésrend, és úgy igyekszem helyet foglalni, hogy végül Ailával szembe kerülhessek, akinek csak sokat mondóan nézek a szemébe és kedvesen bokán rúgom, hogy érezze a törődést. Na csak finom lökés ez igazából, nem bántom én őt. Mindez pedig némi támpontot adhat számára, hogy bizony ma este utolsóként fogunk a klubhelyiségben maradni, hogy aztán kis nyári nosztalgia estet tarthassunk ketten... Két székkel odébb pedig a vonaton megismert Emmeline-féle kompánia ül, akiknek szintén küldök egy mosolyt és még lehet mondanék is valamit, de a rendezvény kezdetét veszi, ami végül leköti figyelmem. Hallgatok és figyelek, minden szót magamba szívva, megjegyezve és megrágva, darabokra szedve. Új diákok, új tanári kar, újjá épített iskola... és új fenyegetés. Mert a süveg erre utalt s bár majd 17 évesen az életbölcsesség még nem az ember kenyere, én hajlamos vagyok neki igazat adni...

Egyetlen felhő elég, hogy elsötétítse a napot. (https://www.youtube.com/watch?v=pEq62PV2GUM)

(http://38.media.tumblr.com/afc77589d0cf4ff86e795a2e1ff0f471/tumblr_ne0kga6ecE1rp57r0o1_250.gif)

A vonatút hosszabbnak tűnik, mint ezelőtt, a gondolataim kavarognak a fejemben, de mindet a szél viszi magával, gyorsan suhannak tova ugyanolyan elmosódottan, akár a táj. Túl sok minden örvénylik bennem, ahhoz hogy bármivel is képes legyek megfelelően foglalkozni, így becsukom a könyvem és elsüllyesztem kézitáskámba és a továbbiakban fénytelen tekintettel bámulok ki az ablakon.

Jóval később, a fiákerből kiszállva a fejem úgy fáj, mintha belülről próbálnák meg széttörni a koponyacsontom. Nem túl lelkes mosolyt küldök néhány ismerősnek, közben az egyetlen dolog,amire gondolni tudok, hogy szeretnék már túl lenni a lakomán, hogy kicsivel kevesebb ember jelenlétében szortírozhassam szét furcsábbnál furcsább teóriámat. Valószínűleg a fejemben örömünnepet tartó apró cintányérosok is a bennem dúló rendezetlen érzéseknek köszönhetőek, így minél előbb szerettem volna megnyugodni.
Ahogy most végignéztem a Roxforton valahogy mégsem töltött el a béke és harmónia. Épp ellenkezőleg…valamiféle rossz érzést hagyott maga után minden tüzetesebb pillantás, bár őszinte örömömre a tavalyi év zaklatottságának és kilátástalanságának emléke már messze járt. Az általam már régen ismert folyosók és az iskola otthonos atmoszférája azonban egészen hamar megteszi hatását, a fájdalom a fejemben határozottan enyhülni látszik, mire pedig leülök a kék zászlók alá a Hollóhát asztalához már ahhoz is elég relaxált vagyok, hogy folytassam az olvasást. Persze időnként azért feltekintek, bármennyire is érdekelnek Jung gondolatai értelemről és tébolyról. Hamarosan észreveszem kedves barátnőmet, Minniet, nehéz is lenne eltéveszteni, hiszen aligha ismerek nála magasabb korabeli lányt. Rám kacsint, én pedig a lehető legjelentőségteljesebb mosolyt villantom rá, hogy egyértelmű legyen számára, bőven van mit mesélnem az elmúlt néhány hétről, majd visszabújok a könyvembe.
„Ne tegyünk úgy, mintha a világot kizárólag az értelmünkkel fognánk fel, érzéseink is éppúgy segíthetnek a megértésében.” Épp ezt a mondatot olvasom magamban halkan hümmögve, mikor enyhe külső hatást érzékelek a bal bokámon. Azonnal bosszúsan nézek fel, de amint a tekintetem összetalálkozik Morganével a könyv felett kénytelen vagyok elmosolyodni, sőt halkan felnevetni is. Ebben a kedves kacajban természetesen fellelhető enyhe zavarom, amit a közelében érzek, de már nem foglalkozom fele.
Beszélgetésbe nem kezdünk, hiszen az elsősök ekkor már megkezdték bevonulást, valamint megjelenik kilenc teljesen idegen diák is, akiket valamiért ellenérzést váltanak ki társaimból. Nem egészen értem a dolgot, háztársaimra sandítok, de az ő arcukon sem látok semmi megnyugtatót.
A Süveg semmi jót nem jósol erre az évre és dala után elfog egyféle megmagyarázhatatlan rossz érzés, ami csak növekszik, a többiek reakcióit látva a furcsa, új jövevényekre. Vajon mi ez az egész? Vajon mi vár még ránk? Ezek a kérdések merülnek fel bennem, mikor a lakoma megkezdődik.

Nagyterem

A Nagyterembe érve már mondhatni elfáradtam.
Egészen reggel óta marta a gyomrom ez az érzés. Abszolút szürreálisnak tűnt minden. A szüleim reggeli hideg elköszönése, az a fajta beletörődés, amivel át sem kísértek a vonatig, csak megálltak a 9 és ¾ vágányra vezető fal előtt, és rideg búcsút vettek tőlem. Mintha már elfogadták volna, hogy soha nem is jövök vissza. Aztán pedig a vonatút. A zsibolygás meg az új generációs hülyegyerekek áradata. Őszintén mondom, fel nem foghattam mit keresek itt. Olyan volt, mintha valami mesébe kerültem volna. Sehol nem volt a tavalyi félelem, vagy elnyomottság érzete, a komoly csend, és a halk suttogások a vonaton. Nem hiányzott, nem vagyok őrült. Mégis most teljes erővel csapott arcon az érzés, ami végig kísérte az egész nyaram is. Az érzés, hogy mennyire átlagos, köznapi és elhanyagolható ez az egész. Az iskola, a tanulás, a mugli diploma. Az egész szart se ér, ha nem élsz. Valahogy tavaly kiveszett belőlem minden fajta lelkesedés, ami nem a túléléshez kellett, kiégtem.
Mérhetetlenül defektesnek éreztem magam, és ahogy végignéztem az idősebb diákok arcán a tömegben, ez az arckifejezés rengeteg embert kísértett. Owen mellé szuszakoltam be magam, bár azért annyira nem kellett még tolakodnom, hiszen az elsős kölyköket még nem vezették be a terembe. Nem igazán éreztem magam idevalónak, meg egy egészen kicsit hiányzott Wolf is. De komolyan, legalább róla tudtam, hogy mi jár az idióta fejében. Pont az, ami legtöbbször az enyémben is, mostanában. Bezzeg Kenneth itt volt. Becsmérlően néztem végig rajta, bár különösebben még most sem hittem el a csajról, hogy épelméjű. Aztán a szemem tovább siklott és intettem egyet Balmoralnak is, akihez még amúgy is lesz majd egy-két szavam. A Griffendéles asztal végén pedig kapott egy szép lenézést Bishop is, bár nehéz volt őt megkülönböztetni a körülötte ülő fiúktól. Ejnye. Ha már itt tartottam hátrafordulva intettem egyet Caelnek is, aki a szokásos kis barátaival diskurált éppen valamiről, és még egy vigyort is sikerült megengednem felé, ahogy találkozott a tekintetünk. A többiek nem érdekeltek különösebben. Parkinson meglehetősen undok arccal bámult maga elé, és valahogy nem kerülte el a figyelmem, hogy húzódtak el tőle még a saját háztársai is, legalábbis a kisebbek. Ejnye-bejnye.
Megforgattam a szemem, majd átbámultam a vállam felett, amikor kinyílt a Nagyterem ajtaja és besereglettek az elsősök a maguk megszeppent valójukban. Én meg akkor szeppentem meg és pislogtam kétszer, amikor az a néhány idősebb kölyök is besétált a nyomukban. Fogalmam nem volt róla, hogy kik ők, de már most rossz érzésem volt velük kapcsolatban. Hiszen mióta volt szokás a Roxfortban, hogy idősebb gyerekeket osztogassanak be házakba? Soha.
Rajtam is úrrá lett a terem feszült figyelme, ahogy mindenki csendben követte végig a bevonulást. Idegesítő volt a várakozás, hogy végre kiderüljön mi is történt. Azon kaptam maga, hogy összepréselt szájjal és a körmeimet a tenyereimbe mélyesztve várom, hogy végre fény derüljön arra, hogy mi a fene is történik. Mikor az első kölyök felült a székre, már tudtam, hogy ismerős a neve, de az ikrekig nem tudtam rájönni honnan. Møvrede. Tudtam, hogy olvastam már róluk nemrég a Prófétában, és már éreztem is, ahogy ütemesen dobolni kezd a lábam türelmetlenségemben. Legszívesebben felpattantam volna, hogy aztán a Levéltárban kössek ki, és újraolvashassam az összes cikket és feljegyzést, amit lehozott a Próféta, vagy bármelyik más újság. Őszintén leszartam, hogy melyik házba kerülnek, mert már az bűzlött, hogy egyáltalán itt vannak. A paranoiám nem engedte volna, hogy elmenjek egy ilyen dolog felett anélkül, hogy utána járnék, amennyire csak lehet. Verj át egyszer, a te hibád, verj át kétszer, az enyém. Nem voltam hajlandó még egyszer megszívni semmit. Pláne, ha most még időm is lenne felkészülni rá, vagy elszelelni.
McGalagony beszéde különösebben ismét nem szólt semmiről. Főleg nem az újakról, pedig azt hiszem igazából mindenki arra lett volna igazán kíváncsi. Az új tanári kar is elég vegyesnek látszott, senki nem volt ismerős, leszámítva Quintont. Már kifejezetten vártam, hogy beülhessek az órájára, mert olvasva a könyveit izgalmasnak ígérkeztek az idei Rúnatanórák. Na meg mondjuk én személy szerint azt sem bántam, hogy az új SVK tanár nem vitte tovább Piton örökségét a zsíros hajjal, meg a gusztustalan fekete köpennyel. Ez halkan szóvá is tettem Owennek. Atán meg mindketten nekiláttunk a vacsorának. Vacsora után pedig egyenesen a Levéltárba vettem az irányt.
A fáradtságom felváltotta a félelmem az ismeretlentől, és egy egészen kicsi izgalom is. Elvégre nem véletlenül voltam hollóhátas, izgattak a kihívások és a rejtélyek. Talán egyszer még ezen a kiégés dolgon is sikerül túllendülnöm valahogy.

Véget ért egy újabb nyár, új tanév vette kezdetét. Nekem az ötödik. De nem is csak tanév, talán egy teljesen új korszak a Roxfort történetében. Erre elsősorban akkor eszmélek rá, amikor meglátom a tanári kar tagjait. Annyi új arc... Persze korábban is sor került néhány tanárváltásra, de ennyi csere, plusz még a restaurálások, no meg a megfogyatkozott diáksereg... Igaz, vagyunk elegen így is, nem mondhatnám, hogy mennyire tágasan lennénk az egyébként nem túl kicsi teremben.

- Üdv, skacok. - köszöntöm röviden, de azért kedvesen asztaltársaim, a Hollóhátasok büszke táborát, majd helyet foglalok és váltok pár szót barátnőimmel. Hamar elcsendesedünk azonban, ahogy megkezdődik az évnyitó.

A Teszlek Süveg és McGalagony beszéde köszönt minket. Őket legalább ismerem, sőt még talán a háztájőrző szőrős arcának is örülök kicsit, mint ahogy az ember megörül egy ellenszenves ismerősének, ha idegen városban találkoznak. Ha csak ismeretlenek ülnének a pódiumon, akkor ez már nem a régi Roxfort lenne, pedig valami kis állandóságra mindenkinek szüksége van. Az új tanárokat vizslatom, próbálva megtippelni, melyikük milyen lehet. Úgy tűnik, már az első héten sok meglepetésre számíthatunk. Bizonyára jó néhány pontba fog kerülni mire kiismerjük rigolyáikat. Tavaly természetesen mi nyertük a házkupát, és igen csak szíven szúrna, ha idén valamelyik gyengébb ház tulajdonítaná el a címet. Persze a pontjainkat főként nem én fogom gyűjteni.

Kezdetét veszi a ceremónia, a Süveg elsősöket oszt be. Csendben szemlélődöm, de nem az elsősöket figyelem, hanem a régi ismerősöket. Kíváncsi vagyok, ki mennyit változott külsőleg. Vannak, kik rendkívül sokat szépülnek, vagy éppen csúfulnak egy nyár alatt, az ilyesmi pedig mindig érzékenyen érinti a hozzánk hasonlóan összezárt lányközösségek hierarchiarendszerét. Azt is meglesem, melyik fiúnak sikerült megérnie hozzá, hogy normálisan fel tudjon öltözni. Nem mintha bármit is akarnék mostanában az ellenkező nem tagjaitól, de azért nézni attól még szabad.

Az elsősök után idősebb arcok kerülnek sorra, amin kicsit mindenki meglepődik. Ilyesmire még sosem volt példa, legalábbis abban a négy tanévben biztosan nem, amióta ide járok. Ezek az alakok nem sok tapsot kapnak, viszont lényegesen több figyelemmel jutalmazom őket, mint az elsősöket. Főként a Hollóhátba kerülőket szemlélem meg alaposabban, elvégre elég ritka esemény, hogy korombeliekkel vagy idősebbekkel bővüljön házunk.

- Hát, ez az év is eseménydúsnak ígérkezik.

A baljós jeleket azonban hamar feledtetik az elénk terülő nyalánkságok. Nem tudom, kinél mi otthon a helyzet, nálunk mindenki borzalmas szakács, így rögvest belevetem magam a vacsorába, miközben a többiek meséit hallgatom. Új szerelmek és barátságok, költözések, vakációk és más történetek kapnak életre az arany teríték csillogásában. A pletykaáradat valószínűleg egész éjjel kitartana, ha a túlzott ételfogyasztás nem nyomna álomba minket. Én jó szokásomhoz híven hozzá sem érek a húsokhoz, csak az édes különlegességeket fogyasztom, miközben barátnőim limonádétörténeteit hallgatom.

Végül aztán visszatérünk az egészséges életmód berkei közé, és a prefektusok kíséretében megindulunk lépcsőzni. Igen komoly kihívást jelent egy efféle vacsora után feljutni a legmagasabb toronyba. De hát miről híresek a hollóhátasok, ha nem a lehetetlen kihívásokról? Magamhoz veszek két édességet az útra, és megindulok a klubhelyiségünk felé.

Egész vonatúton nem beszéltem a legszükségesebbnél többet. Körülöttem ült pár barátom, beszéltek, nevetgéltek. Ők nem tudják, még nem töltötték be akkor a tizenhetet, nem tudják, milyen volt akkor ott lenni, látni, érezni, létezni. De nem is terheltem őket ezzel, csak az ablakon bámultam ki, el-elszunnyadva a végtelen hosszúnak tűnő vonatút alatt. Még mindig nem hevertem ki - egyáltalán ki lehet valaha? -, még mindig előfordult, hogy éjszaka verejtékben fürödve ébredtem fel a saját sikolyomra, de az előző hét rosszabb volt, mint az elmúlt pár hónap alatt, erről a szemem alatti, szürkés színű táskák is tanúskodtak. Kettős érzés viaskodott bennem, visszatérni a biztonságot nyújtó kastélyba és a Roxforti Csata ködös kísértete.

- Blue, tessék, csukd be az egyik szemed és nézd meg ezt! - zökkentett ki egyikük a félálomból, felém nyújtva a Szombati Boszorkány legfrissebb példányát.
Engedelmeskedtem, lehunytam a bal szemem és a mutatott oldalra bámultam, bár nem értettem, miért kéne. Csak szöveg, egy ábra, pletykák, szenny tömkelege... Mindig is utáltam az ehhez hasonló mocsadékot.
- Nem értem, mit kéne látnom... - jegyeztem meg egy fél perc szótlan bámulás után.
- Ne mondd már, hogy nem látod! - fakadt ki válaszul a szőkeség. - Próbáld meg a másik szemeddel!
Rámeredtem. Láttam rajta, hogy kellett neki egy másodperc, mire felfogta, mit mondott. Arca megnyúlt, ajkai enyhén elnyíltak, szemeiben rémület ült.
- Sajnálom... Bocsáss meg, Blue... - suttogta közelebb hajolva.
A kupéban ülők némán figyelték a jelenetet.
- Én is szívesen elfelejteném - jegyeztem meg savanyúan, majd visszafordultam az ablak felé.
Nem szólaltam meg az út további részében.

Azt mondják, az ember sosem felejti el a legelső igazi szerelmet, hogy akármerre is jár, elkíséri, és akármennyire is tiltakozik, egy része, valahol mélyen, elásva legbelülre, mindig is szeretni fogja. Ezért jó másnak az első szerelme lenni, mert tudhatod, hogy veszíts el mindent akár, felejtsen el mindenki, de neved mégsem fog a múlt homályába veszni, valaki, valahol, évtizedek múlva majd átkarolva a feleségét, a lábára ültetve a kislányát elmeséli a történeted, hogy mi volt köztetek, és mi lett veled, majd, egy csókot nyomva felesége arcára, elregéli, hogy is került ő az életébe, és hogy élnek mostmár happily ever after.
Hogy igaz-e, azt nem tudom. De az biztos, olyat senki nem mesélt, hogy mi történik azzal, akinek élete első - és ki tudja, gyermeteg álom csupán, de talán egyben utolsó is lehetett volna -, igazi, hosszan kitartó szerelmét erőszakosan elválasztja tőle a halál.

Nem beszélek, nem reagálok. Burkot húztam közém és a világ közé. A Nagyterem ajtajában szótlanul elválok a többiektől, a házam asztalához sétálok. Könnyek szúrják a szemem, egy ki is csordul, de a többit visszapislogom. Egy zsebkendőt kotrok elő a talárom zsebéből, ahogy körbenézek a helyiségben. Fájó emlékek sora tódul szemeim elé, de igyekszem kizárni őket, így az eseményre koncentrálok. A zsebkendőbe törlöm a szemem, de csak későn veszem észre, hogy az festékporos lett, így valószínűleg most szivárvány színben pompázik az arcom, de nem érdekelt.

Sajog a szívem, ahogy megpillantom a vadőr szeretetteljes arcát és házvezetőnőm hibátlan kontyát a sok idegen között. Új korszak köszöntött a Roxfortra, most, hogy az épület mindennél hatalmas restauráláson esett át, és a tanári kar is vérfrissítve lett. Megmozdul a szakadt süveg repedése, emberi hangokat csikarva ki magából, megrezgetve a levegőt, a hanghullámok pedig összevissza verődnek az ódon és kevésbé ódon falak között. Későn veszem észre, hogy elhangzott a mi házunkat dicsérő szólam, így a hirtelen beállt csendben zavartan ütöm össze a tenyeremet, szúrós pillantásokat csalva magamra. Nem hallom a továbbiakat, egyetlen sor kivételével: az érzékeim felerősödtek, szinte ordibálva zengenek a szavak a fülemben, melyeket mintha éreztem volna, hogy hallanom kell.

Jól vigyázzatok mindnyájan,
Bár egy árnyék eltűnt,
Attól még több jöhet!
Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok
A múlt sötétje még visszatérhet!

A szám eltátottam, a szemeim kipattantak, nem kaptam levegőt. A hirtelen döbbenettől önkéntelen reflexből felpattantam, majd azon nyomban, amint észrevettem, mi történt, vissza is ültem a padra, meglepett is szemrehányó pillantások tucatját csalva magamra. A Teszlek Süveg sosem téved...
Akkor megláttam őket. Nem tudom, kik voltak, miért, hogyan, honnan, de kirázott tőlük a hideg. Ez nincs rendjén, gondoltam, és tudtam, hogy közük van a "jóslathoz". Legszívesebben elfutottam volna, messzire, ordítva, elmenekülve minden elől, de tudtam, hogy nem tehetem.
Utána minden összemosódott. Bár gyomrom fájdalmas korgással követelte az ételt, egy falatot sem tudtam volna enni, csak csendben meredtem a tányéromra.

A Teszlek Süveg sosem téved...

+18

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/736x/b0/e7/83/b0e783e41581a4a55fb87afe7726bbb0.jpg)

- A büdös kurva életbe, hát itt tényleg semmi nem változik?!
Az ígéretes kezdet tőlem hangzott el, miután szembe találtam magam Friccs ronda pofájával, és ez elég nagy szó, mert tényleg csúnyább, mint amilyen büdös. A legrosszabb, ha közel is jön, mert akkor jut mindkettőből, és még zokon is veszi, hogy öklendezni kezdesz. Most is úgy bámul rám, mintha tudná, hogy a hányás kerülget tőle... na várjunk csak, lehet, hogy tavaly ezt már mondtam neki hangosan is? Mindegy, ki nem szarja le az ilyen öreg bútorokat, a Nagyterembe vándorolva úgyis látom, hogy a tanári kar teljesen bontatlan csomagolás. Ledobom magam az asztalhoz, mert szerintem idén sem leszek népszerűbb, mint tavaly, mindegy, milyen rendszer is van a fejünk felett, én akkor is vérfarkas leszek, és az emberek akkor is idióták lesznek.

Itt van mindjárt ez a Balmoral, aki már megint kifutónak nézi a vacsorát, és csak az menti meg a csinos kis seggét egy kiadós rúgástól, hogy hamarabb leül, minthogy kitegyem elé a lábamat. Tulajdonképpen kurva hálás is lehetne nekem, meg Mattnek persze, aki feldobta a vonatozást idáig... Kíváncsi vagyok, elmondta e már a haverjainak? Ha nekem lenne sleppem, én tuti beavatnám őket, ilyen azért nem mindig történik. De nem, nekem Barbie jut a kopogó sarkain, és olyan, mintha az idegrendszeremen sétálna.
- Ne bámulj már. - köszönök a mellettem ülő évfolyamtársamnak, aki erre gyorsan elfordul, aztán felteszem a lábam az asztalra. Nem érdekes, hogy, nem azért ugráltam egész rohadt nyáron mindenféle edzéseken, hogy ezt most bárki megkérdőjelezze... kivéve persze a sztahanovista Barbie-t, aki máris kötelességének érzi elrontani a napomat. Szerencsére azzal a másik csajjal röhögnek valamin, helyes, addig sem kell látnom, hogy szemeli ki magának az új tanárokat. Ha már új tanárok... Te jószagú kurva úristen, McGali idén magazinokból vágta ki a proffokat?!
Le is szarom a kalapot, kit érdekel a beosztás, úgyis mindig a szokásos rinya megy arról, hogy tartsunk össze, meg nagy vigyorral járjuk a kacsatáncot a mezőn négy házként, egy szívként, meg ilyenek, de hát már házon belül sem érdekel senkit, ha valami bajod van, miért lenne ez idegenekkel máshogy? Tessék, Dullahan meg itt pislog, gondolom a kis játékszere után, aki meg az én játékszerem mellett ül. Rávigyorgok Mattre, biztos vagyok benne, hogy ő is pontosan úgy baszik az egészre, mint én, új jaj de nagyon sötét aurájú diákostól, szokásos hisztiig az összetartástól mindenre.
- Neked is kurva jó étvágyat! - intek Dullahannek, akit most valamiért nagyon leköt, hogy jelezzen a szőke ciklonnak, aki meg ignorálja, szóval csak a szokásos, az a csaj egy igazi áldás mindannyiunknak. Még mielőtt enni kezdenék, mert azért ez eléggé hiányzott már, rábámulok az idei felhozatalra, és rögtön eldöntöm, hogy tuti a diáklányok fele fog ma szerelmetesen picsogni, hogy milyen izgalmas tanáraink lettek nekünk...!

Valami vörös hajú nő, pont úgy néz maga elé, mintha lövése sem lenne, hogy került ilyen kurva illusztris társaságba - hát nekem sincs, elhiheted, Digby. Úgysem tanulok mugliismeretet, nem a te láthatóan nem ép idegeiden fogok táncolni idén, legalább ezt megúsztad, és még csak nem is tudsz róla...
Mi van még itt, lássuk. Quinton. A pasi úgy néz ki, mintha csak átült volna valamelyik asztaltól, de ő elvileg valami tudósgyerek, nem? Megbökdösném Dullahant, hátha ő jobban tudja, de őt is lefoglalja a kaja, szóval nem fogom megtudni, mert ő sem tanít. Mekkora mákjuk van ezeknek!
Á, már látom is, az idei SVK áldozat, mert hogy biztos nem éli túl a tanévet, az itt nem divat, baromi kínosan érzi magát a talárban. Nem csoda, ha egy kurva fogasra adnám, még az is tekintélyesebbnek tűnne benne. Ez a pasi pont olyan, mintha összeszedtek volna valakit egy motorosbandából, az ilyenekre buknak az olyan magukat intrikusnak képzelő libák, mint Balmoral. Rá is nézek, hátha már a nyálát törölgeti az abroszról, de nem, most is a nevetgélés foglalja le. Fuss, Fawcett, amíg lehet, ez a csaj rosszabb, mint ami az úton jöhet szembe.
Lutece... most komolyan ez lesz a házvezetőnk? Nem azért, mintha rajtam kívül bármi is fenyegetné, de hát ezt egy csúnyább nézés elkergeti. Sápadt, szőke, fiatal... te úristen, tök jó fogadásokat lehetne kötni, melyikük dobja be hamarabb a süvegét. McGali nem tudom, mit csinált a nyáron, de ha nem túlélő-kiképzéssel látta el ezeket a szerencsétleneket, végük lesz, hamarabb, minthogy kimondják: 'Blood kisasszony, miért mosolyog olyan szélesen rám?'
Everdean, na ez meg biztos rejteget valamit. Nem, ilyen emberek nem jönnek ide tanítani, ahová már kábé meghalni jön valaki, szakmailag ezer százalékig.

Azért fordítok egy kis figyelmet a kajára is, ha már ennyire ki vagyok éhezve - némi húst a számba tömök, marcangolok egy kicsit, már senkinek fel sem tűnik, csak legfeljebb az újaknak. Tényleg, vajon hová került az a kis nyomorult, akinek visszaadtuk a pulcsiját? Remélem, nem köp be, különben fájdalmas első éve lesz. Nem mintha minket simogatott volna az a banya, de Bianca, vagy ki a faszom, jól teszi, ha csak az étel miatt nyitogatja a száját, mert egy öklöt is találhat benne csak úgy véletlenül. Felállok az asztaltól, körbenézek, néhányan felém fordulnak, és ahogy a nem éppen kistacskó újakra bámulok, elfog az undor. Kár a fincsi marháért, Biancát sem szúrom ki, szóval fixírozom a többi tanerőt, hátha van köztük életképesebb, mint az eddigi felhozatal.
Az a barna hajú nő olyan tündibündi, hogy kedvem lenne még ki is okádni, ami a számban van. Hát ez nem tudom, mit fog tanítani, talán Balmoralnak sminkelést, vagy ilyesmit, de kezdem hiányolni a régi öreg, penészes tanárainkat, azok nem voltak ilyen... zöldek? Talán ez a jó kifejezés.
Heaven Rowley, hát ez meg milyen hülye név, biztos utálták annyira a szülei, mint engem, de mégis ő húzta a rövidebbet. Még egész értelmesnek tűnik, de akkor jön a kérdés, hogy a picsába került ide?
Prescott. Ismerek egy Prescottot, de az nem ilyen elveszett. Komolyan, idén versenyt fognak futni egymással, ki murdál meg hamarabb? Nem is érdekel, mi a tárgya, valami életerős mardekáros másodikos úgyis elintézi még előttem.
Na az új lényes tanárbácsi viszont kíváncsivá tett. Már nem az arca, az kit érdekel, nem azért van itt, hogy csodáljam, hanem hogy tanítson. Ez az egyik kedvenc tárgyam, szóval ajánlom neki, hogy jobb legyen, mint Hagrid.

Úristen, mennyien vannak ezek, már én is unom a felsorolást... de jó, végre itt a desszert, van mivel elterelni a figyelmemet. Egyre jobban idegesítenek a többiek a pofázásukkal a nyárról, meg arról, hogy miket fognak csinálni a következő napokban. Én úgyis tudom, hogy sírni fognak, mert tanulni kell, mert órák vannak. Én is ezt fogom tenni, de közben nem nyivákolok majd, annál is inkább, mert remélem, hogy Matt kitalál valami jóval szórakoztatóbbat. Mindig foglalkoztatott, milyen lehet mondjuk, a Nyugalom termében csinálni, vagy ilyesmi.
Betolom a hab arcomba a maradék süteményt, mire egy mögöttem ülő hollóhátas srác úgy pislog rám, mintha mondjuk a karjával tettem volna ugyanezt. Tudom is, hogy miért - Lancaster közeli kis barátja volt, ő viszont az ostrom óta nem került elő... Nem akarok beszélgetni.
- Mit bámulsz, köcsög?! - hördülök rá, mire zavartan megfordul. Miért van a homlokomra írva, hogy szabad prédája vagyok a szemmel verésnek? Ha nem adsz rá okot, nem ugatlak le, ez ilyen egyszerű.
Na már csak az két pasi maradt a szélén, a többi itt rontotta a levegőt tavaly is. Oakley és... Lancaster?! Hát ezek már mindenhol ott vannak?! NEM akarok emlékezni, nem akarom újra átélni a nyomort, az egész kurva tavalyi évet, amikor nem történt más, mint a módszeres kínzásunk. Nem is érdekel, mit tanítanak, nem érdekel már az egész szeptember sem, vége a vacsorának, az asztalra csapom a poharam, és kirontok a teremből.

Baszódjon meg mindenki, de tényleg. Kell egy kurva nagy alvás, mielőtt újra emberek közé tudok menni, és ha belegondolok, hogy csak egy vacsora ennyire kiégetett, itt kő kövön nem marad majd, ha jön a telihold. Remélem, Mattie bírni fogja majd, mert rajta múlik ezeknek az idiótának az élete, Freya Blood idén kurvára nem tolerál semmit...!

A nyár végeztével újfent visszaállt minden a rendes kerékvágásba. Itt éreztem magam mondhatni otthon, mivel jóval több időt töltöttem itt, bár igazi otthonomhoz mindig is szorosan kötődni fogok. A hatalmas épületbe beérve, mindenképpen az volt az első meglátásom, miszerint a történtek után szépen megrenoválták. A hatalmas kőpadló léptektől zengett, s csak úgy ömlöttek be az ismerős, valamint az ismeretlen arcok. A terem a maga nagyságát hivatva ismételten tündökölt. Mintha az embernek egy romantikus álma teljesült volna a hatalmas szoba révén. Kőből faragott oszlopok, s padsorok ameddig a szem ellát. Mintha csak az ember egy középkori trónterembe lett volna, csakhogy vitézek és hölgyek helyett itt varázslótanoncok foglaltak helyet. Amint kaptam némi levegőt és megszoktam a szokatlanul nagy tömeget, elindultam a hollóhátasok által elfoglalt ülőhelyek felé. Nem örvendettem túlzott népszerűségnek, ám azt se mondhatnám miszerint utáltak, ha pedig igen azt akkor oktalanul tették. Az egyik üres hézagot kihasználva leültem a masszív szerkezetre. A terem gyerek, illetve a már mutáló hangú tinédzser hangok zsivajától csengett. Valakik a nyár alatt történő kalandokat, vagy élményeiket osztották meg. Mások már előre megbeszélték az iskola forgatókönyvét, mikor, hol és mit fognak csinálni. Nagyon kevés csevej esett azokról a bizonyos napokról, pedig sokan ott voltunk. Hamarosan a baljóslatú gondolataim teljesen elterelődtek. Az egyik fiú odaszólt nekem.
- Bocsi! Mit kérdeztél? - érdeklődtem tőle zavartan, ugyanis teljesen elmerültem a gondolataimban.
- Csak azt kérdeztem milyen volt a nyár? - ezáltal újfent megkaptam Georgetól a kérdő mondatot, ám most már teljességgel rá koncentráltam.
- Hát mit mondjak erre? Jó volt! A szüleimmel elmentünk Korzikára, azonban csak egy hétre. Amúgy neked hogyan telt a szünet? - szegeztem neki az információt, bár csak puszta toleranciából. A fiú nem igazán a kedvenc személyiségjegyeimmel áldott meg a világ. Túlságosan könnyen felhúzta magát minden apróságot, az emberekkel pedig éppen annyira volt kedves, mi módon azok bizalmába férkőzve minden titkukat kipletykálja. Az ő áradozására már nem is nagyon figyeltem, hiszen biztos teljességgel magát fényezte, de azért fél füllel is idegesítő volt azt hallgatni. Szerencsére kínjaimnak a csendre intés vetett véget. A tanárokon még nem is néztem végig. Rengeteg általam még nem ismert új tagot jelentettek be, kiket megszokni újfent célnak kell kitűznöm magam elé. Rossz érzés töltött el, amint belegondoltam, hogy más fogja tartani azon órákat amelyek már több éve nem változtak. A süvegtesztnél viszont rengeteg új növendéket figyelhettem meg. Amikor elhangzott a hollóhát név mindenki tapsolt, illetve éljenzett. Én csak tapssal jeleztem tiszteletemet, hiszen nem olyan gyereknek ismertek, ki alap helyzetekben majd kicsattan az örömtől. A diákok eztán mind az adott táborokba özönlöttek. Ezek után, mindenki tartozott egy bizonyos csoportba. Még emlékszek az első napomra, milyen nehéz is volt a beilleszkedés. Szerencsére Frost és Jill segítettek. Eléggé nehéz bármelyikükhöz is most odamenni. Még mindig utálják egymást. Én megbocsájtottam Josephnek, igaz nagy vétségnek számított a tette, mégse okolhatom teljesen. A lány viszont itt ült tőlem egy köpésre, mégis semmi jelét nem mutatta annak, hogy akár velem is szóba állna. Talán az nap nem kellett volna igazat adnom Frostnak, de ebbe butaság is belegondolni. Csúnyán elszabadulhattak volna a dolgok aznap, még az is lehet, hogy megölte volna, ha nem próbálom őt lecsitítani. A vacsora után talán tisztázom vele a dolgokat. Az étel mint mindig meglepetésszerűen került elénk. Hatalmas sült pulykacombok, porhanyós húsú oldalasok, kívánatos halfilék, s még sorolni lehet a temérdek jólétet tükröző finomságokat. A Gordon nevet örökölt leány, szinte mint a vihar lábra kélt. Az étkezést félbe hagyva én utána mentem. A cipőjének kopogása jelezte számomra útvonalát.
- Hagyj békén Kurt! - meg se fordult, mégis tudta, miszerint én követem. Lassan elkezdtem az egy helyben ácsorgó leány felé menni. A vállára akartam rakni gyengéden a kezemet, mégis ő egy határozott mozdulattal elrántotta azt.
- Neked most mi a bajod? - érdeklődtem tőle értetlenül, s már ökölbe szorítottam a kezem, habár inkább a falat ütném, minthogy a gyengébbik nemnek ártsak.
- Csak hagyj békén...én akarom ezt így. Ne akarj segíteni, mert akkor megütöd a bokádat!- figyelmeztetett Jill, aztán teljes nyugodtsággal faképnél hagyott. Ez az év is jól kezdődött érezte.

Ellentmondást nem tűrően vonom félre Mattet, ahogy a fiákerekre szállunk épp fel.
-Fawley. Ezt a pulóvert visszaállítod a ma reggeli állapotába, és miután leellenőríztem, nehogy csak a kandallóba dobd, visszaszolgáltatod egy bizonyos Bianca közös ismerősünknek, és akkor nem lesz több következménye a dolognak. És ezt nem prefektusként, hanem mint barátod mondom. És értékelem a diszkréciót- adom át neki a jelenleg egy zacskóban lévő inkrimináló ruhadarabot, egy halálosan komoly tekintetet fúrva a szemeibe.
-Nem vagyok mérges, igazából csak csalódott, Matt- közlöm még vele, aztán visszamegyek a fiákerhez felszállni, és a kastélyig tartó úton nem is említem a témát többet, majd előkerül még úgyis, arra alkalmas közegben. Csodára nem számítok, Matt mindigis Matt lesz, de szerintem azért még tőle is elvárható, hogy legalább némi tekintettel legyen az embretársaira. Nem sokat tudok a részletekről, de annyit pont igen, amennyit kell, többhöz nem is ragaszkodom. És szerencsére többet, mint fentemlített Bianca, aki örülhet, hogy nem mindent tudott beazonosítani a visszakapott pulóverén, mielőtt elkértem tőle. Nem fogom a prefektusi rangomat fegyverként használni, főleg nem barátaim ellen, nyújtott némi segítséget a dologban.

* * *

Az este hátralevő részében az én figyelmem is elterelődik az ügyről, túl sok mindenről van mit beszélni. A Nagyterembe özönlő tömeg fölött elkapok egy biccentést Minervától, amit egyből viszonzok is. A hallgatólagos szövetség idén is fenn áll, bár remélem, hogy ezúttal beszélőviszonyt is sikerül társítani mellé, hogy az ezt erősen gátló tényezők elmúltak. Innen az iskolából legalábbis mindenképp.
Kaptunk két új Everfent. Nem tudom, mennyire közeli rokonai Cael hugrás rajongójának, de kétségkívül rokonok ilyen névvel. És nagyon remélem, hogy nem olyanok ők is, a kiscsajból bőven elég volt az a két alkalom, amikor közvetlen találkoztam vele, még nyár elején Caellel meg Sophie Floressel az Üstben, meg nem is olyan rég, a bálon. Amit ott lenyomott a kiscsaj még az Üstös incidense kapcsán... Még két olyan vad kisállat ide nem kell nekünk.
Emellett kaptunk kilenc komolyabb módon baljósabb "elsőst" is, akikre nem csak én húzom össze a szemöldököm, mindenki más is értetlenül, komoran, vagy gyanakodva méregeti őket, és a megszokott tapsvihar is elmarad, amikor ők kerülnek beosztásra. Én figyelek, megpróbálok minnél többet megtudni a különös helyzetből már így első látás-hallásból is. Ez bizony levél lesz, bár mire hazaér, szerintem Apa is hall a dologról maga is.
Remélem, a diákságra, magamat is beleértve, ez nem lesz hatással idén, de egyértelműen nem lesz eseménytelen ez az év sem.

▲ ▲ ▲

   A diáksereg zsibongása nyomottá tette a kedvem. Kihúzott, egyenes háttal ültem a már megszokott padon, velem szemben az egyik szobatársam, Matt, de nem igazán figyeltem rá. Hogy őszinte legyek, nem igazán figyeltem semmire sem. Tekintetem a távolba révedt, Matt feje mellett el, valahogy a szemben lévő asztalon túlra, de nem is igazán valamire, csak úgy ki, a fejemből. Mármint nem révedt ki semmi sem a fejemből, ez a megfogalmazás így nem túl precíz. Én révedtem ki a fejemből, de ez sem jó, mert egy helyben ültem végig. Nem is tudom, mi lehet erre a legmegfelelőbb szó.
   Mindenki izgatottan beszélgetett a másikkal, s valóban, én is váltottam már pár szót a mellettem ülő lányokkal. Csak az általános kérdések hangzottak el, hogy milyen volt a nyár, hogy érezzük magunkat, mire számítunk, milyenek lesznek az elsősök. Most viszont nem beszélgettem senkivel sem. Csendesen vártam a ceremónia kezdetét, amire szerencsére nem is kellett olyan nagyon sokat várni. Qcross professzor bekísérte az elsősöket, a zsivaj hangosabbra váltott, s én is felfigyeltem az érkezőkre. Aztán közülük is a magasabb fiúkra és lányokra, akik körülbelül olyan idősek lehettek, mint mi, plusz-mínusz pár év. Ők mégis hogy kerültek oda? Érdeklődve felvonom szemöldököm, s tekintetemmel végigkísérem őket a székig. Aztán a megszokott mondóka jön a fejfedőtől. Odafigyelek szavaira, de annyira nem vagyok oda a versekért, meg hát nem is mindig értem őket. Nem értem, miért nem lehet világosan megmondani, amit mondani akarnak, ha nekem itt ködösen fogalmaznak, azt nem fogom soha sem megérteni. Bármennyire is legyen az fontos. A Hugrabug említésekor elnevetem magam, hallván társaim éljenzését, és közben tekintetemmel az elégedetten mosolygó Bimba professzort keresném a tanári asztalnál, azonban akárhogyan is nyújtogatom a nyakam, nem találom. A beosztás során, az idegen nevek említése mindenképpen furán hat. Egyiket sem hallottam még soha. Félszegen bár, de tapsolok nekik, hiszen semmi rosszat nem csináltak. Nekem is tapsoltak régen, holott én sem csináltam semmit, amiért kiérdemeltem volna, így én is tapsolok nekik. Had legyen jó kedvük kicsit, ha már egyikük sem annyira mosolygós alkat.
   McGalagony feláll, majd belekezd a beszédébe. Erre vártam. Izgatottan mocorgok, s figyelem az igazgatóasszonyt. Amikor éljenezni kell, akkor éljenezek én is a többiekkel. A közösség ereje mindig magával ragad, s boldoggá tesz. Boldogsággal tölt el a többiekkel lenni. Kellemes érzés. A fehér kripta említésekor kissé elkomorul arcom, s elhatározom, hogy hetente el fogok oda látogatni, hogy hagyjak ott valami kedves dolgot, mikor mit. Egyetlen közeli ismerősöm sem távozott el a háború során, ám mindenki megérdemli a megemlékezést, aki elszenvedte az egyenlőtlenség kegyetlen erejét.
   Az új tanárok felsorolásánál mosolyogva tapsolok nekik. Egytől egyig kedves embereknek tűnnek, s az új házvezetőnk, Reed Lancaster is elégedettséggel tölt el. Azt hiszem ismét mi kaptuk meg a legjobb házvezető tanárt az iskolában. Mondjuk ha Vulkanov lenne, nem érezném magam olyan kellemesen. Az a férfi néha igazán kellemetlen helyzeteket tud teremteni, és elég otrombának tűnik. Anya és Apa mindig azt mondták, hogy az ilyen embereket jobb elkerülni. Úgysem értenének meg minket.
   Ezután már nem sok maradt hátra, a lakoma említése pedig egyenesen meglepetésként érint, annyira magával ragadtak az igazgatónő szavai, hogy el is feledtem a közelgő étkezést. Kellemes érzéssel fordulok az asztal felé, ahol már a jól ismert módon megjelentek a jól ismert ízek. Rámosolygok Mattre, aki hasonlóképpen boldognak tűnik, majd megragadom a villám és elhalászok egy fánkot előle. Mintha csak összebeszéltünk volna. Kuncogva rakom a tányéromra, s mindeközben cseppet sem zavarnak vagy foglalkoztatnak a rejtélyes „elsősök”.

Maga az utazás alapvetően eseménytelenül telt az ifjú Winterburn számára – szokásukhoz híven a közelebbi ismerőseivel feltöltöttek egy kupét, így nem kellett kitenniük magukat a vidáman rohangáló elsősök, vitatkozó párocskák és szúrós szemű mardekárosok okozta, meglehetősen felejthető élménynek. Csak akkor kellett érintkezniük a vonat többi utasával, ha ők is úgy akarták – s az alkalmanként felbukkanó távolabbi ismerősöket és a büféskocsit leszámítva erre általában egyáltalán nem szokott példa lenni. Szépen, türelmesen kivárták a majd' egy napos utazást, ami a kastélyba vitte őket, s a lehető legkisebb mértékben érintkeztek a külvilággal. Általában... de ez nem volt általános eset az ifjú számára.
Meglehetősen sokszor elhagyta a kupét azzal az indokkal, hogy sétál egyet – oly sokszor, hogy az utolsó néhány alkalommal társai már leplezetlen kíváncsisággal és értetlenséggel néztek rá, de végül egyikük sem kérdezett semmit; tudták, hogy úgysem kapnának egyenes választ a kérdésükre. Ha valami olyasmiről lenne szó, amit Dwayne meg akarna osztani velük, akkor azt megtenné magától – ha pedig olyasmiről, amit nem, akkor azt kérdezősködéssel úgysem tudják kiszedni belőle.
Útjai során sok emberrel találkozott, de senkivel nem állt meg bájcsevejeket folytatni: köszönés és néhány barátságos szó volt az illem íratlan szabályai közé felvéve s jelen esetben ennél többre nem is volt hajlandó: udvariasan beléfolytotta a szót minden olyan emberbe, aki ennél hosszabb és tartalmasabb beszélgetést kívánt kezdeményezni, majd sietve továbbállt. Menet közben pedig fél szemmel, feltűnésmentesen a kupékat fürkészte – nyilvánvalóan keresett valakit, s útjai sűrűségéből és hosszából az is valószínűnek tűnt, hogy nem találta meg az illetőt. Persze nem vont le ebből messzemenő következtetéseket, hiszen sok fülke el volt függönyözve – s ha megértése nem csalt, az általa keresett diáktársa is az egyik ilyen kupéban utazott. Azt azonban mégsem tehette meg, hogy minden elfüggönyözött ajtón benyit, hogy megnézze kik tartózkodnak odabent... Kétségbe ugyan nem esett sikertelensége miatt, de megnyugodnia sem sikerült.

Legnagyobb bosszúságára meglehetősen későn jutott fiákerhez, amin áthidalhatta a vasútállomás és a kastély közötti rövidke távolságot – ennek köszönhetően a nagyterembe érvén csak a teremnek háttal jutott számára hely a Griffendél asztalánál, így nem folytathatta tekintetével a keresgélést, legalábbis anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet, azt pedig el szerette volna kerülni. Kénytelen volt tehát egy időre feladni, így tekintetét a tanári asztalra, illetve az éppen bevonuló elsőévesekre fordította... valamint arra a néhány, szemmel láthatóan idősebb figurára, akik mögöttük érkeztek.
Nem tűntek tizenegy évesnek, nem tűntek oda valónak, ahol álltak... és Dwayne meg mert volna arra is esküdni, hogy nem britek voltak. De akkor mit kerestek itt? Minden országnak megvoltak a saját varázslőiskolái meglehetősen ritka eset volt, hogy valamilyen oknál fogva idegen országban tanulták az ifjak a varázslómesterséget – az pedig egyenesen példátlan volt, hogy ne a többiekkel egy időben kezdjék el a iskolát, mint ahogy az átiratkozás is. Viszont ha most a beosztásukra vártak, akkor a kettő közül az egyik helyzetnek kellett fennállnia...
Hamarosan elfogytak az elsősök, beosztásukat a szokásos üdvrivalgás és ünneplés kísérte; majd következtek az idegenek. Nyugodtan, bár szemmel láthatóan kissé feszengve léptek a Süveghez, ami teljesen természetesen beosztotta őket a házba, ami az itt töltött idejük során lényegében a családjukként kéne működjön – de a köszöntés és ünneplés hiányában az ifjú valahogy kételkedett benne, hogy ez az elképzelés a gyakorlatban is érvényesülni fog. Ő viszont nem törődött háztársaival, s az idegenek bizonytalan kilétével sem: ha és amennyiben valamelyiküket a Griffendélbe sorolta a Süveg, a maga részével ugyanazzal a lelkes, de diszkrét tapssal köszöntötte őket, amivel a kicsiket; valahol reménykedett benne, hogy társait is inspirálni tudja rá, hogy hasonlóként cselekedjenek.
Következett az igazgatónő beszéde: az új tanári kar bemutatásával kezdte. Ez nem lepte meg különösebben az ifjút, hiszen nyílt titok volt, hogy McGalagonyon kívül mindenki elhagyta az iskolát – néhányukat sajnálta ugyan, néhányukról viszont tudta, hogy egy cseppet sem fognak neki hiányozni. Az érdekes rész ezután következett… vagyis csak kellett volna következnie. Dwayne arra számított, hogy az igazgató szót ejt a túlkoros elsősökről és beavatja a diákságot az idekerülésük okaiba és körülményeibe, de tévedett: a professzor úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történt volna, és lakomázásra szólította fel a diákságot, majd leült, s maga is nekiállt a vacsorájának. Az ifjú ezt rendkívül érdekesnek találta: Dumbledore annak idején minden információt megadott, ami a rendkívüli dolgokat illette, itt viszont ennek éppen az ellenkezője történt…
Érdekes tanévnek ígérkezett az idei, s a Voldemort felett aratott győzelem ellenére az ifjú ezt a legkevésbé sem pozitív értelemben állapította meg magában.

Ahogy a többiekkel karon öltve fészkelődtem a megszokott hosszú asztal mellett, szinte el sem tudtam dönteni, hogy mit várok jobban. Vajon annak örüljek, hogy immáron mindenféle félelem nélkül járkálhatok a kastélyban? Elvégre idén már nem kell félnem, hiszen Voldemortot legyőzték, így fellélegezve, csak a prefektusi és tanári őrjáratoktól tartva járhatok-kelhetek éjjel a kastély falai között. Elhagyhatom azt a szokásomat is, hogy ruhát vittem magammal a laborba, melyet aztán egész éjjel kerülgetnem kellett, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, hogy a laborból indulok órára.
Vagy inkább örvendjek, hogy újra olyan felszereléssel folytathatom a kutatásaimat, melyek otthon nem álltak a rendelkezésemre? A nyári szünet alatt volt időm arra, hogy felszerelkezzek, így egy új üst mellett rengeteg új tekercs, szike és egyéb eszköz került a leltárba. Ha egy kis szerencsém van, idén már hasznát is tudom venni az efféle felszereléseimnek, s gyakorlati módon is belekezdhetek az egyelőre „húsmágiának” keresztelt átváltoztatás kutatásába. Sajnos azonban, idén új labor után kell majd néznem, mely megnehezíti a dolgomat, ahogy a lebukás veszélyét is komolyabbá teszi az első néhány hónapban. Ezzel szemben ott a kaland, ami az új dolgok felfedezésével jár.
Vagy inkább annak örüljek, hogy a tanári asztal mellett most újabbnál újabb arcok ücsörögnek? Az elmúlt évek okán ettől azért tartanom is illik, ám az, hogy a háború után egy teljesen megújult professzori kamara fogad a kastélyban, sok dolgot megkönnyít. Elsősorban, ezek az emberek nem ismernek, s ez jól van így – igyekszem tehát megőrizni ezt a státuszt. Egy-két arcot felismerek, akiknek az említése is olyasféle érzést kelt bennem, mintha valamiféle hírességgel találkoznék. Ott van Quinton professzor, akinek eddig egy könyvét olvastam, de már az a tény, hogy könyvet írt, és adott ki, emeli a státuszát a híresség irányába.
Vagy örüljek inkább annak, hogy ismét a Mardekár ház asztalánál ülök? Mindig is boldogsággal töltött el az a tény, hogy hova osztott a süveg, és bármit is mondtak a „kígyók” házáról, én akkor is kitartok amellett a véleményem mellett, hogy az egész Roxfort legjobb háza ez. Talán a Hugrabug még jó lehet, de azt is inkább Amelia miatt mondom.
Tehát sok dolognak örülhettem, és ahogy az asztal felett átpillantottam – fejek kereszttüzét kerülgetve – megpillantottam a nővérem, ahogy a barátai között ül a megszokott helyén. Nem vártam el, hogy észrevegyen, így balra fordult a tekintetem, ahol – kicsivel lentebb – megpillanthattam Trystan-t. A látványuk valahogy megnyugtatott, mindig, mikor körbenéztem és rájöttem, hogy még a saját házamból sem ismerek mindenkit. Ahogy így bambultam, egy rajz lebegett a bátyám kezében. A kis képecske engem ábrázolt, ahogy a szemeim szép lassan a hatszorosukra duzzadnak, s a fejem fölött apró kérdőjelek kerülnek elő. Ha nem ismertem volna a testvérem, akkor is értettem volna, hogy mit kérdez. „Mi van? Mit lesel?” Megráztam a fejem, és visszafordultam a tanárok felé.

Megkezdődik a ceremónia, és valahogy megnyugtató Piton, vagy Dumbledore hangja helyett az öreg McGalagony szólalt meg. Nem értettem a többiek zsibongását, mely ezidáig eltöltötte a termet, most viszont feszélyezett a hiánya. Ahogy a süveg megkezdte az éneklést, kicsit nyomasztó volt az egész. Talán a kellemetlen, jobb szó ide.
Mikor a Mardekár ház bemutatására került a sor, többekkel együtt én is felszisszentem, na nem kígyóutánzásban. Kínos volt, hogy mennyire alattomosnak próbáltak minket eladni, pedig egyáltalán nem volt mindenki gonosz, sötét halálfaló, attól, hogy ide tartozott. Trystan felé fordultam, aki már bőszen véste a mindig kéznél lévő füzetébe az újabb képet. Felderültem kissé, mikor megláttam a revolverfarkú csörgőkígyót, melynek tökéletes anatómiájával egész nyáron zaklatott. Ahogy a kígyó ellőtt pár töltényt, bólintottam csupán, jelezve, hogy osztom a véleményét. Nem tetszett ahogy minket bemutattak, de azért valahol az is eszembe jutott, hogy a bátyámmal közös gyengénk a westernfilm szeretete.
Nem csatlakoztam viszont az éljenzéshez, de csupán azért, mert nem volt kenyerem az ilyesmi. Én csendesen őriztem a mardekár büszkeségét.
Az igazgatónő jelzését nem tudtam nem észrevenni, s egy sóhaj keretében szántam csendben a griffendél házat. Hiába a kivételezés, mely már több éve megy velük, az eszüket akkor is tombolán nyerték. Néha a fejem fogtam attól amiket róluk hallottam, és az sem tett hozzá nagyon a szimpátiám kialakulásához, hogy Potter és barátai ott ücsörögtek. Nem szerettem őket, pedig nem is ismertem őket. Valahogy annyira unszimpatikusak voltak, hogy az hihetetlen. Persze azt azért nem akartam volna, hogy olyan sorsra jussanak, mint amit tudjukki szánt volna nekik, de akkor sem kedveltem meg őket.

A beosztási ceremónia cseppet sem köt le, s inkább a kisebbik füzetem jegyzeteit bújom és csak akkor pillantottam fel, mikor a süveg a mardekár szót kiabálta. Annyira nem szerettem ezt a ceremóniát, hogy az már-már felfoghatatlan volt saját magam számára is. A sajátomon egyenesen feszengtem. Kiülni oda mindenki elé, és várni, hogy kimondja egy több száz éves süveg az ítéletet. Nem kellemes érzés. Ezért inkább nem is figyeltem rá, biztos ami biztos alapon. Nem akartam az első évemre emlékezni. Nehéz előle menekülni, hiszen minden kézmosás emlékeztet rá. A karomon még mindig ott virítanak az írások, melyet a Rózsaszín Veszedelem íratott oda. „Nem lopok a szertárból.” „Hazudni bűn.” „Aki settenkedik, rosszban sántikál.” gyűlöltem azokat a feliratokat, és összerezzentem, ha csak rájuk néztem. Ezért nem értették sokan, hogy hogyan vagyok képes nyáron is, hosszú ujjú ruhákban járni. Kényelmetlen viselet olyankor, de praktikus, ha az ember karját faliújságnak használja egy elmebeteg.
Ahogy aztán a McGalagony elkezdi a beszédet, újra a füzetembe merülök. Átéltem az elmúlt éveket, köszönöm, nincs szükségem memoire-ra. Van egy dolog ami amúgy is foglalkoztat, mióta meglátogattam a Merlin Könyvtárat. Mégpedig az, hogy vajon hogyan képes a százfű-lé főzet az ember pillanatnyi alakját átadni? Lehet, hogy van a mágiának valamiféle biológiai lenyomata is, és abban turkálna a főzet? Ha igen, akkor sokkal körülményesebb lesz ezt megtalálni, hiszen még senki nem kutatta. Nem fért a fejembe a dolog.
Akkor kaptam fel a fejem, mikor az igazgatónő az új tanárokat kezdte bemutatni. Egy-két professzorról, vagy professzorasszonyról nem igazán tudtam elképzelni, hogy évek óta űzik a szakmájukat. Többen olyan idősek lehettek, mint anya és apa. Na persze, jól esett az eddigi barázdált arcok helyett másokat látni, ugyanakkor hiányzott néhány megszokott arc. Mikor az átváltoztatástan és a bájitaltan tanárokat mutatta be, kicsit azért elsápadtam, hiszen nekem nagyon fontos tárgyak voltak ezek, és mindkettő tanár nagyon… fiatalos volt. Reméltem, hogy nem lesznek ebből később bajok továbbtanulás szempontjából. Ugyanakkor felderült a szívem, mikor új sötét varázslatok kivédése tanárt jelentett be az igazgató, és titkon reménykedtem, hogy indul majd egy párbajszakkör végre. Úgy hallottam volt egy, két évvel azelőtt, hogy beiratkoztam. Otthon nem gyakorolhattam ilyesmit, pedig nagy szenvedélyem volt. Máskor úgyis ritkán használtam a pálcám.
Oldalra tekintettem, ahol ismét egy kép fogadott, melyen Trystan és én voltam, egymással szemben, s éppen a pálcakarikával forgattuk fegyverünket, mint a westernek hősei. Ez volt a mi közös találmányunk, s örültem neki, hogy a bátyám is lelkesedik az ötletért, hogy legyen párbajszakkör. Reméltem, hogy minden jó lesz ebben az évben. Az elmúltak után, már szükségem lett volna rá.

Nem mondanám, hogy nagyon vágytam a Roxfort falai közé, de azt sem, hogy a legszívesebben elkerülném azt. Ami a legjobban hiányzott, az a baráti társaság, mégpedig azok arca, akiket a nyári szünet alatt egyáltalán nem láttam. A legtöbb időmet Clarice-szel és Roman-nel töltöttem, de belátom, nem volt elég - mert velük sosem elég! A jókedvem sem hagyott alább akkor sem, amikor újra a vonaton kötöttem ki, újfent kedvenc útitársammal, és legjobb barátnőmmel, Clarice-szel. Az út alatt a jelenlegi tanévet beszéltük át, hogy mire várhatunk, milyen újítások jöhetnek és mi az, amitől meg kell majd válnunk.

A nagyteremben Minnie mellett foglaltam el a helyem, elvégre őt már jól ismerem - ha már a szobatársam, illendő, nem? -, persze azért hiányzott, hogy mégis olyanok társaságában legyek, mint mondjuk Clar... esküszöm, nem tudom elhagyni egy pillanatra sem, pedig nemrég váltam el tőle.
- Szia, Minnie - mosolygok rá a megszokottan, s azt várom, hogy elkezdődjön a ceremónia, hogy minél hamarabb befejezhessük. Egy darabig unottan bámulok az asztalra, s az érkező elsős seregre, mintha csak csokiosztogatás lenne folyamatban, megjegyzem, arra én is vevő lennék, engem csokival meg lehet vesztegetni. Áttekintek persze a Mardekárosok asztalára csak egy pillanatra, s megakad a szemem Clar-en, aki épp Roman mellett ül: azért reménykedem benne, hogy ez a kettő egyszer jó barátságra lel, s végre Clar is rájön, hogy Roman nem egy rossz ember, s meglátja benne azt, amit én láttam meg benne egykor... persze kicsit másképp. A szememmel köszönök Clar-nek is, ha már épp összetalálkozik a tekintetünk egy pillanatra, s akkor veszem észre, hogy Roman engem néz, ami nem is olyan zavarba ejtő, inkább kellemes, nyugalommal tölt el. Felékacsintok. Amint vége lesz ennek, kerítek rá egy alkalmat, hogy vele lehessek.

Ahogy a ceremónia megkezdődött, McGalagony professzor szólalt fel, annak következtében mindenki elcsendesült. Tulajdonképpen már unalmas volt sokadjára végigülni ugyanazt az ünnepséget, abban persze mégis más volt, hogy egy igen eseménydús cselekmény bontakozott ki a hátunk mögött, ez pedig hatással van a jelenünkre is. Talán most minden másképp lesz. Talán eljön a jó, talán visszatér a sötét - mondja ezt a süveg. Nem lomboz le ugyan, mert nem tud. Eddig is túléltem, most is túl fogom élni, de nem egyedül, mert mindig lesznek mellettem, akik segítenek átvészelni ezt a nehéz időszakot. Főleg a mostanit... gondolkozom a jövőben a Pszicho-medimágus szakon, és a Bájitalmester medimágus szakon, valószínű, hogy az utóbbi testhez állóbb, de ezt megvitatom majd Clar-rel és Romannel is, hogy mit gondolnak róla. Már most mélyen el kell gondolkodnom róla nekem is, hogy mit szeretnék a jövőben, de már ez a kettő is haladás... ugyanis ha jól belegondolok, ezelőtt egy évvel még azt sem tudtam, hogy mi szeretnék lenni, ha elhagytam a Roxfort falait. Odelyn néni persze mindig azt mondja, hogy számomra minden szak tökéletes lenne, de ez csak az ő meglátása szerint van így. A bátyáim azt mondják, kövessem őket - legalábbis Mark -, Matt pedig azt vallja, hogy tanulni hülyeség.

A beosztásról az jut eszembe, amikor én voltam ebben a helyzetben - persze minden évben eszembe jut, amikor eljátszuk ugyanezt -, és a végéhez érve mindig ott lyukadok ki, hogy az évek haladtával rémisztőbbnek tűnnek az első éves tetteim, az első lépéseim, megnyilvánulásaim, barátságos megközelítéseim és megfigyeléseim. Akkor egy cseppet sem aggasztottak, mert kis naiv voltam, mit tudhattam én még a Roxfortról... ma már biztos nem tennék olyan elhamarkodott lépéseket. Az biztos, hogy a nyár sokat változtatott rajtam, hogy megismertem más családok szokásait, hogy mindenki egy más normát képvisel. Biztos vagyok benne, hogy az elsősök majd hamar hozzászoknak az új életmódjukhoz... ha nem, hát segítünk nekik! Én mindenképpen. Nem szeretem látni, ha valaki olyan eltévedt, s inkább a szárnyam alá veszem őket, még annak a tudatában is, hogy kisember vagyok, engem is eltiporhatnak.

Érdekes arcokat vélek felfedezni a tanári karban, akiket eddig még sosem láttam, vagy ha mégis, akkor csak egy pillanatra kaptam el a tekintetüket, de semmiképp sem jegyeztem meg, hogy láttam már valahol. A tekintetek szigorúnak tűnnek, némelyek szimpatikusak, úgyhogy megfigyelem, kinek az óráira járnék be szívesen, kiére nem: mindig ezzel szórakozok az első percekben.
- Valahogy már nem olyan ez a légkör, mint régen - fintorodok el Minnie felé beszélve csak úgy, hogy ő hallja, ugyanis észreveszem a tanárok közt a nyomott levegőt, s ez valahogy rámnyom egy bélyeget. Már csak azt kívánom, legyen ennek vége. Minél hamarabb.

A vonat útról azt hiszem többet tudnék mesélni, mint bármiről, ami eddig történt velem két év alatt az iskolában. Lebuktunk Summerrel. Remélem Minerva jó fej lesz és nem fogja senkinek sem elmondani a titkunkat. De egy biztos, hogy mostantól sokkal, de sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Még így is, hogy Summer anyukája már nincs, de micsoda port kavarna ha kiderülne ez az egész.
Maga az út meg egy új dolog kezdete volt! Még mindig kicsit szédelgek az elfogyasztott alkoholtól, bár kétségtelen, hogy a friss levegő nagyon jót tett. Bár igen csak melegem van a nagyterem hűvösségétől tiszta libabőr leszek. Olyan jó dolog rosszban járni és nagyobbakkal lógni. Sose gondoltam volna, hogy felsőbb évesek tudnak ilyen rendesek lenni egy kicsivel. Pedig Seth és Minerva meg Sam nagyon kedvesek. Remélem, hogy nem ennyiből állt a kapcsolatunk és néha azért majd találkozunk a suliban. Akár így négyen is. Kár, hogy ők nem hollóhátasok, mert akkor tudnánk akár együtt tanulni is, meg együtt a tilosban járni is.

A nagyterem újjá lett építve, azt beszélik, hogy az egész iskolát lerombolták. Nem tudhatom, mert nem voltam itt a háború idején. Szomorú ami sok mindenkivel történt, de örülök a sok ismerős arcnak is. Castoorról mér lassan egy éve nem hallottam semmit, de remélem, hogy csak jó messze van és nem esett baja. Talán itt könnyebben jutok majd információhoz. Nem tűnik fel a különbség a régi és az új iskola között.
Summer mellé huppanok le a hollóhát asztalánál, büszke harmadévesként. Kihúzom magam, örömmel tölt el, hogy most már talán nem számítok kicsinek, én is olyan menő vagyok, mint a nagyok.
Tátott szájjal figyelem az eseményeket, ilyen még soha nem történt, hogy nagyokat osszon be a süveg. Amúgy is kik ezek? És mit képzelnek magukról, hogy felborítják a mi hagyományainkat és csak úgy idejönnek, mert olyan kedvük van? Menjenek csak vissza oda ahonnan jöttek, jobb volt nekünk nélkülük és van egy olyan érzésem, hogy ez semmi jót nem jelent. A fura dolgok még egyszer sem hoztak semmi jót az iskolába. Már most eldöntöm magamban, hogy utálni fogom őket, úgyhogy jól meg is jegyzem az arcukat. Nem fognak majd akkor így vigyorogni, mikor rájönnek, hogy nem mindenki rajong értük!
Mélázásomból Summer keze ébreszt fel, a keze az asztal alatt az én kezemre csúszik. Elönt a melegség, de aztán megijedek és hirtelen arrébb ugrok.
- Bolond vagy? Ne itt, ne itt...- csak csóválom a fejem, mert nem értem, hogy mi lelte ezt a lányt. Amit a vonaton csinált, meg amit most is, egyszerűen elment az esze!

Amilyen nehezen érkezett el a nyári szünet olyan hamar lett vége. Mire felocsúdtunk már várt ránk a Roxfort Expressz…

Nem tölthettünk együtt annyi időt, amennyit szerettünk… szerettem volna. Hiányoznak a tavalyi idők, a közösen elkövetett csínyek, a Lim-lomos szobában töltött lopott órák. Amikor még minden rendben volt. Amikor Voldemort még megült az aszott seggén, és nem minket molesztált a csatlósaival. Amikor nem az volt a kihívás, hogy hogyan éljük meg a másnapot… Hiányzik a nyár. Nem számít, hogy mivel töltöttük, nem érdekel sem a kórház, sem a megpróbáltatások. Én csupán már annak is örültem, hogy együtt lehettünk.

És most itt vagyunk, mind a ketten. Túléltük a borzalmat, és visszatértünk szeretett iskolánkba. Ennek a helynek köszönhetjük, hogy az eddigi Te és Én immár Mi. Nem lett ugyanolyan, mint volt, de ez természetes. Változás jön, változás kell, és a változás jó. Vígan röhécselünk a haverokkal, csekkoljuk a friss húsokat, az új oroszlánszívű kiscsirkéket, ám tekintetem időről időre Téged keres, s szívem megnyugszik, amikor megtalál. Legszívesebben melletted ülnék, s fognám a kezed. Bátorítóan suttognám, hogy nem lesz semmi baj, ezt is túléljük. Nem lesz baj, valahogy év közben is meglátogatlak. Ha kell a Roxfortból is megszököm! De az átkozott ceremónia miatt a helyünkhöz vagyunk kötve. Azért vannak még szabályok, amikre ráférne a reformálás.

Sajnálom, hogy McGalagony már nem a házvezetőnk. Morcos, mogorva egy boszorkány, de mindig igazságos volt. Ellenben ez az új tanári kar… hát hogy is mondjam… Kezdhetjük az elejéről… Mire sikerült kiismerni őket nyugdíjba vonulnak. Szeretném újra gondolni a korábbi változással kapcsolatos gondolatmenetemet.

És ekkor végre elhangzik a tanévnyitás hivatalos szövege, ideje volt már, kezdtem éhes lenni. Mintha felcsendült volna a mágikus „vályúhoz” varázsszó, megjelent az a rengeteg roskadásig pakolt kaja. Végre bele lehetett bucizni, s mind a négy ház nekilátott, hogy éhségét csillapítsa. Tudtam iparkodnom kell, hogy ha még el akarlak csípni, mert mostanában még annyit sem eszel, mint korábban. Egy csipegető kismadárka vagy csupán, pedig emlékszem ám a porcukros arcodra!

Igyekszem hát lapátolni az ételt az arcomba, ám csalódottan kell konstatáljam, hogy így is lassú voltam, s hiába kereslek, tekintetem nem talál. Becsomagolok hát egy-két színes gejl édes fánkot, és rohanva utamra indulok, hogy hátha elcsíplek még valamelyik folyosón. Robert nem is oly régi szerzeménye (https://www.youtube.com/watch?v=n3nPiBai66M)jut eszembe, ahogy hatalmas léptekkel rohanok ki a nagyteremből:

I opened up my eyes
And found myself alone alone
Alone above a raging sea
That stole the only girl I loved
And drowned her deep inside of me

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

   Idén végre már nem tűnik teljesen ismeretlennek ez az egész. Tavaly még személyemből eredő magabiztossággal sétáltam végig az épületben, most pedig már a megszokottság és az otthon érzése is hozzáad a kellemes, megnyugtató hangulathoz. A nagyterem kétszárnyú ajtaja éhes szájként mered a fáklyafényben derengő folyosókra. Odabentről rég hallott, önfeledt zsivaj hallatszik, s a mosoly még szélesebbre nyúlik arcomon. Sosem gondoltam volna, hogy valaha élvezni fogom ezt a tanítósdit. Hiszen a Durmstrangban mindig is más volt a módi, ott a tanároktól sokkal inkább féltünk, mintsem, hogy tiszteltük őket. A szükség törvényt bontott, azt hiszem.
   Belépek, és felszegett fejjel, az ismerős arcok felé biccentve, az ismerős, de kevésbé kedvelt arcokról tudomást sem véve sétálok a tanári asztal felé. Természetesen hozzászoktam már, hogy megbámulnak, már jóval a Roxfort előtt ismerős volt a jelenség. Ez a generáció még ismeri a nevem, sokaknak kártyáik vannak otthon az arcképemmel, néhányuknak talán még azokból a borzalmas poszterekből is van pár. Jézusom, hogy Viktorral hogy utáltuk azokat a falragaszokat. Förtelem volt mind, egytől egyig!
   Újdonsült kollégáimon végignézve kétes érzés kerít hatalmába. A változást sosem fogadtam olyan jól, azonban ez nem egy olyan tényező, amihez akár közöm is lehetne, így meg kell barátkoznom a ténnyel, és hát velük is majd… idővel. Azért nem mindegyikük tűnik teljesen elveszettnek, sokan nyilván visszatérnek ide diákéveik után, így nekik sokkal ismerősebb a helyzet, mint nekem, akinek ez a második tanévnyitója itt. Sőt, a hölgyek között van egy-két egészen csinos is, rájuk villantok egy-egy mosolyt, ám egyiküknek sem mutatkozok be. Mégis minek? Kviddicsleganda vagyok. Ismernek. Egyébként sem nekem kéne bemutatkoznom, ők azok akik újként érkeztek, az én privilégiumom, hogy megvárhassam, amíg ők kezdeményeznek. Lehet, hogy fennhéjázó, nagyképű vagyok, de kérem… sosem állítottam az ellenkezőjét.
   Elégedetten ülök le ikertestvérem és egy idősebb pasi közé, akinek valamiért kissé fura szaga van. Na, ez tuti gyógynövénytant tanít, azok néznek és szaglanak így. Bimba se tagadhatta volna le soha. Váltok pár szót Jonathannel, miközben Qcross bekíséri az új felhozatalt. Tekintetem megállapodik a tömegből kilógó, magasabb, és nyilvánvalóan idősebb diákokon is. Valami furcsa, ismerős érzés motoszkál agyamban, de nem tudom hova rakni, s a süveg szavalása aztán meg is szakítja gondolatmenetem.
   A Hollóhátasok üdvrivalgása közepette bosszús arckifejezésem mindent elárul. Legszívesebben lebűvölném az összes kék-ezüst zászlót a ronda madarukkal együtt. Idén a Mardekárnak kell nyernie, és a szart is ki fogom hajtani a kis idiótákból. Utálhatnak, de a házkupa a miénk lesz. És ennek megfelelően a lelkesítés is kell, így mikor a mi strófánk következik, üvöltve biztatom őket, nem foglalkozva kollégáim esetleges rosszalló arckifejezésével, majd együtt nevetek diákjaimmal a hugrabugosokon. Most végre megkapom a rosszalló tekintetet, mégpedig a jobbomon ülő pasitól. Csak vállat vonok, és jóízűen nevetek tovább. Engem aztán nem fognak ezek a fajankók nevelgetni. Vad vagyok, erős és szilaj.
   Nem foglalkozom túl sokat a süveg baljósnak szánt szavaival. Inkább húzok egy nagyot a mézborból, és készülök az unalmas beosztásra, ami egészen addig az is, amíg a furcsán idős gyerekek nem következnek sorra. Mikor meghallom az első nevet, majdnem torkomon akad a mézbor. Nem. Aztán folytatódik, és fogalmam sincs, hogy reagáljak. Feszültségemben kihúzom magam, és kérdőn az igazgatóasszonyra tekintek, ő azonban nem vesz észre. Nem. Ez így nagyon nem jó. Hát nem tudják, hogy kik ezek? Tényleg csak a Durmstrangban volt hírük ezeknek a családoknak? Ez nem történhet meg. Ha Viktor megtudja… Meg kell tudnom, mi készülődik itt. Hiszen ez tuti nem véletlen. Ezek a gyerekek okkal vannak itt, s mostmár új fényben látom a közelmúltban történt eseményeket is. Nem fogom annyiban hagyni. Komoly pillantást váltok Jonathannel, ám nem mulasztok el megnézni egy új arcot sem. Figyelni fogok ezekre a diákokra, és ha kell, én magam derítem ki, mire készülnek.
A beosztás végeztével Minervára emelem kíváncsi tekintetem. Illedelmesen tapsolok, mikor szükséges. Minerva volt az, akit a leginkább kedveltem az eddigi tanári karból. Nem barátkoztunk különösebben, azonban a rideg távolságtartás mögött egy nagyon emberi asszony él, akit nem lehet nem kedvelni. Csodálatos tanár, és nagyon sokat tanulhatunk tőle. Megérdemelten áll most az igazgatói poszton. A frissensült kollégáknak is kijár a taps, a bájitaltan prof. meglepően rokonszenves, majd hirtelen meglepődök, mikor a Hugrabug ház vezetőjeként bemutatott Reed Lancaster, mégpedig a mellettem lévő férfi feláll, s röviden biccent. Mindent értek, s tenyérbemászó vigyort villantok neki. Hugrabug… pedig eddig még jófejnek is tűnt. Inkább iszok. A sötétség elmúlt… de valahogy ez hazugságnak hangzik. Tekintetem a külföldi jövevényeket keresi. A felmenőik nem egy rokonommal végeztek. Nem fogok nyugodni, amíg ki nem szedem belőlük, ami kell.
Kerüljön bármibe.

Bring us back home
In a place so far away

   (http://i63.tinypic.com/2eyxu2a.jpg)hhoz képest, hogy egész nyáron gyakoroltuk az angolt, még mindig nem érzem olyan biztosnak a tudásom, pedig azért már nem ártana. Egy kis teremben vagyunk összezsúfolva egy rakat taknyossal. Karba tett kézzel, tüntetően állok, lehetőleg minél távolabb tőlük. Ők sem értik, hogy mit keresünk itt, de nekik ez az egész annyira új még, hogy mi csupán egyek vagyunk a sok furcsaság között. Adser mellettem nem zavartatja magát, mintha csak otthon lennénk, cseverészik a többiekkel. Persze angolul. Cöh… annyira egyszerű, és kevés lehetőséget rejtő nyelvről van szó. A hátam közepére sem kívánom. Régen a norvégot sem szerettem, most azonban ezerszer szívesebben beszélném.
   Nyílik az ajtó és egy fiatalabb férfi néz ránk. Nagyon helyes, az a féleszű óriásféleség egyébként sem volt szimpatikus, végig attól fostam, hogy egyszer csak meggondolja magát, és egyenként a tóba borítja a csónakokat. Egyébként ez a hajókázás is egy vicc volt. Sokkal inkább kínos számunkra, mintsem élvezetes, holott gondolom eredetileg annak volt szánva.
   Azt mondja itt az idő, így a kisebbek után én is elindulok. Nem szólok semmit, összeszorított fogakkal lépkedek. A kastély lenyűgöző, de egyáltalán nem foglalkoztat. Ha minden jól menne, akkor ma éjjel már a Durmstrangban hajthatnám álomra fejem, a tenger zúgását hallgatva. Ha minden jól menne, Grindelwald még élne, és nem kéne most itt gürcölnünk helyette. Dühödten fújom ki a levegőt, és lassítani kezdek, ahogyan a zsivaj egyre nő. Mindjárt ott vagyunk. Adserre nézek, és azon gondolkozom, vajon én is ugyanolyan sápadt vagyok-e, mint ő. Mögöttem Hagen és ikertestvére, Liliya. Nem nézek rájuk, nincs szükségem rá, hogy lássák az elégedetlenségem. Épp elég megrovó pillantást kaptam már, a szüleim épp eleget korholtak, mikor otthon dühöngtem. Nem volt könnyű elszakadni attól, amit a legjobban szerettem, azonban tudtam jól, hogy kötelességem megtenni. Ez azonban nem tette egyszerűbbé.
   Belépünk a hatalmas terembe, ahol a folyosókhoz képest sokkal nagyobb a világosság, és a tömeg. Mindenki a helyén ül, és minket néz. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire kellemetlen lesz. Tekintetem előre szegezem, és próbálok nem foglalkozni a rengeteg emberrel, akik egyébként teljesen mások, mint akiket eddig ismertem. A Durmstrangban a sok szőke fej között szinte eltűntek a feketék, vagy a barnák. Itt mintha épp ellenkezőleg lenne. Összeszorítom ujjaim, és igyekszem nem gondolni rá, mennyire idegen világba érkeztünk.
   A hosszú, tanári asztal előtt egy kis háromlábú szék áll, melyre a minket vezető férfi egy rongyos süveget tesz. Áh, igen. Erről már hallottam. Négy ház van a Roxfortban, és a süveg fogja eldönteni, hogy melyikbe kerülünk. Állítólag olvas is a gondolatainkban. Na majd meglátjuk, hogy boldogul az enyémekkel. Szavalni kezd, én pedig türelmetlenül sóhajtok, és egyik lábamról a másikra helyezkedem. Most ez komoly? Egy-két mondatát még nem egészen értem, vagy csak az agyam nem képes kellő gyorsasággal feldolgozni őket, de összességében elég gagyi versnek hangzik. A sok barom meg üvölt, tapsol, ünnepel. Bezzeg a végén, mikor már kicsit életszerűbb szavakat használ, sápítoznak, meg mered a szemük. Gúnyosan elvigyorodom, és keresztbe fonom karjaim mellkasom előtt. Na most legyetek olyan vidámak. Tudatlan majmok. Hogy miért utálom őket ennyire? Azért, mert itt kell lennem. Roppant egyszerű. A szüleimet nem utálhatom, az eszme sem hibás, van amiért megéri. Csak ők maradtak.
   Az elsőévesek név szerint szép lassan felbaktatnak a székhez, és besorolják őket, én pedig addig végigtekintek a tanári karon, s nem is kell sokáig néznem őket, igen hamar megakad tekintetem Vulkanovon. A jó öreg Dimitrij Vulkanovról alig lehetett hallani, mióta otthagyta a bolgár válogatottat. Undorodva csóválom meg a fejem. Mindig is gyűlöltem a bolgárokat, arrogáns barom az összes. Ez a pasi is csak annyit ér, mint Zahari.
   Azt azonban mindenesetre jó látni, hogy ugyanolyan lelkesedéssel fogadják az újoncokat, mint mi tettük a Durmstrangban. Meg mondjuk a mennyezet is elég királyul van megbűvölve, elismerésem. Azok a csillagrendszerek is teljesen élethűek… teljesen váratlanul is ér, mikor hozzánk ér a névsor, szinte észre sem vettem, hogy a törpék elfogytak. A Mallouse-ok után mi jövünk. Adser megy elsőnek. Griffendél. Nem igazán tudom, hogy ez mit jelent, de már senki sem ujjong. Az egész teremben csend van, csupán halk sustorgás, és a fáklyák pattogása hallatszik. A feszültség tapintható. Néhányan azért próbálkoznak, de tapsuk hamar elhal. Arcom is teljesen elkomorodik. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz szívélyes fogadtatásunk, ám arra nem számoltam, hogy annál is jobban ki leszünk közösítve, mint ahogy a Durmstrangban voltunk. Nagy levegőt veszek, és megindulok, miután – elég bénán, de – felolvassák a nevem. A székre ülök, és igyekszem eltekinteni a ténytől, hogy mennyire groteszk látványt nyújthatok. A fejembe húzom a süveget, és lehunyom szemeim. Koncentrálok. Síri csend van. Érzem a jelenlétét, és csak még jobban koncentrálok. Eszembe jut Adser, aztán az apám is. Nem dacolhatok örökké. Elengedem tagjaim, majd nagy levegőt veszek. Gúnyos, angol szavakat hallok fejemben. Na a fiatalúr meggondolta magát, mégis részt kíván venni a saját beosztásán? Annyi dühöt látok, és annyi fájdalmat. Kín és szenvedés fog utadon kísérni, ha nem változtatsz a hozzáállásodon. Menj a bátyád után, valószínűleg ő az egyetlen, aki lát benned némi jót is, ez még hasznodra válhat.
   Azután ismét elrikkantja a Griffendél szót, s örömmel hajítom vissza a székre az undok fejfedőt. Tekintetemmel megkeresem házam asztalát, majd Ristiaan mellé ülök, Adser-rel szemben. Ránézek, s egy szomorkás mosoly kíséretében vállat vonok. Egyedül annak örülök, hogy nem választottak szét minket. Lehet, hogy ő örült volna, én viszont valószínűleg záros határidőn belül megszöktem volna. A többiek is sorra kerülnek, a hangulat pedig még mindig elég rideg. Az igazgatónő beszéde aztán kissé felrázza a diákságot, ám én még mindig idegennek érzem magam köztük. A bemutatott emberek egyenként felállnak, tisztelegnek, én meg unott képpel figyelem mind. A tekintetem mintha egy pillanatra találkozna Vulkanovéval, ám aztán inkább el is fordítom a fejem. Ő biztosan tudja, kik vagyunk, és félek, hogy sejt valamit. Ismét testvéren felé nézek, majd halkan suttogom neki a férfi nevét, és fejemmel arra is bökök. Ez még problémát jelenthet.
   Még visszanéznék, kíváncsi vagyok, néz-e, azonban az igazgatónő szavait követve az asztal tulajdonképpen megteríti magát, én pedig egy pillanatra elkerekedett szemekkel nézek magam elé és igyekszem feldolgozni a rengeteg ételt, ami szinte kivirágzott előttünk. Ristiaanra, majd Adserre nézek, és most először őszintén elmosolyodom, mióta a kastélyba léptünk.
- Hát azért a Durmstrangban se sajnálták a kaját tőlünk, de ez…

♦ Az, hogy a sötét nagyúr végleg elbukott, nem különösebben örvendeztette meg Artemis szívét. Addig érezte ugyanis magát biztonságban, amíg tudta, hogy Fenrir Voldemort csatlósa, így nagy esély volt rá, hogy nem bántják sem őt, sem a családját.
Most azonban, hogy a mágus halott, borítékolható, hogy előbb-utóbb valaki átveszi a hatalmát. Ez egész egyszerűen elkerülhetetlen, mert mindig van egy erősebb kutya, aki…
Tudja, hogy csak idő kérdése és ismét retteghet a családjáért. A másik ok, amiért nem örül Voldemort bukásának, az, hogy addig biztos lehetett benne, hogy Fenrir nem fogja őt és a családját zaklatni, hiszen jól ment a sora a halálfalók világi cimborájaként és elég finom falat akadt a fogára. Most viszont, amikor nem lehet tudni, hogy a nagy csata után a vérfarkas életben maradt és elbujdosott, vagy meghalt és vérben fagyva fekszik valahol, Artemisnek minden napja rettegés.
Nem, nem akarja, hogy az egész évét ez a lelkiállapot határozza meg, de az ő életébe sajnos nem sok jót hozott Voldemort bukása. A vonaton szokás szerint egyedül ült a kupéban, sosem szokott mellé ülni senki, leszámítva tavaly azt a néhány beteg elméjű diákot, akik azzal zaklatták, hogy tanítsa meg őket úgy harapni, ahogy a nagybátyja tud. Ezeknek a beteges poénoknak talán végre vége, hiszen azok, akik a sötét nagyúr pártján álltak, most jobban teszik, ha csöndben maradnak.
Ahogy közeledik a vonat a Roxfort felé, úgy fogalmazódik meg benne a gondolat, hogy idén ideje végre leküzdeni a belső démonait. Nem lehet igaz, hogy 16 évesen még mindig a több mint tíz éve történtek határozzák meg a mindennapjait. Reméli, hogy a tanulás éppen eléggé le fogja terhelni ahhoz, hogy tudjon végre rendesen aludni, és erre nagy esélyt ad, hogy az idén kell letennie az RBF vizsgákat, amit szeretne magához képest jól, gyógynövénytanból pedig kiválóan teljesíteni, hiszen a gyógyítói pálya érdekelné leginkább a jövőben.
A vonat befutott, és a felsőbb évesek felszállnak a fiákerekre, így tesz Art is. Itt már nincs egyedül, de nem ismeri azokat, akikkel utazik, első pillantásra idősebbeknek nézi őket, talán hetedévesek lehetnek. Sosem volt túl kommunikatív az ismeretlenekkel, ezért inkább végig csendben van, amíg a kastély bejáratához érnek.
A Roxfort nagytermébe lépve azonnal beszívja azt a jellegzetes illatot, ami mindig nyugtatóan hat rá, olyan mintha sütőtök illata keveredne finom gyertyaillattal. Art mindig is nagyon érzékeny volt az illatokra, így miután helyet foglal a hugrabugos asztalnál, a mellette ülők illatára is felfigyel.
Tőle jobbra egy kellemes illatot érez, ami a gyöngyvirág illatára emlékezteti, és egy vörös hajú hugrabugos lányhoz, Carithy-hez tartozik, akiről úgy emlékszik, eggyel felette járt tavaly és mindig színes ruhákat visel. Igyekszik nem bámulni a lányt, de azért a kezén lévő heget észreveszi. ~ˇ Vajon mi történhetett vele…? ~ - mereng el egy pillanatra, de olyan sokáig nincs ideje ezen gondolkodni, mert elkezdődik a beosztási ceremónia, ami meglehetősen eltér az eddigi évek gyakorlatától.
Méghozzá azért, mert nem csak elsőévesek, hanem jóval idősebb diákok is a fejükre húzzák a Teszlek Süveget, ami magabiztosan beoszt mindenkit az egyes házakba. Az idegenek közül a Hugrabugba senki nem került, pedig Art kíváncsi lenne rá, vajon mit keresnek itt…
Szívesen megkérdezné valakitől, hogy mit lehet ezekről a diákokról tudni, de mivel maga McGalagony sem mondott róluk semmit, egyelőre úgy érzi, ez tabutéma. Inkább nekilát az ínycsiklandozó marha steaknek zöldbors mártással, ami épp az orra előtt jelent meg egy hatalmas tálon, hála a házimanóknak. ♦

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/69/2b/b2/692bb2406aa65fd4be2d79bb03a46c82.gif)
Visum commutamus
Nihil certum
Qui observat, visi pars est

Samhain ünnepéből a Durmsrangban sosem csaptunk különösebben nagy dolgot. A koszt talán változatosabb volt, bár a britek érthetetlen tök mániájánál mindenképp, nem volt szükség újabb dekorációkra és táncoló csontvázakra, hogy felfogjuk, nekünk most ünnepelnünk kéne.
A Roxfortban azonban, mint szinte minden más, így ez is eltér. Az asztalon annyi tök alapú étel ital, teljesen érthetetlenül, hogy már akkor felfordult tőle a gyomrom, amikor még be se léptem a Nagyterembe. A lámpások narancsszínű fényt vetítenek a helyiségre, ami meg-megtöri a fekete talárerdő unalmát. Sosem éreztem magaménak ezt a színt. Még a zöld díszítésekkel sem békültem ki igazán. A mi színünk a vörös, mindig is az volt. A bárányok között azonban könnyebb bárányként elvegyülni.
De ezek nem számítanak. Nem számít, hogy egy olyan országban kell élnem mások parancsára, amit utálok, sem az, mások mit gondolnak rólam, rólunk. Amíg Lili van nekem, engem nem érdekel más. Az udvarias biccentésen túl nem különösebben foglalkozom háztársaimmal - Caelius még mindig azt hiszi, nem értek angolul, Matthew továbbra is paraszt, Dominic pedig, vele még mindig nem beszélek néhány szónál többet. Most nem érdekesek. Húsom a húsomból az egyetlen, akit ebben a teremben meglátok.
A kötései szépen rögzítve; már majdnem mindennaposak a gyengélkedőn tett látogatások, de a vérzékenység okán ez szükségszerű is. Családunk generációk óta megsínyli ezt az átkot, mely nem csak vért áldoztat velünk. Az még a kisebb dolog, amit elvesz.
Desszert tájékán kezem óvatosan Lilinka hátára teszem. Nem érdekel, mit gondolnak. Nálunk természetesek ezek a gesztusok, és egyáltalán semmi rossz nincs abban, ha szeretjük egymást. Jól tudom, hogy a többi testvér nem ilyen - Møvrede-ék között sosem volt olyan a kapcsolat, mint köztem és Liliya között, pedig ők még ugyanúgy is néznek ki. Mindig is nyíltan irigyeltük őket ezért. De Caelius sincs túl jó viszonyban a nővérével, ahogyan ezt eddig kivettem. Persze egyszer majd megtanulják azt, amit én is. Van az a helyzet, amikor a testvér az egyetlen, aki képes segíteni. Az egyetlen, akiben megbízhatsz. Aki a világot jelentheti számodra. Nekem pedig Lili még ennél is több, mint amit egyáltalán képesek lehetnek felfogni. Nem szoktam magyarázkodni. Úgy sem értenék.
Tenyerem, amit a hátára teszek, furcsa, baljóslatú nedvességet tapasztal. A vigyor, ami az előbb még az arcomon volt, a pillanat tört része alatt lelohad, ahogyan beugrik az egyetlen dolog, ami történhetett. Valóban nem néz ki jól, ahogyan arcára nézek. Észreveszem az apró különbségeket eleve is fakó bőrén, a gyengeséget tekintetében, de a leginkább erőtlen szorítását talárom ujjában.
Nincs jól. Jelenti ki, hogy felálljon, bár egyáltalán nem tudom, hogy neki is megfordult-e a fejében az, ami nekem is. Kezemet magam elé téve véres tenyerem tárulkozik elém, ebben a pillanatban, amit egy hangos puffanás is kísér, az én arcom is legalább olyan fehérré válik, mint Lilié.
Puffanás.
A legrosszabbtól tartva fordulok a hang felé, a vörös hajrengeteghez tartozó test szinte élettelenül hever a Nagyterem padlóján, közvetlenül a mardekáros és a szomszédos asztal között. Abban a pillanatban pedig szembesülök azzal, mennyi vért is vesztett.
Vért. Rengeteget. Csupán tegnap kapta azt a kötést, ami még a nyakánál is látszik, s ami valószínűleg valami baleset folytán most felszakadt. Azonnal utána rohanok, lehajolva hozzá pedig lerángatom róla a bajt mindeddig takaró, fekete talárt. Alatta, a fehér blúzon válik igazán láthatóvá az a rengeteg vér, ami bemocskolta őt. Ritka az, amikor igazán elveszítem az önuralmam - komolyan edzettem a testet és az elmét is, hogy hasonló helyzetekben ne essek pánikba. Mindez azonban lényegtelen akkor, amikor a halállal viaskodik az, akit az életnél is jobban szeretsz.
A véres talárt a padlóra dobom, letérdelve Liliya mellé pedig megpróbálom ülő helyzetbe rángatni. Még mindig folyik a vér abból a felszakadt sebből, ami akár végleg elveheti tőlem őt. Tőlem... Akinek ő az egyetlen, aki számít ebben az életben. Akinek ő az életet magát jelenti.
- Zsjegítcsetek már! - rivallok rá a teremben lévőkre. Egyáltalán nem úgy készültem, hogy baj lehet, hogy megint nekem kell megvédenem. Csak vacsorázni jöttünk le, az ilyenkor szükséges kötszerek és bájitalok most ládámban pihennek a hálókörletünkben.
Már-már könyörgőn nézek végig az embereken, majd ájulásból ébredező húsom vállára hajtom a fejem. Szorosan tartom a foszladozó kötést, mintha annak bármi hatása lenne, pedig tulajdonképpen nem javít. A Gyengélkedő innen pedig nagyon messze van. Kockázatos odáig elvinni a testet.
Riadt tekintetem találkozik az övével, amiből könnyek sokasága szaporodik el. Gyenge kezeivel ernyedten próbál kapaszkodni belém, s suttog is valamit, de még én sem értem szavait. Én, aki mindenkinél jobban érti őt. Én, aki mindenkinél jobban meg akarja védeni őt.
S aki erre most egyedül nem lehet képes.

Szabad játék! Akárki becsatlakozhat, aki szeretne. Ez az egyetlen kör van. :3

Silent, but screaming..

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/94/e3/44/94e34420de979580fa4910da6b4a3fcb.jpg)

Nektek mind

+16

A fények éjszakája, melyen a halottak szabad utat kapnak visszatérni, egyesülni a vérben.. Milyen különös ünnep ez, mindig eltévedtek benne az ujjaim, bárhogy kerestem is az értelmet benne. Ők mindig itt vannak körülöttünk, a halál szaga beterít mindent, hiszen ezek itt mind örök álomba taszítva lélegeznek orral kifelé a hideg földből. Az ételre figyelek, annak furcsa színeire, kavarog előttem a narancs, a zöld, a vörös, a kék, megannyi kis világ a maga formájában. Oldalról meglöknek, a tekintetem feléjük fordul, de ehhez könnyebb volt szoknom, mint az ételekhez: ez az iskola egy beteg test, ami megpróbál kizárni bennünket magából, mintha mi fertőznénk mélyen, pedig az ignorancia az, ami a sír felé rángatja, és az is fogja rácsukni a szemfedelet. Titokban mind szerelmesek vagyunk a saját halálunkba, és űzzük azt magunk előtt, ezért a sok haláltánc, a művészetbe mélyen gyökerezett kábulat, a koporsó tapintásának kívánalma.
Megint hozzám ér a mellettem ülő karja, ezúttal egy tálat vesz el, de közben érzem a nekem szánt lökés erejét, amibe minden utálatát belesűrítette, de ha valaki megkérdezné, mondhatná, véletlen figyelmetlenség volt. Hideg árad belőle, egy holttest monotonitása, de nem tudom kielemezni az arcát, mert megérzem az ijesztő melegséget a nyakam mellett, és odaszorítom a tenyerem. Vér... Vajon felszakadt a seb..?
Rámosolygok még Hagenre, végigszánt a szemem a körülöttünk ülőkön, akik ma este mind a halált ünneplik, és nem is sejtik, hogy milyen közel jár az hozzájuk. Ha szólítod, a holtak visszatérnek, de nem egyetlen éjszakára, búcsúcsókot lehelni a gyászolók szemhéjára, vak dühös szélként söpörnek végig az életen és az arcunkba üvöltik, hogy léteztek, és létezni is kívánnak, számukra pedig már nincs ára sem. Halkan köhintek egyet, igyekszem kontrollálni a lélegzetemet, számolni magamban, ahogy tanítottak. De miért tűnik mégis úgy, mintha az életem utolsó szívdobbanásait számolnám? Nem eshetek kétségbe, hiába fut ki minden szín az arcomból, egyre erősebben markolom a vállam, tapogatom, hol szivárog, de az alvadni nem akaró vörös lé végigfolyik a hátamon, érzem a csöpögését a derekamnál. Közelebb rántom a talár szárnyait, tűnhet csak ideges kis mozdulatnak, amit pajzsként használok a tekintetek előtt, de én tudom, hogy a másik kezem ujjait már nem húzhatom elő észrevétlenül. Remegnek a térdeim a terítő alatt, és a pánik lassú késszúrásai már közeli ismerősként üdvözölnek újra. Nem... nem tudom visszafogni... mindig azt hiszem, képes vagyok uralni a testem, mégiscsak hús, ami felett az elme erősebb... de nem az enyém..
- Nem vagyok jól... - nyögöm Hagen felé, és egy utolsó lendülettel felállok, ellököm magam az asztalunktól, a világ pedig összeszűkülve megpördül körülöttem. Valami sikolyt mintha hallanék visszhangzani a falak között, a meleg fények között, az élet és halál között...

Véres csipke.. abból szőtt borzalom vagyok, a föld pedig leránt magához. Koppanok, leejtett üveggolyók vagyok, a tekintetem a testükön huny ki. Mintha valahol rozsdás gépek ütköznének egymáshoz...
Szétbontják tagjaim, látlak téged, vér a véremből, látom a félelmed, meg akarom fogni az arcod, csókolni a szád, hogy tudd, nem volt semmi hiába, és ha meg is halok, csak vissza akarok költözni beléd, eltemetkezni és elfelejtődni, hogy te boldog lehess, és ne húzzon semmi vissza többé.

- Hagen... - suttogom, és a bőrödből veszem a levegőt. Te is tudod, hogy olyanok vagyunk, mint a télbe vetett virágszirmok, melyek már el sem érik a napot, megfagyunk a közönyük tüzében. Utálnak és megvetnek a másságért, és ha lehetne, földet dobálnának ránk örökre, kitépnék a lapokat a könyveikből, ahogy a vörös terror tette a családunkkal évtizedekkel korábban. Szellemek vagyunk, a múlt szellemei, és nem édes békeidőkről dalol vérünk, hanem fájdalomról, lőporba fojtott álmokról, és itt fekszünk elgémberedve, te a félelemtől, én a vérveszteségtől, és csak az ország változott, a gyűlölet nem. Ha véget kell érjen, érjen így véget.

- Ők nem... nem szeretnek...nem hallanak... nem érdekli őket... - nem akarok így meghalni.. még nem. Még látni akarlak felnőttnek, boldognak, erősnek, úgy, hogy megtörted ezt az átkot. De ha el is kell búcsúznom ezen az éjszakán, tudod, hogy mit érzek.

Becsukom a szemem, és lehanyatlik a kezem, és csak hallgatom, hogyan ünneplik mások a halál ünnepét ezen a rideg őszön.

esõ esik és elveri,
mossa a vért

Az ujjaim adják a támasztékot a hirtelen magasba lövő alakomnak - nem is hiszem el elsőre amit látok. Körülöttünk még sokan foglalkoznak a vacsorájukkal, ez egy ünnep, az egész csarnok meleg fényben fürdik és a béke illata keveredik a sütőtökkel, Aubrey a barátaival beszélget, Willow és az unokabátyám nem ölik egymást, és én elhiszem, hogy tényleg vége annak az időszakban, amit elhomályosít mások felesleges gyanakvása még két hónap után is, és akkor megint véres a padló a gyertyák kereszttüzében. Nem ismerem egyik Romanovnát sem közelről, de hallotta már, hogy a vörös hajú lány beteg és sok időt tölt a Gyengélkedőn... látni viszont eddig sosem láttam a tüneteit, amelyek most belém fojtják a szót hirtelen, magam sem tudom, hogy az emlékek miatt vagy empátiából.
Hidegen meredek Ristiaan felé, de az érzelmek hiánya nem gyanakvásra utal: várom, ő hogyan reagál, de közben kilépek a helyemről és elindulok széles léptekkel a páros felé, a végén már szinte futva, de távol voltam ahhoz, hogy tényleg segíthessek, és az itteni társaimnak is szüksége van rám. Grisam nyilván rosszul lesz a látványra, és azzal is tettem érte, ha megakadályozom, hogy mindenki köré tömörüljön és bámulja. Lesz, aki segít helyettem közvetlenül is, én az épp mellettem elsietni próbáló Natalie karját fogom meg.
- Hagyd, majd később megtudjuk, mi volt. - némán bólint, de dolgozik benne a kíváncsiság - Bízzuk azokra, akik már ott vannak, ha körbeálljuk hetvenen, levegőt sem kap.
Újra a finn fiúra pillantok, de nem tudok meg semmit.. biztos lehet benne, hogy lesznek kérdéseim, és ki másnak tehetném fel őket? Érteni szeretném, mi történik, kinyújtani a kezem feléjük, mert még emlékszem, milyen volt a háború alatt.. Most is éppen olyan, hiszen vér folyik a szemünk láttára, és sokan képtelenek vagyunk felismerni egymásban az embert. Mindig van egy háború, mindig vannak elforduló fejek, vér... és mindig jön az eső, és elhiteti velünk, hogy elmúlhat, pedig a nyoma örökre velünk marad.

Számíthattam volna rá, hogy nem lesz eseménytelen a halloweenünk, már azon túl, hogy a szokásos tematikus lakomát szervezik az estére, szeretnek dolgok történni halloweenkor.
De nem számítottam meg nem hírdetett eseményekre mára. Igazából kézenfekvőnek is kéne lennie, hogy ilyen idősen csak élvezzem a lakomát a barátaimmal, ahogy történt is, ne árgusan figyelve üljek itt, mint valami biztonsági őr, ugrásra készen. Diák vagyok, legfeljebb prefektus. Attól, hogy auror az apám, még nem kéne több dolgom legyen annál, amit bármelyik másik diáknak is kiosztott a sors, esetleg rá pluszban az a felelősség, hogy én vagyok kijelölve arra, hogy a rosszalkodó alsóbbévesekre rászóljak, hogy viselkedjenek, meg kisegítsem őket, ha nem találnak el valahova ebben a félig labirintus iskolában. Normális esetben ugye.
Mondjuk mikor volt itt utóljára normális eset?
De így én is csak akkor veszem észre, hogy valaki kiesik a padból, amikor a körülötte ülők is észrevették, és elkezdenek nézelődni, hogy mirák van. Felállva a helyemről én is látom már: Liliya szobatársunk eszméletét vesztette, és ahogy a testvére lerángatja róla a talárt, látom azt is, vérzik. Csúnyán.
-Hagen!- kiáltok oda röviden a fiúnak, csak hogy felfigyeljen -Valetudo.
Nem tudom, nekem sikerülne-e most a varázslat, tananyagban csak jövőre vesszük, bár a tavalyi évem okán volt miért előre készülnöm néhány téren, és tanulni pár vészhelyzetben hasznos mágiát soron kívül. Nem tudom, neki sikerülne-e a varázslat, de amennyire megismertem ennyi idő alatt, személyiségre ugyan hasonló kaliberű, mint Matt, a tudományát azt tudja, úgyhogy lehet, hogy ismeri, és lehet, hogy el tudja végezni a varázslatot.
Nem tudom azt se, milyen és mekkora seb a vér oka, és arra elég-e a valetudo. Lehet, hogy egy vulnera sanentur-ra lenne szükség minimum, amit viszont tudom, hogy én nem tudnék még elvégezni.
De nem maradok megvárni, mire jut a Romanovna fiú, és hogy sikerült-e segítenem bármit. A kezemet előreemelve terelek magamnak utat az asztalok közt, ahol van tolongás, hogy nincs elég hely szabadon átvágtatni a színen.
Lényegtelen most, gyanakszok-e a külföldiekre. Lényegtelen még úgy is, ha okkal, és nem én vagyok a paranoid, hanem ők jöttek valóban hátsó szándékokkal, akár ellenséges téglákként is. Nem érdekel most igazából a földön, eszméletlenül fekvő lány kiléte eleve. A földön fekszik, eszméletlenül, és vérzik.
Nem én vagyok megfelelően képzett a helyzethez, de nem fog valakinek csak azért komolyabb - ennél is, ha elájult, akkor az okkal történt már így is - lenni, mert csak ülök-állok ahol vagyok, bámészkodva, hogy mi történik, ha közben tudnék bármit tenni.
A lakoma egy előnye, hogy ilyenkor mindenki most van itt. Lendületes léptekkel vágok át a Nagytermen a többire merőleges asztalig: Egy bűbájtan professzor, egy aurori pályán tanult SVK professzor és egy cifrább dolgokat is kezelő gyógyító is ül ott, hogy csak az egyből eszembejutókat említsem, akik képes kell legyenek segíteni, viszont onnan nem látják a diáktömegen keresztül, mi történt.
Nem látok senki más errefele igyekezni, úgyhogy annál nagyobb szerencse, hogy legalább nekem eszembejutott, hogy a tanárokat is értesíteni kéne vészhelyzetről.

Je vois le chaos en dessous

Keserű este a mai, és tisztában vagyok vele, hogy elvárható lenne tőlem egy udvarias mosoly, elvégre a születésnapok egyszeri alkalmak egy évben, és ha már osztozom rajta valakivel, lehetnék sokkal lelkesebb is, de képtelen vagyok rá. Megmarkolom a combom az asztal alatt, és elhomályosult tekintettel bámulok a diákseregbe, majd egy fejrázás kíséretében az orrom elé szorítom a zsebkendőmet az újra jelentkező orrvérzés okán. Remélhetőleg senkit nem zavarok meg vele, ez csak állandósult velejárója a napjaimnak, és szinte számolom kínomban azokat a perceket, amikor erősnek kell mutatkoznom, mintha ez a kór nem vájta volna belém fogait...
- Lutece, te nem eszel semmit? - kérdezi szomszédos kollégám, mire egy sovány mosoly futja el a számat - Megint rosszul vagy?
Halványan megrázom a fejem, mert nem szeretném, ha felhívná rám a figyelmet, bőven elég volt az a pár nap a Gyengélkedő vendégségében, és bár szerencsém volt a társakat illetően, nem szeretném megismételni. A poharamhoz nyúlok és teletöltöm töklével, majd magabiztosan a számhoz emelem, remélve hogy ez elég jó bizonyítéka lehet a jóllétemnek, noha a fejemben mintha egy koporsót szegelnének a józan eszemnek. Nincs igazi megoldás rá, bár Jimmyvel szóba került közöttünk az ördöglakat megoldása, de ez időbe telik, és abból úgy tűnik, nekem egyre kevesebb van.
- Elronthattam a gyomrom a tegnapi vacsorán, de a körülményekhez képest jól vagyok, köszönöm kérdésed. - megint töltök, leplezve, hogy az ujjaim remegnek közben - De nem akartam kihagyni ezt az ünnepet, hiszen milyen gyönyörű a dekoráció! Lenyűgöznek a színek, emlékeztetnek azokra az évekre, amelyeket diákként töltöttem itt.
Nem volt különösebb hazugság: ha nem szaggatná az idegeimet ez a kín, nyilván így éreznék. Az itt átélt születésnapok mindig felemásak voltak, mindig kicsit olyanok, mintha a nővéremet ünnepelnénk, habár ő nem viselkedett velem soha kirekesztően, de szerettem elbújni az alakja mögött inkább, átengedni a színpadot a számára, hiszen ő oda született. Most azonos asztalnál ülök azzal is, aki akkoriban sötét napokkal ajándékozott meg, de a mai éjszakán könnyű kizárnom Willow kellemetlenségét ebben a forgó szédülésben. A szaggatott látomásoknak nem vagyok maradéktalanul ura, és éppen ellenállok a késztetésnek, hogy a hűvös kancsót a homlokomnak szorítsam, amikor látom, hogy pár diák mozgolódni kezd, pedig a lakoma nem ért még véget. Kipillantok a zsebkendőm mögül, pont elkapom a másodpercet, mikor a mardekáros lány a földre hanyatlik, és rögtön fel is pattanok a helyemről, a székem pedig kínosan nagyot nyikordul mögöttem, de most nem törődöm vele. A testvére a segítségére siet, de nem várom meg, amíg tisztázódnak a körülmények, megkerülöm az asztalunkat, és megszaporázom a lépteimet, mert már köréjük is kezdtek gyűlni.
- Álljanak hátrébb, nem jut levegőhöz! - intek a diákoknak, és sok arcon látok mosolyt, ami kétségbeejtő - Vulnera sanentur!
Szokatlanul sok vér borítja a testet, de nem borzaszt el, láttam már hasonlót... az életben is. Nem vagyok gyógyító, de az ilyen varázslatokban mutattam némi tehetséget, gyakran volt is rájuk szükségem, és rögtön le is térdelek a fiú mellé, hogy segítsek a testvérét elvonni a nyilvánosság elől. Felpillantva rögtön Oakley professzorral találom szembe magam, nála jobb megoldás nem is létezik hirtelen. Helyet adok rögtön, hogy közelebb férjen, és felállok a diákjaim vonásait fürkészve, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy merő vér a talárom és az ingem, melybe csatlakozik az orromból szivárgó karmazsin patak is. Tényleg csalódnom kell a jelenlévőkben, tényleg sorsára hagynák a lányt csak azért, mert idén érkezett?

(https://media.giphy.com/media/XPOEBWQoCkFzy/giphy.gif)

A Roxfortba kerülésemig Halloween ünnepe nem tartozott azok közé, amiket rendszeresen megünnepeltünk a családommal. Leginkább apu távolléte miatt, de persze volt más oka is. Aztán ahogy bekerültem az iskolába, az év egyik legjobban várt ünnepe lett. Mindig is lenyűgözött a sok töklámpás, a hatalmas lakomák, és néha még a saját magunknak előadott műsorok is feldobták a hangulatot. Szép idők voltak. A tavalyi év után úgy döntöttünk a barátaimmal, hogy csak nyugiban ünneplünk, ami egyértelműen nem következhetett be. A Roxfort nem éppen az a hely, ahol bármit nyugodtan meg lehetne tenni. Lutece professzor és Fawcett professzor rendszeres civakodása már bejárta a kastélyt, szinte bele is itta magát. Az év elején történtek az új diákokkal további feszültséget keltettek, és az azóta eltelt időben ez sem csökkent cseppet sem. Most pedig csak arra figyelek fel, hogy valaki a terem másik feléből felkiált, a fejek arra fordulnak, néhányan fel is állnak, de nem történik semmi.
Biztos vagyok benne, hogy ez a hatalmas nagy érdeklődéssel egybekötött érdektelenség kapcsolatban van valamelyik új diákkal. Felállok, de Bess ráteszi a kezét az enyémre.
- Ne menj oda. Tudom, hogy nem tartasz tőlük, de most maradj ki belőle. Állnak már ott rengetegen, nem kell hogy te is csak láb alatt legyél.
- Nem leszek láb alatt, tavaly…
- Tavaly háború volt, és azzal a két fogással, amit Madam Pomfrey mutatott most nem biztos, hogy tudsz segíteni.
Látom rajta, hogy fél, akármi is történt. Nem titkolta sohasem, hogy Freyával sem sikerült jó kapcsolatot kialakítania, és pont ugyanez a helyzet az északiakkal. Kirántom a kezem az övé alól, és elindulok a terem másik felébe, hogy megkérdezzem, tudok-e valakinek a segítségére lenni. Nem érdekel ha csak annyit mondanak, hogy fakasszak vizet, vagy takarítsak, segíteni akarok. Útközben elmegyek Minnie mellett, aki már inkább visszafelé jön, ami nem is csoda. A saját asztalunknál is van, akit rendben kell tartani. Mondjuk Bess is elég sápadt volt, mikor otthagytam, de azt azért nem hiszem, hogy neki szükség lenne orvosi ellátásra. Végül nem sokkal később érek oda, mint Lutece professzor.
- Segíthetek valamit? – letérdelek a földre, és próbálom megérteni honnan jön ez a rengeteg vér.
Bessnek talán igaza van, itt nem valószínű, hogy az én gyenge kis tudásom segítség lehet, de a semminél akkor is jobb. Úgysem mozdulok el onnan, amíg a lányt el nem viszik a gyengélkedőbe. Mert ennek a műsornak muszáj, hogy az legyen a vége. Addig is távolabb csúszok kicsit, hogy hagyjam levegőhöz jutni az ott lévőket, de azért nem annyira messze, hogy ne lássak semmit.

Hogwarts will always be there to welcome you home.

Fellebben a könnyű talár, kopog a cipő. Furcsa érzés jár át, amikor belépek megannyi emlékem otthonába. A szárnyas vadkanok őrizte kaput átlépve elszorul a szívem. Olvastam a ’Prófétában és halottam a pletykákat is arról, hogy a dementorok élhetetlenné tették a Rengeteget, de saját szememmel látni a szinte teljesen kipusztult flórát és faunát, felér egy a lépembe fúródó sárkányszarvval. Nem csodálom, hogy elődöm felmondott, rengeteg munka lesz a birtok újjáélesztésében. Oly kedves volt Minervától és Rubeustól, hogy rám gondoltak, holott tudom, az utóbbinak is a szíve csücske családom ars poeticája. A szőrös félóriás lapátméretű tenyerével integet már a távolból, én pedig felfelé haladva a domboldalon bevárom, hogy üdvözölhessem régi barátomat.
– Hagrid! Időtlen idők óta! – a gardrób méretű ember ölelése kísértetiesen emlékeztet arra a félévre, mikor is az észtországi hegyi trollokat tanulmányoztam. Bár ezúttal az erős halbél szag helyett csak egy kis menyétet érzek a bőrkabát rejtekében.
– Még síró hugrabugos voltál, mikor legutóbb láttalak! Jól elrepült az a harminc év, he? – mosolyog a szakáll mögül, és önkénytelenül is könnyek szöknek szemembe. Harminc éve végeztem… jó ég, milyen rettenetesen öreg vagyok!
– Szabad a bőröndödet? – el sem rejthetné izgatottságát a vadőr, de egyszerű mosolyomból megérti, hogy az életem árán sem válnék meg az ősi darabtól. Nevetve nyugtázza társam, hogy nem jött össze a próbálkozás, és közli, hogy a vacsoránál találkozunk, de addig neki muszáj megmetszeni a varangytantusz tujákat, különben befészkelik magukat a doxyk. Ez vajon miért nem Lancaster dolga? Ahh, az a hülye biztos valamelyik üvegházban babusgat egy gnómfalót, vagy bánom is én, milyen gazokkal szerencsétlenkedik.

A kastély illata. Mintha semmi sem változott volna. Mintha nem lettek volna sötét idők. Mintha még mindig elsősként ülnék a lépcsőn, és foltozó bűbájjal próbálnám pirosra színezni talárom szegélyét, hogy menőnek tűnjek. Persze ma már el sem hagyom a lakásomat apa fekete-sárga sálja nélkül, és tudom, hogy a borzok útja mindig a helyes ösvényre terel.
Ezer és egy emlék lep el, ahogyan haladok a diákforgatagban, és próbálom mellőzni az összesúgásokat lépéseim nyomán. Azon a padon adtam oda első csókomat egy Black nevű, oroszlános címert viselő fiúnak. Pár éve értesültem arról, hogy meghalt, előtte pedig az Azkabanban raboskodott. Elhaladok bámészkodó tekintetemmel a lépcsőforduló mellett, ahol először sikerült helyesen végrehajtanom a glisseo bűbájt, és egy havi büntetőmunkát kaptam, amiért akkori számmisztika professzorom miattam nekicsúszott egy lovagi páncélnak.

Az emlékek orkánja elragad, ahogyan belépek a Nagyterembe. Kamaszkorom reggele, dele és estéje itt zajlott. Tekintetem megakad Rolfon, aki próbálja eljátszani, hogy nem vett észre, csak hogy ne kelljen realizálnia a tényt, hogy nagynénje lesz új tanára. Ejnye, pedig most kellene elkezdeni nyalizni…
A diáksereg hangjára táskám megremeg, és taláromból előmászik Pick, Pack és Puck. A három élénk kék tündérmanó vigyorogva szemléli a megannyi lehetőséget csínytevéseikhez, én pedig még röptében el is kapom Packot, mielőtt kiverné a töklevet az egyik diáklány szájából. Már csak az kéne, hogy az első nap galibát okozzon a három pixi-féle!

Minerva mosolyogva jelzi a terem túlvégéről, hogy üdvözöl újra a kastélyban, én pedig csodálva nézem a lebegő gyertyák táncát. Lám, megannyi utazással töltött év elmúltával, hazajöttem.

m e g h í v á s
(https://i.imgur.com/ZUfO8k8.jpg) (https://i.imgur.com/EfGCnb0.jpg) (https://i.imgur.com/PllOlFo.jpg)

n o l a n p y e

A végzős bál…
Pfff… Esküszöm mindenki olyan izgatott, azért, mert bazi nagy báli ruhában táncikálhat végig egy giccses estét, mintha legalábbis azt mondták volna, hogy idén mindenki ingyen megkapja az RBF vagy a választott RAVASZ vizsgáit. Pedig nem. És akárhonnan is nézzük a dolgot egy ilyen nagyszabású buli nem más, mint kérkedési lehetőség arról, hogy mennyire díszített és drága és egyedi ruhát tudsz, ugyebár a családod révén, kipréselni a pénztárcádból. Illetve, hogy mennyire vagy szép ahhoz, hogy a legjobb pasik egyikéből, egy kecses szemrebbentés segítségével, bálpartneri meghívást sajtolj ki.
Hát nem. Ezek egyikére sem vagyok, se hajlandó, se mondjuk képes. Okés, persze báli ruhát éppenséggel tudnék szerezni, pontosan a kritériumoknak megfelelőt, már ha nagyon akarnék. De akar a banyanyavalya… Főleg, mivel a fiúk közül úgy érzem nem valami nagy választási lehetőség kecsegtet rám nézve…

Ahhh…. Hülye bál. Vágom le a táskám szokásomhoz híven sokkal messzebbről a nagyterembeli padra, mint ahogy azt amúgy kéne. De hát, ha egyszer szeretem időben jelezni, hogy na az az én helyem? Mert esküszöm csak ezért csinálom. Véletlenül sem azért, hogy bebizonyítsam tehetségem van tárgyak hajigálásában és egyszer valaki dalolva kínáljon fel nekem egy kviddics hajtói posztot… Nem, sosem akartam kviddicsezni sem amúgy.
Leülök, félretúrva a táskámat, a megszokott negyedéves fecsegős társaságom közé. A csajok persze mind a bálról beszélnek, a fiúk meg láthatóan öklendeznek, amit szerencsére a lányok többsége nem vesz észre, csak én. És mondanám, úgy tiszta szívből szeretném mondani, hogy velük értek egyet. De nem. És ez jobban elszomorít, mint a gondolat, hogy amúgy rajtam nem is áll jól egy báli gönc sem. Csak lenne esélyem, mondjuk kipróbálni… Mert lenne olyan fiú, akinek a kedvéért boldogan húznék fel bármilyen, díszes, nőies, alkalmi ruhát.
Átnézek háztársaim feje fölött, hogy az ebédelős tömegen keresztül Nolan ismerős buksiját keressem meg a Mardekár ház asztalánál. Az évfolyamunk leghelyesebbje. Kizárt, hogy nem csapott le rá máris valami gyönyörű csajszi, vagy ki tudja, lehet neki határozottan van elképzelése róla, hogy kit is hívna meg. Biztos tetszik neki valaki… Elvégre én, aki azt gondolta ebbe az utcába egy darabig még nem gyalogol be, most mégis vágyakozva lesem méterekről…

És mi lenne, ha nem csak nézegetném? Lényegében a belső hangom olyan erőteljesen üvölt az agyam fülemhez eső részébe, mintha azt tényleg valami hús-vér személy tette volna meg. És szinte a nélkül állok fel és indulok meg a mardekárosok felé, mintha nem is én irányítanám a mozdulataim. Aztán persze kissé megtorpanok, amikor az ismerősen idegen arcok tekintete rám szegeződik. A házak közötti rivalizálás a háború után sem hagyott alább, én meg a mardekáros, iskola első, bátyám ellenére is csak egy kis griffendéles vagyok… Kezemet tördelve lépek Nolan mögé, miközben óvatosan érintem ujjammal a vállát.
- Szia… Ööö… Beszélhetnék veled? – Kérdezem, hirtelen, hadarva. És bár azt terveztem, hogy majd szépen megvárom, amíg követ egy kicsit távolabb, hogy ne egy komplett idegen ország előtt hívjam meg. De végül a szám, kikászálódva agyam irányítása alól, úgy döntött, hogy inkább kiböki amit akar. – Lenne kedved eljönni a végzős bálba, velem? – Elpirulok azonnal, és szinte érzem, ahogy lábaim futásnak erednének, de valahogy mégse az a kislányka vagyok, aki ezt akarja tenni. Csak állok, mélyen Nolan szemeibe nézve és pironkodásommal karöltve is, de valahogy, mintha méltóságteljesen várnám azt az elutasítást, amire számítok, és azt a rábólintást, amiben reménykedek…

MARGA

(https://i.imgur.com/xlZ8n0K.png?1)

***

Unottan ültem egy tál gabonapehely felett. Gusztustalanul nézett ki, ahogy a színes karikák átázva úszkáltak egy adag tejben. Nyeltem egyet és lassan megpiszkáltam az egyik kanállal, de nem vett rá a lélek, hogy hozzá nyúljak.
Gyomorgörccsel ébredtem reggel. Mostanában ez így megy, talán azért, mert még mindig ott a bizonytalanság Emmeline-nel kapcsolatban és igen, gyakran találkozik a tekintetünk reggeli közben. Igyekszem rámosolyogni is, de olyan jó lenne már biztosan tudni, hogy mennyire vehetjük komolyan azt, ami közöttünk van. Tudom persze, hogy egy ilyen bajkeverő a legkevésbé sem tűnik jó választásnak egy olyan okos lányhoz, mint ő... Ráadásul őt a kviddicsben valószínűleg nem is csupán a terelőütők érdeklik.
– Szia… Ööö… Beszélhetnék veled?
Erre a kérdésre kaptam fel a fejem, ugyanis addigra annyira belemerültem a tejes gabonapehely bökdösésébe, hogy észre sem vettem, mi történik körülöttem. Pedig hát, nagyon is történt, ugyanis Marga sétált át a Mardekár asztalához. Sokan megbámulták, néhányan még fütyültek is, mikor felcsendült a hadaró kérdés.
–Ízé... szia... – köszöntem.
Megpróbáltam teljesen felé fordulni, nem foglalkozva a felsőbb évesek „húúú”-jával és egyéb megjegyzéseivel. Zavartan vakargattam meg az arcomat, annyira, hogy még azt is elfelejtettem: ilyenkor általában dühös vagyok.
Kedveltem Margát, szerettem a társaságát, főleg mióta olyan jól mulattunk abba a mosdóba. Csakhát ott volt mellette az a különös bizsergés, amit nem tudtam hová tenni magamban. Kissé remegve vettem tudomásul, hogy forrón izzanak, ahogy a tekintetem találkozik a lányéval.
Már éppen fel akartam kelni és közölni, hogy „persze, mondd csak”, mikor is szinte villámcsapásként érkezett a kérdés: – Lenne kedved eljönni a végzős bálba, velem?
Láttam, hogy elpirult, ugyanis pont a mondadója végére sikerült rápislognom. Meg kellett kapaszkodnom és nem azért, mert ezt hallottam a hátam mögül: „Pye, mi van csajozol?” vagy „Vedd fel a topánkádat a bálra!” Hanem, mert erre egyáltalán nem számítottam.
A Hollóhát asztala felé pillantottam. Tekintetemmel nem találtam Emmeline-t, ezért hát újra Margára néztem.
– Mondj igent, Pye! Nagyon romantikus lesz, ahogy táncikáltok. – Megjátszott, vékony hangon szólt be az egyik irritáló felsőbb éves. Ezért felkaptam egy marék gabonapelyhet az előttem heverő tálból és képen szórtam vele. Erre ugyan sikerült elhallgatnia, de biztos voltam benne, hogy legalább egyszer ellátja a bajomat a mai nap folyamán.
– Kussolj már! – üvöltöttem rá.
Ezután fordultam csak vissza Marga felé, aki még mindig kissé zavartan ácsorgott ott. Tudom, hogy ő nem ilyen típus, ő az a csaj, akinek nagyobb a szája, mint a legtöbb fiúnak... ezért csak arra tudtam gondolni, hogy a többiek reakciója zavarhatta meg.
– Én... szívesen elmegyek veled. – Magyaráztam kissé talán túl halkan is. Éreztem, hogy közben az arcom is kipirul, pontosan úgy, ahogy a füleim, az is izzott a forróságtól.
Közben még egyszer a Hollóhát asztala felé fordultam. Persze még mindig nem láttam Emmeline-t, de amúgy sem akartam ilyen hülyeséggel letámadni. Valószínűleg, ha Marga nem kérdez rá, akkor nem mentem volna el. Sosem érdekeltek az ilyen hülye bulik, általában arról szólt az egész, hogy a csajok csinosítják magukat, valami hülye meg lángnyelvet önt a puncsba és elszabadul a pokol. Kétlem, hogy Reximo értékelné, ha újabb bajt okoznék a Mardekárnak.
– De előre szólok, nem tudok táncolni.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD.

Roxfort RPG

Múlt => Keleti szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 02. 25. - 08:05:30