Roxfort RPG

A lépcsőház a kastély szívében található. Egyik folyosóról a másikra lehet itt eljutni, egy emelettel feljebb, vagy lejjebb, egy másik szárnyba, vagy lehet, hogy ugyanoda. Vigyázat, a lépcsők szeszélyesek, főleg a harcok óta.

A rohadt életbe az egésszel!
Hosszú káromkodások folyamatát hallatom a jellegzetes, skót akcentusommal boldogítva szerencsétlen alsóbbéveseket, akiket megint nekem kellett volna pesztrálni. Egyszerűen azért, mert a kis suta elsősök nem tudták, hogy időnként bizony a házak körletei jelszót változtatnak, és hogy ilyenkor a régire nem nyílik az ajtó. Nyilván pont a mardekáros prefektust szemelik ki, mint segítséget nyújtó, felelősségteljes felnőttet vagy mit, és most nem tudom, hogy büszke legyek rá, mert nem hisznek jégkirálynőnek, ahogyan a mardis csajokat általában szokás, vagy szégyenkezzek, amiért ennyire rá van írva a búrámra: bízz meg bennem!
Bár a jelszavukat nem tudtam, az idegen házakét még nekünk se kötik az orrunkra, ami így helyes, azért rohangálhattam eleget azért, hogy egy kompetens embert találjak, aki segít a piciknek. Balmoral biztosan örült nekem, amiért megszabadítottam őt az unalmas átváltoztatástan óra gyakorlatról, mondván, fontos prefektusi feladata van, ami nem tűr halasztást. A probléma viszont akkor kezdődik, amikor eljutok odáig, hogy végre a saját dolgaimmal foglalkozhassak. Attól még, mert kevesebb az órám, mint mondjuk tavaly, nem mondom, hogy lenne akár egy percem is unatkozni, mert ez egyáltalán nem igaz.
Hogy lerövidítsem az utat az emeleti folyosóról a könyvtár felé, döntöttem úgy, hogy majd szépen megkocogtatom pálcámmal azt a portrét, ami egyenesen oda visz, de hogy az egész hülye ötlet volt, az már teljesen fix. Elfeledkeztem ugyanis egy pindurnyi kis apróságról. Mégpedig arról, hogy a pálcám egyáltalán nem szeret mostanában.
Így aztán szitkozódva vágom zsebre, bal kezemet pedig a csuklómnál dörzsölgetem. Nem fáj, már évek óta teljesen érzéketlen vagyok bármilyen fájdalomra, ami a kezeimet érinti, ami nem egy hátrány, ha legalább havonta töröd el valamelyik csontodat. Kár, hogy ez a kviddicsben nem éri. Bőröm viszont elkezdett szürkévé válni, s az egész kezem nehezebbé és egyre csak nehezebbé válik. Szóval ja, komoly gáz van. Már megint. Pedig még csak nem is varázsoltam... Remélem, hamar megkapja a reggeli baglyomat az a fószer, aki azt ígérte, kutat a gyógymód után, mert már kezd elegem lenni.
Így történt, hogy az egyik folyosó falának dőlve szorongatom a kezem, azon gondolkozván, most mi legyen. A táskám a vállamról a karom hajlatába csúszik, ezáltal nagyobb súlyt nehezítve rám. A Gyengélkedő persze jó messze innen. Mélyet sóhajtok, mialatt ledobom a táskám a földre. Nem vagyok éppen formában, ezt a szemem alatt húzódó, feketés foltok is tanúsítják.
Nem gondolkozom sokat, amikor egy griffendéles srácot látok felfelé sétálni az egyik mozgó lépcsőn idefele. Nem szívesen használom őket, főleg mostanában. A tavalyi év óta szerintem teljesen megkattantak. Boldog vagyok, amiért az én hálókörletem a pincében van. Üde és nem éppen napbarnított bőrszínemről nem is beszélve.
- Bocsesz. - szólítom meg a fiút. Cael évfolyamtársa, ebben biztos vagyok, de hirtelen nem ugrik be a neve. Annyi biztos, hogy azt mondják, balhés egy alak. Lehet, még az öcsémen is túltesz. Bár az talán már durva lenne.
- Kicsit szarban vagyok. Segítenél? - kérdezem,  mialatt megemelem kicsit megkövült balomat. Ugyanis az a pálcás kezem. Ami még feltűnő, hogy elég csálén állnak ujjaim a jobb kezemen. De ez már nem egy akaratlan mágia következménye.