Oldal nyomtatása - Csillagvizsgáló

1998. szeptember vége felé

(https://66.media.tumblr.com/000eae79a3f756e19ed978eda33958a7/tumblr_nzkty841Yq1u7gnm9o1_500.gif)

Minerva Balmoral

Egyszerűen nem tudom megérteni azokat az embereket, akik pedánsan kilenckor leoltják a villanyt és nyugodtan olvasgatnak még egy-két oldalt az ágyban, majd mély álomba merülnek. Na ne röhögtessük már egymást, az egész nap legjobb része az éjszaka. De talán pont azért is szeretem, mert nincsen sok ember, csak néhány kósza szellem, és a nap sem süt, ami valljuk be elég fontos szempont, ha az ember lányának olyan fehér bőre van, ami percek alatt rákvörös lesz. Szóval igen, én ilyenkorra ébredek fel, és az cseppet sem zavar, hogy a szabályok szerint nem kéne kimászkálnom a hálókörleten kívülre. Ma este különösen feldúlt vagyok, minden év elején szinte elölről kezdem a beilleszkedést, de most szeptember végére sem érzem magam úgy igazán a helyemen. Olyan... fura. Persze az sem javít a hangulatomon, hogy elfelejtettem a mágiatöri beadandót, így most a kedves tanárnő feladta nekem a dupláját. Kínkeserves kínzással fog felérni, mire sikerül valahogy összekaparnom. Bár ha lenne némi „alvilági” kapcsolatom, talán egy kis bérért valaki lenne olyan rendes és megírná nekem. Gondolom a tanárnő rögtön rájönne.
Ilyesféle problémák elől menekülve settenkedek el a sötétben egészen a csillagvizsgáló lépcsőjéig. Ott aztán egy egészen rövid pihenőt engedélyezve kifújom magam, hogy ismét megfeszített idegekkel lépkedjek fölfelé. A vállamon levő vászontáskában két üveg vajsör meg egy kis csokis keksz lapul. Nincs is jobb egy éjjeli nasinál a csillagok alatt. Igazi idegnyugtató. Felérve a toronyba sokkal lazább leszek, az eddig pattanásig feszült idegeim kiengednek, és körbe sem nézve bámulok rögtön a csodálatos, tiszta égre.
- Igen, ismét jöttem – bólintok az égen hunyorgó lámpásokra. Na igen, végül is nem vagyok én bolond, csak néha kellemesebb olyannal beszélgetni, aki csak kedvesen hunyorog vissza. Legalább végighallgat. Még egy egészen halk, könnyed kacaj is kicsúszik. Kényelmesen elhelyezkedve a pokrócomon majszolni kezdek egy kekszet. Szerintem ezt a módszeremet szabadalmaztatni kéne nyugtatóterápiának. Bár mondjuk az ideút nem olyan stresszmentes, de mégis ki jönne föl ide ilyenkor. Hiszen tilos.

s w e a t h e r w e a t h e r

(http://66.media.tumblr.com/4248f288d4dce9e30cb54dcde241d018/tumblr_n43a4ovOSO1rbu5nxo1_500.jpg)

Pandora Fraser

Vannak bizonyos előnyei annak, ha az ember egy prefektusi jelvénnyel a mellkasán grasszálhat körbe - már azon túl, hogy vakartathatja lefelé Malfoy önjelölt alkotásait a falakról, és megvédheti Grisamet a hugrások haragjától - és ezt kihasználni igazán csak szakmai ártalom, véletlenül sem a rosszban sántikálás mesteri szinte emelése.. Minerva Balmoral ártatlan, de még mennyire, és most a sötét folyosókat rója szabályszegők után kutatva, eszébe sem jut olyasmi, hogy élvezettel rágyújt a Csillagvizsgálóban, mert az őszi éjszakák igen impozáns hangulatot kölcsönöznek a füstölgésnek. Egyébként sem jár erre még a Hóborc sem, tulajdonképpen nem is értem, miért szerveznek minket ide előszeretettel járőrözni, de összehasonlíthatatlanul jobb, mint a pinceszint, ahol a kedvenc kollégámmal általában csontig hatoló náthát szoktunk összeszedni, így nem teszek fel efféle önsorsrontó kérdéseket.
Ujjaim már a dobozom után matatnak, végtelenül megnyugtat a simogatnivalóra nőtt függőségem hamarosan kielégítése, bár sejtem, sem az unokabátyám, sem Willow nem lelkesednének nekem tömött sorokban a dolog kapcsán, de szeretem az emberi hibáimat, és annyi egyéb katasztrófa szokta magát belopni a mindennapjaimba, hogy ez csekélység mellettük - továbbá remek kapcsolatteremtő. Nem bocsátkoznék becslésekbe, de a barátaim jó részét közös füstpamacsok eregetése közben ismertem meg, és az ilyen csendes önpusztítás jóval elfogadhatóbb, mintha mondjuk indokolatlanul üvöltöznék (mint Blood), olyan kísérleteket folytatnék, ahol lehetőség szerint megismerem az összes roxfortos fiú nyálkahártyáit (mint Natalie), vagy a testvérem idegrendszerén élem ki a táncolhatnékomat (mint az ifjabbik Edevane). Az viszont tényleg eléggé meglep, hogy társaságra akadok a már kihúzott szál mellett - nem is igazán a dolog ténye húzza fel elegánsan a szemöldökömet, hanem Pandora jólszervezettsége: még az én kabátom zsebében is legfeljebb néhány tábla csokoládé akar társul szegődni a ciginek, ő azonban valóságos svédasztalt machinált ide magának. Esetleg vár valakit, és pechére egy ellenőrzés szakadt a nyakába...? Ha úgy is érkezik a lapjárás, hogy megajándékozom egy büntetéssel, a történet maga bőven érdekel annyira, hogy előbb megérdeklődjem az eredetét.
- Jó estét, kisasszony. Romantikázunk a csillagok alatt..? - az alakom kibontakozik a lépcső sötétjéből, tulajdonképpen eltéveszthetetlen a cigaretta az ujjaim között, mintegy jelezvén, hogy nem a spanyol inkvizíció érkezik, legfeljebb egy kíváncsi, és utána talán előzékenyen elforduló arc - Bocs, Pandora, ha belecsúsztam az édes-kettesbe, de inkább én, mint mondjuk egy rendszeretőbb kollégám..
Rögtön három nevet is tudnék előhúzni a kalapból, akik élénk fantáziával megáldott szókincsüket a várható büntetőmunkák reményében villogtatnák már most, de nem vagyunk egyformák, és ismervén a saját éjszakai szokásaimat, simán lehet valami tényleg indokolt a háttérben. A falnak támaszkodom, egy bocsánatkérő hunyorgással aztán rá is gyújtok, és reménykedem benne, hogy végül úgy alakul, hogy a beszélgetésnek csak az emlékét viszem magammal, és bárki kérdezné utólag, hogy láttam-e itt valakit, a válasz biztosan nemleges lesz... De ez persze a másik féltől is függ.
- Egyébként ritka szerencséd volt, ide általában nem jövünk fel, mert kinek jutna eszébe piknikezni éjszaka...? - felnézek a csillagokra a füstoszlop mellett - Nem mintha hibáztatnálak, tényleg szép.. Néha én is felosonok fényképezni..

1998. szeptember vége felé

(https://66.media.tumblr.com/000eae79a3f756e19ed978eda33958a7/tumblr_nzkty841Yq1u7gnm9o1_500.gif)

Minerva Balmoral

Az ég csillaggal pettyezett látványa egészen addig megnyugtató hatással van rám, míg szelíd révedezésemből egy ismerős hang fel nem riaszt. Összerezzenve fordulok a jövevény felé, nem kevés morzsát szórva szét magam körül.
- Merlinre! A szívbajt hozod rám – mondom még mindig a hirtelen meglepetéstől dobogó szívvel Minervának. Na igen, az ujjai között fityegő szál meg a tipikus mondatai elárulták. Kicsit morcosan pillantok rá, majd lesöpröm a pokrócra esett morzsákat. Egy cseppet azért sajnálom, hogy megzavarta jól szervezett magányomat. De, mint ahogy ki is fejti, még inkább ő, mint más. Jogos, egy bólintással nyugtázom a megállapítását.
- Ha már így alakult, akkor akár csatlakozhatsz is – sóhajtok fel. Végül is szívesen látom, még akkor is, ha nem feltétlenül terveztem túlzottan sokáig maradni. Tényleg, csak egy fél óra-óra kell, mielőtt sikerül elaludnom. De volt már mondjuk rá példa, hogy hajnalban ébredtem itt arra, hogy sikerült elszenderednem, és éppen szétfagyok a kora reggeli hidegben. Olyankor hiába engedem magamra hosszú percekig a forróvizet, valahogy egész nap fázós vagyok és sehogy sem sikerül átmelegednem, csak ha már egy liter forró teával is feltuningoltam magam. Mondjuk ezúttal kifejezetten felkészültnek nevezhetem magam a vastag pokrócom elnézve.
- Tényleg, ki is volna olyan elvetemült, hogy pár nyugodt percet lopjon itt magának? -kérdezek vissza, nyilvánvalóan magamra utalva, aki ha nem is minden este, mert sokkal inkább rendszertelen alkalmakkor, de fel szoktam ide járkálni. Eddig többé-kevésbé szerencsés voltam, hiszen nem kaptak rajta, de volt olyan, hogy a lépcső aljáról hangokat hallottam és inkább visszafordultam, lemondva a csillagokról.
- Főleg, ha ilyen szép, tiszta az idő – bökök állammal a jól látható fénypontok felé. Belenyúlok a felcsempészett csomagomba; kicsit összekoccannak az üvegek, ahogy kiemelem őket.
- Nos, ha már ilyen remek társaságra akadtam, akkor legalább megoszthatom az értékes kincseimet – nyújtom oda Minerva felé az egyik üveget. Persze célzok itt a sütire is, ami egy dobozban hever mellettem, de nem olyannak ismerem háztársamat, aki nem szolgálná ki magát, ha kér. Akár titkoltnak is nevezhetem a szándékomat, hogy a kis nasi ellenében ezúttal eltekinthetek a büntetéstől, de nem hiszem, hogy ne lenne eléggé átlátszó eme szándékom.
- A látványra – kibontom a kezemben levő üveget, majd kicsit megemelem, megadva a tiszteletet a mindkettőnk által gyönyörűnek talált égbolt felé. A vajsör első kortya valahogy mindig a legjobban esik, különösen egy ilyen viszonylag hűvösebbnek mondható éjszaka során.

s w e a t h e r w e a t h e r

(http://66.media.tumblr.com/4248f288d4dce9e30cb54dcde241d018/tumblr_n43a4ovOSO1rbu5nxo1_500.jpg)

Pandora Fraser

Egyik kedvenc mentoráltam, Pandora Fraser szívbaja olyan vigyort csal az arcomra, ami nem mutatna jól egy prefektus jelvénye felett, de általában Grisam ijedten pislogó szempárja sem az elhivatottságot jelzi, szóval lendüljünk is ezen tova könnyedén, ahogy én érkezem a lány mellé kényelmesre hajtogatva kilométeres tagjaimat. Vagy csak innen tűnnek annak? Pandoránál kétségtelenül magasabban szelem az égboltot, de ez nem mindig előny, illetve általában nem is akkora hátrány, mint amilyennek gondolni szokták, abban pedig főleg nem állít meg, hogy magassarkúval toldjam meg. Akad ugyan néhány csillagvizsgáló az iskolában, akár diák akár tanár, akiknek én sem tudnám megmondani, pontos-e a választék a feje tetején, de az aggódó hangok ellenére én remekül megvagyok a néha, rosszabb időszakokban botsáskákra hajazó testalkatommal, még ha az igéző domborulatokat nem is rajtam kell keresgélni.
- Az jó, az jó, csak nem bűntudatunk van...? - rákacsintok, és el is nevetem magam - Köszönöm, igazi megtiszteltés együtt rosszban sántikálni. Üldögélni? Nahát, még süti is...? Biztos, hogy nem randid lesz?
A jelzésértékű kínálásnak eleget téve a leégett szál félrekerül, elfoglalja a helyét az édesség. Tudja ez a lány, hogy vegye le az embert a lábáról, engem legalábbis könnyű a gasztronómia ékeivel - a sztereotip agglegény életét élem ezen a területen, Willow például örök életemre kövérré és boldoggá tudni tenni a főztjével. De kanyarodjunk vissza a háztárshoz és a szeánszhoz.
- Nyugodt perceeeet? Hová gondolsz, hiszen a Roxfort olyan csendes, mint egy szanatórium: véletlenül sem szólnak be az embernek útközben a portrék, nem nyomasztják házversennyel, és főleg nem osztozik a szobáján x másik diákkal. Nem is értem, hogy nem unod már a nyugalmat. - követem az irányt, és megszemlélem a valóban gyönyörű éjszakai eget - Te vagy az értékes kincs, Pandora Fraser. Nem vagy véletlenül boszorkány...?
Az viszont megér még néhány kérdést, miért választotta most ezt a helyet a pihenésre, már a szokásos nyilvánvalókon túl. Koccintok vele, és elmerülök a vajsör örök élvezetében, ami még úgy sem kopik meg soha, hogy az ember erősebbhez van szokva.
- De tényleg, mesélj, valami gond van?
A prefektus kötelességei közé korán felcsatlakozhatott az amatőr pszichológia művelése, és tulajdonképpen ez a kedvencem, mert így valamivel effektívebben tudok segíteni az esetleges gondokon, mint mezei barátként. Van egy határ persze, nem lettem az öcsém mély sajnálatára Supergirl, bármennyire és hasonlóságokat vél látni a hajunk alapján, de egy jó nagy lépés előre a szociális aknamezőn a cél felé.

1998. szeptember vége felé

(https://66.media.tumblr.com/000eae79a3f756e19ed978eda33958a7/tumblr_nzkty841Yq1u7gnm9o1_500.gif)

Minerva Balmoral

Kicsit arrébb rendezgetem a dolgaimat, hogy legyen hely a prefekta számára is, aki jót derül az ijedtségemen. Na, biztos komikus lehetett kívülről.
- Bűntudat? Áááá, soha, nem is tudom miről beszélsz – legyintek egyet. Remélem szavaimből érezhető az irónia, hiszen igen gyakran fordul elő, hogy a szelíd kis lelkem bűntudatot érez, de ha egyszer olyan sok itt a fölösleges szabály, amit meg kell szegnem... Hitetlenkedő pillantással nézek Minervára. Randim. Nekem. Jó vicc. El is nevetem magam.
- Nem, nem lesz randim. Tudod én ilyen magányos farkas vagyok. Biztos félnek tőlem a srácok, vagy nem is tudom – vonom meg a vállam. Hát igen, az tény, hogy tizenöt évem ellenére nem igazán volt még dolgom a másik nem képviselőivel. Mármint, persze ott van a bátyám, de az teljesen más, és vele különben sem találkoztam már... hát, elég régóta.
- Tényleg, ne hagyd ki a mindenfele járőröző prefektusokat, akik csak az alkalmat lesik, hogy büntessék szegény ártatlan diákokat - teszem hozzá a nyugalmat megzavaró listához, miközben ártatlan szemeket meresztve célzón pillantok háztársamra. Mondjuk eddig én egész sikeres voltam a büntik megúszásában, de egy ilyen helyzetben ez kihagyhatatlan eleme a listának.
- Mintha otthon már említettek volna ilyesmit – játszom meg magam elgondolkodva arra a tényre, hogy esetleg boszorkány lennék. Majd elnevetem magam. Na igen, komolyan mondom régen fordult már elő, hogy ilyen sokat nevettem. A társaság néha mégiscsak jobb, mint a magány. Vagy inkább helyesbítek. A megfelelő társaság. A vajsör úgy gondolom mindig jó választás, mindenféle beszélgetéshez. Kellemesen oldja a gátlásokat, de nem túl erős. Persze itt is fontos a mennyiség...
- Ah, csak a szokásos – sóhajtok fel Minnie érdeklődésére.
- Mágiatöri beadandó, a duplája az eredetinek – nyögök fel. Igen, ez az egyik legnagyobb bánatom jelenleg. Fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani.
- Na meg... nem mindig találom itt a helyem... - teszem hozzá halkan, ujjammal az üveg száján körözve, szemeimet mereven lesütve.
- De majd biztos jobb lesz – erőltetek mosolyt az arcomra felpillantva.
- És veled mi van? - igyekszem terelni a témát. Lehet, hogy Minerva csak udvariasságból kérdezte, de valószínűleg semmi kedve hallgatni a kesergésemet. Mégis ki akarná egy tinédzser – szerinte – világmegrengető problémáinak elemzését hallgatni.

s w e a t h e r w e a t h e r

(http://66.media.tumblr.com/4248f288d4dce9e30cb54dcde241d018/tumblr_n43a4ovOSO1rbu5nxo1_500.jpg)

Pandora Fraser

Napi egy cigaretta távol tartja a józanságra oly káros stressz nem túl kecses hullámzását - bizonyított tény. Már az életem egy alapköve, ha történetesen a mindennemű orvostudomány esetleg nem is támasztaná alá készségesen bármilyen támogatással. Tulajdonképpen nem is értem teljesen, miért tiltják ezt a dolgot egy felhevült forradalmár egészséges lendületével, mivel ilyenkor valahogy még csábítóbbá válik a lehetőség, hogy az ember lazán bámuljon a nevelői tekintetre egy egykedvű vigyorral megtoldva az egyébként is nihilt. Egyszerűbb lenne simán csak felvilágosítani az ifjúságot az esetleges következményekről, aztán rájuk hagyni a döntést, ahogy rájuk hagyják azt is minden reggel, kíván-e öngyilkossági hajlamainak ugródeszkát biztosítani mondjuk az erdőben piknikeléssel, a lépcsőn rohangálással, vagy esetleg azzal, hogy elrontja a bájitalát...? Relatíve sokan döntenek józanul, még ha ez olyan hihetetlen is, minthogy én jóízűen pöfékeljek, és ez ne akadályozzon meg a szabályok betartatásában.
- Egyszer elhatároztam, hogy annyira elegem van már a bűntudatból, hogy a szót is törlöm a szótárakból. Aha, de ezekből van néhány a hálókörletemen kívül is.. szóval jeleztem az ötletemet Ailának, amit nem maradéktalanul támogatott, de nem is ez a lényeg. Egy egész hónapig hiányzott az összes köztulajdonú kötetből a kifejezés.. - mosolygok nosztalgikusan a nem is olyan távoli fiatalságon - Úgyhogy megértem, hogy nem érted. Nincs is ilyen, felejtsük is el.
Felvonom a szemöldököm a magányos farkaslét emlegetésére, mert az egy dolog, hogy az ember ragaszkodik ehhez a vonulathoz, de mások általában ettől még nem szoktak kollektíve megvakulni, főleg, ha az ember maga egy olyan csinos teremtés, mint Pandora. Ez végül is a Roxfort, a hely, ahol Roman Nott hősszerelmes lehet, vagy ahol Draco Malfoynak nem mindenki köp izomból az arcába a létezésének tényére - itt jegyezném meg, hogy ez utóbbit sajnálom mélységesen - tehát a félelem, mint olyan, nem kifogás erre.. Más lehet a háttérben, de hosszú az éjszaka ahhoz, hogy átlássam a problémát.
- Így mindjárt sokkal ijesztőbben hangzik, majd ezt fogom mondani mély hangon legközelebb. Illetve majd Grisam mondja, neki mélyebb a hangja. - lelkesedem vigyorogva a bedobott ötletre - De nem is hinnéd, hogy a szegény ártatlan diákok milyen kevéssé ártatlan dolgokra képesek. Ott van például Blood, aki tavaly óta varázslatosan kibővítette a szókincsét, véletlenül pont csak válogatott káromkodásokkal, amikkel imád nekem válaszolni hajnali háromkor, amikor kifogásolom, hogy a késével szórakozik a klubhelyiségben, vagy hogy esetleg valakit megint megfenyegetett. Azért jó látni, hogy a régi szép dolgok nem tűnnek csak úgy el...
Bár ki hitte volna, hogy ezek közé majd egy alsóbbéves szappanra szoruló szája is tartozik majd, mint az unokáknak elmesélendő mesék egyike, de egye fene, nem vagyok válogatós. Ami azt illeti, unokákkal sem számolok a jövőben a romantikára nem túlzottan hajlamos jellememet ismerve, de miután erre a lehetőségre egy gyönyörű tekintetű gitáros arcképe csusszan be a tudatomba, igyekszem inkább a lényeges dolgokra koncentrálni, mint a jelen. Bizony.
- Áá, jó megfigyelők lehetnek! Szóval Dalton rögtön belopta magát a szívedbe és vica versa? Valami azt súgja, hogy nem ez lesz az első a RBF listádon. - belemerülök a vajsörbe, ami vidám hunyorgást csempész az arcomra - Akkor.. biztos van még egyéb is. A háztársak, vagy a háború utáni fejetlenség..? Tényleg bármi, szívesen meghallgatlak. Szolgálunk és védünk, ugye..
Azért el kell gondolkoznom rendesen a kérdésen, mert velem elég sok minden van, de ezek tetemes hányada majdnem biztos, hogy legfeljebb egy napló üres oldalait érdekelné, őt is csak a kötelességtudat burjánzása miatt. Persze ott van még sok kis furmányosság, mint a nyári kalandok és ezek, de tényleg nem akarom ellopni a rivaldát, ha esetleg Pandorának nagyobb szüksége lenne most egy erős vállra és zsebkendőre, ami véletlenül megint nincs a zakóm zsebében, mert miért lenne, ha számítok rá?
- Elmesélem, de tényleg csak akkor, ha nincs semmi komoly veled. Még választhatsz is: Minnie Balmoral és a részeg kalóz Párizsban, Minnie Balmoral újabb kalandjai alkoholföldön, és a Minnie Balmoral: miért maradok végül egyedül és zabál fel a macskám még a halálom előtt című hősköltemények között. - török egy darab sütit, amolyan kísérőként a vidámságokra - De aztán bölcsen válassz, véletlenül sem szerepel mindegyikben az alkohol, a családom és a férfiak.

1998. szeptember vége felé

(https://66.media.tumblr.com/000eae79a3f756e19ed978eda33958a7/tumblr_nzkty841Yq1u7gnm9o1_500.gif)

Minerva Balmoral

Az eddigi hangerőhöz képest egy harsányabb kacaj szakad fel belőlem, mikor Minnie elmeséli, hogy olyannyira elege volt a bűntudatból, hogy egy időre törölte a szótárakból. Jókedvem abban is megmutatkozik, hogy egy vidámságból született kósza könnycsepp is megmutatkozik a szemem sarkában. Letörölve, még mindig derűsen nézek háztársamra.
- Ha nem te mondtad volna, el se hinném – csóválom meg a fejem. De komolyan, ki más lenne képes ilyenre, mint ő? Persze, lehet, hogy sokan, de nincs annyi ember az ismeretségi körömben, akiről ilyesmit tudnék feltételezni. Miközben éppen kifejtem, hogy nem randim lesz, találkozok egy felvont szemöldökkel, így arra kényszerülök, hogy némiképp finomítsak a dolgon, az őszinteség irányába.
- Na jó... lehet, hogy válogatós vagyok egy kicsit – húzom el a számat, és sajnos ez egy elég biztos tény. Hiába szemelnék ki valakit, aki szimpatikus, a következő nap már azt veszem észre, hogy furán áll a füle, esetleg túl nagy a lába, vagy idegesítően nevet, túl okoskodó meg hasonlók. A lényeg, hogy mindig találok valami kivetnivalót. Mondjuk ha talán egyszer rán találna a nagy bumm, és úgy igazán szerelmes lennék – jelenleg fogalmam sincs, hogy milyen érzés lenne - , akkor biztos másképp értékelném ezeket az apró idegesítő tényezőket, de most... csak nem látok túl a büszkeségemen, és az egómon, mert senki nem elég jó. Az már más kérdés, hogy az én szememből a gerenda is kiállhat, azt is csak akkor veszem észre, ha felhívják rá a figyelmemet.
- Igen, igen, a megfelelő hangszín elengedhetetlen! - értek egyet nagyokat bólogatva. Blood említésére csak elfintorodom. Az én ártatlan, érzékeny fülemet időnként bántják a durva megnyilvánulásai. Mint minden kamaszodó lánynak az én számat is elhagyja egy-két indulatos káromkodás, de alapvetően igyekszem figyelni arra, hogy egy minimum szinten igényesen fejezzem ki magamat.
Fejemet csóválom Dalton emlegetésére. Jobb kezemmel a homlokomat fogva, mintha valami óriási tragédiáról lenne szó.
- Aranyosnak tűnik, mint boszorkány, na de tanárként! Hát én falra mászok tőle. Hogy a halálba lehetne ennyi mindent megjegyezni?! De komolyan az összes évszám mindig kihullik a fejemből, összekeverek mindent... Borzalmas – gesztikulálok hevesen a kezeimmel, hogy az utolsó szónál teátrálisan az égre emeljem a tekintetemet. - És nem a mágiatörténet RBF meg én nem férünk meg egymás mellett – én tényleg, annyira akarok jól tanulni, meg odafigyelni, meg mindent időben megcsinálni... de sajnos az nem én lennék, hanem valaki más. Így marad a halogatás, fintorgás meg szenvelgés.
- Igen, azt hiszem a háború, a felfordulás mindenkit megviselt, de azért lassan igyekszünk helyrejönni, már amennyire lehet – vonom meg a vállam ismét csak az üveget bámulva. Tény, hogy a harc nem vette el teljesen a hangomat, nem kaphatta meg, de az, hogy majdnem megtörtént, az megrémít. - Meg tudod... hiányzik Marcus. Senki nem tudja hol lehet – teszem hozzá kurtán, felpillantva Minnie szemeibe. Iszok inkább még egy jó nagy korty vajsört, most nem a búsongó merengésnek van itt az ideje, ennél sokkal vidámabb dolgokról is lehet beszélgetni.
- Micsoda tartalomjegyzék, nem is tudom mit válasszak – kúszik egy vigyor az arcomra meghallgatva a lehetőségeket. - Kezdd az elsővel, a kalózossal, aztán ha belejössz, jöhet a többi is – közlöm a választásom felcsillanó szemekkel. Szeretem a történeteket, Minerva stílusában meg különösen üdítő hallgatni, így kicsit fészkelődve elhelyezkedem, hogy felkészüljek a mesére. A vajsör kellemesen melegít belülről, így nem fázom, a süti meg helyettesíti a popcorn szerepét a történethez.

s w e a t h e r w e a t h e r

(http://66.media.tumblr.com/4248f288d4dce9e30cb54dcde241d018/tumblr_n43a4ovOSO1rbu5nxo1_500.jpg)

Pandora Fraser

- Pedig tele a Roxfort nagy mesemondókkal.. Lásd Malfoyt. Évek óta próbálja elhitetni velünk, hogy értékes tagja a társadalomnak, közben pedig egy görény. - szögezem le a komoly példát, de gondolom nem sok tudományos alapja van - Tudod, megértelek. Tulajdonképpen még osztom is a véleményed válogatás terén, legalábbis magamról sem tudom feltételezni, hogy komolyabb kapcsolatba kerüljek bárkivel.
A Roxfortnál belterjesebb közeget nehéz lenne találni, és annak az esélye, hogy valaki évekkel később hirtelen felbukkan, és még nem hallottál róla semmi kellemetlent, nem láttad kellemetlenül, elég kicsi. Továbbá nem nehéz meggyőznünk magunkat arról, hogy a kiszemelt kapcsolata nem működne éppen zökkenőmentesen, mert tegyük fel, hogy másik házba jár, másik évfolyamra, más a baráti közege, és itt mind ragaszkodunk a megszokott köreinkhez, amiket egy szakítás még a kinti világnál is durvábban cincálna szét. Egyszóval a szerelmi élet a falak között valóságos oroszrulett, és akkor még arról nem beszéltem, hogy tinédzserek vagyunk..
- Én Quintonnál néztem nagyokat, hogy ő vajon tényleg emberi lény-e, vagy csak valaki elrontott valamit átváltoztatástanon...? Azóta megbarátkoztam vele, de biztos, hogy ő sem lát tovább a szótárainál. Úgy tűnik, a bárminemű zsenialitás instant szociális katasztrófát eredményez. - vonom meg a vállam, mert engem ilyen formában ez nyilván nem fenyeget - Ha már helyrejövetel.. Mit gondolsz az új diákokról?
A nagy és jelentőségteljes kérdés, ami lázban tartja az ifjúságot.. Lepöccintem a hamut, és tovább hajtogatom magam a kényelem reményében. Megállok egy pillanatra Marcus nevénél, aztán felnézek a lányra, és némán bólintok. A mai napig vannak az iskolának a névsoron szereplő, de soha fel nem tűnő nevei, akik hiányoznak mellőlünk a Nagyteremben ülve, az órákon, és legfőképp mikor egyedül maradunk, és ott kellene lenniük. A számhoz illesztem az égő cigarettát, és egy sóhaj után fújom csak ki a füstöt - valószínűleg a mi generációnk sosem heveri ki majd teljesen a háborút.
- Tehát akkor Minnie Balmoral és a részeg kalóz Párizsban, első felvonás. - bólintok nagyon komolyan, keresgélve a történet egyéb fonalait - Némi harmatos előzmény: még az egyik nyári éjszakán elkísértem drága öcsémet inni, amikor is egy érdekes úriemberrel akadtam össze. Készítettem róla néhány képet, és azt találtam mondani, hogy ha szüksége van rájuk, jöjjön utánam értük Párizsba.. És ő tényleg megtette.
Hátradöntöm a fejem, és belefeledkezem az akkori napsütésbe, amiben siettem Willow elé, suhog a vörös ruhám, és magam mögé tekintgetek, jön-e, igazi-e a mese, amit ketten készülünk írni. Nem kétlem, hogy most a valóságban úgy mosolygok, mintha sosem láttam volna szebbet... és kétségkívül valami ilyesmiről van szó.
- Szakadt az eső, és mi táncoltunk benne. Senki másnak nincs olyan gyönyörű, mély tekintete, amiben világok születnek, egy egész valóság lebeg a végtelen kék égen... - aztán észbekapok, lepöccintem a hamum, és egy kis kuncogással folytatom - Aztán elmentünk inni az ottani ismerőseimhez, és mondjuk, hogy nem igazán bírta jól az alkoholt, én pedig Hookra ittam magam. Rémlik, hogy elvileg loptunk egy szigetet, és utána úgy másztunk fel a lépcsőn hazafelé, hogy azért minimum egy Merlin-díj aranyfokozat járhatna. Willow, mert így hívják az úriembert, azt az egy információt felejtette el közölni velem, hogy történetesen varázsló, de én sem siettem megosztani vele, hogy boszorkány vagyok, így aztán mikor rájöttem, hogy a fürdőszobában felejtettem a táskám, összezárva a férfivel, rögtön rá is törtem az ajtót, persze ő alsónadrágban, én meg melltartóban... - tartok némi hatásszünetet a füst kifújásával - Van valami nagyon szép abban, hogy a balszerencsém milyen hűséges jószág. Sosem hagy igazán magamra.. És még csak az első felvonás végén járunk.

1998. szeptember vége felé

(https://66.media.tumblr.com/000eae79a3f756e19ed978eda33958a7/tumblr_nzkty841Yq1u7gnm9o1_500.gif)

Minerva Balmoral

- Lehet, hogy mondasz valamit – ismét derűs vigyor kúszik az arcomra Malfoy és a görény egy mondatban való emlegetésétől. Még egy-két bólintással is megtoldom az egyetértésemet, miközben újabb darab sütibe harapok. Megrágcsálva a falatot illedelmesen lenyelem mielőtt válaszolnék. Micsoda jó nevelés, igazán gratulálhatnak maguknak a Fraser szülők. - Hát.. egyelőre én sem. Aztán ki tudja, azt mondják az okosok, hogy soha ne mondd, hogy soha – vonom meg a vállamat végül, de e tekintetben osztozom Minnie előbb felvázolt lehetőségével. Tökéletesen megvagyok magamban is, nem akarom, hogy valaki rám akaszkodjon, meg megfojtson. Persze a dolgok gyorsan változnak. Lehet, hogy egy hét múlva már mindent megadok azért, hogy legyen valakim.
- Én mondom, csodabogarak ezek a tanárok. Komolyan, nem tudom, hogyan csinálják – csóválom meg a fejemet két falat között, amit utána egy korty vajsörrel öblítek le. Egy biztos, én soha, semmilyen körülmények között nem szeretnék rákényszerülni a tanításra. A saját magam és a gyerekek érdekében is. Azt hiszem nem állna jól nekem a dolog, és nem is hiszem, hogy igazán megfelelően át tudnám adni az anyagot.
Amikor az új diákokra terelődik a szó, egy picit elgondolkodom, mielőtt válaszolnék.
- Nem is tudom... Olyan furcsák. Nem értem, hogy miért vannak itt – A válaszom óvatos, de az nyilvánvalóan süt a szavaimból, akármennyire is próbálom elrejteni, hogy nyugtalanít a jelenlétük. Nem vagyok az a túlgondolós-fajta, aki minden mögött hátsó szándékot feltételez, de tényleg úgy érzem, hogy ők itt kívülállók. Irina, a Romanovna lány ugyan évfolyamtársam, de nem igazán kerültem vele eddig interakcióba. Megrázom a fejem, majd Minervára nézek. - Szerinted? Neked mi a véleményed? - Minnie mindig olyan jól értesült, hátha most is tud mondani valami okosságot. Az tény, hogy szinte tartok tőlük, de ezt betudom annak, hogy idegenek. Nem britek, nem egyek közülünk.
De ezek után rögtön kellemesebb vizekre evezünk, és a sokkal inkább rum mellé való történetbe kezd a prefekta. Érdeklődő arccal hallgatom, hogy a megfelelő helyen csodálkozó tekintettel ajándékozzam meg a mesemondót.
- Párizsba? Utánad ment Párizsba? Kitartó egy fazon – kúszik ismét mosoly az arcomra, majd inkább igyekszem csöndben maradni, hogy hagyjam érvényesülni meg nem szakított történet varázsát. Tekintetem elidőzik Minnie arcán, a félhomályban is kivehető a mosolya, és a szavai nem éppen arról árulkodnak, hogy nem tudná elképzelni azt a korábban említett komolyabb kapcsolatot. Amint az első felvonás végére ér, felnevetek. Szemeim előtt megjelenik a jelenet, amint Minnie éppen benyit a táskáját keresve a fürdőbe.
- Ha nem tudnám, hogy hihetek neked, azt mondanám, csak kitaláltad az egész történetet – csóválom meg a fejem ismét, majd újabbat húzok az üvegből, hogy aztán törökülésbe fonva lábaimat pillantsak ismét Minerva arcába. - Kíváncsian várom a folytatást! - ösztönzöm további mesélésre a háztársamat, miközben egy újabb sütit veszek a dobozból, kicsit Minnie felé tolva azt bátorítólag, hogy vegyen még nyugodtan.

s w e a t h e r w e a t h e r

(http://66.media.tumblr.com/4248f288d4dce9e30cb54dcde241d018/tumblr_n43a4ovOSO1rbu5nxo1_500.jpg)

Pandora Fraser

   - Na és van kedvenced..? Bármelyik értelmezésben. - kacsintok sokat sejtetően, mert hát persze sejthető, mit értettem alatta. Alycia múltkori kinyilatkoztatása után, meg az alapján, hogy Dakota hirtelen milyen jó lett rúnaismeretből, nincsenek kétségeim arról, hogy az új tanári kar azért nem szerepel olyan rosszul a diákok körében, főleg ami az inspirációt illeti.
   - Jóban vagyok az egyikükkel.. hát, mondjuk, hogy a világirodalom egyik legrosszabb bemutatkozása kötődik a nevéhez, de ez végül is a Roxfort, nem a való élet, úgyhogy úgy gondoltam, ha teljesen bolond, akkor is beleillik a képbe. Nem értem, miért csinálja mindenki ugyanazt, amit tavaly, csak most a külföldi diákokkal.. - fújok néhány helytelenítő kört, aztán még melegében rajtuk át egy csóvát - Kedvelem Ristiaant, a többieket nem ismerem, de sajnálom, hogy így ismerték meg az iskolánkat.
   Nem mintha úgy gondolnám, hogy nem szolgáltak rá a kevéssé népszerű pozíciójukra, de mi sem könnyítettük meg az életüket, sőt. Olyan pletykák terjedtek róluk, amelyek becsületére váltak volna egy ambiciózusabb sötét varázslónak, és ezen az eredményeik, vagy a szóba elegyedésre tett kísérleteik sem segítettek sokat - idegenek voltak, néhányan zárkózottak, de nem tettek semmi olyat, ami miatt ezt veszélyként kellene értelmeznünk.
   - Hmm, na akkor az első témával vissza is kanyarodok a mostanihoz: tudod, mikor találkoztam legközelebb a gitárossal...? - könyökölök fel, mert jön a történet meglehetősen pikáns vonulata - Nem ismerős véletlenül a kép..?
   Némi ügyetlenkedéssel, és az alvó reflexek ébresztgetésével kihámozom az egyik zsebemből az összehajtott képet, majd Pandora felé dobom a pokrócon. Adná magát a kérdés, hogy miért cipelem magammal, hogy a dramaturgia megfelelő pontján prezentálhassam, de nem hallottam kérdést, úgyhogy nem is igyekszem megválaszolni. Tudom, hogy eljön továbbá a pillanat, amikor a húgom is összerakja az egyenletet, és a legkevésbé sem lesz tőle boldog, de ez már egy eldöntött sor dominó, épp csak az utolsó nem hasalt még a földre.

   A kép őt ábrázolja a pubban, féloldalasan pillant a kamerába, és sugárzik róla, hogy mennyire élvezi a saját szabályait, a saját világát. A legnagyobb dolgok mindig spontán módon kezdődnek, és igazán nem tudhattam a borzalmas jóslási képességeim hiányában, hogy hová vezet majd a kattogásom.
   - Párizs után ott volt az unokabátyám bálszervezésénél is.. Tényleg, ott voltál végül, csak elkerültük egymást...? És akkor még mindig nem gyanakodtam, csak kiélveztem, hogy próbálnak diszkréten veszekedni egy csésze tea felett, és csak mérsékelten kitekerni a másik nyakát a sütike felett. - nosztalgiázom széles vigyorral - És amikor lementünk hétvégére a nagyszüleimhez vidékre, váratlanul felbukkant az ottani fesztiválon..! Szóval Willow mindig megtalálta a legváratlanabb pillanatokat arra, hogy megjelenjen a semmiből, megint elkápráztasson, felrázza a világot, aztán eltűnjön. Néha azt képzelem még mindig, hogy nem is létezik, csak én találtam ki, de aztán eszembe jut, hogy együtt szöktünk meg a nagyszüleim házából egy indán, hogy még sosem utazott metrón és fogalma sem volt, mit fogok csinálni ott vele, megtalálom a kalapját a ládámban... De most már itt van, és minden nap láthatom. És tudod, a legkevesebbet sem vesztette a varázserejéből.. csak egyre több lesz belőle. Nem tudom, mi ez.. de... áh, te mit gondolsz? Mutass utat az éjszakában, ami néha tudok lenni.

1998. szeptember vége felé

(https://66.media.tumblr.com/000eae79a3f756e19ed978eda33958a7/tumblr_nzkty841Yq1u7gnm9o1_500.gif)

Minerva Balmoral

- Hm, hm… kifejezetten megkedveltem a rúnaismeretet. Mindenféle értelmezésben - forgatom meg a szemeimet. Az tény, hogy ezen esetben tényleg elkezdtek nagyon érdekelni a különféle rúnák, de meg kell jegyeznem, hogy a fiatal Quinton órájára minden diáklány kitörő lelkesedéssel siet, és habár nem áll hozzám túl közel ez a tinilányos lelkesedés, aztért meg kell hagyni, hogy a rúnatan professzor még az én figyelmemet is felkeltette egy egészen kicsit.
Ami az új diákokat illeti, eddig nem sokat foglalkoztam velük és most is, csak addig terjed a kapacitásom, hogy kinyögök rájuk egy furát. Azonban Minnie szavai elgondolkodtatnak. Tényleg ennyire kirekesztőek lennénk? Elszégyellem magam, hogy tulajdonképpen meg sem próbáltam megismerni őket, máris jelzőket aggatok rájuk. Elvégre ők is csak gyerekek. Ugyanolyan diákok, mint mi, mint én. Kicsit elhúzom a számat, ahogy válaszolok.
- Lehet, hogy van valami abban, amit mondasz - motyogom halkan, megvonva a vállam, és egy újabb süti után nyúlok. Talán jobb is, ha befogom a számat, mielőtt még valakit megítélnék ismeretlenül.
Azt sejtettem, hogy Minnie története érdekes lesz meg fordulatos és biztosan nem fogunk unatkozni, de amint felém dobja a képet, én köpni-nyelni nem tudok, minek következtében rögtön félre is nyelem az éppen gyomorba induló falatot. Pár percnyi köhögőkoncert után könnybe lábadt szemekkel nézek fel a prefekta arcába. Na, félreértés ne essék nem a történeten hatódtam meg, csupán levegőhiányban szenvedtem. Iszok gyorsan egy korty vajsört, hogy leöblítsem a maradékot a torkomból.
- Ez.. Ez Fawcett. Vagy rátaláltál a titkos ikertestvérére? - meredek rá elkerekedett szemekkel, amint kezembe véve jobban szemügyre veszem a képet. Szemöldökömet ráncolva húzom közelebb az orromhoz, mert nincs itt akkora fény, és hátha tévedek. De nem, ez bizony a professzor úr. Egyre növekvő kíváncsisággal pillantok fel.
- Igen, ott voltam, ha jól rémlik éppen igyekeztem elkerülni mindenféle társaságot, nem voltam túl szociális hangulatomban. Úgyhogy nem csoda, ha nem futottunk össze, valószínűleg egy oszlop, bokor, váza vagy egyéb dísztárgy mögött bujkáltam, hogy ne kelljen szóba elegyednem senkivel - nevetek fel kínomban beletúrva a hajamba. Nem mintha nem lett volna jó parti, de igazából azt sem tudom miért mentem el, nem voltam túlzottan odavaló. Szerencsémre a mesélőm tovább is halad az eseményekkel, így arrébb evezgethetünk a báli témáról.
- Öhm, hogy mi? Egy indán? Megszöktetek egy indán? - nevetem el magam ismét, mert határtalan képzelőerőm rögtön elém vetíti, amint ez a páros egy indán mászik kifelé az ablakból, hogy megszökjön a nagyszülőktől.
- Hogy én mit gondolok? - kérdezek vissza ismét szép nagyra meredő szemekkel. - Nos, az előbb, mintha azt mondtad volna, hogy nem tudod elképzelni, hogy komoly kapcsolatba kerülj bárkivel is. De ez… - kezeimmel teszek egy kört a levegőben visszautalva az egész történetre. - .. úgy tűnik ez kezd komoly lenni. Vagy tévedek? - nem vagyok biztos magamban. Nem vagyok biztos semmiben; nem tudhatom, hogy Minnie-ben egészen pontosan mi játszódik le és hogyan. Én csak látom a szétterülő vigyorát, a nosztalgikus mosolyát, és még a sötétben is látni vélem a szeme csillanását, amikor Willow-ról beszél.
- Na, de van még tovább is? Esetleg második felvonás? - nézek rá ismét kérdő tekintettel, ösztönözve őt a folytatásra, hátha attól könnyebb lesz, hátha beszéd közben megtalálja az utat az éjszakában. Bár mint a bálos eset is mutatja, nem feltétlen nekem kéne tanácsokat osztogatnom emberi kapcsolatok témában, inkább én szorulnék segítségre.

- Miss Everfen -

Minerva McGalagony sosem kívánta az igazgatói pozíciót. Sosem ejtette rabul a hatalom mivolta mivel jól képzett boszorkányként nagyon is jól tudta mi fán terem az. Mindennek ára van s egyben következménye. Van hogy az kedves a szívnek, van hogy igazán véresen fájdalmas. Akárhogy is a hatalom csalfa dolog mely még a legjobbakat is pellengérre állítja. Dumbledore professzor páratlan diplomáciai érzéke igazán hasznosnak bizonyult ezen poszt betöltésére. Minevra sosem firtatta az egykor volt igazgató példátlan tulajdonságait, sőt, ő volt az elsők közt kik rögvest felismerték Albus rátermettségét. Kitartása mellett csak talán a lojalitása vetekedett az egykori félhold szemüveget viselő mágusnak, melyet már csak az abszolút makacssága szárnyalt túl. Nos, meg kell hagyni maga a professzor asszony is makacs tudott lenni ha kellett. Talán még kitartónak is nevezhette magát lojálisnak pedig... hát nem ő állt ki elsők között az iskola védelmében? Persze ettől még nem érzi magát igazán rátermettnek a feladatra, azok után sem hogy közel több mint fél éve tölti azt be. Valahol néha minden kisiklani látszik határozottan szorított ujjai közül és ebbe talán a reinkarnálódás szerepe mint olyan játszik közre. Mert hát lássuk be, bizony nehéz egy háborús övezetből virágzó élőflórát létrehozni. Olyan mintha a semmiből akarna az ember várat építeni. No de ott a mágia. A mágia mindig gyógyír tud lenni ha valaki hagyja hogy igazán az övé legyen. Minden jó mágus csak akkor remekel igazán ha nemcsak megérti de el is fogadja azt, mely körülveszi. Sóhajtva hagyja is a papírhalmokat és indul sétára. Ritka alkalmak egyike mikor úgy dönt felveszi azt a régi egykorvolt énjét, mely a folyosókon járőrözik. Annak idején árgus szemmel leste a kihágó lurkókat, vagy az éppen szertelen szellemeket tanította móresre. Ó Hóborocot hányszor de hányszor kellett megleckéztetnie! Igazából talán ezt sajnálja nagyon. Azt a fajta szabad szellemű egyszerű tanári létet mikor csak a prefektusi feladatokat kellett kiosztania, a saját házának diákjait kellett büntető munkára küldenie vagy éppen Frics úrral kellett egyezkednie hogy legyen olyan kedves és ne a hüvelykujjuknál fogva lógassa már ki a griffendéles diákjait (többek között a Weasley ikreket) a csillagvizsgáló tornyából. Ezek az idők azonban gyorsan tovaillantak s helyettük a csupa bürokratikus tárgyalás vette át a mindennapjait. Egyeztetni a Mágiaügyi Miniszterrel, sajtótájékoztatókat tartani, külföldi konferenciákon részt venni, képviselni a brit varázslótársadalom egyik legnívósabb intézményét... Csupa csupa olyan dolog melyet nemhogy a háta közepére de még a legádázabb ellenségének életébe sem kívánna. Talán a nosztalgia viszi el az udvaron épp arrafelé, ahol anno az egykori irodájából nyílt a kilátás. Onnan látta meg annak idején Pottert, amint a Wood által magasra ívelt kviddicslabdával bravúrozott. Mikor is volt? Több mint hét éve már...
Ajkai szeglete megrándul ahogy a kis kerek szemüveges pufók arcú de vézna kölyökre gondol. Milyen cingár is volt akkoriban és mennyire odavolt érte Dumbledore!
Már épp úgy döntene ideje abbahagyni a nosztalgiázást mert még a végén a párafelhő a szemén többé válik és az igen kellemetlen főleg így, hogy még egy két bámészkodó diák is itt van. Igazából fel sem tűnne neki ha nem botlana majdnem bele. Egy 'ópardon' siklik ki a száján, majd rá is ripakodik az egyik szőke copfos kis hugrabugosra.
- Mit csinál itt Miss Harwey? Menjen az órájára...
A kislány nagy sokára emeli rá kékesszürke íriszeit majd végül csak visszapillant a torony irányába. McGalagony követi a tekintetével és a vér is megfagy a következő másodpercben az elé táruló látványtól. Az egyik diák kint ül a mellvéden s közte nincs más csak üres levegő egészen a talajszintig.
- Szentséges Merlin! Azonnal menjen a tanórájára Evelyn! Ez nem holmi bámészmulatság!
A kislány kissé duzzogva nyitná a száját de az igazgatónő összeszoruló ajkainak látványa talán meggyőzi hogy tényleg jobb ha tovasiet. Vállat von azért cinikusan, mert hát azért valószínű érdekelte volna hogyan ugrik le az egyik diáktársa és zuhan közel száz métert az iskola egyik legmagasabb pontjáról. Minerva ezt már nem érzékeli mivel a suhogó bársonyzöld talárja belső zsebéből (amitől azóta sem volt hajlandó megválni) veszi elő a pálcáját hogy a torkához tartva immár felerősödött orgánummal harsogja el magát.
- MISS EVERFEN! MÉGIS MIT KÉPZEL MAGA MIT CSINÁL OTT? AZONNAL MÁSSZON VISSZA KISASSZONY! KÉT PERC ÉS ÉN IS FELMEGYEK!
Ezzel pedig sarkon fordul és mint a szélvihar iramodik meg korát megszégyenítő gyorsasággal az említett toronyba. Nem foglalkozik a hangjára felfigyelő és összecsődülő diákságra, utat így is úgy is adnak neki. Még szép hogy adnak, hisz ő maga most a rend és a fegyelem. A roxfort igazgatónője.

Összerezzenek a hirtelen hangra, és eltart pár másodpercig értelmezni, az alattam lévő udvarról jön. Nem gondoltam volna, hogy ilyen messziről is ilyen hangerővel hallatszon, bár egyértelműen egy sonorus erősíti fel.
Na igen, ezzel nem számoltam, hogy lentről meglátnak, legalábbis azt, hogy itt ül valaki. De a hang elég könnyen fölismerhető gazdáját tekintve talán nem is meglepő, hogy ő személyre pontosan is felismert. Vagy lehet, hogy de, számoltam, valahol tudat alatt? Hogy így legalább valaki, bárki észreveszi, hogy van velem valami? Esetleg valaki olyan, aki tenne is bármit, mert aki eddig észrevette, vagy indifferens, vagy fél tenni bármit? Mint valószínűleg Edwin, aki tesó, tesó, de továbbra is idegenek vagyunk annyira, hogy hiába mondott bármit a vonaton még, ő se tud úgy tenni a semmiből hirtelen, mint ha a lassan tizennégy éve mindvégig a húga lettem volna, így a szomorú valóság az marad, hogy még mindig pont ugyanolyan idegenek vagyunk? Egy idegenért meg miért is fáradjon az ember, ugye.
Eskü nem direkt volt, ha számoltam is volna vele.
Nem mozdulok az ülőhelyemről, minek. Véletlen úgyse fogok leesni innen, tudom én mit csinálok. Válaszolni meg nincs értelme úgyse, az én hangomat nem vinné le odáig a szél. Úgyhogy csak hagyom telni az időt, ameddig az igazgatónő fel nem ér. Mondjuk bármi más esetben is pont ugyanezt csináltam volna ugyanezalatt az idő alatt. Valószínűleg órákig még.
-Pontot vonni meg büntetőmunkát kiszabni jött? Gondolja, hogy van értelme, lehet rám hatni még vele?- kérdezem távolba révedő hangon, ahogy hallom felérni a hátam mögött. Vagy valakit, bár ha egész véletlen nem is McGalagony lenne, valószínűleg valami másik tanár, és pont ugyanúgy működne a kérdés.
Magamtól nem tervezek visszamászni, bár kinézem belőle, hogy levegyen innen bárhogy, valószínűleg egyetlen pálcaintéssel. Nem próbálok bármit tenni ez ellen, de ha látnám értelmét se hiszem, hogy sokat érne próbálkozni, Minerva kiba' McGalagony áll mögöttem, mit is tudnék tenni ellene, ha akarnék?
-Gondolja, hogy... segít az? ...Bármin? ...Rajtam?- A hangom lemondóan elhal a végére.

- Miss Everfen -

Az igazgatónő tekintélyt parancsoló alakja könnyen segít az összecsődült tömeg hamarjában való átszelésében. A talár hangos csapkodással kíséri végig, melyet csak a riadt felé reppenő szemek és halk elfojtott llegzetvételek fennakadása akaszt meg. Az egyik kolléga még a nagyteremnél próbálja megakasztani valami rendkívül fontos ügyben, ami biztosan semmiképp nem tűrhetne halasztást ám mielőtt részletesebben belekezdhetne az illető Minevra rögvest felemeli a kezét belefojtva a szó.
- Ne most! Jöjjön az irodámba egy óra múlva!
Hangja acélosan pattan s mire bárki kettőt pislog már ott sincs mert a lépcsőkön igyekszik felfelé hogy elérje a tornyot ahol a diákja épp valami olyasmit készül tenni mit maga sem tud vagy éppen ért egészen pontosan. Hát igen, a háború után sok lelkileg sérült gyermek fogadta hatalomra kerülését akikkel igenis foglalkozni kell. Mindenki másképp tudja feldolgozni a veszteségeit, a gyász meg nem segít igazán senkinek sem. Az iskolapszichológus egyedül bajlódik noha alkalmasint Madame Pomfrey is besegít. Igaz Poppy kedves lelkületű de elég határozott egyéniség, így csak kevesen értenek szót vele. Többek Hagrid morcongós stílusával megelégednek, de a többség mégis csak Dobrev nyakába szakad. És miután ő is egy ember véges fogadóórával és még inkább idővel, így még maga az igazgatónő is kénytelen alkamankénti kihallgatásokat adni a diákoknak. Na nem mintha ez ínyére lenne, ilyenkor mindig egyszerre érzi magát annak a régi McGalagony professzornak, aki házvezetőtanárként látta el a feladatkörét. Sőt... néha még Dumbledore jóságos hangja is megcsendül a fülébe, biztatva őt; jól van Minerva, így kell ezt csinálni!
Ostoba vénasszonynak érzi hogy amint felér a legfelső szintre és a szél keze megérinti arcát mintha egy pillanatra valóban érezné Albus hangját....
Lehunyja a szemeit és megrázza a fejét, mintha csak ez a mozdulatsor segítene neki hogy újból tisztán lásson és visszarángassa őt a valóságba. Annak is a jól ismert kegyetlen változatába, ahol nincs már a félhold szemüveges kollégája és ő a felelős egy egész iskola életéért. Most pedig az egyik diákjáéért.
-Pontot vonni meg büntetőmunkát kiszabni jött? Gondolja, hogy van értelme, lehet rám hatni még vele?
Megütközve torpan meg hallva a vékony hangot, mely egyszerre dühös s ellenálló ám mégis csalódott és szomorú. És ennyi elég hogy az amúgy szigorúnak hitt nő megenyhüljön.
- Ugyan dehogy! Ha kiszabnám képes lenne leugrani a párkányról csak hogy ne kelljen Mr. Fricsnek pucolnia a serlegkészletet! Nem-nem Miss Everfen, nem célom a Hugrabug ház előkelő helyét sem visszavetnem a pontversenyben.
Hangja ugyan szigorú mégis megbújik benne némi gyengéd vonulat, melyet a gyermek kiérezhet ha jobban odafigyel. Minden esetre a helyzet abszurdsága hogy egy párkánynak beszél és egy háttal ülő kislánynak zavarja őt. Nem akarja önkezével becitálni onnan, mert milyen nevelő célzat lenne az? Hasztalan. A pálcahasználat ugyan elegáns megoldás lenne de szintén csak félsiker. Most nem a leckéztetés az elsődleges feladat hanem a gyermek felismerése és rádöbbenése a tényekre; egy hajszál választja el a megsemmisüléstől. Bármily nagy is a gond nem éri meg ezt az áldozatot. Persze ezt idős fejjel könnyű mondani... mennyire könnyű....
- Nem vélem úgy hogy segítene. Inkább csak célra vezetne. Tudja kisasszony néha célszerű megállni egy pillanatra és feleszmélni mit is csinálunk és miért is csináljuk azt. Ajánlom hogy maga is tegye meg ezt. Vesse fel magának a kérdést, miért is nem néz rám ha önhöz beszélek? És miért is ül épp a szakadék szélén és lógatja bele a lábát?

-Ó, higyje el, ha leugrani jöttem volna, már rég nem lennék itt.- Itt, mint a toronyban. Itt, mint a mellvéden ülve. És persze itt, mint ezen a világon. Kivéve a talán még felismerhető maradékot, ami meg pont olyan irreleváns, mint amilyennek jelenleg igazából mindent az ég világon érzek. Akkor persze hirtelen mindenkit elkezdenék érdekelni, de már mindegy lenne, mert én ugyan itt nem maradnék az univerzum elkerülhetetlen lezárulásáig - vagy még utána is? - csak azért, hogy lássam, milyen arcot vág az iskolányi idegen, aminek a nagyrésze max hat évig lesz még itt, és talán nyolcvan-százig életben, aztán megy tovább. Meg se kell kérdezni azt az idegesítő vécésszellemet, megéri-e, anélkül is rinyálja már hatvan év után is, hogy nem, bárkinek, aki véletlen rátalál sürgősebb dolga helyett.
-Legfeljebb bojkottálnám meg nem jelenéssel az egészet annak fényében, hogy minden eddigi büntetésem sincs egyensúlyban azzal, az iskoláért mennyit tettem elismeretlenül, amiért csak még további büntetőmunkát kapnék valószínűleg, de inkább bele se lovallom magam ebbe, mert megegyeztünk, hogy a Salamander-téma egyelőre el van rendezve.- Az egy másik kérdés, hogy ezzel már bele is lovalltam magam megint. Megpróbálok kilovallni belőle.
-Milyen célra? Hogy mégkiljebb ábránduljak nem csak az értelmetlen pont-, de az igazságtalanul kezelt büntetőmunka rendszerükből is?- Tessék, hátrafordultam, had örüljön. Meg láthassa a szememben, hogy teljesen jó helyen van az előrefele bámulva is. A magaslati levegőt nem tudja leszúrni.
-Mért, miért?- kérdezem, miközben visszafordulok előre, és remélem, hogy csak Lancaster specialitása az ő véleményéről szóló kérdés válasza alól az enyémről kérdezéssel bújni ki. Okkal kérdezek dolgokat.
Jó kérdés egyébként. Miért nem látom annyi értelmét érdeklődés mutatásának, hogy megforduljak, ha hozzám beszélnek. Miért nem látom értelmét annak, hogy bármi iránt érdeklődést mutassak? Miért abrándultam ki a világból? Régen - régen? Még két-három hete is bőven - nem ilyen voltam. Miért pont itt ülök egyedül, ha ismerem a Szükség Szobáját, tökéletes helyet adna ahhoz, hogy egyedül lehessek zavartalanul, ha azért keresem meg. Miért itt, ahol mindenki látja annyira, hogy szólhasson egy tanárnak, hogy ül itt valaki? És mégegyszer, miért nem érdekel ez annyira, hogy a végérejárjak?
-Mert itt békénhagynak, ha egyedül akarok lenni. Féltik annyira az illúzió kis házpontjaikat, hogy ne jöjjenek utánam a tilosba zargatni, és elég magasan vagyok, hogy ne hallatszon el idáig az idegesítő vidám zsivajuk.- Mint ha én nem idegesítő vidám zsivaj lettem volna egész mostanábanig. -Ne aggódjon, nem esek le véletlen. Szeptember óta egy ennél borulékonyabb rúdról hadonászok ötkilós buzogánnyal engem célzó ágyúgolyók után, onnan se szokásom leesni. És direkt se fogok leesni. Minek? Nincs senkim, akit érdeklek annyira, hogy elkapjon...

- Miss Everfen -

-Ó, higyje el, ha leugrani jöttem volna, már rég nem lennék itt.
Van valami olyan erőteljes keserűség a kislány szavaiban, mit a porfesszorasszony nem érzékel sértésnek. Sokkalta inkább az együttérzést váltja ki belőle. Igazából nem érti. Ha a gyermek nem a halállal akar épp farkasszemet nézni akkor mégis miért választotta a magány ezen formáját? Tény, a birtok nagy és még így is belebotolhat olyan emberbe, kit nem szeretne látni, de Minerva rudja jól, a diákok kellően szemfülesek alkalomadtán. Könnyen el tudják magukat szeparálni ha akarják. A kérdés csak az mennyire akarják?
- Legfeljebb bojkottálnám meg nem jelenéssel az egészet annak fényében, hogy minden eddigi büntetésem sincs egyensúlyban azzal, az iskoláért mennyit tettem elismeretlenül, amiért csak még további büntetőmunkát kapnék valószínűleg, de inkább bele se lovallom magam ebbe, mert megegyeztünk, hogy a Salamander-téma egyelőre el van rendezve.
Arabella említésére a tanárnő rögvest visszatér a valóságba. Hirtelenjében nem éll össze a kép, miként is kerül szóba a Legendás Lények kissé szeleburdi tanára, aztán rádöbben hogy Miss Everfen is egyike volt az éjszakai kóborlók társaságának, akik találkoztak a vad kis csintalan lényekkel. Erre inkább nem is reagál csak összeszorítja a száját, minek következtében a ráncok még jobban formát öltenek. Hát igen, nincs ínyére a sok kihágás mit elkövetnek a diákok. Úgy tűnik Potter igazi divatot teremtett ezzel, de persze az még Dumbledore korszaka volt... McGalagonynak nem célja kivételezni, bármennyire is kedves legyen szívének a diák. Mint most mondjuk Everfen.
-...itt békénhagynak, ha egyedül akarok lenni. Féltik annyira az illúzió kis házpontjaikat, hogy ne jöjjenek utánam a tilosba zargatni, és elég magasan vagyok, hogy ne hallatszon el idáig az idegesítő vidám zsivajuk.
- Ugyan Miss Everfen, ne legyen ennyire dramatikus. Tudott volna jobb helyet találni ha akar. Vallja csak be hogy keresi maga is a veszélyt. Valahol ez érthető is annak tükrében amiken keresztülmentünk múlt évben, de...
-Ne aggódjon, nem esek le véletlen. Szeptember óta egy ennél borulékonyabb rúdról hadonászok ötkilós buzogánnyal engem célzó ágyúgolyók után, onnan se szokásom leesni. És direkt se fogok leesni. Minek? Nincs senkim, akit érdeklek annyira, hogy elkapjon...
A lány szavai az elevenébe vágnak. De hiába az ígéretek. Szinte üresen csengenek ha ott marad ahol. Márpedig a lány nem mozdul, mindössze tovább folytatja a látkép bámulását. Nos, igen, az iskola körüli panoráma fenséges. A skót hegyek, a tó a tiszta égbolt... bámulatos. Valóban élvezetes lehet elmélázni, de nem akkor ha az ember lelkét ilyen mértékben nyomja a szomorúság.
- Nos valóban bámulatos eredményeket produkál a kviddicsmérkőzések alatt, Merel. - ismeri el az igazgató a lány teljesítményét. Noha a szíve a griffendél házé nem titok hogy a hugrabugos diákok sorsát is szívügyeként viseli. A sötét szemű lányka pedig talán épp az árvasága na meg a nagy szája miatt vívta ki a figyelmét. Valahol kissé egykor volt önmagára emlékezteti. Tehetséges boszorkány ki keresi a helyét, egyszerre nyitott mégis zárkózott. Talán senki nem tud hozzá közel férkőzni igazán. A szavai legalábbis erről árulkodnak.
[color=seagreen- Viszont kétségbe kell vonnom az állítását, kisasszony. Biztosan akad olyan, akinek hiányozna. A társainak a házában. A barátainak. A tanárainak. Egyetlen szerelem sem érdemli meg hogy ennyire elhagyja magát, bármennyire is mély volt. [/color]
Egy lépéssel közeledik csak hogy a lány érezze nem viccel mindezzel. Akarja hogy rá figyeljen.
- Maga még fiatal Miss Everfen, tehetséges. Kicifrázhatja az illető arcát a kviddicsütőjével. - somolyodik el majd torokköszörül. - Ühm, persze ezt a tippet nem tőlem kapta. - közli magától értetődően félig lehunyt szemmel miközben kezével hárító mozdulatot tesz. Fél perc csend telepszik rájuk, s csak aztán szólal meg némi élel a hangjában.
- Jöjjön be onnan ha már nem célja fejest ugrani, az igazgatói irodámban megbeszéljük a részleteket. Ráférne magára egy kellemes meleg töklé, csodálom hogy nem fagyott már a párkányhoz egy az egyben!

-Tudja, én min mentem keresztül az elmúlt évben? Fogalma sincs...- vágok közbe, megszakítva a tanerő mondatát. Megfordul a fejemben azt részletezni, de végül más vonalon visz a mondatom, és a folyamat helyett a konklúziót fejtem ki végül, mellékletként a fizikai egyensúlyom megerősítésével. A lelkit meg, mint láthatjuk...
Na mindegy, úgyis felmerül még majd kismilliószor a kérdéskör, mielőtt végetér a nap. Amúgy lehet. Talán tényleg keresem a veszélyt. Talán valami tudatalatti indokból. Talán annyira lemondtam már mindenről, annyira úgy érzem, hogy úgyis mindegy, hogy dacból és szórakozásból kekeckedek az életveszéllyel. Félelmet természetes úton úgyse nagyon érzek, ha denethorok nem indukálják, nincs ami elrettentsen.
-Ugye tudja, hogy a kviddics igazából kiba...lettozottul nem releváns ide?- Nyomatékosításként még megint hátrafordulni is veszem a fáradságot. Az üresség felé bökök. -Csak rámutattam, ennél az csak veszélyesebb lenne. Éppenséggel Salamander is csak legfeljebb érintőlegesen releváns...
De eddig tartottam, itt megint lemondóan előrefordulok a mélybe bámulni. Még az is csak utólag jut el a tudatomig, hogy keresztnéven szólított meg. Hallom, hogy közelebb lép, de miután elismertem ennek tényét, hova fáradjak még? Úgyis tudjuk mindketten, hogy figyelek rá közben, nem pont fölösleges fölösleges köröket futni onnantól?
-Ó, persze! Ha nem lennék, hirtelen mindenkinek elkezdenék hiányozni! Hirtelen mindenkit elkezdenék érdekelni, hirtelen mindenki észrevenne. Hogy voltam! Azt mondja, le kéne ugranom, hogy észrevegyenek? Nyugi, tudom, hogy nem azt mondja, de ...szóval érti.
Az ötleten, illetve az azt követő szabadkozáson, hogy nem tőle hallottam, még én is elnevetem magam. Illetve, futja egy gyenge félmosoly mellett rövid kilégzésre, nem hiszem, hogy a nevetés fogalmát ez kielégítené.
-Náh, ez a legkézenfekvőbb ötlet, ha nem varázslatra akarok gondolni. Igazából nem az a bajom... vagyis nem csak...
Az ezt követő szünet még csak pár másodperc, de innen a gondolataim közül tűnik annyinak, mint a következő tényleg lesz.
-Maga járt már az én cipőmben? Az addig természetesnek vett űr helyére halmozták már el több reménnyel, mint amennyiről el tudta volna képzelni, hogy összesen létezik a világban, csak azért, hogy onnantól csak apránként az összeset elvegyék magától? Aztán az utolsó darabnál, amibe már kétségbeesetten kapaszkodna, cserébe belé is rúgjanak még, miközben kitépik a kezéből? Hogy az üresség mellé, amiről mostmár tudja, mekkora egész világ lehetne a helyén, csak az elárultság és cserbenhagyottság maradjon? Maga nem hagyná el magát pont ugyanígy?
Aztán következik a tényleg is hosszú hallgatás. Ezt most McGalagony szakítja meg.
-Ha figyelt volna rám, én elmondtam, hogy végig nem volt célom fejest ugrani.- A hangom vádló, talán csalódott.
De meglátjuk, igazán figyel-e. Lassan széttárva felemelem a karjaimat, mint ha a természet élményével próbálnék betelni, bár a fejemen keresztül nem látszik, az arcom végtelen nyugalmat és békét ölt magára, ahogy még egyszer teleszívom a tüdőmet a magaslati levegővel...
Aztán borulok.
Hátrafele, hülye azért nem vagyok. A fejem is előreszegem közben, hogy az egy talán méter múlva érkező padló ne verjen tarkón, de aztán őszintén arra számítok, hogy a torony köve kap el, aztán pár másodperc kétségbeesés, mielőtt a tüdőmbe visszatér a kiszorult levegő. Talán kétségbeesés nem is lesz, mert ismerem, most számítok is rá, és tudom, hogy pár másodperc után helyreáll. Estem már nagyobbat edzésen.
Ez most kísérlet. Bizalompróba.

- Miss Everfen -

Minerva McGalagonynak sosem volt erőssége, ha egy nebuló szemtelenségen érését látta. Ekkor rendszerint móresre tanította és kiokította az illem tanrendjére. Hogy miért? Mert a társadalom jogos elvárása. Végtére is már rég letűntünk a neandervölgyi szintjéről és messzemenőkig elhagytuk a középkori szokásokat is. Már nem kőbaltával ütlegelünk és a varázslás tudománya is módszeresen fejlődik még a maga lassú menetében is. Miért is pont Merel Everfen lenne a kivétel? Miért ez a hugrabugos lányka úszná meg az alapos fejmosást, melyet érdemel? Történetesen hogy nem vágunk a másik szavába! Pláne nem egy tőle jóval idősebbébe. Főleg ha az illető a professzora, és még mellette csak úgy ráadásként az iskola igazgatója is. Ó, nem, igenis Minerva elvárja a maximális illemet ugyanúgy, ahogyan ő megadja mindenkinek. Kevés kivétel van mikor nem, de annak nyomós oka van. Ez itt minden csak nem helyt álló. Össze is vonja szemöldökét, minek hatására a ráncok elmélyülnek arcán de csak egy rosszalló torokköszörülésig jut. Úgy véli talán ez is elég, mert... hát azért a kislány mégis csak a szakadék szélén egyensúlyoz. Ráér az igazgatói irodában is közölnie hogy hova tegye akkor a szájállását ha ő beszél. Cserébe mindössze elsomolyodik a káromkodás frappáns kikerülésén. Nem is olyan buta ez a gyermek, ha úgy vesszük. Humora az van, ami ritka ezeknél a többnyire megtört gyerekeknél. Pedig tudja ő jól mennyire fontos ez. Albus még idős korába is megmaradt az a szertelen gyermeteg lélek, ki imádta a csínytevéseket. És még a maga módját Piton is humorosnak számított., bár ő többször volt kényesen nyájas, na meg mellé arrogáns semmint igazán vicces.
-Ó, persze! Ha nem lennék, hirtelen mindenkinek elkezdenék hiányozni! Hirtelen mindenkit elkezdenék érdekelni, hirtelen mindenki észrevenne. Hogy voltam! Azt mondja, le kéne ugranom, hogy észrevegyenek? Nyugi, tudom, hogy nem azt mondja, de ...szóval érti.
- Értem. - bólint aprót, bár ezt a gyerek nem láthatja. - Nagyon is értem a gondolatait Ms. Everfen. Csakhogy az hogy leugrik semmit nem old meg. Ha figyelemhiánya van javaslom beszéljen az iskolapszichológussal. Mr. Dobrev biztosan szívesen trécselne magával a rendelési idején kívül is... na meg, itt vagyok én.
Sután tárja szét karját, ujjai hosszúak és csontosak de nyitott tenyérrel felfelé jelzik, hogy ő valóban itt áll és várja hogy a másik megnyíljon előtte. Amihez elsőre persze az kell, hogy lekászálódjon onnan ahol gubbaszt, mert addig mindennemű próbálkozás elég nehéz lesz.
- Maga járt már az én cipőmben? Az addig természetesnek vett űr helyére halmozták már el több reménnyel, mint amennyiről el tudta volna képzelni, hogy összesen létezik a világban, csak azért, hogy onnantól csak apránként az összeset elvegyék magától? Aztán az utolsó darabnál, amibe már kétségbeesetten kapaszkodna, cserébe belé is rúgjanak még, miközben kitépik a kezéből? Hogy az üresség mellé, amiről mostmár tudja, mekkora egész világ lehetne a helyén, csak az elárultság és cserbenhagyottság maradjon? Maga nem hagyná el magát pont ugyanígy?
Valahol az a nyers szomorúság, mely árad és körülöleli őket, itt fent a csillagvizsgáló hideg levegőjében velőt rázóan fájdalmas. Már épp szóra nyitná a száját, mikor a lány letorkollja hogy ha figyelt volna, tudhatná...
- Ó valóban? Nos Everfen ez felettébb ér....
Ideje sincs végigmondani, mert a mozdulatsor olyan váratlanul következik be, hogy a percek töredékei sem adnak elég időt felkészülni. Ugyanis a lány mély levegőt vesz és elindul egy bizonyos szögben, hogy végül befelé a padlón landoljon. Igazából az igazgatónő jó reflexekkel van megáldva, de azért végtelenül gyorsnak sem mondható. A padló hamarabb fogja fel a lányt, mint hogy a pálcájával igét küldhetne, így az éles találkozás elkerülhetetlen. Közelebb lép felé és a sötét hajzuhatag között, mely elterül a földön, az arc is előbukkan. Felé hajolva pillant rá fél szemöldökét megemelve a szemüvege fölött.
- Remélem jól kiszórakozta magát a padlón. Igazán nagy segítséget tesz Fricsnek hogy az eheti padlópucolást megoldja neki. Nos amennyiben nem óhajt továbbra is a földön fetrengeni, kövessen!
Hangja kissé cinikusan nyers, de nem azért, mert haragudna, szimplán... nem szereti az ostobaságot. És hátra sem pillantva elindul az ajtó felé. Ott még megáll és megszólal.
- És hogy a kérdésére feleljek, nos igen. Voltam hasonló cipőben. A tapasztalatom szerint nem az emberek tesznek értékessé minket. Nem a tőlük való függés kell, hogy befolyásoljon hanem a saját önképe. Mert erősebb, mint hinné. Több, mint hinné és jobb, mint hinné. Hagyja kibontakozni ezt. Örüljön azoknak a lehetőségeknek, mik megadatnak, de ne ragaszkodjon semmihez és senkihez görcsösen. Az nem szül semmi más Merel, csakis fájdalmat.
Mély szívből jövő sóhajjal pillant vissza a hugrabugos diákra és a szemében megcsillan valami a sokéves magányból melyet mindig palástolni igyekszik. Lehetőleg mindig mindenki elől, minden körülmények között.

Szerencsére sikerül valahogy nem kérdeznem meg, hogy az az ember létezik-e még egyáltalán. Tudom, elméletileg van, de nem is hiszem, hogy láttam volna egész évben, esetleg leszámítva ilyen lakomákat, mint évnyitó vagy Halloween. Mondjuk az se lenne egy utolsó dolog, ha a házvezetőnk a rá bízott diákokkal is foglalkozna, nem csak a házpontok állásáig látna el, ha rólunk van szó. De nem, ehelyett ő is csak egy vak bólogatós kutya, aki bárkivel aktuálisan egyetért, aki épp jelen van, és erősebb akarata van nála. Vagy úgy nullánál. Ha ez egy tömegoszlatni akaró Prescott, neki van abszolút igaza, támogassuk erősítésként. Ha ez egy diák, aki csak a példa kedvéért épp abszolút igazságtalannak tartja azt az akciót, igen, persze, természetesen valóban igazságtalan és csúnya dolog volt, nem kellett volna. Erre az ürgére kéne feltekintenünk, hozzá fordulnunk bizalommal? Nem túl meggyőző. Ki más van még, akihez lehetne fordulni? És lehet-e hozzá tényleg is? De ha ennek adok hangot, az se visszajelzés, hanem szemtelenség lenne, úgyhogy jobb, hogy nem válaszoltam most. És akkor ott tartunk, hogy ha a diáknak van problémája, nem fordul vele a felnőttekhez, mert nem számít pozitív eredményre, nem látja úgy, hogy lenne esély rá.
Még a padlóban is jobban bízik.
A padló mindig ott lesz, ha esik, az elkapja, ha más nem. Mert engem más nem. Grimaszolok egy fájdalmasat, mert végül a levegő nem szorul ki belőlem, így csak annyi marad, hogy nyekkentem egyet. Leteszem a fejem, közben én vagyok az árgus figyelem megtestesülése. Nem kerülik el a figyelmemet a részletek.
McGalagony nem kapott el. Elengedhetném, hogy megleptem, és nem tudott ideérni, mire földetértem, de nem lépett ide sietve, még ha félútig jutva is. Nem látok rám emelt pálcát, ami mögött csak nem sikerüt végigmondani egy igét. Csak fölémlép, fölémtornyosul a szokásos száraz szigorával, és rosszall, mint ha csak szórakoznék. Egy dolog, ha nem érti, de miért érzem, hogy nem is próbálja megérteni az indokom a valljuk be, valóban különös cselekedetre. Csak érezteti, hogy így kilógok abból a tökéletes sütőformából, amit elvárna. Kérem, ez is válasz. Én elfogadom aként, ami.
Egy csalódott, szúrós pillantást én is adok cserébe. Csak mennyi jelem mutatott egész végig afelé, hogy én kiba...lettozottul nem szórakozni vagyok itt, nem azt próbálok?
-Értem.- Azzal a hangsúllyal, hogy a válasza mibenlétét nyugtázom, nem a szavakra felelek. Végül felkelek a földről, de megtorpanok a válaszára, amibe közben belekezd.
-Milyen önképem? A naív, ami be se fogadott semmit a világból, ami nem őt igazolta? Vagy ami látta, hogy nincs senki az életében, aki tényleg törődik is vele és igazán megérti, vagy nem árulja el aztán kegyetlenül? Örülnék én annak, ami megadatik, ha azok nem hagynának cserben vagy fordulnának egyenesen ellenem. Mim maradt még, ami megadatott? Hogy életben vagyok még, szigetként egy űr közepén?
De valami kiveszi a dac élét a hangomból. Valami a tekintetében. Csak a keserű része marad meg. És valami nem hagy elengedni a szempárt.

- Miss Everfen -

A gyermek visszafeleselése nem lepi meg az igazgatónőt. Hogy miért? Mert már a sok évnyi rutin belé ivódott és tudja, a fiatal lobbanékonyság mindegyik gyermek szívében ott él. A jó pedagógusnak, többek közt ő magának is, feladata ezt a tüzes lelkesedést, ezt a nyughatatlan erőt a helyes útra, a megfelelő mederbe terelni vagy jobbára a lehetőségekhez mérten irányítani. Ez persze sosem egyszerű feladat hisz ahány ember annyi féle gondolkodásból, annyi féle dac és akarat. Mondhatnánk hogy volt ezer meg egy alkalom mikor a professzorasszony a kisujjából kirázta a viselkedési normákat, és kezelte a gyermekeket, de mindig minden esetben ügyelt hogy tapintatos legyen. Nem célja sem megsérteni sem elidegeníteni magától a tanulókat. Van ki erősnek mutatja magát de a látszat sokszor csal. A legharsányabbak mögött bújik meg sokszor a leggyengébb lelkülettel megáldott egyén ki elnyomni igyekszik saját félelmét vagy hibáit. A konokok közt rejlik a félős vagy épp akaratgyenge. A tinédzserkor alapvetően nem egyszerű, már önmagában kihívás. Mint a tanulóknak mind a felnőtteknek, legyen az szülő, rokon vagy épp tanár. Ezek a gyermekek túl sok mindent éltek át. Nem elég a szerelmi kudarc, a hormonok tombolása még ott a háború okozta mérhetetlen kín és könnyáradat. Hisz mindenki elvesztett valamit, valakit... És az, ahogy Merel maga emlegeti fel hogy neki nem maradt más csak az élet... az igazgatónőből egy mély, fáradt sóhajt csal elő. Tekintetét evidensen nem szakítja el a gyermek íriszeitől, ahhoz túlságosan is intenzíven vibrálnak és válasza után keresnek. Mindössze vonásai ernyednek el, a szigorú arckifejezést átveszi egyfajta fásult ábrázat, mely a sok éves nyomás hatására formálódott tökéllyé.
- Más, Everfen, örülne ha azt mondhatná, életben van... -
Nem célja leszúrni a lányt, mindössze csak emlékeztetni, mennyire szerencsés. Hisz ő jól emlékszik a vidám pirospozsgás Levander Bwown-ra, ki házának tanulója volt. Igaz sokszor bóbiskolt az óráin de a vizsgákra rendszerint összekaparta magát. Az sem kerülte el a figyelmét hogy annak idején Mr. Weasley-vel mennyire közel kerültek egymáshoz, ezzel persze jó kis fejfáját okozva Fricsnek, majd talán még Umbridge-nek is... Ott van az emlékkép ahogy annak a lánynak is megnyugtatta a lelkét, hogy nem Ronald Weasleyből áll a világ mikor a könyvtár közepén elsírta neki magát bánatában. És most hol van ez a gyermek? Üveges tekintette mered immár a semmibe, mert az egyik halálfaló átka elérte. Igen, Everfen szerencsés lehet, mert ha Levander-t kérdeznék biztos élni akarna. Biztos nem siratná Weasleyt és biztos örülne egy új lehetőségnek... Nem bonyolult ez, sőt... nagyon egyszerű.
- Mi lenne ha azt értékelné amije van? Vegye számba szépen Merel. Mi minden van itt maga körül aminek hálát adhat. Ha akad ilyen dolog, akár egy is, akkor igenis fogja be a száját, hagyja abba a sipogást és kezdje el tényleg értékelni. Minden csak azon múlik hogyan állunk a dolgokhoz. Ha mindent kétkedve fogadunk, elutasítunk vagy utálunk, mert nem az, mit elképzeltünk semmi de semmi jó nem vár ránk. Tudom hogy nehéz... -mély levegőt szív be majd fúj ki. Orrnyergén enyhe feszültség keletkezik de hamar el is illan. - ... de mégsem lehetetlen. A háború után az iskola is az összeomlás szélén állt, ha valaki hát maga jól tudja. Hogy építettük mégis újjá? Akarattal, kitartással, lelkesedéssel. Nem azzal hogy féltünk a jövőtől vagy bezárkóztunk, hanem összefogtunk. Ez igaz arra is hogy értékeli az életet Merel. Ha folyamatosan azt nézi mennyien nem törődnek magával vagy kinek mennyire fontos, sosem lesz boldog.
Egy lépést tesz a lány felé. Zöld talárja ívesen lengi körbe alakját. Kinyújtja hosszú csontos kezét a gyermek felé.
- Ne mérgezze ezekkel a kétséget keltő gondolatokkal magát. Engedje el a fájdalmat, mert ha benne reked biztosan felemészti gyermekem.

Lehet. Viszont, Más az nem én vagyok, az én bajom az enyém. És köszönöm szépen, de nem segít azt éreztetni, hogy máris bűnt követek el azzal, hogy van problémám amikor valakinek van nagyobb. Miért is tántorodtam el attól, hogy valaki tanárhoz forduljak eleve? Ó, megvan!
Az effektíve rámripakodásra csak durcásan összefonom a karjaimat, és úgy döntök, inkább nem is méltatom válaszra.
...Bár be kell valljam, ezzel ahhoz is hozzájárulok, hogy megakaszt vele, hogy elgondolkodjak a szavain.
A felém nyújtott kezet hagyom a semmibe lógni, csak továbbra is összefont karral meredek McGalagony arcára. Ilyen hosszan kényelmetlen lenne tartani, úgyhogy el-elvándorol a tekintetem az arca künönböző pontjaira, de újra és újra megint visszatér a szempárba, és próbálja érteni, mit akarhat az pontosan. Mit váltogat kereszt- és vezetéknév között, megértés és fegyelmező szigor között, miért nem dönti már el, hogy áll hozzám. Mondjuk talán kölcsönös...
Látod, kéz, én így érzem magam. Cserbenhagyva, miután megtettem, amit én tehettem, hasztalan és fölöslegesen, csak belelógva most a kegyetlenül üres semmibe.
-Akarat, kitartás, lelkesedés... Higyje el, értem én, hogy működik ez. Nekem csak egész életmben, sokáig csak az egyetlen dolog volt ez, amim volt. Tudja, mit hagyott ki a gyönyörű kis képletéből? Mi csupán a legfontosabb hozzávalója még? Remény. Ez mind szép és jó, de ha nincs valami ami, még csak iciri-picirit is, de táplálja hozzájuk a reményt, képzelje, nem ér a nagy ló...gó falikárpitot se. És elég kudarc után még a kitartóakból is ki tud fogyni.
Tudom én jól, hogy felemészt. Reggelre épphogy megszáradó párnák közt képzeld, feltűnt.
-Fogadószobában, megtört, magányos és tíz percen belül halott anyához én ennyivel születtem, futotta szűk tizennégy év akaratra, kitartásra és lelkesedésre. És talán még tartana is, ha a végét nem kitépik a kezemből. Nem minden vágyam fájdalomba rekedve emésztődni, elhiheti. Adjon, vagy bárki más, csak egy apró, vékony szál reményt, és örömmel felkelek, de minden után magamtól már nem megy.
Nem vagyok benne biztos, most helyreteszem a tanárnőt a hibás példázatért vagy könyörgök hozzá, hogy segítsen továbbmenni. Nem tudom, melyik vele a szándékom, és nem tudom, melyiknek hangzik kívülről. Szeretnék hinni neki és megfogadni a tanácsát, de nem találok hozzá elég lelkierőt.
-Az a helyzet a hasonlatával, hogy a háború után, az újjáépítők reményét nem bombázták még tovább kíméletlenül. A helyreállás után kellett a következő csapásokra készülniük, nem -közben és -előtt. Úgy az ő kitartásuk se bírta volna a végtelenségig.

- Miss Everfen -

-Akarat, kitartás, lelkesedés... Higyje el, értem én, hogy működik ez. Nekem csak egész életemben, sokáig csak az egyetlen dolog volt ez, amim volt. Tudja, mit hagyott ki a gyönyörű kis képletéből? Mi csupán a legfontosabb hozzávalója még? Remény. Ez mind szép és jó, de ha nincs valami ami, még csak iciri-picirit is, de táplálja hozzájuk a reményt, képzelje, nem ér a nagy ló...gó falikárpitot se. És elég kudarc után még a kitartóakból is ki tud fogyni.
A remény felemlegetése McGalagony számára sarkallatos pont. Érzi hogy talán nem kellett volna ebbe a témába belekezdeni, de hát kivel vitassa meg mindezt a gyermek ha nem épp vele? Főleg ha már olyan szintre jut hogy a legmagasabb tornyok egyikéből pislog lefelé... még akkor is ha állítása szerint semmi olyasféle szándéka nincs...
-Fogadószobában, megtört, magányos és tíz percen belül halott anyához én ennyivel születtem, futotta szűk tizennégy év akaratra, kitartásra és lelkesedésre. És talán még tartana is, ha a végét nem kitépik a kezemből. Nem minden vágyam fájdalomba rekedve emésztődni, elhiheti. Adjon, vagy bárki más, csak egy apró, vékony szál reményt, és örömmel felkelek, de minden után magamtól már nem megy.
Mindössze a szél sivítása marad a lányka szavai után. Komoly, gondterhes szavak, mély problémák előhírnökei, melyekre megoldást kellene találni. Olyan ez mint gyógyírt lelni egy betegségre. Sokszor hasztalan kutat az ember, mert nincs rá megoldás vagy épp mindenkinek más válik be. Az idős professzorasszony is elnéz egy percig tűnődve, majd halkan, komolyan szólal meg.
- Tisztában vagyok a körülményeivel, Merel. Ettől eltekintve mégis másképp látom a saját életbölcseletemmel...
A tények tények, és még ha a kinyújtott kéz mit sem ér, akkor is azok maradnak. Ha valaki hát Minerva McGalagony tudja a legjobban hogyan is érdemes beletörődni abba, mit a sors mér az emberre. Most épp az igazgatói pozíció kényelmetlen talárjában feszeng ámbár ebben a szent pillanatban inkább érzi magát egy jól kikupált házvezető tanárnak és nem más egyébnek.
-Az a helyzet a hasonlatával, hogy a háború után, az újjáépítők reményét nem bombázták még tovább kíméletlenül. A helyreállás után kellett a következő csapásokra készülniük, nem -közben és -előtt. Úgy az ő kitartásuk se bírta volna a végtelenségig
- Ez nem igaz Merel. Bírta volna, mert az a cél lobogott a szemük előtt hogy megvédjék, ami fontos nekik. Te ugyanúgy képes vagy megvédeni magad, mindig, minden körülmények között. Az hogy kiben bízol meg, rajtad múlik. Lehet most hibáztál és csalódtál, de az életben minden lecke fontos. Mindenből épülsz és építkezhetsz. Van ami megacéloz vagy ami előre visz. Van ami bár rombol de helyére új dolgot leszel képes alkotni.
Mély sóhaj szakad fel az öreg boszorkányból és közelebb lépve immár ő maga ül le a párkány szegélyre, de csak arccal fordul egy percig a láthatár felé.
- Gyermekem, nem minden fehér és fekete. Az élet nem ennyire lesarkítható. Ki bántott meg ennyire? Ha valami ostoba szerelmi csalódás máris közlöm, jobb ha nem is vársz többet a férfiaktól! A te korosztályodbelieknek pedig még sok mindent meg kell tapasztalniuk hogy értékelni tudják a környezetüket....
Hümmögve hallgat el a tanerő egy percre majd tekintetét a diákra fordítja. Néma percig kivár és a szemüvegén keresztül vizslatja áthatóan. Úgy mintha csak a fejében akarna olvasni, de McGalagony sosem volt híres hogy legillimenciában jeleskedne. Nem, ő ehhez túl zárkózott típus, és túlzottan tiszteletben tartja az elme szabadságát, a lélek végtelenségét és a saját egyéni szférát. Mindössze a vonások segítenek neki megfejteni mi is lehet a fekete hajkoronával megáldott koponya mögött és mik azok az érzelmi töltetek, melyek ennyire szélsőséges irányba vitték el a gyermeket.

Felvont szemöldökkel figyelem a tanerőt, méregetve őt, méregetve magamat is bizonyos szempontból. A korábbi melankóliához képest mostanra egy - képletesen értve persze - ugrásrakész figyelemmel várom a szavait, készen lobbanékonyan visszavágni, arra számítva, hogy azt kell majd, mert csak azt fogja bizonyítani, hogy nem ért meg, nem érti azt, én mit érzek, min megyek keresztül, mi is a problémám. Lehet, hogy önző kijelentésnek hangzik, de ezért vagyunk idefent, nem? Az elméletileg leugrási szándékomat állítani meg, megelőzni valamit, ami velem történne, ahhoz meg pont az én bajom, ami számít benne. Lehet, hogy én vagyok a pesszimista, de számítok rá, hogy csak a maga nézetét akarja bizonyítani, alátámasztani.
-Az jó, mert én nem.
Én, az én életbölcseletemmel idáig látok el, és mit ne mondjak, innen felettébb bizalomgerjesztő a kép. Lehet, hogy az ő szemével én is másképp látnám a helyzetet, de ezzel az a probléma, hogy az az ő szeme, ami továbbra se az én koponyám közül mered ki, tehát pont annyit is ér most.
-Tudom, hogy meg tudom, azon nem is aggódok.- Az egyik jellegzetességem, hogy meg tudom védeni magam, még akkor is, ha nem is feltétlenül szükséges annyira. Kérdezzük csak bizonyos gonosz majmot a szekrényből. -De ezek szerint nem értette meg, miről beszéltem. Nem azt mondtam, hogy nem bírták volna sokáig, nem arról beszéltem, ha van honnan erőt meríteni, akkor is csak megtörni tud az ember, mert ez valóban irreális így. Én arról beszéltem, hogy elég kudarc után, közte bármi siker nélkül, végül a legkitartóbbaknál is eljön az a pont, ameddig bírták. Még a maga újjáépítői számára is el tudott volna jönni, mert ők is csak emberből vannak, csak nekik volt annyi szerencséjük, hogy nem jártak úgy. Lehet, hogy nagyon sokat kibírtak volna, mielőtt megtörnek. Én is nagyon sokat bírtam, mielőtt megtörtem. És nem hittem eddig, hogy tudok egyáltalán megtörni. De tessék, itt vagyok, végül megtörve mégis- tárom szét a karjaimat. -Lehet, hogy magának van igaza, és van innen tovább, van akár bőven, a bibi azzal van, hogy én nem látok el addig most. És azon nem segít az, hogy azt bizonygatja, maga igen.
Helyet cseréltünk, most ő nézi a tájat a mellvédről. Megállom, hogy én is elkezdjem kérlelni, hogy ne ugorjon le, miközben láthatóan úgyse szándéka. Eszembe jut, de belátom, hogy viccnek gyenge lenne, másra meg nem lenne jó.
-Nem látok semmit fekete-fehérnek és nem sarkítok le semmit, csak végletről beszélek, mert szintén véglet, ahova jutottam.
Csak fújok egyet, és egy falnak támaszkodok neki vele szemben, a szemébe meredve a szemüvege fölött. Most tényleg azt mondta effektíve, hogy túl kicsi vagyok még érteni a helyzetem? Innen kérem elég világosnak tűnik pedig.
-Köszönöm szépen, gyönyörűen kisegített abból a lelki gödörből most, ahova remény híján estem. De tudja mit? Is, de nem csak. Az utolsó csepp valóban az volt. De előtte tizenhárom árva év után hirtelen megkerestek, hogy igazából van nekem egy bátyám, igazából egy apám is. Két elsős unokatesóm. Milyen jó lesz megismerni ennyi év után, milyen, ha vannak szerető családtagjaim is. Találkozok egy fiúval is, aki mellett ki tudom kapcsolni az agyam, ami hirtelen ennyi minden egyszerre mellett nagy kincs lenne. Elkezdeném remélni, hogy megváltozik az életem, megismerhetem, milyen környezete lehet egy igazi emberi lénynek, aki nem szükségszerűen egyedüli. Hol is a csavar? A bátyám attól még idegen, és csak egy kényszeres, kényelmetlen akármire futja kapcsolat gyanánt, mert egy genetikai ténytől még nem kerülünk közelebb, ha más közös pontot nem találunk. Az apám attól még ugyanaz a petaQ, aki olyan hamar elmenekült a felelősségei elől, hogy rólam még nem is tudott tavalyig, és csak szégyenből került elő, mert egy háborút éltünk túl, miközben ő valahol üdülni volt. Az elsős unokatesóim elsősök, de még másik házba is járnak, úgyhogy látni se láttam őket még többet, mint az ide nem járó rokonaimat. A fiú csak akkor kerül elő egyáltalán, amikor ő akar valamit, ha nekem van rá szükségem, hogy akár csak agyf... azt ne kapjak bármelyik előbbi okán, az egész iskolát is felforgathatom, ugyan elő nem kerül véletlen se. Elég csalódás ez egyszerre meginogni tizennégy év kitartásban, hogy hátha hoz valami jót is még az élet? Mert még a végére sem értem! Mindezek után még jön valaki. Igen, beleszeretek, és azért, mert megért. Éppenséggel megért, és meghallgat, és foglalkozik és törődik velem, ahogy azok nem, akik elméletileg a családom lennének, és megkapaszkodok az utolsó megmaradt szál reményemben, és viszonzom, és törődök és foglalkozok vele. Amég el nem taszít, durván, és összetör, és rátipor a szilánkjaimra és otthagy!
Észre se veszem, hogy a szóáradat közben elindulok a faltól, vagul gesztikulálva, csak onnan, hogy a végén szinte már McGalagony arcában állok.
-Lehet, hogy igaza van. Talán tényleg nem várhatok ennél és ennyinél többet vagy jobbat. Szóval miért is kéne akkor még reménykednem!? Hátha ugyanebből még kaphatok mégegy kört? Qu'vatlh! Hát köszönöm szépen, akkor lehet, hogy tényleg leugrani érné meg jobban!
Végszóra oda is lépek mellette én is a mellvédhez, bár csak rákönyökölök, és a távolba meredek. Remélhetőleg az izzó tekintetem nem gyújtja fel a Rengeteget. Vagy a hegyeket. Vagy a tavat. Valószínűleg a tavat.

- Miss Everfen -

A professzorasszony mély sóhajt hallat és már kezdené, hogy 'Merel' de megakad. Megakasztja, hogy a lányka vele szemben a falnak dől. Az, ahogyan mesélni kezd. Fájó lelkülettel, eleinte lassan, szinte vontatottan. Csak az idő múltjával hevül bele igazán, de ez olybá hat, fel sem tűnik neki. Ahogy belelovalja magát az eseményekbe, élete aprócska kis morzsáiba, melyek abba a tizenhárom évnyi korba sűrűsödnek, mit magáénak tudhat, egyszerűen páratlan. Minervának elég egy pillantás és tudja, mennyi erő, mennyi féktelen energia lakozik a gyermekben, ám mégsem szakítja félbe. Hagyja, hogy kitombolja magát, mert jól tudja, mindez már régóta emészti a lány szívét. Ha nem tudja kiadni magából, mételyként mérgezi, ami senkinek nem használ. Sem neki, sem a környezetének de még csak a tanulmányi eredményeinek sem. Márpedig Everfen nem hülye. Az Crack meg Monstro, esetleg Miss Patil, abból is a griffendéles verzió. A hugrabug értékes tagja az előtte álló diák, de persze mindezt nem mondja ki nyíltan. Értelmetlen.
Némán, szótlanul, rezzenéstelen arccal figyeli és hagyja, hogy kitombolja magát a másik, mint egy forgószél. Mikor már centikre van tőle veszi csak észre magát és ez enyhe mosolyt csal az igazgatónő arcára. Mikor pedig a kislány úgy dönt, társul mellé és pillantását a tájra szegezi halkan köszörüli meg a torkát. Még így is kivár egy percet, és megigazítja ruhaujját meg a talárja szegélyét, mintha csak ez lenne a legfontosabb pedig nem. Mindössze zavarban van. Ritka alkalmak egyike, de még ez is előfordul olykor.
- Megértem az aggodalmát Merel. - bólint aprót és finoman a lány vállára teszi hosszú, csontos ujjait. - Az élet sokszor igazságtalan. Sokszor fájdalmat okoz olyan ember, akitől nem várjuk. A család... nos, tudja jól a családot nem válogathatja meg az ember. Oda születünk ahova, de nem ők határoznak meg minket. Nem kell elfogadnia őket, ha nem akarja. Nem kell foglalkoznia velük ha nem akarja. Saját maga szabja meg az életét, vele együtt a céljait.
Egy percnyi hallgatást iktat közbe mindössze. Ennyi elég arra, hogy eltöprengjen a gyermek viseletes dolgain.
- Ha egy szerettünk megbánt, vagy talán félreismerjük a kínok kínját képes az emberi lélek kiállni. Egyszerű az oka, nem akarja elfogadni. Kutatja a miérteket és a hogyanokat. A válasz iránti szomját kell csillapítania. Ha venné a fáradtságot és megpróbálná megérteni a másikat, talán könnyebben túllépne a lelkén éktelenkedő sebeken. Ez nem olyan könnyű dolog, mint Madame Pomfrey bájitalát meginni, tudom. De szükségszerű.
Biccent, mintegy saját szavainak megerősítésképp.
- Ez a tanácsom, Merel. Vagy megfogadod vagy nem. Teljesen rajtad áll.
Enyhe kézszorítást követően engedi el a harmadéves vállát és áll fel. Lassan, kimérten, már-már öregesen. Igen, az évek még McGalagony professzoron is kifognak. A fiatalodás széruma még várat magára. Halk talársuhogással tarkítva indul el az ajtó felé, ám ott, a küszöb szélén megtorpan.
- És Merel... még egy dolog... - fordul hátra és megvárja, míg a lány a szemeibe pillant. Összeszorítja az ajkait, majd végül kiengedi és egy halovány mosollyal szólal meg. - Ne hagyja hogy bárki vagy bármi legyőzze. Még akkor sem ha szimpatikus az a szakadék... - ujjával a csillagvizsgáló szélére bök, épp oda, ahol a lány ücsörgött, majd megfordul. Léptei még visszhangot vernek, de már kifele menet hátra sem pillantva szólal meg végszóként.
- legközelebb pedig próbáljon meg másik napszakot választani a búslakodásra, mert Mr. Frics nem lesz ennyire elnéző magával mint én!
Egyetlen koppanással húzza be maga mögött az ajtót, jelezvén hogy megbízik annyira a tanulóban, amennyire kell. Everfen tudja, hol találja ha további segítségre van szüksége. Ha pedig nem elég, akkor tovább bámulhatja a Tiltott Rengeteget vagy a Fekete tavat, valamelyik egyszer majd, csak választ ad a lelkét nyomó fájdalomra. Bár... McGalagony kétli hogy ez lenne a legjobb megoldás. De hát... a fiatal lélek tüzes vadságát nehéz megszelídíteni, és immár nem is fő célja.

Köszönöm a játékot!

-Mi?- bököm oda egy elég hosszú szünettel a torokköszörülése után, amit eddig nem folytatott szavakkal. Odanézhetnék észrevenni, de meghagyom neki az erőfeszítés jogát és lehetőségét. Végülis az előbb borította fel saját magának a minden addigi sikeres bátorítását a nagyon jó tanáccsal, miszerint ne számítsak jobbra, mint ami ide hozott el.
-Eddig se határozott meg a családom, ami nem is volt, azon az egy elkerülhetetlen részén kívül, hogy nem volt. De nem pont az a család lényege, hogy hozzájuk lehessen fordulni akkor, amikor már senki másunk nem maradt? Mert én itt tartok, csak hiába vannak, én hozzájuk se tudok. Érdemileg nem.
Aztán hallgatom tovább, amit mond. De én értem a másikakat. Nagyon jól tudom és értem, miért nem működik a családunk aként a bizalmas és támogató kötelékként, lelki támaszként, amire szükségem lenne. Túl új, és főleg túl idegen, túl más irányokba alakultunk így ketten, úgymint mindenkimás az egyik és én a másikként, évek lennének még, mire valamennyire megismerjük egymást, nemhogy felzárkózunk ahhoz az állapothoz, ami egy másik életben lennénk most közösen.
Illetve egy valakit nem értek, kívül a család körén. És talán igen, segítene túllépni azokon a sebeken, ha megérteném, ha egyáltalán van érthető, csak ennek van egy akadálya. Pontosan azok a sebek. A sebek, amiket okozott, és ami miatt nem menne civil módon, ha találkoznánk, és találkoznunk és beszélnünk kéne pedig ahhoz, hogy megérthessem. Huszonkettes csapdája.
-Talán- összegzem szóban csak ennyivel.
-Egyébként... köszönöm az engedélyt... Még húsvétkor, hogy kimehettem apámmal tölteni pár napot- kezdek bele a vállamon lévő kézre pillantva a vallomásba, csak még magamnak is be kell vallani közben.
-Tudom, hogy ezzel aláásni tűnök az előző szavaim, bár nem, de sokat jelentett. Próbálkozik, felém és a kedvemért. Nem lesz már apámmá, nem előreláthatóan, és szerintem nem valaha, nem lesz az a szülőfigura és igazi lelki támasz, amire most szükségem lenne, de ami amúgy sincs az árvaházban se, ahhoz tizennégy évet vissza és újra kéne forgatni. De igyekszik megtenni, amit tud azért, hogy gondviselőm lehessen, hogy legalább annyit, és talán kicsit többet is meg tudjon adni, mint az árvaház, és sokat számított, hogy ismerkedhettünk egymással pár napot a nyár előtt is. Talán inkább fogunk lakótársaknak nézni ki, mint családnak, de igazi otthon lesz legalább. Úgyhogy köszönöm, hogy hozzájárult.
Most jövök rá, hogy ezt idáig meg se köszöntem. Formalitásként, amikor jóvá hagyta, igen, de nem így, igazán, átérezve és elismerve a jelentőségét. És most, hogy így végigásom rajta magam, reményt is találok benne, aminek a hiányára egész végig panaszkodtam. A lelkemen, a szívem sebein nem sokat segít, és erre értem továbbra is, hogy a korábbi szavaimra nem cáfoltam rá vele, lelkileg változatlanul egyedül vagyok, és ugyanaz ugyanúgy fog fájni még, de valóban. Egy apró reményt ad az új otthon gondolata, valamit, amire előretekinthetek, még ha nem is sok.
Ezt tlán szükséges volt beismernem magamnak, és nem történt volna meg a beszélgetésünk nélkül. Meg minden bánatomat kiadni se esett épp rosszul.
-Ha az lenne, ez a beszélgetés odalent, valamint nagyon lapos, és egyoldalú lett volna.- Sokadjára mutatok már rá, hogy nem leugrani vagyok itt. Ha mégegyszer elmondanom kell, akkor tessék, ha meg fogta, és mégis ragaszkodik az emlegetéséhez, kiérdemelte a - nem alaptalanul feleselőnek mondható - megjegyzést. Vagy lehet, hogy már futópoénba hajlottunk át? Magamból még kinézném, de nem McGalagonyról gondolnám ezt a fajta humort. Bár ki tudja.
-Értem, szóval legközelebb éjfélkor másszak ide dél helyett- szólok még utána annyit emelve a hangomon, amennyit a távolság megindokol, mielőtt visszafordulok egy időre még a táj felé. Tényleg segíthetett valamit ez az egész, mert egy félmosolyon kapom rajta magam, ahogy a horizontba mélyülök pár percre.

Köszönöm a terápiát

Heloise & Morgan
(https://media.giphy.com/media/orBYYlKxcAP72/giphy.gif)
zene: "Oh I took her by surprise" (https://www.youtube.com/watch?v=qnrRsMtKFEg)

Hány ponton szegem meg a házirendet? Nem érdekel különösebben. Egy jó pár hónapja már nem. Alapvetően én már eldöntöttem, hogy mit akarok az élettől, legalább is jelenleg így érzem, innentől pedig mérhetetlenül könnyebb lett minden. Egy RAVASZ-ra sincs hozzá szükségem, szóval a helyzet csak még jobb, más halálra fogja idegesíteni magát, vizsgadrukkban fog pácolódni, én pedig helyette kiélvezhetem az életet. Ezt pedig remek dolognak tartom. Akárcsak a tervecskét, aminek a megvalósításába belefogtam. Ennek örömére most a suli egyik erkélyén állok, a seprűtárolóból elhozott sportszeremmel, másik hű társammal a gitárom mellett. A lassan ereszkedő nap fényénél kémlelem a horizontot, vagyis így tűnhet, de inkább a parkot figyelem, várva, hogy valaki felbukkanjon a látóteremben. Egy kicsit elszakítom barna szemeim a látképtől, hogy a karórámra pillantsak s nyugtázzam, hogy még kicsit korán is van. Még pár napja volt alkalmam egy vacsora ígéretet tenni, amit ma be is fogok váltani. Itt az első szabályszegés: ételt csakliztam az iskolai konyhából. A második, bár ezt önmagában még semmi nem tiltja, hogy a Csillagvizsgáló toronyba került az élelmiszer, ott terítettem meg. A harmadikra pedig most készülök... ugyanis lassan, de biztosan telik az idő s megpillantom vacsoravendégem a parkon át tipegni a megbeszélt, vagyis helyesebben levélben lefixált szobor irányába. Remek. Határozottabban ragadom meg seprűm, majd minden gondolkodás nélkül kerülök rá s röppenek a levegőbe, hogy magabiztos szilajsággal kezdjem meg repülésem. A levegőben mindig igazán elememben érzem magam, olyan, mintha igazán csak ekkor élnék s ez még több magabiztossággal tölt el, ami arra vezet, hogy megkezdjem a repülést, laza pályát írva le az erkélyről a park felé, hogy jó időzítéssel érjem el a lányt. Ekkorra fokozatosan lassítom a tempót biztonságosabbra (bár eddig se száguldoztam), hogy a módfelett karcsú ennél fogva könnyű leányzót fél karral könnyedén kaphassam fel az ösvény köves borításáról és ültessem a seprűre. - Meglepetés! - jegyzem meg vigyorogva s kissé kacagva is, mintegy a lányrablás margójára. A seprűt pedig kanyarba, majd felfelé irányítom. - Kapaszkodjon kisasszony! - mondom vidoran, míg megcélzom a Csillagvizsgáló tornyot, ahol reményeim szerint landolni fogunk, ahol szépen megterített asztal vár minket.

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

zene: "Not Fair" (https://www.youtube.com/watch?v=fUYaosyR4bE)

outfit (https://i.pinimg.com/736x/90/3c/06/903c060b3868237fbd1556b826a2a818--frida-gustavsson-satin.jpg)

Héloise Gauthier kisasszony épp a tükör előtt ácsorgott, mikor kopogtatásra lett figyelmes. Először nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, ugyanis eléggé belefeledkezett abba a tevékenységbe, hogy kiválassza a megfelelő ruhadarabot, amit majd a Morgan-féle csillagvizsgálóba tervezett gyertyafényes vacsorán viselhet. Meg volt győződve arról, hogy neki kell a legszebbnek, legcsodálatosabbnak és leggyönyörűbbnek lennie ezen az igen sokatmondónak ígérkező alkalmon, hogy a férfi halványlila gondolatába se férkőzhessenek más, hasonló típusú női egyedek. Sok mindent megtett annek érdekében, hogy ez meg is valósuljon. Gondolok itt egy jól kiválasztott magassarkú cipőre, ruházatának finom szövésű anyagára és arra a Chanel parfümre is, melyet oly buzgósággal szórt nyaktövébe, kézfejére és hajára is, hogy öröm volt nézni. Igen ám, de a kint várakozó, mit sem érzékelt ebből a szent készülődési folyamatból, oly vadul dörömbölte az ajtót, hogy Héloise agyának szűk méretű vérerein végül az is átfutott, hogy lehet, hogy Morgan az és azért dörömböl, hogy lemondja a randit. Mikor pedig ezt a gondolatot abszolválta, villámgyorsasággal szólt ki:
- Gyere csak be, Morgan… én valójában már teljesen kikészültem, mostmár lemondhatod a randit… - a mondat végén el is nevette magát, de amikor bejött a túloldalról az, aki egyáltalán nem Morgan volt, érezte magát igazán kínosan. Az egyik legpletykásabb szobatársa ácsorgott ott, leselkedett kiéhezett antenákkal, aki nem mondok el nagy titkot, ha elárulom, hogy hihetetlen mennyiségű információt tudott megosztani hihetetlen sok másik emberrel másodpercek töredéke alatt. Hát nem csodátos? Héli most abszolút nem volt erre felkészülve, szóval minden merényletet, ami érhette, masszív keménységgel hárított.
- Ne haragudj, de most nem tudok erről beszélni, nagyon fáj a fejem – oly ügyesen szimulált, hogy végül leapplikálta magáról azt a csicsergős csitrit és a készülődési folyamat megkoronázásaként, sikerült magára operálnia azt a rúzst is, ami már egy órája arra várakozott, hogy felvigyék. Elégedetten nyugtázta az összképet, majd egy határozott mozdulattal csukta be a szobaajtót. Kicsit bizonytalan léptekkel indult meg a park felé, hisz oda beszélték meg a találkozót. Nem akart korán érkezni, de elkésni sem, szóval egyelőre az is kihívásnak tűnt a számára, hogy eltalálja azt az időpontot, ami megfelelő lehet. Igen nagy mázlijára Morgan meglepetés felkiáltása és seprűre invitálása még pont abba a tartományba tartozott, ami elviselhetőnek bizonyult. Nagyot nyelt, mert a múltkori seprűs kalandja után, leginkább a hányinger fogta el, mikor meglátta a kviddicses szállító eszközt, de azért barátságos mosolyt erőltetett magára és sikerült annyit kinyögnie, hogy:
Ez aztán a meglepetés! Nem zavar, ha le foglak hányni?– kíméletlenül őszinte volt, de inkább vázolja fel, hogy mi is történhet a közeljövőben, mintsem mindketten az ő hányáscunamijában fetrengjenek azért, mert nem szólt.
- Egyébként szia – nyomott egy puszit az arcára és olyan erősen kapaszkodott a seprűbe, és Morganba is, mintha ez egy sírig tartó találkozás lenne. Lehet, hogy az is?

Heloise & Morgan
(https://media.giphy.com/media/orBYYlKxcAP72/giphy.gif)
zene: "Oh I took her by surprise" (https://www.youtube.com/watch?v=qnrRsMtKFEg)

Elég régen tettem már valami hülyeséget, úgyhogy itt volt az ideje. Nem pont a seprűs akcióra gondolok, hanem erre az egészre. Héloise-ra korábban már kviddics ambíciói miatt figyeltem fel egyszer, aztán a legutóbb Hóborc jóvoltából együtt tölthettünk összezárva némi időt, ami alatt a maga hidegségével ügyesen "provokált" és érte el, hogy minden, ami most bontakozik ki, megtörténjen. Persze ehhez kellett, hogy maximálisan benne legyek a "komédiában", ami valahol gátlásaim meglehetős hiányát is bizonyítja. Az elmúlt hónapokban valami fura nihilizmust növesztettem magamnak, mióta Aila is kikerült az életemből. Egyszerűen a klasszikus modellek kudarcaként éltem meg mindazt, amit az elmúlt, valamivel több, mint egy évben éltem meg s oda jutottam, hogy a világ egy végtelenül abszurd hely, maga a létezés is abszurd s ebben csak az abszurditás paradoxonának feloldhatatlan megélését látom jónak, ami harc a végtelennel, a lehetetlennel, elfogadás nélküli elfogadás... a hódító és a színész élet az abszurd lét szimbólumai, valahol én is ezt élem át. Hódító, mert egy nő kegyeiért teszem, amit teszek. Színész: olyan színjátékot celebrálok számára, amit szeretne. Valójában mindenki tudja, hogy az egész egy gigantikus színház, minden gesztus, tett, ami az udvarlás része, játszódhatna bármelyik színpadon. A valóság mindig ezeken túl van... a valóság ott van, ahogy érzem repülés közben a légáramlatokat a hajamba kapni, ahogy átélem a suhanás örömét, majd a sikerérzet, hogy szinte tökéletesen abszolválom a mutatványt: Héloise "elrablását". - Nem fogsz lehányni, nem lesz időd. - kacsintok rá, még ha nem is egy drága Tűzvillámon ülök, ami iszonyatosan gyorsulna, csupán egy használtan vett Nimbusz 1700, de megbízható és hű társam és azért tud ez is dolgokat, ha meghajtom kicsit, mint most is. - Szia szép kisasszony! - vigyorgok rá s a pusziját viszonzom, és kiélvezem a pillanatokat is, ahogy közel simul és kapaszkodik belém a repülésnek hála. Na igen, ez egy szép, jó és őszinte pillanat: én, a seprű egy lány és a levegő, a repülés... ritka és megbecsülendő pillanat. Előtte és utána is elkerülhetetlen bármilyen álságosság, játék, amit mindenki neme és habitusa szerint folytat, de most, egy rövid időre mindez lehullik rólunk, mintha csak előadás végén menne le a függöny és lépne vissza minden színész "önmagába" a darab után. Végül a rövid repülés után talpunk követ érhet a torony talaján, ahol lepattanok a sportszerről, majd Héloise-nak is segítek, könnyedén fogva meg kacsóját s az asztal felé kísérem. - A jelek szerint ez most még naplementés vacsora lesz. - jegyzem meg könnyedén. - Örülök, hogy eljöttél és nem gondoltad meg magad.

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

zene: "Not Fair" (https://www.youtube.com/watch?v=fUYaosyR4bE)

outfit (https://i.pinimg.com/736x/90/3c/06/903c060b3868237fbd1556b826a2a818--frida-gustavsson-satin.jpg)

A gyengéd érzések, az ellenkező nem iránti szeretet, abszolút olyan, mint egy üvegszilánkokkal teli szoba. Hogy ki törte be az ablaküvegét? Nem tudnám megmondani. Lehet, Morgan, de az is lehet, hogy már évekkel ezelőtt az összes olyan férfi, akik csak azért csapták a szelet más hölgyeményeknek, hogy nyeregbe kerülhessenek náluk. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a dolog szépsége nem abban rejlik, hogy kit és hányszor kapok meg, hanem hogy mindez múlandó és időszakos – tehát ideig, óráig tart.
De miért is gondolna ilyenekre Héloise, mikor itt van előtte ez a csodálatos férfiú, akit még az se zavarna, ha lehányná, mert megfogta benne valami. Hogy mi, azt még nem volt ideje kifejteni, de hamarosan biztos, beszámol majd róla, hisz látszik, hogy készült. Nyilvánvaló, hogy mennyire izgatott és mindent bevet, hogy azok a dolgok, amiket oly hosszasan tervezett és kivitelezett, jól süljenek el. Egész odaadó és figyelmes. Ahogy pedig megcsillannak ajkai a napfényben, olybá tűnik, hogy hasonlítanak egy negédes gyümölcs kívánatos belsejéhez, amiből, valljuk be, minél többet szeretne fogyasztani az ember.
Ebbe a találkozásba most rengeteg minden vegyül: izgatottság, félelem, várakozás, visszafojtott sóhajok, bőrfelületek súrlódása, apró rezdülések, amikből olvashat vagy épp nem olvashat a másik. Az a kezdeti puszi is, olyan vágyakozással teli volt. Olyan, mint ami azt követeli, hogy legyen még utána pár, amik hasonló érzelmi töltettel vegyítettek. Héloise szeméből ki lehetett olvasni, hogy teljesen le van nyűgözve, még soha nem volt ilyen élményekben része és mi tagadás Morgan most nagyon kitett magáért. Igaz, hogy az előző találkozásuk sem volt egy túl hétköznapi eset, ott is megvolt a folytonos vibráció, de ez, ez most egészen különleges és abban is biztos, hogy megismételhetetlen.
A szép kisasszonyba is belepirul egy kissé, gondolatai olyan szinten csaponganak, hogy úgy érzi magát, mint egy v alakban szálló madárraj. Persze, azalatt a pár pillanat alatt, míg feljutnak a csillagvizsgálóba eszébe sem jut, hogy öklendezzen. Mint mindig mindent, ezt is túldramatizálta, dehát ilyenek a nők. Komplikálnak. kombinálnak és megannyi felesleges dolgot csinálnak, de remélhetőleg így(is) szeretik őket.
- Ha örülsz, akkor én is örülök – suttogja a fiú fülébe és pár másodperc erejéig odalopózik a háta mögé, törékeny kezeivel pedig eltakarja szemeit. Kihasználva ezt a tehetetlen állapotot, lehel pár csókot a nyakára, hogy megköszönje mindazt, amivel készült. Hiszen az eleje nehezen indult, de tisztában van azzal, hogy nem volt teljesen fer az a hiszti, amit levágott és talán ezzel kompenzálni tudja, ha...
- Szeretem a naplementét és még rengeteg minden mást is, persze… - jegyzi meg csak úgy mellékesen.

Héloise & Morgan
(https://media.giphy.com/media/orBYYlKxcAP72/giphy.gif)
zene: "Oh I took her by surprise" (https://www.youtube.com/watch?v=qnrRsMtKFEg)

Héloise rendkívül aranyos a maga már kellően nőies bájával, melyen azért át-átüt a lányos lelki állapot is, az az üde hamvasság, ami ilyenkor még bőven megvan... magam sem vagyok még kész ember, sőt... egy út elején járok, ez kétségtelen. De mégis több tapasztalat, pár év plusz "bölcsességével" szemlélhetem a lányt s a reakcióit, ahogy rám néz, ahogy megpuszil, vagy ahogy pirul... s tényleg van ebben az egészben valami édes báj, ami egyszerre tesz engem rosszá s vesz rá arra is, hogy vele még kedvesebb legyek, mint egyébként tenném ezt. Mondjuk az nem "segít" ezen, ahogy a maga játékos csintalanságával provokál: szemem befogja s nyakamra osztja könnyű csókocskáit, amik kellemesen borzongatnak. De ezzel azt is eléri, hogy hamarost megforduljak s már karjaimba is zárjam karcsú, törékeny testét. - Ha így fejezed ki az örömöd, nem sokat fogunk enni. - somolyogva ejtem el szavaimat fülecskéjébe súgva, míg végigcirógatok hátán, s ajkaimmal könnyed puszit osztok fülcimpájára, majd picit lentebb s álla alatt el, aztán a nyaka se marad ki a jóból. Könnyed támadás, de ő provokálta ki... - Elmesélheted, szívesen meghallgatom a listát. - jelentem ki, míg elengedem őt, de csak azért, hogy az asztalhoz kísérjem. - Evés közben. - persze úri ember módjára kihúzom neki a széket, majd csak akkor foglalok helyet, ha már ő is ül, szó ne érje a ház elejét. Csináljuk rendesen, ha már csináljuk. Bár az illem nálam nem színjáték, mert amellett, hogy laza és formabontó tudok-, illetve szeretek lenni, az ilyen dolgokra igen is adok. - Egyébként ma is csinos vagy. - jegyzem még meg, amíg töltök egy-egy pohár limonádét (valahogy alkohol felcsempészését nem éreztem jó ötletnek, nem akarom szegény lányt leitatni). A bók jár hiszen gondolom, hogy sokat készülődött, de azt se mondhatom, hogy most csinos, mert az azt jelentené, hogy máskor nem... szóval próbáltam jól fogalmazni. A tapasztalat ugyebár... - Jó étvágyat! - biccentek vidoran, majd nekilátok a felcsempészett vacsora elfogyasztásának.

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

zene: "Not Fair" (https://www.youtube.com/watch?v=fUYaosyR4bE)

outfit (https://i.pinimg.com/736x/90/3c/06/903c060b3868237fbd1556b826a2a818--frida-gustavsson-satin.jpg)

Héloisenak nem sok tapasztalata volt az ellenkező nemet illetően, de erről csakis ő tehetett, ugyanis olyan vehemenciával küldte el maga mellől az önjelölt lovagokat, hogy azok se köpni se nyelni nem tudtak a döbbenettől. Kész szerencse, hogy Morganban volt annyi lélekjelenlét, hogy léket tudott vágni a kis szőkeség páncélzatán. Ezt akár élete egyik legnagyobb sikerélményeként is elkönyvelhette volna, hiszen azon kivételes emberek közé tartozott, akikre titokzatosságuk, megnyerő külsejük és természetük miatt Héloise kénytelen volt felfigyelni. Sőt, a megbeszélt randi előtt például nem tudott aludni, ugyanis folyton azon jártak a gondolatai, hogy vajon mi fog majd történni ott és akkor, és hogyan reagálja majd le azokat, amikre majd sor kerül. Szóval úgyis fogalmazhatnánk, hogy egy komplett képpel érkezett erre a találkozóra s az eddig tapasztaltak alapján a fiú rendkívül jól teljesített. Sőt, a vártnál sokkal jobban.
Ez némiképp meg is ijesztette egy kicsit Héloise-t, hiszen már habituálódott ahhoz, hogy hogyan applikálja le magáról a nem kívánt elemeket, de Morgan minden egyes tettével és megmozdulásával egyre vonzóbbnak tűnt a számára. Például, ahogy magához húzta s a karjaiba zárta Héloise-t akaratlanul is be-bedobbant a hölgyemény szíve. Nem volt ehhez hozzászokva, ezek az apró érintések, a másik iránti vágyakozás nüansznyi jelei egyre inkább hatványozódtak, nemcsak Morganben, hanem Héloiseban is. Például keresni kezdte az alkalmakat, hogy érintkezésbe léphessen a fiú fedetlen bőrfelületeivel, s mikor Morgan végigcirógatott a hátán, egy kisebb libabőrből is jutott a végtagjaiba.
Nagyon hamar átvette a fiú rezdüléseit és rendkívül szomorú volt, mikor az asztalhoz kísérve megszakított egy olyan folyamatot, amiben Héloise szívesen lett volna még jelen. Bár ki tudja, mi volt ezzel a célja, lehet csak azt akarta elérni, hogy a kis szőke vonzódása még nagyobb legyen az irányába. Mindenesetre egész jól haladt az elérendő cél felé, vagyishát ki tudja, mit fog még tenni, de egyelőre rendkívül ügyesen zsonglőrködik a vágyakozás zsinórmértékeivel.
- Nem szeretném, hogy ruhaméreteket fogyjunk... vagy szerinted kellene? Nézz rám! – simított végig törékeny kültakaróján – talán még belefér ez a vacsora… - úgy csinált, mint akit keményen gondolkodóba ejtett, hogy most egyen vagy ne egyen pedig nyilvánvaló volt, hogy mindenből, amit felkínálnak neki, meg fog kóstolni egy kisebb mennyiséget. Morgan lelkesedését és előkészületeit esze ágában sem volt degradálni.
- Mi finomat főztél? – csillogó szemei szavak nélkül tolmácsolták, hogy mennyire kíváncsi. A ma is csinos vagy dicséretre elégedett mosolyra húzta a száját:
- Mertél volna mást mondani! De egyébiránt megnyerő külsőért neked se kell a szomszédba menni – nevette el magát, majd útnak indította a lábait. Sokáig ügyetlenkedett az asztal alatt, míg végül sikerült megtalálnia a megfelelő pozíciót, lábai Morgan mellett helyezkedtek el.
- Jó étvágyat, de lehet, hogy éhes maradsz… - Héloise az ajkába harapott, majd jókedvűen elnevette magát.

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

zene: "Not Fair" (https://www.youtube.com/watch?v=fUYaosyR4bE)

outfit (https://i.pinimg.com/736x/90/3c/06/903c060b3868237fbd1556b826a2a818--frida-gustavsson-satin.jpg)

Hogy mit gondol Morgan és mit nem, arról lehetne vitatkozni. Valószínű, sokkal egyszerűbb dolgokat, mint Héloise, aki most is épp azon aggódik, hogy jó pozícióba tette-e a lábait, vagy hogy egyáltalán megpróbálja-e velük, csak egy kicsit is súrolni Morgan nem látható, de azért jól érezhető lábfejeit illetve lábszárát. Majd úgy dönt, miután megelégelte a kattogást, hogy egy finoman kivitelezett mozdulattal hívja fel magára az úriember figyelmét.
- Jaj, ne haragudj.. ez a kéz láb koordináció még nem kifejezetten az erősségem… - kezd valami magyarázatszerűbe, de nyilvánvaló, hogy ez nem a véletlen műve volt. Vagyis hagyjuk meg a kitalációt Morgannak, aki végülis, azt lát bele, amit akar. Feltételezheti azt is, hogy Héloise a kviddicscsapat helyett, a Roxfort focicsapatát akarja megcélozni, s ott előbb-utóbb nagy babérokat fog aratni, ha így folytatja az edzést lábra.
- Nem szándékom nádszál kisasszony lenni, ezt örököltem. Anya is ilyen volt…. – mélyet sóhajt, szemei kicsit bepárosodnak. Mintha csak tegnap vesztette volna el a szüleit. Pedig azóta már hány év eltelt és hány születésnapot kellett megünnepelnie nélkülük. Nagyot nyelve fordítja el tekintetét az asztal mellől. Érzi, hogy a szívében keletkező káosz pillanatok alatt képes lesz majd birtokba venni könnycsatornáit. De szerencsére van ereje visszatartani a feltörekvő emóciókat, így csak pár pillanat erejéig érzi magát a világ legszerencsétlenebb emberének. Jobb is, hogy Morgan szóval tartja és arról mesél, hogy miket fognak majd enni, hisz sikerül kihoznia a letargiából.
- Sejtettem, hogy nem te főztél, de azért nem mondhatod, hogy nem szavaztam bizalmat neked… - néhány könnycseppel a szemében irányítja vissza tekintetét a fiúra.
- Hány másik lánnyal szemben gondoltad még ennyire komolyan? – olyan védelmezően teszi karba kezeit majd elneveti magát. Később pozíciót váltva, egyik kacsójával megtámasztva fejecskéjét, félig oldalra fordított buksival, kissé álmodozva, csillogó szemekkel pásztázza a fiút, mintha ki tudná olvasni belőle mit akar vagy épp mit nem akar tőle.
- Jólesik, hogy ilyeneket mondasz, de biztos, van valami célod. Mit szeretnél tőlem? – kicsit olyan vádaskodóan, némiképp érdeklődő jelleggel fúrja íriszeit a fiú íriszeibe, kissé felhúzza szemöldökét is, hogy nyomatékosítsa, bizony őt nagyon érdekli, miért történik, ami.
- Van olyan porcikám, ami ehető? Én nem tudok róla… - lazán ránt egyet vállain. Szívesen bújik a tudatlan kislány szerepébe, érezze csak azt Morgan, hogy mennyi mindenre meg kell tanítani.
- Jó étvágyat neked is! Nagyon jól néznek ki, mint ahogy te is! – kacsint rá és előrehajol az asztal felett, hogy egy leheletnyi csókot juttasson Morgan amúgyis impozáns ajkai szegletébe.

Héloise & Morgan
(https://media.giphy.com/media/orBYYlKxcAP72/giphy.gif)
zene: "Oh I took her by surprise" (https://www.youtube.com/watch?v=qnrRsMtKFEg)

A jelek szerint Héli remekül elszórakoztatja magát az asztala alatt, mármint ami az én piszkálásomat illeti, csakhogy ezt a játékot ketten játsszák. - Majd fejődik, főleg, ha mondjuk egy-egy kviddics edzés kezelésbe vesz. - mosolygok, majd közben a magam kis cselét is kivitelezem, mert ha már a lábszáramon kalandozott, hát megérdemli. Úgy emelem a magamét, hogy ő kénytelen lenne kinyújtani lábát, mire kezeim a terítő alatt teremnek s a cipellőjét könnyedén lehúzva a talpát kezdem masszírozni finoman, de gyakorlottan. Lehet ez elveszi a kedvét a finom rugdosódástól... - Akkor örökölt, értem. - bólogatok, de többet nem fűzök hozzá az egészhez, mert látom, hogy Héloise-ban felkavarodnak az érzelmek s nem úgy, ahogy egy ilyen estén az igazán jó... szóval elengedem lábacskáját és az asztal felett átnyúlva simogatom meg kissé félre fordított fejének pofiját, hátha ez picit segít neki. Annyira nem ismerem jól, hogy ennél jobban tudjam vigasztalni. De talán majd egyszer. - Eszemben sem volt ezt tagadni. Egy-két egyszerű dolgot azért össze tudok ütni, de arra csak odahaza volt még példa. - vonom meg a vállam, mert tény, hogy ha egyedül hagynak, nem halok éhen. Már azért sem, mert volt pár hét az életemben, amíg vándor életmódot éltem és az sokra megtanított. Jó élmény és tapasztalat szerzés volt az országot átstoppolni, az tuti. - Héloise, úriember ilyesmiről nem beszél. - rázom meg a fejem. A diszkréciót én fontosnak tartom s magamtól nem beszélek a nőügyeimről, pláne nem hencegek róluk. A pletykák enélkül is megszületnek és főleg a lányok fecsegésének jóvoltából. Arról én nem tehetek. De ez valahol alapelv részemről. - Most úgy csinálsz, mintha ez valami üzleti vacsora lenne. - rázom meg a fejem. - De az én célom csak annyi, hogy jól érezd magad, illetve jól érezzük magunkat együtt. Ilyen egyszerű, mint az élet: négy betű. - mosolygok a leányzóra, akinek gyanakvó kérdezősködése akár sérthetne is. Én mégsem tudom neki felkapni a vizet egyelőre, elnézem neki a dolgot. - Akkor lehet majd meg kell kóstolnom, hogy rájöjj. - kacsintok rá könnyedén, belül azon tűnődve, hogy mindennek mennyit ér rőfje? Mármint egyrészt azt látom, hogy Héloise szép, kék és nagy szemeit remekül veti be az ártatlan kislány szerepére, ahogy elegáns és kecses tagjait is a "jégkirálylánykás" elutasításra, de ajkai, még szavainak ellenére is pontosan mutatják, hogy ő is tud komisz lenni... így egy részem tudja, hogy játszadoznak vele, de a másik részem pedig pont ezt nem bánja. Olyan a lány, mint egy játékos kiscica, pláne, ahogy puszit oszt a szám sarkába, hagyom hát játszadozni. - Ugyan Héloise, a toronyban te vagy a leginkább szemrevaló. - mosolygok rá könnyedén, míg kézfejét is megcirógatom, majd az alkony miatt meggyújtom a gyertyát is, hogy aztán tényleg nekilássak az evésnek. Annak pedig csendesen, hogy ne legyünk illetlenek.

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

zene: "Not Fair" (https://www.youtube.com/watch?v=fUYaosyR4bE)

outfit (https://i.pinimg.com/736x/90/3c/06/903c060b3868237fbd1556b826a2a818--frida-gustavsson-satin.jpg)

Héloise sok mindent akart Morgantől, meg nem is. Például kifejezetten szerette volna, ha vonzónak találja azt a kis útkeresést, amit ott az asztal alatt produkált, de ügyetlensége révén, lehet, hogy némi rúgdosásba csapott át, nem tudhatjuk. Mindenesetre igyekezett valami hasonló hódító hadjáratba kezdeni, mint Williamson.
Persze, Héli sokkal tapasztalatlanabb volt, így talán megérthetőek és tolerálhatóak voltak kisebb-nagyobb baklövései. Mindazonáltal ezeket a nüansznyi hányosságokat, tökéletesen kompenzálta gyönyörű kinézete és sokat sejtető ruhadarabjai. A könnyed kis szoknya alól elővillanó puha simaságú lábak és az átlátszó, leheletnyi blúz, mely pont annyira vonzotta a tekinteteket, mint amennyire taszítania kellett. Ezek az ambivalens érzéshullámok az egész estét keretes szerkezetbe foglalták, megadták a kellő hangulatot ahhoz, hogy a fiatalok kezdhessenek valamit egymással. Mondjuk, az a furcsa lábmasszírozás, az egy érdekes pont volt a sokat ígérő alkonytáji vacsora kezdeti szakaszában, de egy idő után a mi kis Héloiseunk ehhez is hozzászokott, pont úgy, mint amikor az ember, először merészkedik egy hideg vízzel teli mindencébe. Mindent csak szépen fokozatosan és óvatosan, habituálódni kell az új ingerekhez.
Ilyen volt neki Morgan, egy teljesen más hőmérsékletű, felfedezére váró, kincsekkel teli ismeretlen, akit persze szívesen tanulmányozott és előszeretettel ajándékozott meg kitüntetett figyelmével. Néha kedve támadt volna, csak úgy szimplán a vacsora végéhez tekerni, s megnézni, hogy ennek az egésznek mi is lesz a kimenetele.
- Kviddicsedzés? Az kell nekem. Hogy jó néhány terelő frontálisan ütközzön a vállaimmal… nem, nem – fejének ingatása mindent elárult. Ő kifejezetten utálta ezt a fajta durva erőszakot és igyekezett mindig jól lecsukni a szemgödreit, amikor ilyenekkel kellett szembesülnie a kviddics-meccseken.
- De ha te edzenél… az teljesen más lenne – hirtelen arcára lopózott az a mosoly, amit csak igen ritkán és igen kevesek láthatnak szája szélén fodrozódni. Olyan sokat sejtető, mindent elmondó mimikai eleme volt ez Héloisenak, amibe kissé bele is pirosodott.
Morgan szavai és megnyugtató simításai, hamar kiűzték a szívéből a bánatot, amit a szülei elvesztése kapcsán érzett. Jólesett neki a fiú figyelmessége, egészen meglepődött, hogy ilyen együttérző is tud lenni. Meg volt bizonyosodva arról is, hogy a fentebb említett lovag főzőképességei már régóta kibontakozóban vannak, de az ő kedvéért inkább most hagyta a kísérletezést és úgy döntött, hogy a biztosat választja - csaklizik valamit a konyháról. Ez persze szintén arról tanúskodik, hogy mennyire gondoskodó és figyelmes úriemberrel van dolga, akit jó lesz hosszú távon megbecsülni. Már-már egészen elolvadt a fiú analizálásában, amikor ismét a beszélgetésük előterébe kerültek azok a lányok, akikről mindent tagadott Morgan, az úriember álarcot magára öltve:
- Attól még, hogy elhallgatod, az életed részét képezik és rengeteg pletyka alapjául szolgálnak. Szomorú vagyok, ha esténként arra alszom el, hogy a szobatársaim azt ecsetelik, épp melyik aktuális háztársamat cipelted a karjaidban… és azt inkább, hadd ne hozzam szóba, hová – Héloise mint mindig, most is nyílt lapokkal játszik. Ő nem fog megnémulni azért, hogy a fiút jobb színben tüntesse fel, ő egyenes válaszokat akar szívből jövő, őszinte kérdéseire. Nyilván érdekli, hogy mi Morgan célja, hiszen ha alantas, akkor tök mindegy, milyen mázba, csomagolásba bújtatja a vége úgyis ugyanaz lesz: csalódás. Ez a 8 betűből álló szó, pedig annyira hatalmába tudta keríteni Héloise-t, hogy akaratlanul is megakadt a beszédben. Nagyot nyeltve, némileg egy kissé belekapaszkodva, hanyagul lógó fürtjeibe vette csak a bátorságot, hogy ismét beszédkedvet erőltessen magára:
- És vajon hány lánynál sütötted el ugyanezeket? – idegese dobolásba kezdett az asztal kicsit instabil felületén, persze szemei még mindig Morgant vizslatták. Szinte kérve-kérték, hogy gondolja át miket mond és hogyan.

Héloise & Morgan
(https://media.giphy.com/media/orBYYlKxcAP72/giphy.gif)
zene: "Oh I took her by surprise" (https://www.youtube.com/watch?v=qnrRsMtKFEg)

Megkapó volt mindaz, ahogy kedves "vendégem" próbálkozott. Egyrészről a kész tökéletes nőt kaptam, másrészt pedig egy alig tapasztalt ifjoncot és ez a kettősség borzolta a fantáziámat, ha őszinte akarok lenni. Más lányok is próbálkoztak ezzel, de tény, hogy Héloise tudta ezt eddig csak olyan bájjal csinálni, hogy komolyan is foglalkozzak ezzel a jelenséggel. Meglehetős ügyességgel masszírozom talpacskáját, picit meg-megsimítva selymes lábszárát is, de a talpára koncentrálok, meg a fontosabb pontokra. - Vagy talán inkább a gurkó. De tény, hogy hollós terelőként külön kötelességemnek érezném, hogy az épséged felett őrködjem. - igazság szerint a játék szeretete is ezt diktálja, Jeremiah-val is megtettem például, amikor erre volt szükség pedig ő messze nem volt ennyire kellemes társaság. Vagy csinos. Bár, ha valaki nem a nőket szereti, lehet mást mond, de ez bennem fel sem merülhet. - Ahhoz lehet egy seprű is elég lenne. - kuncogok játékos kijelentésére s nem tudom megállni, hogy az asztalon áthajolva ne nyomjak könnyed csókot szája sarkába hasonló huncutsággal, ahogy ő bazsalyog rám. Ez a leányzó... tud rám hatni, be kell látnom.
Ezért sem akarom, hogy szomorú legyen s vigasztalni a magam módján, anélkül, hogy mélyre süllyednénk a bánatban, ami szerintem most nem lenne jó. Nincs ellenemre a dolog, szerintem a feldolgozáshoz sokat hozzáad és segít, de azt nem így és nem itt kell. Talán majd egy másik alkalommal, talán soha... ki tudná most megmondani? Most csak annyi kell, hogy megcirógassam finom metszésű "porcelán" pofiját. Igaz ezúttal másként, mint korábban tettem, ebben több mélység, sok kimondatlan szó és gondolat van, ahogy a jelentőségteljes csenddel is egyesül. Szerintem tényleg arany hallgatni egy-egy helyzetben és nem úgy, ahogy ezt a mondás eredetileg tartja. A csend eszköz, beszéd, olyan mélység és erő, amitől a felszínes emberek félnek s ezért kerülik üres fecsegéssel. - Elhallgatom? - vonom fel a szemöldököm. Na, erre is gondoltam. - Hallgatni valamiről és elhallgatni nem ugyan az. Egy pillanatra se tagadtam és nem állítottam azt sem, hogy te vagy életem első szép szőkesége, akit csókoltam. Már a pár év korkülönbség miatt is kissé fura lenne. - rázom meg a fejem, ezúttal alaposabb eszmefuttatásba bocsátkozva, ami azért nem feltétlenül szokásom, nem szeretem a szófia beszédet. - Az pedig eszembe se jutna, hogy letagadjam életem egy-egy igen is fontos nőalakját például. - most az én arcomon suhan át egy árnyék. - "Vivamus mea Lesbia, atque amemus, rumoresque senum severiorum omnes unius aestimimus assis!" - idézem a Catullus verset egy sóhaj után. - A lényeg a költő szavaiból, hogy ne törődjünk a mord öregek fecsegésével, hisz az nem ér egy lyukas garast sem. Ez a véleményem a pletykákról. - kevéssé tudom, vagy akarom az enyhe csalódást leplezni, ami megjelenik tudatomban. Azt hittem Héloise végiggondolta annyira legalább a dolgokat már eddig is, hogy a fele igaz jellegű pletykákat félre tudja rakni. Valami azt sugallta, hogy talán ő kevésbé felszínes, de lehet, hogy tévedtem. Ahogy rá pillantok, egy feszengő, félős lányt látok, akit a csalódás, reputációjának féltése szorongat, aki beadta a derekát az előítéleteknek. Én egy szabad szellem vagyok, ez igaz. De az is, hogy pontosan ez a viselkedés, ami be tud zárni s arra sarkall, hogy a delikvens által rám vetített szerep maszkját öltsem fel s eszerint játsszak az élet színházában. - Te komolyan meg akarsz sérteni azzal, hogy csak ennyi fantáziát nézel ki belőlem? Önismétlést? - próbálok még egyensúlyozni, még nyitott maradni, mert... mert Héloise még fiatal, még nem tudhatja biztosan, hogy mivel mit ér el és ez türelmet érdemel. Vagy más miatt kivételezek vele? Nem tudom... - De a pletykák mögött rejlik pár szomorú história és nem kevés veszteség. - mondom ki egy sóhaj után őszintén. - Azonban a búzát és az ocsút csak akkor fogok segíteni elválasztani, ha ez magadtól is megy valamennyire. - célzok arra, hogy amennyiben az előítéletektől fűtött fúria szerepében kíván tetszelegni, nem lesz esélye engem igazán megismerni. Egyelőre pedig még viaskodom magammal, azzal a részemmel, ami a kényelmes utat választaná s azzal is, ami a lány nyakába zúdítana másfél évnyi keserűséget, mert egyik se vezetne jóra. Lehet hülyén hangzik, de nem adom fel, hogy ezt az estét veszni hagyjam. Inkább meggyújtom a gyertyát ahogy egyre sötétebb lesz, egy mindenen gyulladó gyufát használva, mugli módra. Pótcselekvés? Van benne valami, de abban is, hogy bizonyos szinten ez egyfajta szimbolizmus is. Miután a gyufaszáltól megszabadultam, Héloise nyugtalanul doboló kacsóját fogom le szelíden, nyugodtan, ahogy eddig is igyekeztem beszélni.

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

zene: "Not Fair" (https://www.youtube.com/watch?v=fUYaosyR4bE)

outfit (https://i.pinimg.com/736x/90/3c/06/903c060b3868237fbd1556b826a2a818--frida-gustavsson-satin.jpg)

A Morgan-féle találkák mindig keményen gondolkodóba ejtették Héloise-t. Nem azért, mert a fentebb említett férfi nem volt elég kedves, sármos, romantikus,vagy szellemes, sőt. Nagyonis. Olyannyira, hogyha a kezei már csak hozzáértek a fiatal hölgyemény kültakarójához, libabőrök ezrei futottak át gerincének vonala mentén, arca bíborvörös árnyalatokban kezdett el pompázni. Ajkai kiszáradtak és az adrenalin, a vágy aziránt, hogy meg akarja kapni Morgant, akitől tulajdonképpen rengeteg mindent várna el, csak fokozódott benne. Persze, ezt a tüzet, módszeresen, csírájában akarta elfojtani, például azon mondataival is, amikkel rendre józanságra, tiszta gondolkodásra ítélte saját magát. Tudta, hogy Morgan nem makulátlan, de az az igazság, hogyha ezekre a könnyed kis pletykákra hallgatott volna, el se jön erre a találkozóra, hanem továbbnézegeti a francia divatlapok újdonsült számainak valamelyikét. De valahol vágyott arra a tisztátalanságra, puritán létezésre, ami Morganben megvolt. Tetszett neki, hogy a fiú szembemegy mindennel, amivel csak lehetséges, hogy bátran aprítja miszlikbe az általa elgondolt szigorú szabályok kereteit, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Csillogó szemeivel a fiú ajkainak mozgását követve, hallgatta végig Morgan diplomatikus válaszait, bár nem mindig tudott a tárgyra koncentrálni, mert voltak olyan dolgok, amik kifejezetten jobban érdekelték volna.
- Terelőként??! Csak így tudod magad elképzelni mellettem? – horkant fel Héloise, majd egy könnyed mozdulattal karba tette kezeit és lábait gyorsan kiszabadítva Morgan kezeinek fogságából egy finom rúgással próbálta észhez téríteni.
- Én azt hiszem, el tudnék rugaszkodni a kviddics világától, talán léteznek jobb felállások is – világított rá gondolatainak egy igen sarkalatos pontjára. Mondanivalója végeztével pedig finoman megnyalta ajkait. Belekezdett valamibe, amiben iszonyatosan tapasztalatlan volt, de a puding próbája az evés, most pedig vett egy kanállal abból a pudingból, ha a hasonlatnál akarunk maradni.
- Csípkelődünk, csípkelődünk? – harapott élénkvörösen duzzadó ajkaiba, s amikor Morgan meg akarta csókolni, ám nem hagyta, hogy az csak egy olyan egyszerű kis szájra puszi legyen. Héloise többet akart, mint a felső ajkak és alsó ajkak enyhe súrlódása. Kicsit nagyobb lendülettel rugaszkodott neki az akciónak, minek eredményeképpen úgy kapaszkodott Williamson barna fürtjeibe, mintha az élete múlott volna rajta. Határozott mozdulattal ragadta meg a férfi nyakát, felső kezével szépen megtámasztotta annak fejét és szenvedélyes csókot váltott Williamsonnal, ahol aztán nem sajnálta használni a nyelvét sem, amit úgy járatott körbe a férfiú szájszervében, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A csók befejeztével elmosolyodott és finoman megcirógatta Morgan állát. Mélyet szippantott a férfi illatából és egy leheletnyi csókkal díjazta annak minden egyes rezdülését.
- Igen rossz tulajdonságod, hogy túl kívánatos vagy – jegyezte meg és szemeit egy távolabbi pontba irányította, még mielőtt esetleg olyan elhatározásra jutna, amivel a saját bőrét is vásárra viszi. Azt még most nem kellene megkockáztatni, ahhoz még túlságosan fent van a nap és túlságosan sok az étel van az asztalon.
Aztán persze, szóba kerültek a lányok is, mert puhatolózni akart. Reménykedett abban, hogy esetleg változtatni tud Morganen, hogy ez más lesz, ez majd jobban alakul, mint a többi. Értem itt a sok futó kalandot, amit a kis barna abszolvált a néhány éves hódító hadjárat alatt.
Belopózott a kisasszony gondalatai közé az a feltételezés is, hogy esetleg ő különleges lehet, vele majd más lesz, mint a többiekkel. Több, jobb, tartósabb vagy valami ilyesmi. De hiú ábrándokat kergetett a szőke, s ez mindinkább bebizonyosodott ahogy a barna lovag szavait hallgatta. Arca kissé elkomorodott, nagyot sóhajtott, mert nem tetszett neki ez az elzárkózás. Ha ő a bőrét viszi vásárra, Morgan miért elégszik meg a kisujjával, meg ilyen féligazságokkal? Rosszallóan csóválta meg a fejét, szeretett volna ezekbe a mondatokba kapaszkodni, csak egy kis töredékükbe, de nem volt bennük semmi reménykeltő. Immáron teljesen visszahúzta lábait az asztal alól, felegyenesedett és arcvonásait egészen megkeményítve reagált:
- Sejtettem, hogy valami hasonlóval fogsz szolgálni – állát finoman simította végig, gondolkodott, hogy mit mondjon vagy ne mondjon. Fontos volt neki Morgan, de azért ez egy igencsak vékonyka jég volt… és nem volt hajlandó több ideig ácsorogni rajta, mint amennyi szükséges:
- Nem kifejezett célom, hogy megsértselek – túrt szőke tincseibe és felállt az asztal mellől, könnyed lépteivel Morgan felé sétált és a háta mögé osonva kezeit összekulcsolta a nyaka körül. Ebben az édes várakozásban hajolt a füléhez, kezeit olyan kis titokzatos módon cirógatva terelte a mellkasától, felfelé az arcáig, kicsit időzött az ajkain, majd eltakarva szemét, gyengéden suttogta a füleibe:
- Csak tisztán akarok látni és nem elégszem meg a féligazságokkal – olyan egyértelműen tolmácsolta ezt, hogy nem sok menekülési útvonalat hagyott a fiú a számára.

Héloise & Morgan
(https://media.giphy.com/media/orBYYlKxcAP72/giphy.gif)
zene: "I feel like a wanted man.
I'm not a criminal.
You've got me in your hands.
And I got nothin' at all." (https://www.youtube.com/watch?v=4QujWr3_zFE)

- Nem, nem csak így, de a játék és a zene a mindenem. - jelentem ki nyugodt és megfontolt hangon, de finom mosoly keretében. Ez kifejezetten közérdekű információ, szóval minden bizonnyal kedves vacsorapartnerem is tudja ezt, mégis megpróbál cicázni velem és hergelni, ami, bevallom, tetszik. - Én csak téged csíplek. - somolygok s már azon vagyok, hogy felvegyem a fonalat az incselkedésben, mikor Héloise úgy dönt, hogy mindezt intenzívebb irányba tereli. Ellenemre lenne? Egyáltalán nem! Szóval szépen ezt a ritmust veszem fel s ha már csók, hát akkor ez bizony mély, szenvedélyes és alapos ütközet lesz kettőnk között, ahogy nyelveink pajkos táncra kelnek. Fiatalka, de ebben igen jó a leányzó, ezt már nem először állapítom meg magamban. Hiába, még a "jéghercegnőcskének" is akadhatnak gyengéi, vagy rejtett tálentumai...lágyan, de mégis kissé birtoklóan markolok szőke tincseibe a csók közben s cirógatom meg őt, majd, miután a levegő már fogytán, csak szabadon engedjük egymás ajkait, bár búcsúként egy leheletnyit még haraptam Héli alsó ajkába huncut mosoly kíséretében. - Olyan rossz vagyok babám, és annyira nem érdekel... - replikázom kijelentésére a Motörhead és Lemmy találó kis sorával, csak úgy szabadon, ha már rossz tulajdonságról van szó. Na igen, a Főnök egy példakép nekem, ha úgy veszem. A varázslók nagy része nem is tudja kiről van szó, de a Weird Sisters fasorban sincs hozzájuk képest, ezért bárkivel ökölre mennék, az tuti! Most pedig inkább visszaülök és nekilátok elfogyasztani azt, ami még van. Kell is, mert Héloise olyan vékony jégen szeretne táncolni, amire ha hirtelen haragból mondanék bármit is, nem járnánk jól. Kell így az idő, kell a türelem, hogy ne csináljak hülyeséget s ne hagyjam magam a saját hülyeségemnek se, de a lánynak se. Szóval igyekszem türelmes és korrekt választ adni neki, bár ez nem nyeri el a tetszését. Kijelentésére össze is ráncolom a szemöldököm. - Remek, akkor neked is megvolt az a skatulya, ami alapján kisüthetted, hogy mit fogok mondani, sőt, amivel minden előre le is zongorázhatsz akár. - vonom meg a vállam, mert pontosan ez az, ami taszítani tud abban a tekintetben, hogy ha így viszonyulnak hozzám, akkor bizony meg is szoktam adni amit elvárnak tőlem. Miért kellene, hogy megfelelési kényszerem legyen? Miért kéne bárkinek is bármit, vagy annak az ellenkezőjét bizonyítanom? Tudnék erre bőven példát sorolni... egy valami tart még vissza a jó öreg "klisé Morgan" elszabadításától, az, hogy még nem értem pontosan Héloise mit akar ezzel az egésszel. Nem hazudtam neki, nem állítottam, hogy ő életem első nője, hogy csak vele randevúztam... eszembe se jutna ezt eltagadni, de azt is rossznak tartom, ha itt mondjuk elősorolom az összes hódításom, mi több, kapcsolatom. Próbálom az egészet Héloise tapasztalatlanságának számlájára írni, mert jobb magyarázatot nem tudok. Egyszerűen az, hogy ebbe a kérdéskörbe nem mennék bele mélyen, egy olyan társadalmi norma, melyet,- ritka kivétel-, de nem utasítok el. Ugyan miért lenne jó, ha letűnt kapcsolatokról diskurálnánk, főleg úgy, hogy mi még azért eléggé az elején vagyunk bárminek is. Keserűség és hibás következtetések, elhamarkodott véleményformálás, ennyi lehet az eredménye. - Nem kifejezett? Csak mintegy mellékes? - próbálom ugratni, bár ez nem a legjobb volt, de ebben a helyzetben ennyivel kell beérni. Nem is tudom, hogy Héloise tetteivel megkönnyíti, vagy megnehezíti a helyzetem s az kétségtelen csak, hogy így ennek tisztázására nem lesz elég a józan gondolkodásom. Ennek első ékes jele, hogy felnyúlok kacsóiért s a következő pillanatba már az ölembe is penderítem a szőkeséget, egy szemvillanás se kell hozzá. - Mégis mit szeretnél? - nézek mélyen a szemeibe s míg egyik kezem derekát tartja,a másik szőke tincseibe markol, hasonlóan, mint kicsit korábban az asztal fölött. - Hogy tételesen számoljak el minden nőről, akire ránéztem, akihez hozzászóltam? Vagy arról, hogy mit csináltam velük? - sóhajtok. - Netán az érdekel, hogy akiket igazán szerettem, miként tűntek el az ostrom alatt, vagy került a Mungóba, mert az elméje felmondta a szolgálatot? - hangom tónusa keserűbbre vált, mert a fájdalmas emlékek fűtik mindezt. - Mert, ha ez a pletyka érdekelt mondjuk, megnyugtatlak, hogy igaz: nehéz az exeimmel találkozni, mert vagy eltűntek, vagy egy a Mungóban van...

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

zene: "a kedvenced, tessék tanulni a "bácsitól" " (https://www.youtube.com/watch?v=SCZgGVqVsbY)

El kell, hogy szomorítsalak – sóhajtott egy mélyet - a mai vacsora folyamán sajnos velem kell beérned – mondatai végeztével pedig útnak indította kezeit, melyek finoman kulcsoltak bele Morgan puha ujjaiba. Hogy ez mennyire ment szembe a gitáros elképzeléseivel, nem tudni, mindenesetre Héloise, mint mindig, most is igyekezett a tőle telhető legérzékletesebben és elegánsan tolmácsolni feltörekvő emócióit a kiválasztott személy felé, aki jelen pillanatban nem lehetett más, mint csak és kizárólag Morgan.
- Bár – tette hozzá – azt meg kell jegyeznem, hogy most is zongorázol, csak épp az idegeimen és ha azt vesszük, ez is egyfajta játék, de az izgalmak fokozására számtalan más alternatíva is szóba jöhetne, szóval tulajdonképpen rajtad áll, melyiket választod – hát igen. Ebben akaratlanul is benne lapult Héloise félelme a pletykáktól, amik a kastélyban keringtek és kiváltották aggodalmait, de a várakozása is, a kémia, ami kettejük között működött, ami felkeltette érdeklődését és olyan tettekre sarkallta, amik szembementek az eddigi felfogásával, szögesen megkerülték nézeteit. Nehéz helyzetben volt, kétségkívül hiszen ez a két érzés, ami folyton ott munkálkodott benne, úgy rángatta, taszigálta ide-oda, akár egy képzeletbeli bábot. Meg akart szabadulni kétségeitől, fel akarta oldani ezeket a láncokat, s habár minden egyes csók, melyet Morgantől kapott, édes volt, akár a méz, - csábította minden porcikáját -, nem hagyta meg magának a bűnös érzelmek kibontakozását, visszafojtott lángon égett. Ráadásul ezen az sem segített, hogy Morgan többször is megfosztotta a perzselő szenvedélyének fellángolásához szükséges levegőtől, ami jelen pillanatban, az őszinteség misztériumában bontakozhatott volna ki. Milyen kár és milyen hosszú folyamat lesz majd, amit az eddig egyébként szorgosan munkálkodó úriembernek helyre kell majd pofoznia,
- Ha csak és kizárólag velem vagy rossz, engem sem érdekel – suttogta, ahogy viszonozta a férfi csókját és annak végeztével, egy leheletnyi puszit nyomott a homlokára. Kezeit persze mindeközben óvatosan a csípője felé terelgette, könnyedén körülfonta velük derekát, majd egy váratlan pillanatban megfordult és az így gerjesztett ölelésben nézett a fiúra - tele várakozással és áhítattal. A kis barna nyaka talán egy leheletnyi távolságra kerülhetett tőle. Testük pedig, mondhatom egész közel, szinte súrolta egymást. Morgannek alkalma nyílott érzékelnie, hogy mi is az, illetve ki az, akivel játszik. S ha éppen ellenére lett volna a játék, hát el is lökhette volna magától Héloise-t, hiszen csak egy mozdulatába került volna. De ha a cselekedeteivel nem is, a szavaival bizony ismételten rákontrázott arra, hogy a lány szívében ellenérzéseket váltson ki, melynek hatására Héloise kifordult a fentebb említett pozícióból és valamivel arrébb sétált, hogy ráláthasson a kastélyra, illetve, hogy szabadon, a fiútól függetlenül terelgethesse gondolatait. Így tehát félig háttal, csak a füleire hagyatkozva hallgathatta végig, Morgan monológját, amit lehet, hogy jobb is, hogy nem látott vizuálisan, hiszen a hozzá társuló arckifejezések és Héloise-nak az a mesteri érzéke, hogy felismerje, ha valakinek a testbeszéde, nonverbális kommunikációjának elemei nincsenek összhangban egymással, könnyedén leleplezhették volna Morgan felindulásait.
- Skatulya…mert szerinted te nem skatulyázol? És mindenkit ugyanabba a skatulyába és ugyanazzal a módszerrel. Éljen a változatosság… - reagált a fiú szavaira, kissé vehemensebben, mint azt előre elgondolta volna, de mit csináljon, ha nem tud parancsolni az érzéseinek és elindult egy úton, ami nem kicsit veszélyes a számára.
- Sokkal több vagy ennél, csak túlságosan kényelmes az, amiben benne vagy. Félsz megégetni magadat, igaz? – aztán a pillantása ismét találkozott Morganével, amit olyan hamar kapott el, mintha bármilyen szégyenteljes gondolat lehetett volna az, amit ő most épp feltételezni mert és engedett magának kimondani.
- Jaj, ugyan – nézett el a válla fölött arra az ugratásra, ami Morgantől kicsit sem hatott viccesnek, sőt. Majd a felé nyúló kezekre, először lebiggyesztett ajkakkal reagált. Minek belesétálni olyan karokba, amik úgyis csak fokozzák vívódásait, de végül úgy döntött, hogy ismételten betáncikál abba a csapdába, ami a vacsora kezdete óta eleve predesztinált magának. Persze, Morgan ölében a vergődés, meg a mit szeretnék meg hasonlók ecsetelése… hmmmm, elég szűkre korlátozódott.
- Heves vagy, ezt szeretem – igen, nem állt szándékában ennek a hosszas hisztizésnek minden egyes mondatát leragálni. Megértette, hogy ez most gyengepont és végtelenül unalmas már ez Morgannek, bizonygatni, hogy nem olyan, amilyen. Ezért finoman közelhajolt a férfihez és puha ujjait ajkának közepére biggyesztve, mélyet szippantott illatából. Ajkaival kissé megcirógatta fedetlen bőrfelületeit.
- Elég… - állította meg a beszédben és finoman elkezdte csókolgatni a nyakát. Persze, sebészi pontossággal találta meg azokat a pontokat, amik nem kis vágyakozást lobbanhattak be a férfiúban.
- Nem érdekel a többi, csak az, hogy nekem mivel tartozol – nevette el magát és beleharapott a férfi vörösen duzzadó ajkaiba.

- És ettől el kéne szomorodnom? - kacsintok rá, ahogy Héloise kacsójával az én ujjaim egybe kapcsolódik. - Mert eddig nem sikerült. - somolygok. - A zongora sem rossz hangszer végső soron, de ez nem szóló darab, hanem négy kezes. - utalok arra, hogy bizony nem csak rajtam áll a történet, bármennyire is szeretné Héloise a felelősséget a nyakamba lapátolni. Én vagyok a tapasztaltabb? Ez kétségtelen. A kezdeményező fél is többnyire , ezt se tagadnám le. Azonban ez önmagában még kevés lenne, ehhez a lány is kell. A szőkeségen pedig azt látom, hogy van benne valami kis vívódás, ami teljesen természetes is. - Akkor csak élvezzük ki, hogy rossz vagyok. - kacsintok rá, ha már ez egyikünket se érdekel. Bár a jelek szerint azért ez még sincs teljesen így, mert bájos szőke vacsorapartnerem úgy dönt, hogy kevésbé bájos oldalát is bemutatja és egy olyan értelmetlen kérdéskörbe hajszol, amiről nem igazán látom, hogy hová vezethet, vagy mi haszna lehet. És ha ez nem lenne elég, még neki is áll egy olyan játszmának, amit pont rólam feltételezne: megpróbál összezavarni. Egyszerre dörgölőzik s játssza a jeges királylánykát is, ez pedig, igazság szerint, nem működik. Vagy nem úgy, ahogy szeretné. Esetleg csak én gondolom, hogy ez a szándéka? Nem tudok már erre a kérdésre rendes választ adni, ahhoz túlságosan is lekötötte gondolataimat, hogy rájöjjek mi a célja s valamiféle választ próbáljak valami olyan választ adni, amivel nem zárkózom be teljesen. Mondjuk ebben azért segít közelsége, amit kiélvezek, még, ha nem is használom ki, hogy ilyen közelségbe került, csak beérem azzal, amit magától adott. Félő, hogy még a végén ezt is a fejemre olvasná. Igaz, ha ezt is megtenné, nos záros következményei lennének. Arról meg talán jobb is, ha nem tudok, hogy mit lőcsölne még rám, mert a betyár becsületemre én is kínos tudok lenni. - Én valóban nem teszem. - fonom karba a kezeimet. - Nem szokásom ítélkezni különösebben, pláne nem előre és egy-egy emberről csak akkor formálok véleményt, ha igazán megismertem. Sőt, igazság szerint többnyire az se érdekel, hogy mit gondolnak rólam... - vonom meg a vállam, mert akármi történt is: az apátia mindig hű társam maradt minden keretek között s a magam védőfala hasznos társ. Lehet erre mondja Héloise, hogy kényelmes? Elképzelhető, de a szavai akkor is bátrabbak a kelleténél és nem is tartom őket igazságosnak. - Azt hiszed, hogy ettől félek? - szűkül barna szempárom már-már résnyire. - Nagy szavak ezek egy olyan lánykától, aki ilyen téren nem sokat tud felmutatni... de van egy rossz hírem: pontosan tudom, hogy milyen sebeket adni és sebeket kapni, milyen megégetni magam. - látom rajta, hogy mintha már bánná is, amit mondott, de ezzel az egésszel már bőven átlép egy határt, főleg amit következő szavaimra mond, ahogy ugratásnak gondolja őszinteségem. Ez belül már tényleg felpaprikáz, hiszen hogy is gondolhatja valaki egy kemény háború és egy iskolai Carrow testvérpár rémuralom után, hogy ezzel bárki is viccelne? Ennyire félreismert volna? Komolyan, most kéne felállnom és faképnél hagynom. Ehelyett mégis mit teszek? Utat engedek ugyan indulatomnak, de egészen máshogy... elkapom őt és ölembe penderítem. Ilyennek gondolt s ilyen viselkedést akart? Hát tessék, ki lehet élvezni... - Akkor élvezd ki. - érkezik kicsit mélyebbről a hangom, tán karcosabban is, ahogy halkan beszélek s szemeimben is megvillan tán egy veszélyes fény. Momentán Héli azon jól dolgozik, hogy tényleg elszabadítson. - És mivel is tartozom? Eddigi életed legjobb estéjével talán? - öltöm magamra azt a Morgan-t, aki persze bennem lakik s aki hajlamos az egomán kijelentésekre és arra is, hogy a puszikat és csókocskákat osztogató leányzó szőke fürtjeibe markoljon birtoklóan s hasonló modorban egyszersmind derekára is, nyakát ívbe feszítem s most én jövök. Én osztom ki precíz és forró, de lassú szenvedéllyel perzselő csókjaim feltáruló nyakára, hogy olykor lágy harapásokat is vegyítsek közéjük, különösen nyakának tövén, hogy aztán tovább haladjak csókjaimmal addig, amíg blúzának gombjai engedik, s fel megismétlem ezt a másik oldalon, füle tövéig, ahol fülecskéjén is elidőzöm picit. Mindeközben egyik kezem édes fogságban tartja tincseit, míg a másik megindul pofiján le, (miután ajkain játékosan megjárattam hüvelykujjam), át a kulcscsontján, az oldalán, hogy végül kecses combjának bársonyos bőrén kössön ki, a szoknya peremétől kicsit lentebb s a szabad felüeten cirógassam fel s alá, míg a gyertya fényénél csillogó kék lélektükreibe pillantok pár néma másodpercre, hogy aztán szenvedélyesen csapjak le ajkaira és kezdeményezzek hosszú csókcsatát, melyben ajkaink, nyelveink, de még fogaink is aktív szerepet vállalnak s amit kifulladásig űzhetünk.

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

zene: "a kedvenced, tessék tanulni a "bácsitól" " (https://www.youtube.com/watch?v=SCZgGVqVsbY)

- Talán nem. Reméljük, nem leszel szomorú – tette hozzá és sejtelmes mosollyal simított végig ajkain, melyek szinte vérvörösen izzottak fel izgalmukban.
Héloise sosem volt egy olyan nő, aki ne lett volna tisztában a kvalitásával. Az öltözködésével, a szavaival, tetteivel nagyonis provokálta az ellenkező nem gondolatait. Persze, finom francia bájával meg próbálta kompenzálni is, olyan pillanatokban, amikor már túl messzire merészkedett volna. Például az a négykezes, az nem kicsit volt ijesztő a számára. Na nem azért, mert még sosem zongorázott, hanem az a mögöttes dolog, amivel volt képe előhozakodni ennek a fiatalembernek, rendkívül kihozta a sodrából. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogyha elérnek majd egy olyan pillanathoz, amire a fiú készakarva vágyik, ő aztán nem fogja sajnálni Morgan összetett lelkivilágát, beleteszi mind a két kezét és azt tuti, nem fogja megköszönni.
Azt hiszi, csak úgy mindent megengedhet magának és nem lesznek következményei. Például, hadd említsek meg egyet a rengeteg dolog közül, ami már most a számlájára írható: kiprovokálta ebből a nőből, hogy odamenjen hozzá, hogy akarja, keresse, vágyja őt, bújjon az ölelésébe és akkor, mint aki az utolsó pillanatban meggondolta magát, csak úgy kivonódik a szituációból. Ez mi? Mi történt ezzel az emberrel? Most épp döntésképtelenségének melyik csúcskorszakát éli? Héloise agyát is hasonló gondolatok kezdték el megrohamozni - nem értette, hogy mi a merlini mandragórák keserves szerelmének szakállára nem ragadja már őt magához, és látja el úgy istenesen. Nagyot nyelve tépte ki magát a férfi karjaiból, nem tetszett neki ez a viselkedés, és akkor még egész finoman fogalmaztam.
- Rengeteg olyan dolog van, amit nem teszel meg, édesem. És most nem az előítéletekre gondolok....– simított végig a mellkasán és erősen megszorította keresztbe font karjait. Körmeit sem sajnálta beléjük fúrni, ha már játszanak, legyen annyira égető, amennyire azt mások is csinálják.
Nemcsak te tudsz fájdalmat okozni, kicsi Morgan – farkasszemet nézve a férfival nyalta meg ajkait, majd nagyot sóhajtott, olyan kis bevezetőként, hogy megvillantsa mire számíthat, ha ügyesen dolgozik.
- Senki sem makulátlan… - reagált a fiú szavaira és tekintetének messze ható sugaraival az asztal piszkosszürke fényeiben megmártózó poharait kezdte el jutalmazni. Nagyon idegesítette már ez a söprögetés, amit olyan szinten mesterien művelt Morgan, hogy lassan oktatni kellene.
- Nem hiszem, én tudom – nyomta meg a mondat végét és keresztbe fonta karjait. Ha ő ilyen, akkor a kis szöszi miért ne? Hát kötelessége neki megszelídítenI?
- Nagy szavak ezek egy olyan lánykától, aki ilyen téren nem sokat tud felmutatni... de van egy rossz hírem: pontosan tudom, hogy milyen sebeket adni és sebeket kapni, milyen megégetni magam.
Most akkor Morgan a saját kardjába dől? Csak nem ítélkezik? Lép előre kettőt és vissza hármat?
- Ó-ó – visszafogott suttogással kezdett bele mondanivalójába a kis fagyos.
- Nem arról beszéltél, hogy még mielőtt ilyen megállapításokba bocsátkoznál, kicsit jobban meg kellene ismerned?? Mondjuk, itt - mutatott a szívére, majd elkezdte kigombolni blúzának gombjait.
– Jó – hagyta abba - ezt inkább most hanyagoljuk – és fürge ujjai szinte villámgyorsasággal fordították vissza azt a folyamatot, amibe egy hirtelen felindulástól vezérelve kezdett bele.
Hol itt volt a szerva, hol ott, ment a csatározás Morgannel. Tulajdonképpen kölcsönösen bántalmazták egymást, mindezt fogalmam sincs, minek a jegyében. Nem tudom, mi volt a céljuk, mit akarhattak, gondolhattak, mindenesetre hirtelen csak belobbant valami és Héloise Morgan ölében kikötve, minden ellenérzésétől megfosztva sóhajtozott. Ahogy a férfi csókolgatta és kezelésbe vette, nem kicsit érezte azt, hogy igen, ő pontosan erre a figyelemre vágyott, amit, ha ennyire nehezen is, de kikövetelt a férfitól. Majd, mikor meghallotta azt az egomán gondolatot, egy pillanatra megdermedt és nyakát félig hátradöntve gondolkodott, hogy ezt most komolyan gondolta Morgan, vagy csípje meg valaki, mert ez a film igen rosszul fog befejeződni és nem erre vett mozijegyet. Mármint tisztában volt azzal, hogy legszívesebben leszaggatná a férfi ruháit, de ilyen kontextusban inkább maradt annál, hogy ezt még itt most, mikor még nem fáj annyira és míg még nem durvul el oly mértékben a helyzet, kellene befejezni:
- Nem gondolod, hogy ennek kölcsösnek kéne lennie – tartott egy kis szünetetet - ez nem csak rólam vagy rólad szól. Ez rólunk szól, ennek a mi életünk legjobb estéjének kéne lennie – köhintett egy nagyot - Mr. négykezes – simított rakoncátlan tincsei közé és keserű szájízzel emelkedett fel az öléből. Neki nincsen kedve hülye cédákat játszani, ez nem ez a film és nem az az este.

- Nem szoktam szomorkodni, csak, ha nagyon jó okom van rá, de az ritka. - azt inkább elhallgatom, hogy nők miatt általában nem szoktam szomorkodni. Mármint egy bizonyos értelemben nem bánkódom utánuk, mert egyébként nők tekintetében bőven kijutott nekem a szomorúságból. Egy eset kétségtelenül az én hibám, sőt, mi több, bűnöm volt, de le nem tagadnám. Az is én voltam, azt is én tettem. Ahogy most is megfontoltan állok ellen a kísértésnek, hogy Héloise nyakának essek. Miért? Mert mondanivalója kellős közepén mindez úgy hat, mint valami csapda. Ellőtte és utána oszt, közben simogatást vár, de természetesen haraphatna is. A kockázat vállalásnak is vannak azért ésszerű határai, meg vannak alapvető normák, amiket azért szeretek tartani, legalább addig, amíg a józan eszem megvan. - Rengeteg dolog van, ami időt is igényel, Rómát sem egy nap alatt építették. - na, pontosan az a magatartás érkezik, amire az előbb gondoltam, amikor Héli simítás után karmol is. Én pedig rezzenéstelenül tűröm. Estem már nagyot seprűről, törtem össze magam, az ostrom alatt se búvóhelyen töltöttem az időm, szóval a helyzet az, hogy eléggé edzett (olykor fásult) lettem már ehhez. Ez a generációm sajnálatos sajátossága is lett, de az egy év rémuralom, ahol kínzás volt, majd amit élet-halál harc koronázott meg, sok irányba alakíthatja az emberi jellemet. Ha nincs ez az egész, minden bizonnyal nem ilyen lennék, nem így viselkednék, de ezeket kellett megélnem s az eredmény is ehhez illik. Héli pedig bemutatja, hogy milyen a vihar egy pohár vízben. Mert a karmolászás, a sóhaj mind-mind az, egy olyan színházi előadás, melyre a vacsora meghívással váltottam jegyet. - Nem, senki sem az. De az ellenkezőjét sem állította senki. - rázom meg a fejem, nem is nagyon értve, hogy ez tulajdonképpen hogy is jön ide? - Tévedsz. - egyetlen egy lakonikus felelettel intézem el hangsúlyozott mondandóját, ami ténylegesen teljes mértékben tévedés. Kicsit mélyebben veszem a levegőt s barna tincseimbe túrok pótcselekvésként, mert momentán ezt kevéssé tudom magamban elhelyezni. Nem telt el még olyan sok idő, hogy kijelentettem: szerettem én már őszintén és mélyen és kaptam hozzá komoly sebeket. Ennyire rövid lenne a memóriája? Vagy ennyire szívtelen lenne, hogy nem érdekli? Esetleg egyszerűen nem adott hitelt a szavaimnak s talán ez az utolsó a legsúlyosabb opció mind közül. Csapongó gondolataimban próbálok rendet parancsolni s ez siet segítségemre, ahogy Szókratész jut eszembe. Ó igen, momentán Héloise viselkedik úgy, mint Xanthippé reinkarnációja, ez a gondolatsor pedig fura, halovány mosolyt csempész ajkaimra, meg az öreg tanítómester szavai, ebből tudok erőt meríteni, hogy kitartó lehessek. - Azért vannak tudható dolgok... például az, hogy én négy év előnnyel indultam, ami nem erény, pusztán pozíció és szükségszerűen több olyan seb szerzésére ad okot, amiről beszéltél. - puszta logika, elvégre ő most lépett abba a korba, hogy elkezdjen ilyen irányba is nyitni s ilyen irányú tapasztalatokat szerezni. - És részben emiatt is nagyobb biztonsággal jelenthetem ki, hogy nem volt még komolyan senkid, ennél fogva nem volt olyan, aki a szerelem terén komolyabban összetörhetett volna... - tekintetem azért követi Héloise tetteit, ami újfent gondolkodóba ejt, de kék lélektükreit sem vesztem szem elől. Jobb is, mert gyorsan változik a széljárás. Erre már aztán tényleg nem tudok, vagy talán inkább nem akarok semmit mondani. Elkezdi a blúzát gombolni, majd úgy szólal meg, mintha én csinálnám, hogy aztán megfordítsa a folyamatot. Van még valaminek értelme egyáltalán? Sutba dobom hát a racionalitást és eleresztem az ösztönösséget, ami mindenképp kellemesebb eredményekkel jár, úgy érzem mind a kettőnk számára. Ez volt a célom? Nem... úgy gondoltam, hogy megrendezem neki a megígért vacsorát, elbeszélgetünk a gyertya fényénél úgy, hogy talán mind a ketten alaposabban megismerjük a másikat, majd egy kis szótlan "társalgás" után, amit az éjszaka fényei mellett le lehet folytatni az illem határain belül, szépen visszakísérem a hálóhoz. Lényegében egy olyan átlagos randit, ami elég régen nem volt terítéken nálam, de a szőkeséggel ezt nem lett volna rossz megélni. Helyette szélsőséges eseménysorok játszódtak és játszódnak le. Igaz, ezen nem nagyon gondolkozom, helyette csak a fizikai kontaktusra, az édes kis játékra koncentrálok. Persze fura kijelentésével azért egy viccet kiprovokált belőlem, elvégre mivel is tartoznék? Egy részem pontosan tudja: pofátlan büdös disznónak kellett volna lennem, akár hazudni, elvenni mindent és nem hagyni semmit a sóval behintett vidéken kívül. Csakhogy én sosem voltam ilyen. A legsötétebb pletykákban esetleg. De a valóság egyáltalán nem ez volt. - Ki mondta, hogy ez nem kölcsönös? Ez egy olyan vicc volt, mint amit te a tartozással kapcsolatban sütöttél el. - rántom meg kicsit a vállam, hogy aztán még megkapjam kiforgatva azt, amit korábban mondtam. De, hogy még fel is állna? Na, azt már nem! Kiprovokált valamit, eddig folyamatosan cicázott velem, itt az ideje, hogy megérezze: ennek bizony van következménye. Mit jelent ez? Nem mást, minthogy attól eltekintve, hogy nem hagyom felállni, újfent támadásba lendülök, egyúttal mozgósítva tapasztalatom is a női nemet illetően, hogy hamarost csókok és cirógatások olyan áradatát kapja, ami bizony igen perzselő. Ajkaim szenvedéllyel csapnak le az övéire, vagy éppen a nyakára le a dekoltázsára, fülecskéjére, vagy a füle mögé s ha már arra járnak, hát a pillanat ihletében még pár verssort is rögtönzök s azokat duruzsolom neki:

"- Hangod csendülése akár hajnali madarak dala,
szelídségével édesíti az ébredés pillanatait,
míg pillantásod hő fénye teljesen átmelegít
úgy fog körbe mint ölelő karjaid lágy rablánca,
Napomnak te vagy fényesen ragyogó napsugara!"

- valami klisésebbet is lehetett volna a holdról, de nekem nem ez volt a célom. A pillanat ihlete ezt szülte, a szőkeségéhez ez egyébként is jobban illik. Tenyereim is simogatják persze, melyek szelíd határozottsággal tartják őt fogságban (már azt is tekintetbe véve, hogy a fizikai fölény miatt annyira nem kell erősködnöm). A versecske zárása után pedig újfent megcsókolom, nyelvemmel az övét hívva táncba, míg egyik kezem selymes fürtjei közé merül. Határozottságot és hirtelenséget akart? Netán szenvedélyes érintéseket? S még provokált is mellé? Tessék, megkapta és megkapja mind, persze anélkül, hogy az illem egy határát végleg átlépném. Nincs szükségem arra, hogy közönséges legyek ilyen tekintetben.

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

zene: "a kedvenced, tessék tanulni a "bácsitól" " (https://www.youtube.com/watch?v=SCZgGVqVsbY)

Ennek örülök – felelte Morgan szavaira könnyed egyszerűséggel, mert mégis mit is mondhatott volna? A mögöttes tartalmakra nem látott rá, akit a vacsora alatt megismerni vélt, annak meg egyáltalán nem kívánta, hogy szenvedésre kárhoztatva tengesse az életét, minden egyes olyan tanévben, amit a Roxfortban tölt, szóval szelíd naivsággal, mint egy jól megetetett galamb búgott egyet-kettőt Morgan mondataira. De lehet, ezt is várta el, lehet, így van minden jól - ha nem bocsátkozik hosszas monológokba, mert a feltételezések sűrű mocsara, melybe a férfi minduntalan belehajszolja magát, előbb-utóbb úgyis elhozzák a nem kívánt boldogtalanságot a számára. Mármint nem engedik, hogy mikor a kis szöszi közelebb lép, ösztönösen cselekedjen, megpróbálja megérinteni, magához húzni, érezni, hogy minden, ami maga Héloise, az egyébként végtelenül egyszerű és könnyen kezelhető és tapintásra rendkívül ellágyuló.
Nem fogja fel, mennyire törékeny, hogy egy-két pillantásában mennyi minden lapul, hogy kimondott szavai és gondolatai fókuszában, nem ezer meg ezer másik tapasztalat áll, hanem egyedül ő, és ez a maga nevében rendkívül bájos és ha nem is nyeri el Morgan tetszését- figyelemre méltó. Ártatlanságával, mint a nap sugarai fonná körbe a férfit, ha engedné magának ezt a fajta letisztult és csapongásoktól mentes egyszerű valóságot, de nem. Inkább belelépnek egy olyan macska-egér játékba, ami tele van kognitív torzításokkal, mesterkélt és parallel mindkettő előítéleteivel, ezek tudatában alakítják vélt szerepeiket.
Morgan a gaz csábító, Héloise meg, mint a víz, parttalan, sodródó és ha fagypontjának határait eléri, akkor nemcsak kitölti a rendelkezésre álló teret, hanem szét is roppantja azt. Talán ennek fényében annyira elővigyázatos Morgan, lépked úgy, mintha egy sötét szobában tapogatózna és nem akarná felkapcsolni a villanyt, vagy mindketten ezt csinálják és annyira hozzászoktak az ingerek nélküliséghez, hogy ez szinte természetes. Ugyanakkor, ha nem vállalok kockázatot, nem keltek fényt agyam színtelen működésének világában, ha nem viszem vásárra a bőrömet, alkalmam se nyílik arra, hogy megtapasztaljam, mi is, ki is a másik, miből és hogyan tevődik össze.
Így hát, amikor meghallotta, azt a csak félig odavetett gondolatot, amit Morgan megfogalmazott és tolmácsolt a fiatal leányzó számára, önkéntelen mosolyra húzódott a szája. Benne volt ebben az a keserűség, hogy nyilván az eddig megtett útjának széles hálózatából merített, mint valami halász és azokat összesítette, ugyanakkor valahol legyezte is a kisasszony hiúságát, hogy nem feltételezte azt, hogy egyetlen nap alatt megfejti az összes talányt, ami a lelkében virágozik. Vagy hogy egyáltalán hosszú távban gondolkodik vele/vagy velük, vagy inkább ezt most nem kezdi el firtatni, mert megint lesz valami, amit félreértelmez/nek és akkor belelépnek abba az útvesztőbe, amiben már eddig is olyan csodálatosan bolyongtak egymás társaságát nélkülözve.
A karmolászás és sóhajok is tulajdonképpen csak a részeit képezték ennek. Akció-reakció folyamatosan váltotta egymást, hol erre, hol arra billent a mérleg nyelve, Héloise pedig annak gondolatára, hogy esetleg nem kell ennek a férfinak, akibe egyébként úgy kapaszkodott, mintha egyedüli mentsvára lenne, kezdett el egy olyan mélyrepülésbe, amit már nem tudott megállítani. Késő volt.
Csak tetézte mindezeket azon megjegyzése, hogy senki sem makulátlan, hiszen ő ezt annak reményében tette, hogy rávilágítson arra, hogy Morgan mindig csak menekül és magyarázkodik, s mire bele kellene állnia a helyzetekbe - kedvét veszti, vagy elkezdi hibáztatni a másikat, olyan dolgokért, amiket amúgy evidensnek állított be. Szép.
Az meg, hogy értetlenül kezdte el kémlelni, Héloise íriszeinek halványkék vonalait se tudta meghatni. Nem, ő most nem fogja magáról elhinni, hogy egy bugyuta cica, akit aztán pár mondattal sarokba lehet szorítani. Így hát nagy levegőt véve kezdett bele abba, hogy kifejtse egyáltalán miért is hozta be ezt, és nem más mondatokat a beszélgetésük, amúgy már-már feneketlen témáit képező aktualitásai közé:
- Nem állítottad, ez igaz. Ugyanakkor a hárításaid, folyamatos menekülésed, talán nem annak az érdekében tett erőfeszítések, hogy makulátlannak tüntesd fel magad? Vagy az is lehet, hogy mindezeket végtelenül bonyolult gondolkodásomnak köszönhetően rosszul datáltam, de akkor kérlek, légy oly szíves és irányítsd helyes mederbe gondolataimat. És ne hagyd meg annak a lehetőségét, hogy a tudatlanság hullámai között vergődjek… - hát igen. Akaratlanul is kikívánkoztak belőle ezek a mondatok, mert már nem bírta szó nélkül hagyni a férfi ennyire közönyös viselkedését. Az nem lehet, hogy ilyen szinten ne érdekelje, hogy a beszélgetőpartnere miket absztrahál róla. Nem azért vannak itt, elviekben kölcsönösen izgalmasnak találják/találták egymást. Ha meg ez időközben változott, akkor mi a szarnak vesztegetik egymás idejét. Egyre bonyolultabb és bonyolultabb folyamatokba ártotta bele magát Héloise is, amik veszélyesen tornyosultak felé és egyáltalán nem látta megoldásukat.
- Tévedsz.
- Hát jó – irányította tekintetét ismételten az asztalon ácsorgó finomságok sokaságára, mert ki akarta zárni Morgan nonverbális kommunikációjának szembetűnő elemeit, ráadásul nem is értett egyet vele. A fiú az egész este folyamán úgy működött, mint egy biztonsági játékos és ha a pletykákra már régen alapozott, akkor most azokat is rendre elővette és a folyamatos nőhajhászás, a mendemondák, amiket hallott, és annak az érzése, hogy Morgan szerelmes magának a szerelemnek az érzétébe - és egyáltalán nem azokba a nőkbe, akik ezeknek a tárgyát képezik -, abszolút azt bizonyította, hogy Morgan fél megégetni magát. Nem akar megállapodni, nem akar kompromisszumokat kötni senkivel, mert bizony, az veszélyekkel teli és rendkívül fájdalmas is lehet. Amire persze rá is világított pár másodperccel később, hogy számtalanszor meg is történt vele. Ki gondolta volna? Ez egy olyan klisé, amivel aztán Héloise is elő tudott volna hozakodni, csak éppen nem a szerelem témájában, hanem mondjuk a gyermekotthonban eltöltött éveiről cseverészgetve. Bár ezen a ponton nem csoda, ha később úgy határoz, hogy némaságra ítéli magát, mert ugyan kihez beszéljen, ha a kommunikáció úgyse működik, mert megrekedt egy ponton és a mondatai visszahullnak Morgan kemény páncélzatának felületéről. Nem, nemcsak Héloise volt fagyos, ebből a dermedtségből bőven jutott a kis gitárosba is. Az meg, hogy ki idősebb és ki fiatalabb és ennek a tapasztalati úton való logikus vezetése, nem gyengén zongoráztak Héloise idegszálain.
- Ühüm, pozíció. Értem… - érlelgette magában Morgan szavait, közben könnyed mozdulataival próbált kapaszkodni valamibe, korlátokat keresett. Inkább megragadott egy pontot, mintsem úgy csattanjon fel, hogy az Morgannek fájdalmas legyen. Ebben a tekintetben próbált vigyázni a férfi lelkivilágára, valami még mindig csábította benne, de azt nem tudta volna megmondani, hogy micsoda. Pedig már régen abba kellett volna hagynia ezt az egészet és szimplán feladni annak a küzdelmét, hogy ők valaha az életben is megértsék egymást. Mármint mennyire igazságos az életkor adta empirikus dolgokkal előhozakodni? Akkor Héloise tulajdonképpen minek is van itt? A tudatlan kis fruska, akit majd a nagy, okos, sokat tapasztalt férfi betanít? Hát nem egyenlőek? Hoz ő is valamit, mondjuk az ártatlanságát, Morgan meg ki tudja, mit hoz, de ezt inkább ne. Ez nagyon visszás és mindent, amin eddig fáradozott, olyanná tesz, mintha nem is lett volna.
- Ja, hát ami azt illeti, voltak páran, de nem törtek össze – rándított párat vállain.
- Ugyanakkor én úgy tekintek minden egyes kapcsolatomra, mint egy tiszta lapra. Új fejezet, amit a sors, vagy az élet, vagy Merlin vagy istentudja, kicsoda ír. Tehát próbálom magam függetleníteni minden mástól és abba a kontextusba helyezni, hogy ez valami gyönyörű és a várakozásaimnak méltán eleget tehető kapcsolódás lehet, egy olyan személlyel, aki egyedi, megismételhetetlen és a hibáival együtt tökéletesen emberi – akkor már halljon valami olyasmit is, ami szögesen ellentétet képez az ő nézeteivel. Amin felcsattanhat, ha úgy gondolja, amit elemezgethet, netalán rendre szétmagyarázhat, ha eddig ezeket nélkülözte volna. S hogy aztán ebből, hogyan fajult odáig a helyzet, hogy Héloise elkezdte az ingjének gombjait lefejteni magáról, nem tudnám megmondani. Csapongott. Bizonytalan volt, kevésbé kifinomult, mint eddig. Talán lealacsonyodó is, mert lealacsonyították és semmibe vették és megfordult a fejében, hogy ezen a ponton csak hagyja és rövidre zárja a dolgokat. Megdöbbenést, elhidegülést, akart kiváltani Morganből, azzal jött elő, ami a legjobban fájt neki. Ha egyáltalán fájt, de ki tudja.
Már elvesztette azt a képességét, hogy józanul tudjon gondolkodni, valami keserű szarban lavírozott, amin talán a testi kontaktussal akart javítani. Ha javíthatott volna, de nem. Ebből a dologból is előbb-utóbb az domborodott ki, hogy nem működik. Morgan domináns volt és ezt Héloise most így ilyen keretek között, a fentebbiek felvázolása után, nem bírta elviselni. Ezek voltak tulajdonképpen az utolsó dolgok, amiket akart már, mert eljutott arra a pontra, hogy elege lett Morgan viselkedéséből. Nem tudta, hova tenni a férfit és az, hogy könnyed érintéseivel próbálta összezavarni, megzabolázni, szigorú kereteket, mozgásteret biztosítani, ijesztő volt neki, nagyonis. Csak állt ott üveges tekintettel és nem reagált semmire, ami Morgannel kapcsolatos. Szerette volna ezeket, igen vágyott rá, de mire megkaphatta volna, elvesztette a kedvét, ennyi volt.
- Ne haragudj, de azt hiszem, hogy én elfáradtam – kezdett bele visszafogott suttogással mondanivalójába és törékeny kezével egy kicsit arrébb tolta magától a férfit. Tekintetét aztán ismételten az asztalra emelte, hogy begyűrűzzön az a sok kedves emlékkép, amik egyébként végtelen szelídséggel simultak lelkére és mind Morgannel voltak kapcsolatosak, mert kétségkívül voltak ennek a vacsorának szép pillanatai is és azokra szívesen emlékezett vissza.

Héloise & Morgan
(https://media.giphy.com/media/orBYYlKxcAP72/giphy.gif)
zene: "Bulletproof" (https://www.youtube.com/watch?v=wKdOrFGojQE)

Sosem voltam egyszerű eset amellett, hogy egyébként kifelé nem feltétlenül ezt mutattam. A hétköznapok döntő többségére jutott egy vidám, excentrikus Morgan, aki jól takarta azt a sötét mélységet, ami bennem ásítozott, s amiben egyfajta őskáosz keringett. Őszintén nem tudom, hogy mi volt az, ami a "normális" emberek világában tartott, még akkor is, ha úgy éreztem, hogy a Mungó elme osztályán fekvők és köztem az a különbség, hogy én még kint vagyok... ez leginkább akkor erősödött fel, amikor Ailát elvesztettem, mert ő a maga harcában szenvedett vereséget. Én pedig újfent magamra maradtam, ami nem is volt probléma, én egészen jól megvoltam a tűz és jég bennem kavargó kettősével, megvolt a szép Falam, aminek árnyékában a lassú, de elkerülhetetlen őrület felé ballagtam. A gond ott kezdődött, ha valaki a fal mögé szeretett volna nézni. Vagy, nem is... a gond inkább az volt, hogy én nem próbáltam ez ellen igazán védekezni. Részben azért, mert ritkán akadt ilyen. A döntő többség beérte azzal, amit kapott. Én pedig nem hibáztattam őket sosem. De volt egy-egy olyan alak időről időre, mint Héloise, aki azért bátrabb volt, én pedig nem zárkóztam el igazán. A szőkeségben például megláttam az ifjonti felfedező kedvet, egyfajta naivitást, ártatlanságot, ami bizakodással töltött el, ahogy a maga megtévesztően csendesebb, törékenyebb stílusa is. Mindez egy jó alap lehetett volna, csakhogy ma este a lány feltett szándéka az lehetett, hogy rajtam próbálja ki a körmeit. Vagy netán a méregfogait? Mert az a maliciózusság amivel a kijavításáért "könyörög", inkább szófia beszéd, amolyan nőiesen, egyszersmind azt szőve a sorok közé, hogy "rajta, mondd csak ki: hülyének nézel" - Héloise, pár perce ismertem el, hogy rossz vagyok a magam módján. Ez lenne a makulátlanság? - függesztem rá tekintetem. - Hogyan is lehetnék, mikor az este megszervezéséhez is megszegtem most egy halom szabályt? Sajnálom, ha te menekülésnek vagy hárításnak érezted a szavaimat, de egyetlen egyet se mondtam ki anélkül, hogy ne lennének igazak. Nem tagadtam le semmit, ahogy elismertem, hogy a női társaság valóban egy gyengém. Ahogy elismerem azt is, hogy az első nagy szerelmem, komoly barátnőm sikeresen megcsaltam, még ha csak egy csókkal is. Aztán ennek a következményeivel is szembenéztem. Látod, most is fellibbentettem olyasmiről a fátylat, amiről másnak nem szoktam beszélni. Ahogy korábban arról, hogy bizony megvoltak a magam tragédiái ami a szerelmet illetik, hogy négy nőt vesztettem el végül is... ez volt az én kicseszett nagy hárításom! - mélyebb levegőt veszek. A múltam hegeit tényleg nem szoktam nyíltan feszegetni és másokkal megtárgyalni. - És erre drága Héloise, annyit tudtál mondani, hogy jaj ugyan már... Meg az, hogy nem érdekel, csak az, hogy neked mivel tartozom. - ha ilyesmiről van szó, hát remek a rövid távú memóriám, így könnyedén citálom szavait, hogy legyen min elgondolkodnia. - Mégis milyen nyitottságot vársz, ha azt, amikor elkezdenék róla beszélni, így elütöd? - elkapott a sodrás, elkapott egyfajta indulat, így felindultságomnak hangot adok hasonló keserűséggel, mint ahogy korábban már egyszer ebbe belekezdtem s amit ő fojtott belém, majd a fejemre olvasta, hogy én menekülni akarok, vagy félek. Mégis miért érzi úgy, hogy ezt a luxust megengedheti magának? Hogy miközben gyávának nevez, ő már régen a csalódástól remegve próbál verbálisan iszkolni? Héloise nem hülye, csak olyan, mint a csiszolatlan gyémánt... s ha már drágakő, hát tekintetének ragyogásától is megfoszt, ahogy másfelé tekint. Az, hogy nem néz a szemeimbe, kifejezetten irritál, mert én eddig egyszer sem kerültem a pillantását, még akkor sem, amikor kényes kérdéssel rohant le. És ehhez jön az hogy szemmel láthatólag már keresi a következő fogódzkodót éppen a pozíció szóban, hogy azt miként forgassa ki. Bár legalább azt elismeri, hogy valóban nem rendelkezik azzal a tapasztalattal, ami egyébként felvértezhetné azzal a valós magabiztossággal, ami hitelt adhatna vádjának gyávaságom illetően. Így az egész rőfje nem ér sokat, olyan, akár egy film díszletháza, aminek csak homlokzata van. Arisztotelész azt mondta, az erényt gyakorolni kell és nem elmélkedni róla, ebben az esetben ez pedig maximálisan így van: ha nincs mögötte a tett súlya, úgy a szó nem sokat ér. Úgy szeretne a komoly szerelmi kapcsolatról értekezni és igazságokat megfogalmazni, hogy még igazán nem volt benne része. - Héloise, ne vedd sértésnek, de amit mondasz az önellentmondás. - jelentem ki egyszerűen. - Önellentmondás, mert egy részről azt állítod, hogy minden kapcsolatodra tiszta lapként tekintesz. Másrészt pedig itt azzal indítottál, hogy számon akartál kérni a "hány nővel" refrént szajkózva. Az mégis hogy a jó fenébe tiszta lap, ha pletykákkal és előítélettel a másik fél múltját és habitusát, meg azt szegezed neki, hogy "mi a célod velem?" arról nem is beszélve, hogy ezzel a kérdéssel már eleve elveted az egyenrangúságot, hiszen a közös cél helyett az egyén célját feltételezed. - azt már végképp ne feszegessük, hogy milyen kapcsolatokra is tekint "úgy", mikor ilyen téren nem sokat tud felmutatni. - Tudod, az életben sosem teljesen egyenlőek a feltételek, hiszen, ahogy jól rávilágítottál, mindenki egyedi, megismételhetetlen és vannak hibái. Ezt az egészet bizalommal lehet áthidalni. - mondom ki azt a szót, amit ő nem szavazott meg nekem s lényegében mindezt annak köszönhetjük. - Az én gondolataim és tapasztalataim azt mondják, hogy vannak helyzetek, amikor két ember csak testiséget szeretne a másiktól, ezt letudják, majd mindenki megy, amerre jónak látja. Voltak ilyen kalandjaim, igen, ezeknek azonban egy előfeltétele van nálam: mind a két fél így gondolja kölcsönösen, nincsenek erőfeszítések. Ha többet szeretne valaki, míg én nem, azt elkerülöm, mindenki érdekében. És vannak olyan helyzetek, amikor mind a két fél többet szeretne, amiről te is beszéltél. Annak tekintetében egyet értek a gondolataiddal, fontosnak tartom az elfogadást, azt, hogy az ember tiszta lappal próbálja kezdeni. Itt persze vannak áldozatok és erőfeszítések, és ezt sokkal többre becsülöm annál, amit először említettem, mert olyannyira ritka, ha ilyen helyzet adódik, éppen ezért nem is szoktam elsietni és nem sajnálom az energiát az egésztől. - ahogy a ma estétől sem sajnáltam, mindezzel együtt. És arra sem sajnálom, hogy még egyszer szabadjára eresszem magam, megpróbáljak a test útján szólni, mert ezt sokszor beszédesebbnek és őszintébbnek találom, Héloise mégis úgy kezeli ezt az egészet, mintha meg se történne. Mintha az a láng, ami bennem még így is fel tud lobbanni, ami ihletet is ad pár sorhoz, nem lenne semmi. Ez már nem az első sértés az este folyamán, főleg, hogy ezt még provokálta is, nem egyszer. Elengedem. - Ha fáradt vagy, akkor a desszertet hanyagoljuk. - kell egy semlegesebb kijelentés, valami, amibe kicsit megkapaszkodom, hogy aztán folytatni tudjam, azzal, amit a vacsora végeztére terveztem. Az asztalhoz lépek, hogy a terítő alól előkerítsem azt a szál rózsát, amit neki csakliztam a kertből búcsúapróságnak s most át is adom neki. - Desszert helyett pedig ez jár. A tied és nem utasíthatod el. Ezt az egyet nem. - nézek komolyan és mélyen szemeibe, tudatosítva, hogy most már a legkevésbé sem a könnyedségé a szerep, mint az a desszertet illetően volt. Közben átadom a virágot, aminek van egy kis apró mágikus trükkje (remekül elszórakoztam vele, mire megbűvöltem), ami egyelőre még nem fog kiderülni.- Egy emlék sose jön rosszul. Amúgy is hasonlít rád. - ez is egy végtelenül "morgani" pillanat a maga nemében, annyira vegyes, megvan benne a sajátos kis színpadiasságom s mélységet is lehet benne keresni és találni.

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

zene: "a kedvenced, tessék tanulni a "bácsitól" " (https://www.youtube.com/watch?v=SCZgGVqVsbY)

Való igaz, Morgan nem egyszerű eset, de van olyan, aki igen? És ha van, akkor tulajdonképpen mitől is lesz az? Attól, hogy ledobja a ruháit, vagy hogy nincsenek érzései, netalán, hogy megelégszik a felszín puszta kapargatásával? A Mungó meg, hagyjuk inkább azt a helyet, pont elegen ismerik ahhoz, hogy Héloise meg Morgan ne tartozzanak közéjük. A kis szőke egyébként is sokkal előkelőbb „pozícióra” fixálta Williamsont, ezért is ostorozta, engedte meg magának, annak a rengeteg gondolatnak felvázolását, ami a szájára tolult. Védekezett és végre eljutott annak az érzésnek a megtapasztalásához, hogy létezik olyasvalaki, aki megmozgat benne valamit, mely nem a gyűlölet és puszta érdektelenség érzetében merült ki.
Érdekes.
Ebben a megvilágításban a kis gitáros nagyonis jól csinálta, amit csinált, sőt. Elindított egy olyan lavinát, mely kiszámíthatatlan izgalmakat foglalt magába és megért pár misét, ha persze a későbbiekben mutat némi hajlandóságot arra, hogy a szöszke maratoni hisztijeit megpróbálja tolerálni. Mert arra bizony, nagy szüksége lesz. De valahol erről szól egy kapcsolat, nem? Mármint olyan felveszel a nyakadba, hogy megüthesd a bokádat jelleggel működik. Sok mindent érzünk, megégetnek, megégünk, de mégis csináljuk mert, valami olyasmi mozgatja, aminek a puszta jelenléte is olyan, akár a drog, függővé teszi az embert. Ja és persze nem feltétlenül kergeti a Mungóba, ahová Morgan annyira vágyakozik. Ha jól alakítgatják, már pedig miért ne tennék, akkor másfajta őrültségeket is ki tud váltani az emberből, ami jó, sőt határozottan pozitív impulzusok hajhászásába torkollik. Kérdés, hogy van-e kedvük bejárni ezt az utat együtt és ugyan ki és mennyit fog dolgozni érte? Netán közös munkavégzésre bírják egymást a minél nagyobb hatásfok elérésének érdekében? Ez a jövő titka, de az is lehet, puszta fizika. Megválaszolását Héloise meg Morgan fantáziájára bízom.
Mindenesetre most még egyáltalán nem tartanak ott. Milyen nagy kár. A jó munkához viszont idő kell, talán ezért is dolgozott olyan megfeszítetten Morgan, hisz mert olyan feltételezések bocsátkozni, hogy jobb belátásra bírhatja a csillagvirágszálat, aki egyébként rendkívül aranyos volt és olyan ártatlanul pislogva bámulta a teljesen jogosan robbanni készülő Williamsont, mint egy ma született bárányka. Végtelenül szomorú ám, hogy ez a bárány külső semmire sem garancia az életben, pláne nem az ilyen Morgani kitöréseket produkáló felindulások hárítására. Ajjaj, Héloise, mit szabadítottál magadra? A magyar mennydörgő Morganhez képest szelíd illúzó, szóval lehet, fontolóra kéne venni az LLG órák látogatását?
- Hát nem, nem….az, hogy rossz valaki, az nem kifejezett makulátlanság… - nyelt egy nagyot és szőke tincseit két karcsú ujja közé szorítva próbálta könnyed játékokra bírni. Habár teljesen egyetértett a fiúval, el is kezdett bólogatni szavaira, amint észrevette, mit csinál, megkeményítette vonásait.
- Köszönöm, hogy mindezeket elmondtad, habár nem pont ilyen formában gondoltam. Nem akartam belőled kiprovokálni, hogy ez így, ilyen keretek között történjen meg. Sajnálom, ahogy viselkedtem. Jobb lett volna, ha te saját magadtól jutsz el arra a belátásra, hogy ezeket meg akard osztani velem – kezdett valami magyarázatszerűbe és közben elég szorosnak bizonyult az inge is valahol ott a szíve környékén. Bántotta, hogy ennyire mélyre fúrta a szablyát Morgan lelkében, pedig ő végig abban a hitben volt, hogy egyébként sikerült rá vigyáznia, már amennyire tudott.
- Nem tudom – suttogta csak úgy maga elé.
- Már nem tudom, mit, miért csinálok – védekezett olyan kis egyszerűen, mint amilyen ő maga is volt.
- Egyszerűen összezavarsz és ez nem tetszik… - Haha. Milyen érdekes. Héloise épp kimondta, ami legbelül szinte felemésztette és olyan tettekre sarkallta, hogy maga is meglepődött? Fejlődő, fejlődő tendenciát mutat, tessék értékelni.
Elkerülte Morgan pillantásait, mert nem akart szembenézni azzal, aki épp tükröt állított neki. Olyat, amiben nem volt kedve nézelődni, sőt. Legszívesebben letakart volna. Morgan meg persze folytatta, nem nagyon lehetett leállítani semmivel. Pusztított, mint egy hurrikán. Mondjuk Héloise váltotta ki, szóval magára vessen.
- Önellentmondás – hangzott fel Morgan szájából és visszhangzott Héloise gondolataiban.
- Igen, tényleg az, meg minden, amit irántad érzek, meg az egész, amiről nem tudok határozni – mondta volna ki, de inkább nem. Elfojtotta. Ezt már olyan rég csinálta.
- Már nem tudom, hogy mit akarok… kinek higgyek, mit feltételezzek – vágta oda csak úgy dacosan, mint azok a kislányok, akik óvodába készülnek és megtanulták már, hogyan kell nemet mondani azokra a dolgokra, amik amúgy alapvetően egy ideig rendkívül csábítónak tűntek.
- Bizalom? Aha.. – ütötte meg a fülét és erőteljesen égni kezdett az arca. Ő amúgy megbízott Morganben, mert, ha nem bízott volna meg, el se jön ide. Ő adott neki az esélyt, csak éppen rohadtul érdekelte az is, mi igaz a pletykákból és mi nem, és nem sajnálta az idejét arra, hogy rákérdezzen. Mondjuk, biztonsági okokból, vagy ki tudja.
- Én szeretnék megbízni benned, de olyan sok a zavaró tényező – hát igen. De Morgan ezt az apátiával tuti megoldaná okosba. Erre ismételten lesütötte szemeit. Szar volt ezeket kimondani.
- Most is előítéletes vagyok, ugye? – harapott ajkaiba, majd Morgan hosszas ecsetelését a viszonyairól meg a testiségéről szinte némán hallgatta végig. Nem akart közbevágni és teljesen egyet is értett vele.
- Mit szeretnél, mi legyen velünk? – kérdezte, mert ő már abszolút nem tudta, milyen rendezvényen van. Hol akarta, hol nem akarta Morgant. Annyira szeszélyes érzelmek kerítették a hatalmukba, hogy ilyenkor jó hagyni egy nagy szünetet, amikor végülis lefuttatja magában a programot és sikerül egy érett, felelősségteljes, nem kifejezetten gyerekes döntést hoznia arról, ami amúgy még egy tök szép jövőt is kilátásba helyezhet.
- Igen, kicsit fáradt, meg szomorú is. Nem kifejezetten ilyennek akartam ezt az estét. Szép ez a rózsa, de nem érdemlem meg. Majd egy másik alkalommal, ha egyáltalán lesz kedvünk hozzá – sóhajtott egy nagyot és visszatette a virágot az asztalra.
- Igen, biztosan…. olyan tövises és amennyire hamar virágzik, olyan gyorsasággal el is hervad, szóval minden stimmel – motyogta csak úgy az orra alatt, tagadhatatlanul előjött belőle a kicsit sértődött, negatív énje, akit nem kifejezetten kedveltek mások és hogy még tetézze ezeket védekezően maga köré is fonta kezeit, hogy bombabiztonságban tudhassa a kicsi lelkét meg a törékeny testét.

Héloise & Morgan
(https://media.giphy.com/media/orBYYlKxcAP72/giphy.gif)
zene: "Bulletproof" (https://www.youtube.com/watch?v=wKdOrFGojQE)

- Elfogadom a bocsánatkérésed. - jelentem ki lakonikusan, mert ez számomra most azt jelentette. - És nagyra is értékelem. - ezt egy igazoló pillantással is megtoldom, hiszen ez így igaz, tényleg nagyra tartom, ha valaki erre képes és hajlandó. Olyan ritka ez... Akárhogy is, ez azért valamennyire megnyugtat, meg az is, hogy valahol csak kiadtam magam a lánynak. Egy olyan részem, amit nem sűrűn mutogatok. Ezzel akár vissza is élhet a későbbiekben, de én úgy érzem, hogy ezt nem tenné, ő nem olyan alkat. Ha tévednék... talán az se fájna igazán. Talán nem lenne rossz, az tuti, hogy az élet ugyan úgy menne tovább. Most sem sérültem különösebben, inkább csak felbosszantott a szőkeség, aki most, ahogy szó szót követ, egyre inkább "megy össze", helyesebben kezdi elérni azt a formát s "halmazállapotot", amit természet szerint is kellene. Eddig úgy viselkedett, mint a folyadék: minden rendelkezésére álló teret ki akart tölteni, többet és nagyobbat harapni, tovább nyújtózkodni, amíg az a takaró ér. Ezt is elértem hát. - Igazából te magad zavarod össze, de az biztos, hogy tudok segíteni a szálak még hatékonyabb összegabalyodásában. - ül ki egy finom mosoly az arcomra. Ez az igazság: Héloise rátalált valamire, amit még nem ért teljesen, noha érezni már azért érzi és ezt a kettőt szeretné összhangba hozni, amiből egyelőre inkább származik zavarodottság. Következő szavaival is ezt támasztja alá teljes mértékben. - Csak azt, amit a nők általában: nem tudják mi az, de most akarják és azonnal. - apró kuncogást is megengedek magammal. Tudom, hogy nem szereti a vicceim, de azt hiszem ma este még egy picit kénytelen lesz elviselni. Egy kicsit. Héloise esete olyan, mint egy német mese, ahol a lány mesterien kihasználja az "igen is meg nem is" szürke zóna mozgás- és játékterét, s ilyen az ő bizalma is: van is, meg nincs irányomban. - Tehát szeretnél, de nem tudsz. - ez az, amivel igazából nem vagyunk beljebb, mert nagyjából ezt mondta. Viszont legalább azt elismerte, hogy így azért még sincs tiszta lap. Hogy az előzetes gondolatok, az a priori, meg a tapasztalat azért valahol mégiscsak számít ebben az egyenletben. - Nem jobban, mint eddig. De jelenleg már jobban kezeled ezt az egészet, mint amikor az ellenkezőjét támasztottad hitvallásnak. Ez így sokkal emberibb. - már teljesen szelíden és nyugodtan jelentem ki ezeket, egy gondolatom sem hallgatva el, ahogy a következő okfejtésben sem... Héloise kérdése viszont gondolkodóba ejt. - Erre a kérdésre még egyikünkben sem született meg rendes válasz. - mondom ki végül, amit az ő arcán is látok s ha magamba nézek, akkor belül is így van ez. Héloise bizonytalanságát férfias határozottsággal elbillenthettem volna ugyan, de ezt nem láttam jó lépésnek. Miért? Mert mindaz, ami itt lejátszódott, valóban megér némi gondolkodást és egyszersmind azt az érzetet is belém plántálta, hogy Héloise-t rettenetesen meg tudnám gyötörni. - A pihenés a fáradtságon segít, szomorkodnod pedig nem érdemes, rosszabb is lehetett volna. - rázom meg a fejem kicsit annak jeleként, hogy olyanon bánkódni fölösleges, ami a maga módján nehezen volt elkerülhető. Úgy legalábbis kétségtelenül, ahogy Héloise egyszerre próbált nekem esni és megmenteni magát valamitől, amihez még igazán közel se kerültünk. Be kell látnom: a magam kis elképzelése egy tipikusnak mondható esti találkáról hiú ábránd volt és nem gondoltam át teljesen, hogy a szőkeség habitusához ezt mennyire tudom majd adaptálni. - Szerintem megérdemled, de jobban nem fogom erőltetni. - azért azt észrevehette a lány, hogy a tövisek eltűntek a virágról, ahogy ő azt megfogta, mint az én kis mágikus trükköm. - Jaj Héloise, hol vagy te még az elhervadástól! - nevettem el magam. - Inkább jársz a bimbózásnál szőke szépség. - a kedélyállapota persze tudott hasonlóan működni, de én nem a kedélyét hasonlítottam a virághoz, hanem őt. - Visszakísérjelek, vagy külön utakon menjünk? - teszem fel a kérdést, bár lehet feleslegesen. Egyrészt nekem még itt valami rendet is kéne raknom, bár tagadhatatlanul szívesen megnézném a tanár arcát, aki egy megterített asztal, egy leégett gyertya és egy szál virág látványára battyog fel az oktatási célokra létesített csillagvizsgáló toronyba. Nem is hülyeség... szóval ezt még átgondolom. De ha már a pletykáktól félt Héloise, akkor nem biztos, hogy érdemes együtt visszabattyognunk. Őrizze csak meg a renoméját, nem kell a közelemben mutatkoznia.

Új Héloise meg egy régi Morgan

(https://thumbs.gfycat.com/WhimsicalHopefulAfricanfisheagle-max-1mb.gif)

Az, hogy miket értékel Morgan vagy sem, hagy némi kivetnivalót maga után, de hogy elfogadta a bocsánatkérést kifejezetten jólesik Héloise lelkivilágának, mely épp a gyűlölök és szeretek ambivalens kötelékek mezsgyéinek, plusz mínusz végtelenjében leledzik valahol. Itt kell megemlíteni azt a tényt is, hogy Gauthier kisasszonynak egyáltalán nem áll szándékában visszaélni, azokkal a dolgokkal, amiket megtudott a kis barnáról. Neki is voltak/vannak terhei, amiket habár nem osztott meg a fiúval, nem szívesen hallott volna vissza senkitől.
Mert ugyan mitől lenne neki jobb, ha elfecsegné bárkinek is, ami itt közöttük zajlott? Mit enyhítene azokon a vívódásokon, amiket jelen pillanatban érez? Eltűntethetné-e azt a kudarcot, mely gyökeret vert szívében és nem hagyja, hogy megnyugodjon? Egyáltalán van-e értelme ennek az egésznek, ha az ember akkora hullámvasutakon megy keresztül, mintha be akarná járni fél Európát és közben semmit nem ér el, csak azt, hogy lenézzék a hülye viselkedése miatt? Hát igen.
Héloise is hasonlóképpen vélekedett és a növekvő gombóc a torkában és lélektükreinek érezhető átnedvesedése szinte járulékos tünetei voltak az elkerülhetetlennek. Valahol az elfojtás mindig megbosszulja magát és tessék most épp benne van abban a pillanatban, amikor már egyszerűen nem bírja tovább. Mély sóhajtásaival hiába akart palástolni, nem ment neki. Fáradtan csillogó szemeit reménykedve emelte Morganre, mintha tőle várná a nagy, biztató szavakat, amiket ilyen pillanatokban el lehet puffogtatni. Majd jobb lesz, még találkozunk és társai, de a gabalyodásra csak keserűen nyelt egy nagyot. Valóban úgy érezte magát, mint egy szétcincált gombolyag, aminek se az elejét, se a végét nem lehetett megtalálni. És ez lehet, szórakoztató is, mert Morgan igen nagyokat kuncog rajta, Héloise gyertyái meg épp csonkig égnek.
Zavarodottan túr a hajába, félig oldalra fordítva kis szőke buksiját, kémleli a barna fürtös nagy tanítót, aki épp összegez – keretbe foglalja a nagy egészet, amit az este folyamán játszottak, mint gyakorlott színészek egy piszkosszürke porondon.
- Valóban nem tudok, még .. – teszi hozzá persze, olyan a jövőben ez még változhat és ne hidd, hogy annyira hiszek a pletykáknak, vagy legalábbis próbálok nem olyan nagy jelentőséget tulajdonítani nekik jelleggel. Aztán majd később úgyis elválik, ha találkoznak, lesz rá hajlandóságuk, mert nem tudni, mit hoz a holnap, s valaki egyszer nagy bölcsen azt mondta: Carpe Diem.
- Nem, nem született meg – hadarja el a fiú szavait, amolyan ismétlő jelleggel, közben ujjait egy kristálypohár ragyogó felületén futtatja végig. Jólesik neki, belevinni a komolyságba olyasvalamit, amitől kevésbé tűnik elviselhetetlennek.
- Rosszabb? Haha – bolondozik - szép este volt – pajkos mosolyra húzódik a szája. Kétségkívül voltak ennek az alkonytáji vacsorának idillikus pillanatai is. Morgan amennyire csak tudott kitett magáért, és a vacsora sok finom fogása mellett, ő lett volna az igazi nyeremény, ha persze nem kezdenek valamibe, amit könnyed játszmaként is becézhetünk.
- Akkor nincs más választásom, mint az, hogy elfogadom – olyan szelíden adta be a derekát, nem akarta kivívni Morgan ellenszenvét, már így is épp eleget tett ennek az érdekében. Finoman nyúlt a rózsa után, ami persze még mindig ott pihent az asztalon. Ki gondolta volna, hogy Williamson ilyen figyelmességekkel fogja meglepni? Héloise, amikor a vacsorára készülődött pont nem ilyeneken morfondírozott.
- Köszönöm a szép szavakat. De azt hiszem, egyedül is eltalálok a hálószobámig – benne volt ebben az is, hogy Héloise-nak szüksége volt arra, hogy összegezze a gondolatait, mert azok még mindig olyanok voltak, mint egy óvodás rajzai, tele áthúzásokkal és vonalakkal. Egy leheletnyi puszit nyomott Morgan arcára és belesuttogta a fülébe:
- Merci- aztán kecses mozdulatokkal elindult a kastély zegzugos útvesztőibe azzal a reménységgel, hogy a mai este folyamán már nem fog több bolondságot csinálni.

Köszönöm a játékot!

Héloise & Morgan
(https://media.giphy.com/media/orBYYlKxcAP72/giphy.gif)
zene: "Bulletproof" (https://www.youtube.com/watch?v=wKdOrFGojQE)

Az élet rövid, míg a művészet oly hosszú... tartja az antik mondás, egyszersmind jelezve, hogy szükségszerűen nincs mindenre idő és kapacitás, vannak korlátok. Ez az este is ilyen, hiszen nem nyúlhat a végtelenségbe, ami tartalom belefért, az már ott van. Hogy milyen ez a tartalom? Az már merőben megítélés kérdése, de abban biztos vagyok, hogy nem lehet csak egy módon megítélni. Sem én, sem Héloise nem tudná megmondani s eldönteni, hogy mi lenne az az egy fogalom, egy szó, amivel le lehetne írni, fel lehetne címkézni s elrakni az emlékek tárolójába, vagy egy merengőbe... és úgy érzem, hogy ez így van rendjén. Ettől szép, ettől keserédes az egész. És végső soron eredmény nélküli, ahogy mind a ketten ki is mondjuk ezt. - Örülök, ha szépnek találtad. - biccentek, legalább ennyi megvan. Aztán holnap reggel ki tudja, hogyan is fogja gondolni... elvégre ma este a lány szeszélyességéből bőkezű ízelítőt kaptam. - Mindig van választásod, de örülök, hogy elfogadod. - biccentek. Hiszen mondtam, hogy nem erőltetem, szíve joga, hogy miként dönt. A jelek szerint pedig ebben legalább sikerült. - Ahogy óhajtod, nekem még itt úgy is lesz dolgom... vagy, lehet így kéne hagyni az egészet, hogy megrökönyödjön, aki megtalálja. - nevetem el magam. Igen, így kell tennem. Ez a legjobb megoldás és ez a méltó befejezés. - Nincs mit. - adok Héloise-nak egy búcsú puszit, majd útjára engedem, én pedig leülök a fal szélére, a lábaimat a semmibe lógatva s a kőfalat ritmusosan kezdem kopogtatni sarkaimmal. Zsebemben kutató mozdulatot teszek, hogy egy szál cigit túrjak elő, meg egy doboz mindenen gyulladó gyufát, amit a kőfalon remekül ki tudok használni s hamarosan elégedetten szívhatom, majd fújhatom a füstöt. Alkalmi dohányos vagyok, félévente egyszer vagy kétszer, ha elszívok egy szálat, de most szükségesnek érzem, jól esik, hogy a pislákoló csillagok felé küldhessek egy-egy tüdőkarcoló pamacsot. Fejemben az estemérlegelése zajlik. Jól tettem, amit tettem? Azt már tudom, hogy hol volt hiba az egyenletemben, de azt is, hogy ezt nem kerülhettem ki. Így is túl sokat adtam ki magamból s abban se lehetek biztos, hogy volt különösebb értelme. Vajon mások miért nem értenek úgy a tettek nyelvén s miért ragaszkodnak a szavak áruló játékához? Nem tudom, de bele kell törődnöm. Lehet sikerül is addig, amíg a dohányáru ujjaim között parázslik, hogy aztán majd távozzak, zavarba ejtő mementót hagyva magam után egy zavarba ejtő estéről.

Köszönöm a játékot!

A játéktér szabad!

Roxfort RPG

Múlt => Nyugati szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 02. 26. - 10:54:21