Oldal nyomtatása - Használaton kívüli Rúnaterem

Double Trouble
(http://36.media.tumblr.com/e7961bf9ebcba0e53c01f2eb62a9788c/tumblr_mwqeqcX5EW1t26my0o1_1280.jpg)

- Éppen a fraktál-mintázatú rúnasorok problémáján gondolkoztam, amikor elindultam a Nagyterembe. - magyarázom nagy beleéléssel Miss Daltonnak, miközben az alagsor felé tartunk. Tegnap jártam itt először, ennyi idő alatt ugyanis még a kastély felét sem sikerült bejárnom. Az viszont annál gyakrabban fordul elő, hogy egyszerűen lekésem a vacsorát, mert annyira belemerülök a munkába. Éppen ezért tegnap beállítottam egy órát, hogy jelezzen, ha ideje elindulni, nehogy még egyszer üres hassal kelljen lefeküdnöm. Ez persze azzal járt, hogy a munka középen kellett felállnom az asztalomtól, hogy időben elinduljak. A pennám ugyan letettem, de a gondolataim nem zártam le. Nagyon hamar teljesen más helyen jutottam ki, mint ahol eredetileg akartam lenni, mert egyszerűen elkalandoztam.
- Az általam ismert legbonyolultabb rúnaírási módszer, hiszen fraktálokra épít, ahogyan a világ maga is. A modern rúnamágusok módszere, a tankönyvek nem foglalkoznak vele sajnos. Tehát a lényeg, hogy elkalandoztam, és eltévesztettem egy emeletet, és így kerültem le a pincébe. - ebéd közben kérdeztem meg, lenne-e kedve segíteni egy apró kis kutatásban. A mágiatörténelem mindig is az egyik legfontosabb tárgy volt, amit megtanultam, és még a rúnák megértéséhez is fontos szerepe van, ehhez a problémához szükségem lesz egy szakértő segítségére. Olvastam ugyan a Roxfort történelmét, az éjszaka fel is lapoztam, hogy megoldást találjak a problémára, de nem találtam semmit, ami előrébb vitt volna.
- Mire észrevettem, hogy idegen helyen járok, akkor fedeztem fel... ezt. - nyitom ki az ajtót a használaton kívüli teremhez. Eddig ez a legszebb dolog, amit a Roxfortban láttam. De mégis, akkor miért nem használják?
- Kérdezősködtem kicsit, és megtudtam, hogy ez egy használaton kívüli tanterem. Azonban kíváncsi vagyok, miért. Mint a Roxfort történésze, bíztam benne, hogy tud mondani a teremről olyat, amit én nem tudok, és amit a könyvek sem írnak meg. Valamint biztosan fel tudja hívni a figyelmem, ha valamit esetleg nem veszek számításba, Miss Dalton. - kisfiús lelkesedés, ahogyan valami új elfoglaltságot találok magamnak. Nehéz hosszú időre lekötnöm a figyelmem, nem sok olyan rúnákkal kapcsolatos rejtély van, ami megizzasztana. Szeretem, ha falakba ütközök, ha újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem, és annál inkább lelkes vagyok. Ellenben nagyon hamar unatkozni kezdek, ha nem kapok ehhez hasonló rejtélyeket.

Double Trouble

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/1f/d2/b4/1fd2b4a086ddd76413142016b0a5e09d.jpg)

Imádom Kippet! De tényleg, ő az egyik kedvenc kollégám... Nem mintha a többi kollégámat nem imádnám, tényleg, de talán ő volt az első, akire felfigyeltem, és rögtön meg is kérdeztem, tényleg jól látom e, hogy rúnákat visel a talárján..? Milyen csodálatos ötlet. Sosem merültem el igazán kellőn ebben az ágazatban, amit egyből nagyon bántam is, ahogy elkezdtünk eszmét cserélni, bár mintha a többiek felsóhajtottak volna... Biztos ők is épp azon gondolkoztak, hogy ugye nem felejtették el bepakolni a rúnaszótárukat, ha már ilyen csodálatos szerencse ért minket, hogy épp Kipptől tanulhatunk róluk.
Amikor hallottam a felfedezéséről, rögtön otthagytam az irodámat, főleg, hogy megint kezd egy kicsit rendetlenség lenni bent, de ez annak köszönhető, hogy megérkeztek a könyveim, amiket nem hoztam magammal. A barátnőim voltak olyan kedvesek, hogy utánam hozták a dobozokat, szóval most nem nagyon lehet lépni odabent, de hát végül is nem sok látogatóm volt még, aki meg jön, legfeljebb leülhet rájuk. Laktam már rosszabb körülmények között is, például mikor Romániában dolgoztunk egy projekten, és végül meglettek ugyan a keresett sárkánycsontok, de ezt két hetes esőzés előzte meg, mivel tavasz volt, és hát mondanom sem kell, nem voltunk túl szalonképesek. A többiek végig panaszkodtak a morálra, de nem tudom, én élveztem, hogy nem hátráltat minket igazán semmi a munkában, hiszen ki törődik a külsejével, ha a sátorból való kilépés pillanatában biztos lehet benne, hogy elázik majd?
Hol is tartottam... Igen! Kipp! Rögtön átöltöztem, mert gondoltam, hogy fiatal kollégám nem a pizsamás kiadásomra kíváncsi, még ha olyan aranyos rénszarvasos is a nadrágom, amit azért viseltem, mert ebben az órában már soha nem keres a kutya sem. Szóval a felfedezés vágyától égve loholtam utána, remélve, hogy valami igazán izgalmasat fogok látni, bár kizárt volt, hogy nem erről van szó, Kipp is épp olyan elhivatott, mint én magam vagyok, rénszarvasos pizsama ide vagy oda. A kezemben még ott a termoszom, mert hátha valami olyanba botlunk, ami miatt az egész éjszakát is érdemes ott tölteni, és akkor jobb, ha van nálunk meleg kávé és egy kis sütemény, amit a manók voltak szívesek felajánlani nekem. Bár azért csodálkoztak, amikor megemlítettem, kivel és hová megyek, de szerintem biztos félreértettük egymást. Nincs ebben a szituációban semmi különös.

- Tényleg, téged nem nyűgöz le a Nagyterem újra meg újra? - kérdezem a magyarázat kezdete után, kihasználva a lehetőséget - Úgy értem, már diákként is imádtam a mennyezetet mozgató mágiát, de amikor felfedeztem, pontosan mit is használtak hozzá, egészen elhűltem. Csodálatos, és mára sajnos nagyrészt feledésbe merült varázslat, a maga nemében páratlan! Bár igazából maga a Roxfort egy műalkotás, például ott van a felfordult terem, ahol a gravitáció egészen máshogy működik, esetleg az a végtelen folyosó... azokat láttad már?
Kicsit ki is fulladok a végére, de annyi mindent át akarok adni az engem ért benyomásokból, hogy nem tudom visszafogni magam. Még szerencse, hogy Kipp azok közé az emberek közé tartozik, akikkel bátran el lehet diskurálni a plafont tartó mágiáról is, hiszen épp annyira vágyik tudni a minket körülvéve környezetről, mint én. Haladunk a folyosón, és még mindig alig hiszem el a szerencsét, hogy egy ilyen kiváló elmével indulhatok felfedezni valami egyedit. Hallgatom továbbá a magyarázatát arról, hogy keveredett oda, az első beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy ő nem járt ide... Különös, habár nem váratlan teljesen. Mikor megosztottam vele, hogy milyen nagy gondolkodók NEM jártak még az iskola falai közé, biztos vagyok benne, hogy felderítettem egy kicsit. Nem mintha nem hinnék a közoktatás erejében, elvégre én is az egyik eszköze vagyok, de az iskola alapítása óta legalább száz diák volt, akik úgymond magánúton végeztek, és szinte mind kiválóak a saját területükön a ránk maradt iratok alapján. Ott volt például Maberic Ollivander, az egyik legnagyobb pálcakészítőnk a történelem folyamán. Igaz, kicsapongó szexuális életet élt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy tökéletesítse a pálcák anyagainak kezelését. Hmm, mintha kicsit elkalandoztam volna...

- Csak úgy besétáltál ide? - pislogok be először az ajtón, mielőtt belépnék - Nem voltam itt még soha. Annak idején sem volt használatban, amikor ide jártam, bár sosem gondoltam rá, miért nem.
Mielőtt megint elszalad velem a hippogriff, ezúttal féket teszem a nyelvemre, és nem osztom meg vele az elméleteimet, hagyom kibontakozni. Nem lehet könnyű dolga mellettem, bár talán ő azok közé a ritka kivételek közé tartozik, akik képesek elviselni a rossz szokásomat, hogy elárasztom információval a hallgatóságot. Mikor végez, a kezébe nyomom az egyik termoszt a kettőből, remélem, értékeli, hogy ő kapta az aranyosabbat, azon kis nyulak integetnek, az enyém csak simán pöttyös. Most, hogy megvan a megfelelő táplálék a testnek, jöhet a szellemé is.
- Hát itt személy szerint nem jártam még soha, de azért valamit hozzáfűzhetek a dologhoz. - teszek néhány lépést előre, a lépteim kopognak a rég nem használt deszkán - Elég jó oka kellett legyen, hogy pont ezt a termet nem használták többet, ugyanis általában nem szokott olyan kár keletkezni a tanítás folyamán sehol, amitől használhatatlanná válnának a helyiségek - ezt többek között fontosnak tartották az alapítók, elvégre nem lehet folyton a javításokkal vesződni. Ha jól tudom, a speciális helyiségek, mint például a bűbájtan helyiség, rúnák mellett egyéb eszközökkel is el vannak látva, egyrészt a hatások némi erősítéséért, a kezdők számára, ugyanakkor limitált erő fejthető ki bennük a védelem érdekében. Lehetséges, hogy itt valamilyen módon ezt a korlátozást sikerült feloldani, de ez csak egy következtetés. Korábban utaltam neked arra a tönkrement teremre, ott például a gravitációt befolyásoló tényező romolhatott el, de megtartották abban a formájában, mintegy emlékként... Tényleg, lehetséges, hogy ez is amolyan emlék az utókornak, csak nem rendelkezik egyértelműsítő irattal. Esetleg a könyvtárban utána nézhetnénk.
Belekortyolok a kávémba, aztán körbejárom a helyiséget - kis csalódás ér, mikor egy kipróbált apró bűbájom nem hoz különösebb eredményt, de ettől még nem adom fel, pont, hogy élvezetesebb lett a kihívás. Mihez is kezdenék, ha minden elméletem igazolást találna az elhangzása utáni két percben...?

Double Trouble
(http://36.media.tumblr.com/e7961bf9ebcba0e53c01f2eb62a9788c/tumblr_mwqeqcX5EW1t26my0o1_1280.jpg)

Mindig is tudtam magamról, hogy a már-már okoskodásnak tűnő hegyi beszédeim miatt képes vagyok hosszú időket elvenni mások életéből, mire befejezem. Megnyugtat a tény viszont, hogy vannak, akik ha lehet, még nálam is többet beszélnek - azt azért rendszerint észreveszem, ha már sok vagyok valakinek. Persze én élvezem mind a Lutece-el töltött, hosszadalmas diskurációkat, valamint szívesen hallgatom Miss Daltont is, aki legalább annyira elhivatottja saját szakterületének, mint én a sajátoménak. Először kicsit ijesztő volt pörgős, közvetlen stílusa miatt, rendszerint nem tudok mit kezdeni az ilyen emberekkel, mindig is kicsit ijesztőnek gondoltam őket. Azonban Ann hamar kiváló társaságnak bizonyult, így alig vártam, hogy végre megmutathassam neki, mit találtam.
- Láttam már ilyet, gyerekkoromban, az egyik aranyvérű család birtokán. - válaszolom meg kérdését. Sajnos elveszi a nagyterem varázsát, ha már találkoztál ilyen megbűvölt plafonnal egészen máshol, bár kétségtelen, hogy azt a Roxfort maga ihlette meg. Az egyszerű látványmágiák már kevesek ahhoz, hogy engem lenyűgözzenek. Ellentétben azzal a teremmel, amit felfedeztem. Érzem, hogy ott valami másról, többről lesz szó. Ez az, amit szakértői intuíciónak neveznek.
- Ez pedig elrontotta az egészet nekem. - vonom meg a vállamat. Így is látom, mi olyan lenyűgöző benne, azonban így már egyszerűen nem olyan érdekes. Csak egy hely, ahol tömeg van, és ahova étkezni járok.
- Nem, azokat nem. - csóválom meg fejem. Ritkán mozdulok ki a rúnatoronyból, ott érzem a legmegfelelőbb körülményeket a munkára. Igaz, az első tanórámat a szabadban tartottam, a befejezetlen rúnaköveknél - mert kétség sem fér hozzá, hogy ezzel a céllal vitték oda őket - , és úgy láttam, ennek talán a tanulók is örültek.
- Viszont találkoztam pár makacs lépcsővel, és egy lépcsőfokba pedig a lábam is beleragadt. Nem beszélve azokról a kellemetlenségekről, amiket egy kopogószellem tesz. Nem fognak örülni nekem, amiért kicsit megbuheráltam a szobám ajtaját, hogy többé ne fordulhasson ilyen elő. - a végére kicsit bosszús a hangnemem, nem is értem, hogy voltak képesek eddig megtűrni azt a kopogószellemet.

- Nahát, tényleg? - csodálkozom rá. Azt ugyanis senki nem tudta megmondani, mióta is vonták ki a forgalomból a termet. Hogy Ann milyen idős is lehet? Őszintén szólva nem tudnám megmondani. A legtöbb kollégám nem sokkal idősebb nálam, de igazából mindig is rossz voltam benne, hogy bárkinek a korát megtippeljem. Ezek igazából sosem számítanak. Csak egy szám, semmi különös.
- Akkor jó régóta használaton kívül lehet. Talán több évtizede, vagy akár évszázadok óta. - nem tűnik fel szavaim félreérthető mivolta, hiszen egyáltalán nem kollégám korát akartam illetni. Egyszerű ténymegállapítás. Ha már akkor sem használták, amikor ide járt, akkor messzebbre kell kutatnunk.
Kezembe veszem a nyulakkal díszített valamit, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Termoszt még nem láttam azelőtt... Kulacsszerű mivolta, és a benne lévő folyadék viszont árulkodó, és azt kell, hogy mondjam, miután felpattintom a tetejét, hogy brilliáns ötlet! Csak a nyulakkal nem tudok mit kezdeni.
- Nem is tudtam, hogy gyereke van. Hány éves? - állapítom meg az egyetlen, logikusnak tűnő választ, ami megmagyarázza mind a pöttyöket, mind a nyulakat. Azt hiszem, ideje lesz átváltanom Mrs. Daltonra. Biztosan félreértettem, amikor bemutatkozott.

Belekortyolok a túlcukrozott, összetejezett kávémba - talán a manók bosszúja a poharakért - , és elgondolkozok a hallottakon. Leon maga is azt mondta, hogy a kastély már-már egy önálló tudattal rendelkező organizmusnak számít, és napról napra egyre inkább úgy érzem, hogy igaza van. Olyan, mintha egy kicsit a kastély is azt akarta volna, hogy eljussak ebbe a terembe.
- Kicsit sajnálom, hogy nem szálltam be a restaurátorok munkájába. Rengeteg dolgot megmagyarázna, ha a legapróbb alkotóelemeket is láthattam volna. - szemügyre veszem a cirkuláris alakzatba felírt rúnákat. Valami viszont már most nem fér össze. Tegnap egyáltalán nem törődtem azzal, hogy mit is jelenthetnek, most azonban hoztam magammal egy tekercs üres pergament, és persze egy öntöltő pennát. Kinek van ideje újra és újra a tintába mártani azt?
- Van egy elméletem, miszerint a kastély minden építőkövét megbűvölhették, csupán úgy helyezhették, hogy a vésetek ne látszódjanak. Ez mondjuk megmagyarázná a trükkös lépcsőfokokat, ha egyszerűen csak hibák a rendszerben. - részletezem, majd újabb kortyot iszok a kávéból. Igen, azok a védőbűbájok egyértelműen ott vannak rengeteg tanteremben, nem csak rúnamágia, hanem más módszerek által is. Nem kizárt, hogy nem csak egy ügyetlenebb tanuló, hanem akár maguk az építők is követtek el hibákat.

- A könyvtár jól hangzik. Valami viszont nem stimmel. Látja? - rálépek az egyik recsegő padlódeszkára, egyik kezemben pedig a lezárt fedelű kávétartót fogom. Szembeállok az egyik fallal, ahonnan jól belátom azt, a kevés fény ellenére viszont csak még feltűnőbb a körkörösen mozgó íráshalmaz sokaság. A falak mindegyikén sok kisebb, valamint nagyobb ilyen feliratok vannak, amik lassú mozgással folynak előre.
- Ezek anglo-saxon rúnák. A leggyakoribb, amit eddig a kastélyban láttam. Ellenben cirkulárisan festették fel őket, de ez akkoriban még ismeretlen stílus volt. Az anyaga pedig... - a magyarázat közben mutogatok is szabad kezemmel, aztán pedig közelebb lépek a falhoz, és megérintem a wynn írásjelet. Egy olyan írásjel, aminek nem szabadna itt lennie. Elveszem kezem, ujjamat fehéres, foszforeszkákó por borítja ott, ahol a rúnajelhez értem.
- Festék. Ilyet ezer éve még nem használtak. - állapítom meg. Voltak festékek akkoriban is, de nem ilyenek. Ha nem állati vért, akkor vörös színű bogyók kivonatát használták ilyen célokra.
- Ez az írásjel pedig csak sokkal később, a 16. században került bele az anglo saxonba. Ahogyan ez is. - ezúttal a thorn szimbólumra mutatok. Az elder futhark sajátja volt, amit később integráltak csak bele.
- Ez mit jelenthet? - épp ezért van szükségem Mrs. Daltonra. Félek tőle, hogy könnyen téves következtetést vonhatok le. Ha valaki, akkor pedig ő biztosan tud segíteni megkeresni a kirakós többi darabját.

Double Trouble

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/1f/d2/b4/1fd2b4a086ddd76413142016b0a5e09d.jpg)

Izgatottan nézek Kippre, szerintem ő is épp azt a felvillanyozódást éli át, amit én szoktam nagy felfedezések közelébe kerülve. Nem véletlenül választottam épp ezt az állást, és a legkevésbé sem lepett meg, hogy benne is hasonló erők mozognak. Megtudni még többet Anglia egyik legősibb, és mágiával mélyen átitatott épületéről olyan lehetőség, amely csak keveseknek adatik meg, főleg szakmai szemmel. A diákoknak még persze az a dolga, hogy tanuljanak és magukba szívják a légkört, mi azonban már teljességében látjuk a képet, akár az a művészetkedvelő, aki először láthatja élőben kedvenc festményét, felismerve benne a rég imádott vonásokat. Mint egy Mona Lisa a műértőknek, egy hieroglifákkal díszített fal az értőknek, egy ismeretlen tekercs... mint azok, melyeket Görögországban volt szerencsém kézbe venni. Elsőre kifogtak rajtam az írásjelek, és a szüleim naphosszat nyüstöltek, hogy nyaralni vagyunk ott, vagy mi, de engem csak ez érdekelt, szinte lángra gyújtott a lelkesedés. Azóta is őrzöm az emlékét, mert sajnos később be kellett szolgáltatnunk egy helyi múzeumnak, mivel ragaszkodtak hozzá, hogy oda tartozik.. Hol tartottam?
- Úgy gondolod, több évszázada jártam ide? - mosolygok a félreérthetőségen, nagyot kortyolva a kávéból - Néha én is úgy érzem. Bár ha ennek megfelelő tudással is rendelkeznék az épületről, tényleg nem bánnám.
Míg elfordulok, hogy tovább nézelődjek, és újabb nyomokat hagyjak a porban, hallom magam mögött kattanni a termosz tetejét. Remélem, nem hiszi, hogy valami ártó szándék vezérelt, amikor neki is hoztam.. Néha nem vagyok benne biztos, mikor vagyok túl barátságos, ahogy a lakótársaim mondják. Szerintük ha az éjszaka közepén kávét viszek nekik, hogy felébredjenek, az nem teszi jóvá, hogy felkeltettem őket - de ha egyszer olyankor jut eszembe valami megbeszélnivaló? A költözésem előtti éjszakán például az északi fényre adható lehetséges magyarázatok a muglik szemszögéből. Mégis, ők nem voltak annyira boldogok, mint én.

- Nincs gyerekem.. Az öccseim ugyan úgy viselkednek, de egyébként biológiai értelemben véve nincs gyerekem. - fordulok meg csodálkozva. Ez azért elég intim téma, és bármennyire ügyetlen vagyok a hétköznapi beszélgetések terén, ez azért nem szokott előkerülni. Nem mintha azt hinném, hogy célozgatni akar valamire, csak azért meglep. Vagy ez amolyan... helyi szófordulat? Mint amikor megkérdezzük, hogy lebabáztál?
- Kipp, egy hölgytől nem illik megkérdezni a korát. - csak aztán jövök rá, hogy még mindig a nemlétező gyerekről beszél - Jaaa, a gyerek. Nincs gyerek. Nincs férj sem, mielőtt megkérdezed. Csak a tudomány és a történelem, de erre tettem fel az életem. Honnan jutott az egész eszedbe? Történt valami, amit szeretnél megbeszélni?
Kicsit úgy érzem most magam, mint amikor Mars ült le velem megvitatni a lányos problémáit. Mára persze boldog házas, amit nehéz elhinni valakiről, akit láttál még a kismotorján hasítani, de a lényeg úgyis az, hogy megtalálta a számításait, még ha furán is indult. Nem csodálom, én is kikosaraztam volna a lány helyében, ha azzal kezdik, hogy égitest vagyok e, mert a testem földöntúli. Hát, vannak férfiak, akik ügyetlenül udvarolnak, talán Kippnek is hasonló problémája adódott. Mindegy, szívesen meghallgatom.

- Azt én is. Gondoltam rá, hogy jelentkezem, de mindig inkább a szellemi renoválásban jeleskedtem, mint a fizikaiban. Tartottam tőle, hogy több hátrányt jelentenék, mint előnyt. - szemügyre veszem én is a rúnákat, és elfog a lelkesedés megint - Hmm. Érdekes elmélet, és szerintem helytálló is, azonban elképzelhető, hogy a később kimondott, nagyobb léptékű védővarázslatok és az alapkövek mágiájának ütközése is generált később néhány hibát. Elképzelhetőnek tartom, elvégre lehetséges megbontani bizonyos helyiségek védőburkait, például magát a Nagytermet is, és a megfelelő módszerrel, bár kevesen tudják, a hoppanálást gátló védőhálót is lehetséges megbontani. Ezekhez persze komoly szakértelem szükséges, valamint a felelősség, hogy azokat visszaállítva esetleg zavar keletkezik a működésben. Ez is egy lehetséges magyarázat arra, mi történhetett itt.
Közelebb hajolok a nevezett rúnákhoz, egy kicsit hunyorgok ugyan a fényben, de jónéhányat el tudok olvasni így is. Nem vagyok teljesen járatlan ebben a témakörben, bár most szégyellem magam, amiért nem azonos szinten vagyunk.
- Az alkotók sok szempontból meghaladták a korukat. - vonom le a következtetést - Például a Roxfort történetének harmadik kiadásáig szerepelt a történetben néhány látó is, akik munkájukkal segítették az építkezést... ez egészen a huszadik századig szokás volt egyébként az országban, bár leginkább csak az ekkora jelentőségű épületek esetében, azóta nem veszik figyelembe az építkezés alkalmával, mivel magát a tudományágat is lebecsülik. A negyedik kiadástól módosítottak a kötet szövegén, és azóta ez a részlet mindig kimarad mindenhonnan. Akkor volt szerencsém felfigyelni rá, amikor egyszer ellátogattam a központi könyvtár őrzött alagsorába. Ne is kérdezze, még tőlem is hosszú lenne, ha elmesélném... De arra akartam utalni, hogy az építők rendelkezhettek későbbi tudással is, mivel készítés közben minden akkor fontos mágiaágat fontosnak tekintettek.

Követem az ujja útját, amikor elhúzza, és meglepetten adok igazat neki. Ez merőben szokatlan, még akkor is, ha tudjuk, hogy a közelmúltban esett át az épület renováláson. Mi okuk lett volna ilyen nyomokat hátrahagyni éppen itt, ahol nem is történt lényegében semmi?
- Különös... ez tényleg különös. Egyébként később is átesett renoválásokon az épület, de sosem akkora mértékben, mint legutóbb, de például 1553 nyarán elszenvedett egy sárkánytámadást, amiről maradtak fent leírások. Elég szórakoztató a nyelvezete, de... erről majd később. - pedig tényleg szörnyen vicces, hogy egy akkori, talán már elbocsájtásra megérett professzor megpróbálta kis csengőkkel elhessegetni a sárkányt, mivel úgy gondolta, ez annak a hatékony módja - Emellett a Trimágus Tusa több próbatételét tartották az épületben az évszázadok alatt, mielőtt lemondtak volna a hasonló rendezvényekről. Sok könyv és forrás hivatkozik ezekre úgy, mint halálos kimenetelő próbatételek, és nem is mind bestiák által esett meg, de akadt köztük olyan, amely örökre bezáródó szobákról beszél, ahonnan a résztvevőknek ki kellett volna jutniuk különböző módszerek kombinálásával. Még az is elképzelhető, hogy az megbolygatta a helyiséget, esetleg egy próba hatással volt erre a helyre. Lényegében azt hiszem, abban mindenképp igazad van, hogy ez utólag módosult, ehhez kétség sem fér, csupán az a kérdés, miért. És természetesen az, miért hagyták így. Mit gondolsz?

Double Trouble
(http://36.media.tumblr.com/e7961bf9ebcba0e53c01f2eb62a9788c/tumblr_mwqeqcX5EW1t26my0o1_1280.jpg)

Ujjammal megtapogatom az egyik oda nem illő jelet, így ujjbegyemre felkerül a foszforeszkáló, fehéres por. Azon a helyen, ahol a falhoz értem, most ott ékesedik a festék valódi színe. A vörös anyagot valószínűleg bekeverték valami idegen anyaggal, ami ezt a világító hatását adja meg. A szagtalan, piros színű, természetes színezőt a tizenhatodik századtól használják Európában is, felváltva az addig használt anyagokat.
- Kármin. - nyugtázom, mialatt összedörzsölöm ujjaimat. A külső rétege a festésnek ugyan látványos, szinte tündököl, de valójában okkal és céllal rajzolták fel a jeleket. A rúnamágia egyik legfontosabb kelléke a vörös színű színezőanyag, ezek az új festékek pedig arra vannak csupán, hogy kiváltsák a vért.
- Nem tudtam, hogy nem illik. Sajnálom. - bár egyáltalán nem az ő korát kérdeztem, mi sem bizonyítja jobban szociális alulfejlettségem, hogy már szinte reflexből, megszokásból kérek “bocsánatot”. Az esetek többségében ezeket a sajnálomokat nem veszem komolyan, de hamarabb békén hagynak az ostoba számonkérésekkel, ha ezt mondom. Furák néha az emberek… Néha nem igazán értem az elvárásaikat, és sokszor kapom meg, hogy sértő, esetleg “bunkó” vagyok, holott nekem egyáltalán nem áll szándékomban megsérteni a másikat. Egyszerűen csak nem szeretem a felesleges illemköröket. Semmi értelmük.
- A nyulas tárolók miatt gondoltam. Ha valaki olyan intelligens, mint te, akkor nem logikus, hogy ilyen gyerekes kellékekkel vegye magát körbe. - válaszolom, mialatt továbbra is az írások bűvöletében úszok. Teljesen lenyűgöz még az az apróság is, hogy mitől ilyen a festék. Az alkotónak biztosan célja volt, hogy látványos legyen, amit csinált. De akkor miért rejtették el a szemek elől? Állításomban persze semmi hazugság. Ms. Dalton valóban a tanári kar okosabb feléhez tartozik, akikkel szívesen boncolgatok különböző, érdekes témákat, mint a történelem, vagy az igaz hamisság törvénye. Aztán pedig ott vannak az átlagosak, mint például Ms. Everdean és Mr. Vulkanov.
- Egyébként tökéletesen megértelek. A tudás mindenem, de ezt az átlagosak nem igazán értik meg. Képtelenek elhinni, hogy ez tesz boldoggá. Meg persze, hogy megmutassam nekik, ami a fejemben van. Mellesleg a Jimmyt jobban szeretem, csak a szüleim neveznek a másik nevemen. - visszafordulok az asztal felé, ahová a kávémat, és az üres pergament tekercseket raktam. A kifejezést sikerül talán a szükségesnél jobban kihangsúlyoznom, ezzel akaratlanul is megsértve boszorkányok és varázslók ezreit. De egyszerűen nem tudok rájuk jobb kifejezést találni. Ez az a szó, ami a leginkább leírja azt, hogy az én szempontomból milyenek is ők. Mint amikor egy muglit muglinak nevezel. Egy átlagos intelligencia szintű embert pedig átlagosnak. Mi ebben a sértő? Miért viselkedik utána minden “megbélyegzett” úgy, mintha valami nagyon csúnyát mondtam volna? Nem igazán értem.
- Minden mágia hatásához tartozik egy ellenhatás. A polaritás törvénye, mely kimondja, hogy minden tartalmazza az ellentétet. Az átoktörés alapja. Ez alól pedig a Roxfort birtokát védő, hoppanálásgátló bűbáj sem kivétel. Mellékes tény viszont, hogy valóban komoly szakképzettség kell ahhoz, hogy ezt meg tudd törni, akár ideiglenesen is. - magyarázom, már-már gépies hangon, mielőtt feltenném kérdésem.
- Nekem úgy rémlik, archeológiai.munkákat is végeztél. Miből gondolod akkor, hogy a restaurálással gondjaid lennének? Az ismereteid minden bizonnyal megvannak róla pedig. Manapság a fizikai erő aligha számít amúgy is. Megjegyzem, az én munkámról is azt gondolják, csak régi szövegeket fordítok egész nap. Pedig sokat dolgozok kövekkel. - kitárom festékes tenyerem, hogy lássa, még az én kezem bőrén is meglátszik az évek munkáinak nyoma. Pici hegek, és kemény bőr. Nyilván nem mozgatok meg sziklákat, de a valóság távol áll attól, amit az emberek a munkámról gondolnak. A létező legnehezebb tudományág szakértőjévé váltam viszont, ami azzal jár, hogy rengeteg más dologból is jeleskednem kell. A kőfaragástól a történelmen át a mágiafilozófián keresztül a számmisztikáig.
Amit a látókról mesél, az viszont még nekem is új. Pedig olvastam a Roxfort Történelmét, igaz, minden bizonnyal nem rendelkezem belőle olyan széleskörű, alapos és mély ismeretekkel, mint Ms. Dalton. Tudtam, hogy a legjobb embert választottam erre a kis kutatásra, és hogy számíthatok tőle olyan információkra, amik még nekem is újak. Különösebben sosem érdekelt az a könyv - még az én ízlésemnek is rém unalmas volt, de szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy ismerjem történelmét. Annak ellenére is, hogy úgy hittem, sohasem tehetem be a lábam a kastélyba persze. Akkoriban is megvolt bennem kicsit az az érzés, hogy valamiből kimaradok, ami meghatározó és jelentős, de felfogtam, hogy nagyobb célokra születtem, amit a Roxfort egy egyszerű diáktól aligha tud kezelni. Még maga Dumbledore szerint is ez volt a legjobb döntése szüleimnek. Emlékszem rá, hiszen apámmal jóban voltak.
- Furcsa amúgy, hogy a modern korban mennyire más az egyes mágiaágak megítélése. Szimpatizálok Leonnal kicsit, biztosan nehezen viselném, ha a saját szakterületemnek lenne ilyen visszhangja. Persze sokan így is feleslegesnek tartják a munkám… És a nagy kérdés. Miért. Az univerzum második legfontosabb kérdése. - roppant érdekesnek tartok mindent, amit mesél, szinte iszom szavait, ahogyan a Trimágus Tusa utáni renoválásokról mesél. Azonban ekkor kapom meg kérdését, amire még mindig keresem a választ. Széthajtom a pergament, hogy elkezdjem lemásolni a rúnákat. Most kicsit kapkodva és gyorsan írok, így fele annyira se cizelláltak a betűim, mint amilyenek máskor lenni szoktak. Ha pörög az agyam, akkor nem foglalkozok vele, milyen szép is az írásom.
- Nem zárták el előlünk, tehát nem lehet veszélyes. Elég feltűnő, az alkotó feltehetően büszke rá, mert nem akarta elrejteni, ami a legtöbb rúnamágia esetén általános, még a védelmi mezőknél is. Erre rásegít a festék színének módosítása, ami miatt ezt a foszforeszkáló hatást érték el. Azonban a festék kármin, ezt pedig a XVI. századtól kezdték el importálni Európába, Angliába pedig csak a XVII. század közepén jutott el. A kör alakzatot már a modern rúnamágusok használták, előtte nem lehetett ismert. Hacsak nem vontak bele látókat az alkotásba, akkor legfeljebb kétszáz éves… amit megerősít az is, hogy az.írásoknak önálló, összefüggő jelentésük nincs. A pontos miértre egyelőre nem tudok választ adni. A fontosabb kérdés mindig a hogyan. - lázasan jegyzetelek, az egyik asztal felé görnyedve, a rossz fényviszonyokkal se foglalkozva. Ahogyan én másolom le a jeleket, azok egyáltalán nem szabályos kör alakba rendeződtek, szóval nem olyan szép így. De a funkcióját ellátja, nekem pedig ennyi a fontos most.
- Egy ilyen alkotást nem hagynak kézjel nélkül. Kell valahol lennie egy aláírásnak. Ezt minden rúnamágus csinálja, még én is aláírom a saját dolgaimat. Valószínűleg az egyik körön kívül, nem annyira feltűnő helyen lesz. Hátha mond valamit a neve. Járt ide esetleg valaki kiemelkedő hozzávetőlegesen százötven-kétszáz évvel ezelőtt? - a pergamenen kezdem összefirkálni azt, amit eddig leírtam - illetve vonalakat húzok bizonyos jelek között, hogy további összefüggéseket találjak.

Double Trouble

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/1f/d2/b4/1fd2b4a086ddd76413142016b0a5e09d.jpg)

Kissé kialvatlan vagyok, bár remélem, a kollégámat ez nem zavarja túlságosan, elvégre szellemi teljesítőképességem nem kerül befolyásolása általa - valamiért sokan gondolják, hogy a hosszú alvásfázisok hatékonyak kielégítik az ember igényeit, de a legújabb értekezéseket olvasva arra jutottam, hogy inkább hatékonyan fogok aludni, ezzel is több időt megtakarítva az igazán fontos ügyeknek. Egyelőre nem tökéletes a módszerem, mivel az ébresztéseket rendre hangos káromkodással honorálom (bár tegyük hozzá, arra már ráneveltem magam, hogy legalább ilyenkor az általam beszélt nyelvek emlékeit felfrissítsem, hiszen például a hegyi troll dialektus igen gazdag az efféle szókincsben, nem is hinné az ember, milyen kiaknázatlan lehetőségek rejlenek benne), így most szükségem van a kávéra. Bólintok a kárminra, nem kíván további megerősítést, addig békésen kortyolok a háttérben, serkentve az agyam a lehetőségekre.
- Nem tesz semmit, nem is lényeges különösebben. - integetek még kicsit féli teli szájjal, és ugyan ezt sem illik, nem köthetnek gúzsba az illem hurkai, ha épp egy ilyen jelentőségteljes helyzetben vagyok - És főleg ne sajnáld. Olyan elcsépelt frázis, főleg, ha mondjuk nem is egészül ki a testbeszéd erre utaló jeleivel. Most nem rád értem, de sokan tették a hétköznapi szókincsük részévé, és mindenért elnézést kérnek, de ezzel csak a bizonytalanságukat kívánják állandóan visszaigazolással ellátni. Milyen különös szokás, nem igaz? De csak amolyan érdekesség, térjünk is vissza a fontos dolgokhoz.
Amikor megemlíti, felemelem a termoszt, és megnézem a nyulakat újra, de nem értem az összefüggést. Mind rendelkezünk bizonyos szociális hátrányokkal, én például olykor mások szerint karakteridegen módon ragaszkodom ahhoz a szocializációs időszakomhoz, amikor egykeként a szüleim osztatlan figyelmét élveztem, és amikor még nem gondolták, hogy az ásatásokon csak szórakozom.
- A nevelésem kihívásokkal teli volt. - zárom ennyivel rövidre, nyilván megérti, bár más környezetben nőttünk fel, összehasonlíthatatlanul az ő előnyére - Hát, ez nem szokatlan jelenség. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy nem igazán fogadják el ezt a jelzőt, és még én sem gondoltam rá, hogy használjam, éppen amiatt, mert az ember személyisége nem tud működni azzal, hogy átlagos, ha ezt erősíted benne, mindenképp kifogást fog rá keresni, pedig mi is lehetne átlagosabb, mint az igény, hogy ne legyünk azok? Ezt a jellegű viselkedést azonban egyelőre nem tudjuk kiküszöbölni, és valahol szükséges is, azonban ez csak egy nehezíti körülmény, fogd fel így, Jimmy.
Nem kerülte el a figyelmem a hangsúly, és tiszteletben tartom a kérését, mert megértem, milyen kényelmetlen lehet, ha a saját megnevezésünkre nincs befolyásunk. Ha már itt tartunk, én is gondolkoztam az utóbbi hónapokban, így kívánom e használni a nevem a kellemetlen érzelmi ráhatás miatt, és arra jutottam, hogy most meg is osztom kiváló kollégámmal az eredményét.
- Kérhetek valamit, Jimmy? Megtennéd, hogy Valának szólítasz? A második keresztnevem, és inspirálódva az iméntiekből, mostantól ezt használom. - egy bólintással jelzem a szándékom komolyságát, remélve, hogy eltűnik végre a név, amin Ő is szólított - És akkor most a lényeg. Nem fizikai erő híján gondoltam a dolgot kockázatosnak, hanem mert hamar fókuszt vesztek. Úgy értem, azt hiszem, egy ilyen léptékű munkához túlságosan aprólékos vagyok. Legalábbis ezzel a kritikával illettek annak idején az ásatásokon, de szerintem az alaposság nem éppen hátrány, de mindig az volt a válasz, hogy ha rám bízták volna, még az unokáink is amellett a gödör mellett játszanak. Szokatlan emberi reakció, nem igaz? Ha ilyen bőséges forrása lehet a felfedezéseknek, érdemes akár egy egész élet munkáját és minden idejét is rááldozni. Tényleg ezt gondolják? Aggasztó olykor, hogy az emberek milyen tévhitekben élnek. Például az édesanyám, aki szokta homokozásnak nevezni a munkámat, és olyan finomsággal viszonyul néhány elég fontos régi kötetemhez, hogy már épp csak nem asztaltámaszként végezték. Szörnyű, tényleg.
Megnézem a tenyerét, aztán hallgatom tovább a szavait, és elfogyasztom a következő korty kávét is.

- Engem mindig kicsit taszított a jóslástan, mint tantárgy, bevallom, a közkeletű elképzelés miatt, de a tanulmányaim során a korábbi korszakokban sosem volt ilyen a megítélése, így néztem jobban utána, és nem bántam meg. Habár a legkevesebb tehetségem sincs ezen a területen, igaz, én is szeretem Leont hallgatni, leginkább talán a szokatlan megközelítések miatt. - mikor a tantárgyi kihívások kerülnek szóba, meglepetten nézek rá, elvégre sosem hittem volna, hogy lesz, aki barbár módon feleslegesnek tarthat egy olyan fontos dolgot, mint a rúnamágia - Feleslegesnek? Tényleg? Mintha csak azt mondanánk, hogy felesleges megtanulnunk olvasni, holott az évszázadok remekül bizonyítják a létjogosultságát és a benne rejlő lehetőségeket, valamint a hiánya olyan lenyomatot hagy egy-egy közegen, amely ordító hiányként jelzi az emberi hozzá nem értés mértékét. Mindig meglep, ha valamilyen tudásra így tekintenek, főleg azokra, amelyeknek komoly múltja van, és megkérdőjelezik a létjogosultságukat a tantárgyak listáján, holott remek bizonyítékaink vannak a velük elérhető eredmények formájában. A legjelentéktelenebbnek látszó tudás is értékes, és megőrződik, ennek gátja csak az emberi ostobaság lehet.
Kicsit kifújom magam a monológom után, és megcsóválom a fejem még végszóként, mintegy le is zárva a gondolatmenetet. Remélem, még most sem gondolja, hogy feleslegesen sokat beszélek, bár egy ilyen elme, mint Jimmy, könnyedén el tudja választani egymástól az értékes dolgokat.
- Valóban. Köszönöm, például az évszámokban nem voltam biztos ez esetben, de így tisztábban látom. - közelebb sétálok, de nem érek hozzá, csak elgondolkozva követi a szemem az alakzatot - Tehát olyan profilt állíthatunk ki az alkotóról, amely szerint minimum büszke a munkájára, és nagyjából behatárolhattuk az időszakot is. De amennyiben valóban nem veszélyes semmilyen szempontból, és szerette volna, ha figyelmet kap, miért ide helyezte?
Majdnem nem hallom meg a kérdést, de végül végiggondolom a jelentős neveket ezen a területen, és felderülve ütöm össze a tenyeremet, ami már tiszta por a helyiség miatt. Igazából már az egész ruhám az, de ez lényegtelen amellett, hogy talán megfejthetjük a személy kilétét!
- Három lehetséges személy jut eszembe, a negyedik kissé kakukktojás ebből a szempontból, de őt is érdemes megemlíteni. Ebből viszont csak az egyikükről tudjuk, hogy legalább érdeklődött a rúnamágia iránt, és végül ő is egészen más terülten szerzett hírnevet. - a bal kezem ujjait felemelve kezdek számolgatni, a módszer segít koncentrálni, bár mások furcsának tartják - Florence Lestrange, a kalapkúra bájital 'feltalálója', mert bár így emlegetik, utólag bebizonyosodott, hogy a receptet máshonnan szerezte be, viszont elvitathatatlan a bájitaltudása a mások munkáihoz fűzött gúnyos megjegyzések valóra válása után. A rokonsága kifejezetten örült a halálhírének, tele is volt akkoriban a Próféta vele, miszerint egy fúriával kevesebb, tehát róla tudjuk, hogy nem volt sem visszahúzódó, egész életét és halálát a nyilvánosság előtt élte, már persze a családja hagyományain belül. Kortársa volt a híres-hírhedt sárkánylovas Edwin Huntington, aki fiatal éveiben a kiváló szakértelme miatt vált emlékezetessé, ugyanis a feljegyzések alapján pálca nélkül is képes volt lehiggasztani a fenevadakat. Ő azonban még a huszonötödik életévét sem élte meg - egy sajnálatos baleset végzett vele, mikor az egyik nevelt sárkánya, nos.. a túlvilágra segítette, de ettől még nem kisebb az érdeme, amit a sárkányok nevelésében az utókorra hagyott. A harmadik pedig Aileen Lanstark, a hölgy, akiről elnevezték a Mungó egyik látogatóktól elzárt termét, kifejezetten mérgezéses eseteknek kialakítva. Hosszú és sikeres karriert futott be, bár akkoriban a szakterületén gyanúsan sok haláleset történt, ezt tulajdonították tévesen a 'Métely' nevű, később bizonyíthatóan feketemágiában használatos átoknak, és eleinte kezelni próbálták, többek között maga Lanstark is, de miután ez egy vissza nem fordítható folyamat, komoly áldozatokkal járt... Úgy tudjuk, a holttestek reanimálásához köthető, de erről érthető módon nehéz tájékozódni. Mindenesetre Lanstarkot perbe fogták, gyanúsítva őt a terjesztésével, és dementorcsókra ítélték a tiltakozó gyógyultak ellenére. Évtizedekkel később derült ki, hogy a rúnák iránt is fogékony hölgy ikertestvére, bizonyos Marion Lanstark volt a tettes, ekkor jöttek rá továbbá arra is, hogy nem fertőzésről vagy járványról volt szó, de az akkor már leszármazottakkal rendelkező, feketemágiát űző boszorkányt sosem sikerült elkapniuk. Tehát ők a legjelentősebb alakjai a szóban forgó korszaknak, kíváncsi vagyok, mit gondolsz, melyikük illik leginkább a képbe?

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

Előzmény: Folyosók (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,10769.msg65697.html#msg65697)
- Névfüggő. – Jegyzi meg mint egy mellékesen, bár a másik épp elég jól elpörög önmagában is a becenevek kérdésén, viszonylag minimális inputra van szüksége, hogy futtassa magát a gondolaton. Ami így már tényleg perverz elméletté válik.
- Ahhh francokat. – Ragadja meg a fiú vállát az ellentétes oldalon és fordítja irányba a saroknál, mielőtt mintegy mellesleg és mert tökmindegy tovább haladna egyenesen, megfosztva a számmisztika gyűlölt rejtelmeiből. Amennyit szenved a tárggyal, egyszerűbb lenne megkérni Saladint, hogy írja meg a házit helyette, de abból ő ugyan mit tanulna? Ennyi erővel le is adhatná akár.
- Hát márpedig nyilvánvalóan valami olyasmi kell hozzá, ami nekem nincs. És valljuk be őszintén, az nem a kitartás, vagy a fejlődni akarás. Kifejezetten úgy érzem és te is nagyon jól tudod, hogy én abszolút mindent megtettem. – Mégsem megy. Miért nem megy? Ha Saladin szerint annyira egyszerű, ha tehetség sem kell hozzá, akkor ő, akit világ életében magas intelligenciaszinttel megáldott, rendkívül tehetséges kölyöknek tartottak, miért nem képes elsajátítani?
Lumpsluckot eszébe se juttassák. A mai napig sérti az önérzetét, hogy meg sem kapta a lehetőséget. Annak ellenére, hogy semmire sem vágyik kevésbé a szociális összejöveteleknél, a meghívó maga olyan elismerést jelentett volna, amire igenis vágyik. Vagy vágyott. Mostanra háttérbe szorította a felesleges érzelmet.
- Bármily meglepő is, én sem rázom ki kisujjból a kiváló eredményeket. Hogy lehetne túlzás, ha az ember komolyan veszi, amit csinál? – Háborog csendesen, holott valahol mégiscsak túlzás, amit csinál. Túl sokat áldoz fel az emberi kapcsolatokból a karrier kedvéért. Vagy valami más kedvéért… senki kedvéért, csak mert úgy hiszi, így jobb?
- Senki nem mondta, hogy hajlandó vagyok eltűrni, csak éppen az ember nem viselkedik így olyanokkal, akik fontosak neki. Lényegtelen. Ne fogadd el, ha nem tetszik. – Mert a szőke nem csak a bocsánatkérés lelki érettségénél nem tart, úgy fest annak elfogadásánál sem. Minek töri magát egyáltalán?
- Kérdés. – Tartja fel a mutatóujját a mondat közepén amolyan időkérési szándékkal. – Melyikükről szoktál fantáziálni, Saladin? Az apádról, vagy a bátyádról? Mindkettőről? Netán egyszerre? – Lehetetlen kiolvasni a kékekből mire gondol annak ellenére, hogy pillantása egyenesen a kökényszínekre ugrik.
Felnyög az újabb részletezésre, bár az sokkal lightosabb, mint tegnap, így pusztán megcsóválja a fejét és mutató-hüvelykujj közé csippentve masszírozza meg az orrnyergét. Belép a rúnaterembe, s az amennyire nem hat ártalmatlannak így első ránézésre, olyannyira nem is tesz semmit a betérőkkel. Az egyiküket már elég jól ismeri.
- Bármit is gondol, súlyosan csalódni fog. – A falhoz tolt padokhoz sétál, az egyiken puffan a súlyos táska, a fa méltatlankodón nyüsszen alatta. Elliot pálcája mintha a semmiből kerülne elő, igazi bűvésztrükknek is tűnhetne, ha Saladin nem tudná már tapasztalatból, hol tartja a cseresznyefát. Néhány mozdulattal megtisztít néhány közeli padot a rárakódott portól és leseggel az egyikre. Nem veszteget sok időt – TÉNYLEG sok házija van -, előkotorja a számmisztikakönyvét, néhány tekercs pergament, lúdtollat, tintát.
- Nyugi, nem fog felzabálni. – Utal már a teremre, megpaskolja maga mellett az immár kristálytiszta padot. Nyugodtan közelebb ólálkodhat a sziszegő kígyója.

16+
Elliot

A becenevek, perverznevek világa. Ki kéne adni erről egy könyvet, csak úgy a miheztartás végett Elliotnak ajánlva. Megmosolyogja a gondolatot, egy kicsit meg vonakodik a járása, ahogy Elliot elkanyarítja, mintha csakugyan kész lett volna pályára állni, hogy az útját egy szebb és jobb világba folytassa, távolodón Elliottól az örök számmisztikamezőkre ellovagolva, mint egy fekete és zöld ruhás, amúgy tényleg szőke herceg.
- Tudod mi kell hozzá, ami neked nincs? Földhözragadtság. Nem olyan szinten, hogy legyél fantáziátlan tuskó, hanem hogy tényleg legyen energiád szó szerint, betű szerint, szám szerint elemezni a valóságos dolgokat. Érted. A számmisztika az a tudomány, amiből meghatározod, hogy milyen mágikus hatása van egy szobának, ha három, négy, hat, nyolc, stb. számú sarka van az alaprajzának. Mégis mitől lennél jó benne? Ehhez semmit nem kell igazán tudni, csak a számok jelentését, a többi pedig csak annyi, hogy tudd leszámolni a dolgokat. Hogy eszedbe jusson megszámlálni. Meg ilyesmit. Minden megtettél, de ahhoz, hogy számmisztikából jó legyél figyelned kell a külvilágra. Azt meg igazából valld be a szíved mélyén, utálod, visszataszítónak és gusztustalannak tartod, amit hidd el, meg is értek pajtás. Meg is értek - veregeti meg Elliot hátát egy tényleg megértő gondolattal, ami éppen Lumpslucknak is szólhatna. Talán ha tovább maradt volna az iskolában, akkor felfedezi a még rejtőző tehetségeket is, és megadja Elliotnak azt, amit a fiú érdemei szerint megérdemel.
- Ez tényleg meglepő - játssza a meglepetett, nagy, buta szemeket mereszt a háborgásra, és a túlzásra, pedig hát... túlzásnak tartja. De úgy látszik, ma nem legalizálták Elliot non-stop molesztálását, ezért visszafogja magát, és nem lovagolja meg a vesszőparipát.
- Ugyan már, én szerintem teljesen korrektül viselkedtem, mégis kiakadtál rajta, pedig ha neked fontos vagyok, akkor elméletileg te is nekem. Hozzátartozik a képlethez - nem tetszik neki. Nem, mert valamit neki is mondania kellene, és nem akarja azt hazudni, hogy bánja a beszélgetést, a tegnapi szavakat. Nem volna igaz. Hamisan sziszegne. Átkozottul jól szórakozott. Ettől van egy kevésnyi bűntudata, de megküzd vele, legalábbis egyelőre jól áll.
- Természetesen Mossyról. Esetleg Filimorról. Tudod, apám soha nem csinált ebből ügyet, szóval sose kellett elképzelnem, hogyan csókolná meg a kedvesét, mert láttam, ezért nem is igazán érdekelt. Amúgy is túlságosan konzervatív az én ízlésemnek, de hát egy más generáció, vagy húsz évvel öregebb a te apádnál - legyint meg sem ütközik a kérdésen, és a válaszon sem kell töprengenie. Egyáltalán nem kell töprengenie. Ez vajon rossz dolog?
- Bár az utóbbi fél évben nemigen van kedvem akármilyen fantáziához, mert hamar nekrofilba csapna át a buli - fűzi hozzá szomorú mosollyal, de aztán a belső zsebéből egy rejtett laposüveget húz elő, és ahogyan belekortyol, rögtön vidámabb fénye lesz a tekintetének. Vidámabb és gyanakvó, ahogyan előrelép, nem szereti a dolgokat, amik a falakon mászkálnak és nincs szemük.
- Na most ha becsukom a jobbik szemem, a ballal ez az egész úgy néz ki, mintha pörögne az egész szoba és lassan lefelé ereszkednénk. Időnként kiválik egy-egy nagyobb rúna, és olyan, mintha hatalmas emberáldozat-jelkép lenne - leül, kinyitja a jobbik szemét, előpakolja a maga tollát, tintát majd kölcsönöz, a tekercset, a számmisztikakönyvet, bár azt félre is rakja, hiszen egy is elég, ráadásul úgy tetszik, a saját leckéjét már félig megírta, ki is göngyöli takaros írással megrajzolt pergamenjét.
- Coreyra gondolva viszont akkor illene felvilágosítanod. Tudod, te vagy a nagyobb, elvileg a te dolgod felhívni a figyelmét a tévedésére, és most már nem csinálhatsz úgy, mintha nem tudnál a dologról, mert tudsz, bár nem láttad magadtól - megmártja a tollát, kihúz egy szót, és fölé írja sokkal szebben és olvashatóbban, mint amilyen az eredeti volt, amit beszennyezett egy kis tintafolt, mert még nedves volt az írás, amikor feltekerte. Hát ejnye, de a legjobbakkal is megesik. A pálcáját csak eztán teszi maguk mellé, a biztonság kedvéért, a hegyén még mindig ott van Elliot vére. A varangyot is kiveszi levegőzni, bár golyóstul rakja le a padlóra, hadd sétálgasson.
- Gondolkodtál az asztro leckén is?

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

Lehet így lenne a legegyszerűbb elmondani Elliotnak, amit az ember akar. Kiadja könyvben, odaadja ajándékba és akkor holtbiztos, hogy abszolválja, mert ez már csak így működik a Hollókirályok életében; nem hagynak tulajdonukba került könyveket olvasatlanul. Szomorú, hogy Saladin inkább továbbállna, holott épp ő volt az a bizonyos útonálló, aki kezdeményezte egyáltalán a „csatát”. Érthetetlen.
A némasága nem elutasító és nem is felületes, minőségi figyelmet eredményez, mintha hirtelen valóban katedrára állította volna a szöszit és most komolyan megfontolná minden szavát. Sötét szemöldökei összefutnak a homlokán, gondterhelt árnyéknyi apró ráncok felhőzik be, amint körvonalazódik előtte a tényállás: soha ebben az életben nem lesz és nem is lehet jó számmisztikából.
- Le kéne adnom… - Borong a gondolat zárásaként a hátveregetésre, sötét pillantása úgy szkenneli a folyosót, mintha minimum gyakorolni akarná azt, amihez tehetsége – avagy életszemlélete – egyáltalán nincsen. Persze nem fogja leadni. Túl makacs ahhoz és túl sok elvárást támaszt magával szemben. A színjátékot már fel sem veszi, ellenben a „korrektséget” aligha hagyhatja szó nélkül.
- Fogalmam sincs, ezt hogyan értékeled korrektnek, miután többször is kértelek, hogy állj le. – Nem jegyzi meg, mennyire nem ért egyet a gondolatmenettel. Hogy az egyik fél számára valaki fontossá emelkedjen, még nem jelenti, hogy a kapcsolat másik eleme is hasonlóképpen reagál majd. Nem egyformák, mi több; ennél aligha lehetnének különbözőek.
Őszintén? Nem erre számított. Nem ennyire gátlástalan válaszra, a kékek fénye összezavarodik a szuggerálásban, bizonytalanul tapogatja le a másik vonásait, mintha nem tudná eldönteni, mégis mennyire háborodjon fel, vagy úgy... hogyan nyúljon hozzá a témához egyáltalán?
- Ez nálatok… normális? – Egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy bárhol máshol az lenne és ez nem valamiféle… elvetemült dolog. Miért fantáziálna a nagybátyjáról? Hogy jutna eszébe az apjáról? Olyan idegen a gondolat, mint egy rosszul szabott talár, kényelmetlenül áll rajta és az agya előbb leblokkolja az akciós vásárlás lehetőségét, mielőtt egyáltalán mélyebben is belegondolhatna. Vajon Saladin… le is fekszik a testvéreivel? Mennyire… nagyon… erkölcstelen? Nem, ez a szó nem írja igazán le és pontosan annyira prűdnek hat, mint amennyire valójában nem az. Tudja, hogy nem ő az erkölcscsősz. Az is nagy vihart kavar a pletykálók körében, hogy Romanovnáék mélyebben is élvezik egymás társaságát, semmint az elfogadható lenne, ergo…
- Azt hiszem, ez érthető. – Egyetlen mondat és valahogy elpárolog a zavartsága, a bizonytalansága, helyet ad a megértésnek, ami önkéntelenül és gondolkodás nélkül emeli meg a holló mancsát, fél kézzel simogat rá hátulról tarkóra, alig borzolva meg a szőke fürtöket, mielőtt belépne a falatnyi terembe.
Nincs miért gyanakodjon a rúnázott helyiségre. Sokszor nyújtott neki biztonságos, magányos kis hollófészket, amikor úgy érezte már képtelen elviselni odakint a többieket és még a könyvtár is túl zajosnak tetszett. Rengeteg gyakorolt itt Umbridge idején is és viszonylag jócskán kívül esett Kyn vadászterületén, így mondhatni biztonságos volt. A terem olyan, mint ő, tud mutatni szép, vonzó dolgokat, de a róla szóló rémtörténetek messzire űznek mindenkit. Csendes, nyugodt, magányos, tele rejteni való titkokkal, amiket senki nem tud kiolvasni belőle. A különbség csupán, hogy a Rúnatermet nem árulja el a Nagyterem amolyan nagybátyi erőviszonylatban.
- Hmh. Igazából ez elég érdekes, lehet megpróbálhatnánk megfejteni a terem titkát rajtad keresztül. – Felpillant a fiúra, elmélyülten tanulmányozza a szalamandranyalta szemet. - Több történet alapja is az, hogy a terem titkait csak az arra érdemes, vagy a rendkívül speciális látásmóddal rendelkező egyének képesek feltárni. Egy próbát megérne. - Nagyon kíváncsi lenne rá, hogy vajon képes-e többre is a sejthetőnél… merengve ütögeti meg a száját a penna puha, vöröstollú végével, szinte bűn Coreyra pazarolni a hirtelen jött kalandvágyó kedvet.
- Nem akartam róla tudni. – Csak a miheztartás végett, mert ez kifejezetten Saladin hibája. Olyan terhet rótt rá, amit nem kívánt soha az elkövetkező két évben, bár valószínűleg előbb, vagy utóbb szembe kellett volna néznie vele. – Majd felvilágosítom. – Szűkszavúságából ítélve vagy a gondolat is kellemetlen, vagy egyszerűen csak nem tartozik senkire rajta és Coreyn kívül. Valószínűleg mindkettő. Vajon meddig képes halogatni a kevéssé hősies feladatot anélkül, hogy kínosabb problémái lennének belőle?
Nem sokáig, valószínűleg.
- Már elkezdtem, de szerintem nagyon elbasztam valahol félúton, sehogy nem jön ki valami… reális eredmény. – Átnyújtja még a számmisztika dolgozatot, amit nagy valószínűséggel nem csak hogy át kell írnia egy új tekercsre, de egy az egyben újra is kell gondolnia. – Mit csinálok rosszul?
Meghagyja az időt az alaposabb tanulmányozásra, bár tapasztalatai szerint aligha kell több pár pillanatnál, hogy Saladin kiszűrje a problémákat. Egyébként sokat fejlődött, ami az alapokat illeti, már nem szarvas hibákat vét, pusztán elveszik a komplex feladatok labirintusában.
- Reggel órák előtt benéztem még a könyvtárba. Találtam egy könyvet, amiből a nagy részét meg tudjuk írni, szóval az nem probléma, csak időigényes. – Lusta pillantással figyeli az elgurulászó varangyot. Kicsit úgy érzi, mintha őt is valami hasonló kalickába zárták volna mostanság. A tanév végéig tartó büntetőmunkát kicsit erősnek érzi annak fényében, hogy valamikor ugye… tanulnia is kellene ebben az átokverte iskolában? Meg úgy az alvásról sem akar lemondani teljesen?
Milyen kár, hogy ez errefelé már senkit sem érdekel.

16+
Elliot

Szomorú volna? Hiszen Saladin nem zsarnok, csak valóban útonálló. Megakasztotta a hollót a vonulásban, a madarat a röptében, a fiút a közlekedésben, de kész arra, hogyha kéretlen, tukmált segítségére nincs szükség, akkor továbbálljon. Olyan ez, mint a számmisztika: a számok megmutatják a titkaikat, ha valaki olvas bennük, de csak papírra rótt üres számokként tetszelegnek, ha valaki nem kíváncsi rájuk. Jelen esetben minden jog Elliot számára van fenntartva arra, hogy határozzon: kell-e neki a szőke társasága, vagy jobb neki nélküle. És nem kell könyörögni sem érte, Saladin marad, mert jelet kapott.
- Hiányozna ha leadnád. Hidd el, jól jöhet még. A szeszfőzésben is csomó számmisztika van, meg minden tantárgyban, de nem így hívjuk - úgy mondja, mintha nagyon is gyakorlati példákkal tudná igazolni az elméletét, de éppen csak azért nem teszi, mert közben a másik téma eltereli a figyelmét. Felnéz a fiúra.
- Elliot, arra gondolj a korrektség alatt, hogy nekem olyannak tűnt az egész, mintha egy nyulat kérnél arra, hogy álljon le a fű rágcsálásával, mert csak. Érted. Nem volt bűntudatom. Csak azt kérdeztem meg magamtól, hogy minek kéred, hogy álljak le? Zavaró, amit mondok? Nem zavaró, feleltem magamnak. Biztos csak amolyan könyvtár-szeméremből tiltakozik Elliot pajtás, semmi más - fejti ki a megnyugtató, kerek és korrekt hazugságot. Nem egészen így történt, viszont ez az egyetlen magyarázat, amivel félreértésnek el tudja adni a szándékos kiélvezését annak a pillanatnak. Sajnos nem szégyelli, hogy élvezte, de bánja, hogy elkergette vele Elliotot, és emiatt egy nagyon sajátságos beszélgetésben vett részt Nikolaijal. Fél a karácsonyi hármas beszélgetésüktől, ami ennek a marhaságnak az egyenes következménye. És persze tisztában van vele, hogy mindezt kizárólag magának köszönheti, de ha egy mód van rá, akkor szeretne inkább félreértettnek tűnni.
- A legtöbben fantáziálnak valamelyik rokonukról, ha az jól néz ki, vagy érted, olyan. Nem mindenki, és főleg, mert nem mindenkinek vannak olyan rokonai, de ez azért elég átlagos - sutává válik a megfogalmazás, mert nehéz erről konkrétumok nélkül beszélni valakivel, aki a saját nemiségét sem térképezte még fel.
Vajon szokott Elliot maszturbálni? A gondolat úgy üt szöget a fejében, hogy _azonnal_fel_akarja_tenni_kérdésként. De nem lehet. Nem szabad. Mit mondanak Nikolai, mennyire tartja a tanácsait?
Sóhajt, kicsit hátrahajtja a fejét a borzolásra, a tarkójának melege hálás az érintésért, a gondolatait Elliotra tereli a nyomasztó irányból, ennek szellemében ül le, és nem gondol a terem számtalan erényeire. Inkább lustán végigpillant a falakon újra, aztán a fejét csóválva Elliotra néz mindkét szemével.
- Őszintén szólva el vagyok képedve Elliot, szerinted annyira nem vagyunk leterhelve, elég házink és büntetőfeladatunk sincs ahhoz, hogy még egy random terem titkait is megfejtsük, csak úgy, ha már a lehetőség adott? Én nem mondok le az alvásról, nem azért, mert nem akarok, hanem mert nem tudok - jelenti ki végül, de azért elmosolyodik. Ha az idejük engedi, akkor majd...
- Gondolj bele mit tesz Corey érzelmeivel az, hogy nem akarsz tudni, sőt, ügyesen tudomást sem veszel róluk, mégis minden áldott alkalommal érezteted vele, hogy nem méltó arra a figyelemre, amire vágyik tőled, és amiről te nem is tudod, hogy ácsingózik - már a pergament böngészi, miközben ezt mondja, a nyelvét kidugva nagy pontossággal rajzolja a betűt, aztán maga elé húzza Elliot lapját. Egy kovácsolt ezüst kis szerkezetet vesz elő, olyan hosszú, mint egy ceruza a muglik világában, ám valamivel vékonyabb, az egyik fele ízlésesen elkapált kis hegyben végződik, a másikba egy hüvelyk-mutatóujj között képezhető karikányi csiszolt üveget fut körbe a fémkeret, azon keresztül megnő az írás és valahogy el is torzul. Először a heggyel jelzi magának, hogy hol tart az olvasásban, végigfut a figyeme az íráson, bizonyára nem akarja az ujjával összemaszatolni.
- Ahha. Ahha. Ahha. Semmi komoly. Figyelj, adva vannak a dátumok, és a bekövetkezett események okszerűségét fejted ki, igaz? Igaz, de elveszel a részletekben. Nem a dátum számai azok, amik kiadják az esemény feltételeit, hanem gyakran a körülmények. Figyel, itt például amikor a nagy vámpír vérontásról van szó 707-ben. A 7 übermágikus szám, igen, mindenféle jóságot jelent, tudom, de a hónap, nap, óra, perc, amire rámentél tévútra visz. A történelmi szöveg a lényeg: milyen számmisztikai jele volt a vámpírkatasztrófának 707-ben, amikor az erdélyi küldöttség, az angol vámpírok, a finn vérivók és a lengyel gróf találkoztak? Nagyon egyszerű, ha megnézed a mágiatöris jegyzeteket: erdélyből ketten jöttek, az angolok öten voltak, a finnek szintén öten, míg a lengyel egyedül volt. 2+5+5+1 az 13. Tizenhárom vámpír ült össze egy holdfényes éjszakán a muglifalu közelében, és megtörtént a varázslat. Az egész 707 számelemzésed, ami a minden ízében sikert jövendöl alighanem a nagy arab dzsinn-mágus együttműködés nyélbeütését jelenti - a heggyel megkocogtatja a papirost, majd felnéz a könyvre.
- Komolyan? Találtál ilyen könyvet? Miután elmentél én is körülnéztem, de Cvikker nem volt segítőkész, szóval... - oda se ment a könyvespolcokhoz. Oda se ment.
- Mielőtt mélyebben belevágunk... -ő is a varangy után néz, a kezében idegesen reszket a kis eszköz.- Akarsz beszélni a halott testvér dologról?

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

- Egen, tudom. – Ettől még nem lesz kevésbé kellemesebb a döntés, elvégre mégiscsak végigszopatja a maradék RAVASZdi két évét a Számmisztika. Ez bármilyen jól is hangzana egyéb kontextusokban, a jelenlegi egészen biztosan nem a kellemes kategóriába esik. – Kizárólag ezért nem adtam még le. Nyilván oka van, hogy ez az egyik választható tantárgy felvételin. – Rúnaismeretből legalább jó, de egyszerűen csak… hiányérzete lenne, ha egy opcionális elvárást nem teljesítene. Úgy érezné nem tett meg mindent.
- Hmh… - Halk, alig hang, elmerül a kökénykékek rejtekében, mintha onnan ki tudná szűrni, mennyi igazságtartalom van a másik elbeszélésében, ám… sok oka van annak, hogy míg Nikolai esetében egyből megérzi, ha hazudik, Saladintól most hajlandó elfogadni a hamis magyarázatot. Az előbbi személyiségét és iránta való elkötelezettségét, alapvető hozzáállását túl jól ismeri ahhoz, hogy ne érezze meg a legapróbb fals rezgéseket, disszonáns hangokat is, de Saladin… ez a helyzet valami új, a személyisége egy részben ismert már, jobbára azonban felfedezetlen terület. Annyi minden van még, amit fel kell tárnia benne, hogy egyáltalán elkezdhesse megérteni és most egyszerűen csak… hinni akar neki, mert a félreértést annyival könnyebb elfogadni, mint a tényt, hogy a másik szimplán élvezi kellemetlen helyzetbe hozni. Frusztrálttá tenni. Belekavarni abba a nagyon hidegnek mutatott kis lelkivilágába…
- Hát, mostmár tudod, hogy zavar. – És elhiszi neki. Mert a szövegkörnyezetből egészen úgy tűnik, hogy immár van a másiknak némi bűntudata a dolog felett, holott ez aligha igaz, a bánás másra irányul ugyebár. Bárhogy is, a pillanatnyi „félreértést” ezzel sikerül elsimítani.
- Nekem ez nem megy. – Megrázza a fejét, nem csak hogy nem megy, nem is akarja, hogy menjen, tehát a gyerekkora óta gyakorolt okklumencia nyilván ad hozzá elég jól begyakorolt reflexet, hogy a gondolat nemes egyszerűséggel meg se szülessen benne. – Ha ettől maradi vagyok, hát legyen. – Felvállalja a sorsát, ha cserébe a továbbiakban nem kell Nikolai farkán elmélkednie. Az viszonylag sokat dobna a napján.
Elhúzza a száját az elutasításra, mondhatná, hogy az alvást túlértékelik, de őszintén szólva neki is eléggé hiányzik. Néhány olyan éjszaka, amikor egyszerűen csak nem álmodik semmit példának okáért sokat segítene a közérzetén manapság.
- Téged nem izgat mi az, amit még a tanárok sem tudnak? Vagy csak nem akarnak elmondani? - Kikönyököl az asztalra, a halántékánál támasztja meg fejét a tenyerében, pillantása alulról villan a fiú arcára. - Azt hiszem, csak szeretnék valamit csinálni néha, ami nem a házi, vagy a büntetőmunka. Ez az év kriminális. – Még az előzményeket leszámítva is, a saját kutatásaira nincs ideje gyakorlatilag, olyan szinten megugrott a tananyag mennyisége. Hiába adott le bizonyos tárgyakat, ha a meglévők horribilis szintre léptek és erősen ellehetetlenítik a maximalizmus kielégítése mellett az egyéb tevékenységeket is. Bárhogy is, beletörődik a sorsába. Nem mintha sok választása lenne.
Kelletlenül szusszan, pillantása egy irizáló mintára vándorol, annak fénye lidércfénybe vonja a kék szemeket.
- Megtetszik neked valaki, akit megismertél valamilyennek és nyilván ez vonzott benne, aztán elvárod, hogy hirtelen már ne úgy viselkedjen a kedvedért? Mi értelme ennek? – Semmi. De az érzelmek általában nem logikusak, ha a pszichológia mögé is állította azt a bizonyos rendszert, mely alapjaiban fekteti le az ilyen dolgok működését. Nikolai bizonyára hosszasan tudná taglalni a témát. – Mert valljuk be, viszonylag limitáltak a vonzó tulajdonságaim, szóval nyilván imponál neki, ha ignorálják. Ah… - Eltakarja az arcát, fáradtan dörgöli össze a vonásait, mintha ezzel lenyúzhatná magáról a kéretlen gondolatokat. – Annyival egyszerűbb volt, amíg kicsik voltak. Talán… - Hirtelen villannak fel a kékek az ujjai között, keze lecsúszik az arcáról. – Mi van, ha azzal, hogy belemásztam a fejébe elrontottam benne valamit? – És ha most miatta örökké boldogtalan és nyomorult lesz, mert képtelen viszonozni az érzéseit? Akkor mégis mit kellene csinálnia?
Megcsóválja a fejét. A puszta lehetőség is gondterheltté teszi. Egyszerűen csak túl könnyen csinál magából sokkal súlyosabb mértékben bűnbakot, mint amennyire az alapvető szituáció feltételezné… nem csoda, ha könnyebb elkerülni az emberi kapcsolatokat.
Becsületére legyen mondva, az elején még odafigyel. Aztán valahogy a figyelme minőségileg változik, a szavak helyett a fiú szájára koncentrál, pillantása a bőr simaságát teszteli, az orr ívét, a szőke tincsek rakoncátlan játékát a homlok vonalán, a szemek megkapó kékségét. Megnyalja kiszáradt a száját.
- Ennek fényében nincs is jelentősége annak, hogy melyik évben történt? Nem kellene, hogy ez valamilyen… hatással legyen rá? – Mert ha már ez a szabályosság sem igaz, akkor mégis hogyan nem színtiszta lutri az egész?
- Értem, hogy a mai korra a 13-as szám nagyobb energiatöltettel bír, mint a 7-es a rengeteg horrotörténetnek és babonás feltételezésnek hála, de akkoriban még nagyjából kiegyenlített lehetett a viszony. Miért írja felül a 13 balszerencse-vonzata a kétszeres 7-es pozitív hatását? – Azért csak odafigyelt a magyarázatra, bár ez továbbra is homályos folt a gondolatrendszerben.
- Mh. A fél életemet a könyvtárban töltöm elsős korom óta. Ha nem vesznek fel nekromágiára, még eltehetem láb alól a Keselyűt és átvehetem eme nemes pozíciót, elég jól ismerem hozzá a helyet. – Bár nyilvánvaló okokból kifolyólag nagyon messze nem áll Cvikker szintjén, de ami késik, az várat magára.
Egészen leengedi a védelmét – újra -, az előzmények fényében pedig aligha számít rá, hogy halott testvérének felzaklatott, mostanra kihűltnek bélyegzett témája hirtelen az arcába ugrik.
Szinte fizikailag érzékelhető, hogy megdermed, holott eddig sem mozgott. A rúnák a falon mintha felgyorsulnának a hirtelen beálló feszültségtől, egymással kódjeleken suttogva kúsznak közelebb a pároshoz hallgatózni.
Olyan sokáig marad csendben, hogy néhány szívdobbanásig szinte biztosnak tetszik az elmaradó válasz és mégis…
- Azt hiszem… - A penna halkan súrlódik az előtte kitekercselt pergamenen, nem kopog, de az ideges kis pótcselekvés részeként újra és újra a papírnak ütődik. – De nem most. Majd egyszer, ha eleget ittam hozzá.

16+
Elliot

- Klasszikus Elliot - bólint úgy, mint aki pontosan erre számított, meg sincs lepve, de azért valahol mégis meg lehet. A lényeg, hogy a tantárgy marad, ergo Elliotnak leckét kell írnia, szóval nekik meg kell oldani a dolgokat.
Az igazság odaát van, a szem felhorzsolt tükrének túloldalán, ott, ahol a léle mocsara kezdődik, amiből senki nem jött még vissza élve. Ez a tekintet azt mondja, hogy nem az igazság számít, csak a gondosan megválogatott szavak szándéka. Nem a megbánás a lényeg, hanem az, hogy hajlandó bánni valamit, és tenni valamit a másikért. Talán ez egy hazugság, egy képmutatás, és nevezhető az árulás egy formájának is, de Saladin energiát fektet Elliotba. Dolgozik azon, amin eddig fél éven keresztül nem. Talán büntette a jelenléte hiánya, és kiborította a hollóhajút a jelenléte, de ez csak azért van, mert Saladin se tud róla többet, mint Elliot tud róla. Vagyis, nem sokkal többet, és inkább tényeket szerzett, mint az érzelmi mozgatórugók megértését.
- Hát ja. Elég szomorú. Aránylag kurvasokat beszélek a szexről - biggyeszti le a száját egy kicsit. Na erre lehet azt mondani, hogy perverzió, nem úgy, mint az ártatlan becenevekre. - Ugyan már, ez is csak olyan, mint a számmisztika, kicsit gyakorlod, és már átmész a vizsgán... már nem mintha bármiből át kéne menned, csak a tantárgyi hasonlat miatt folytattam a gondolatot. Maradi akkor vagy, ha senkire se gondolsz, becsukod a szemed, és csak azért csinálod, hogy gyereked legyen, de te azért szoktál fantáziálni... ugye? - fel kell néznie. Fel kellett tennie a kérdés. A jelen kérdését. Teljesen meg van veszve, alig ismer magára, hol van az a srác, aki tavaly ilyenkor szemtelenül repedő pillangókat érzett a gyomrában, ha csak arra gondolt, hogy a másik látja őt? Vagy eddigre már összevesztek?
- Pillanatnyilag sokkal jobban izgat az, amit a tanárok tudnak: hogy tartozom nekik egy dolgozattal, egy házifeladattal, és 35 pontot vesztett miattam a Mardekár. Alkalomadtán persze, biztos ez is izgatni fog - követi a szemével az egyik tovavándorló rúnát. - De ha éppen valami mást csinálo, mint házi és bünti, az legyen az ivás, a csevegés vagy az alvás. Aztán jöhet a felfedezés, a kaland, az izgalom... őszintén szólva Elliot, nem. Szinte semmit sem érzek, ha kimondom ezeket a szavakat - ami pedig nagyon szomorú, és egyszerűen csak nem vall rá, mégis vitathatlanul megtörtént vele.
- Te meg mégis mi a jó francról beszélsz peteagyú? - jön ki a szeme, mint a csigának, még a szája is tátva marad valamelyest, a tenyerét az asztalra simítja, aztán felemeli, feltartva a mutatóujját. - Egy: erről nyilvánvalóan szó nincs. Kettő: Corey nem azokba a tulajdonságaidba szeretett bele, amik téged antiszociálissá tesznek, azokat a tulajdonságaidat szereti, amik éppenhogy nem azok. Három: ha valakit megszeretsz, elvárod, hogy tudomásul vegye ennek a jeleit, mert kedvességgel fejezed ki, és a kedvességet észre szokás venni. Nyilván az imponál neki, hogy ignorálják? Ó Elliot, mesélj még, olyan szívtelen és kegyetlen dög van, amilyeneket még Magnolia néni regényeiben sem olvasni, pedig imádja a sötét romantikát - egyetlen pillanat alatt eltűnik a jókedv az arcáról, gúnyos, gonosz affektálással válaszol:
- Hát peeeeersze, mindenki el van rontva egy imperioval, aki szemet vet egy fiútársa testére, lelkére, lényére, aki szerelmet merészel érezni, micsoda borzalom! Hogyan is volna mással magyarázható egy érzés, mint erőszaktétel a rózsaszín lélek felszínén! - észreveszi, hogy ökölbe szorítja a kezét. Elhessenti a gondolatot, tudatosan ellazul, mielőtt megemelné a hangját, kiabálna. Az indulatait a minap gátlástalanná tette a szesz. Ma képes őket uralni, és kreatív javításba fordítani a haragot.
- Az év ebben az esetben nem meghatározó. Túlságosan távol van, az esemény sorsszámát egy közelebbi szám kell, hogy meghatározza, mert a vámpírtalálkozón nem dolgoztak egész évben, mint mondjuk a dzsinnes ügyen. A kétszeres hetes minden megkezdett vállalkozás sikerességét jelzi, és hát... voltaképpen a vámpírok is sikeresek voltak és élvezték azt az egészet. Hogy mi elítéljük a tettüket, sötét és baljósnak, az a számmisztikát nem érdekli. A 13-mas az áldozatok balszerencséjét jelzi, a kétszer hetes pedig a vámpírok gonosz sikerét segítette. Voltaképpen érvényesül a pozitív hatás, csak a nem a jó oldalon - böködi meg az állát a pálcikájával végül, elgondolkodva átpillant a saját dolgozatába, hogy mit írt erről a témáról.
- Nagy varázsló vagy Elliot, a könyvek azonban ezt soha nem tudják majd értékelni - a lehető legjobbkor tette fel a kérdést, és tetézi a bajt, mert nem tudja levenni a szemét Elliotról, miután a fiú megdermed. Átnéz a hideg és halott tetem felett, amit temetetlenül hagytak a minap, tűnődő figyelmének fókuszába vonja őt, majd lassan hozzáfeszül, az állkapcsa megszorul, az arca kissé beesik. Kivárja a csendet, bár vallomásos szavak sorakoznak a szája sarkában, amikre szerencsére nem lesz szükség. Kifújja a levegőt lassan, amikor a másik végre megszólal.
- Az ivásállapoton könnyen segíthetünk... Visszatérve a dolgozatra, itt Edgardo Vane Zukovnak pedig azért nem jó ez a sorsszám, mert a születési nevét használtad. Ő maga úgy híresült el, mint Edvane, a bajkáli dalnok, saját maga költötte néven, ami sokkal inkább meghatározta őt, mint az apjától kapott. Félelmetesek az érveléseid, ahogy a rossz számokat megpróbálod rögzíteni a tetteihez, iszonyú kreatív vagy.

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

Megvonja a vállát, van ami sosem változik. Az ember legalábbis alapjaiban bizonyosan nem szokott, ez pedig meglehetősen alaptézisnek számít nála.
Ha az a megbánás nem is olyan mértékű, mint ami önmagában igényelt lenne, Elliot képes valóban értékelni azt, hogy a fiú egyáltalán hajlandó a közelében maradni és tenni az ügy érdekében. Fél év megvonás után nagyon jól tudja, milyen könnyű elveszíteni ezt és bár nem áll szándékában megtenni újra, tojáshéjakon sem fog lépkedni körülötte, csak hogy bebiztosítsa magát. Mégsem teljesen önmaga a közelében… nem úgy legalábbis, ahogy régen volt, amikor elég lehetett csendben ücsörögni és hallgatni, vagy háttérzöngévé tanulni a párocska beszélgetését. Önmagában furcsa, hogy magához képest igencsak tevékenyen vesz részt bármiféle kapcsolatban is, de talán érthető a miért. Elliot energiabefektetése ilyen formában tud megnyilvánulni.
- Nem zavar, ha szexről beszélsz, az zavar ha nem válogatod meg, kivel kapcsolatban. – Szerinte ez elég nagy engedmény, főleg, hogy az a „nem zavar” meglehetősen túlzás olyan valaki szemszögéből, aki nem tapasztalta és akinek még az is új, hogy az amúgy legjobb barátai a háttérben pontosan ezt csinálták, nos… kissé kínos, hogy fel sem tűnt neki, hm? Éppen annyira, mint a kérdés, amire egy pillanatig elgondolkodik, hogy nem is válaszol, ám… ez még viszonylag így elég ártatlan, nem? NEM?
- Nem vagyok fából, Saladin. Bármilyen meglepő is, viszonylag elég sok gondolatom van, törvényszerű, hogy egy részük… fantáziálás legyen. – Ez kissé kimértre sikeredett, de hé! Hajlandó volt válaszolni valamire, amitől egy évvel ezelőtt még lekezelő beszólás keretében távozott volna a helyszínről. +10 pont a Hollóhátnak!
Csak egy pillanatra veszít néhány árnyalatot a kékek fénye, aztán feltöltődik megértéssel és végül beletörődőn biccent.
- Megértem. - Nem valószínű, hogy mostanában bármit is próbálkoznak a rúnateremmel. Mondhatná még, hogy semmi gond, de őszintén? Csak gond van, bár ez kistestvér-kifejezése annak, amit meg kellett élniük, tehát lényegében van szép számmal, jóval sötétebb köntösbe bújva.
Viszonylag rövid ideig tart a megértő hangulat, összerezzen a hirtelen kioktatóüzemmódba avanzsáló szöszi hangjától, a meglepettségtől csendben is marad. Valamikor félúton levegőt vesz, hogy közbevágjon, de végül hagyja kiömleni a fiúból a szavakat, ha gúnyos, ha gonosz és akármennyire is nem erre játszott.
- Saladin, nyugalom, egyáltalán nem erre gondoltam. – A hangja higgadt, csitító annak ellenére, hogy épp most csendesőrjöngték le a fejét a helyéről. – Én is voltam szerelmes, rendben? Tudom milyen. Főleg, ha viszonzatlan még ráadásul és megítélési szempontból számomra teljesen lényegtelen, hogy milyen nemhez vonzódik az illető. – Csak hogy az alapokat tisztázza, nem ítéli el sem az érzést, sem a melegeket és legfőképpen nem akart ítélkezőnek tűnni Saladin és Kyn kapcsolatára visszamenőleg. – Csak arra gondoltam, hogy… az Imperio főbenjáró átok. Nem csak mert erkölcsileg és emberileg egyaránt teljes mértékig kifogásolható, hanem mert irdatlan mennyiségű mágikus energiát emészt fel a használata. Először sikerült létrehoznom a fiúkon, pedig nagyon sokszor próbáltam már korábban és még állatokon sem működött. Coreyn másodszorra használtam ráadásul, már nem a döntés hevében, ami pluszlöketet adott volna. Csak azt mondom, hogy talán valamit elrontottam közben, talán megsértettem az elméjét magammal és ezért fordult felém, nem pedig mondjuk… Allen felé. Aki valljuk be, olyan mint én kicsiben, csak több érzelmi töltettel, annyival… logikusabb választás lenne... – Hirtelen elhallgat, megcsóválja a fejét, hanyagul feltartja a fél kezét, mintha el akarná űzni magától a témát, holott szeretné, hogy a másik megértse. Nem megsérteni akarta, őszinte aggodalmat fejezett ki valami iránt, ami szerinte… logikus feltételezés.
Viszonylag nehéz ezek után rákoncentrálnia a Számmisztika témakörére és a fiú tanulmányozása amúgy is elvonja a figyelmét, valahogy mégiscsak sikerül összekaparni a gondolatait a kardinális kérdések kedvéért.
- Rendben, ez így már logikus. - A maga módján. A megvilágosulás fénye végül fellobban a kékekben a magyarázatra, hümmögve hajol közelebb, hogy belenézzen a saját dolgozatába. Legalább már érti a problémát. Összevonja a szemöldökét, kissé gondterhelt képet vág, aztán halkan sóhajt. – Legalább a 75%-át kell átírnom. – A lényegi részt ráadásul. Tényleg nem fog ma aludni.
Elmerül a másik pillantásában, a dicséret kígyóként mászik keresztül a mellkasán és összetekeredik a szívében, helyes kis fészket mérgezve belé magának. Sír a lelke tőle és ettől valahogy fényesebbnek tűnnek a kék tükrök… - Köszönöm. - …egészen addig a pontig, amíg a kérdés el nem hangzik és ő bele nem dermed a pillanatba megszakítva a szemkontaktust. Ez nem olyasmi, amivel most és helyben szembe tud nézni. Még Saladin arcából sem.
- Így sem lesz időm aludni ma. – Dolguk van elvégre, meg nettó csilliárdnyi házijuk, ami a büntetőben fog kicsúcsosodni a maga csillagnyi mértékével.
- Ah… igen. – Néz fel végül, ahogy a kreativitás szóba kerül, rápillant újra a dolgozatra. – Nagyon meg tudom győzni magam a saját igazamról akkor is, ha baromság, ezért rontom le mindig a bájitalos jegyeimet is. Lumpsluck annak idején azt mondta, túlzásba esem a magánakciókkal. – A túlzott kreativitásnak is megvan a maga negatív hátulütője.
- Kösz, így már menni fog, rengeteget segítettél. Átírom, addig nézd meg ezt a jelölt pontokon… - Kotor elő egy aprócskább könyvet a kosok kicsiny lelkivilágáról. Látszik, hogy számos oldalon megjelölték, ami egyenlő azzal, hogy a nap folyamán valaki időt tudott szakítani rá, hogy elolvassa a 126 oldalas, nem túl jelentős terjedelmet.

16+
Elliot

Saladin sem önmaga a saját közelében, hiszen nincs mellette az, aki mellett igazán önmaga volt, és már nem is lesz soha. Új önmagát kell teremtenie, és hacsak Elliot nem szervez be neki egy pótlópajtit, akit el is fogad, soha nem jönnek már vissza a boldog idők, amikor egy duruzsoló hármasfogatban lehetett ő a néma fél, hiszen ha ketten vannak csak Saladin egyedül akkor sem tud duruzsolni, ha teljesen megőrül.
- Pfff, ez úgy hangzik, mintha mindenféle mocskot vonnék be válogatás nélkül a szextartalomba, pedig én csak a legvonzóbb, legkívánatosabb alanyokra mozdulok rá... - ezt. egyszerűen. nem. tudta. kihagyni. Pedig megpróbálta, tényleg. De nem lehetett. A gondolat vidám, túlzóan is az, de hát a túlzások korát élik, amikor Elliottal először beszélnek a szexről, és miután feldúltan távozott azt állítja, hogy nem zavarja, de... Az ilyen de-k mindig ingatagok, de Saladin lusta belegondolni ebbe a vonalba.
- Nocsak, kiről szoktál fantáziálni? - kédez rá nyíltan, egyenesen és nyugodtan, legfeljebb némi ironikus, udvarias kétellyel a hangjában.
- Egyáltalán nincs rendben, mégis mikor? Hol? Ki látta? Mi a bizonyíték rá? Már érted, alapvetően nem kell bizonyítani a szerelmet, de Corey esetében olyan szinten sületlenségeket beszélsz, hogy erősen kételkedem, hogy tényleg szerelmes voltál. Élt? Neve volt? Ugye nincs valamelyik polcon a könyvtárban? - nemek és tárgyak közti szerelem legalizálása. Igen, ez a fajta liberalitás jól illene Elliottal, kinézi belőle, hogy simán nem zavarja, ha azonos neműek egymáshoz simulnak, miközben ő maga boldogan simogatja az ölét a kedvenc vaskos fóliánsának sarkával. A fantáziálást egyszerűen csak be kéne tiltani.
- Tudodki idején tucatjával voltak a varázslók imperius hatása alatt. Ha lehetne bármilyen ilyen elmei mellékhatása, akkor arról tanultunk volna már. Semmilyen tudományos módon nem igazolható, hogy az Imperiusnak maradandó hatása lehet, ellenben a Cruciatusszal, amiről számtalan dokumentáció született. Egyszerűen csak sült hal vagy Elliot, komolyan, nem hiszem el, hogy voltál valaha szerelmes. Figyeld: ott van Allen, a vele egykorú, kialakulófélben levő kis zseni, és ott van Elliot, a több évvel idősebb, felnőtt, markáns, jó kiállású, törődő, határozott, biztos kezű férfi, aki már nagykorú, hamarosan hopponálási vizsgát tesz, mindenből a legjobb. Komolyan, szerinted mégis milyen dimenzióban logikusabb választás Allen? - a pillantása lapos ívű, de nem azért, mintha bosszús lenne, inkább mert Elliot annyira lehetetlen alak. Olyan hihetetlenül intelligens, hogy egyszerűen csak... amikor valamit nagyon nem tud megfogni arculcsapásként éri az egyszeri mardekárost és nem is tudja hova tenni. Mintha szórakozna vele a fiú, de pontosan tudja, hogy nem. Mintha gúnyolódna, játszaná az értetlent, de tökéletesen tudja, hogy milyen az, és tudja, hogy Elliot nem. Elliot egyszerűen csak nem. Az agyában van egy különös blokk.
- Gyorsan megleszel az átírással, ha egyszer elkapod a rendszerét, akkor onnantól kezdve már meg, mint a karikacsapás, nincs mit - könnyed a hangja. Nem túlerőltetetten könnyed, nem csinál úgy, mintha fel sem tette volna a kérdést, de nincs feszültség benne és erőszakosság. Az alvás említésére állkapocsroppantó ívben ásít.
- Majd én alszom, és gondolok rád - és ha nem lesz kész egy házi? És ha hitvány, amit a papírra vet? Ha keveset se ér? Ha szégyent hoz rá? Akkor sem történik semmi Saladin kis világában. Kap egy rossz jegyet. Hát ez van. Nem érdemli meg a jobbat. De ő aludni fog.
- Ez a te nagy bajod Elliot, hogy simán de nagyon meggyőzöd magad dolgokról, és még a számmisztika leckében hagyján. Bár biztos ez a zsenialitás jele - a fogához kocogtatja a nagyítóüveget, majd elmosolyodik. - Igen, valószínűleg az őrült zseni vegyjele. Mintha nem volna elég bonyolult egy bájital receptje, de még egyedi kunsztokat is teszel bele. Ha a saját agyad nélkül működni tudnál azt is szeletekre vágnád, hogy megvizsgáld - derül. Frusztrálnia kéne, hogy egy ekkora tehetség mellett milyen keveset tud, de nem úgy néz ki, mint akit érdekel.
- Hát jó... ide a szaturnusszal - fintorogva húzza maga elé a könyvet, fellapozza és a kifeszített pergamenre azonnal írni kezd. Szemlátomást kevéssé törődik vele, hogy sok egyéni gondolatot belefogalmazzon a leírásba a száraz tények mellé, de mivel ez egy büntetődolgozat, amúgy sem kap rá jegyet, az elégségesnél komolyabbat nem akar elérni.- Vajon hány órát lógtál el azért, hogy mindezt átnézd?

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

A halál különös dolog. Egyetlen örök pillanatban fagyasztja meg azt, akit elér és változásra kényszeríti mindazokat, akik látták, tapasztalták, elkövették, vagy akikre egyszerűen csak hatással van. Senki nem lehet többé önmaga, ha találkozik a halállal, minden alkalommal egy kicsit más lesz, elveszti a lelke egy apró kis darabját és az a csontos kezek között valami... új lesz.
Felnyög a kifejtésre és nem éppen élvezeti értékkel, mintha kínozná inkább a kígyó, bár valahol ennek is meglehetne a pozitív oldala, az nem csavarodik rá egyelőre a hangszalagjaira ölbemászóbb szólamokért.
- Ezek után végtelenül zavarbaejtő gondolat, hányszor is maradtál kettesben Nikolaijal. – Nem akart erre gondolni, de kényszerűen mostmár erre is fog. Annak ellenére, hogy az okklumencia megadja a megfelelő eszközöket, hogy ne kelljen arra gondolnia, amire nem akar, ő is szokott aludni. Ott még messze nem tart, hogy az álmaiból is kizárja mindazt, aminek nap közben nem ad teret, hiába is csendesíti le elméjét alvás előtt.
- Nem hiszem, hogy erről tudnod kell, Mallard. – Száraz tényközlés, lapos pillantással, kifejezetten irritáló a kétkedő hangnem. Miért kérdőjelezi meg, amit mond? Egyáltalán miért vallana ilyesmit, ha egyszer nem igaz? Esze ágában sincs ilyen alapok mellett tovább részletezni ezt a témát.
Rábámul a fiúra, ahogy az ismét megkérdőjelezi gyakorlatilag minden egyes szavával. Legszívesebben tarkón vágná, csak úgy a miheztartás végett, végül mégsem jut el a tettlegességig.
- Sergei Daskalov, volt Durmstrangos és Trimágus jelölt, mára Nemzetközi Kapcsolattartó és diplomata, plusz immár házas ember. De kösz a kérdést, szeretem, ha a csalódásaimra emlékeztetnek, azt meg végképp, ha megkérdőjeleznek. – Erősen csípősre sikerült a vége és persze… mi a francnak beszél neki egyáltalán kételyekről, aggasztó dolgokról, ha egyszer úgyis ez a vége? Valahol meglehetősen megalázó, hogy bizonygatnia kéne neki ilyesfajta dolgokat, nem is hajlandó ennél részletesebben befeküdni ennek. Csak le kellett volna pattintania a kérdéseket, aztán kész.
- Attól, hogy egy varázslatnak feltáratlan körülményei vannak, esetleg a hatás olyannyira természetesnek hat, netán összecseng a Stockholm szindróma pszichológiai hatásával, még nem jelenti, hogy nem létezik, megvan a valószínűsége, hogy egyelőre nem vették észre. De jah, sült hal vagyok, ne higgy el semmit nekem az égvilágon, mi a francnak? Leszarom. – Sikerült megsérteni az önérzetét, de ez kit zavar manapság, legrosszabb esetben max megátkoz, nem igaz? Elcsendesedik egy pillanatra a hosszasabb magyarázatra és becsületére szóljon, megpróbálja elképzelni magát Corey helyzetében. A bosszús pillantás felkenődik rajta és lecsúszik az érdektelenségén.
- Össze vannak nőve, mindenhova vele jár, Allen törődik vele, egykorúak, rengeteg közös érdeklődési körrel, egy szobában, végtelen számú lehetőséggel, közös zuhanyzással, nyári szünetekkel, faszom tudja mivel, kifejezetten logikusabb, hogy egymást fedezzék fel ahelyett, hogy olyan valaki társaságát keresse, aki látszólag tesz magasról minden ilyesmire. – Nem, nem szórakozik vele, számára ez tényleg logikusabb, bár tény, hogy nem is tudja magát elképzelni olyan elemként, amiből mások többre vágynak, mint amennyit kénytelenek elviselni egyáltalán. Hát nem tett meg mindent azért, hogy ez elő se fordulhasson?
- Mh… - Ez valamiféle egyetértés akart lenni cseppnyi kétellyel és még több kelletlenséggel, méltó ellenpárja a könnyed szavaknak. Visszahúzza maga elé a papírt és igyekszik kizárni magából megidézett ikre gondolatát, mert annak helye idebent nem lehet.
- Milyen figyelmes tőled. – Horkant alig nevetve, megmártja a pennáját a tintában és végigolvassa újra a dolgozatot, hogy apró gyöngybetűkkel jegyzetelje fölé a tervezett javítási irányt, a megtartandó pontokat, az új logikai sorrendet. A tinta az üvegben még fekete, de a papíron már vörös színben pompázik, valószínűleg útközben eldorombolt valami apró, hasznos kis bűbájt.
- Szeretek kísérletezni. Egyébként ha szerencsém van néhány év és mások agyával fogom ugyanezt csinálni. – Hogy nem zavarja a halott testek tucatjainak gondolata? Hogy kvázi az egész életét hullákkal tölti majd? Erősen kétséges, hogy azok jobban értékelnék majd a zsenialitását, mint a könyvek a könyvtár polcain.
Oldalra sandít egy pillanatra, ahogy a másik nekiáll a dolgozatnak. Ez nagy különbség kettejük között. Ő maga akkor sem tud önálló gondolatok híján dolgozni, ha csak muszájból készít el dolgokat, holott igazán nem kellene aggasztania a büntetőmunkának. Nos… valószínűleg ő sem viszi majd túlzásba azért, a hitvány asztronómia RBF-ek sem véletlenül születnek.
- Nem volt rá szükség. Reggeli, ebéd, óra közti szünetek, délután a klubhelyiségben. Elég rövid, nem igényelt túl sok időt. – Csak mindent, ami rendelkezésre állt valószínűleg, de még így is nyilvánvalóan elég gyorsan olvas. Valószínűleg szüksége is van rá, hogy képes legyen boldogulni.
Elcsendesedik egyébként a javítgatás erejéig, aztán pedig már az újraírásra koncentrál. Néha kérdez egy-két számkombinációt közben, de egyébként fókuszált figyelme a gyűlölt tantárgyé. Egy órába is beletelik, mire késznek nyilvánítja a dolgozatot. Nem épp elégedett, de arra bőven elég, hogy a szokottnál lényegesen hozzáértőbb képet fessen a témáról.
- Nikolai megírta egyébként, hogy a január első hetére intéz átoktörősdit nekünk. Átjöhetnél a szünetben.

16+
Elliot

Valami új, valami több, valami kevesebb. Immáron látja a thesztrálokat, és elvesztette minden motivációt, a halál adott és elvett, mint egy önkényes nagynéni, aki maga készítette ajándékokkal traktálja az unokaöccseit, függetlenül attól, hogy azoknak mennyi öröme telik kétes értékű meglepetés-játékszereiben.
Megáll a gondolat benne, fürkésző pillantást vet Elliotra. Mintha olyan sokszor maradtak volna kettesben Nikolaijal a tudtával.. vajon sejti? Nem. Nem sejtheti, erősen bízik a bolgárban, ha már semmi másban nem bízhatik igazán ebben a világban, nincs oka arra gyanakodnia, hogy ez nem több, mint kétes szófordulat, amivel Elliot felnagyítja magában a traumát, hogy egyeseknek bejön a nagybátyja.
- Áh, mert csak az én apa-testvér fantáziálásom tartozik a köztudomású dolgok közé - éppen olyan száraz gondolat, némileg érzékeltetve, hogy Elliot kifejezetten tartozik ezzel neki. Bizonyítékkal tartozik, ha olyasmit állít, amire már számolatlan cáfolat érkezett.
- Sergei... Sergei... akkor voltunk másodévesek - álllapítja meg végül, ahogy eszébe jut, hogy ki is volt az, másodpercek, percek is eltelnek, amíg pontosan helyrerakja magában az információkat a kígyó, nem heccelődik fel a csípős végszón, sem a folytatáson, Elliot sértettségével szemben nagyon sok saját sértettséget tudna lerakni, így nem érzi úgy, hogy feltétlenül ki kell javítania a sértettségeket sugalló mondatokat. Elliotnak van oka sértettnek lenni. Legyen sértett, ha úgy érzi, hogy erre van oka. Mit számít? A sértettség elmúlik, a halál állandó, amíg sértett, addig nem halott, szóval igazán nincs min túráztatnia magát a leszaromtablettákon.
- Ha jól értem, Sergei a példád a szerelemre, aki legalább 17 éves volt, amikor idekerült, miközben te 12 vagy 13, és ez a korkülönbség később is megmaradt. Ugyanakkor amellett érvelsz, hogy Coreynak logikusabb Allenbe szeretni, aki vele egykorú, és nem beléd, akitől ugyanannyi év választja el kb. mint téged Sergeitől. Aki csalódást okozott neked, ahelyett, hogy ugye bármelyik ház és évfolyamtársadba lettél volna szerelmes, vagy éppen Kynbe, aki állandóan a nyakadon lógott. Ezek után csak egy kérdésem maradt: Téged is megimperiózott másodévben Sergei és emiatt lettél bele szerelmes? - kérdezi összefésülve az információt végül higgadtan. Elvégre ez esetben a kontrollcsoport tökéletesen felállt. Ha a válasz nemleges, akkor Elliot sértett-hattyúvarjúholló álláspontja és szurkálódása a kígyó szemében teljesen haszontalan és indokolatlan, mert technikailag továbbra is arról van szó, hogy Elliot nem látja azt, ami kiszúrja a szemét, és nem is akarja látni, teljes lendülettel belemagyaráz inkább valami ismeretlen kórképet, mintsem elfogadja és kezelje a nyilvánvalót. Hát ez van. Nem esik kétségbe tőle, Corey amúgy sem tartozik a kedvencei közé, ha telezokogja a párnáját azért, mert Elliot egy betegség, átokrontás következményének tartja az érzelmeit, ezzel ejtve rajta olyan sebeket, amik mélyebbek a közönyénél, akkor se rezdül meg a kígyó lelke.
- Ez nem szerencse kérdése, néhány év múlva mindenképpen ezt fogod csinálni: ha a jegyeid bejuttatnak az egyetemre, akkor azért, ha nem juttatnak be, akkor meg azért, mert elmész valami kisebb műhelybe, boncmesterhez segédkezni - még erre is szórakoztatóbb gondolni, mint a szaturnusz holdjaira, pedig amúgy nem érez különösebb vonzódást a holtak iránt. Az ujjai megfeszülnek a pennán, ahogy arra gondol, hogy talán Kyndeyrn is így végezte, valaki üveglapok közé szorította az agyának egy szeletét, ami korábban álmokkal és ötletekkel volt tele, amik azonban már mind kicsordultak a pirosas lével, ami valaha a vére volt...
Sápadtan mély levegőt vesz, tovább körmöli a semmire se vezető gondolatokat, adatokat. Ha másnak nem, vizuális élménynek elmegy ez a dolgozat, az írása van olyan szép, hogy érdemes legyen olvasni akkor is, hogyha unalmas, egyszerű, primitív szinten adaptálja a szükséges tudást.
- Mhm, kösz, hogy írtál neki, amikor elrohantál nem úgy néztél ki, mint aki fog - igazít ki egy sort, kisebb ábrákkal bővíti a terjedelmet, szórakozottan keringő szimbólumokat rajzol a holdak köré. - Magnolia néni halálra aggódja magát, hogyha nem vagyok otthon, de hozzátok biztos átenged. Mit vigyek? A dementorok végigmentek a burgonya és gabonaföldeken, szóval az idei vodkák valahogy nem az igaziak.

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin18.png)

A bolgár méltósággal tartja a saját ígéretét, s valószínűleg ez annyira nem is meglepő. Még az unokaöccse is ebben a szellemben éli a maga zárt kis világát, valahonnan nyilvánvalóan örökölnie kellett ezt a gondolkodásmódot és bárhonnan is nézzük, felmenői közül Nikolai volt rá a legnagyobb hatással. Közelebb áll hozzá, mint az apja. Vagy legalábbis… állt.
- A különbség kettőnk között, hogy te élvezel erről beszélni, míg nekem… - Nehéz? Kellemetlen? Zavarbaejtő? – Mit akarsz hallani? Hogy bármennyire is morbid, már ezerszer is elképzeltem mégis hányszor, hogyan és hol csinálták a legjobb barátaim, miközben nekem lövésem sem volt róla? Hogy vajon jártatok-e az ágyamban? Hogy a mai napig eszembe jut, amikor a mocsok mardekáros prefi az imperiot gyakorolta rajtam Carrow parancsára? Tudtad, hogy meleg? Hogy csak azért nem kefélt meg közben, mert Lumpsluck idő előtt nyitott ránk? Mégis mennyire kell betegnek lenni, hogy pont erre álljon fel? Persze vannak ártalmatlanok is név nélkül… szex a könyvtár zárolt részlegén, a Tiltott Rengetegben, a rejtett könyvtárban a szigeten, a pincelaborban. Vannak szexuális töltetű gondolataim, Saladin. NE kérdőjelezd meg, ha mondok neked valamit, nem szokásom hazudni. – És erősen sérti az önérzetét, ha ezt feltételezi róla és bizonyítania kell egyáltalán a maga igazát. Nem biztos, hogy nem bánta meg azonnal egyáltalán a kiejtett szavakat. Saladin nem az a típus, aki annyiban hagyja az ilyesfajta témákat, így nyilván… hallani fog még róla. Sokszor. Túl sokat. Bármennyire is zavarbaejtő azonban mindez, nincs különösebben ideje ráfókuszálni, hála a szintén megkérdőjelezett szerelmi témakörnek. Komolyan. Frusztráló.
- Csakhogy akkoriban nem voltak ilyen indíttatásaim. A nyáron találkoztam vele újra. Egyébként igen, másodikban bemutatta rajtam az imperiot. És mielőtt megkérdezed, igen, azóta ez is bekerült a fantáziálás témakörébe és nem, nem ezért estem bele. Hogyan tudtam volna bárkibe is beleszeretni az iskolából? Mindent megtettem, hogy elzárjam az érzéseimet tőlük. És tőletek is. – Eszébe sem jutott volna Kyn ilyen szempontból pontosan ezen okból kifolyólag és ha mégis… számított volna? Sosem érezte a fiút igazán hozzá tartozónak függetlenül attól, mennyi időt töltöttek együtt. Sokkal közelebb állt Saladinhoz, mint hozzá. – Teljesen lényegtelen egyébként. Megmondtam, hogy beszélni fogok vele. – Szent jövőidők, meg halasztandó tervek. A sok házira mindig rá lehet fogni, nem igaz? Egy dolog azonban, hogy nem akarja látni a nyilvánvalót, a végeredményen aligha változtat. Dolga van Coreyval, mert ha az imperio tette, ha nem, az érzelem létezik és valamit kezdenie kell vele. Egyébként sem indokolhatja a kicsinek a mentális behatással. Egyikük sem tud róla, hogy főbenjárót használt rajta, az exmemoriam tett róla a csata után.
Elgondolkodik egy pillanatra a megjegyzésen, aztán komolyan bólint.
- Elég valószínű. – Bár sokat rontana az önbizalmát, ha csak asszisztálni mehetne ahelyett, hogy mélyebben is elmerülne az oktatási rendszer által nyújtott lehetőségekben, tökéletesítve saját tudásának alapjait, melyről aztán elrugaszkodhat saját ötleteinek elvetemült magasságaiba, avagy inkább… mélységeibe.
Már az átírásra koncentrál, így nem veszi észre a fiú sápadtságát, pillanatok alatt elveszti a fókuszt környezete felett, ahogy magával ragadja figyelmét az anyag, amit amúgy továbbra is… utál. Túl közel áll véleménye szerint a jóslástanhoz. Mintha minden elvetemült elméleti tárgynak valami istentelen kombinációja lenne.
- Csak mert haragszom épp, még nem jelenti, hogy nem törődök veled. Igazán nincs mit. – Vannak előnyei annak, ha az ember képes függetleníteni magát az érzelmeitől. Önmagában az is meglepő, hogy Nikolaijal volt hajlandó beszélni egyáltalán.
- Csak magadat. – Pillant fel futólag, elmormol valami varázsigét, amitől azonnal megszárad a tinta és összetekeri a számmisztikai dolgozatot, betuszkolja a tekercstartóba és előveszi inkább Allen Pease könyvét a testbeszédről. Az idei évben talán SVK-ból a legerősebb, már tavaly is képes volt olvasni mások testbeszédét mágia terén, az elméleti része jól simul az ösztönös érzék alá. A problémás után egy könnyű dolgozat legalább kissé felemeli az elméjét.
- Ha nagyon ragaszkodsz valamihez, a többiek biztos értékelnék Magnólia néni sütiválogatását. Talán meg is engesztelné, hogy elrabolunk tőle, végül is… magaddal hozod a szeretetcsomagját.

16+
Elliot

Milyen szomorú, hogy egy Mardekáros bármikor egy unokaöccs-nagybácsi kapcsolat szívébe állhat, akkor is, hogyha nem vezérli rossz szándék, csak önző vágy arra, hogy ne érezzen, és mások lehetőleg ne is tudják, hogy érez.
- Ez valóban különbség kettőnk között, de a megosztott információ szempontjából lényegtelen különbség. Attól, hogy én élvezettel osztottam meg veled az információt, még nem jelenti azt, hogy nincs jogom ugyanúgy tudni rólad azt, ami rólam tudható. Elvégre nem tukmáltam a választ, feltetted a kérdést, ahogyan én is - és ez számára egy tiszta sor, de az egyenes logika úgy tetszik Elliotnak csak akkor Hollóhátas, hogyha az ő érdekeit szolgálja. A fejét mindazonáltal félrebiccenti a szava árja hallatán, szívesen közbekérdezne és tisztázna néhány dolgot, de úgy sejti, hogy itt és most ezzel a fajta firtatózással csak heves ellenreakciót váltana ki, bár mindkét szemében egészen látható módon fogalmazódnak meg a kérdések és a mondanivalók, a vidámság és a bosszúság egy-egy fekete szikrája.
- Természetesen mindenről akarok hallani, és akár párbeszédes formában is el tudtam volna képzelni ezt ilyen kérdés-cunami helyett. Egyáltalán nem beteg, és persze, hogy tudtam, hogy meleg. Szerinted miért nem próbálkozott veled később a Lumpsluckos eset után? Kyn hallott a dologról, és megfenyegette ezzel-azzal. Mi lenne, hogyha nem háborodnál fel azon, hogy be kell bizonyítanod valamit, amit mind nem tudok rólad, mert oké, hogy nem hazudsz nekem, de soha nem voltál őszinte velem, tehát nekem erről fogalmam sem lehet? - szelíden néz, bár vad dolgokra gondol, és csak egy része kellemes, a többi... nos a többi katalizátor.
- Erről beszélgethettünk volna kulturáltan, háborgás nélkül is, ahogyan a téma megérdemli - megpiszkálja az állát a penna végével, kissé bosszús arcot vág.
- Ha akkor nem, akkor mégis mikor? A legutolsó két nyarat Kynnel töltötted, és ő nem mondta, hogy... hacsak nem ezen a most nyáron, amikor... - megáll szó a szájában. Elliot ezen a nyáron a bolgár fiúval fiúzott. Rájött, hogy mi a szerelem. Kyndeyrn még ki sem hűlt teteme felett. Elfelejti Coreyt. Elfelejti az imperiot. Elfelejteni az iskolai szerelem témakörét, szavakat, amiket mondania éne, hogy fenntartsa a beszélgetést. Végigpillant Elliot homlokán, a szemöldökének halánték felé hajló ívén, az arcának éles ívén, az állának fakó szőrtelen kiszögellésén, aztán lehajtja a fejét, és inkább írni kezd. Bölcsebb. Ha ő most nem mondja ki azt, amit gondol Elliotról, a szemei előtt levő szerelmekről, és az érzésekhez való viszonyulásáról. A legjobb az, hogyha nem is mutat semmilyen hajlandóságot arra, hogy ő bármilyen kérdésre is válaszolna, ami nem az érintett szakterületekkel kapcsolatos, történetesen a témákban, amikből a leckét írják. Nem látja a Szaturnusztól a holdakat, majdnem gépiesen ír aztán túlteszi magát rajta. Ellazul. A múlttá válik a gondolat.
- Apám úgysem bírja ki, hogy valamit ne lengessen be. Mit szerettek? Gondolom a likőrök nálatok annyira nem játszanak barbár bolgár nép, bár igaz ami igaz, Magnolia néni süteményei alapján azt hihetné az ember, hogy édesszájú és szívű népség az, azonban Magnolia néni elég öreg ahhoz, hogy azt mondják neki: bolgárok, és rögtön másféle varázslatot kever a tésztába, mint amilyennel a francia "unokaöccseit" várni szokta.
- El se engedne anélkül, mégiscsak karácsony lesz, és nálatok nincs asszony a házban - hagyja felhengeredni a dolgokatot, kíváncsian a másik könyvére néz.
- Az mégis mi?

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

Más kérdés, hogy ő Saladintól nem arra a válaszra számított, mint amit végül kapott, nevelő szándékú, „hogy értsd, én miért nem gondolok rájuk úgy, ahogy te sem tennéd” típusú felindultságból elkövetett merénylet, mely aztán végül a válasz-meglepetéssel zárult. Nem feltétlenül akarta ilyen irányba terelni a beszélgetésüket. Nem így tervezte, de lassan megtanulhatná, hogy a kígyó közelében egyszerűen csak semmi nem úgy megy, ahogy azt őtollassága eltervezi.
A megjegyzésre már nem válaszol, leginkább azért, mert kikívánkozik belőle egy egészen másfajta replika, amivel végül is csak a rejtettebb, sötétebbnek értékelt oldalát tárja fel. Miért csinál ilyeneket egyáltalán a közelében? Érthetetlen.
- Nem gondolkodtam rajta… - A zavar egy pillanat alatt elszisszen vonásairól, ahogy a fiú Kynt említi. A döbbenet olyannyira egyértelmű rajta, hogy teljesen nyilvánvaló, fogalma sem volt a baráti közbelépésről. – Azt hittem, csak talált magának érdekesebb elfoglaltságot. – Meg hát… nagyon igyekezte elkerülni, mert akkoriban nagyon nem értékelte a megalázó helyzetet, amibe került és amibe Lumpsluck előtt hozták. Mintha ez előtt ne lett volna így is méltatlan véleménye róla a tanerőnek, hát ez a jelenet aligha segített. Ugyan, ki hiszi el, ha imperio alatt csinálsz valamit, amikor annyira átkozottul… engedelmes vagy? Mintha akarnád? És nem tudja azt mondani, hogy nem akarta, mert akkor és ott nem volt önálló akarata az ellenállásra és túl sokszor jut eszébe ahhoz, hogy őszintén azt tudja mondani; igen. Gyűlölte volna érte.
- Miért kell ilyesmit tudnod rólam? – Szinte már csendes kérdés. A felvilágosítás és a szelíd pillantás kettőse elég ahhoz, hogy Elliot hangulatát is csillapítsa, a hergeltség megszelídül a nyugodtság alatt és nem olvassa ki mögüle az elvadultabb gondolatokat. Elhúzza a száját a kulturáltságra, fogalma sincs hogyan kell ilyesmiről kulturált módon beszélgetni, mert a civilizáltság igényelné, hogy ne feszítse annyi elnyomott frusztráció, ami gyakorlatilag ellehetetleníti mindezt.
- Most nyáron. – Biccent és rejtély, miért nem talál ebben semmi kivetnivalót, ám mert a szőkét nézi és az őt vizsgálja, önkéntelenül is érzékeli a nagyon hirtelen beálló változást. Pupillái hirtelen tágulnak, a mellkasa riadt légvételtől emelkedik, mintha csak most realizálná, miként tűnhet ez a másiknak.
- Nem úgy, ahogy gondolod. Én nagyon… - Egyedül volt? Magányos? Szomorú? Semmi olyan, amit Saladin nem mondhatna el magáról. Gondterhelten simítja meg a homlokát, hátrafésüli a kósza hajszálakat. – Nem tudtam, kivel beszélhetnék. Nem válaszoltál a leveleimre, Nikolaijal addigra elhidegültünk, apámmal nem tudok ilyen mélységben. Elmentem a nagymamámhoz, de Nikolai törölte a mugli családom emlékeit biztonsági okokból, nem maradt senki aki… - Megakad egy pillanatra, elfordítja a pillantását és inkább az elbaltázott Számmisztika dolgozatra néz. – Nem jutott eszembe senki más. Írtam neki, ő eljött. Beszélgettünk. Addig fogalmam sem volt róla, hogy vannak érzéseim egyáltalán iránta, de… ott volt. Végighallgatott. Megértett. Egy időre megnyugtatott, aztán elkezdtünk beszélni róla is, kiderült hogy már diplomataként dolgozik, hogy mennyire élvezi a munkát, szeretne több időt tölteni nálunk, ha lehet és végül, hogy megházasodott. Mintha meghalt volna tőle bennem a maradék jó dolog is, ami még egyben tartott. – Ezúttal önként vall, mert úgy érzi szükséges információ a témához és mert valami olyasmit sejt Saladin pillantása mögött, amit egészen biztosan nem akar, hogy elburjánozzon. Nos… nem jelenti, hogy ennek fényében nem fog, de ha már szükséges, legalább valós alapokon tegye.

- Vodka leginkább, bár a dementorízű annyira nem jönne be, azt hiszem. Bár én kíváncsi lennék rá. Viszonylag elég sok whiskey is megfordul nálunk, aztán a pálinka, ünnepibb alkalmakra bor. De őszintén? Szerintem a ti készletetekből bárminek örülnének. – Már csak a márka miatt is, van amit értékelni kell és lehet akkor is, ha nem feltétlenül tartozik az adott pianem a favoritok közé.
- Nos… - Egy pillanatra mintha kelletlenné változna a pillantása. – Ami az asszonyt illeti… szerinted ott lesz a vörös karácsonykor? – Ettől mintha sokat csökkenne a szemében az ünnep fénye, bár köztudott, hogy amúgy sincs különösebben oda érte. Rendkívül fél-lénynek érzi magát rajta. A veszteségeire emlékezteti.
- Hm? – Felpillant, hirtelen nem tudja mire vélni a kérdést, ujjai értetlenül rebbennek amolyan „mimi?” mozdulattal. Lepillant a kezei közé, aztán még mindig értetlenül felemeli a könyvet.
- Várj… komolyan meg sem nézted, milyen könyveket használunk idén…? – Mintha lehalt volna az agya, hatalmas szemeket mereszt a fiúra. – Ne szórakozz már, ez a legérdekesebb mindegyik közül. – A fiú kezébe nyomja a példányt, amit valószínűleg Saladin még ki sem csomagolt, mert akkor csak megakadt volna a szeme legalább a címen.
- Allan Pease – Testbeszéd: Hogyan olvassuk mások gondolatait a gesztusaiknak köszönhetően. Zseniális elme, érdemes elolvasni. Rengeteg nagyon jó elméleti és technikai tanácsa van. Magasan az idei legjobb tankönyvünk.

16+
Elliot

Lehet, hogy másokat, a kicsiket és a butákat Elliotnak ilyen provokatív visszakérdezéssel kell nevelnie, ám Saladinnak kettőnél több agysejt áll a rendelkezésére. Elliotnak többet kellene vegyülnie valódi, élő emberekkel ahhoz, hogy tudja, hogyha ráförmed valakire egy ilyen kérdéssel, az nem feltétlenül apokaliptikus záróbeszéd, és még inkább, nem csak képmutatók vannak ezen a földön: Saladin csak azt az érdeklődést várja el tőle, amit amúgy ő maga is gyakorol a rokonság felé. Egészséges fantáziálás, semmi több.
- Érdekesebbet. Hát persze - olyan pillantással néz Elliotra, hogy abból kiolvasható legyen, hogy ő, mint mardekáros kevés izgalmasabb dolgot talált volna ebben a helyzetben izgalmasabbnak és érdekesebbnek, mint befejezni azt, amit elkezdett, de mégis... merlinre a földben, hogy lehet, hogy Elliotnak ez nem teljesen logikus? Mintha szívatná a fiú, de tényleg, komolyan, mintha egyszerűen csak örömét lelné abban, hogy teljes emberi képtelenségeket mond.
Mint ez a kérdés.
- Mert ez fontos és érdekes. Lényeges dolog. Kis túlzással a leglényegesebb - nem felel kérdéssel a kérdésre, mert az őt is idegesítené, bármennyire is provokáló egy "nem egyértelmű?!" visszavágás. Tavaly ilyenkor még ezt tette volna. Ó igen, tavaly ilyenkor még volt elég önérzete ahhoz, hogy felcsattanós hangnemben feleljen meg egy ilyen kérdésre, mert akkor még biztosan hitte, hogy a világnak körülötte kell forognia.
Felemás szemei holt kékséggel bámulnak Elliotra, mielőtt lesütné a szemét, és a papírt nézné igen erőteljesen és intenzíven. Nem vág a szava közepébe, nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy megállítsa Elliot mondatainak lendületét, a szavainak árját, a védekezését, mintha legalábbis bármilyen szemrehányást tett volna neki. Mintha volna joga bármilyen szemrehányást feltenni, elvégre ahogy rögtön elsőre elhangzik, az egész kvázi az ő hibája, hiszen nem válaszolt a levelekre, és tényleg nem. Mégis, a pennán megszoruló ujjait egyáltalán nem érdekli, hogy mennyire igazságos az indulata. Hogy a fellobbanó vonzalomnak mennyire volt, lehetett táptalaja egy ilyen gyászos esemény felett, hogy Elliotnak erre volt szüksége és hogy...
- Ebben a témában viszont egyáltalán nem tartozol nekem el- és beszámolóval Elliot. Megvolt a szerelem a nyáron. Pipa - síri a hangja, üres, mint az okklumencia üvegkoporsója, amibe zárja a gondolatainak szennyes árját. Ott üvöltenek feketén, némán, biztonságosan elzárva, ahol a helyük van. És nem engedi ki őket.

- Nincs dementor-ízük, csak szar a krumpli és a gabona, amiből készült. Érted, nincs benne semmi, ami körvonalazható dementor lenne, egyszerűen csak meg van rontva az egész. De akkor majd eszerint válogatok - bólint. - A whiskeyből beérik néhány tízéves, talán öregebb is, a pálinkák kifogástalanok, a gyümölcsöt általában importáljuk, és Franciaországban nincs ekkora gebasz - megrögzött szeszgyerekként mosolyodik el a dicséretre, a korábbi hangulat fölé úgy veszi fel a mosoly köntösét, ahogyan a muglik a felsőjüket válogatják. Jól áll, de mégsem az az igazi bőre.
- Eljegyezték, Elliot - hangsúlyozza egy kicsit úgy, mintha egy trollhoz beszélne. - Természetesen ott lesz karácsonykor, elvégre ti vagytok az új családja. Hacsak addig apád meg nem unja biztosan számíthatsz a jelenlétére, de a vörösök nem főznek. Ők csak akkor állnak a konyhába, ha rájuk jön a bujaláz, ami ugye a vörösökre gyakran rájuk jön - ecseteli sokkal nagyobb szakértelemmel, mint amennyi hozzáértéssel a könyvre néz.
- ...minek néztem volna, amiből egy csomóan tanulunk, és bárkitől kérhetek leckét másolni? - unottan megforgatja a kezébe nyomott könyvet, úgy tetszik, még az érdekes cím sem tudja felcsigázni az érdeklődését.
- Ne már, ebből tanuljuk a sötét varázslatok kivédését? Semmi átok, semmi rontás, semmi varázslatos dolog... te izé, ha ekkore zseninek tartod, akkor miért vagy ennyire fatökű Corey igen kifejező gesztusnyelve láttán? - kérdezi, jelezve, hogy neki még van intelligenciája a látszat ellenére, meg gyors kapcsolásai, miközben a két lábára hátrabillentve a székét felnyitja a könyvet úgy találomra, ahol kinyílik, mert Elliot sokat öhm, foglalkozott vele.

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

Na nem. Egészen biztosan nem hiteti el vele, hogy minden normális ember a saját családjának igényelt nemű tagjairól fantáziál. Ez egyszerűen csak nem lehet normális, átlagos emberi dolog, még akkor sem, ha az emberek általában nem őszinték így… nem. Óh, nem. De hé, semmi gond, ő engedékeny. Nem ítélkezik, csak mert a szöszi a bátyóiról fantáziál, cserébe meg elvárja, hogy neki ne kelljen a saját véreiről. Mert szerinte ez így korrekt kompromisszum.
Félig-meddig széttárja a mancsait, amolyan félúton elhaló mozdulattal. Komolyan ezt gondolta. Egészen pontosan meg nem gondolt bele mélyebben, egyedül arra fókuszált, hogy elkerülje, hogy Kynék közelébe maradjon ha kell, ha nem kell, de szinte mindig és kizárólagosan kellett. A látszat ellenére nem. Egyáltalán nem leli örömét abban, hogy Saladin minden második mondatától nettó idiótának nézi.
- Azt hiszem nagyon más az értékrendünk. – Bámul fel a mennyezetre egy pillanatra, nem igazán segítségért sose létezett istenekhez, inkább csak elgondolkodón. Hajlandó elhinni, hogy a másiknak ez… fontos. Továbbra sem érti, miért kell ez a leglényegesebb legyen, annyi más dolog lehetne, ami érdekli benne… aha. Nos, nem mintha nagyon esélyt adott volna eddig, hogy az az annyi más dolog napfényre kerülhessen és érdekelhesse benne bármi is a másikat. Ha egyáltalán.

Megmagyaráz, mert úgy érzi szükséges. Hogy nem az, valami kellemetlen ürességet hagy a mellkasában, hideg holtsúlyt helyez a gyomrára és tehetetlenül néz szembe a síri hanggal, ahogyan a kökénykékek érzelmeivel már nem tud. Nem válaszol. Nincs mire és túlságosan is mély hiányérzetet hagy benne a tény, hogy a fiú, aki másról sem volt híres, mint a lendületes, szerteágazó, magakellető érzelemhullámokról, most teljesen és tökéletesen elvágja magát előle.

- Deh lehet hogy hagynak maguk után az alapanyagokban valami nyomot, ami kimutatható a végtermékben is. Egész érdekes felfedezés lenne leszámítva a nyilvánvaló és sajnálatos veszteséget. – Mondhatnánk lelkesnek is akár, de a korábbi téma és Saladin reakciójának árnyéka éppen úgy ül meg rajta, ahogy a dementorok ülnének tort: a jóérzéseken és azokat elszívva. – Ez a hely minden probléma melegágya, elég messze vannak, hogy csak a vihar szele érje őket. – Biccent végül a franciákra, akiknek a nyelvét úgy közepes átlagosan még beszéli is, bár életében nem beszélt még anyanyelvi franciával a Beauxosok múltbéli látogatásával sem. A tudása fájdalmasan kipróbálatlan.
- Mh… - Kedvetlenül megtámasztja a fejét a kezében, következésképpen szükségszerűen előre is hajol a padon, sötét talárba vont alakja gonosz kis árnyék a jegyzetek felett.
- Ne is akarjon. Ha már végig kell ülnöm a karácsonyi pofavizitet, legalább Nikolai főztjét egyem. Ő tényleg jó benne. – És kifejezetten szereti is, bár a nyáron már nem mondta neki. Nem mintha nagyon érzékelte volna bárminek is az ízét, vagy törődött volna egyáltalán azzal, mit eszik. Evett, mert éhes volt, a túl sok edzéstől pedig mintha állandóan korgott volna a gyomra.
A könyvtémára élénkül fel, bár méltatlankodó nyögése van olyan szenvedélyes, amit inkább ágyban kellene produkálnia, sokkal feltüzeltebb témázás közepette, semmint holmi könyvek és leckék kedvéért. Legalább a másolásra nem tesz megjegyzést.
- Meg a 2. SVK kötetből. – Vonja meg a vállát, abban épp elég az átok, a rontás, meg azok kivédése, de mostanra már eleget elsajátított ahhoz, hogy sokkal jobban érdekelje hogyan lehet jobb másoknál. Ismerni az átkokat, tudni, milyen módszerrel védje ki őket? Alapvető varázslótudás. Őt az érdekli, ami különbözővé tesz.
- Lehetséges lenne, hogy ne kerüljön elő ötpercenként Corey? Komolyan, ennyi erővel akár itt is ülhetne. – Édeshármasban összebaszhatnák a büntetőházit, nem? Kelletlenül szusszan, míg az érzékelhetően sokszor olvasott könyv engedelmesen kinyílik a 69. oldalon. Természetesen nem fejezetcímnél méltóztatja feltárni magát a kötet, ám egy kis beleolvasás után nyilvánvalóvá válik, hogy az író azt taglalja, miként változik egy varázsló, avagy boszorkány testi reakciója függően a használni kívánt mágiától, a vérben létrejövő kémiai folyamatoktól kezdve a mozdulatok milyenségén át a legapróbb akaratlan jelzésekig. A mágia már akkor érzékelhető, amikor még csak felépül használója testében és már tudható, mielőtt elérne a közvetítő, esetükben a pálca végéig. Hosszan taglalja, hogyan lehet minőségében felismerni az átkot egy fél mozdulatból, egy gondolatból megnyilatkozni a vonásokon, egy érzésből a levegőben, egy másként vett lélegzetből, egy apró ajakmozgásból, ami önkéntelenül is a varázs nyelvére mozog? Ez már művészet. Olyan fajta, ami messzemenőkig érdekli Elliotot. Valójában igazi mágia-pornó a maga nemében, nem csoda, ha megragadja a hollófiú fantáziáját.

16+
Elliot

Nem is volt célja ilyesmit elhitetni Elliottal, főleg nem volt célja a fiúnak bármit elhitetni vele. Néhány teljesen hétköznapi tényre akart csupán rámutatni, és nem szorul rá Elliot engedélyére semmilyen formában a fantáziálásról. Ezek a dolgok egyszerűen csak szomorúak, ha így működnek Elliot fejében, de Saladin életében szomorú fordulatot vett minden, így ezen sem kell csodálkozni, ha teljesen ellehetetlenül az, hogy megértesse ezt az álláspontot a fiúval, aki nem akar belátni semmit. Végül is, nem kell. Megemeli a vállát a karszéttárásra. Hát az is elúszott az érzékelés peremén, pedig Kyn elég büszke volt magára. Ő meg egy kicsit irigy, hogy Elliot kedvéért volt olyan határozott és akaratos, nem az övéért. Hogy az ő bőrét, és ezek szerint boldog tudatlanságát mentette inkább.
- Ez nyilvánvaló, ha közelítő értékrendünk lenne, egy házban volnánk - vonalakat firkál a pergamen szélére, nincs nagy értelme és esztétikai értéke, de szép, szabályos, rövid, két milliméteres kis vonalakkal dekorálja az írás margóját, amíg a kínos magyarázat tart. Ha átadná magát az érzelmeinek farokfelvágva megátkoznák egymást. Nem egy viszonylag ártalmatlan és kulturált silencióval.

- Értem a célzást, hozok neked mintát. Szent Mab királynő, ha fele ennyit törődnél a szexuális életeddel töredékennyi frusztráció volna rajtad - egészen megszédül a lelkesedéstől, összehunyorítja a szemét, mintha egy túl fényes lámpásba vagy mágiába tekintett volna, de biztos, hogy nem fogja elfelejteni a mintát. Vagyis... lehet, hogy elfelejti először, másodszor, harmadszor, de most már ha az apja panaszkodik a terményről holtbiztos, hogy megkapirgatja a gondolatait a tudat, hogy neki ezzel valami dolga van.
- Meg jobban védik a földeket. A franciák iszonyú kényesek arra, hogy nekik legyen a legjobb ízű, illatú, állagú mediterrán termésük, mert rosszabbak az adottságaik, mint az olaszoknak, de tudod mikor fogják ezt elismerni, majd amikor Izland kettőbe reped. Ugyanez van a levendulával is - belekotor a táskába, még akad Magnolia néni süteményéből, nem tűnt el mind a húsos Saladin-emésztőgép pokolűr mélyén.
- Annyira fura, hogy Nikolai főz - simogatja meg a saját állát. Normális esetben ebből következően azt taglalná, hogy vajon mennyire lehet meleg Nikolai, mert éljenek a sztereotípiák, de aztán éppen az érintettre hallgatva inkább megkerüli a témát, és nem enged a saját érdeklődésének. Lemondás a csábításról. Még jó, hogy a sütemények nem olyan szeszélyesek, mint Elliot, és nem kell külön hétpróbázni ahhoz, hogy belemélyeszthesse a fogait, mint a Nikolai témába, amire most alaposan rázárták a légmentes zacskót. Talán neki is új "legközelebbi" barátok után kéne néznie. Mondjuk rögtön a dementorok személyében. Vagy elcsábíthatná a kishollósokat Elliot alól. Megmutatná neki, hogy mit is lehet velük csinálni, és ugyan már, ők is akarnák...
Felpillant a nyögésre. És komolyan nem kommentálhatja anélkül, hogy újabb pokolbugyrot rántana a nyakába? Két ujjal fogja a sütit, elegánsan nem morzsálja le.
- Áh, szóval több könyvünk is van. Ez megmagyarázza miért olyan nehéz az utazóládám még min....dig - áll meg a közbevetés Corey-hallatán. Felnéz a könyvből, hosszan figyeli Elliotot a lapok felett, miközben még lapoz is egyet, bár biztos nem végzett azzal az oldallal, amit korábban nézett, a tudás kiszivárog belőle, vagy nem, és őt érdekli, vagy nem. Alaposan megforgatja a szájában a szavakat, mielőtt kimondaná őket.
- Ha itt lenne, legalább nem halogatnád a beszélgetést vele, és hovatovább, biztos vagyok abban, hogy kint ólálkodnak a folyosón téged várva, mert már rég levették, hogy nem érkeztél meg a könyvtárban, tehát valami bajod esett, mi történhetett, istenkéééém - affektál egy kicsit nyafogósan, nem mintha valaha is hallotta volna őket így beszélni, de így képzeli.
- Amúgy egész jó könyv - hátrahajtja a fejét, és egészen az arca elé emeli, a padba akasztott lábbal, hátrabillentett székkel kényelmesen elnyúlt, mintha legalábbis egy pamlagon heverne és úgy olvasná a sorokat, amik elszaladnak a szemei előtt. Rajtuk ez sem segített volna. Mindenkiről egyértelmű volt, hogy átkozni fog. Róluk is. Elhomályosodik a tekintete, de kitartóan úgy tesz, mint aki olvas.

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

Mi szomorú? Hogy nem gondol potenciális szeretőként a saját családtagjaira? Azért ennyi engedményt valószínűleg mindenki tehet neki, elvégre aligha kötelezhető ilyesmire… Illetve nyilván kötelezhető. Csak mi a fenének?
Egészen biztos abban, hogy Kyn ugyanezt megtette volna Saladinért is, ha annak szüksége lett volna rá. Az irigységnek persze ez aligha számít, bár önmagában az érzés érthetetlen. Mégiscsak ők voltak együtt, nemde?
Hümmög valamit az értékrendekre és nem vallja meg, hogy annak idején ő maga is Mardekáros akart lenni. Valójában nem illik oda, mostanra nyilvánvalóvá vált, de akkoriban kelletlenül fogadta a süveg döntését.

- Kösz. – Mosolyodik megörülve a lehetőségnek, a vonásai egy csapásra fiatalabbnak hatnak, bár gondtalannak aligha. - Valószínűleg. – Az egyetértés meggondolatlanul csusszan ki a száján, ami inkább a másik téma iránt mutatott lelkesedésnek köszönhető, ám végül meg sem bánja különösebben. Bár kérdéses. Saladinnak szokása olyan dolgokkal basztatni, amik az egyik pillanatban még halál ártalmatlannak tűntek.
- Legalább haszna van a magakellető látszatfenntartásnak. – És ezért a franciák mindenféleképpen megérdemlik az elismerést, még ha viszonylag kevesebb dementor-atrocitással is kell szembenézniük, mint az ittenieknek. Elgondolkodva figyeli a sütemény útját és kifejezetten meggyőződése, hogy Saladinnak nem kellene ennyi édességet fogyasztania, mert egy idő után gurulni fog, mint a törpegolymók, ha gurkónak használják, de van egy olyan sanda gyanúja, hogy ennek megjegyzése eltávolítaná azt a helyes kis fejét a nyakáról. Szereti a fejét a nyakán.
Megvonja a vállát.
- Nagyon sok időt élt egyedül, ráadásul teljesen magára maradt két évvel azután, hogy apa Londonba ment és a nagyanyjuk is elhalálozott. Azt mondta, kénytelen volt megtanulni, ha normális ételt akart látni néha az asztalon. – Persze beújíthatott volna asszonyt is magának… ez a gondolat olyanokat szül a hollóhajú fejébe, amik nagyon is összecsengenek a szőke elmélkedésével, de viszonylag gyorsan kizárja a fejéből. Még nem tudja, hogyan kellene kezelnie a Nikolai témakört.
Egy dolog hoppon hagyni és elnézni más barátok után, meg egy másik elszeretni tőle azokat, akik még megmaradtak neki. De végül is, már semmi nem lehet meglepetés manapság, hm?
Lenne egy-két keresetlen szava az utazóládában tárolt tankönyvekről, de Corey úgy rombol bele a képbe, mintha minimum ala bombarda berobbant volna az ajtón keresztül. Farkasszemet néz a kökényszínekkel, sötét szemöldökei összébb csúsznak a homlokán.
- Teljesen lényegtelen ebből a szempontból, hogy itt vannak-e, vagy sem. Ez a téma nem tartozik másra rajtam és rajta kívül, tehát nyilván négyszemközt fogom vele megbeszélni. – Kicsit elege van belőle, hogy újra és újra ez a téma. Jobb lesz, ha gyorsan túlesik a dolgon és lerázza magáról Saladin állandó célozgatásait, mielőtt az idegeire megy vele.
Tovább írná ő a házit, de lévén a fontossági sorrendek között előrébb ugrott a fiú megismertetése az alapvető tankönyvekkel, félrerakja kicsit a pennát és ő maga is hátradől amolyan féloldalasan, hogy belelásson az arcbaemelt könyvbe. Na most, mivel a szöszi inkább csak barrikádozná magát vele, ehhez kénytelen viszonylag testközelbe helyezkedni, kikönyököl a fiú mellett egy hátsó padon, megtámasztja a halántékát.
- Igen, az. Ha az ember eleget gyakorol és kellő figyelemmel van a részletekre, rengeteget csökkentheti a reakcióidejét. Mondjuk továbbra sem értem, miért nincs mozgásdinamikai óránk. Elvégre minden párbaj alapvető része a mozgás, de még egy átkozott tornaóránk sincs, érted. Csak kviddics… - Úgy mondja az utolsót, mintha éppenséggel bűn lenne, valójában meg inkább nem érti, hogy miért nem oktatnak akár mellette olyat is, ami tényleg hasznos, nem valamiféle hobbiszintű szórakozás.

16+
Elliot

Természetszerűen nem ez a szomorú, hanem az, hogy Elliot úgy véli, üzletelnie, alkudoznia kell ahhoz, hogy ne kelljen szeretőként gondolnia rájuk, ezért cserébe adja az "elfogadását" más témákban. Nem azért elfogadó, mert elfogadó akar lenni, hanem azért elfogadó, hogyha Saladinnak megvannak ezek a perverziói, akkor hagyja békén az ő rokonságát, ne is beszéljenek róla, mert ő elfogadó az iránt, amit Saladin gondol a sajátjairól. Ez nagyon szomorú, hiszen megállítja a kommunikációt. Saladin gondol Elliot rokonságára, ám néma marad a száj, nincs kivel megosztania a gondolatokat, mert rajta kívül senki se ismeri őket. Természetesen Elliotnak szíve joga nem beszélni róluk, hiszen a téma zavarja, ám ettől még szomorú, hogy meghalt mindenki más, akivel Saladin szót válthatott volna. Csak Elliot maradt, akivel viszont nem válthat szót arról, ami keresztülhatol az érdeklődésének blokkolóin, mert őt teljesen más dolgok érdeklik.

Elnézi a lelkesedést. Még fénykorában sem érezte magát ennyire lelkenek soha, persze ez annak is betudható, hogy őt mégiscsak mértékletes angolnak nevelték.
- A franciák nagyon el vannak telve maguktól. Attól, hogy jól csinálják, amit csinálnak nem kéne ennyire felvágni vele. És az adottságaik is sokkal jobbak, természetes, hogy jobban védik is azt, amit érdemes szerintük - jegyzi meg tartózkodó ellenségességgel a nemzet iránt, ami amúgy felnevelte egy féltestvérét. Nem ragadja meg a "valószínűleget", mert már sejti, hogy csak gyors visszakozást és hirtelen felfúvódó gömbhal-védekezést tapasztalna, ha meglovagolná a számára ízesnek tűnő témát. Inkább a süteménnyel édesíti meg a száját, mint a rosszindulattal, amivel a másiknak kellemetlen témákon csámcsoghatna. Szemlátomást nem izgatja a golymók-jövő. Ha majd simogatják ő is dúdolni kezd, egyszer, talán.
- A világ tele van olcsó kifőzdékkel és nőkkel, akik szívesen megtennének a nagybátyádnak bármit - pillant fel Elliotra, kissé elmosolyodik. Magnolia néni jut eszébe, és az a híres mondása, hogyha ötven évvel fiatalabb lenne, akkor egy ilyen Nikolai-féle fiatalember már nem lehetne facér. Az apja jót nevetett a látogatása után, bármennyire is vészterhes időket éltek akkoriban, és Nikolai látogatása abszolút hivatalos és az unokaöccséért aggódó látogatás volt. Imponált a család minden tagjának ez a családi összetartás. Hiába a bolgár vér.
Mardekáros módszer elszeretni a barátokat. Miért ne büntetné Elliotot azért, mert arra kényszeríti, hogy hoppon hagyja, mert nem osztozik vele semmilyen érdeklődésben, csak a gyászban, de még azt is elvenné tőle, a bűntudatot, ami terheli, mert eleve feltételezte... talán tett olyan fogadalmat, hogy nem hibáztatja ezért többet? Nem emlékszik már rá pontosan, bosszúsan szusszan, a kökénykékek tekintete megkeményedik.
- Hát persze, kizárólag rád tartozik, aki semmit sem látott ebből az egészből, és rá, és még véletlenül sem arra a kétszázmillió másik emberre, aki már ezer éve vágja, hogy mi a téma, mert Corey miattad olyan, mint egy seggen lőtt kneazle - a megjegyzése hideg és gúnyos, de nem vitaindító. A magánügy az magányügy, de Elliot számára nem is volt ügy, amíg be nem avatták, drámai túlzásnak érzi a kisajátítást, mivel külső segítség nélkül nem is tudna a dologról. Nem mosakodhat ki a célzások alól, nincs rá semmilyen reális igényalapja, de úgy tetszik, Elliot ezt sem tudja.
Nem fog erről vitatkozni vele. Nem fog vitatkozni vele. Sokkal könnyebb lenne úgy beszélgetni, hogy nem vitatkoznak, de talán ahhoz mindkettőjüknek sokkal jobb okklumentornak kéne lenniük. Vagy legalábbis neki még biztos van mit tanulnia. Sátorként maga fölé tartva a könyvet védi magát a mennyezet esetleges rájuk-sírásától, ha a rúnaterem úgy vélné, siralmas minden, amit produkálnak.
- Elliot abból indulsz ki, hogy erre szüksége van a briteknek. A legtöbb britnek nincs szüksége erre. Mozgásdinamikát tanuljanak az aurorok az aurorképzőn, a többi embernek ez teljesen felesleges majomparádé volna. Ez nem Kelet-Európa, ahol tényleg bárhol bármikor bárki megtámadhat, mert az összes varázsló kvázi feketemágus, és úgy jön ki a Durmiból, hogy gyilkospalánta. Az angol mágia elegáns és mentes az agresszív túlkapásoktól jobbára. A párbajozók a társadalmunk teljesen különálló részét képezik, nem az alapműveltség része. Szerinted hogyan máshogy győzhették volna le gyerekek a halálfalókat? A párbajkultúránk olyan, mint a versenylovazás, rétegsport. És a kviddicset vedd komolyan, mert az meg nemzeti sport, és ha volna egy csepp jóérzés benned tudnád, hogy a seprűlovaglás igen jó izomfejlesztő - szinte unott hangon elemzi szét a témát.

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

Ezek szerint Saladinnak sikerült kifacsarnia teljességgel a gondolatmenetet. Végül is érthető. Ha nincs ló, a szamár meg valami nyomorult kis botladozó négylábú, ami már öszvérnek sem nevezhető, akkor viszonylag tényleg elég depresszív a képlet.

- Nem bírod a franciákat. – Állapítja meg az immár eléggé nyilvánvalót, bár önmagában neki sem voltak túl pozitív benyomásai az egocentrikus Beauxos brigád alapján. Még a nyelvük is beképzeltnek hat, s bár nyilvánvalóan megvan a maga romantikája, a bolgár mindig is inkább a torkába simult, mint a francia.
- Valószínűleg nem tartozott a preferenciái közé az olcsó kifőzde, vagy a… - Nők? Csendben marad egy pillanatra, figyelme elkalandozik a rúnák vidáman masírozó látványán. Franc tudja, mi jár, vagy nem jár épp a fejében, nehéz kiolvasni bármit is az azúrkék szemekből, bár valahol megfogalmazódik benne a gondolat, hogy ideje lenne elbeszélgetnie nagybátyjával arról, miért is nincs saját családja. Túl sokszor foglalkozik a témával Saladin ahhoz, hogy ne szítsa fel az érdeklődést benne és a családi képlet önmagában még semmi olyan, amiben e kérdést ne lehetne normál vérségi alapokon feltenni, nem igaz? Más kérdés, hogy Nikolai immár tudja, milyen elvek mentén beszélgetett ő meg a szőke, szóval nagyon is tisztában lesz vele miért teszi fel egyáltalán. Alig kínos csak.
Ah. Hogy ő nem osztozik semmilyen érdeklődésben. Eleddig az érdeklődési körök közül sikerült felkínálni a saját nagybátyját, meg Coreyt. Mekkora egy rohadék állat, hogy nem fogadja el őket, nem?
- …ne haragudj, te hogy éreznéd magad, ha a magánjellegű témáidat kiteregetnék mások előtt és egy ilyen kérdést úgy kellene megbeszélned valakivel? Mert én viszonylag elég szarul. – A hangja száraz, hideg és íztelen. Tesz rá magasról, hogy a szőke szerint ez nem vitaindító, nem vágsz dolgokat gúnyos tónusban mások fejéhez elvárva, hogy aztán ne reagáljanak rá. Igazából meg nem biztos benne, hogy Saladin nem köt már bele nettó mindenbe, amit tesz, mond, vagy gondol éppen, mert hát… ez is egyfajta kapcsolat, nem? Mert nyilván az, ahol minden átkozott szegletét az ember személyiségének okklumencia alá kell rejteni, hogy tudjanak kommunikálni legalább egymással, nehezen nevezhető barátságnak. Vagy úgy bárminek felületes ismeretségen kívül.
Végighallgatja a fiút, pillantása valahogy kiüresedik az unott szavak hatására. Önmagában a kivesézés nem, de a tónus meglehetősen azt erősíti, hogy Saladin valami gyengeelméjűhöz beszél, kegyesen leereszkedve a szintjére. Fájdalmasan kényelmetlen ez a szerep és súlyosan sérti az egóját.
- Az elmúlt évek pont nem ezt támasztják alá, de jah. Valóban. Sokkal egyszerűbb gyerekekre bízni. – Egészen megkeseredik a hangja, a sötétség úgy fészkel belé, mintha nagyon el sem távolodott volna. Előre dől ismét, visszarendezkedik normál testhelyzetbe és előveszi inkább az átváltoztatástan könyvet. Épp elég házija van ahhoz, hogy legyen mivel foglalkoznia, amíg Saladin használja a könyveket.

16+
Elliot

- Nem igazán, végtére is, angol vagyok - gúnyolja az önérzetet, az angol szót, undorral említi azt is, mint a franciával vette korábban. Hogy mi a fenéért nem bírja a franciákat? Régen volt valami oka, mára annyi maradt belőle, hogy a rutin kedvéért. Biztos pont az életében. Min segítene, hogyha elkezdené szeretni őket? Nem tudna nevetni Mossy maradék viccein sem, amik még keresztüljutnak az érzékelésén, mert a franciákat szidja, noha már tisztán úgy látja, hogy az angoloknak sincs semmivel sem több a tarsolyában, mint annak a lesajnált nemzetnek.
- Áh - be tudná fejezni a mondatot. Be kellene fejeznie a mondatot, és máris összeveszhetnének azon, hogy már megint mikre nem gondol Nikolaijal kapcsolatban, ám a figyelmessége, mert néma, hogy nem tesz meg valamit nem is igazán értékelhető. Csendképlet, ami üres. Elhalványodik a férfi alakja a tűzhelynél, ez a hely és ez az idő nem alkalmas arra, hogy elmerüljön egy amúgy nagyon is vonzó fantáziálásban róla. Nem. Most józannak és okosabbnak kell maradnia. Elliotra néz. Nem váratja meg a válasszal, de a szemébe néz a hideg, íztelen szavak hallatán. A kökénykékek jobbja homályos és szomorú, míg ezerrozettásra hasított bal szemének mintha minden kis ablakát kristálytisztára törölték volna belülről és kívülről, átlátszóvá varázsolva azt, mint a legtisztább üveget, amin keresztül a valóságon túli valóságot is megláthatja a varázsló, ha van mersze beletekinteni, ám ez a szem nem viszi messzire a tekintetet. Nem, a szemfenék sötét és érdes mélység, az agyba vezető hús, idegek és ingerek rengetege eltakarja a kilátást a koponya belseje felé.
- Úgy teszed fel ezt a kérdést, mintha valami ordas bunkó lennék, aki a magánügyeidben turkál, és úgy derítettem ki rólad mocskos titkokat, hogy a hátad mögött szőttem összeesküvést. Elliot, én nem érezném magam sehogy. Ha nekem szólnának, hogy valaki oda-vissza van értem, és én nem is látom, szégyellném magam, és nem érteném, hogy mi a baj velem, mert valami nagy baj van velem, hogy a mindennapos kommunikáció során fel sem tűnt a heves széptevés és udvarlás. Szarul érezném magam, de nem tennék úgy, mintha a hírvivő hibája lenne az egész, ahogyan tőled kapom az ívet. Én tehetek róla, hogy évek óta azt nézem, hogy Corey nyála egyre vastagabb sugárban csöpög utánad, és még annyit sem kap, hogy hagyja abba? Nem én tehetek róla. Ez, ahogy mondom, ha én lennék a te helyedben nem számítana magánjellegű témának, mivel soha nem volt magános jellege. De bocs, felejtsd el, ne is beszélj Coreyval, bizonyára kiakad, hogy lelepleztem, hogy mertem, még két évig hadd szenvedjen, ha ez neki jó, utána úgyis mész az egyetemre, és mindenki megszabadul a nyűgtől. Bocs, hogy figyelmeztettelek rá, hogy lassan mindenki erről beszél, akinek van szeme. Nekem úgysincs, nem is láttam - a hangja puha, készen áll arra, hogy bármelyik szónál megálljon, ha Elliot megmoccan, a szemét rajta tartja, és továbblépjen a sötét varázslatok kivédése témára, amiben a részéről semmi gyengeelméjűnek nézés nem volt. Egyszerűen csak tudomásul vette, hogy Elliot értékrendje teljesen más, mint az angolok többségéé. Fel sem tűnik neki a veszélyhullám, ami felmagasodik fölé.
- Mi, britek nem változtatjuk meg a hagyományokat azért, mert pár év katasztrófa történik. Ahogyan a bulin megbeszéltük, eltemetjük a halottakat, megünnepeljük a túlélőket, mintha hősök lennének, és élünk tovább a rossz mintában, remélve, hogy többet nem történik meg, de ha mégis, akkor is lesznek kölykök. A hagyomány az hagyomány - az unalma az életnek szól, amit élnie kell azután, hogy megélte, hova vezet a nagy nemzeti büszkeség, s úgy hiszi, egyazon keserűségen osztoznak Elliottal. Szórakozottan tovább olvas, ahogy előrehajol, nem hibáztatja, hogy befejezné a leckéket, tiszteli a motivációit, még ha nem is érti őket.

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

Hümmög valamit, különösebben sosem számítottak neki a származásbeli dolgok, vagy inkább… az alapvető sztereotípiákat nem szereti annyira, amíg nem találkozik valakivel, vagy valamivel, ami be nem bizonyítja neki, hogy a világ valóban jól gondolja és nincs helye az esélyadásnak megítélési kérdésekben. Ezért fordulhat elő, hogy egy időben volt képes egyaránt kedvelni Piton és Lupin professzort, s ez nem változott akkor sem mikor az utóbbiról a vérfarkasi, az előbbiről pedig a halálfalói múlt derült ki. Másrészről azonban… esélyek? Nem mintha valóban adna bárkinek is esélyt, ha nem csak a saját fejében.
Befejezi gondolatban a mondatot ő maga, a saját tempójában éri utol Nikolai kérdéskörének titokzatosságát, s minden látszat ellenére érzékeli, hogy a fiú messze nem úgy reagál a témára, mint tette volna tegnap példának okáért. A csendet is lehet értékelni akkor is, ha üres. Néha az a meghatározó, mit nem vagyunk hajlandóak megtenni a másik kedvéért.
Egészen lenyűgöző ilyen közelségből az a felemás pillantás. Sokkal szívesebben merülne el inkább a szalamandranyalta íriszben, vizsgálná a végtelenségig milliméterről-milliméterre, míg minden apró kis árnyalatát, tünékeny lélek-mozgását megismeri… sokkal szívesebben, mint hogy a Corey kérdésbe merüljön, amiről a jelen témát tekintve halvány lila gőze nincs, miért kell vitaalap legyen egyáltalán.
- Egyszerűen nem tudlak megérteni Saladin. Senki egy szóval sem mondta, hogy összeesküvéseket szősz, vagy a magánügyeimben turkálnál. Felfogtam, hogy mire hívtad fel a figyelmem. Igen, felfogtam azt is, hogy basztam észrevenni a teljesen és tökéletesen nyilvánvalót, ami számomra egyáltalán nem volt az, nevezz érte aminek akarsz. Törődsz annyira a fiú lelkivilágával, hogy szólj róla, akkor miért olyan nehéz megérteni, hogy nem fogom azzal megalázni az érzéseit, hogy mások előtt kosarazom ki? Épp elég nagy baj, hogy ez… évek óta tart és nem tudok róla. – Megakad. Hogyan tarthat egyáltalán évek óta?! Egészen biztos benne, hogy nem voltak ilyen típusú elvárásai korábban a kicsinek. Annyira… gyerekek voltak. Egyáltalán… hogyan kellett volna észrevennie egy ennyire finom átmenetet? Ez nem az a lányregény, ő meg nem az a főhős, aki ezerszer is tapasztalt már ilyesmit és egyetlen árulkodó légvételből is tudja, mire gondol, vagy fog gondolni a másik. Nem…
- Nem értem mi a fene bajod van velem. Megmondtam, hogy beszélek vele, de pont teszel rá, mert azóta sem bírsz leakadni a témáról. Halvány lila gőzöm nincs hogy jutottunk el arra a pontra, hogy „bocshogyszólok”, „mindenkinek mekkora nyűg” és amúgy se beszéljek vele. Mi a franc van, mert kurvára nem értem mostmár és kezd nagyon frusztrálni…? - Az ő hangja nem puha. Kétségbeesett, zavarodott és feszült inkább. Nem tudja mi a szart csinál rosszul a nyilvánvalón kívül és mégis mit kéne még tennie? Annyira feszült belülről, hogy már a hátralévő anyagok terhe is fájdalmasan nyomasztóvá válik. Soha nem fog végezni, ellenben nagyon rövid úton ki fog akadni, akkor pedig nem tud majd tanulni, edzenie kell és nem hogy aludni nem fog, de be sem fejezi a dolgait.
- Félig bolgár vagyok. Teszek rá a britek hagyományaira, ha tehetek valamit azért, hogy ne a gyerekmészárlást támogassam, hát istenemre, megteszem. – Szomorú, hogy Saladin a saját életunalmával pontosan abba soroltatja át magát szépen lassan, amit annyira megvetnek mindketten. Csak abban reménykedik, hogy ez nála időszakos. Hogy talál majd valamit, valakit, amiért és akiért ismét megéri élnie és nem lesz túl késő ráébredni, hogy nem gyilkolhatja meg a saját jövőjét, életét azért, mert a szíve másik feléével ugyanezt tették. Elliot pedig… ezt a gondolatot meg sem fogalmazhatja anélkül, hogy bűntudata lenne. Mert messze nem annyira érzéketlen, mint aminek mutatja magát, de ez a gondolatmenet érzéketlen, kíméletlen és célorientált. Ha ő nem áll készen kimondani, Saladin egészen biztosan nem áll készen elfogadni.

16+
Elliot

Nem lepi meg a hümmögés. Megszokta, hogy ebben a témában nem igazán számíthat Elliotra, és ezt fel sem rója neki. Jó neki, hogy nem brit. Sokkal több gondolati szabadságot, és intelligensebb hozzáállást eredményezhet az előítéletektől való mentesség. Ez egy követendő példa, de életének fejlődő szakában nem ezt az elvet követte, és még inkább, tisztán látja Ellioton, hogy ez a fajta tudás, plusz személyiségjegy amúgy mennyire elidegeníti mindenkitől. A pozitív tulajdonság kifejezetten káros mellékhatásokkal jár, így aztán nincs miért meggyőznie magát arról, hogy érdemes volna a példáját követni.
Ha a példáját követi, most akkor is egy halott barátja van. Rosszul szemléli ezt az életet, ez a fajta megközelítés nem ad neki semmi jó érzést, de képtelen máshogy szemlélni a dolgokat. Elvesztek labirintussá tört tekintetében ezek az érzése és gondolatok, eltévedtek, és már mindörökké ott lesznek.
Nem válaszol azonnal, hogy átgondolhassa, amit hall, és főleg, nem válaszol sorrendben, mert annak csak akkor volna jelentősége ha tényleg mindennek vitatkozni akarna.
- Lehet, hogy csak éveknek tűnnek - vonja meg a vállát, dátumon és időn igazán nem fognak fennakadni. Vagyis, Elliot fennakad, de nem követi őt ebben a fennakadásban, lustán leadja a labdát. Évek, hetek, hónapok, mit számít már neki? Mintha Kyndeyrn évek óta halott lenne, és előtte évtizedeket lettek volna együtt, pedig ennek semmi köze nincs a valósághoz.
- Nem csoda, ha nem tudsz megérteni Elliot, mert én leszarom Corey lelkivilágát. Olyan mértékben kurvára nem érdekel a kis hisztigép epekedése utánad érzelmileg, hogy azt a jelek szerint el sem tudod képzelni. Az zavar, hogy nem veszed észre. Az zavar, hogy nem látod. És az zavar, hogyha egyszer Corey megmarkolja a tökeit és kiáll eléd, hogy elmondja mit érez és mit gondol, akkor neked lesz bűntudatod, hogy mit tettél vele, mert a te hibád, hogy tönkretetted azzal, hogy megvédted a szánalmas kis életét, mondjuk ahelyett, hogy ő fogta volna meg a halálos átkot, ezzel hasznossá téve a létezését - alig érezhetően mélyül indulatos sziszegéssé a hangja. Nem akar érezni semmit, de ez a téma rákényszeríti.
- Hogy magánügyet csinálsz ebből, és Coreyból gyámolítanivaló kis magánbeszélgetés, ez az, ami az én bajom. Hogy hülyének tűnsz az ő rajongásának epic szintű észre nem vételétől, és ahelyett, hogy azonnal kezelnéd a problémát úgy, ahogyan annak kijár, még az ő kis seggét véded, és velem vitatkozol arról, hogy mennyire meg kell védened a magánügyet, ami ugye, ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem magánügy. És ezen frusztrálódsz, ahelyett, hogy behívnád a folyosóról, megmondanád neki, hogy gyűrje vissza a nyálát, mert szánalmas, amit csinál. Tudod mi lesz ebből, hogyha privátban elsuttogod neki, hogy ne csinálja? Még jobban fog imádni - nem forgatja a szemét. Makacsul a testképek felismerőábrájára szegezi mindkettőt. Makacsul és kitartóan.
- De nem tehetsz semmit, mert teszel a hagyományokra, és a hagyománytisztelő fajtánk ezt nem fogja megjutalmazni - lapoz- bármilyen eredményeket is mutatsz fel magad mellett, mindig ott lesz az a kis gondolat, ami mindig kiül az arcodra, ha ilyesmiről szó van, hogy neked semmit nem jelent, ami a briteknek fontos. Inkább ne a megváltoztatásban akarj sikeres lenni, amúgy is be vagy táblázva életed végéig, ahogy téged ismerlek, és pont most vetted fel a listára a dementorszesz titkainak megfejtését is, már ha vannak neki - neki nem fáj a jövőtelenség, de Elliot élesen és jól látja a helyzetet. Ám miért találnak bárkit is, akiért ismét érdemes élnie, ha azokat sem tudja nem elmarni maga mellől, akiket régóta ismer? Valahol még mindig ugyanolyan szenvedélyes és végletes, mint korábban volt, a végletekig elkötelezte magát a meghaltság mellett, még ha nem is mondja ki tudatosan. A helyére billenti a széklábakat.
- Mennyi az idő?

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin18.png)

Valószínűleg nem az idegeníti el mindentől és mindenkitől, ami szabaddá teszi a gondolatait, sokkal inkább az, ami súlyos, hideg láncos béklyókként kényszeríti ennek ellenkezőjére. A bezárkózás soha nem szabadság, márpedig az esetek többségében ő pontosan azt csinálja.
Mintha egészen átalakult volna a szőke időérzékelése, s bármennyire is kellemetlen, valahogy számára is jelentőségét veszti, mintha ugyan ez a megrekedt pillanat a végtelenbe nyúlna és már semminek nem lenne se eleje, se vége. Nem néz félre a kínlódó téma elől, pillantása megragad a felemások felszínén, alig adva bármiféle reakciót, amíg a másik ontja magából a szavakat.
Épphogy rebbennek a pillái a leszart lelkivilág gondolatára, a fiú indulatai a bőrére feszülnek, beszivárog a pórusaiba, összekeveredik a vérében és ott kezdi el kifejteni a hatását a kígyóméreg.
Nem válaszol. Olyan átkozottul néma marad, mintha bevarrták volna a száját, mint a számára még ismeretlen hírnökpalánták harmadának és egyes horrortörténetek főszörnyszereplőinek szokás. Megrándul a szája az utolsó szavakra. A látványra, ahogy a fiú visszatemetkezik a könyvébe, az _Ő_ könyvébe…
Irdatlan termetű hollószárnyakat bont benne a harag.
Karján tűzforróvá hevül a cseresznyepálca, égőrózsaszín nyomot marva végig a fakó bőrön. Halkan szisszen, s a sziszegés az, ami kihozza belőle a sokkal hangosabb, sokkal mélyebb dörgedelmet is, mely egyszerűen és módszeresen vágja keresztül a hagyományokról szóló, folytatott, de már jelentőségét vesztett gondolatmenetet. Ő még nem végzett az előzővel. Hirtelen nyújtja ki pálcát tartó karját az ajtó felé, s az döbbenten csapódik fel a túl impulzívra sikerült varázslatra.
- COREY. ALLEN! – A hangja felsérti a termet, a rúnák ijedten rezdülnek össze a falakon, s mintha sietősen elcsoportosulnának tőlük néhány merészebb jelet leszámítva. Sötét pillantása még a könyvbe temetkezett szőke arcán, egyetlen átkozott pillanatig sem veszi le róla a tekintetét, holott a megszólítottak valóban bebotorkálnak óvatosan a feltárult nyíláson.
Érzékeli őket. Nyilvánvaló, mert hirtelen mintha elborulnának az azúrkék szemek, a vihar bennük abszolút semmi jót nem ígér. Nem akarta, hogy itt legyenek. Szerette volna, ha a szőkének nincs igaza, mert ha ebben nincs, akkor talán másban sem lesz.
- …Ellio- -
- Emlékszel, Corey, mit kérdeztetél tegnap hajnalban a klubhelyiség felé menet? – A hangja még a saját fülét is sérti, mély tónusában fenyegető pengeél vág, s míg Allen nyugodt, csendes pillantással figyeli a jelenetet, Corey szinte falfehér a rég nem hallott hangvételtől.
- Hogy kibékültetek-e. – Allen segíti ki a válasszal tökéletesen szenvtelenül, mire a kis szöszi pillantása ijedten összerezzen.
- És úgy éreztétek feltétlenül kémkednetek kell utánam, hogy kiderítsétek, hm?
- Mi csak… meg akartuk nézni jól vagy-e… - Szerencsétlen Corey. Az okklumencia végtelenmély feketelyuka úgy nyeli magába a sajnálatát, mintha soha meg sem született volna.
Pillantása visszarebben Saladinra, balja kinyúl a fiú álláért. Túl erős a fogása. Túl sok benne a felgyülemlett harag ahhoz, hogy ne fájjon a bőrre, aligha fogja vissza magát jelenleg. A fiúnak ettől függetlenül bőven van ideje visszakozni. Bőven elég, hogy realizálja az eseményeket és megakadályozza, hogy Elliot szája a szájára tapadjon.
Messze nem olyan ártatlan és szűzies, amit az előzmények fényében elvárna tőle az ember. Erőszakos, kissé fájó, dühös. Elsőre legalábbis. Hacsak ugyanis Saladin nem átkozta el még a halál faszára, az indulat megszelídül benne, felforr a szájában és erőszak helyett szenvedéllyé válik. Alig néhány pillanat, pár felgyorsult, adrenalint szétlüktető szívdobbanás, mielőtt eltávolodna tőle.
Hogy meg kéne bánnia amit csinál? Szégyellnie kellene magát érte? Nem tud most ilyesmit érezni...
- Remélem megkaptátok a válaszotokat és igen. Tökéletesen jól vagyok. Nincs szükségem rá, hogy gyerekek loholjanak a nyomomban lihegő kiskutyaként a nap minden pillanatában. Ez volt az utolsó, hogy az engedélyem nélkül utánam kémkedtek, világos?
Allen biccent, ellenben már nem Elliotot nézi, figyelme a szeme sakárból Coreyn van, aki vele ellentétben messze nem viseli ilyen összeszedetten az eseményeket. A pillantása olyan, mintha elárulták volna. Közvetlenül az imperus előtt látta ilyennek…
- Megértettél, Corey? –
- …meg. –
- Akkor tűnés.

16+
Elliot

De lehetséges, hogy éppen az a motivációs központja a szabadgondolkodásnak, mint a bezárkózásnak? Ismeret hiányában túl sok féle variáns és lehetőség kiötölhető, ami meg sem közelíti a valóságot, mint Saladin időérzékelése, bár annak mentségére szóljon: úgy gondolja, hogy már túl régóta vitatkoznak. Annak ellenére, hogy egyikük sem akart. A túl régóta meghatározott időegységgé változott a számára.
Rajtvonalon áll a szóhömpölyben, hogy elhallgasson, csak egy szavába kerülne Elliotnak, vagy még abba se ám hogy így lemerevedik nem tud mást tenni, mint befejezi a megkezdett gondolatokat, kiteszi a pontokat a mondatok végére, és majd a végén vállalja a következményeket, ha esetleg megint megátkoznák, vagy valami más szép szerelmi vallomással jutalmaznák a produkcióját. Nikolai mit szólna, ha látná? Mennyire küldené el a halál faszára, amiért nem hallgat, és nem mértéktartó? Biztos nem nézne valami túl büszkén, a gondolat a beállt csendben ijesztően lekoppan a padlóra, de nem néz fel. Nem mutatja jelét a gyengeségnek, a kíváncsiságnak, az elmaradt vitareakciók hiányolásának, csak hogy megbizonyosodjon Elliot figyelméről, mint egy figyeleméhes kis harmadéves, azonban belefullad a hagyomány-szó, amikor meglendül a pálca. Kipillant a könyv alatt, de nem veszi el az arca elől. Talán kotyogna valamit arról, hogy mi ez a látványosság, de a felbukkanó kölykök láttán inkább hallgat, és csak akkor ereszti le a könyvet a mellkasáról, amikor azok nyilvánvalóan felismerhetőek. Nem néz Elliot szemébe, noha érzi, hogy rábámul, a testtartásán is alig változtat, a nyitott könyv a mellkasára simul, mint valami betűvel hímzett szemfedél. Lám itt vannak. Lám és lám. Kicsit elfintorodik, nincs ezen semmi megmosolyognivaló, tudta, hogy itt lesznek, és lám itt is vannak.
De hogy mi lehet ezzel a célja a másik fiúnak?
Talán kegyetlenség, hogy elmosolyodik a mély hang hallatán, a fenyegetéstől megrezzen Sola a biztonságos kis gömbjében, nem csodálkozik rajta, hogy a fiatalabbik szőke megsápad, alighanem ő is félne, ha még indokoltnak tartaná bármitől is félni ebben a világban, de ugyan már. Milyen csapás érheti még őt?
- Kedélyes hajnali csevej lehetett - jegyzi meg leginkább magának. Egy frissen begyógyított sebhely tanúskodott még akkor a kéznyomáról Elliot oldalán, és a vére a talárján, meglehetősen jogos lehetne az aggodalom, ha nem kis harmadéves csicskákról volna szó. Ő harmadéves korában... hát mindenféle dolgokat csinált, de nem ötödéveseket faggatott a kis barátaikról. Most már oldalra sandít Elliotra, így éppen észleli a felé nyúló kezet, a fogást az állán, két keze erősen a tankönyvre tapad, amint ellenfeszíti magát a hirtelen, szó szerint a semmiből jött ismeretlen eredetű fájdalomnak.
- Mi a... ? - a verbális tiltakozás megelőzi a fizikait, ez tisztán jelzi, hogy ők barátok, mert az értetlensége nem szül félelmet az elkövetkezőtől, a döbbenettől csak azért nem marad tátva a szája, mert nincs rá lehetősége a másik ajkai alatt. Felismeri a csókot, még ha nagyon meglepő helyről és formában érkezik is, sajgó állát nem rántja ki Elliot ujjai közé, fókuszát veszítő pillantását félig lehunyja, a kaleidoszkópos üvegtestben ellenben szédítő pörgést végeznek Elliot egyes darabjai, a bőrének részletgazdag közelsége, fekete szemöldökének lecsapott íve, a homlokát árnyékoló éjszín haragot. A száját nem tudja nézni, azt csak érzi a szájával, a fogával, a nyelvével, előremoccan a feje, az ajkai a dühösen marók közé simulnak, a nyelve elcsábítja a kiforrt méregtől szenvedélyessé ázó hollónyelvet, sápadt orcái kipirulnak, a szemének sajátságos csillogása kétséget sem hagy affelől, hogy a döbbeneténél sokkal karizmatikusabb az élvezete, és ez az, ami a kicsiknek igazán számít. Résnyire nyitott szájjal kifulladtan lélegezve bámulna a nevelés utolsó taktusait, a megárult tekintet békétlen hálátlanságát, ahelyett, hogy örülne a kis nyomorult féreg, hogy biztonságban kuksolhatott odalent, ahelyett, hogy áldozati bárány lett volna lehetőleg Kyndeyrn helyett. Egy csepp szánalmat nem tud érezni iránta, ahogy a hátukat nézi, a becsapódó ajtót hátraveti a fejét.
- Phahh, ezt fel sem soroltad a miről szoktál fantáziálni listán. Vannak még ilyen meglepetéseid? - mintha elszívta volna az életet Elliot ajkáról, szemlátomást megélénkül, az asztalra csúsztatja a mellkasborító könyvet, alighanem, hogy érdemesebb helyet találjon a kezének, végigcirógat a kékszegélyes talárujjon.

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin16.png)

Ebben egyetértenének. Túl rég vitatkoznak, holott egészen másért gyűltek ma össze az öntörvényűsködő rúnateremben, s szó mi szó, Elliot is belefárad. Nem akar vele vitatkozni, nem akar állandó jelleggel ilyen jellegű érzelmi problémákkal foglalkozni, elvégre az egész eddigi életét rátette, hogy ne kelljen és mégis… az a kevés kapcsolat, amit kialakított, vagy a halálával, vagy néhány szavával éppúgy rákényszeríti arra, hogy így tegyen, bármennyire is nem ez volt a szándéka.
Nikolai valószínűleg nemigen fejezne ki se büszkeséget, sem pedig elégedetlenséget. Megmondta, hogy nem döntheti el Saladin helyett, mit tegyen, legfeljebb információt adhat neki a boldoguláshoz és… a szőke pontosan ezt teszi. Úgy boldogul, ahogy tud, ahogy ő maga akar és úgy cselekszik, ahogy neki tetszik. Mi oka lenne Nikolainak megkérdőjelezni ezt?
A fiúk látványa irritáló. Akkor is, ha csak a szemsarkából érzékeli őket, ha a pillantása csak a mondat végén rebben rájuk fagyosan, élesen. Corey… miért nem tudtál ott maradni a seggeden a klubhelyiségben? Vagy a könyvtárban? Bárhol, csak ne itt.
Nehéz nem észrevenni valamit, amire már felhívták a figyelmét. Mostanra egyszerűen lehetetlen nem látnia Corey arcán az apró jeleket, a lélektükrökben ülő reményeket, elvárásokat, mindazt, ami annyira különbözővé teszi Allentől, aki viszont soha nem kergetett ilyen hiú ábrándokat. Hogy nem vette észre korábban? Hiszen annyira nyilvánvaló, még ha a fiúk különböző jellemét veszi figyelembe, akkor is…
Nem volt csevej közöttük, mert akkor is kizárólag Corey pattogott, míg ő Saladinra gondolt, a történésekre, a szavakra, amikkel összemarták egymást. Az ágyban végigsimított a bőrre varrt vidám hegen és akkor sem a kisebbik szőke szavai csengtek vissza a fülében, hanem a kígyóé. A kígyóé, aki addig sziszegett, hogy vadállatot csinált a hollóból, hirtelent, erőszakost és fájót, akinek már aligha számít a tiltakozás alig-hangja.
Viharos pillantása a sötét, sűrű pillák árnyékából súrolja a másik vonásait, nyelve szétfeszíti a fiú száját, s már akkor huny szemet felette, mikor a szőke előre moccan azért a viszonzásért. Cseppet sem áll szándékában elveszni az ajkak játékában, a nyelvének ízében, a testén végigmászó forróságban, de pontosan ez történik. A szorítás gyengédebbé válik, felcsúszik az állkapocscsont vonalán, a halántékon, fésülő mozdulattal túrja meg a szőke tincseket, míg ujjai meg nem szorulnak rajta, hátrébb feszítve kissé a fiú fejét. Rányal a szájára, elcsókol az állán és valahol szinte teljesen elfelejtette, hogy közönségi előadást tartanak, nem pedig valamiféle közmegegyezés alapján túrják a lepedőt odahaza édes kettesben.
Befejezi, amit be kell fejeznie, a jelenetből csak így lesz tanulság és szinte egészen biztos benne, hogy sikerült annyira megsérteni Corey érzéseit, hogy a sértett harag idővel kiábrándítsa olyan elvárásokból, melyek egyszerűen csak soha nem teljesülhettek volna.
A kicsiket sem használta volna pajzsnak Kyndeyrnért. Nem azért, mert ne lett volna fontos neki a fiú, hanem mert Saladinnal ellentétben neki számítanak a hollókölykök. Akkor is, ha épp most sértette vérig őket.
Sötét pillái megrebbennek, ahogy csapódik az ajtó, pár szívdobbanásig figyeli még a fiúk üres helyét, aztán már a megélénkült hangra néz vissza.
- Attól függ. - Pillantása elsimít a csókolt ajkakon, a kipirult arcon, a felemás szemek vonzó fényén. Beszívja az alsóajkát, lenyalja róla a fiú ízét, míg ujjai eljátszadoznak a hátrafele kígyózó szőke tincsekkel. – Szándékodban áll kihozni belőlem az állatot? Csak mert elég jól értesz hozzá. – Nincs neheztelés a hangjában, szinte játékosan huzigálja meg hátul a szöszi haját.

18+
Elliot

Kényszerpályán halad az ifjúságuk, és még a legjóindulatúbb segítőik is a saját döntéseikre bízzák a boldogulás lehetőségét. Ugyan már, ha a saját döntései valaha is a boldogságot és boldogulást segítették volna elő, akkor nem tartanának itt, hogy egyáltalán felmerüljön a gondolat, mit is kellett volna mondania? Őszintén jól jönne Saladinna egy recept, amivel a saját ötleteit kigyomlálhatja a létezésből, mint többnyire eredendően rosszakat.
De nem csak ő hoz a saját boldogulásával ellentétes döntéseket. Talán Corey azt hitte, hogy jó ötlet csüngeni az idősebben, de a gyakorlat azt mutatja, hogy egyáltalán nem. Nincs benne sajnálat, ahogyan szemléli, és akkor sem, amikor eltakarja előle az egész világot az a kiforrott paraváncsók, ami túl sok a kirakatba, és túl kevés az ágyba.
Csak azért nem nyúl érte, mert a meglepettségtől félrever a szíve a húsos mellkasában, a szája azonban határozottan élvezi a helyzetét. Kakukkfiként borzolódik a csókban, hiszen Elliot korábban nem adta semmi jelét, hogy bármilyen szinten is vonzónak találná őt (ugyan már, majdnem mindenki vonzónak találja, noha nem kifejezetten jóképűnek), tehát valaki másra gondol talán, miközben őt csókolja. Milyen kár, forrón elolvadnak az ajkak, a fogaival kap utánuk, hogy körvonalai megmaradjanak, az arca éppen beleillik a simításba, a haja puha, tiszta, hátrafésült rendezettségükön alig érezni meg a hajfixáló varázslatok enyhe merevségét, amik mindig biztosítják a rendezett külsőt, a halántékán és a tarkóján szaporán lüktetni kezdenek a vékony bőr alatt összegyűlt erek, de egyáltalán nem az ingerültségének vagy a dühének dobolásától hangos most ez a dobogás. Felpirul fakó bőre, és ez valahogy még kevésbé teszi szemérmessé a megjelenését, mint az általános sápadtsága, vagy amikor az indulattól illetve szesztől vörösödik, hiába, a szőkék nagy hátránya a hiperaktív bőr, minden egyes inger és érzés keresztültolja rajta a maga vérlöketét.
Elliotnak számít, Saladin pedig számító, csak ragok kérdése, hogyan lennének egyesekből áldozatok, akár megérdemlik ezt, akár nem, a lelke továbblépne, egy percig sem rágódna tovább rajtuk, mint ameddig feltétlenül szükséges. Sokkal rosszabb a vadállathollómadárnál, de még mindig sokkal jobbnak tartja magát mindenki másnál, aki szerint van okuk ünnepelni, még ha ebben a töredékpillanatban neki sincs annyira kedve gyászolni. Végigsimít a száját a pillantás nyomán, összehunyorítja a szemét, a széken Elliot felé fordul, ahogy egymás mellett ülne, a sötét talár ugrásra készen feszül a vállán, a fejét nekibiccenti a játszadozó kéznek.
- Mitől függ? Ha csak ettől függ, hajlandó vagyok bevetni ezt a szuperképességemet, amiről nem is tudtam, akár most is. Ha van benned bármilyen állat... lássuk - hajol hozzá közel, egészen rá, a tiltott gyümölcs mindennél többet ér, bármennyire is tudja, itt és most úgysem lehet ebből több és más, mint egy kis pajkos játszadozás a vidám rúnák szeme láttára. Végignyalint a sápadt holló fakó ajkát, a fogainak nyomát mintha keresné a lágy mozdulat, fényes szemei ilyen közelségből is makacsul ragaszkodnak a tiszta képhez, visszatükrözi a kettőskék szembogár a másik arcát, szemét és a szemeiben ülő feldúlt lelkét.

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin18.png)

Mindenkinek megvan a saját élete. Az önmagában egy olyan szentség, melyet joga van irányítani, melyben lehetősége van döntéseket hozni és igény szerint el is baszni azt. Nikolaitól távol áll, hogy beleszóljon igazán mások életébe, mert… mi végre gondolná, hogy ő maga többet tud náluk arról, amit ők maguk élnek meg? Miért is hinné, hogy nem csomózná tovább az amúgy is bonyolult szálakat, hogy ne rontana még inkább a kész helyzeteken, s még alakulófélben lévő sorsokon, döntéseken? Saladinnak talán a jelen állapot nem okoz boldogságot, tudottan kínlódik és halottnak érzi magát és mégis… mindig van lejjebb. A recept, ami Nikolainak adott esetben gyógyírként hat, a kígyófiú számára még lehet halálos méreg, s valahol… az is egy megoldás.
Elliot gyakorlatilag soha nem adta jelét, hogy bárkit is vonzónak találna a környezetében, bár tény, ami tény, a maga szélsőséges hangulatingadozásai közepette mintha megvallotta volna a fantáziálást Saladin és Kyn párosáról, hm?
Nem gondol másra. Az első csók élménye – ha haragos felindulásból is születik –, messze nem olyasmi, ami engedélyezné azt a megszokott rutint, mely mellett akár csak esélye lehetne nem arra koncentrálni, aki az érzést adja, akinek a szája mozdul a száján, a bőre siklik az érintése alatt, akinek a szájából lélegez. Nehezére esik elengedni, mintha éppen csak félbe kellene hagynia egy megkezdett gondolatot, vagy felébresztenék egy ritka kellemes álom közepén, amit pedig már olyan átkozottul megérdemelt a rengeteg nyomasztó rémálmokkal tűzdelt, nyugtalan, verítékes éjszaka után… nem távolodik tőle messzire. Alig egy gondolatnyit emelkedik meg csupán, hogy hollószárnyú árnyéka még magának követelje a másik testét, de a fiúkat is lássa az ajtónál.
Aligha hiszi úgy Corey jelen pillanatban, hogy valóban számít Elliotnak és nem Saladin számításának esett egyszerűen csak áldozatul. Kifogások… de valójában egyszerűen csak nincs keresnivalója egy 13 éves kis csimasznak az idősebb szőke aktuális pozíciójában és legfőképpen nem Elliot kezei alatt.
Vajon erre vágyott? Vagy még ártatlan gondolatai voltak, ahogy a kígyó megsziszegte korábban, s csak idővel fajult volna el addig, hogy elhagyatott tantermekben kívánjon belőle sokkal többet? Nem kíváncsi rá. Nem mintha nem ismerték volna eddig is, vagy tudták volna, mennyire nem veszi őket potenciális párkapcsolati-számba. Mégis mikor adott erre bármiféle jelzést? Nem…
Figyelme nagyon élessé válik, ahogy ismét magára marad a szőkével, szinte mikroszkóp alatt tanulmányozza az apró reakciókat, árulkodó rezdüléseket, végigkalandozza centiről-centire a másik vonásait, mintha csak feltétlenül rögzítenie kellene magában, hogy igen. Saladin itt van, az előbb lekapta a kölykei szeme láttára és még nem nyomták orrba érte… miért nem nyomták orrba érte? Nem mintha számított volna előre bármire is, mert leginkább csak nem gondolkodott, mielőtt cselekedett, a fiú mégis olyan könnyen simul a tenyerébe, annyi benne az engedékenység… miért?
Valahogy a semmiben koppan a kérdés, ahogy a másik közelebb mozdul hozzá, hüvelykje puhán cirógatja meg a halánték érzékeny bőrét. Alig-mosoly rándul a száján a megkérdőjelezésre. Vajon mindig hergelni fogja? És vajon ő tényleg akarja, hogy hergelje egyáltalán?
Ha fel is bukkan a kérdés, semmivé válik egyetlen apró kis nyalástól, mélyre szakad benne a lélegzet és egyszeriben érezhető, hogy megfeszül a bőre alatt végigfutó ingertől. Élesen villan az azúrkék szempár, ujjai megszorulnak a tarkón kanyargó tincsek között, hirtelen reakcióval feszíti hátra a másik fejét, hogy ne érhesse el a száját. Mintha mondani akarna valamit, de félúton jelentőségét veszti az információ, szabad keze a fiú szájára simít, mutatóujja végigcirógatja az alsóajak buja ívét.
- Veszettül puha szád van. – Rekedt, mély hangja szinte rádorombol már a fiú ajkaira, az alsót nyalintja meg és arra is harap rá, bár nem csókol újra. Szája levándorol a kígyó állán, beleharap a nyakába, rászívja a nyomát a bőrre, aztán egyetlen hosszú, nedves mozdulattal nyal végig a torok megfeszített vonalán, egészen a fiú álláig.
Feláll a székből és Saladint is felkényszeríti a sajátjából, ereszti a szőke fürtöket, amíg csípőre markol és egyetlen határozott mozdulattal felülteti a mögöttük kushadó pad lapjára. Belelép a mozdulatba, csípője befurakszik combok közé, szorosan hozzásimul a másik alakjához, míg végre újra megcsókolja.
Nos… egészen biztos, hogy ez a csók, ez a póz és a hollóhajú testében feszülő indulat messze túlmutat a „pajkos játszadozás” fogalmán.

18+
Elliot

A szőke felhatalmazná rá Nikolait. Nem kell neki döntenie arról, hogy felnőttként és bölcsen határozva engedi a maga medrében csörgedezni az eseményeket, Saladin elbukva a saját életének megszervezésével kérés, kérdést nélkül tukmálná rá a cselekvést, és nem azért, mert nem akar felelősséget vállalni a saját rossz döntései miatt. Egyszerűen azért, hogy legyen bármiféle döntés és elhatározás az életében. De Nikolai bölcs tartózkodása elhatárolja a menekülőútvonaltól, így halottan vegetál, amit nem ért meg az apja, nem ért meg a bátyja, Magnolia néni se érti igazán, de nem vetnek gátat az önsajnálat labirintusában bolyongónak, mert ezt a probléma mindannyiukon túlmutat.
Mégis élnek, ahogyan Elliot mondta. Vagyis, léteznek. Itt vannak, jelen vannak, leckét írnak, és azon merengenek, ki kit talál vonzónak, és főleg miért, s mert vita merült fel közöttük a témában, hát paprikás hangulatban, indulatosan sziszegve és károgva nagyon is elevenen veszekszenek. Mintha ugyan volna tétje, volna jövője megleckéztetni a kicsit, aki hamis reményeket dédelgetett magában, mert abban a korban van, amikor még az embereknek szokása hamis reményeket kergetni, aminek nem sok köze van a valósághoz.
Ez a csók viszont nagyon is valóságos. A szenvedély melege végigsistereg azokon az érzékeken, amiket rég használt erre a célra, kimelegszik tőle a talár alatt, szétzilálódik benne a keserűség gondolatfala, mert a szája, a nyelve, a bőre bizsergő örömmel ünnepel, köszöni az adományt és az életet, az árnyék, ami rávetül nem fényes, hanem buja sötét víziót teremt, folyékony természetű, megfürdeti és szentségtelen módon újrakereszteli meghamvadtnak érzett létezését.
Alulról felfelé tűzött pillantással figyeli a kutató figyelést, szőke pillái árnyékot vetnek kifényesedett szembogarára. Meg kellene kérdeznie, hogy miért ez volt a demonstráció legegyszerűbb eszköze, de... ő maga sem csinálta volna másként. Éppen ezért tűnik az egész szokatlanul illetlennek és szabálytörőnek, durvának és keménynek, mert egy mardekárosra vall, nem pedig a mindig visszafogott hollósra, akinek ugyan indulatkezelési gondjai vannak, de hé, mindannyiuknál régebben dolgozik azon, hogy megoldja ezeket. És amúgy sem aljaskodik az övéivel. Nem illik hozzá ez a hatalom, és mégis, Saladin a saját engedékenységét vizsgálva semmit sem talál a hollóshoz illőbbnek, mint az energiát, amivel megragadta, még mindig sajdul bele az állkapcsa, lustán, lassan megmozgatja, miközben előrehajol, mélyen bele a jól megérdemelt simogatásba.
- Sssszz - szisszen a tarkó ragadott kígyó méltatlanodva, kipirult szája nyitva marad, ahogy a feje hátrafeszül, az alsó ajka halványrózsaszínre feltelik, meleg és puha lüktetésse mozdul az ujjon, a nyelve hegyesen érinti.
- ... csak a szám a puha - biztosítja egészen elhalón, halkan, a minap még oly mélyre térdelt hangjának megrontó zengése egészen fellazul, sötét lepedőpuhaságba takart ölkeménységgel hitegető tónusa tiszta, mint egy acélbilincs, tiszta lánc, elégedett morranással hunyja le a szemét a harapásra, a nyakában moccan az ádámcsutka, megfeszülnek az inak, a sóhaja mély és kívánó, nagyon is illetlenül a korábbi helyzethez képest, és főleg ahhoz képest, hogy valahol most egy kis összetört kölyök dühöng éppen, miközben a kígyót nyalogatják és simogatják érdemei szerint.
A széket megzörrentve emelkedik, készséggel felcsúszik a padra, mintha oda készült volna, a talár zavaró szárnyát egyetlen jól begyakorolt mozdulattal igazítja feljebb, s mintha mi sem lenne természetesebb, a térdeivel szorosan közelebb húzza a kíváncsi csípőt, egészen olyan közel, hogy a szavainak érdemi bizonyosságot szerezzen a puhaságról. Elegáns mozdulattal cirógat fel a hollófiú széles hátán, a gerince vonalán erőteljesen felsimít, hogy a talár alatt is érezze a bőr a tetszését éppen úgy, ahogyan majd azt érzi, ahogy az ujjai a tarkóra fogva közel tartják Elliotot, hogy a csók mindkét oldalról éppen olyan hévvel forrjon össze, ahogyan annak, a testi érzékelése szerint már nagyon régen ideje lett volna. A vágyakozás, amit a másikból érez kiöli a kételkedőként elinduló gondolatcsírák fertőjét belőle, nem firtatja, hogy miért, hogyan, meg úgy egyáltalán mi van, magához szorító kéjjes szenvedéssel csókolja Elliotot, megmutatva neki, hogy amiről fantáziált korábban mennyire intenzív élmény lesz akkor, ha a szájára marja azt a csókot, amit elszerez magának és kikövetel magának Saladintól, és amivel nem is tudta eleddig, hogy tartozott neki.

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin18.png)

Aligha vállalná Nikolai magára annak terhét, hogy a fiú csak vegetál, elvégre érzései szerint igencsak készségesen megadta neki a lehetőséget, hogy rendbe hozhassa az érzelmi világát annyira, hogy tegyen. Megkapta a kért okklumenciai oktatást, megkapta a titoktartást és megkapta a tanácsait. Minek is Nikolainak család, amikor ennyi problémás kölyke van hirtelen?
Ha egy héttel, netán csak néhány nappal ezelőtt azt mondja neki valaki, hogy komolyan ilyen dolgokon fog vitatkozni Saladinnal, valószínűleg, nos... ha nem is körberöhögi az illetőt, de egy legyintéses hülyének nézéssel cserbenhagyásos távozást hajtott volna végre. A jövendőmondás sosem tartozott az erősségei közé, a jóslástant nagy ívbe kerüli és még a számok fene nagy misztikuma sem suttogott hasonló dolgokról, így... legalább annyira meglepődik az események ilyetén alakulásán, mint a szőkeség, pusztán elnyomja valahol a felesleges reakciókat valami más, valami sokkal közelibb, élettel telibb, fontosabb alá, mert azon semmi keresnivalója a döbbenetnek, a megfontolásnak, vagy bárminek, ami egy pillanatra is kizökkenthetné.
A holtak hozzá tartoznak. Erre tette fel az életét, már gyerekkorában megérintette a halál, Saladin pedig megvallotta már, hogy halottnak hiszi magát, hát miért is meglepő mindaz, ami történik? A szőke még saját bevallása szerint is az övé kell legyen, ha belül olyan nagyon halott, mit számít egyáltalán, hogy az ismerős bár, de csak leendő nekromágus szedi ízekre. Egészen biztos, hogy ez így nem tankönyvszerű, de aligha emelhet panaszt bárki is emiatt, amíg nem tér be a használaton kívülre helyezett, poros kis rúnaterembe.
Elliot nem így csinálta volna. Bármely más esetben az okosabbnak vélt megoldással él, megpróbál a lelkére, az intelligenciájára hatni a harmadévesnek, elmagyarázta volna mennyire lehetetlen, amit akar és hogy nem tudja neki megadni mindezt, mert az érzései iránta teljességgel mentesek az ilyen mélységektől...
Csinálhatta volna így is. Az észre hatva, megkockáztatva, hogy a szív még inkább pórázára kerül a szavaknak éppen úgy, ahogy a szőke megjósolta. Valahol ezen a ponton jött el a pillanat, amikor úgy érezte, tökéletesen és teljes mértékig elege van a témából. Dühös, amiért meg kellett tennie és ezért egyaránt dühös Coreyra és Saladinra is, ám míg az előbbi lelkivilága alól kihúzta a biztosnak hitt talajt, az utóbbi az ő világát borítja fel. A csók egyfajta... eszközként indult. Büntetésként a kisebbik szöszinek és elvéve az idősebbiktől, mert ő sziszegte tele a fejét és mégis... mi végre alakul át ilyen gyorsan valami mássá, valami többé, ahonnan már nem érzi, hogy olyan könnyedén ránthatná vissza feszülő pórázon az indulatot, az ingert, az akaratos, lüktető, elváró gondolatokat, melyekből pillanatok alatt tettek lesznek, szorítás, méltatlankodás és éles elégedettséggel rebbenő mosoly a fakó hollóajkakon.
Halkan morran a nyalásra, milyen apró kis reakció és mégis milyen hirtelen tudja ezerfelé szétküldeni egyetlen testben az ingert, mintha áramütés érte volna, s azok közül is az élvezetes fajtából való... vagy csak nagyon mazochista?
- Mh. Valóban? - Mintha nevetne a hangja, bár az az egyetlen szó végigkarcol a nyak fakó ívén, síkosan nyalint fel fül alá, beleharap az érzékeny cimpába. Egészen odavan a hangjáért. Bemászik a ruhák alá, végigszánt a bőrén, belemarkol a gyomrába, az ölébe és nem. Egyetlen átkozott pillanatig sem jut már eszébe, hogy más szőkék lelkivilágáért kéne aggódnia.
Egyáltalán nem biztos benne, hogy nem képzelődik. Hogy nem egyszerűen csak tesztelte magán azt az átkozott főzetet és most valamilyen csoda folytán nagyon is realisztikus kivitelezésű, kellemes - bár nézetei szerint nem épp pihentetőnek tervezett - álmokat ültet az asztal tetejére.
A Szellemszállás óta biztos benne, hogy a fiú tökéletesen illik az ölébe, s a csípője most is éppen úgy simul be a combok közé, mintha ugyan helye és joga lehetne hozzá. Pedig aligha van, nem igaz? Ez egy másik barátjuk kiváltsága volt, elhullott, de nem feledett, feláldozott, de nem ünnepelt. Milyen alapon formál jogot arra, ami az övé? És hogyan is gondolhatna bele ebbe, ha a fiú combjai bilincsként szorulnak meg rajta, ő pedig szemet huny egy hosszú, elhördülő pillanatra, amíg öl az ölnek simul. Belenyög a fiú szájába, csípője keményen és módszeresen szögezi le a másikét az asztalhoz, s ahogy mindkettőjük súlya ránehezedik, ő pedig mozdul a pózban, az ülőalkalmatlanság panaszosan nyekken egyet.
Tartozik neki. Ezerszeresen is tartozik neki ezzel, bár ha kérdeznék, sem tudná megindokolni a miértet, a szükség mégis sokkal nyilvánvalóbb benne, mint bármilyen válasz. A csókját egészen biztosan nem az okklumencia elvei szerint edzették, sokkal inkább van rá a simítás hatással; forró, mohó, szenvedélyes, fullasztó és ösztönszerű. Még nem őriz magában rossz beidegződéseket, túljátszott rutinszerűséget, évek gyakorlott megszokását, a pillanat hevét képviseli inkább, a meggondolatlanságot és...
Először alig észrevehető volt, de mostanra viszonylag egyértelmű, hogy odakint a folyosón egyre nagyobb zsivaj hömpölyög előrefelé. Ha az ajtajuk előtt nem is haladnak el, mert az félreesőnek minősül, viszonylag közel vannak a könyvtár és hálókörlet közt kígyózó útvonalnak, a hang pedig tisztán terjed. Valaki arra panaszkodik, hogy az az idióta még mindig nem csukta be az átkozott ablakot és már nem lehet látni semmit. Néhány sikkantás, sok-sok lumos, aztán valaki talál elég intelligenciát, hogy valamiféle maradandó fényt is varázsoljon.
- Az istenit... - Elliot alig sziszegve, csendesen hallgatja a zsivajt, bár a feszült pózból ítélve inkább azon gondolkodik, megéri-e az ösztöneire hallgatnia a józan paraszti ész helyett. Elszakad a fiú szájától, bár csak leheletnyire, hunyt szemekkel támasztja meg a homlokát a homlokán és ereszti a talár meggyötört gallérját. Néhány perc és valószínűleg már nem jelentett volna gondot neki a ruhakérdés. Mégis mi a faszt csinálnak?!
Mély levegőt vesz, megnyalja a száját, élénk kékárnyalatokban fürdő pillantása úgy villan, mint egy-egy túl sokáig izzított, felforrósodott lámpás.
- Azt hiszem sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre. Úgy semmire. - Aham. Mert álló farokkal már esélyesen tanulni sem fog nagyon. Nagyon, nagyon nem gondolta át előre ezt a kérdéskört.

18+
Elliot

Nikolaitól szép szerelmetesen minden kölykök a vegetáláshoz való túlviláginak hitt erőt kérték, pedig uralni az érzéseket és gondolatokat már jócskán túlmutat az egyszerű vegetáláson, minőségi életre való vágyat jelent. Ám nem nagy újdonság, hogy Saladin könnyen érti és magyarázza félre magát, nem tud tisztába jönni a saját érzéseivel és gondolataival sem, tótágast álló világát túlcsordult hadi események, belső változások egyként összezavarják, na és a saját makacssága, amivel képtelen hagyni, hogy fiatal lelke, ami még arra termett, hogy gyorsan begyógyítsa akár a mély sebeket is, továbblendülni nem hagyhatja. Nem, az elhatározása szilárd és ostoba, nem szerethet, mert elvették tőle azt, akit a leginkább szeretett, és mégis, megannyi józanabb pokolhangocska, kisdémon a lélekben azt mondja, hogy ebbe az egészbe nem kell belehalni. Mintha csak a külvilág hazug életörömére reagálna odabent egy gyógyuló csonk, ami számba veszi, hogy mit kapott a szerelemből, és mennyi mindent vél elveszíteni...
Nem akarja hallani a hangot. Elliot közelségével mégis felerősödik, egy pontig egyre csak hangosabb és hangosabb volt, a fülébe ordították az igazukat, és ő sírni akart volna, és most hirtelen hallgatnak. Most, hogy az ajka összesimultak, egymásnak beszélnek a bőrök, egymáson surrognak a talárok. Csend lesz, mint egy temetőben, ám nem olyan kriptai és terméketlen ez a csend, mert felhevült lélegzetük megtölti nedves szusszanással. Elliotnak nem kell magyarázkodnia, Saladin nem kérdez rá a nyilvánvalókra, ez mindkettőjüknek nagy könnyebbség.
- Valóban - és ezt be is tudja, és be is akarja bizonyítani, megolvadó hangja szinkronizál a nyalintással, a morranása mély, önuralmát nem tudó kölyök morranása, hiába a "tapasztalatai", még a testének sem ura igazán, az inger intenzív, megszokhatatlanul kellemes és meglepetésszerű. Még mindig ott lüktet a vérében a meglepetés, a kis harapástól csúcsra jár a szívverése, mély levegőt kell vennie, a fiú nyakába zihálnia, hogy mennyire élvezi tanulatlan játszadozását, s noha nem ismeri a teste a testét, nyitott ingerküszöbök sóvárogják az érintéseit, a csókját és a közelségét. Összezárnak a combok, a karok, felkiáltás lüktet az ölén, a tulajdonjogok pedig elmaszatolódnak a csók nyálán, ami a hévtől elkenődik a puha szájon, az alig pelyhedző állon, a nyögések kupolája alatt. Megszorulnak az ujjai a fekete tincseken, de csak azért húzza a hollóhaját, hogy minél közelebb tudja magához, nekivaduló kívánsága kidörömböl a mellkasából, fülsértőnek érződi az, ahogyan levegő után kapkod, amikor összerezzen egy élesebb külső zajra.
- Jah... - sziszegi bosszúsan ugyanolyan tónusban, szinte rajtakapott ijedtséggel és dühvel, határozottan mérgesen bámul el az ajtó felé, miközben még képtelen arra, hogy meggörbült ujjait leszakítsa a hajából, gyengéden elsimítva a fekete tincsek sötét bársonyán, homlokán a homlokának lüktet az ér. Lehúzza lassan a kezét, végigsimít a fiú arcán, a térdei úgy engedik el maguk közül, mintha fájna a mozdulat, kihúzni magát a padon, ölbe kényelmesedett kujonc pózának valami tartást adni.
- Áh... vedd úgy, hogy megmentettek téged valamitől... amit bánnál - mosolyodik el egy kicsit szomorkásan. - Ez a pillanat heve volt - a pillanat igen kívánós, még mindig forró heve, a kinti moraj nem csillapítja a vágyát, sőt, a rajtakaphatóság titokzatos tiltottsága perverz kiváltságok nyelvén suttog a fülébe, kifejezetten tovább tüzeli ez a zaj, a tudat, hogy nincsenek egyedül, bár józanítón hat rá ugyanakkor. Felpillant a kékekbe, lehunyorítja szalamandranyalta szemét, mintha fáradt lenne a nézéstől.
- Nem vagyok egy kiköpött Sergei, hm? - csúszik közelebb, hogy leérjen a lába a padról, a keze Elliot vállára csúszik az arcáról. - Bocs, hogy felmérgesítettelek Coreyjal, többet nem emlegetem. - a visszakozása suta. Nem akarja, hogy túl sokat jelentsen ez a csók, ám minden porcikája túlzásba esetten remeg odabent, hát csak a szavaival húzhat vékony kígyóbőrt magára.

(http://i1134.photobucket.com/albums/m613/maylicemortem/Reagfejlecek/saladin18.png)

Vannak dolgok, amiket nem lehet a végtelenségig félremagyarázni, nem élhet örökké a belemagyarázás, a dacolás, az illúzió, mert az törékeny, gazdája pedig esendő. Nikolai megmondta, hogy amit Elliot csinál, nem okklumencia, túlmutat rajta és kifacsarja azt. A sorok között éppen ezt a figyelmeztetést hagyta meg az ifjú szőkének, aki előbb, vagy utóbb kénytelen lesz kimászni a maga kígyóverméből, eresztve a bomló holtat, vagy végül az érzelmeivel együtt temeti el magát. S akkor valóban halott lesz.
Hollószárnyakon érkeznek a démonok. Akinek palástjában járnak unos-untalan, az nem magyarázkodik, de sokkal inkább csak nem gondol bele maga sem. Miért? Elvégre ez a védjegye, a szinonimája, a gondolkodás, megfontolni mi logikus és mi nem az, majd az előbbire cselekedni. Amit most csinál, megfontolatlan, hirtelen, felelőtlen és... le sem tagadhatná, mennyire élvezi. Ott domborodik az ölében, ott feszül a mozdulataiban, beleharap a csókjába, ráforr a nyelvére és odanyalja a fiatal hím kívánatos, fakó bőrére is anélkül, hogy a saját démonai miértjét hallgatná, vagy lenne hajlandó meghallani egyáltalán. Addig nem, amíg nem a csókolt maga kérdezi, s ő miért is tenné? Éppúgy elfullad a pillanatban, mint a holló.
Bizonyítsa. Megköveteli a ráhajló test azt a bizonyosságot, hogy itt és most egy vágynyelvet beszélnek, nincs félrehallás, hamisság, nincs mit elnyomni az irányított gondolatok páncélja alatt... őszintének érződik. Az ingerek a másik bőrén cikázva, a morranás, a ziháló lélegzet, a vér lüktetése a nyelve alatt, a hozzá feszülő kívánság nagyon is egyértelmű feszülése a sajátján. Végigsimít a fiú combján, ujjai belemarnak a nadrág anyagába, mintha azt tesztelné valóban olyan nedves és olajos-e, mint aminek hat és most nem bánná azt sem. Illene hozzá.
Felszisszen a szorításra, alig szívdobbanásnyi elfulladás a csókban, mielőtt éppen ott folytatná, ahol abbahagyta, egészen hátrakényszeríti a másikat a lehetetlen, egyenetlen felületen, szinte vízszintbe nyomja, míg fél kézzel átöleli, ujjai hátulról ellentétes oldalon marnak vállba...
A zajra úgy rebben, mintha kábulatból ébredne és egyáltalán nem teszi könnyedén. Egészen új érzésektől fodrozódó lélektükrein mélysötét köd a kielégítetlen vágy terhe. Erősen megkérdőjelezhető, hogy tudja-e hol van, de a mit és kivel egyáltalán nem kérdés tárgya. Ziháló lélegzetét visszanyeli egy pillanatra, engedi felemelkedni társát, bár egyáltalán nem akaródzik hátrébb lépnie az ölelésből. Álla oldalra moccan a simításnak, a szája érinti a fiú tenyerének oldalát, lustán csókol rajta hunyt szemekkel, bosszankodása még megejtően gondtalannak hat. Aztán sötét szemöldökei összébb rándulnak, gondterhelt ránc mászik a homlokára.
- "Megmentettek" - Visszahangozza hitetlenül, a kékek szinte már zavarodottnak tűnnek, ahogy felpillant. - Olyannak tűnök, aki enged a "pillanat hevének", ha nem... - Hirtelen válik élesebbé a figyelme, ahogy belényilall a felismerés. - Te bánnád...? - Alig kérdés, inkább amolyan felismerésbe mászott kijelentés, hangosan kimondott gondolat. Hát persze... mi a francot gondolt egyáltalán? Elvégre a fiú most vesztette el élete szerelmét, mi a büdös francot gondolt... nem gondolkodott. Nagyon egyszerű a válasz.
- Mi a franc... - Annyira megütközik a bolgár említésén, hogy hirtelen hátrébb lép Saladintól, a lábszára beleütközik a székbe. Szépen simul vissza a másikra a kígyóbőr. Éppen úgy, ahogy a kékekre a hirtelen felvillanó feszültség elé csúszik a páncél, acélos szürkeárnyalatúvá hűtve a szívdobbanással korábban még forrón izzó pillantást.
- Tudod. Egy jól irányzott pofont még megértettem volna. Úgy a keringőre felhívás előtt. Ezt, amit most csinálsz? - Szája feszülten megvonaglik, lassan csóválja meg a fejét. Kilép a padból, a tartása kissé karót nyelt, a haja zilált, a tekintete... valahol rosszabb, mint Corey elárultsága. Ez valami más. Olyan... megnevezhetetlen.
- Hagyd itt a könyveket, ha végeztél. Majd visszajövök értük. - A hangja üres, zárkózott. Hacsak nem küldenek utána egy jólirányzott sóbálványt, magára hagyja a fiút. Nem akarja megbeszélni ezt a dolgot itt és most, ebben az állapotban. Nem biztos, hogy van még egyáltalán mit megbeszélni rajta.

18+
Elliot

Valóban halottnak lenni. Ha maga van semmire sem vágyik jobban, ha körülveszi az élet bujasága elbizonytalanodik, és egy ilyen pillanatban egészen meginog. Miért halna meg, ha lehet még jövő, ha a pillanatok üveggolyói között akad még szép, akad még ép, akad még olyan, aminek gyöngyházfényébe képeket vetít a létezés, és olyan is, aminek csorbasága fénytörő szépséggel adományozza meg? Mert muszáj? Mert meg kell halni? Mert úgy döntött, hogy nincs élet tovább? Sekély merítésű már minden gondolat, mert a létezése is oly bizonytalan, hogy arra megfogható, mély ütemű szavak nincsenek. Pontosan tudja, mennyire más az ő viselkedése, mint Ellioté, hogy a fiú körvonalazott, mély problémája, ami mégis félig ismeretlenségbe takarózik előle mert meg nem értheti más lényegű anyaggá teszi a hollóst. Kölcsönhatásban vannak, ijesztő, mérgező, lenyűgöző és pompás, esszenciális elkeveredésük megszédíti a szeszfőző fejét. Egyszerre gyönyörködteti és megrettenti. Könnyű csak a testével jól válaszolni a létezés feltett kérdéseire.
Bizonyít neki és magának, szótalanul, de nem hangtalanul, megannyi ígérettel és csábítással, engedve és csodálva azt a birtokló madár-szellemiséget, amivel csúszómászó lényét mindinkább a helyére szorítja Elliot, és a saját együttműködését a kérdésben, hiába, a csókokban levág a csőr, a markoló kezek karvalyujjai elszorítják a gondolatait, ám végül mégis ki kell siklania közülük, mint a könnyű nadráganyagnak a fogásból, ami nem csak látszatra, de tapintásra is folyékony természetű, megfeszül a fogásra, körülhullámozza melegen az ujjakat, a különböző testek hőmérsékletétől forró anyag, előkelően simogat minden egyes érintése, távolodó kárpótlásként a szavak korbácsáért. Szavak! Pusztulna valamennyi.
- Hát... - belekezd és nem folytatja, félmás szemei elkalandoznak a kékeken, amik felnyílva egy egészen más világot mutatnak már, mint lehunyva a szemhéj fehérje, feketével szegett óvó menedéke. Elszorul a torka, a válaszok benn ragadnak, fanyar, szinte gúnyos mosoly feszül a szájára.
- Már megmondtam neked, hogy ne adj érzéseket nekem. Én nem bánnám, de te olyannak tűnsz - a felemások a hirtelen dühtől villámlanak meg, ez az energia segít keresztülkúszni a szavaknak a gombócon, ami belefeszül a hajlékony gégébe, az érzékeny torok szoros köntösébe. Majd ha bánná, akkor azt mondja, ó igen, teljesen biztos abban, hogy nem a saját megbánása miatt van okuk aggódni. Hogyan is bánthatná, miközben nem gondol a jövőre, nem gondol a múltra, a jelen pedig széthullik, mint egy rosszul megépített kártyavár. Mégsem akarta megbántani, de megtette, a düh felcsattant benne, és nem is tudja, hogy miért tűnt bölcsebbnek Sergei nevével elmarni Elliot jókedvét, mintha sose létezett volna. Talán mert haragszik rá miatta, hogy ezen a nyáron, éppen ezen alkotott magának fogalmat a szerelemről, ha mégoly fájdalmasat is. Nem kéne ítélkeznie felette, ám a tudatos döntés helyett megtörténik magától. Lecsúszik az asztalról, rajta tartja a szemét Ellioton, egy kicsit félrehajtja a fejét, és nem engedi, hogy a szomorúság a képére üljön, megfeszíti az arcizmait és tisztán tartja a szemét.
- Ne magyarázz belém érzelmeket, amiket nem érzek Elliot - ismétli meg lassan, hátha akkor a fiú nem lovagolja bele magát abba, hogy ő bánná. Bánná a fene. Azt bánja, hogy nem tudott hallgatni, és hogy nem tud mit mondani ennek az elárult szemben. Amikor nem kéne, akkor beszél, amikor kéne, akkor hallgat, sűrű, szőke haját hátrasimítja, míg Elliot hátát nézi. Lassan összeszedi a cuccait, a vállára veszi a táskáját. Egy letépett pergamentszeleten hagy üzenetet:
"Karácsony után mindenképpen beköszönök."

Köszönöm a játékot!

A HELYSZÍN SZABAD

Roxfort RPG

Múlt => Déli szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 02. 27. - 12:08:02