Roxfort RPG

A Trófeaterem közelében azóta nem jártam, mióta a kis éjszakai vadkalandunk lezajlott. Igazából most is csak a kényszer hozott erre, mert Frics épp az Északi szárnyban dekkol, a másik ezzel szemközti folyosószakaszon, ami a legrövidebb lenne a hugrabug klubhelységéhez. Nem vagyok félős de a múltkori után inkább elkerülöm a gondnokot. Igaz hogy Everdean másnap kiállt értem, és még Miss Salamander is a pártomat fogta meg Zambiniét, hogy igenis nem mi vandálkodtuk szét a serlegeket, ám ez csöppet sem volt kellő meggyőző erő a zsémbes vénembernek. Azóta ahányszor meglát megpróbál valamit az én számlámra írni, vagy ha épp nem tud akkor csak gonoszul méreget. Elég kellemetlen, hisz így is kapok elég hideget Belby miatt. Igaz igyekeztem élét venni a pletykáknak és elültetni párat jómagam is, de be kell látnom, gyengécske vagyok én ehhez. A legnagyobb gond, hogy Charisma az évek alatt szépen felépítette a hálózatát és a rendszerét. Ezt pedig megdönteni, nos talán lehetetlen. Pár nap vívódás után beláttam ezt, most már csak vállat vonok az egészen. Viszont az tény, hogy Clem pergamenje nálam maradt és a legutóbbi találkozásunk óta nem sikerült visszaadnom neki. Igaz eleinte nem is foglalkoztam vele. Parkinson találta meg a múltkor a Llg órán a könyvemben, mikor voltam oly peches és menet közben majdnem elhagytam. Tőle is kaptam a gyanakvó méregetést, de kimentettem magam azzal hogy Dalton a kezembe nyomta hogy juttassam vissza neki mert összekeverte a házainkat és véletlen Banks-t is mardekárosnak nézte. Pansy békára emlékeztető pislogások közepette végül csak elhitte az elég bénára sikeredett sztorim és végül vállat vonva ment a Viharmadarat csodálni. Jonathan a kaland óta egész szépen felépült én pedig már kellő közelségből megtapasztaltam a vele való interakciót, szóval nem kellett aktívan részt vennem az óra további részén.
Persze amint belépek a Trófeaterembe eszembe jut az éjszakai büntetőmunka, meg a parókás pörgencsek támadása. Pfúj de kis undorító lények azok! Tarkó vakarva indulok át a termen, aminek a másik végén a folyosón diákok zsibonganak. Éjszaka bezzeg ez is tök üres volt és csak Blaise malacszerű visongása visszhangzott a falakról. Most, így hogy óraközi szünet van többen is ácsorognak. Egyesek mintha csereberélnének valamit, de nem foglalkozom azzal, hogy mi az üzlet alapja. Az elsősök tuti csokibéka kártyákon veszekednek, de azok az ötödévesek inkább a Weasley-éktől vásárolt illegális és kevésbé illegális termékeken alkudoznak. Nyakam nyújtogatom, hogy a sok sárga jelvényes közt megtalálom-e a lányt, akit keresek, de nem. Legalábbis elsőre így nem szúrom ki. Morcosan lépek be a tömegbe és kezdek el utat törni magamnak. Még jó hogy már megvolt az utolsó órám is és nincs más csak egy esszé-beadandó. Igazából az is ráér jövő hétre.
- Bocsi, elnézést, oh kösz... -
Nyögöm ki, ahogy odébb taszajtom a diákok egy részét. Nincs nehéz dolgom, tekintve hogy a széles vállammal könnyen megy a dolog, de a megvető pillantások meg a haragvó tekintetek miatt mégiscsak dörmögöm a szavakat az orrom előtt.
Mire nagyjából elérek a folyosó felére meghallok egy jól ismert hangot. Nem fogom fel a szavak értelmét de nincs is szükség rá. Ez a frekvencia... ez... Belby. Na nem is kell több nekem sem. Sarkon fordulok és indulok vissza. Ha választanom kell ugyanis Frics és Charisma közt nem kétséges, hogy vállalom a világ összes büntetőmunkáját. Clementine meg megkapja a kijavított dolgozatát majd nyáron egy bagolypostával. Fogom én itt törni magam!
Már épp úgy érzem hogy talán megmenekülhetek, mikor a csengő megszólal. A diákok pedig persze pont nem az én irányomba indulnak el. Mert hát evidensen senkinek nem lesz a Trófeateremben órája. Szóval küzdhetek az árral szemben keményvonalasan, ami duplán lelassít. Karokat és táskákat kapok az oldalamba, páran meg még rá is taposnak a lábamra. Nem mintha ez különösebben fájna vagy érdekelne, sokkal inkább bosszantó. Az meg pláne, hogy gyök kettővel haladok így előre. Elég béna egy menekülési forma. Annyi reménysugaram van mindössze, hogy nem csak én járok így pórul, hanem a pletykafészek hugrabugos is a barátnőivel együtt. És sűrűn imádkozom Merlinhez hogy ne vegyen észre. Igaz, megígérte Valentin-napon hogy leszáll rólam, dehogy őszinte legyek, azt sem hiszem el amit kérdez nemhogy azt, amit mond!
Úgyhogy csak töröm az utat előre és remélem, hogy még idő előtt le tudok lépni. Ha más nem bebújok valami kárpit mögé. Vagy alkalmasint megteszi valamelyik lovagi páncél is.  

Nem tudom miféle ostoba késztetés, de ösztönösen hátra-hátra pislogok laposan. Egyrészt hogy Belby mozgását kövessem, hogy ha netalántán valami észvesztő csoda folytán elkanyarodna akkor beszüntessem a trappolásom, és hogy felmérjem a köztünk lévő távolságot. Na meg hogy feltűnjön, ha kiszúrna. Mondjuk ez tutira feltűnne, mert ismerve őt hangosan elüvöltené magát úgy, hogy  fél folyosó néma kussba csendesülne el. De mivel ez nem történik meg, kissé enged a bennem tomboló feszültség. Elég gáz hogy egy idegzsába vagyok ettől a csajtól, de hát... találkozott vele bárki testközelből? Jobb is ha nem!
Ellenben a remek manőverem miatt épp előre nem figyelek, pedig írd és mond eléggé kellene. Ugyanis minden levegő elszáll belőlem egy hangos szusszanásra, amikor valami belém ütközik. Na jó, most vagy én mentem neki az egyik vitrinnek (ami azért valószínűtlen, mert még el sem értem a trófeaterem boltíves bejáratát) vagy nekimentem valakinek úgy totál véletlen. És úgy tűnik az utóbbi nyer, mert ahogy visszafordítom a fejem a hátsó nyakatekert állásából az eredeti menetirányba egy barna hajzuhatag kezdi csiklandozni az orrom.
Nem sok választ el hogy menten ne tüsszentsem el magam, mindössze a hangszín segít legyűrni az ingert és uralkodni az ösztönön. Mert ez a hang tudom kihez tartozik.
- Hjaj, ne haragudj -
Kissé kibillenek egy fél pillanatra, az ütközés hatásától és mély levegővel töltöm meg szomjas tüdőmet, miközben elkapom a lány karját.
Clem.
Már épp szóra nyitnám a szám, hogy ó hé, helló, pont téged kereslek mikor is ő halál nyugodtan, mintha ez lenne a világ legeslegtermészetesebb dolga menne tovább. Na jó, lehet ő maga is érzi, hogy ez azért így gáz, mert van olyan kedves hogy visszaforduljon és a válla fölött közli be a tényeket.
- Ha Belbyt akarod kikerülni, én kivételesen követném magamat. -
Na persze nem kell ezt kétszer mondani. Örülök hogy a lány visszafordul előre, mert így nem látja a hirtelen újbóli lesápadásomat. Hisz már annyira megörültem Banks megjelenésének, hogy el is felejtettem a közelgő vészmadarat. Ó anyám! Remélem ennek a csajnak van valami használható terve, mert kezdünk kifogyni a lehetőségekből...
Szóval jobb ötlet híján naná hogy követem, és mikor már érzem közel a vég, ugyanis Belby nem is tudom milyen meglepő ügyességgel másfél méteren belülre érkezik hozzánk (ami az én radarom alapján az extra erős menekülj-onnan-te-szerencsétlen szint) egyetlen határozott lendülettel vonom be magam után Clemet a legelső lovagi páncél mögé. Ez az, amelyik a leginkább kiáll a többi közül, ideális teret nyújtva maga mellett és mögött kellő takarást biztosítva pluszba. Mondanám, hogy pont így terveztem el, de nem. Azért közel sem. Valószínű neki sem esett jól a rántás és én sem vagyok túl boldog, hogy a hátam a kemény kőfalnak csapódott. A levegő nyekkenve szalad ki belőlem. És az sem segít hogy a centripetális erő következtében Clementine-t is én fogom meg. Márhogy félig. Mondjuk jobban jár velem, mint a hideg téglával. De így is, hogy félig a mellkasomnak csapódott be biztosan megüthette magát. Aggódva pillantok rá, de elsőre nem látom jelét súlyosabb sérülésnek. Egyik kezem a karját fogja, a másikkal az arához érek és megemelem kissé a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Vagy pontosabban én az övébe. Onnan tudom csak kiolvasni igazán, hogy tényleg egyben van-e.
Közben pedig sűrűn fohászkodom, hogy megússzuk a kellemetlen találkát.
Persze tudom, hogy Banks most őrült haraggal kezd el tombolni itt nekem, vagy legalábbis a zöldes barna tekintete, mert már megint azt csináltam. Vagyis engedély nélkül kényszerítettem rá az akaratom. Tudom, tudom! Bahhhh!
A szemem forgatom a gondolatra és csak némán tátogok el egy 'bocsi'-t. Persze a rosszalló pillantást, amit kapok (mert tutira kapok. Mi mást is kaphatnék?), nem fogom tudni faarccal megállni, így egy komisz vigyort is eleresztek az engesztelés mellé. Naná hogy ez így baromira nem meggyőző. Sőt olybá hat, mintha élvezném a dolgot és mulatnék is rajta, pedig nem. Vagy csak részben. De a vigyorom csak marad a helyén és... Na tessék, kezdhet vele, amit akar. Tőlem akár el is mehet. Én tuti maradok inkább itt, mint kint a nyílt terepen. Igaz ez egy csapda, mert ha itt rám lel esély sincs menekülni semerre. De persze neki megadom a sanszt, ami abból áll, hogy elengedem a kezét, melyet még mindig fogok. Érezze a szabadságát úgy, ahogy akarja. Na meg ott ahol akarja. Én aztán nem tartom vissza. A szívem vad kalapálását betudom a bennem tomboló adrenalinhullámnak, amit Clem háztársa váltott ki. A másik kezem persze az arcán felejtem egy pillanattal tovább, mint talán illene vagy szükséges lenne. A puha bőrön finoman végighúzva engedem el végül azt is. Tekintetem eközben már nem a lányt fürkészi hanem kifelé kémlel, mert közben persze a folyosó kezd elcsendesedni. Lassan és fokozatosan. De ez közel sem jelenti azt, hogy mi magunk is megmenekültünk.

A csend lassan közeledik felénk és jól esően ölel végül körbe minket. Clem mintha kissé meglepődne, legalábbis a tekintetében inkább kérdések hada sorakozik, semmint a harag. Ezt betudom a néma bocsánatkérésemnek na meg a szemtelenül pimasz vigyoromnak. Meglehet hogy a legutolsó találkozásunk óta felszedett magára egy kis humort? Vagy csak szimplán már megszokta ezt tőlem. Mindegy, nem különösebben izgat a dolog. Kiélvezem a percet, hogy egyszer végre nem dühös rám. Vagy ha mégis, legalább nem mutatja. Valójában feltételezem, hogy totál berosált Belby miatt és be kell valljam osztom az érzést. Keményvonalasan. Ráadásul abba belegondolni, hogy ő éjszakánként nem tudja elkerülni a hálókörletbe, nos... hát ez elég kellemetlen ügy. Nem is irigyelem.
Ahogy kifelé bámulok csak suhanó talárszéleket látok, de szőke loboncot egyet sem. Ez némiképp reménnyel tölt el. Mindössze az zökkent ki a bámészkodásból, hogy Clem keze jelenik meg az orrom előtt. Már azt hiszem hirtelen, hogy fel akar pofozni, tulajdonképpen nem is tudom miért (mert eddig nem tette. Miért nem eddig tette? Ja persze Charisma...) , úgyhogy csak pislogok párat meglepetten és kissé hátrébb húzom a fejem. A lányra pillantok, aki viszont csak egy kérdőjelet ír a levegőbe. Rögtön széles vigyor kúszik az arcomra, meglepően hasonló, mint az előző volt. Közelebb hajolok hozzá és úgy suttogom.
- Azért megszólalhatsz. Vagy elvitte a cica a nyelved? -
Várom, hogy nyelvet öltsön rám. Legalábbis a húgom így tenne bosszantásképp, na meg ellenkezésképp. Tüntetőlegesen is ezzel jelezné, hogy bizony neki megvan. Igaz Clem nem a testvérem, de a reakciói számtalanszor épp őt juttatják eszembe. Talán a kevéske korkülönbség miatt... vagy mert hasonlóak ilyen téren.
Igazából nincs kedvem kilesni a páncél mögül. Mégis érzem, hogy a lányt zavarja a helyzet. Meglehet korábban simán kiélveztem volna ezt a percet, vagy kihasználtam volna a helyzet adta lehetőséget, ám az régi letűnt önmagam ostoba árnyképe. Szóval megerőszakolom a gyávaságom, és ujjamat a számhoz emelve intek a lánynak, hogy ne sikítson. Sőt, meg se mukkanjon. Kezem a derekára siklik, nem is egy hanem mind a kettő, s mivel kellően szűk a hely, lendületből fordulunk egy teljes félkört. Megállom, hogy nem pillantok le rá, és nem foglalkozom azzal, hogy a mellkasa az enyémnek nyomódik. Megállom hogy nem foglalkozom a benne rekedt levegőnek a súlyával, melynek halk reszketeg hangja hallatszik vagy a szívének félredobbanásával. Inkább fixírozom a lovagi páncél vállának díszes kidolgozottságát. Az ezüst fém keményen csillogó ragyogását. Igazából bármit, csak ne a lányt kelljen. S amint stabilan áll azon nyomban elengedem. Konkrétan azon nyomban hátat fordítok neki hogy véletlen se nézzek a zöldes barnás szempárba. Helyette lelkesen kidugom a fejem. Balra tekintve a folyosó tök üres. Huhh...
Jobbra tekintve a Trófeaterem kezdődik már a boltíves kapurész mögött, de hacsak valamelyik vitrin mögé nem bújt el a hugrabugos, akkor valóban megúsztuk. Kivárok egy fél percet, de semmi nesz. Na erre már azért én is felbátorodom. Legalább annyira hogy kilépjek a páncél mögül. Ejj, na szuper. Tényleg lelépett.
Szinte madarat lehetne vele fogatni. Elégedetten vágom csípőre a kezem és egy percre el is feledkezem Clementineról. Csak akkor eszmélek fel, mikor megfordulok és megpillantom. Ahogy engem bámul. Ó a fene... ja persze, a dolgozata!
Ösztönösen a táskámba nyúlok és kezdek el kotorászni benne.
- Bocsi, de... elment végre mindenki. Amúgy épp téged kerestelek. -
Közlöm elég hanyagul és elégedetten szusszantok, mikor ujjaim ráfonódnak a másik által elhagyott irományra.
- A múltkor... ezt elhagytad. - nyújtom felé a pergament, ami össze van csavarva. Egy mosoly kíséretében nyújtom felé, és csak akkor nézek rá, mikor elveszi. Igazából nem mondok semmi többet csak kivárok. Hogy kinyissa vagy feltűnjön neki hogy a felgöngyölt lapok belsejébe belerejtettem egy pár szál igazi boglárkát. Ne kérdezze senki miért. Talán mert gáznak érzem hogy részegen nem sikerült neki olyat varázsolnom, amilyet kiérdemelt volna. Meg végül is tekinthetjük ezt utóvalentin-napi meglepetésnek, esetleg egy bocsánatkérésnek, amiért részegen kellett összekaparnia, vagy amolyan köszönőajándéknak, hogy a történtek ellenére is képes szóba állni velem (vagy legalábbis lelkesen kérdőjeleket rajzolgatni a levegőbe. Végtére is ez is egyfajta kommunikációs forma, bár nem tudtam hogy a pantomim ennyire népszerű lett manapság. Na mindegy.) vagy... hát  aminek csak akarjuk...

Nos, valljuk be, Belby környezetében semmi nem életveszélyes, szóval ha innen nézzük Clem felvetése helyt is álló. Ámbár, azért jó cukkolni. Viszont az még jobb, mikor a terep tiszta és mi már nem a páncél mögötti szűk résben dekkolunk. Mert azért most mégis van köztünk egy méter távolság. Talán kevesebb. S mikor Clem azonosul a dolgozata elhagyásának tényével látom, hogy hirtelen nem is tud mit kezdeni vele. Igazából sejtettem hogy ez lesz. És erre leginkább a lány szavai adnak megerősítést.
- Köszönöm… mármint, a dolgozatot, nem emlékeztem rá, hogy elhagytam –
Hát azt sejtettem!
Visszanyelem az epés megjegyzést. Sem helye, sem ideje nincs itt és amúgy is nem javítana a közhangulaton. Mármint se az övén, az enyémen meg csak átmenetileg. Szóval okosabb vagyok, mintsem úgy amúgy és inkább a saját nyelvemre harapok. Persze csak átvitt értelemben. Mindössze egy aprót biccentek. Ezzel fogadva el igazából a háláját. És tényleg nem is várok többet. Tulajdonképpen itt lenne az a pont, hogy akkor feladat letudva és fordulnék sarkon, hogy elinduljak vissza a kígyófészekbe, ám megállít az, ahogy Clem a kezébe veszi a virágokat. Mert hát sikerült neki csak felfedeznie. Jó mondjuk jobban örültem volna, ha ez nem itt történik nyílt terepen, de végül is igazából mindegy, mert senki nincs rajtunk kívül. Még Hóborc sem rontja a levegőt a Trófeateremben, ami maga a csoda. Talán tényleg sikerült Fricsnek megnevelnie? Vagy csak szimplán elunta magát és elpályázott valami hangulatosabb koszos kastélyba dekkolni.
- A virágot is, de nem kellett volna. Végül is, már bocsánatot kértél, nem kell még mindig kiengesztelned –
A bizonytalan mosoly, mely megjelenik Clem arcán megmagyarázhatatlan örömet okoz. Egyszerre bájos és szexi vele. Ugyanakkor tudja, hogy tudom. Vagyis nagyjából tudom. Nagyjából a lényegi részre emlékszem abból a mámoros állapotból, amikor is sikerült beinvitálnia a pincéig. És valami megmagyarázhatatlan érzés hatására a tekintetem elmélyül, és testtartásom megváltozik. Hangom mélyebb lesz, kissé rekedtes és kissé akaratos de épphogy csak egy árnyalatnyit. Ami viszont veszélyes az a tekintetem. És lehet ez megrettenti, de nem érdekel. Mert az illata most is az orromban köszön vissza és kedvem lenne még többet kapni belőle. Csak kicsivel többet. Egészen parányival. Ösztönösen lépek felé közelebb. Eleinte nem túl tolakodóan, mikor kimondom a szavakat.
- Ezt nem is kiengesztelésnek szántam... -
Elakadok, mert nem tudom, hogy folytassam. Mégis minek szántam? Többnek. Jobbnak. Talán bizonyításnak, hogy jobb vagyok attól, aminek elkönyvel. Hogy adjon egy esélyt. Hogy ne ítéljen el elsőre (vagy éppen másodikra). És még egy lépést teszek felé, miközben kinyújtom felé a kezem. Nem akarom megint elkapni, mert tudom, hogy azt tolakodásnak fogja venni. Olyan ez a lány, mint egy riadt őz. Mintha néha a saját árnyékától is képes lenne megretteni. Talán ettől olyan varázslatos. Talán ezért vonzz engem is, noha be sem akarom vallani magamnak. Az esetlensége csábító. A húgomé is, ebben ugyanolyanok. De míg Blaire esetében a testvéri védelmező ösztönöm lép életbe, addig Clementinenál ... nos, nehezen tudom megfogalmazni. Persze itt is megvan ugyanez, ugyanakkor bosszant a kioktatása. És tetszik is. Kedvem lenne letörni ezt, de ugyanakkor felszítani is. Kicsit úgy érzem magam, mint egy hülye macska az egérrel. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy melyikünk kapta melyik szerepkört. S talán nem is érdekes, mert kezdem azt érezni, hogy a szerepek rendszeresen váltakoznak. Most például én érzem magam nyeregben, mert ahogy még közelebb lépek már nincs sok távolság köztünk. Sőt, kezd közelíteni vészesen ahhoz az állapothoz, ami közel öt perce sem volt. Elnézem az hosszú kecses ujjai közt a kis sárga virágot. Ez nem köszönet virág. Baromira nem. Az illatát puhán selymesen érzem meg a távolból újra és nem tudok uralkodni magamon, ami baromi nagy hiba, tudom, tudom.
- Ezt egyáltalán nem bocsánatkérésnek szántam. -
Nyögöm ki. Nehezen jönnek a szavak és súlyosak. Ahogy a hangszínem is. Tele van elfojtott vággyal és akarattal. Amit csakis miatta türtőztetek, ameddig csak tudok, de... egyszerűen nem megy már. És épp ezért, mivel már képtelen vagyok ellenállni, felé hajolok.  
És elkövetem azt a hibát (már megint újra), hogy a szemébe nézek egy percre. Egy kósza percre és itt elvéreztem. Önkéntelen hunyom le a szemem és próbálom újra megcsókolni, már ha hagyja.  

Mikor Clem ujjai a hűvös tenyerembe siklanak, tudom, innen nincs visszaút. Igazából valahol nagyon is szerettem volna, ha önként teszi, amit meg is tett. Valahol mélyen ez talán egy tudatalatti beleegyezés. Hogy mibe, azt jómagam sem tudom. De úgy hiszem kiderül. Idővel minden kiderül. Vagy így vagy úgy. És persze nem is kel több, leküzdöm a távolságot, ami kettőnk közt lebeg. Erre pedig baromi jó segítség (mint ha nem lenne elég bátorságom úgy amúgy is).hogy a lány a maga szelíd módján még húz is. Már elégedetten könyvelném helyzetem sikerét, ahogy sóvárogva várom, hogy megismétlődjön a pillanat, ami az alapítók folyosóján is megesett. Szinte érzem újra a számon az övéit, és a vérem csak a gondolatra meglódul. De... nagyot koppanok. A meleg puha ajkak helyett ugyanis, hideg kemény valaminek ütközöm. Nos ez biztosan nem a lány. Hacsak erényöve nincs, ami vasból készülne. És amúgy sem azon a szinten voltam hogy az kerüljön szembe velem.
A vasas íz vagy illat (hirtelen nem is tudom melyik) meglep és bambán pislogok ki a fejemből. A lovagi páncél persze túl közel van és csak egy homályos szürke elmosódott foltot érzékelek az egészből. No meg a perifériámban a mozgást, ami lefelé cikáz a lovag lábán.
Mia....?
Kezdeném, de nem jutok tovább a gondolatban, mert Clem kuncogására eszmélek. Érzéki. Más esetben tutira baromira díjaznám is. Csakhogy az nem most van. Érdekes hogy még mindig fogja a kezem és érzem a húzását, de egy percig nem látom, aztán lassan leesik hogy hát épp azért nem, mert közénk került a vaslovag. A kérdés csak az, hogy miért?
Az agyamban közel négyszáz forgatókönyv cikázik végig, de jobb híján passzolom a kérdéskört, hogy miért is tért ki a ...
- Gyere –
Hangja halk és érzéki. Vagy csak én képzelem bele? Meglehet. Viszont nem kell kétszer mondani, hogy kövessem. Megkerülve a közénk tornyosult akadályt hagyom, hogy szelíden vezessen kissé odébb, az ajtóig, ahol egy borz dekkol. Jéééé. mikor került ez oda?
Fogalmam sincs, de kezdem gyanítani, hogy mindezt én idéztem elő. Tehát az a futkározó valami csak nem Mrs. Norris volt. De még csak Granger karikalábú macskája sem. Sőt, a kastély egyik macskája sem lehetett.
Mikor Clem benyit, és behúz maga után hát... Elámulok. Komolyan ilyen van? Behalok. Konkrétan bambán pislogok körbe, mint aki sosem látott még egy szobát. Egy titkos szobát.
- Szóval, ühm… -
A lány hangjára eszmélek a kábulatból és gyorsan bezárom a számat. Már épp lépnék egyet, amikor valami puhába ütközök és meg is rúgom. Lepillantva a pergament látom a földön pihenni és vele együtt a virágokat. Ejjjj, ez a lány!
Ösztönösen hajolok le és szedem fel fél kézzel a dolgokat. Nem tart sokból főleg hogy ügyesen az ujjaim közé sikerül mindent kapni. Viszont egyszerűbb ezt fél térden megtenni, s mikor megvagyok elégedetten emelem fel és nyújtom Clemnek. Csak mikor felpillantok jövök rá, mennyire is abszurd a helyzet. Na most azért tényleg örülök, hogy nem a folyosón vagyunk és nem lát senki. Holnapra tutira körbemenne a hír, hogy a kezét kértem meg. Három szál virággal, hát persze... pont valószínű. Egy mosolyt küldök felé, barátságosan, tekintve, hogy zavarba jöhet. Én magam már abban vagyok. És erre rásegít a festmény is, mert mintha megszólalna, noha nem értem mit mond. Amint hozzá kerülnek a virágok egyenesbe tornázom magam. Mikor visszaáll ilyesformán a világ rendje érzem meg a túlzott szorítását a kezemen. Ujjaim szinte satuba fogja. Szinte már sírnak, de azért ennyit bőven kibírnának. Lepillantok az egymásba simuló kezünkre. Látom, hogy ujjai mennyire elfehérednek a görcsös erőkifejtésben. Mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba, úgy kapaszkodik belém. Ösztönösen. Nevethetnékem támad, s nem állom meg hogy az arcomhoz ne emeljem őket. Apró finom csókot lehelek rájuk, jelezve, hogy oldani kellene a feszültséget bennük. Nem mondok semmit, mert egyrészt nem is találnám a szavakat, másrészt, félek, a beszéd csak fölösleges körítés lenne. Néha jobb csendben maradni. Egyetlen percig elfog a vágy újra, de leküzdöm. Végtére is kitért előlem, és...
Inkább körbepillantok, megszakítva a vele való szemkontaktust. S magamban megállapítom nagy bölcsen, hogy ez a kastély azért tényleg tele van meglepetésekkel. Na persze én ilyen szinte n egy elsős gyerek esete vagyok. Lépten-nyomon eltévedek, vagy bénázok egy sort, igaz azért a szeptemberi időszakhoz képest most már fényévekre vagyok. Mindössze egypárszor a héten sikerül valamit elcsesznem a folyosókon való közlekedés alatt. Mint mondjuk Dakotával beszorulni a Végtelen folyosószakaszra. De igazából ez mind semmi az első heteimhez képest. Ott is mindössze Parkinson nyugtatott meg azzal, hogy nem gáz, mert ha túlélem az első napokat, az elsősökkel egyetemben, akkor megmaradok. Végtére is igaza lett. Könnyebbnek könnyebb az életem (már ha Belby tisztes távolságban marad, persze) de azért még így is vannak kisebb zökkenők. És azt, hogy most itt állok egy Hugrabug Helgát ábrázoló festménnyel szemben és azzal szemezek lelkesen, nos igen, azt hiszem nyugodtan nevezhetjük ezt is zökkenőnek. Vagy valami olyasfélének.
- Ez a hely... -
Kezdem, de el is akadok. Nem találom a szavakat. Lenyűgöző? Hát a maga módján abszolút. Igen az. Persze nem akarok túlzott lelkesedést sem mutatni, mert fogalmam sincs rossz néven veszi-e Clem. Vagy úgy bárki.
- Körbevezetsz? -
A kérdésem egyenesen hozzá szegezem és kissé elbiccentem a fejem. Rá tekintek mélybarna szemeimmel és remélem, hogy legalább ez a feladat kissé oldja a köztünk dúló szakadatlan vibrálást. Vagy legalább eltereli a figyelmet, mind a kettőnkét. Legalább átmenetileg.

- Ó. Bocsi –
A szavak, amik kiszaladnak a lány száján nem jelentenek sokat, nekem mégis többnek hatnak. Talán a rózsás pír miatt az arcán, vagy mert olyan hirtelen old fel benne az eddig ösztönösnek vélt késztetés hogy nemhogy enyhít ujjai bilincsén hanem egyenesen teljesen el is ernyed. És mire észbe kapnék már finoman végig húzva kezét a tenyeremen ki is csusszan a keze az enyémből. Hagyom hogy ez megtörténjen, noha nemigazán akarom. Tudom azonban hogy neki ez sok, és talán jobb is így. Nem hibáztatom. Helyette inkább követem, amerre vezet. Figyelmem nem kerüli el a félredobált cuccok tömege sem.
Borzodú... egész találó név. Tényleg olyan hatása van a helynek mint egy második otthonnak. Tekintetem az ablakokra téved, amin keresztük a birtokot vélem felfedezni. Kissé furcsának hat a dolog mert nem tűnt fel hogy ennyire szép időnk lenne. Magamban elodázom a dolog megkérdezését, végtére is mint minden itt is biztos megvan a funkciója egy-egy tárgynak. Habár halvány lila boszorkányfű-kivonatom sincs hogy ennek mi a lényege, hacsak nem az, hogy a tanulni vágyókat esetleg feldobja a szebb idő érzete. Aztán persze Clem rögtön le is torkollja a gondolatfoszlányomat a szavaival. Már hogy itt tanulni azt senki nem szokott.
Naja, mondjuk meghiszem azt, biztos csúcsforgalom lehet itt az esti órákban.
Szemeim végig pásztáznak a berendezési tárgyakon és kissé úgy sétálok, mintha egy múzeumba tévedtem volna. Idegen a hely, de tetszik is. Sokkal barátságosabb, mint a mardekár klubhelysége vagy a tótartó, ahol Pansy kínoz a magolni valóval, no meg az aktuális témakör könyvének gerincével a fejemen.
Elnézem, ahogy Clem leteszi a virágokat és a cuccát. Kecses de kissé suta a mozdulata. Ám még így is valamiért megfog. Kicsit betolakodónak érzem magam, olyasvalakinek, aki épp meglesi a másikat, miközben az nem figyel. Valahol izgalmas, valahol szánalmas és valahol talán romantikus is főleg azoknak, akik kedvelik a buta lányregényeket. Mindössze emberi késztetés ez részemről, hogy hogyan is viselkedik a másik a saját közegében. Hogy vajon mindig ennyire félszeg vagy csak miattam ilyen? Nem tudom igazán eldönteni. De végtére is örülök, mert ez az ő terepe. Ha valahol, hát itt igazán kibontakozhat. S remélem hogy ezt én, vagy a személyem nem gátolja meg.
- Bájos... -
Biccentek, miközben utánozni kezdem a lányt annyiban, hogy leteszem a táskám az egyik fotel mellé. Közben azon tűnődöm, hogy végtére nagy mázli, hogy Belby nem ismeri ezt a rejtekhelyet. Ugyanakkor ez megdöbbentő.
- Biztos vagy benne? Mármint, hogy nem tör ránk? -
Aggódó pillantásom rávetül. Na nem mintha terveznék bármit is csinálni, főleg nem vele, de... ez is persze félreérthető. Pedig tényleg hátsó szándék nélkül kérdezem. A szőke pletykakirálynőnek az is elég ha egy folyosószakaszon lát minket. Nemhogy egy szobában ráadásul felteszem azt egy kanapén ülve!
Ujjaim az egyik ott felejtett könyvre tévednek. Felkapom azt és a szélével kezdek el babrálni. Fogalmam sincs milyen kötet az, mert hiába nézem nem igazán látom. Agyamban a kérdések, opciók és lehetséges forgatókönyvek egész hada cikázik. Végül egy percnyi vívódás után a lányra pillantok. Muszáj megbíznom benne. És eleinte azt hiszem nehezen fog menni, de saját magam is megütközöm azon a felismerésen, hogy mégsem. Nagyon is könnyen megy. Igaz elfog egy kicsit az érzés, mintha csukott (vagy épp bekötözött) szemmel repülnél egy hippogriffen vagy a seprűdön, de ez az élet. Csupa kockázat és rizikó.
Elmosolyodom, őszintén és szeretetteljesen. Perifériámban feltűnik a festmény, ami felém pillant. Ahogy rásiklik a pillantásom elmosolyodik a női alak és biccent felém. Zavartan viszonzom a gesztust majd a fejem Clementine felé fordítva teszem fel a kérdést, amire amúgy is sejtem a választ. Vagy szinte már tudom is.
- És akkor ő... -
Kezdem el a mondatot, de nem fejezem be. Vagyis nem rögtön. Csak egy pillanat múlva, amikor talán ő is megszólal, és egyszerre mondhatjuk ki a jól ismert nevet.
- Hugrabug Helga. -
Elmosolyodom. És valahol kicsit büszke vagyok. Pedig közöm nincs ehhez a házhoz, s mégis! Talán arra, hogy itt lehetek. Kívülállóként. Habár nem tudom ez mennyire megtisztelő vagy mennyire járnak ide mások is a maradék két házból. Mégis azért sejtem, hogy nem sok háztársam pillanthatta meg a helyet. A mardekárosok köztudottan nem az elnyert bizalomról híresek. Még akkor sem, ha nem mindenki annyira rosszindulatú, ravasz és sunyi, mint az átlag. S épp ezért érzem azt, hogy ez nem helyén való. Hisz visszaéltem többször is Banks jóindulatával. Részben ki is használtam a segítségét, vagy csak szimplán a lényét és a létezését. És igaz, bocsánatot kértem félrészegen ott akkor azon a délutánon, de... Valamiért csak ott motoszkál bennem, hogy ez így nem jó. Baromira nem.
- Clem, én... -
Elakadok és a szavakat keresgélem. A lányra tekintek, aki most távolabb áll tőlem és jó is ez így. Könnyebb kimondani a szavakat, ha nincs közel. Egyszerűbb ha nem vonja el a figyelmem a szeme zöldjében megbújó ezernyi aranyló pöttyöcske.  
- Sajnálom. Sajnálom hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Hogy... - szusszanok egyet és szomorúan megdörzsölöm az arcom. Kellemetlen beismerni. És az is kellemetlen hogy ő továbbra is ennyire kedves velem. Pedig rohadtul nem érdemlem meg.
-... nos, hogy Belby miattam célkeresztet rajzolt a hátadra. -
Nem vallom be hogy csak most azaz pár napja azonosultam a ténnyel, hogy a szöszke hamishírforrásgyártó liba az évfolyamtárnője, sőt mi több egy lányhálón is osztozhatnak. Persze elég rosszul érintett ez, meg az, hogy miattam hát pont miattam kell Clemnek ötször korábban kelnie és feküdnie, csak hogy el tudja kerülni az a buta fruskát. Pillantásom bűnbánó kis fénye inkább újra a könyv  borítójára téved. Mintha onnan bármilyen segítséget is ki tudnék olvasni. Fel sem tűnik, hogy ujjbegyem húsába keményen belevágódik a könyv piciny, éles sarka fehérre festve azt.

A lány hangjában megbújó nevetéstől bizsergés fog el. Kissé félszegen jobban elmosolyodom, majd figyelem, ahogy Helga peckes intéssel távozik. Valószínű unhatja, hogy itt dekkolunk és valójában meg is értem. Nem hiszem hogy ő beállna a többi festmény sorába, hogy pletykálkodni kezdjen, ám lehet jobbnak véli, ha inkább átmegy egy másik keretbe bámészkodni. Ezek szerint belőlünk már nem néz ki nagyon többet. Mondjuk nem mintha bánnám, hogy nem mustrálnak. Még egy festmény szúrós tekintetétől is képes vagyok zavarba jönni. Végtére is nem minden nap bámulja meg az embert a Hugrabug alapítója.
- De hát már mondtam, hogy nem érdekes. Nem haragszom. Persze, örültem, hogy egyáltalán eszedbe jutott bocsánatot kérni, azt értékelem, de tényleg… inkább csak felejtsük el. Előbb-utóbb biztosan elfelejti Belby is… -
Reménykedhetünk ebben? Valóban? Nem, kötve hiszem. Hogy őszinte legyek, valójában kicsit az az érzésem, hogy sosem fogja elfelejteni. Vagy ha még ő igen, én ellenben biztosan nem. Igaz végtére is ehhez is elég egyetlen jól irányzott pálcasuhintás és egy exmemoriam-bűbáj, de valami oknál fogva ezt szeretném a legkevésbé. És nem azért, mert egyszer átéltem már, hanem, mert valahol érzem hogy nem akarok felejteni. Eddig hiányoztak a régi emlékeim, az, ami önmagammá tett. Viszont ezek az új emlékek, ez a közel fél év és főleg ez az utolsó pár hónap... nos, valójában most kezdem el értékelni azt, ami van. Legyen az bármilyen kevéske. Bármennyire nyomasztó is. Vagy épp kínos. Mint mondjuk a liftes esetünk. Vagy az alapítók folyosóján történtek.
- Szóval… két bocsánatkéréssel szerintem tekinthetjük lezártnak ezt az egészet –
Lezártnak...
Ízlelgetem magamban a szavakat. Főleg ezt az egyet. Lezártnak. Ez... olyan végleges. Olyan, határozott. Idáig és ne tovább érzést kelt bennem. Szóval akkor ennyi? Ennyi volt? Gondolom igen. Nem véletlen került engem közel majdnem egy vagy talán két héten át. Talán lehet kevesebb, de ki számolja?!
- Jó? –
Sóhajtok. Majd bólintok, kissé csalódottan, kicsit félszegen, kicsit unottan.
- Jó -
Hát jó. Hát akkor ennyi. Elgondolkodom, miközben a homlokom ráncba rendeződik, hogy na akkor én indulok. Végtére is eltelt már mennyi idő is? Öt perc? Tíz? Ez alatt Belby csak feladta és elkotródott órára. Ha meg nem, akkor meg végül is előbb vagy utóbb úgyis rám talál szóval...
- És talán… ne a könyvön éld ki a frusztrációdat –
Clem hangja kizökkent és a látásom, ami eddig homályos volt hirtelen kitisztul. Most azonosulok, hogy kicsit erősebben fogom a szerencsétlent, mint kellene. Enyhén oldok a fogásomon, s a kék borítót mustrálom. Aztán beúszik egy kéz a látóterembe. Rápillantok a kecses ujjakra, amik várják, hogy megkaphassák.
Megrázom a fejem. Na nem, nem adom. Az enyém én találtam és... inkább ezen élem ki magam. Jobb lesz mindkettőnknek.
-Nem... -
Közlöm sötéten. Különben is, mit érdekli? Nem is az övé. Vagy de? A fene...
Mégiscsak elengedem és fél kézzel mielőtt a lány visszahúzná a kezét felé nyújtom. Mutatóujjam a könyv fedlapja és a gerince élén kinyújtva pihen és elhúzom a szám, miközben megszabadulok tőle. Gyomrom szaltót vet, amennyiben hozzá ér a kezemhez, de ezt az aprócska bakit -már ha megesik- betudom a véletlennek, semmint szándékos teljes mértékben tudatos viselkedésnormának. Felpillantok a lányra, ami újabb hiba és nyelek egyet, miközben félhangosan közlöm a tényeket.
- Azt hiszem jobb lesz, ha megyek -
Baromira jobb lesz. Vagyis ezt kellene nem? Bégül is nagyon nincs mit tenni, elvileg megúsztuk és halasztani a halaszthatatlant meg igazán fölösleges. Plusz, amúgy is csak púp vagyok a hátán. Főleg a Valentin-nap után. Nem is hibáztatom.
Visszagondolva elég durva napjaim voltak utána, már csak a másnaposság miatt is. Olyan érzésem van néha hogy azt az időszakot sose fogom kiheverni. Mondjuk addig biztosan nem is lehet, amíg Charisma él és mozog, ráadásul a közelemben.

- Hallottam, hogy próbáltad az elejét venni a szóbeszédnek. Sokat mondjuk nem hiszem, hogy elértél, de azért, hát tudod… jól esett. Azt hiszem –
A levegő bennem reked, és a mozdulatom félbe szakad. Már épp az, hogy elfordulok és elindulok az ajtó felé. A lány hangja ott vibrál közöttünk. Szinte érzem. Szinte meg lehetne tapintani a maga valótlanul valós alakjában. Érdekes ez. Egyetlen mondat, és az ember átformálódik. Egyetlen gesztus, és megváltozik minden, amiben addig hitt. Én azt hittem, Clem soha nem fogja megbocsátani úgy igazán a dolgokat. Igen, valóban mondta, valóban utalt rá hogy 'szent a béke', de sosem hittem el. Talán nem is akartam, és talán jobb is volt így. Ám ez, a tudat, hogy felismerte a törekvéseimet, meglep. Ugyanakkor egyszerre zavar is. Mert most akkor mégis ennek örül? Örül, hogy tagadtam? Ez volt a helyes, Belby ellen bevetni az eszközöket, mindent, amit lehet, de... Valóban helyes ez? Végtére is történt, ami történt. Más csalódna ezen. Én magam is csalódtam, de sejtettem, jobb, ha tagadok. Végtére is az egész eddigi életem egy ócska nagy tagadás, mitől lenne különb ez az új? Semmiben sem. Igaz, kivételesen nincs egy apám, aki a sarkamban lihegve követelőzik, és megszabja, mit is tegyek, vagy épp mit is ne, de... De lássuk be. Megszoktam a tagadást. A lényem részévé vált. Még akkor, is ha nem akarom. A rabja lettem, vagy azzá váltam és az is maradtam. Menthetetlen eset vagyok. És ez számomra visszataszító. Meglep, hogy a lány számára pont nem.
Hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Van értelme bárminek is? Nem igazán érzem. Nem igazán hiszem. Végtére is volt lehetőség, több is, és éltem velük, már ahogy lehetett. Ahogy jónak gondoltam (igaz, többnyire ezek szerint nem volt az). Részben már beletörődtem a vereségbe, elsősorban Charisma ellen. Mert széllel szemben víz.... szóval nem érdemes. De reméltem, Clem nem lesz ez a kategória. Hogy tudok javítani a helyzeten. Magam sem értem, miért szerettem volna ennyire kétségbeesetten. Talán az a különös vonzalom, ami rendszeresen rám tör, ha meglátom. Talán amiatt. Mert tagadhatnám, de nem tudom. Van benne valami, valami plusz, amiért nem tudok elmenni szó nélkül mellette a folyosón. Már ott a liftben sem tudtam, de akkor el voltam foglalva Lyanával. Legalábbis a lelkem jó részében, és az agyamban is a szőke ciklon foglalta el a helyet.
- Órán kéne már lennünk –
Órán? Igen, órán. Mondjuk ha megölnének, sem tudom, épp milyen órán kéne lennem. Azt se, a kastély melyik szárnyában. És azt sem, hogy kivel. Igazából hiba volt megfordulnom. És hiba volt a lány lélektükreibe tekintenem. Mert ahogy kiejti a szavakat... tudom, hogy ez a felvetése jogos, de saját magával ellenkezik. A józan ész ezt diktálná. Menni kellene. Hisz vége a veszélynek, nincs ok maradásra. Neki se, nekem se. Akkor viszont miért nem indul? Nem állom az útját. Elég világosan kifejtette, mennyire nem csípi ezt, és Merlin szakállára, eszembe sem jut ezek után ilyen formán irányítani őt. Mégis, nem tudom megállni, csak kibukik belőlem a kérdés.
- Mi tart vissza? -
Hangom alig több suttogásnál, és így félig visszafordulva a vállam fölött visszapillantva rá, kissé hányavetinek is tűnik. S meglehet, testtartásomból azt hinné az ember, hogy én egyet értek vele, már a felvetésével, pedig nem. Amúgy se mennék órára. Kizárt, hogy egyetlen értelmes szót is felfogjak abból, amit bármelyik prof is magyarázna. Hisz még mindig Clem illata kísért.
- Vagy, tudod… Maradhatnánk még egy kicsit, és… -
Megfordulok. Teljesen. Épp felé. Ezekre a szavakra már nem tudok ott állni egy helyben, félig nemtörődve a szituációval. Mert igenis, ez nagy dolog tőle, tekintve, hogy ő marasztal. Végtére is lehet ezt egyáltalán annak venni? Nem tudom. Nem vagyok benne maradéktalanul biztos. De a hangszín... a hangszínében úgy tűnik, mintha... mintha tényleg, igazán akarná. Már hogy nem menni. És ez még jobban felcsigázza amúgy sem lanyhadt érdeklődésemet iránta. Most már nem tudom, melyikünk a macska, és melyikünk az egér. Ki a vad, és ki az üldöző. Felé lépek egyetlen lépést, miközben a szemébe nézek. Mit akar? Mit akarhat?
- És? -
Hangomban merőben benne van a tömény érdeklődés. Azok meg tele a lehetőséggel. Végtelen tárház ez, kedvére válogathat, hogy hogyan is fejezi be. Igazából csak rajta áll. Legalábbis elsősorban. Én... én nem akarom erőltetni. Nem akarok ugyanabba a hibába esni, hisz... eddig bárhogy közelítettem, végül mindig ráfáztam. Na jó, igaz, a legtöbb esetben nem szánt szándékkal próbálkoztam, sőt, meg merem kockáztatni azt is, hogy még csak nem is tudatosan. Pillantásom a könyvre siklik, ami az asztalra került. Amit megmentett. Épp úgy, mint nemrég engem is. A maga esetlen módján. De hasznosan. Mert célt ért. Csak én nem érek célt... és magam sem tudom, hogy miért. Vagyis sejtem. De nem akarok erről tudomást venni. Sosem szerettem a kudarcokat.
- Mit akarsz, Clementine? -
Hangom élesen pattan a levegőben. Kissé talán számon kérőbb, követelőzőbb, akaratosabb. De halk. Talán túlzottan is halk. Túlzottan is megbújik benne valami több. Valami akarás, valami ki nem mondott vonzalom. Ám neki kell eldönteni, mit is akar valójában. Mert unom azt, hogy ilyenkor nem tud dönteni. Vagy ha mégis, nem mondja ki.
- Mit akarsz valójában? -
Magának kell bevallania. Aztán nekem. Mert én tudom, mit akarok. Már egy ideje tudom. Valentin-nap óta meg biztosan. Nem véletlen hoztam a virágot. Nem véletlen akartam vele már régóta összefutni. Mert az a valaki itt áll, épp előttem. Mindössze egy karnyújtásnyira.

Látom, ahogy vívódik. Nem kell sok ész, ahogy elég egyetlen kósza elvétett pillantást venni, a mozdulataira. Összeszedettek, határozottak. Legalábbis annak tűnnek elsőre. Kifelé. Mert ilyennek akarja mutatni magát. Ám érzem hogy van benne valami enyhe sutaság, ami épp hogy a lelki vívódását tükrözi. És mintha ez nem lenne elé, még mintha a pillantásom is kerülné. Pedig én tőle várom a választ, egyenesen tőle. Hisz ő az, aki dönt. Vagyis dönthet. Így vagy úgy. Én meg elfogadom, így vagy úgy. Mert ilyen a világ és mert... tudja, hogy van valami ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban. Kellően sokszor megnyilvánult ez már a közvetlen közelében. Ott a Mungóban, a liftben. Elsőre. Aztán meg... a folyosón. Részben Belby miatt, de aljas hazugság lenne teljesen ráfogni mindent. Hisz mindenhez két ember kell. Abban az esetben meg épp három is. És aztán a február tizennegyedike. A mai napról meg már nem is beszélve. És valahogy az sem zavar, hogy konkrétan folyamatosan hülyét csináltam eddig, ha ő a képbe került. És más esetben zavarna. Mással szemben megőrjítene. Ám vele megint csak ellentmondásos a helyzet. Mert nem zavar sokkalta inkább mulattat. És lassan elérte azt vagy meglehet a körülmények adták a nevetségesen abszurdnak tűnő érzést, hogy bizony már-már élvezem ezt. Hogy nem könnyű vele. És nem könnyű velem. Nem vagyunk szokványosak és talán épp ezért igen és nem a válasz. Már hogy össze is illünk meg nem is. Viszont én beadom a derekam. A kérdés csak az hogy ő képes-e. Akarja-e. És ezt a választ nem szülhetem meg helyette. Na meg nem is akarom.
Így hát a kérdésem ott visszhangzik közöttünk, míg ő elszöszöl és nagy nehezen csak dűlőre jut.
- Itt akarok maradni –
Három egyszerű szócska, ami elhagyja az ajkait. Három szinte semmitmondó szó, de így együtt ebben a kontextusban igenis baromi sokat jelent. Legalábbis az, ahogy meglódul a szívem tőle, biztosan sugallja, ez bizony elismerés. És most ez az első, hogy félig remélem sőt félig elhiszem, hogy sikert érhetek el. Vagy talán már el is értem. Mindössze a dac a hangjában, ami kissé rombolja az összképet. Ám ezt a következő mondatával ő maga söpri el. Gyomrom görcsbe rándul, ahogy még közelebb lép hozzám és a kezembe csúsztatja az övét.
- Mármint, úgy értem, hogy… veled. Itt –
A hangja elhalkul, és lágyabb tónust ölt. És ez valamiért abszolút elnyeri  a tetszésem. Most érzem azt rajta igazán, hogy komolyan mondja amit gondol és hogy talán nem szab gátat. Kitart mellette és... tesz is érte. Volt már korában dacosan elszánt, mikor kint a fűben részegen kiosztott. De az azért közel sem ez a helyzet. Ott az elvek voltak a porondon, meg a mit-szabad és mit nem. Vagy mondjuk úgy hogy a mi-illik és mi nem. De igazából az más. Ott az akarat csapott össze. Itt viszont több van. Lehetőségek és jövőképek változatos sorozata, ami a kezei közt van. Ő szövi a szálakat, még ha nem is sejti ezt
Megérzem az ujjaim közt a finom, kecses kezét, ami ezelőtt nem sokkal még  a könyvet simította végig. Amit eddig távolról figyeltem csak és fényévnyi távolságoknak tűnt eljutni hozzá. Most viszont újra itt van és az enyémet fogja. A finom szorítása pedig az a plusz, ami kell tőle. Mint biztatás. Mint helyeslés. Mint szándékos megnyilvánulás. Mert ebből tudom, nem áll ellent. Talán most már tényleg nem. És az idő ettől a pillanattól kezdve lelassul, vagy talán épp emiatt. Szinte úgy látom és érzékelem, mintha éveket ölelne fel, ahogy a lány kissé felszegi a fejét és felém hajol. Én pedig ösztönösen lejjebb őfelé. Hogy végül az ajkai puhán súrolják az enyémet. Megérzem az édes illatát, és a puha hajtincsei most közel kerülve az arcomat és a nyakamat kezdik el csiklandozni. A hüvelykujjammal végigsimítok szelíden a kézfején, és tekintetem az övét keresi. Tényleg akarja? Hisz eddig folyton elutasított. De ahogy belém kapaszkodik, érzem, hogy ez közel sem véletlen.
- Napsugár... -
Suttogom a nevét túl sok vággyal vegyítve. A nevet, amit én adtam neki. Ami annyira illik rá. És ahogy a zöldes tekintetébe nézek, melyekbe ott játszanak az aprócska aranyló pöttyök tudom, ez nem véletlen. Nem lehet az, hogy újra ennyire közel került hozzám. Egyszerűen nem lehet az. És emiatt már nem gondolkodom, mindössze hagyom, hogy elcsattanjon az a csók, ami már a folyosón is majdnem megesett. A második első csók. Mert hivatalosan ez az igazi. Legalábbis úgy hiszem. És ezt most ő akarja jobban nem is én. Talán ezért dobban meg még jobban a szívem a pillanatért. A csókért. És érte.

Nem kell sok, hogy újra felélénküljön bennem az a fura érzés, ami az alapítók folyosóján is. Igaz ott sokkalta határozottabb voltam, makacsabb és részben elkeseredettebb. Ott kihasználtam őt, és valahol csúnyán becsaptam. Össze sem hasonlítható ez a helyzet az akkorival, már csak a minőség miatt sem. Az ott színpadias, már-már mesterkélt összjáték volt. Amit ő és én alkottunk. Ez itt sokkalta valósabb és őszintébb. Már csak azért is, mert a másik keze a vállamra csúszik, és érzem ahogy finoman belém kapaszkodik. Részben azért mert így illik, részben meg mert tartanom kell. Végtére is magasabb vagyok tőle és most nem én kezdeményeztem, így nem is hajoltam felé olyan mélyen. Szabad keze, ami eddig élettelenül létezett mindössze csak az ő érintése után sóvárgott, most szelíden csúszik fel a derekára. Egyetlen apró finom mozdulattal vonom őt közelebb magamhoz. Olyan szelíden, hogy még én magam is meglepődöm ezen. Végtére is mikor kissé eltávolodik tőlem jövök rá, hogy igazság szerint ez egy olyasmi jellegű csók volt, amit kimondottan bocsánatkérésre lehetne alkalmazni. Mert lehetne máshogy is, mint azt tapasztalta. Abban is megvan a jó rész és az élvezet. Ebben viszont... kimondatlan érzések. Kimondatlanok, mert így sokkal szebb és jobb kifejezni. És mert valószínűleg képtelen is lennék kiejteni azokat. Így csak belefeledkezem az illatába, ha már az ajkait elszakította tőlem. Érzem magamon a leheletét, és az orrom még mindig összeér az övéve, tekintve, hogy nem húzódott sokkal hátrébb.
- És… és te? Te mit szeretnél…? -
Hirtelen fel sem fogom a kérdését. Nem azért, mert nem értem hanem mert az agyamban még mindig ott kísért a finom puha illata mellett a lágy ajkainak az íze. És eddig képtelen vagyok másra gondolni avagy bármi mást befogadni. Mert kedvem inkább azokhoz lenne visszatérni, ám mégis csak ott feszül köztünk az a halkan kisuttogott szó. Hogy én mit akarok. Mit is akarhatnék? Valentin-nap óta magam sem tudom. Igazából már előtte sem tudtam, hacsak tulajdonképpen úgy nem vesszük, hogy sosem. Na jó, lehet annak idején nem voltam ennyire elveszett. Nemcsak a saját életem kusza mezsgyéjének árnyas határvonalán, hanem úgy az életben sem. És ráfoghatom az amnéziára az egészet, ami nagy rész tényleg a felelős. Ám Clemmel kapcsolatban lehetnék határozottabb, sőt, tudnék is. Valamiért mégsem akarok. Talán, mert eddig bármit is erőltettem rosszul sült el. És valahol akarom, hogy elfogadjon. Hogy ne ítélkezzen felettem. És persze hogy megértsen. Valamiért ez lehetetlennek tűnik, ám mivel szeretem a színtiszta mazochizmust (amit a húgom maximálisan alátámaszt), így itt állok és vele vagyok. Vele, a kusza értelmetlenségbe, ami köztünk van. Mert végül is, most ő csókolt meg engem és ő kérdez.
Hogy én mit akarok. De hát mit is?
Nem tudom megfogalmazni. Az érzések ott kavarognak bennem de egyik sem annyira erős hogy a felszínre törve szavakként bukkanjon ki. Talán csak egyetlen egy. És végül spontán ennek adok hangot, bármennyire is rosszul hangzik.
- Semmit. Semmit, csak téged. Egyedül téged...-
Azt hiszem ez igazán nyálas szöveg,. de... őszinte. A hangomból tisztán lehet érezni. Kissé félszegen pillantok rá, az ajkairól egyenesen a szemébe. Vagyis próbálok, mert túl közel van. Nem mintha ezt bánnám. Sosem bántam az esetében. Már ott a Mungó elromlott liftjében sem. Hisz végül is már ott is kerestem a vele való kontaktust. És így, hogy a keze a mellkasomon pihen igazán nagy sikert könyvelhetek el. Valahol a lelkem mélyén büszke is vagyok. Elégedett. De ugyanakkor még mindig ott motoszkál bennem a visszautasítás esélye. Hogy megbánja és elküld. Hisz erre volt már példa. Mondjuk remélem nem könnyek között. Azt már a múltkor sem bírtam.
- De ha te... - kezdem el, ám megakadok. Hirtelen nem is tudom mit mondjak. Hogy fogalmazzam meg, hogy ne hasson elutasítónak? Végtére is esélyt akarok adni neki. Talán azt az esélyt, amit a múltkor totálisan semmibe néztem elutasítottam és elvettem. - ... ha te nem... -
Ha te nem akarod. Ha neked nem jó. Ha te mást akarsz máshol és másvalakivel, akkor én azt tiszteletben tartom. Vagy tartanám. Vagy valami ilyesmi. Legalábbis ez lenne, ha ki bírnám nyögni. De nem tudom. Képtelen vagyok rá. Félek ezzel a szájába adnám a szavakat. Így hát meghagyom neki a lehetőséget, hogy visszakozzon, hogy bántson, ha akar. Végtére is még mindig jobb tőle érzelmi haláltusát vívni, mint újra felelősségre vonni magamat. Vagy hogy ő vonjon engem. Az eddig sosem sült el jól. És biztos vagyok benne, hogy most sem lenne az.

A közelsége az egyetlen biztos pont a szobában. Nem tudom felmérni a távolságokat és különösebben nem is akarom. Igazából a kérdésére válaszolok, de ő rögtön közben vagy szinte azonnal rá, egyenesen a szavamba vág egy oké-t. Ami persze jó, de hirtelen nem tudok hova rakni. Mert mégis, oké? Ennyi? Vagyis... mi van? A zavar kiül az arcomra. Hisz... azért ettől jobbat vártam. Egy szimpla oké elmegy arra, hogy hát nem is tudom. Mondjuk visszaadom az egyik kölcsönkért könyvét. Az oké. Vagy itt a kiöntött tökleved a vacsorához. Esetleg bocs hogy neked mentem. Ez is tök oké. Na de az, hogy én vele legyek, közel sem hiszem hogy az oké kategória. És emiatt én is hátrébb húzódom, hogy megütközve pillantsak rá. Most neki ez tényleg ennyi? Ennyi lett volna az egész? Mert elég semlegesnek hat. Vagyis, talán csak a hangsúlya több, mint egy szimpla ez van ez kell szeretni című műsornál.
És ő is kissé hátrébb húzódik. Igaz, a kezem ott marad az övében a másik pedig átfogva félig őt szelíden. Ezen egyelőre nem akaródzik változtatnom, mert... hát az a totál beismerés jele lenne. És egyelőre nem akarom elfogadni az elfogadhatatlant. Vagyis elfogadható a dolog csak... ki kell hevernem. Igaz közel sem egy életre szóló dolog ez, (talán sosem az) mégis a csalódás ezzel együtt jár. És azért nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan bekövetkezik. Szóval kiélvezném, már ha szabad, még egy fél pillanatig az öröm érzését, de eléggé keserédesre sikeredik immár az oké-ja miatt. Na mindegy.
Nem tudom hogy a zavart tekintetem kényszeríti-e válaszra, vagy mert amúgy is érzi, hogy ez így számomra viszont baromira nem oké, mert mégiscsak megtoldja a szavait. Így kissé nagyobb távolságból, a szemeimbe pillantva hallhatom. És amit mond az elemi erővel sújt le rám. Még nem is a de igen-je, ami meglep vagy az akarom-ja az ami elvarázsol, sokkalta inkább az utána jövő.
Akarlak...
A szó ott lebeg köztünk és a gyomromban újra életre kel valami, amit hirtelen nem is tudok behatárolni. De jóleső öröm tölt el tőle. És Clemtől. És attól hogy végre kimondott valamit. Valamit, ami nekem szól és végre nem elutasítás. Elvigyorodom, mert képtelen vagyok megállni, hogy ne és felé hajolok megint. Mert megint akarom érezni őt, ha más nem, az illatát, újra. Egy percig szavakat sem találok, majd végül a némaságot először a mozdulatommal töröm meg. A derekáról az arcához emelem ujjaim és végigsimítok a finom puha bőrén. Annyira lágy és selymes, teljesen sima, csodaszép. Túl szép. Túl egyenletes. Ami a kapcsolatunkra közel sem elmondható, de hát... most még az is túl simának tűnik.
- Akkor jó - nevetek fel halkan. Szinte felszabadultan. - Mert én is... -
Egy percig a zöldesbarna szempárba tekintek. Ó ha tudná milyen régóta várok rá. Tudat alatt persze. Végtére is, a mungós eset óta ott motoszkált bennem. Valahogy befészkelte magát a gondolataim mélyére. És most, hogy ez előtört és itt van annyira egyértelmű. És annyira ostoba és vak voltam eddig. Egészen eddig, hogy nem voltam képes észrevenni. Hisz mindig is ezt akartam. Vele lenni. Akár lopva, akár burkoltan, bárhogy. Nem számít, hogy hogyan, ahogy nem számít az itt, és a most. Még az sem, hogy néha nagyon is a saját húgomra emlékeztet. Talán épp ezért tetszik igazán. Talán épp ezért is lettem ennyire odáig érte eleinte. Tudat alatt vonzott ez a számomra jól ismert viselkedésforma. De persze ami igazán megfogott benne, s amivel igazán azonosultam volna (ha hagytam volna magamnak a lehetőséget), az a birtokon megesett kiosztása. És az emlék még szélesebb mosolyt csal az arcomra. Nem tudok tovább kivárni, egyszerűen képtelen vagyok. Ujjaim kisimítják a haját, a kósza tincseit az útból és az nyaka ívéhez hajolva adok egy apró finom csókot. Majd még egyet kissé lejjebb. Aztán megállok, mert kiélvezem a pillanatot és a reakcióját. Na meg felteszem a kérdést, ami foglalkoztat. Ami valamennyire sorsfordító, már ha nem egészen az. Belby miatt is.
- Akkor most mi... ?-
Felpillantok rá, és a profilját szemlélve keresem a pillantását. Mindössze a szép ívű pilláit látom. Kezem lesiklik a puha hajtincseiről és végigsimít a karja hátsó ívén, ami a mellkasomnál ér véget, ott pihen. A másik pedig ösztönösen szorítja meg az övét, amiben összekulcsolónak ujjaink. Az övé meg az enyém. Ami igazából már a miénk így együtt. És ez jó. Nagyon is jó.

Ahogy Clem halk szusszanását hallom, ösztönösen mosolyodok el. Konkrétan belemosolygok a csókba, a bőrébe és kedvem lenne folytatni így talán az idők végezetéig. Ahogyan ő is, mert olyan megadóan simul az ellentétes irányba, hogy még több teret adjon, mintha ettől függene bármi is. És eleinte csak sűrűn megrebegnek a pillái a kérdésemre, de a szeme nem nyílik ki. Pedig ott várat magára a felvetés, hogy valamiféle választ nyerhessen. Mert valamit ki kellene találnunk. Neki és nekem. Közösen. De valahogy nem akaródzik még kiszakadnia az általam okozott kábulatból és ez az a fajta elismerés, amire talán mindig is vágytam. Sejtettem hogy hatással vagyok rá ugyanúgy, mint a többségre (mert ez tény és szégyen nem szégyen, ennyire azért csak tisztában vagyok önmagammal és az adottságaimmal), azt viszont nem tudtam mennyire. És most erre itt a válasz. Ezt akartam elérni és megkaptam. Emiatt pedig fellángol bennem még jobban a birtoklási vágy. Ám ezt kénytelen vagyok elnyomni, hisz… még csak ezek az első közös perceink, úgy ténylegesen. Ha itt rögvest letámadom, az ugyanúgy nem szül semmi célravezetőt, ahogy a korábbi harmatgyenge erőből és félig zsigerből származó próbálkozásaim. Ó, nem, ettől én már okosabb vagyok. Azt hihetném, kezdem kiismerni magam vele kapcsolatban, habár… erre mérget nem vennék.
A lány lassan végül csak rám tekint, én pedig őrá. A tekintetében sejteni vélek egyfajta válaszformát, olyan meg-megcsillanó félét telve akarással, de nem mernék rá megesküdni hogy ez tényleg az, amire gondolok. Így mikor megmozdul és felém hajol hirtelen nem is tudom mi a szándéka. Aztán minden értelmet nyer a következő percben, mikor a feje a mellkasomhoz támaszkodik. Bensőséges gesztus ez, olyan elfogadó, amilyen sosem volt még. Egyszerre jóleső és furcsa. De ezt a fajta kellemes szokatlanságot hamarosan kedves természetességgel kezelem egy másodperc meglepettség után. Kezem pedig felsiklik a karjáról a fejéhez és a puha hajához. Végigsimítok rajta, szelíden majd végül játékosan túrok bele, miközben ő vélhetően a lehetőségeinket latolgatja. Mondanám, hogy segítek neki eldönteni vagy kitalálni… de… van, amit neki kell meghoznia. Mint döntést. Mint célt. Mert én vállalom a veszélyt, ezt már tudhatja. Mindent, amit ez magában hordoz és jelent. És az nemcsak Belby, hanem az egész iskola. Az egész pletykás átkozott iskola.
Igazság szerint még most is faképnél hagyhat. Itt, a célegyenesben, vereséget szenvedni igazán szégyenletes teljesítmény lenne (és a lelkem, de legfőképp a hiúságom tutira megsínylené), ám koránt sem egyedi. Nem csoda, ha emiatt kissé még ideges vagyok, noha jóval oldottabban már, mint mikor betévedtem ide vele. És már épp felkészítem magam lélekben, hogy na jó, az egész kudarcba fulladva is épp eléggé szép, mikor, megemeli a fejét. Azért, hogy rám tekintsen csillogó szemeivel. A szívem félreüt egy pillanatra, hisz megkapom az ítéletem. Elfogna a remegés, de nem engedek neki teret s emiatt összepréselem az ajkaimat, egyetlen vékony vonallá, amennyire csak tudom. Letekintek rá, miközben a hüvelykujjam az haja és arca közti vékonyka határmezsgyén pihen míg társai a lány tincsei közt kószálnak.
- Most… fel kell készülnünk még többre Belbyből. Meg még több Belbyre, gondolom –
A szavaitól félő, hogy a mellkasom felrobban. Legalábbis a szívem hangos dobolása jogosan enged erre következtetni. Mintha ki akarna szakadni onnan és világgá rohanni. Mert ez… ezt… ezt nem tudom máshogy értelmezni, mint… hogy ő tényleg belemegy. Abba, hogy ő és én így közösen, és nyíltan, együtt. Igen, valójában ezt reméltem, ezt akartam, de nem gondoltam volna hogy össze is jön. És ettől, na meg attól ahogyan megfogalmazza a háztársa szerepkörét az életünkben, nos hát… kibukik belőlem a nevetés. Ami nem ellene szól, láthatja. Mert most igazán önfeledtté válok és eltűnik belőlem az összes görcs. Kivéve azt a jóleső félét, amit ő maga  okoz és amitől nem is akarnék megválni.
- A világ összes Charisma Belby-jére felkészülök, ha te velem vagy! –
És nem is hazudok, mert jelen pillanatban kissé túlbuzgón és túl boldogan tényleg így is gondolom. Az már más kérdés, hogy lehet, mikor ténylegesen a gonosz szemébe kell nézni már nem leszek ennyire határozott, de úgy hiszem akkor is a maximumot hoznám ki magamból. Leginkább érte. Meg értünk. De ezen ráérek majd akkor aggódni, ha elhagyom a Borzodút. Ha valaha elhagyom. Mert jelenleg abszolúte nem akaródzik, hisz az oka itt van a kezeim között, akihez most újra oda hajolok és határozottan húzom közelebb magamhoz, hogy ismét megcsókolhassam, vágytól és mérhetetlen örömtől fűtve, szenvedélyesen. Addig és úgy, ahogy csak bírom. Mert végre az enyém, az összes Charisma Belby és mindenlébenkanál jelleme meg kavarása ellenére is.