Roxfort RPG

Nem tudni, ki, egyik éjszakáról a másikra történt a dolog. A köves kert helyén virágágyások voltak, nárciszokkal, meg egy hangulatos kis csobogó, azonban egyik reggelre minden de minden kővé változott. Szerencsére a nyíló nárciszok szépsége így megmaradt. Azóta is kedvelt romantikus találkahely.
Aki le tud tépni egy kővé vált virágot a kedvesének, az állítólag biztosan elnyeri a szerelmét.

Igazából egy kis nyugalomra vágytam, így csak elindultam valamerre a kastélyban. Nem siettem sehova, csupán egy helyet kerestem, ahol nincsen senki. A diákok körbevettek és ez zavart. Fáradt voltam és már ettől a zajtól is ideges lettem.
Csak lennék már egyedül! - gondolkoztam.
Elmentem egy terem előtt, ami elsőre nem is, de másodjára már felkeltette a figyelmem. Visszahátráltam az ajtóhoz. Végigmértem, mintha olyan érdekes lenne, de inkább azt latolgattam, hogy bemenjek-e vagy sem. Az előbbi győzedelmeskedett az utóbbi helyett, így rátettem a kezem a kilincsre, majd benyitottam. Egy tanteremre, vagy egy kisebb szobára gondoltam, ahol nincsenek annyian, de ehelyett egy teljesen másik hely fogadott. Meglepetten bámultam a kertet. Kert volt, mert virágok voltak ott, de mindez kőből. Egy lélek sem járt itt, így beljebb mentem, nyitva hagyva az ajtót. Körülnéztem, s a látottakon, meg az érzésen, hogy végre magam lehetek, elmosolyodtam. Most boldog voltam és mintha éberebb is lettem volna. A fáradságom enyhült, sőt mondhatnám, hogy eltűnt. A kert közepére lépdeltem és leültem. Aztán hirtelen elbambultam és a gondolataimba merültem. Valamikor, talán órák elteltével, de elaludtam. A földön feküdtem, becsukott szemekkel, s nyugodt arckifejezéssel. Csak feködtem és "élveztem" a csendet..

[Nincsen konkrét címzettem, ezt annak írom, aki hajlandó egy kissé flúgos lánnyal társalogni és válaszol  ;D]

*
(https://i.imgur.com/dVSsNpE.png)
zene: BXM - Fearless (https://www.youtube.com/watch?v=6oG-Nwf33c4)


~~*~~

   Unottan nézek körbe. Most mégis mi a francot akar Parkonson? Azt mondta itt találkozzunk, erre késik… Dühömet nehéz lepleznem, mivel nem szerete ha átvernek. Biztos megint közbejött valami, vagy elkapták egy kis büntetőmunkára. Akárki akármit mond, Frics kicsinálja a diákság színe javát ha tehetik… Mindig rühelltem a macskákat is nem csoda… De hát az igazgatónő nem a reformok híve, noha végtelen türelme talán néha neki is elfogy… Elmerengek a vele való találkozáson, és persze azon, mennyire akarta hogy visszajöjjek. Itt is vagyok, de mi értelme? Le vagyok maradva még így is hogy az egész nyaram a húgom mágiaoktatásával töltöttem. Hogy végig csak a bűbájokat gyakrolotam, azokat, miket egyszer valaha megtanultam… de hát ez a szém a felejtőátokban… azt se tudod ki vagy igazából.
Az órámra pillantok, amely épp eléri és túl is halad a feles osztáson. A folyosószakasz kong az ürességtől. Mindössze a szél lengedez. Igaz nincs kemény tél, de azért meleg sincsen. Morcosan húzom el a szám, miközben a könyveim a táskámba varázsolom. Vagyis inkább jobb szó rá a tuszkolom, vagy éppen a tömöm. És igen, mindezt hanyag eleganciával természetesen.
Hosszú, nyújtott léptekkel haladok nem is nézek semerre. Hallok ugyan jobbról valami ricsajt, biztosan egy újabb lánycsapat szabadult el valamelyik közeli tanterem fogságából, de nem érdekelnek. Úgyis csak az ámélkodó bámészkodó pillantásokat kapnám, na meg a sutyorgást. Ugyan ki szereti ha összesúgnak a háta mögött? Persze nyíltan, hogy biztos ami biztos irtó kellemetlen legyen. Naná az a frankó! Hát persze...
Nem is tudom honnan tudom az utat, talán régi reflex vagy beidegződés. Ha megkérdeznék fogalmam nem lenne melyik a leggyorsabb út a Mardekár klubhelységébe…
Ahogy megyek ez eszembe sem jut. Lefoglal a gondolat, hogy milyen átkot fogok gyakorolni Pansy-n amiért felültetett. Hmmm, talán a vörös Weasley-hajszínt okozó rontást lehet érdemes lenne rajta kicsit finomítanom… persze nem gondolnám a dolgot komolynak, viszont itt meg is akadok. Egyrészt a hideg belekap a ruhámba,- valljuk be azért nincs túl meleg -,  másrészt kis híján felbukok valamiben… vagyis valakiben.
Meglepve tapasztalnom hogy az illető a földön fekszik mint egy krumpliszsák… Első gondolatom rögtön az, hogy rosszul lett. Így hát a táskám magam mellé dobom, mely hangos puffanással ér földet, én pedig rögtön a lány mellett termek.
- Merlinre! Jól vagy? Mi történt veled? -
Foglalmam sincs kicsoda ő, noha biztos láttam már, lehet beszéltem is vele. Az bizonyos, hogy régóta itt lehet. Ahogy lehajolok hozzá és megfogom a kezét szinte hideg, az arca is halovány… Talán rosszul lett itt kint. No de mit kereshet itt ilyen időben? Egyelőre inkább nem faggatom tovább, csak alaposan szemügyre veszem. Lehet évfolyamtársam, vagy egy fakultációra is járunk fene tudja.. mondjuk annyira nem ismerős az arca… Abba meg már csak félve gondolok bele, hogy mivel lány és egész kis bájos lehet kavartam is vele… na ja Blaire nem osztott meg részletes információt arról a ‘listáról’. És persze Parkinson és Dean se… Ilyen ez a női összetartás.

Ott feküdtem a hidegben és aludtam. Én sem tudom, hogyan sikerült ez, de inkább nem is gondolkozom rajta, mert abból baj lesz. Meg abból is, hogy ha nem kelek fel. Talán tudatában voltam ennek, de nem tudtam felébredni és tovább szundikáltam. Igazából elég kellemes volt, hiszen senki nem zavart és nyugodt voltam, valamint pihenhettem is egy kicsit.
Aztán arra riadok fel, hogy valaki kissé rázogat és beszél hozzám. Nyűgösen kinyitom a szemem és felülök, mintha semmi nem történt volna. Mintha nem is a hidegebbnél-hidegebb földön feküdtem volna. Bár a fagyos levegő megcsap, nem igazán érzek semmit. Ez talán a szétfagyott testem miatt van..
Az illető, aki volt olyan szíves és felkeltett, valószínűleg döbbenten figyeli, hogy mit is csinálok. Talán azt hitte történt valami. Mondjuk történt is, csak nem az amire ő gondolhat.
Lassan az idegen felé fordulok, aki egy kissé, mintha ismerős lenne, de nem tudom honnan. Kifejezéstelen arccal, néma csendben bámulom őt. Az általában barna szemem kékre vált, s azzal nézek bele egyenesen az ő barnáiba. Pár pillanat múlva, viszont felvidulok és megszólalok:
- Kösz, hogy felébresztettél! - mosolygok kedvesen.
Igen, ezen a ponton, már biztosan a fiú agyára mehettem.. Szegény gyerek!
- Amúgy Shirley vagyok. Téged, hogy hívnak? - kérdem, még mindig barátságosan, miközben feltápászkodom.
Felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem, s közben végigmérem. Széles vállai vannak és jó erőben lévő fiú. Körülbelül egyidős lehet velem, talán idősebb, de biztosan nem fiatalabb nálam. Mikor felvette az eddig földön heverő táskáját. Valószínűleg kissé dühös lehetett, legalábbis én ezt olvastam ki a szeméből, mikor rám emelte tekintetét. Én csak vállat vontam.
- Bocsi, ha aggodalmat okoztam.. Nem direkt volt. - hajolok meg.
Elindulok egy random irányba. A mosolyom nem tűnik el az arcomról. Az okát nem tudom, de valamiért most jó kedvem lett. Bár mintha elkezdtem folna egy kicsit fázni, ezért befelé veszem az irányt. Elég érdekes figurának tűnik ez a gyerek. Az elmém egyik zugában azért remélem, hogy követ.

*
(https://i.imgur.com/dVSsNpE.png)
zene: BXM - Fearless (https://www.youtube.com/watch?v=6oG-Nwf33c4)


~~*~~

A pillák lágyan, lassan rebbennek meg, majd szép ívben nyílnak fel. A sötét szempár rám tekint, de mintha nem csillanna meg benne a felismerés fénye. Fura… pedig biztosan találkoznom kellett ezzel a lánnyal már, ha csak párszor is. A talárjára pillantva konstratálom hogy nem az én házamhoz tartozik, hanem a griffendél növendékeinek csapatát erősíti. Persze akárhogy is próbálnék emlékezni csak a nagy kongó ürességet érezném. Hiába a szép szem, a bájos mosoly, a jellegzetes vonások. Néha álmomba is, csak a villanás és a női hang van, ami betölt mindent, aki kimondja a szavakat. Semmi több, de tényleg. Bárhogy akarnék is ezelőttről egy kósza emléket kicsikarni agyam belső mély zugaiból, még csak egy gondolatfoszlány sincs. Persze ez rohadt bosszantó, na de mit tudunk tenni?
Kezem nyújtom felé, és felsegítem, mikor pedig talpon van, megereszt egy mosolyt. Miközben én lehajolok a táskámért, ő beszélni kezd hozzám. Komoly tekintettel fürkészem az arcát, miközben a vállamra akasztoma pántot. Magamban megállapítom nagy bölcsen hogy, elég sápadt, még az ázsiai vonásai ellenére is. Vagy épp amiatt még jobban. Olyannak hat ez a lány, mint a Szürke Hölgy a kastélyban. Igaz, nem olyan fátyolosan áttetsző.
- Örülök Shirley. Én Mathias vagyok. Mathias Montrego. -
A szavak kissé nyersek a számból, de nem is csoda, hisz nem vagyok hozzászokva hogy be kelljen mutatkoznom bárkinek is. A legtöbben ismernek, sőt… khm, de ezt hagyjuk is inkább. Kissé meglepődöm azon, hogy a lány bocsánatot kér, amiért a frászt hozta rám, márpedig mondjuk ez a rész jogos is, majd meghajolva elsiet. Ez meg mégis mi a fene volt? De tény, hogy nincs időm végiggondolni. Egy percig még tétovázva állok, mint aki kísértetet látott, és valahogy nem áll messze a dolog ironikus volta a gondolattól.
- Hé, hé! Shirley! Várj, várj egy percet! - kiáltok utána enyhe aggodalommal a hangomban. Lassú kocogásba kezdek, s így hamar be is érem a lábait szaporázó lányt, épp az ajtóban. Amint belépünk azon, a már fűtött folyosóra, elkapom a karját és finoman az egyik ablakpárkányhoz vezetem. Ott megállva aggódó pillantással kutatom az arcát.
- Most meg hova rohantál? Biztosan jól vagy? Hisz totál átfagytál. Nem kellene elmenni Madame Pomfreyhoz? - morgok kissé magamban, mint ahogy a húgom esetében is szoktam. Mit tehetnék, a báty funkció bekapcsol nálam rendszeresen. A javasasszony sok praktikus fortélyt tud, habár lehet túlzás az aggodalmam, és elég lenne a lánynak mindössze egy meleg tea, vagy mézsör. De azért mégsem bíznám ezt a véletlenre. Ki tuja milyen mellékhatások és következmények lehetnek. Ösztönösen a lány kezeiért nyúlok és ha engedi a tenyereim közé veszem azokat, hogy felmelegítsem.

Szóval Mathias. Ismerős a név.. Azt hiszem tudom is honnan. A roxfortos lányok arról suttognak, hogy.. szóval.. khm, mindegy. Mivel kezdtem érezni a hideget, gyorsan bocsánatot kértem egy meghajlás kíséretében, majd elindultam a kastély meleget árasztó falai közé. Aztán alig egy perccel később megint megjelent mellettem, pont, mikor az ajtóhoz érek és belébek rajta. Bár nem erősen, de megragadja a karomat és egy ablakhoz húz. Ez egy kissé idegesít, hiszen nem szoktam hozzá, hogy tulajdonképpen rángassanak. És tény, ez nem volt az, de akkor is. Kék szemem immáron zöldre vált, s kíváncsian fürkészem Mathias arcát. Az arcán nem látom semmi jelét annak, hogy bármit akarna is, de a szemében, mintha aggódás csillant volna. Én csak sóhajtottam egyet.
- Figyelj! Megköszöntem, hogy tulajdonképpen megmentettél attól, hogy halálra fagyjak odakint és bocsánatot kértem, hátha aggódtál értem. Nincsen semmi bajom, csak fáztam odakint és nem, nincsen szügségem Madame Pomfrey gyógyszereire sem. - néztem barna szemeibe - Viszont, ha már itt vagy. Lógnál egy olyan flúgossal, mint én? - mosolygok.
Ellépek az ablak mellöl és elindulok a folyosón. Kedves ez a srác, nem olyan amilyennek a többi lány leírta őt. Bár talán kissé idegenkedik, de van szíve. Szemem visszavált az eredeti barna színére és boldogan csillog. Bár nem érzem magam rosszul, megfogadom Mathias tanácsát és Madame Pomfreyhoz indulok el, hátha mégis megtalált valami a hidegben és épp a belsőmet eszegeti. Hirtelen elgondolkoztam valamin, így a gyakorta megtörtént eset kerül elő most is. Vagyis elfelejtek figyelni a külvilágra és teljesen kizárom azt. Ezért lehetséges az, hogy nem veszem egyből észre, hogy ha Mathias követett és esetleg beszélt hozzám. Erről a tulajdonságomról sajnos nem tehetek, egyszerűen csak megtörténik és későn veszem észre. Viszont megdicsérem magamat az ösztönösen történő kikerülésekhez, ami általában "ébren" nem olyan jól működik. Viszont, mikor belépek ebbe az állapotba, semmi nem talál el, vagy, ha igen, akkor az nagyon ritkán van.

*
(https://i.imgur.com/dVSsNpE.png)
zene: BXM - Fearless (https://www.youtube.com/watch?v=6oG-Nwf33c4)


~~*~~

A lány arca sok mindent elárul. Nem tetszik neki ahogy elirányítom enyhe erőszakkal. Mondjuk meg sem lepődöm. Amennyire erős és akaratos mostanság a női nem, az lenne a csoda ha bármelyikük is hagyná és esetleg élvezné ezt. Na mindegy. Persze ettől még hangot nem ad neki a másik, mindössze szeme villanása sugallja indulatait. Mit hogy sugallja, egyenesen fenyeget vele. S ami még érdekesebb a szeme íriszének színe megváltozik. Meglep a dolog, hisz ilyet még sose láttam. Vagy hát ha mégis, nem emlékszem rá. Meg is jegyzem ezt magamnak hogy majd kifaggassam erről mindent tudó kishúgomat.
Tovább képtelen a gondolatmenetem folytatódni, mert a lány felcsattan, és nem túl kedvesen mindhatni elhajt a francba. Na szép…  Mérgembe inkább kinézek az ablakon, mert nem akarom felvenni ezt a stílust. Nem, és nem, igyekszem legyűrni magamba az indulatokat. Az sem tűnik fel hogy a szürkületből estére váltott az idő, hogy a folyosón min vagyunk kigyúltak az esti fények vagy hogy a hó lassan szitálni kezdett. A pihék pedig puhán érnek az ablak külső oldalára, szépen keretezve azt. Nem. Ebből én persze semmit nem veszek észre. Már majdnem felmegy bennem a pumpa hiába önnön csitításom, hisz azért mégiscsak felháborító a dolog, de az utolsó mondata kiengesztelő. Meglep ez a kettőssége, teljességgel össze is zavar. Nos, ezek szerint mégis vágyik a társaságomra? Különös…
Kezem elengedi az övét, látva, hogy szemembe néz s újra visszavált barnára a tekintete. Elmosolyodik s így egész bájosnak hat újra. Meg kell hagyni jó géneket örökölt. Hamvas arc, vágott mandulaszemek, cseresznyeszín ajkak, hosszú ívelt pillák.  Igaz, inkább emlékeztett a húgom ártatlan kedves arcára és mosolyaira, minthogy egy kacér nő sejtelmességére, de ennek ellenére is vagy meglehet épphogy pont ezért eleresztek és is egy félmosolyt. Már szóra nyitnám a szám, ám Shirley talán mivel örök izgága, fél pillanat után felpattan és elindul. Könyörgöm most meg hova? A kérdés kimondatlanul lebeg ott a levegőben. Felé pillantva csak a hajzugatagot látom, ahogy ütemesen lebben a lány lépteit követve, lágyan fodrozódva akár a tenger hullámai amint partot értnek. A szemem forgatom, a másik háta mögött, és dühödten fújom ki a levegőt, majd ellököm magam az ablakpárkánytól. Most nem igyekszem beérni, sőt inkább csak lazán kiáltok utána, hátha ez észhez téríti és maradásra bírja. Nincs kedvem ugyanis körbeszelni puszta hóbortból az egész kastélyt. Mellesleg egy beszélgetés közepén faképnél hagyni a másikat... oké hogy én vagyok az amnéziás de ez mégiscsak alapvető illemtan.
- Shirley! Most mégis hová mész? -
Félig fellvont szemöldökkel várom, hogy reagáljon a kérdésemre valamit, vagy hogy valami értelmes okot adjon. Összefonom karom mellkasom előtt és egy kisebb terpeszbe állva várok. Nem firtatom a kintlétének okát. Még azt se hogy miért volt jó neki félig halálra fagyni. De azt ne várja el hogy nekiállok rohangászni utána, minden szó nélkül. Lássuk be van jobb dolgom is. Mondjuk pótolni a sok 'kihagyott' évet, és gyakorolni. Mielőtt azonban megszólalhatna, azért hozzáteszem, hogy ne legyek teljességgel barátságtalan.
- Szívesen lógnék veled. Végülis, miért is ne?! -
Egy mosolyt is eleresztek újra. Kíváncsi vagyok mit is akar a lány. Hol akarja vajon mulatni az időt? És meddig? Lassan vacsoraidő lesz...

Túl kíváncsivá tett ez a fiú. És bár kevesek érdekelek és bízok meg bennük, de... Neki van egy olyan különös.. Hogy is nevezik ezt? Aura? Na neki van egy ilyen furcsa, nagyon furcsa aurája.. Ami mondjuk abból a szempontból jó, hogy érdekesnek találom a srácot. Néhány méterrel később kényszerítem magam és visszatérek a valóságba. Kérdésére pedig megfordulok és sejtelmesen mosolygok, de nem válaszolok neki. Sötétedik és hamarosan vacsoraidő, de sajnálatos módon nem csak Mathias tett kíváncsivá, hanem a köves kert is. Ugyanis oda indultam el és, ha ő is jön, akkor egy idő után ő is rá fog jönni ez biztos! És azért fog csak rájönni, mert, hogy nem mondom el neki az is el van döntve. Jujj, az én huncut mindenemet! Na jó Shirley, állj le!
A következő megszólalására felfigyelek. Majd kissé felnevetek, mielőtt válaszolnék.
- Miért is ne? - törölgetem a szememből a könnyeket - Hidd el tudnék én sorolni érveket! Viszont, ha már van elég bátorságod velem lógni egy kicsit, akkor gyere! Nem fogok lassítani!
Az utolsó mondatot már úgy kiáltom vissza neki, ugyanis hirtelen sarkonfordultam és már mentem is azon a folyosón amerre, emlékeim szerint a köves kertre találtam rá. A többi lány leírásából nem erre számítottam. De hagyjuk is, mielőtt újra belemerülök a világomba. Most, hogy kicsit pihentem - bár nem a legmegfelelőbb helyen - most sokkal több energiám van, mint lenni szokott.. Lehet, hogy egy kicsit sokat tanulok? Meglehet. Míg a megfelelő ajtót keresem, a hajam színéel kezdek el játszani. Egyszer rézvörös, aztán piros, majd rózsaszín és így tovább. Közben hátra-hátra tekintgetek, hátha követ a srác. Jó lenne normálisan is elbeszélgetni vele.

*
(https://i.imgur.com/dVSsNpE.png)
zene: BXM - Fearless (https://www.youtube.com/watch?v=6oG-Nwf33c4)


~~*~~

A sejtelmes mosolygást hirtelen nem tudom hova tenni. Összevonom a szemöldököm minek hatására két kis ránc jelenik meg köztük. Pillantásom komoly és érdeklődő. Fürkészőn nézem a lányt, mert egyszerűen nem tudok elmenni rajta. Ahogy megismétli a szavaimat és elneveti magát csak még jobban pislogok. Elnézem zavartan, ahogy a szemeit kezdi el törölgetni. Nem tudom hogy most vagy elsírta magát vagy jót röhög. Vajon rajtam? Ez azért megdöbbentő... mi vicceset mondtam elvégre? Szerintem semmit.
- Hidd el tudnék én sorolni érveket! Viszont, ha már van elég bátorságod velem lógni egy kicsit, akkor gyere! Nem fogok lassítani! -
Vidám szavaira csak hümmögéssel válaszolok. Szóval aha, kihívás mi? Kihívás a javából! Cöh.... velem fogandi bármiben is? Jó, tudom hogy korábban is simán bevállaltam a dolgokat, de az a felvetés, hogy nem merek vele együtt lógni egyenesen nevetséges. Hisz nincs abban semmi rossz. Jó talán kissé flúgos... vagyis inkább szétszórt. Igen, határozottan szétszórt.
- Na szép! - kiáltok fel, és lépek utána. Nem kell kapkodnom, mert két három hosszabb tempóval beérem. A lány persze közben vissza-visszatekintget rám. Mintha csak várná hogy menjek. Szinte hívogatná. És ezzel is mindjobban ingerelne. Meg kell hagyni, kis taktikás. Mert hát be is válik. Ösztönösen sarkall ez az elvétett mozdulata gyorsabb tempóra. Egy darabig még a barna hajtincseit látom hátulról meglebbenni ütemesen, lépteinek hatására. Majd fél perc múlva, mikor beérem már arca ívét is láthatom. Végül pedig a teljes profilját. Kezemet zsebre vágom miközben rápillantok menet közben.
- Meg se vársz, holott velem akarsz lógni... szép kis beszélgetőtárs vagy te... ! - cukkolom, miközben a vállammal szelíden meglököm és elmosolyodom melegen. Persze mindezt úgy teszem, hogy nehogy felbukjon benne, és a minimális erőkifejtés hatására el biztosan ne essen. Szemeimmel keresem az ő tekintetét, várva a reakcióját.
Már épp feltenném a kérdést hogy hova megyünk, mikor beérünk egy jobban kivilágított folyosószakaszra. Vagy lehet csak a fényviszonyok másabbak itt, fene tudja, minden esetre kissé hunyorognom kell. Hirtelen nem túl ismerős a környék. Mg így fél év távlatából is vannak részei az iskolának, amik idegennek hatnak nekem. Fura, pedig  az Északi szárnyba elég sokat kellett időznöm az elmúlt hetekben.
- Hmmm, figyu Shirley, ez a folyosószakasz tuti nincs lezárva, ugye? Nem szívesen mennék büntetőmunkára Frics-hez, akármennyire is jó lenne a társaság...! -
Bókolok neki viccelődve, és újra rátekintek. Kíváncsi vagyok mit is reagál a szavaimra. A húgom mindig oldalba bök, ingerülten de nevetve. Evidensen a griffendélestől mást várok el, nem egy ennyire közvetlen gesztust. Nem feltételezem hogy ő az a pirulós fajta lenne. Inkább képzelek el hozzá egy ábrándos mosolyt esetleg egy sóhajjal társítva vagy azt, hogy visszafelesel. Mert nagy szája van, az egyszer már biztos, még ha nem is nézi ki belőle elsőre az ember. Talán a testalkata és a vonásai miatt. Sokkal kifinomultabbnak hat az ázsiai gének miatt, mint amilyen valójában. Meglepő, de mégis igaz. De hát ilyen a külső, szimplán és egyszerűen becsapós. Jó példa erre Blaire. A testvéremről ugyanis mindenki azt hiszi, hogy egy törékeny virágszál, pedig olyan rontás-halmot küld bármelyik fiú fejére, amilyet egy képzett boszorkány is megirigyelhet. No és akkorát üt ha kell, hogy az már veszélyes. Feküdhet a vele való találkozás után a kedves delikvens jó pár napot a gyengélkedőn. Habár én személy szerint örülök hogy ilyen. És a mellettem lépkedő csendes Shirley is úgy hiszem ilyen. Nem véletlen griffendéles...
És ez az a gondolat, ami őszintén mosolyra fakaszt, miközben megérkezünk a Köves kerthez.  

Mellettem lépkedve jön, s közben egyszer-egyszer rám pillant. Humoros kis megjegyzésére elmosolyodom. Majd felhúzva az orrom hátra dobom, a most éppen rézvörös színű hajamat.
- Micsoda feltételezés! Hát persze, hogy jó beszélgetőtárs vagyok – folytatom a viccelődést. Kék szemeimmel egy másodpercre ránézek. Vigyorgok és szemeim sarkában kis nevetőráncok vannak. Majd elkapom a tekintetem és elgondolkozom. Nem csak ez a jóképű, vicces fiú keltette fel az érdeklődésem, hanem az a hely is, ahol elaludtam. A Köves kert felé haladva elértük azt a folyosószakaszt, ahol járkáltam egy keveset, mielőtt megtaláltam a kertet. De vajon melyik ajtó lehet az? Olyan szép így télen a kőbe burkolt virágokkal. Lehet, hogy azért tudtam elaludni a hóban, ilyen hidegben, mert ennyire nyugtatólag hatna rám? Lehet. De tovább gondolni már nem tudom a dolgokat, ugyanis meghallom Mathiast.
- Hmmm, figyu Shirley, ez a folyosószakasz tuti nincs lezárva, ugye? Nem szívesen mennék büntetőmunkára Frics-hez, akármennyire is jó lenne a társaság...!
Erre fogtam magam és oldalba böktem – Nagyon kedves vagy, de még nem jártam tilosban.. Még.. - vigyorodok el a végére - Egyébként, hogyhogy nem ismered fel ezeket a folyosókat? Nyolc éve ide jársz – teszem fel a kérdésemet, miközben megismerem azt a bizonyos ajtót.
Kinyitom a nyílászárót és megint kint találom magam a vakító fehérségben. Kilépdelek és körbenézek. Olyan hideg van itt kint, hogy mindjárt leesnek az ujjaim. És én itt el tudtam aludni. Kíváncsi vagyok, hogy Mathias mit válaszol. Nem nagyon szoktam figyelni a pletykákat, így is, hogy elcsípek egyet-kettőt. Éppen ezért nem is ismerem eléggé ahhoz, hogy bármilyen választ is el tudjak képzelni. Bár ezalatt a rövid beszélgetésünk alatt, azt gondolom, hogy elég aggódó típus és még humoros is. Biztosan van egy testvére. Persze nem vagyok jó emberismerő, így csak tippelni tudok. A kert közepén megállok és szembefordulok vele.
- Kíváncsivá tettél. Mi lenne, ha mesélnél valamit? Cserébe én is mesélek, csak mondanod kell, hogy mit szeretnél tudni – mosolygok rá vidáman.

*
(https://i.imgur.com/dVSsNpE.png)
zene: BXM - Fearless (https://www.youtube.com/watch?v=6oG-Nwf33c4)


~~*~~

- Micsoda feltételezés! Hát persze, hogy jó beszélgetőtárs vagyok –
A felhorkanására meghökkenek és figyelem ahogy a vöröses tincsek meglebbennek. A fényben egyszerre lesz csillogó arany egy piciny sávban majd újra réz színű. Valahogy kissé idegennek hat számomra ez az árnyalat de gondolom a lány egy pálcaintéssel tud rajta változtatni ha nem tetszik neki így nem is firtatom. Már a legelső lecke az volt, mit megtanultam, hogy jobb a nők ilyesféle dolgaiba nem beleszólni max megdicsérni. Ezért jó ha mindig figyel az ember hogy tudja mikor épp mi változott. Blaire rendszerint vesz egy új ruhadarabot és elvárja hogy mikor benne parádézik tudjam, ez épp vadi új és éltessem mennyire gyönyörű benne. Nos a húgomnak valóban jó ízlése van, mellyel Merlin megáldotta, de hát honnan a bűbánatból ismerjem én a ruhatárát?
Ebből a dilemmából a lány zökkent ki aki közli hogy a tilosban járás nem opció. Egy hangos sóhajt eresztek meg amolyan mímelt színlelt megkönnyebbüléssel. Nem igazán hiszem hogy szegnék azzal szabályt mert épp erre sétálok ráadásul vele az oldalamon, de lássuk be, jobb biztosra menni. És az is baromira frusztráló hogy még mindig képes vagyok eltévedni. Igen, tudom rekordot döntök de hát ez van...
- Egyébként, hogyhogy nem ismered fel ezeket a folyosókat? Nyolc éve ide jársz!
Hát igen, a lány az elevenembe tapintott. Nyolc év... soknak tűnik. Nagyon, nagyon soknak. Olyan soknak hogy mondhatni csukott szemmel is tudnom kellene közlekedni. Csakhogy a hangsúly a feltételezésen van.
- Nos, tavaly kaptam a csatában egy felejtés átko ....
Nem tudom végigmondani, mert a lány kinyitja az egyik összekötőfolyosó ajtaját ahol a hideg kemény foga rögvest bekúszik hogy a bőrbe marjon. Errefelé kemények a telek. Lehet  a hegyek miatt vagy a környék egyedi összhatása miatt. Talán a mágia vonzza be az egyedi időjárást, meglepet a kastély a felelős érte... Az tény csoda hogy a lány nem kapott hipotermiát itt kint. Már pár perc is elég ahhoz hogy elkéküljön a szánk....
- Nem lenne jobb ha... - kezdem sután de elhallgatok ahogy szembefordul velem. A haja röppen, épp csak centik nem választanak el attól hogy eltaláljon velük és mikor rám pillant már rögvest nekem is szegezi a kérdését. Mindössze pislogni van időm és pár pillanat múlva szólalok csak.
- Kíváncsivá tettél. Mi lenne, ha mesélnél valamit? Cserébe én is mesélek, csak mondanod kell, hogy mit szeretnél tudni.
- Hm, végül is nekem jó. - bólintok aprót. - De ha már itt tartunk én már válaszoltam egy kérdésedre.
Elmosolyodom kissé szemtelenül. Majd azért megtoldom szavaim hogy értse mire gondolok.
- A felejtésátok. Tavaly ért és ezért kb minden új nekem. Rendszeresen eltévedek és ez eléggé bosszantó. Csak a vizsgák miatt jöttem vissza ide hogy jelentkezhessek egyetemre.
Pillantásom elréved a park irányába ahol a hó sűrű pelyhekben kezd hullani. Egyszerre szép és megnyugtató. Elmélázok pár pillanatig majd tekintetem visszatéved a lányra. Egy halovány mosollyal arcomon szemlélem őt, majd ajkaim szétnyílnak.
- Akkor most én kérdezek, ugye? Mégis honnan származol te? Egyszerűen nem tudom megfejteni. A szemed, és a hajszíned... valahogy nem passzol sehogy se össze. Csak azt ne mondd hogy egy ír és egy japán keveréke vagy mert akkor már minden világos...
Utalok enyhe halk kacajjal mondatomba és a lány vöröslő tincséért nyúlok. A végétől egy centinyire érek hozzá mindössze. Egy leheletnyit emelem csak meg majd engedem el, hogy visszahulljon a többi közé. Érdeklődve figyelem őt remélve, nem sértem meg. Tudom, a lányok ugyanolyan kényesek erre is, mint a korukra. Na meg arra, hogy miért is járnak párossával mosdóba. Kész rejtély!

Szemtelen, önelégült mosollyal közli, hogy ő már megválaszolta egy kérdésre, mire én értetlenül nézek rá. De hamar felvilágosodom, hogy miről is van szó.
- A felejtésátok. Tavaly ért és ezért kb minden új nekem. Rendszeresen eltévedek és ez eléggé bosszantó. Csak a vizsgák miatt jöttem vissza ide hogy jelentkezhessek egyetemre.
Felejtésátok? Érdekes.. De ez azt jelenti, hogy ő is harcolt az ostromnál. Nem mintha más nem, mert körülbelül mindenki azt tette, de én inkább a halottakat és a sérülteket szedtem össze és segítettem gyógyítani. Sajnos a harctéren nem vagyok túlságosan jó.
Az előttem álló fiút figyelem, akinek a tekintete egy pillanatra elkalandozik. Ám gyorsan visszavezeti a gondolatait és elmosolyodik rám nézve.
- Akkor most én kérdezek, ugye? Mégis honnan származol te? Egyszerűen nem tudom megfejteni. A szemed, és a hajszíned... valahogy nem passzol sehogy se össze. Csak azt ne mondd hogy egy ír és egy japán keveréke vagy mert akkor már minden világos... - kuncog.
A hajamért nyúl, amit egy kicsit megemel. Majd elengedi, hogy az visszahulljon a vállamra. Én pedig erre enyhén elpirulok. Hisz nem mindennap történik velem olyan, hogy egy fiú, akiről még csak semmit nem tudok a nevén kívül, ilyen zavarba ejtően viselkedik irányomba.
Majd elvigyorodok, mikor elér tudatomig a válasza.
- Nem – kacagok fel – Félig angol, félig koreai vagyok. És nem mellesleg metamorf mágus – mondom, majd visszaváltoztatom eredeti színűre a hajam és a szemem. Vagyis barnára - Ez a természetes haj- és szemszínem.
Még mindig egy halvány mosollyal az arcomon fürkészem az arcát, a reakcióját várva. Majd megint megszólalok.
- Nem nagyon szoktam figyelni a pletykákat, de lehetetlen, hogy rólad ne halljon valaki a Roxfortban. Hány lány volt meg? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, pimaszul vigyorogva.
Igen, egyértelműen az volt a célom, hogy zavarba hozzam. Kölcsön kenyér visszajár, ahogy mondani szokták.
Miközben a válaszára vártam, odamentem az egyik padhoz és lesöpörtem róla a havat. Majd a táskámat magam alá rakva ültem le. Megpaskoltam magam mellett a követ, hogy jöjjön és foglaljon helyet ő is. Végülis kényelmesebb, mint állva társalogni.
Kíváncsisággal telt pillantással követtem végig minden mozdulatát, reakcióját és válaszát. Illetve a valószínűsíthető kérdést is, amit feltesz nekem.

*
(https://i.imgur.com/dVSsNpE.png)
zene: BXM - World Without End (https://www.youtube.com/watch?v=4HSFeaXd7-s)


~~*~~

– Félig angol, félig koreai vagyok. És nem mellesleg metamorf mágus.
A válasz olyan természetesen jön, mintha csak a nap ragyogva bukkanna ki a hegygerinc csipkés széle mentén. Valójában csak nekem nem teljesen világos ez, mit is jelent vagy miért is okozza a jelenséget... na nem, nem teszek úgy mintha nem hallottam volna a metamorfológia tudományáról vagy... nevezzük inkább adottságnak. Hisz ezt nem lehet tanulni. Ám sosem tapasztaltam még, eddig. Sosem láttam embert, aki hangulatváltozásának tükrében képes megváltoztatni ily mesteri fokon a külsejét. Nem tudom a lány mennyire van tudatában mindennek, bár sejtem teljes mértékben, de ettől még engem elbűvöl. Egyedi, tehetséges. Hiánya a félvérsége, mit a hozzám hasonló aranyvérűek jobbára lenéznek (mert egy Draco Malfoy biztosan azt tenné), engem rég nem zavarnak ezek a dolgok. Talán sosem voltam ilyen vagy ha korábban egy arrogáns seggfej lehettem is, mára már ez megváltozott. Valahol elnyelte lényem ezen részét a feledés jótékony köde, csakúgy mint az emlékeim java részét. Hálás lehetnék? Bizonyára.
- Ez a természetes haj- és szemszínem.
Mikor a lány hosszú haja immár átvált a hozzá jól passzoló színvilágra és a szemszíne is átváltozik mindössze a csillogás nem szűnik meg (sőt, mintha csak még jobban felélénkülne) aprót bólintok. Ezzel részben tudomásul veszem szavait, részben elfogadom a tényeket és valahol igazolom azt hogy értem mire utal. Ajkamon szelíd mosoly játszik, míg hagyom hogy ő éppoly kíváncsian vizslasson engem. Nem szakítom el róla a tekintetem, nincs értelme.
Így mikor kérdez, az sem ér teljesen váratlanul.
- Nem nagyon szoktam figyelni a pletykákat, de lehetetlen, hogy rólad ne halljon valaki a Roxfortban. Hány lány volt meg?
Most rajtam a sor hogy nevessek. És igazából mindez meg is esik. Ajkaim szélesre húzódnak és halk kacaj szakad fel belőlem, de nem az a velőt rázó hahota... inkább csak szomorkás beletörődő kuncogásszerű, mert... hát van valami a lány szavaiban. Nem bántó, csöppet sem az... inkább csak a tény maga ahogy rátapint az igazságra... az szar. Kegyetlen szar érzés.
- Hát igen, biztos hallhattál rólam... - vakarom meg a halántékom eltűnődve, hogy hogyan is folytassam. - Az amnéziás Montrego. Belby gondoskodik róla hogy legyen minden héten csámcsogni való.
Vállat vonok mintha csak mindegy lenne, pedig nem. Baromira nem mindegy mivel... mivel mégis csak rólam van szó. Az életemről, a betegségemről vagy nevezhetném inkább állapotnak is, de mit kell ezt szépíteni? Szóval rólam. Úgy egészében rólam. És azért egy darabig hízelgő is ez, mint olyan, de isten látja lelkem egy idő után baromi frusztráló. Oly annyira mint a lány másik kérdése. Igazából ez még inkább zavarba ejtő, ám válaszolnom mégis csak kell.
- Öhm, nos... szeretnék őszintén felelni a kérdésedre, Shirley, de... az az igazság, hogy.... őszintén bevallva? Nem tudom...
Érzem, ez kényes téma, és a némaság körülöttünk szinte kitapintható, így hogy valamivel lefoglaljam magam a kezem közé kapok egy kis havat. Figyelem ahogy pillanatok alatt szétolvad ujjaim langymelegétől.
- Mármint, ezt soha senki orrára nem kötöttem annak idején sem gondolom, és... ebben a kérdésben nem jó pletykákra alapozni.
És Ericre sem, hiába a legjobb barátom...
Szinte biztos vagyok benne hogy Belby képes lenne erről is informálni, ahogy az életem többi általa jól kiszínezett részletéről is, de köszönöm, inkább nem kérek belőle!
- Azóta meg, hát... mondjuk úgy hogy lekötött a sokévnyi tananyag behozása...
Egy elnéző mosolyt eleresztek irányába és mindössze annyi csöndet iktatok be, ami egy levegővételhez felettébb szükséges.
- De ha már a szerelmi életről társalgunk. Téged miért nem mentett meg a herceged itt a hóban?

*
(https://i.imgur.com/dVSsNpE.png)
zene: BXM - World Without End (https://www.youtube.com/watch?v=4HSFeaXd7-s)


~~*~~

Shirley újra elpirul, most már sokkalta látványosabb módon és ez végképp vagy miattam vagy a elszólásom miatt. Tudom hogy a téma, amit felhoztam többet mondhat neki mint kellene, pedig... hát barmira nem ismerem az életét. Egészen addig a percig, míg meg nem láttam a hóban feküdni őt magát sem... Ha meg engem képzel a hercegének (mint ahogy az esetek többségében meg is esik), akkor tévedésben él, amire jobb rávilágítani. Nem azért mert bármi baj lenne vele, voltaképpen csinos lány, főleg ha nem a vérvörös vagy épp hupilila hajkoronáját tekintjük, de az az igazság hogy én magam sem tudom feltétlen mit akarok vagy mit keresek. Nem is keresek semmit. Pontosabban nem is terveztem keresni semmit. Egyedül a visszautat talán az emlékeimhez, ami kellőképpen lefoglal. Még most is.
- Nem gondoltam volna, hogy tudsz Chrisről..
A lány hangjában van valami ábrándos báj belevegyülve a végtelen csalódottsággal. Valahol ez a kettősség megragad és ugyan nyitnám a szám hogy ellenkezzek, mert hát én márpedig semmilyen Christ nem ismerek, de mégsem lesz sem időm sem terem hangot adni mindennek. Talán nem is baj. Talán épp ez kell neki. Hogy kimagyarázza az érzéseit. Hogy megossza másokkal. Hogy ne önmagát gyötörje. Épp elég a tekintetébe nézni, még így félprofilból is, érezhető hogy bántja a dolog. Lehet a fiú, vagy a viselkedése, vagy minden egyben...
- Valószínűleg mással van elfoglalva.
Itt megeresztek egy rosszalló szemöldökráncolást, mert hát ha mással van elfoglalva akkor miért is akar Shirley lépten-nyomon ezzel a gyerekkel összeállni? Jobbat érdemelne. Olyat, aki meg is becsüli...
-Tudod „lazul”, mint a többi olyan diák, akik nem akarnak az életükkel semmit.. Nem igazán alakulnak mostanában jól a dolgaink…
- Oh ezt sajnálattal hallom... - húzom el a szám együttérezve s eltűnődve pillantok a kezemre. A dolgok nem jól alakulásában tudnák mesélni magam is. De inkább nem szállok be ebbe a versenybe. Valószínű megnyerném. - Szörnyű, hogy így viselkedik veled!
Közlöm őszintén, miközben mogyoróbarna tekintetem újra az ő vonásait fürkészik.
- Remélem mihamarabb észhez tér. Nem mindennap járhat az ember egy ilyen csinos metamorf lánnyal.
Mosolygok biztatóan és kacsintok is hozzá. Remélem ha mástól nem is legalább ettől jó kedvre derül és... hát hogy nem érti totálisan félre. Az a baj a lányokkal, a tomboló hormonokkal meg a tinédzser korszakkal úgy magával hogy az ember folyton-folyvást többnek képzeli a valódi dolgokat. Jobb kiszínezni, élénkebbnek képzelni. Többet várunk mint amit kapunk és utána belesüppedünk a depresszió mélységes mély bugyraiba, ahonnan esélytelen a kievickélés. Vagy legalábbis olyan hosszú folyamat hogy mire kiérsz belőle vissza is esel újra.
Figyelem néma csendességgel ahogy feláll és ellép mellőlem, a fa irányába. Kicsiny törékeny alakja alatt halkan roppan a hó és szinte már festőien szépnek hat csakhogy belém semennyi művészi lét nem szorult, leszámítva a zongorabillentyűk ritmusszerű püfölését. Kivárok egy percet, majd kettőt, hagyom hogy végigpörgesse a gondolatmenetét. Nem célom kizökkenteni, így csak újra a fehér kertet bámulom, így nem veszem észre az újbóli rózsaszín pírt a griffendéles lányka arcán.
- Most én jövök..
A mondat, mellyel kizökkent a táj bámulásából. A mondat, mire felé fordulok és felhúzott szemöldökkel várom a kérdést.
- Azt mondtad, hogy csak a vizsgák miatt maradtál még egy évet. Merre akarsz továbbmenni? Mármint egyetemre.
- Hmmm, hát most megfogtál. - tűnődöm el s közben kissé hátrébb dőlök. Kezemmel megvakarom borostás állam s csak egy kis szünet után válaszolok. - Valójában korábban auror akartam lenni, de... hát mondjuk úgy hogy esélytelen számomra az a szakma. Kissé sok mindent kellene bepótolnom ehhez, amire nem elég az egy év.
Vállat vonok, csalódott beletörődéssel.
- Egyelőre a jogi szakokon gondolkodtam, de nem vagyok egy magolós típus. Szóval lehet marad valami kötetlenebb, mint a lénygondozás...
A továbbtanulás kérdése felettébb kevés örömmel tölt el. Igaz messze vannak a vizsgák ám mégis túlontúl közeli lesz  két szempillantás alatt. Ezt pedig hát értelem szerűen barmira nem várom.
- És te? Várj! Várj! Kitalálom! Hmmm... pálcakészítő?
Ujjammal a lányra mutatok, megálljt parancsolva menet közbe a válaszadásban de sejtem hogy tutira mellélőttem. Ami nem is lenne oly meglepő.

Nem nagyon figyeltem a mondandójára. Talán biztatott, próbált vigasztalni. Fogalmam sincs, ahhoz túlságosan elkalandoztam. Majd mikor ezt észrevettem magamon, gyorsan feltettem a kérdést, ami foglalkoztatott. Még mindig a fánál állva fürkésztem az arcát, amint elkezdett gondolkozni.
- Hmmm, hát most megfogtál – szólalt meg - Valójában korábban auror akartam lenni, de... hát mondjuk úgy hogy esélytelen számomra az a szakma. Kissé sok mindent kellene bepótolnom ehhez, amire nem elég az egy év.
Ahogy vállat von, látszik rajta, hogy csalódott. Egy szomorú mosolyt engedek meg felé, hátha inkább látszik majd biztatónak, mintsem együttérzőnek.
- Egyelőre a jogi szakokon gondolkodtam, de nem vagyok egy magolós típus. Szóval lehet marad valami kötetlenebb, mint a lénygondozás…
Elgondolkoztam. Szeretem az állatokat, a nem „mugliféléket” még inkább. Túl sok minden érdekel… Ez az én egyetlen bajom. Nagyon nagy mennyiségű dolog van, amit izgalmasnak találok.
- És te? Várj! Várj! Kitalálom!
Majd hirtelen rám mutatott. Megdöbbenésemben, alig bírtam felfogni, hogy mit kérdezett.
- Hmmm... pálcakészítő?
Pár pillanat eltelik, míg eljut a tudatomig, hogy mit is csinált az előbb. Aztán mikor sikerül, váratlanul elnevetem magam. Olyan… másképp fest? Lehet, hogy csak az én szemem csal, de sokkal játékosabban fest, mint eddig. Talán kicsit komoly volt.
Mikor néhány másodperccel később lenyugodtam, még mindig vigyorogva válaszoltam is.
- Nem éppen, de nem voltál tőle messze – tapsoltam meg – Először az járt a fejemben, hogy építőmágusnak megyek, de nincs türelmem az egésznek a végigviteléhez.
Vállat vonva ülök vissza a padra, olyan: „Ez van” kifejezéssel az arcomon.
- Nem fogok tovább tanulni. Inkább elmegyek valami nyugisabb helyre és nyitok egy kávézót - büszke mosollyal az arcomon nézek a fiúra – Addigra legalább véget ér ez az agybaj.
Az a fura, hogy nekem mindig inkább céljaim voltak, mintsem álmaim. Én sokkal nagyobb különbséget teszek a kettő között, mint mások általában. A célt azt véghez vihetjük, elérhetjük, viszont az álom nem válik valóra. A jóslás pedig megint teljesen más.
Megint elkalandoztam..
Oldalra fordítva a fejemet, láttam, hogy már nem sokáig lesz világos. Egy fáradt mosoly került az arcomra, majd visszavezettem a pillantásomat Mathiasra.
- Gondolom nem akarsz lemaradni a vacsoráról – döntöttem oldalra a fejemet – És őszintén én is kezdek éhes lenni, de még el kell ugranom valahova.
Összeszedtem a dolgaimat, majd odahúzódok mellé. A hajamat feketére, míg szememet kékre váltom, és úgy teszem vállára a kezem.
- Csak, hogy tudd szeretem a legendás lényeket. Szóval, ha ebben az irányban mész tovább, feltétlenül mutass nekem valami újat! - vigyorodom el a végére – De most mennem kell! Szia!
Mielőtt elköszöntem még biztatón végigsimítottam a karján. Majd intve egyet mentem be a kastélyba. A könyvtár felé vettem az irányt, menet közben pedig végiggondoltam a mai napomat. Szerencsés lehet az, aki ennek a fiúnak a barátja.

*
(https://i.imgur.com/dVSsNpE.png)
zene: BXM - World Without End (https://www.youtube.com/watch?v=4HSFeaXd7-s)


~~*~~

A kacaj halkan csendül fel de egész fölerősödik a végére. Bájos. Igazán, tényleg bájos. Tetszik. Talán nem kellene túl meglepőnek lennie de mégis valahogy az.
- Nem éppen, de nem voltál tőle messze!
A taps meglep. Pislogva figyelem a lány jó kedvét. Hát ennyire vicces lett volna valóban? Nem érzem sértőnek, de ennyire mulatságosnak sem gondoltam ép...
- Először az járt a fejemben, hogy építőmágusnak megyek, de nincs türelmem az egésznek a végigviteléhez.
Építőmágus...
A szó ott csüngött a levegőben, mint egy kísértetkép ami talán könnyen elérhető lenne ha kinyújtjuk a kezünket és erősen küzdünk érte, azonban mégis távoli homályba tudott burkolózni. Igazán illik a lányhoz  szak és noha én személy szerint nem értek egyet azzal hogy ne lenne elég kitartó, nem bocsátkozom vele vitába. Értelmetlen lenne. A saját jövője, a saját élete, neki kell éreznie s tudnia mire van ereje. én egyedül megerősítést adhatok, kitartást nem. Biztathatom de erőt csak szavakkal tudok átadni. Az akarat nála van. Mindig mondta a húgom hogy a fél távig teszed a dolgod. A másik fele, ami a sikerig elkísér már nem csak a testi adottságon múlik hanem a szellemin. Ha agyban eldöntöd el is érheted. Csak az akarat a fontos, de az nagyon...!
- Nem fogok tovább tanulni. Inkább elmegyek valami nyugisabb helyre és nyitok egy kávézót.
Meghökkenek. Érzem, ahogy ajkaim szétnyílnak kissé és a levegő súrolva beszökik rajtuk kiszárítva őket. Kávézó? Hüledezve kérdezhetném... mégsem jutok szóhoz mert melegbarna tekintetem látja a lány örömét. A mandulaszemekben megcsillan valami vágyábránd de nem a keserű fajta hanem az örömteljes. Reménnyel telt...
És ez arra int hogy ne lombozzam le. Nem illik felülbírálnom az elképzeléseit... ő erre érzi képesnek magát s ki tudja? Lehet tényleg ettől lesz boldog.
– Addigra legalább véget ér ez az agybaj.
Agybaj? Nem tudom mire is gondol egész pontosan, de bólintok. Igazából ezzel elfogadom a szavait, az elképzeléseit és a céljait. Halovány mosolyszerű szökik ajkaimra. Már épp mondanám hogy egész jó ötlet lehet egy kávézó ha jó helyen fekszik és minőségi anyagokkal dolgozik, mikor a lány egy fáradt mosollyal arcán szólal meg.
- Gondolom nem akarsz lemaradni a vacsoráról. És őszintén én is kezdek éhes lenni, de még el kell ugranom valahova.
- Oh... oké... rendben... - biccentek, tudomásul véve hogy ennek akkor itt vége. Figyelem, ahogy a haja hirtelenjében feketére vált az íriszei pedig a tenger legmélyebb kékjére formálódnak.
- Csak, hogy tudd szeretem a legendás lényeket. Szóval, ha ebben az irányban mész tovább, feltétlenül mutass nekem valami újat!
Most rajtam a sor hogy meglepődjek majd egy másodperc múlva felnevessek. Maga az elképzelés nem is olyan lehetetlen, de... ó egek, hol van az még!
- Mindenképp! - bólintok s mikor kezét megérzem a vállamon hogy onnan elinduljon lefelé a karomon szelíden simítva tudom, ez a végső búcsúzása mára. Maximum  a Nagyterembe összefutunk majd de könnyen meglehet el is kerüljük egymást...
- ..Most mennem kell! Szia!
Némán intek utána. Nem köszönök el vagy legalábbis a dörmögés amit megejtek saját magam számára sem érthető. Egy percig ülök még miután Shirley eltűnik. A hideg pára kiszalad belőlem érdekes alakzatot öltve majd végül a ropogó hóval talpam alatt bevonulok a kastélyba. Ideje ennem nekem is aztán meg már takarodó idő van és nincs kedvem egyik kekeckedő tanerővel sem összefutnom kihágásszegés végett.