Oldal nyomtatása

Louise C. Lott

Ms. Roseflowersnek félelmetes érzéke volt hozzá, hogy olyan dolgokat is meglásson az emberekben, mely dolgok létezéséről gyakran még ő maguk sem tudtak. Karrierje során számtalanszor kihasználta ezt az adottságát, és mind feljebb és feljebb tört a ranglétrán, mígnem már nem volt hová jutnia. Képességéről azután sem feledkezett meg, miután hosszú-hosszú minisztériumi szolgálatát követően nyugállományba vonult. Kedvenc elfoglaltsága továbbra is az emberek mustrálása volt, és előszeretettel szólt bele azok életébe. Tanácsait fiataloknak és időseknek egyaránt szórta, akik jól tették, ha megfogadták azokat, mert hát a boszorkány valóban értette a dolgát.

Ahogy a két fiatalt figyelte a liftben, egyszerre megérezte a közöttük alakulgató rezgéseket. Mintha egy lehalkított rádiómagnóból szólt volna, egyelőre még nehezen lehetett csak hallani azokat, de Ms. Roseflowers hallotta őket, s ennyi elég is volt.
- A kisasszony a második szintre tart, mint ahogy én is, Margaret. Köszönöm!
- Az Átriumba megyek. Köszönöm!
Mint két tojás, olyanok vagytok ti – gondolta magában, és mély ráncokat rajzolt szeme köré a mosoly, mely kiült arcára. Az egyiküket már ismerte, ő volt Maxwell Shafiq, a szomszéd kisfiú. Persze már nem is olyan kicsi, de mintha csak tegnap lett volna, hogy a kertjében játszadozott. Azóta nagy ember lett, komoly minisztériumi varázsló, felelős beosztásban. Milyen kár, hogy a pozíciója megszerzésével eltűnt belőle az a kisgyermek, aki hajdanán arra ösztönözte, hogy bújócskát játsszon vele, Margarettel. Ilyenek ezek a Shafiqok. Mind-mind hatalmas ember, éles ésszel a koponyájában.
A másik szereplő, a kis vörös hajú leányzó azonban ismeretlen volt számára. Bájos egy lányka, de olyan kis fiatal még. Látszik rajta, hogy nagy kő esett le a szívéről. De vajon minek örülhet oly nagyon? Ms. Roseflowerst szinte égette a kíváncsiság.

- További kellemes napot, hölgyeim! – Vetette oda a férfi, Margaretnek pedig kedve támadt volna utána kiáltani, hogy „Hétvégén megyek édesanyádhoz. Viszek egy tepsivel a kedvenc süteményedből, Max drágám!”
Helyette azonban a kislány felé fordult, és jóságos mosollyal arcán kérdezte őt.
- Jaj, kedvesem! Mondd csak, nem kísérnél el engem a kijáratig? Olyan öreg vagyok már, és a lábaim is sajognak – azzal belekarolt a lány karjába, és jószerével húzni kezdte maga után, mintha a lány kérte volna tőle ugyanezt.
- Mellesleg a nevem Margaret Roseflowers, de hívj csak Margaretnek, kis aranyom! Épp a kedvenc éttermembe tartok, az Astoriába. Voltál már ott, drágám? Jaj, hát a spenótágyas édespaprikás lazacfiléjük valami isteni csoda – csacsogta, miközben magas sarkújával az Átrium padlóját koptatta.
- A kis Max, tudod az öltönyös férfi a liftből, ő ajánlotta nekem ezt az éttermet, és azóta az egyik kedvenc helyem. Persze ennek már vagy öt éve. Hiába, egy ilyen idős asszonynak öt év olyan, mint másnak öt hónap. Jaj, be nem áll a szám, pedig istenért sem akarnálak ám untatni téged.
Időközben megérkeztek a kijárathoz. A lánynak megkellett szaporáznia a lépteit, ha szerette volna tartani a tempót az „öreg és fájós lábú” Margarettel.
- Tündér vagy, hogy elkísértél engem az ajtóig. Had háláljam meg! Gyere, meghívlak egy kiadós ebédre, amúgy is csont és bőr vagy. Persze tudom, hogy most ez a divat, de azért rád férne pár kiló. No gyere, ne kéresd magad!
És ahogy lenni szokott, pár perc múlva kinyílt az Astoria ajtaja, és az idős hölgy nyomában Louise Lott lépett az étterembe.

Margaret Roseflowers

♦♦♦

Mondhatni a pofám leszakadt a modorától, de szó nélkül hagytam, ahogy az idegesítő nevetését is. Másból csináljon hülyét, ne belőlem. Nehéz volt lenyelni, amit mondani akartam, de erőt vettem magamon és eldöntöttem véglegesen, hogy a provokatív megnyilvánulásaival, meg a lenéző tekinteteivel kitörölheti a fenekét.
Kattogva és zörögve, és csörömpölve érkezett meg a lift a legfelső szintre. A rácsok is nyikorogva nyíltak ki, és én már alig vártam, hogy magam mögött hagyhassam az egész délelőttöt.
- További kellemes napot, hölgyeim! - Ahogy a férfi kilépett a liftből, úgy követtem őt én is. Megforgattam a szemem, de nem szóltam utána. Felesleges lett volna. Vajon hoppanáljak, vagy használjam a kandallót és egyek inkább az Abszol úton?
- Jaj, kedvesem! – megtorpantam és hátrafordultam az öreg boszorkány felé. Azt hittem elhagytam valamimet, úgy szólt utánam. Hirtelen a fülemhez kaptam, de megvolt mind a két pár fülbevalóm. - Mondd csak, nem kísérnél el engem a kijáratig? Olyan öreg vagyok már, és a lábaim is sajognak. – Esélyem sem volt nemet mondani, mert a néni az állítását meghazudtolva vetette rám magát, és karolt belém.
- Szívesen – feleltem neki szűkszavúan. Nem is nagyon kellett megszólalnom, mert már folytatta is. Olyan volt a néni, mint amikor az unokahúgom négyéves volt. Be nem állt a szája. Sok időm gondolkozni sem maradt mellette.
- Mellesleg a nevem Margaret Roseflowers, de hívj csak Margaretnek, kis aranyom! – paskolta meg a felkarom, mire rámosolyogtam illedelmesen.
- Louise Lott – mutatkoztam be, de mást már nem volt időm hozzáfűzni. A boszorkány széles mosollyal az arcán bólintott egyet majd folytatta.
- Épp a kedvenc éttermembe tartok, az Astoriába. Voltál már ott, drágám? Jaj, hát a spenótágyas édespaprikás lazacfiléjük valami isteni csoda – lelkendezett, mire megint csak bólintottam egyet. Soha nem voltam még az Astoriában. Úgy hangzott, mint valami igazán impozáns hely, és varázsló körökben még nem sok olyanban jártam. A szüleimmel gyakran vacsoráztunk mugli éttermekben, de még sosem voltam ezek varázsvilágbeli megfelelőiben. - A kis Max, tudod az öltönyös férfi a liftből. – Elmosolyodtam, kicsit talán gonoszan. Jó tudni, hogy van olyan ember, aki képes azt a bunkót is becézni, és aki nem különböztet meg minket. Megnéztem volna Max képét, amikor hallja, hogy az idős boszorkánynak egy és ugyan az a korosztály vagyunk. - Ő ajánlotta nekem ezt az éttermet, és azóta az egyik kedvenc helyem. Persze ennek már vagy öt éve. Hiába, egy ilyen idős asszonynak öt év olyan, mint másnak öt hónap. Jaj, be nem áll a szám, pedig istenért sem akarnálak ám untatni téged. – Az igazat megvallva nem úgy tűnt, mint aki nem akar feltartani, mert már teljesen biztos voltam benne, hogy a lábfájását csak kitalálta. Bár vagy hetven évet simán rám vert a néni, úgy kellett szednem a lábam, hogy lépést tudjak vele tartani. Mint aki nem akar időthagyni a gondolkozásra. Kezdett bűzleni a dolog, de…
- Tündér vagy, hogy elkísértél engem az ajtóig. Had háláljam meg! – Szakította meg a gondolatmenetem, mire feltűnt, hogy megérkeztünk a bejárathoz, ami eldöntötte a dilemmám. Legyen, meghajlok a felsőbb hatalmak előtt gondoltam szórakozottan. Ha meki, hát legyen meki.
- Igazán semmi szükség rá – tiltakoztam. Már éreztem is a számban a hamburgerek ízért. Ó, Merlin!
- Gyere, meghívlak egy kiadós ebédre, amúgy is csont és bőr vagy. Persze tudom, hogy most ez a divat, de azért rád férne pár kiló.
- Én igazán nem akarok a terhére lenni – mondtam neki udvariasan, de nem hallgatott rám. Megrázta a fejét és csak mosolygott.
- No gyere, ne kéresd magad! – mondta és szorosabban belém karolt, majd már éreztem is a hoppanálás kellemetlen érzését. Mikor már nyolcvan százalékig biztos voltam benne, hogy nem fogok hányni, kinyitottam a szemem. Tényleg egy impozáns étterem előtt álltunk, a boszorkány pedig egy türelmes mosollyal az arcán fixírozott, majd elindult a bejárat felé, én pedig követtem. Kinyitottam neki az ajtót és az ültető-varázsló már fel is bukkant.
- Üdvözlöm önöket az Astoriában. Hogy van Margaret? – kérdezte az idős boszorkánytól, aki ezek szerint tényleg törzsvendégnek számít itt. Rá is udvariasan mosolyogtam, és bólintottam egyet köszönés képpen. Nem akartam félbeszakítani Margarettet. – Kövessenek, kérem, megmutatom az asztalukat.
Követve a férfit, egy kétszemélyes, ablak melletti asztalnál kötöttünk ki, ami meglehetősen elegánsan volt díszítve. A férfi kihúzta az idős boszorkány székét, majd az enyémet is. Hozzá voltam szokva ehhez a figyelmességhez, de most mégis váratlanul ért. Meg a mugli ruhám is feszélyezett. Még az volt a szerencse, hogy elég elegáns volt egy ilyen étteremhez, különben csak még zavartabban éreztem volna magam. A Minisztériumot leszámítva most léptem először újra varázslók közé a háború óta, és kívülállónak éreztem magam. Tényleg igaz, hogy amit sokszor vágnak a fejedhez, azt egy idő után elhiszed. Csak Margaret hangára kaptam fel a fejem.

Louise C. Lott

Az Astoria, a Mágus tér legimpozánsabb étterme volt. Közkedvelt volt a minisztériumi fejesek körében, de a Ms. Roseflowershez hasonló, idős és tehetős emberek is előszeretettel költötték itt a pénzüket. A mennyezetről hatalmas kristálycsillár függött alá, mely ragyogó csillagokat varázsolt a terem minden pontjába, ahogy meg-megcsillant rajta a hatalmas ablakokon át beáradó napfény. A helyiségben hatalmas bordókárpitos boxok, és lebegő gyertyákkal megvilágított kisasztalok kaptak helyet, melyek kényelmes ülőhelyeikkel csalogatták be odakintről a vendégeket.
- Üdvözlöm önöket az Astoriában. Hogy van Margaret? – köszöntötte a hölgyeket a főpincér.
- Áh, Thomas! Mindig öröm önt látni. Kérem, ismerje meg a vendégemet, a bájos Louise kisasszonyt, akivel egy fantasztikus ebédet óhajtunk elkölteni önöknél.
- Örvendek, kisasszony! – Biccentett a főpincér, aki már meg sem lepődött azon, hogy Ms. Roseflowers egy újabb fővel gyarapította népes ismeretségi körét. - Kövessenek, kérem, megmutatom az asztalukat.
Miután elfoglalták helyüket egy, az ablak mellett felállított, kétszemélyes kisasztalnál, megkapták étlapjaikat, majd a főpincér feltette az ilyenkor protokollnak számító kérdést.
- Hozhatok valamit inni, a hölgyeknek?
- Nekem egy rebarbara likőr lesz, Thomas. Te mit óhajtasz, Louise drágám? Kérhetsz bármit.
Miután túlestek az italválasztáson, a pincér távozott, a hölgyek pedig az étlapot kezdték tanulmányozni, habár Margaret éppen csak átfutotta azt - Ő ragaszkodott a szokásaihoz, és a spenótágyas édespaprikás lazacfiléhez -, ám illedelmesen várt, amíg Louise is sikeresen választott magának valamit a bőséges kínálatból.
- És mondd csak, honnan ismered Maxot?
Természetesen nem ez volt a legfontosabb dolog, amelyre szívesen rákérdezett volna az idős hölgy, mégis úgy érezte, hogy nem lenne túl ildomos ajtóstól rontani a házba, és egyből Louise minisztériumi hogylétéről érdeklődni, pláne, ha valami kínos dologról van szó. Még emlékezett a lány paprikapiros arcára, ahogy a kis Max kikotyogta, hogy a második szintre tart ő is. Persze ebből már sok mindent kikövetkeztethet az ember lánya, és nem is kell olyan agyafúrtnak lennie hozzá, mint amilyen Margaret volt.

Margaret Roseflowers

♦♦♦

- Te mit óhajtasz, Louise drágám? Kérhetsz bármit.- Margaret hangjára felkapom a fejem, és rájövök, hogy rám várnak. Zavaromban is kihúzom magam és ahelyett, hogy az itallap böngészésével vesztegetnék el újabb kitudja mennyi időt, csak felnézek a pincérre.
- Egy pohár vizet szeretnék – mondom neki illedelmesen, mire csak bólint, majd már távozik is. Csendben húztam magam elé az étlapot, és szinte rögtön belezavarodtam a bőségbe. Néha túl sok mindent kínálnak ahhoz, hogy egyszerű legyen a választás. Az sem kifejezetten segített, hogy az idős boszorkány tekintetét végig magamon éreztem. Mustrált. Nem tudtam, miért is hívott meg ebédelni, és ez is zavart. Kényelmetlenül éreztem magam, és a délelőtti szorongásom egy része is visszakúszott a tudatomba. Folyton úgy éreztem, hogy mindenki bámul, és tudják, hogy éppen most jöttem egy tárgyalásról, ahol én voltam a vádlott, ráadásul még mugli születésű is vagyok. Sóhajtottam és végül maradtam az egyszerű ráksalátánál, abban biztos nem lesz hiba és nem fogja elcsapni a gyomrom sem, ami már lassan egy hete görcsben áll.
- És mondd csak, honnan ismered Maxot? – kérdezte rögtön Margaret, amint letettem az étlapot magam elé. Önkéntelenül is összehúztam a szemöldököm, nem tudtam megszabadulni a gyanakvástól, de azért válaszoltam neki. Megfontoltam, hogy mit is mondok, már csak azért is, mert úgy tűnt gyengéd érzelmek fűzik a nénit, ahhoz a tahóhoz.
- Nem mondanám, hogy ismerem – válaszoltam. – Az ostrom után adott nekem egy csokit, de nem váltunk el kifejezetten barátságosan – húztam el a szám. Ennyire sikerült megfékeznem a grimaszt, ami kitörni készült. Még most is meg tudnám átkozni azt a bunkót, a viselkedéséért. – Az én ízlésemnek, kicsit túl fennhéjazó és lekezelő Max stílusa – fejezem be. Úgy érzem nem voltam kifejezetten durva, és túl csúnya dolgokat sem mondtam a pasasról annak ellenére, hogy mennyire szívesen szidtam volna teljes erőbedobással. Még most is felforrt a vérem, ha arra gondoltam, hogy kéretlenül beleolvasott az aktámba, és még az orrom alá is dörgölte. Ha ez nem hivatali visszaélés, akkor nem tudom mi az! – És olyan dolgokba üti bele az orrát, ami nem tartozik rá – szaladt ki a számon halkan. Viszont a mondatom élét nem tompította a suttogás. Nem akartam túl sok mindent megosztani Margarettel, hiszen nem ismertem. Nem akartam magam kiszolgáltatni. Végig néztem a nénin és kicsit bűntudatom lett, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek bármiféle rossz szándéka is van. Rossz beidegződés volt ez leginkább a részemről, mintsem más. Nem hittem, hogy ártana nekem, de mégsem tudtam leküzdeni az érzést, hogy akkor is muszáj odafigyelnem. – Ön honnan ismeri? – kérdeztem vissza, csak hogy én is megtudjak róla valamit. Úgy tűnt Max - nagyon furcsa volt, így hívni, sokkal szívesebben használtam volna a vezeték nevét, ha tudtam volna -, biztonságos közös téma.

Louise C. Lott

Ms. Roseflowers türelmesen várta Louise válaszát, amely ha kissé nehezen is, de végül is csak kibújt gazdája szájából. Azonban nem is a tartalom volt a lényeg igazán, hanem maga az, ahogy a leány százszor is megrágta a mondatot, megforgatta azt a szájában, és csak utána vetette oda a megfontolt választ. Margaret tudta jól - elvégre ő nem egy bingón és bridzsen edzett öreglány volt, mint a többi korabéli asszony -, hogy a leány tart tőle, és nem is hibáztatta őt ezért. Óvatosan bánt hát vele.
- Nem mondanám, hogy ismerem. Az ostrom után adott nekem egy csokit, de nem váltunk el kifejezetten barátságosan.
- Egy csokoládét adott neked? – Kuncogott az idős hölgy. – Nos, igen, Max mindig is gavallér volt, de hogy így udvaroljon a lányoknak…
- Az én ízlésemnek, kicsit túl fennhéjazó és lekezelő Max stílusa, és olyan dolgokba üti bele az orrát, ami nem tartozik rá.
Ms. Roseflowers elmosolyodott a szavak hallatán. Valóban igazat adott a lánynak, ugyanakkor jól tudta, hogy mi áll a dolgok hátterében, és éppen ezért egy percig sem tudott haragudni arra a faragatlan fiúra.
- Ön honnan ismeri?
- Én kedvesem, már akkor ismertem azt a kis csirkefogót, amikor te még meg sem születtél – válaszolta Margaret, majd sokat sejtetően rámosolygott Louisera. – Nagyszerű viszonyban állok a családjával, főképp az édesanyjával, Ceciliával. Annak idején rengeteget segítettem neki a ház körül. A család kúriája pont a házammal szemben áll. Szegény Cissynek hat fiúgyermekkel kellett megküzdenie az évek során és bizony volt egy-kettő igazi rosszcsont közöttük. Bár ez alól Max pont kivétel. Ő mindig is jó gyerek volt.
Louise jó hallgatóságnak bizonyult, és látszólag még érdekelte is a téma. Ms. Roseflowers pedig kapva kapott az alkalmon, és igyekezett annyi információmorzsát elejteni, amennyit csak bírt. Miután leöblítette kiszáradt torkát a fűszeres rebarbara likőrrel, folytatta a beszámolót.
- Persze igazad van abban, hogy a stílusa kissé nyers. Mármint Maxnek. Sosem volt a szavak embere, de mit is várunk tőle? Az apjának, isten nyugosztalja szegény párát, míg élt csak az számított, hogy minél több tudással tudja megtölteni meg a fia fejét, de hogy közben idebent mi van – Margaret ujjával a lány mellkasára bökött – az nem érdekelte. Persze ettől még Max nagyon jó fiú, és azt hiszem ez a fajta ridegség pont kapóra is jön neki a munkája során…

Margaret Roseflowers

♦♦♦

Margaret jókedvűen nevetgélt a Max-szel való megismerkedésemen. Nem értettem mit talált ezen annyira szórakoztatónak, egészen addig amíg be nem fejezte a mondatot.
– Nos, igen, Max mindig is gavallér volt, de hogy így udvaroljon a lányoknak… - Mondanom sem kell félrenyeltem a saját nyálam. Nem hiszem, hogy a néninek manapság udvarolt bárki is, mert csokit adni egy nőnek mostanában nem divat. Meg az is meredek gondolat volt, hogy Max udvaroljon nekem. A csípős megjegyzéseivel kétlem, hogy megnyerni akart volna magának. Nem olyan irányúak voltak a beszólásai. Volt már szerencsém igazi taplókhoz, de ha fel akartak szedni, ők is vágányt váltottak, és inkább az önérzetem próbálták lerombolni, hogy a tenyerükből egyek, nem pedig a köztünk lévő korkülönbséget hangsúlyozták ki, minden mozdulatukkal. Még esetleg szex közben lehet, hogy jól jött volna ez a feszültség, ami az ellentétünkből fakadt. Bár jobban belegondolva nem hiszem, hogy a száraz stílusa bármikor is képes lenne felizgatni. Teljes pazarlás, ha a dögös arcát vesszük.
- Az én ízlésemnek, kicsit túl fennhéjazó és lekezelő Max stílusa, és olyan dolgokba üti bele az orrát, ami nem tartozik rá – válaszolom végül, miután iszok egy kicsit a vizemből, hogy ne kaparjon a torkom a félrenyelés után. - Ön honnan ismeri?
- Én kedvesem, már akkor ismertem azt a kis csirkefogót, amikor te még meg sem születtél – mosolygott rám Margaret. Kezdtem más miatt is feszélyezve érezni magam, a ruhámon és a státuszomon kívül. Volt egy olyan érzésem, hogy a néninek több hátsószándéka van ezzel az ebéddel, mint először gondoltam volna. – Nagyszerű viszonyban állok a családjával, főképp az édesanyjával, Ceciliával. Annak idején rengeteget segítettem neki a ház körül. A család kúriája pont a házammal szemben áll. Szegény Cissynek hat fiúgyermekkel kellett megküzdenie az évek során és bizony volt egy-kettő igazi rosszcsont közöttük. Bár ez alól Max pont kivétel. Ő mindig is jó gyerek volt.
Igyekeztem semleges arccal hallgatni a történet, de a szemöldökeim között mégis felgyűltek a ráncok. Nehéz volt nem elképzelni, hogy Max milyen lehetett kicsinek, a sok báty között a gödröcskés mosolyával. Főleg, ha Margaret ennyire részletekbe nyúlóan ecseteli. Gyerekként el tudtam képzelni, hogy akár még aranyos is lehetett. Az ilyen jellegű taplóság csak később alakul ki. Semelyik gyerek nem rossz, azt később tanulják. A környezetüktől, az elutasításokból, és a mostani generáció a háborúból. Mind kicsit fásultak vagyunk, olyanok, akik öregebbnek látszanak a koruknál, és akiknek még sokáig nem lesz újra felhőtlen a mosolyuk. Maxnek talán megy, hogy mindezt évek tapasztalatával sikeresen eltakarja a száraz stílusával. Saját tapasztalatból tudtam, hogy ha eltávolítod magad az eseményektől könnyebb lesz. Ezzel a hidegséggel takaróztam, és innen származtak az én rideg megjegyzéseim is, de ettől szépen fokozatosan kiüresedsz belülről is. Hiába töltöttem magamba a tényeket, meg a tudományt. Nincs tudás, ami kitöltené azt az ürességet. Egy idő után pedig már nem is akarod kitölteni.
- Persze igazad van abban, hogy a stílusa kissé nyers. Mármint Maxnek. Sosem volt a szavak embere, de mit is várunk tőle? Az apjának, isten nyugosztalja szegény párát, míg élt csak az számított, hogy minél több tudással tudja megtölteni a fia fejét, de hogy közben idebent mi van – Margaret a mellkasomra bökött, bár hibásan következtetett, ha azt hitte az enyémben több minden van, mint Maxében. – az nem érdekelte. Persze ettől még Max nagyon jó fiú, és azt hiszem ez a fajta ridegség pont kapóra is jön neki a munkája során…
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna az idős boszorkány. Bár kétlem, hogy az apja hibája lenne teljes mértékben. A Max típusú emberek fogékonyan erre a hideg közömbösségre, mert az érzelmi világuk olyan ijesztő számukra, hogy inkább teljesen ki is zárják azt. Hibás az a következtetés is, hogy a munkájához alkalmazkodik vele. Nem, ezek az emberek az egész életüket ezek köré a félelmek köré építik. Hiszen én is ebbe a típusba tartoztam. Mindig is elkerültem a bonyolult kapcsolatokat, az érzelemmel járó munkákat, és minden mást is, amit nem értettem. Azt sem tudtam mi fán terem a szerelem, és egy háború kellett hozzá, hogy elkezdjem értékelni az igazi barátságokat. Talán az a különbség inkább hasonlóság dőltem hátra, hogy a pincér elém tudja tenni a salátámat.
- Jó étvágyat, Margaret – mondtam neki udvariasan. – Mivel is foglalkozik Max pontosan? – kérdeztem. Valószínűleg ennél jobban már nem élne vissza a hivatalával, de azért szerettem tudni, hogy kinél meddig feszíthetem a húrt.

Louise C. Lott

- … Persze ettől még Max nagyon jó fiú, és azt hiszem ez a fajta ridegség pont kapóra is jön neki a munkája során.
Fejezte be hosszas monológját az idős asszony, majd újabb korty rebarbara likőrrel nedvesítette kiszáradt torkát. Imádott efféle információ morzsákat elejteni a beszélgetései során, és figyelni, hogy partnerei mennyire csapnak le rájuk. Mesterien értett hozzá, hogy ezekből az apró jelekből kiolvassa az emberek szándékait.
Mindeközben a pincér visszatért, kezében két nagy tál, gőzölgő étellel, melyeket precízen a vendégei elé tett az asztalra, majd jó étvágyat kívánt, és távozott. Margaret mosolyogva nézett végig az ínyencségeken.
- Jó étvágyat, Margaret!
- Neked is, aranyom!
Ezután Ms. Roseflowers az ölébe terített egy selyemszalvétát, majd a mesterien megmunkált, ötvös műremek ezüst késével, takaros kis falatokat kezdett szelni lazacfiléjéből. Ekkor Louise újabb kérdést tett fel, mely kérdésnek már jóval korábban megágyazott az idős asszony. Az egész társalgásnak kész forgatókönyve volt, és Margaret pontosan úgy terelgette a beszélgetés folyamát, ahogy azt ő eltervezte. Ördögi asszonyság volt…
- Mivel is foglalkozik Max pontosan?
- Nos, hogy pontosan mit is csinál, azt nem tudom megmondani, és szerintem a Minisztériumban is hétpecsétes titokként tartják számon. Azt azonban elárulhatom, hogy a Varázsbűn-üldözési Főosztályon dolgozik, és igencsak befolyásos ember a mi Maxunk.
Ennél a pontnál Margaret teátrálisan körülnézett, hogy megbizonyosodjék róla, senki sem próbálja lefülelni őket.
- Az édesanyjától tudom, hogy miután a kis Max túlesett az aurori kiképzéseken, még egy jó ideig az akadémián maradt. Gondolom nem csak a móka kedvéért maradt. Valami titkos dologról van szó, de sajnos fogalmam sincs miről…
Margaret szomorúan lebiggyesztette ráncos ajkai. Látszott rajta, hogy valóban bántja ez a rejtély. Roppantul kíváncsi, minden lében kanál asszonyság volt, akinek presztízskérdést jelentett, hogy naprakész legyen a varázsvilág ügyes-bajos dolgaival. Sajnos az idő múlásával egyre kevesebb hír jutott el hozzá, és egyre inkább érezte magát kívülállónak. Talán ezért is szeretett úgy szervezkedni, és annyi idegen emberrel ismerkedni. Lévén nem volt senkije, se férj, se gyerekek, jól esett neki végre valaki más problémáival törődni.
- Mindenesetre érthető, hogy nem akarják nagydobra verni az efféle ügyeiket. A szegény Shafiq családra amúgy is rájár a rúd mostanában, nincs szükségük rivaldafényre, habár elég nehéz háttérben maradniuk, lévén elég fontos pozíciókat töltenek be. Talán Edgar Shafiqról hallottál már. Híres gyógyító volt a Szent Mungóban, messze földről érkeztek hozzá páciensek. Roppant tehetséges varázsló volt, roppant tehetséges. Csak hát… - itt Margaret hangja elhalkult kissé - a Sötét Nagyúr... Végzett vele és a feleségével is, még a gyerekeknek sem kegyelmezett. Szomorú történet…

Margaret Roseflowers

♦♦♦

Néhány falat után érzem, hogy valami furcsa fűszer lehet a ráksalátámon, de ha fejre állok, se tudnék rájönni, hogy mi az. Minden esetre Margaretnek igaza volt, az étteremmel kapcsolatban. Ha különösebben érdekelt volna valaha is a gasztronómia, talán még inkább értékelném. Így viszont csak kiélveztem, hogy a mekis hamburgerem helyett ráksalátát eszem.
- Mivel is foglalkozik Max pontosan? – kérdezem két falat között, majd iszom egy kortyot a vizemből.
- Nos, hogy pontosan mit is csinál, azt nem tudom megmondani, és szerintem a Minisztériumban is hétpecsétes titokként tartják számon. Azt azonban elárulhatom, hogy a Varázsbűn-üldözési Főosztályon dolgozik, és igencsak befolyásos ember a mi Maxunk. - Ennyit arról, hogy különösebben kihozzam a sodrából. Mivel hozzáfér az aktáimhoz, ezért gyanítottam, hogy valami auror féle. Ahhoz, hogy bíró legyen túlzottan előítéletes és nagyképű. Meg korban sem járt még ott, hogy ennyire magas pozícióban legyen. Mennyi lehet, huszonöt, harminc? - Az édesanyjától tudom, hogy miután a kis Max túlesett az aurori kiképzéseken, még egy jó ideig az akadémián maradt. Gondolom nem csak a móka kedvéért maradt. Valami titkos dologról van szó, de sajnos fogalmam sincs miről…
Gratuláltam magamnak a helyes következtetésért, és újabbat kortyoltam a vizemből. Szóval titkos auror, vagy, hogy is mondják őket. Azt minden estre tudom, hogy kevés van belőlük. Olvastam a Minisztérium felépítéséről tavaly, hogyha esetleg szükségem lenne rá. Elég alattomos kis jószágok voltak ezek, kellő hatalommal, de általában nem túl nevesek. Nem híresztelték őket. Szóval Max is tipikusan az a fajta, akire nem számítasz, de egyszer csak megjelenik és az összes létező bűnöd az arcodba olvassa. Így már annyira az sem lepett meg, hogy önkényes kíváncsiságból beleolvasott az enyémbe. Miért is ne tehetné meg?
Margaret túláradó személyeskedése is feltűnt. Éreztem, hogy lassan már ott van a válasz a nyelvem hegyén. Gyanús volt nekem a néni, és igyekeztem figyelni mindenre, amit mondott vagy tett. Tudtam, hogy ő is ezt teszi, csak egyelőre még azt nem tudtam miért. Régóta nem lehetett már megvezetni a színjátékokkal, és most is alig vártam, hogy végre teljesen kitisztuljon a kép. Ráadásul volt egy olyan balsejtelmem is, hogy lesz valami köze Maxhez. Kérdezhetett volna az iskolai teljesítményemről, vagy a vérem tisztaságáról is, esetleg arról, hogy ott voltam-e a Roxfort ostrománál, ehelyett azonban mindig visszaterelte a beszélgetést Maxre.
- Mindenesetre érthető, hogy nem akarják nagydobra verni az efféle ügyeiket. A szegény Shafiq családra amúgy is rájár a rúd mostanában, nincs szükségük rivaldafényre, habár elég nehéz háttérben maradniuk, lévén elég fontos pozíciókat töltenek be – folytatta Margaret, mire valahonnan felrémlett, hogy hallottam már ezt a nevet. Talán a csata után, amikor a csokit is kaptam. Minden esetre végre jó érzés volt rágondolni Shafiqre. Már lassan hánytak a gondolataim a keresztnevétől, meg attól, hogy ezzel mennyivel közelebbinek érződik ő maga is. Az sem lepett meg, hogy befolyásos családból származik. Csak úgy sugárzott a felsőbbrendűség belőle. Olyan módon, ami a legrosszabb. Shafiq az a fajta, aki nem hangoztatja, de még a pórusaiból is árad. - Talán Edgar Shafiqról hallottál már. Híres gyógyító volt a Szent Mungóban, messze földről érkeztek hozzá páciensek. Roppant tehetséges varázsló volt, roppant tehetséges. Csak hát… - Margaret szünete a gondolataim folyamát is lelassítja. Tudtam, hogy milyen véget ér a történet, már azelőtt, hogy újra kinyitotta volna a száját. - a Sötét Nagyúr... Végzett vele és a feleségével is, még a gyerekeknek sem kegyelmezett. Szomorú történet… - Muszáj volt félrenéznem. Mikor már azt hiszi az ember, hogy végre egy kis időre elfelejtheti a háborút, meg a következményeit, akkor valaki, vagy valami úgyis mindig emlékezteti rá. Ezek elől a gondolatok előtt tényleg nem volt menekvés. Mindegy, mennyire távolítod el magadat tőle, a következő kanyarban úgyis ismét teljes erőből vágnak pofon. Kirázott a hideg, ami elég volt ahhoz, hogy újra fókuszálni tudjak a környezetemre is. Nem sok mindent tudtam volna reagálni erre, és nem is akartam. Összeráncolt szemöldökkel igyekeztem az ételemre koncentrálni, és nem számolni hányszor rágok meg egy falatot. Ráadásul megláttam az alkalmat a teóriám tesztelésére is.
- Ő E. Shafiq, aki néhány éve publikált egy tanulmányt a doximéreg gyógyító hatásairól? – kérdezem. A tanulmányt tényleg olvastam, és több mint valószínű, hogy nincs két E. Shafiq, aki publikált a Varázsnyavalyákban. Érdekes feltevés volt, és ha lett volna lehetőségem, szívesen foglalkoztam volna a témával behatóbban is. Most viszont csak újabb falatot tettem a számba, és kíváncsian vártam a beszélgetés folytatását.

Louise C. Lott

Csupán egy félmondatra volt szükség, hogy a háború fojtogató, mocskos bűze belengje az asztalnál ülőket. Már több mint egy hónapja véget értek a harcok, és akkor már több mint egy hónapja éltek biztonságban, ám az emberek még mindig nem tudták kizárni fejükből a borzalmakat. Talán az olyanok, mint Louise, sosem lesznek képesek rá. Azok, akik ott voltak, akik megélték, akik látták a patakzó vért, szagolták a kiontott beleket, és hallották a halálsikolyokat, már sosem lesznek a régiek. Ezt Margaret is jól tudta, és elég volt számára egy pillantás, hogy rájöjjön: Louise is közéjük való.
- Ő E. Shafiq, aki néhány éve publikált egy tanulmányt a doximéreg gyógyító hatásairól? – Tette fel a kérdést a lány, ezzel kiszakítva mélabús töprengéséből az idős asszonyt.
- Meglehet, kedvesem – hagyta rá Ms. Roseflowers, miközben visszaerőltette arcára a korábban megismert, jóságos mosolyát. – Nem igazán vagyok otthon a gyógyászatban, habár gyanítom, hogy nekem van az egyik legnagyobb orvosság-készletem egész Nagy-Britanniában. Vagy harminc féle gyógyitalt és egyéb vackot kell szednem, annyi nyavalyám van. De majd rájössz te is, ha annyi idős leszel, mint én most, hogy milyen nehéz az ilyen vénlányoknak, mint én.
Ms. Roseflowers újabb mosolyt villantott, ám ez az előzővel ellentétben, már igazi és őszinte volt. Örömmel nyugtázta, hogy sikerült visszakanyarodni a szomorú témáról. Igyekezett visszaterelni a beszélgetést a központi elem, nevezetesen Maxwell Shafiq irányába. Előtte azonban felrótt magának egy fekete pontot a háborúra való, kínos kitekintés miatt. Csak ritkán hibázott, és általában szeretett a kitaposott ösvényen maradni, ahol beszédpartnerei is biztonságban érezhették magukat. Már csak azért is, mert így több mindent megtudhatott róluk. Egyelőre a kis Max tűnt a legbiztonságosabb útnak.
- Amúgy tényleg hihetetlen egy család az övék. A „Dicső Huszonnyolcak” között tartják számon a Shafiqokat, habár emellett vérárulónak is tartják őket. Minő otromba kifejezés is ez: véráruló – Ms. Roseflowers megborzongott. – Csupán azért, mert előszeretettel házasodnak be a mugli világba. Sosem izgatott, hogy ki milyen vérű, amíg idebent tiszta volt.
Ismét Louise mellkasára bökött, immáron másodjára az ebéd folyamán. Meglehet, Margaret egy igazán karakán, fondorlatos nőszemély volt, ám emellett igencsak jószívű és tisztességes is volt.
- Kíváncsi vagyok, hogy ez a fafejű – az asszony kuncogni kezdett a szótól – Max mikor talál már egy neki való kislányt. Habár abból kiindulva, ahogy veled is viselkedett, aranyom, kétlem, hogy én azt még megérem…

Köszönöm a játékot!

Margaret Roseflowers

♦♦♦

Margaret olyan témába futott bele, amiről ő sem beszélt szívesen, ez tisztán kivehető volt az arckifejezéséből. Elmélyültek a ráncok a homlokán, és rögtön kapott az alkalmon, hogy új témába kezdhessen bele. Belegondolva nem bántam volna, hogyha esetleg jártasabb a témában, főleg, hogyha ilyen jó kapcsolatot ápol Shafiq anyjával. Talán van ott több tanulmány is Edgar Shafiqtól, ami sosem került publikálásra.
- Az elmúlt egy évben valahogy elszoktam a gondolattól, hogy valaha is lesz alkalmam megöregedni – csúszott ki a számon. Nem, hogy ősz hajjal, de még kezdetleges ráncokkal sem mertem elképzelni magam, amikor az sem volt biztos, hogy kihúzom a nap végéig. Az ilyen ábrándok jó ideje elkerültek. Maradt a hideg és félelmetes valóság, ami sosem kecsegtetett álomképekkel.

A sejtésem pedig beigazolódni látszott, ahogy Margaret ismét visszaterelte a beszélgetést a családra.
- Amúgy tényleg hihetetlen egy család az övék. A „Dicső Huszonnyolcak” között tartják számon a Shafiqokat, habár emellett vérárulónak is tartják őket. Minő otromba kifejezés is ez: véráruló. – Szóval innen volt ismerős a név. A Dicső Huszonnyolcakról íródott könyvben olvashattam. Nem mondhatni, hogy meglepett volna a dolog, hiszen Shafiqból áradt a hűvös elegancia, még ha a szörnyen siralmas ízlésével néha-néha sikerült is elfednie. Ilyen az, amikor a tehetősség nem párosul ízléssel. Egy próbababán sem néztem volna szívesen a fakó galambszínű öltönyét, nem hogy egy hús-vér férfin. De még ha legalább a randa fakózöld nyakkendőjét egy elfogadhatóbb színűre cserélte volna. Olyan volt a pasas, mintha szándékosan akarná bántani a szemem azzal, hogy a tökéletes méretű és fazonú öltönyöket hordja, de a leglehetetlenebb színekben. Lehet, hogy vallatási technikának használja. – Csupán azért, mert előszeretettel házasodnak be a mugli világba. Sosem izgatott, hogy ki milyen vérű, amíg idebent tiszta volt – Margaret ismét a mellkasomra bökött, ami fanyar mosolyt csalt az arcomra. Ha tiszta lelkületű embernek hitt, rossz lóra tett. Nálam mocskosabban játszó szemetet keresve sem találhatott volna, főleg, ha figyelembe veszi a koromat, meg a társadalom elvárásait egy korombeli lánytól. Túl intelligens voltam ahhoz, hogy ezekhez kössem magam. Viszont a tény, hogy Magaretet nem érdekli a vértisztaság, valahogy felszabadítóan hatott rám. Régen beszéltem szemtől szembe utoljára olyan emberrel, aki nem volt letaszítva a mocsokba, mégis így gondolta.
- Attól tartok, ezzel sok ember vitatkozna, még a háború után is, Margaret – felelem neki diplomatikusan, anélkül, hogy egyelőre különösebben belemennék a részletekbe. Néha kifizetődőbb volt hagyni, hogy valaki kibontakozzon, és figyelni az apró rezdüléseire, amik elárulták azokat a dolgokat, amiket a szavai nem.
- Kíváncsi vagyok, hogy ez a fafejű Max mikor talál már egy neki való kislányt – kuncogja Margaret. Olyan a néni, mint az óramű. – Habár abból kiindulva, ahogy veled is viselkedett, aranyom, kétlem, hogy én azt még megérem…
Legszívesebben pofán vágtam volna magam, amiért ennyi ideig nem esett le, hogy mit is forgat a fejében Margaret. Visszagondolva már az elejétől fogva tudnom kellett volna, hogy a néni magában már rám akasztotta a Mrs. Max Shafiq táblát. Nem tudom, hogy Margaret mit látott, amit mi biztosan nem, de még a gondolattól is kirázott a hideg. Nem mondom tényleg régen szexeltem, és nem biztos, hogy nemet mondanék Shafiqre, de hogy bármi ennél mélyebbi dolog is kialakuljon közöttünk arra nem láttam esélyt. Katasztrófa lett volna őt meg engem összeereszteni a saját érzelmi intelligenciánkkal. Mintha két töknek mondanád, hogy mától férj és feleség. Minden esetre nem akartam okvetlen megbántani Margaretet a velős véleményemmel, ezért inkább csak egy udvarias mosolyt erőltettem az arcomra, és hagytam, hogy tovább traktáljon Shafiqes történetekkel.

Köszönöm a játékot!

Augusta Pye
(https://i.pinimg.com/564x/cd/45/fa/cd45faf59d807beb015ed6577836924d.jpg)
TÉVEDÉSEK VÍG?JÁTÉKA

(https://i.imgur.com/BJ3Ohhb.png) (https://i.pinimg.com/564x/a8/39/af/a839af68474d73d7098b85998cb56cae.jpg)

Azt gondoltam jó buli, miért ne? Vagy lehet komplett őrültség? Már én sem igazán tudtam eldönteni, hogy melyiket saccolom be, miközben haladok az étterem felé. Vakrandira megyek, ugyanis. Nem mintha sima randira nem lenne lehetőségem. Igenis biztosan lenne hölgy, akit elhívhatnék, de tény, hogy mióta a Roxfortban dolgozom sokszorosan csökkent a tizenhét fölötti hölgyek száma az életemben. Ettől még persze nem estem kétségbe vagy ilyesmi. Batsa mondta, hogy valami ismerősének az ismerősét akarják felvidítani, mert mostanában sok rossz dolog érte. És hát mivel Reedet nem küldheti el egy ilyen találkára, elküld engem, a bátyját. Amilyen lelkesedéssel ugráltat engem a húgom, mindenki azt gondolhatná, hogy mindig ilyen volt. Holott amúgy nem, nem volt ilyen. Mindig hagyta, hogy más irányítson. Lehet ezért is tetszik nekem annyira ez a mostani helyzet. Kinyílt a szája, meg a szíve. Ugráltasson csak, addig tudom, hogy boldog. Én meg végül is szívesen hozom helyre egy szomorú nő lelkét. Ha csak egy estére is fel tudom dobni, már kicsit sikerrel jártam. Aztán a többit hozza majd az élet magával.
Mindentől függetlenül persze jó benyomást akarok tenni. Bármilyen is legyen a nő, én szép estét, jó élményt akarok neki adni. Így az Astoriában foglaltam helyet. És a címmel együtt az időpontot és az asztalfoglalást is megküldtem neki Batsa ismerőseinek az ismerősein keresztül.

Besétálok az impozáns szálloda, előkelő éttermébe és megadom a nevem. Két főre foglaltam értelemszerűen és fizettem plusz pénzt is, hogy a lehető legjobb asztalt kapjuk meg. Nem izgulok, de mégis kicsit tördelem az ujjaim, miközben a helyünk felé vezetnek. Még nincs itt. Fújom ki a levegőt, miközben megállok a pincér kíséretében az asztalunknál. – Köszönöm. – Mondom egyszerűen és megvárom, míg hátat fordít. A lábam mostanában megint eléggé fáj. Vannak jobb és rosszabb napok, de az elmúlt hét szinte keserves volt. Kezdem gyanítani, hogy az időjárás változások nem tesznek neki jót, és akárhonnan is nézem ez a nyár eléggé szeszélyes. Így a fájdalmam még nagyobb. Örülök, hogy jelenleg nincs szemtanúja a mozdulatsornak, ahogy öregapósan a lábamat fogva mintegy letornázom magam a székembe. Majd, ha megjön Augusta, merthogy elvileg így hívják a mai partnerem, akkor összeszedem magam és igyekszem normálisan leülni. Majd összeszorított fogakkal teszem. Nem akarok beégni. És őt se akarom beégetni azzal, hogy egy félrokkanttal kell töltenie az estét. Tényleg azt akarom, hogy minden szép legyen. Még jobban, mintha egy úgymond általam választott hölgy lenne. Nehogy aztán a végén az a vád érjen, hogy csak azért mert vakrandi félvállról vettem és nem tettem meg mindent, azért, hogy jól sikerüljön. London egyik legelegánsabb mágus étterme, egy szépen felöltözött humoros férfi és jó kaja. Ezen a szinten már csak egy jó bor és egy kellemes társalgás emelhet.

Átböngészem gyorsan az itallapot, gondoltam már eleve meglepem az itallal, bár egy pillanatra az is átvillant az agyamon, hogy mi van, ha nem iszik… Finom gyümölcsöset választottam, ittam már régebben ebből az évjáratból és meg voltam elégedve vele. Kiváló lesz a mai estéhez is. Miután a pincérnek leadtam az előzetes rendelést, kihúztam magam és próbáltam olyan elegánsan ülni és kellemes benyomást tenni már így ültömben is, ami amúgy nagyon is messze áll tőlem. De tényleg ma megadom a módját. És ez a nő lesz a mai nap legszebbje és leghumorosabbja és legkellemesebb társasága minden férfi szemében.

Tévedések Víg?játéka
Miron

(https://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1) (https://i.pinimg.com/564x/41/7c/9b/417c9b4c13a19d63c51f5859f2cfa534.jpg)

1999. június

Néma csendben bámultam magam a mosdó tükrében. Már jóval a találkozó előtt megérkeztem az Astoriába, de még mielőtt elfoglaltam volna az asztalt, kellett egy utolsó pillantást vetnem magamra. Soha életemben nem voltam vakrandin. Nem szerettem mások előtt azt mutatni, milyen vagyok… mégha anyám már nem is veti a szememre, milyen gusztustalan teremtés vagyok. Annyiszor vágta a képembe, hogy sosem leszek normális és csak tönkre teszem az életét, hogy elhittem. Már-már én is undorodtam magamtól. De jött Ainsley, aki olyan volt, mint egy körhinta… ha az ember felült rá nem volt megállás. Újabb és újabb köröket akart. Szórakoztató volt, élvezet volt vele néma csendben ülni a házam kanapéján, a kandallóban ropogó tüzet bámulva. Még mindig hiányoztak a téli esték… ahogy Piper dohánytól bűzlő ruhája is. Imádtam mélyet szippantani a kesernyés aromából.
A tükörben a sérült szememre pillantottam. Fakó volt, fénytelen, talán egy kicsit ijesztő is. Vajon mit fog szólni az, akit idecsődítettek a barátaim… akik szerint már régen túl vagyok Ainsley-n és az elmúlt hónapok eseményein. Persze ők semmit sem tudtak Piperrel, de érezték, hogy valami nincs rendben. Kétszeresen hagytak el. Az egyik fizikailag fájt, a másik érzelmileg és nem volt választásom. Egyiküknek sem könyöröghettem a bocsánatáért. A bennem felépült gát nem engedte azt. Így hát egyedül maradtam. Talán így volt megírva a sorsom. Talán így kell maradnom.
Megigazítottam az ingem gallérját. Tökéletesen állt persze, ez amolyan pótcselekvés volt, hogy ne kelljen még kimennem. Habár a visszatükröződésben láttam az órám számlapját. Már tizenöt perces késésben voltam, annyira elelmélkedtem magamban az időt. Így is legszívesebben futottam volna, messzire… de volt odabent valami kis fény, ami azt súgta: legalább esélyt kell adnom magamnak.
Piper…
Az ő neve csendült bennem, ahogy megkértem, kísérjenek az asztalhoz. Közben a pincér közölte, hogy már megérkezett az úr, akivel a találkozóm van. Éreztem, hogy kiszárad a torkom, a szívem pedig vadul lüktetett a mellkasomban. De még mindig ott szónokolt bennem a gondolat: Piper, Piper, Piper… Tudtam, hogy hiányzik. Ismertem az érzést, csakhogy az mindig valamiféle különös távolságtartással párosult. Egyszerre akartam érezni őt és ellökni magamtól.
Az asztalhoz érve eltereltem a gondolataimat a mindig kegyetlen barna szempárról és a dohányillatot árasztó ingekről. Döbbenetesen jóvágású férfihoz vezetettek oda. Magasnak látszott még ülve is, rendesen fel volt öltözve. Talán egy kicsit túlságosan meg is bámultam… de hát egyáltalán nem illet az én fekete, sivár személyemhez. Nem értettem a barátaim hogyan tudták éppen ezt az alakot beszervezni.
– Jó estét… – Mondtam és próbáltam úgy nézni rá, hogy ne ijesszem meg azonnal a sérült szememmel. Tisztában voltam azzal, miként festek… hogy látják rajtam, valami szörnyűséget éltem át. Valójában az csak a testem egy része volt, a lelkemnek nagyobb kínokat kellett elviselnie. Rengeteg embert ölt meg a szemem láttára Piper, rengeteg halállal fenyegetett… a végén már, szinte vártam, hogy vágja el a torkom és végezzen velem. Nem rettentett el többé az ilyesmi.
– Augustus Pye – mondtam.
Előzékenyen felé nyújtottam a kezemet. Lehetséges volt, hogy legalább annyira kellemetlenül érezte magát, mint én. Nem szerettem nyíltan az emberek tudtára adni, melyik nemhez vonzódik is igazán. Valószínűleg, ha nőket szeretném, sem bírnám a nyilvános megjelenést. Jobban szerettem az érzéseimet magamban tartani, de a fickó láttán majdnem mosoly ült ki még az én fagyos arcomra is.
– Elnézést. Nem szoktam késni.

Hirtelen azt se tudom, hogy köpjek vagy nyeljek, vagy mit is csináljak tulajdonképpen. Amikor megláttam a pincért, ahogy egy férfit kísér az asztalok közt, nyilván még nem sejtettem, hogy ők végül pont nálam fognak megállni. Amikor messzebb volt meg sem néztem tüzetesebben, lényegében mögé pillantottam, hisz elvileg egy nőt vártam. És valami valahol nagyon félrement a kommunikációban az emberek között, mert ő aztán minden csak nem nő. Döbbenet ül ki az arcomra, miközben felnézek az érkezőkre, de azért annyi lélekjelenlétem van, hogy felpattanjak székemről. Elvégre az illem ezt várja az embertől. Még az olyan helyzetben is, amikor lényegében úgy érzi, hogy egy értelmes mondatot sem tudna kinyögni. Az, hogy megfojtom Batsát immáron nem kérdés. Sok-sok dologra számítottam, még arra is, hogy az érkező nő a lehető legcsúnyább lesz, akit valaha is láttam. Még azt hiszem azt is kedves mosollyal az arcomon tudtam volna kezelni. Hisz arra fel voltam készülve, az én úgymond szerződésem egy Augustára volt megcímezve. Akivel kedvesen kellett volna bánnom, a tenyeremen hordoznom..

- Ööö… - Nyögöm hirtelen zavaromban, miközben felé nyújtom a kezem. Szerintem már ez az egy kis hangocska elárulja, hogy a részemről most nem minden van rendben, bár azért nem az a célom még így sem, hogy elijesszem. Csak némileg össze kellene szednem magam egy földet rengető döbbenetből. – Jó estét! Miron Welch. – Mondom, miközben elkezdem tüzetesebben is megfigyelni, ha már ilyen nagyszerűen bemutatkoztunk. Szóval Augustus… Állapítom meg. És nem ez a legfurcsább vele kapcsolatban, hanem az, hogy látszólag ő egy cseppet sincs megdöbbenve a nemem miatt. Nem mintha nem hallottam, vagy láttam volna már férfiakhoz vonzódó férfiakat. Csak amikor az embernek gyanússá válik, hogy ő maga nyúl bele egy ilyen szituációba, mint én most, akkor kifejezetten furcsán érzi magát. Nem is értem miért…
Persze kellemes külsejű férfi. Kissé borús arccal és furcsa tekintetű szemmel. Mondjuk a borúra némileg még számítottam is. Lehet, hogy az valóban igaz, hogy mostanában sok rosszat kellett átélnie. Biztosan a szeme is attól ilyen homályos és gondolom a teljesen fekete öltözete is erről árulkodik. Amúgy csinos. Tényleg kifejezetten csinos. És el tudom képzelni, ahogy nők százai potyogtatják könnyeik annak láttán, hogy ő inkább a férfiakat részesíti előnyben. Már feltételezve azt, hogy ő nem tévedés áldozata…

- Bocsáss meg… - Kezdem megint kicsit félszegen, mikor a pincér végre lekopik. – Azért kezdem ezzel, mert… Mindegy… - Mosolyodom el kissé. – Foglalj helyet. - Ha nő lenne, most besegíteném a székkel, de nem tudom férfiak között mi a szokás. Azt pedig pláne nem, hogy miért nem vallottam be neki, valójában Augustára számítottam, egy nőre. Bár, azt hiszem csak nem akartam zavarba hozni, amiért valahol, valaki béna volt és a névvel kapcsolatban nem jó információt közvetített. Ez nem az ő hibája. És én végül is megfogadtam, hogy a partneremnek kellemes estét ajándékozok. Hát így is teszek. Fogadom meg egy fél pillanat alatt elűzve a saját furcsa érzésemet. Majd úgy teszek, mintha ez csak egy baráti találka lenne. Ha esetleg mégis akarna valamit, akkor személyesen, normálisan és nem egy halom ember előtt mondom meg neki az igazat. Az a kis ferdeszemű fiú már úgyis elvette a férfiakkal való találkozásom szüzességét. Egy étterem kellős közepén kaptam tőle olyan csókot, amit az ember a legszeretettebb szerelmesének ajándékoz csak. Aztán kiderült, hogy vaksi és nagyon félrenézett. Tény, hogy hasonlítottunk a párjával mondjuk…

Megvárom, amíg partnerem leül. Én csak azután húzom be magam alá a széket, ha már besegíteni nem segíthettem, legalább ezzel jelzem, hogy azért a szándék megvolt.
- Rendeltem már bort. Tölthetek? – Mutatok az üveg felé. – Elég édes fajta, szinte olyan, mit egy gyümölcslé. De természetesen azonnal rendelhetünk valami mást, ha ez nem volna kedvedre. Én bevallom szeretem az édes dolgokat. És gondoltam ez szinte bármilyen étel mellé jó kísérő lehet. – Te jó ég, úgy beszélek, mint egy első randis. Ja… Mert ez egy első randi. – Szóval finom és jó a kaja mellé. Ennyi. – Nevetem kissé el magam. Közben megérkezik a pincér is az étlapokkal, amit letesz elénk. Kérdőn pillantok Augustusra, hogy akkor rendeljek-e mást vagy sem. Ma minden úgy lesz, ahogy neki tetszik.

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

A korábban bennem munkálkodó keserűségről is egészen megfeledkeztem, ahogy megnéztem magamnak a fickót. Őszintén szólva, inkább számítottam egy kövér, kopaszodó alakra, semmint egy egészen jó karban lévő, nem is túl öreg férfira. Azt persze láttam rajta, hogy megrökönyödött a külsőmön, talán csak észrevette a szememet. Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat: vajon undorodik tőlem? Piper óta egyetlen ember sem ért hozzám… még Ainsely sem. Ő is csak elhagyott és azóta sem látogatott meg, pedig nekem szükségem lenne a biztonságra, amit más nem adhatott meg. Száz meg száz bűbájjal láttam el a házat, hátha visszatérne Piper és megpróbálna megölni.
Nyeltem egyet, ahogy leültem, félre söpörve ezeket a gondolatokat. Inkább a férfi nevét igyekeztem memorizálni, ugyanis ebben sosem voltam kifejezetten jó. Miron Welch… Miron Welch… – ismételgettem. Az az érzésem volt, hogy erre az információ nem lesz nagyon szükségem. Tudtam nagyon jól, hogy nem kellek senkinek. Piper és Ainsley is gondolkodás nélkül dobott el, mintha csak egy játékra valórongybaba volnék. Piper letépte a karjaimat, a lábaimat, Ainsley pedig nem tudott meggyógyítani. Az a roncs, ami lettem már nem kellett neki. Engem nem lehet szeretni, az anyám is megmondta. Furcsa, hogy ebben is neki lett igaza.
Sóhajtottam egyet, mikor Miron is végre helyet foglalt velem szemben. Zavarban voltam és nem igazán tudtam, hogyan kéne viselkednem, ezért ujjaim az evőeszközökkel játszottak a szépen megterített asztalon.
– Rendeltem már bort. Tölthetek?
Az asztalon várakozó borra mutatott. Már a minimalisa címkén is látszott, hogy valami drágább típussal van dolgunk. Csak bólintottam, de inkább az ő arcát figyeltem. Nagyon jó képű volt, ráadásul velem egy magas volt, ami szintén jó pont. Piper sokkal alacsonyabb volt nálam, még is erősebb… könnyedén a földbe tiport volna, ha ahhoz van kedve. De nem, csak játszott velem, addig kínzott, míg közel nem jártam a halálhoz… aztán engedte, hogy újra erőt gyűjtsek és kezdhesse előről. Azt kívántam bár megcsókolhatnám ezt a Miront és elfelejthetném az elmúlt hónapokat. A vállamnál lüktető fájdalmas seb már csak egy seb lenne, nem egy rossz emlék, aminek a vége halál.
– Elég édes fajta, szinte olyan, mit egy gyümölcslé. De természetesen azonnal rendelhetünk valami mást, ha ez nem volna kedvedre. Én bevallom szeretem az édes dolgokat. És gondoltam ez szinte bármilyen étel mellé jó kísérő lehet.
Önkéntelenül is mosoly ült ki az arcomra. Tetszett, hogy ennyit beszél, tetszett, hogy viszi előre a társalgást… mert én rendszerint csak egy-egy mondatot szúrok bele. Mindig is az a hallgatag típus voltam, akit a legtöbben furcsának néztek vagy túl komolynak. A fekete ruhák talán csak rontottak ezen.
– Szóval finom és jó a kaja mellé. Ennyi.
Közben megkaptuk az étlapokat. Egyből kinyitottam, de semmihez sem volt gusztusom első ránézésre. Csak próbáltam rideg arccal bámulni a felsorolt ételkülönlegességeket.
– Egy cseppet sem értek a borokhoz – Válaszoltam nyugalommal a hangomban. – Viszont jól hangzik, úgyhogy akármit is eszünk, biztosan megfelel lesz mellé…
Elcsuklott egy kicsit a hangom. Nem szerettem magamat hallgatni beszéd közben… furcsa volt és nem tudtam volna megmagyarázni miért. Talán csak azért, mert sosem voltam igazán a szavak embere. Ráadásul fogalmam sem volt, mit kéne mondanom. Piperrel mindig a halál, a fájdalom, a kínzások voltak terítéken. Itt nem sokra mennék azzal, ha azt ismételgetném, nem félek a haláltól.
– Öhm… sajnálom. Régen beszélgettem emberekkel. – mondtam. Aztán rájöttem, hogy ez pont úgy hangzott, mintha másokkal beszélgetnék, vagy legalábbis magammal. Mekkora rohadt nagy bolondnak tűnök most… Zavarba jöttem megint persze.
– Vagyis régen beszélgettem… sajnálom… általában egy kicsit határozottabb vagyok.

Augustus Pye
(https://i.pinimg.com/564x/cd/45/fa/cd45faf59d807beb015ed6577836924d.jpg)
TÉVEDÉSEK VÍG?JÁTÉKA

(https://i.imgur.com/BJ3Ohhb.png) (https://i.pinimg.com/564x/a8/39/af/a839af68474d73d7098b85998cb56cae.jpg)

Próbálok nem arra gondolni, hogy márpedig itt valaki nagyon, de nagyon ki lesz nyírva. Az biztos, hogy Batsával kezdem a kivallatást, bár tudom, hogy húgom eléggé értelmes hozzá, hogy ne halljon vagy olvasson félre egy nevet. Ha valamiben nem száz százalékig bizonyos, azt megkérdezi. Ilyen az, amikor az ember igencsak hozzá van szokva, hogy semmiféle bizonytalanságba ne fusson bele, mert aztán a szerződése nem engedi arrafelé mozdulni, amerre akarna. De valahol mégis hiba csúszott a képletbe és itt ülök egy férfival szemben egy első randin. Nem mondom, hogy csúnya férfi… Ha nő lennék, vagy meleg férfi, akkor bizonyára nagyon tetszene az a kicsit borongós tekintete, a szép alakja, a gondosan elrendezett haja vagy a jól válogatott öltözete. Igazán igényes és csinos. És miután végignéztem rajta, esik le, hogy nagyjából ugyanúgy megbámultam, ahogyan egy formás nőt szokott megnézni az ember. Zavartan fordítom el kicsit a fejem és inkább a bor kitöltésére koncentrálok.

Egy kicsit elgondolkozom rajta, hogy talán ez az a pillanat, amikor tényleg el kéne mondanom neki, hogy félreértések áldozatai vagyunk és én bizony nem vagyok meleg. De aztán mikor felé fordítom a fejem ismét és szólásra nyitnám a szám, a szavak valahogy megint bent maradtak. Vajon min mehetett keresztül, hogy ilyen szomorú? Vajon milyen élete lehetett? És miért gondolták a barátai úgy, hogy egy randi majd kissé felvidítja? Az egész aurája több szomorúságot és keserűséget tartogat annál, semmint csak egy szakításról legyen szó. Nem mondom, hogy könnyedén kihever az ember egy összetört szívet, de talán nem is burkolózik ennyire a homályba, a sötétes szürkeség leplébe.

Megint bámulom. Szinte észre sem veszem és az arcát nézve csak próbálom megfejteni, milyen lehet ő maga és miket élt át. Furcsa. Talán én is változom az elmúlt évek után. Batsával nagyon más körökben mozogtunk, mielőtt kikötöttünk Angliában. Az a világ amiben eddig éltünk felszínes volt, pénzsóvár és nagyrészt üres. Sosem láttam még ilyen őszinte fájdalmat egy alig ismert férfi tekintetében. Mindenhol üres mosolyok látszottak. Senki sem volt az, aminek mondta magát és így az ember sem lehetett őszinte közöttük. Batsa életét megváltoztatta Reed. És furcsamód tetszett az a másik élet, amit Reed által kapott. S észre sem véve engem is maga felé húzott. S most itt ülök és egy másik ember gondjait lesem…
Inkább elemelem ismét a tekintetem és gyorsan kapom fel az étlapot magam elől, amit ő már egy ideje tanulmányoz.

- Csak ajánlani tudom a tartiflette-et, illetve a francia csirkés ételeket. – Amennyiben nem vegetáriánus, te nagyon hülye. – Vagy vannak kiváló hús nélküli ételkülönlegességeik is a következő oldalon. – Magyarázom, bár kétlem, hogy bármilyen felnőtt ember is kifejezetten az én tanácsomat kérné az ételekkel kapcsolatban. Tud ő is dönteni én meg nem a pincér vagyok, aki a nyakára járjon lehetőségeket ajánlva. Mindenesetre én egy francia mustáros csirke mellett döntöttem. Persze amúgy viccesek az ilyen éttermek, ahol a megtartják az ételek francia neveit például. Az ember hiába olvassa el, nem tudja mit kér. Még jó, hogy Batsa élt franciák közt…

- Tehát mostanában kevésbé mozdultál ki… - Mondom csöndesen, miközben leteszem magam mellé az étlapot. – Bocsáss meg, nem tolakodni akartam, csak mesélték, hogy kissé szomorkás a hangulatod. És, igen, azt hiszem ezt én is látom. – Mosolyodom el felé bizalmat sugárzó arcot vágva. Vagy legalábbis megpróbálva olyan arcot vágni. – Ha arra van esetleg szükséged, lehetek egy egynapi ismerős is, akinek elmondhatsz mindent, amit az ember például a barátainak, rokonainak nem merne vagy akarna. Használj ki. Nem bánom. Ez a te napod.

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

Lassan lapoztam az étlapon. Nem, mintha egyetlen szót is érettem volna belőle. Ugyan latinul tudtam egy keveset és az egy egészen kicsit hasonlított a franciára. Azonban orvosi szakszavakon kívül nem sok mindennel szolgálhattam… így nem mondott semmit az a rengeteg szó, ami ott sorakozott előttem a lapokon. Habár próbáltam koncentrálni, remélve, hogy legalább egy új nyelv megfejtése elvonja a figyelmemet minden másról.
Hirtelen, mintha dohányfüst csapta volna meg az orrom. Lehunytam egy pillanatra a szemem, éreztem, hogy milyen hevesen kalapál a szívem a mellkasomban. Szinte éreztem, ahogy a torkomra szalad egy kés hideg éle, mintha megint ott ácsorogtam volna a kriptában Piperrel és vártam volna, hogy elvágja a torkomat. A szavak is ott várakoztak a nyelvemen, amit annyiszor vágtam a fejéhez: „nem félek a haláltól.” Nem, sőt általában inkább a keblemre öleltem volna, mint egy rég várt ismerőst. Kérleltem volna, hogy vigyen magával… de csak nem kellettem neki. Még neki sem.
Megköszörültem a torkomat, hagytam, hogy az evőeszközök csörömpölése az maradjon, ami és ne Piper késének pengéje jusson róla az eszembe. Próbáltam a képzeld dohányfüstöt is elűzni gondolataim tömegéből. Nem otthon vagyok… nem otthon vagyok… – jelentettem ki kétszer is magamban, emlékeztetőül, hogy most nem merülhettek el furcsa gondolataim és álmaim tengerében, hogy legalább így előcsalogassam őt… és Ainsleyt.
– Semmit sem tudok franciául…– mondtam kissé halkan. Rideg hangom ellenére megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de valójában nagyon zavarban voltam. Éreztem, hogy néz… hogy megfigyel Miron… ami egy randin normális volna. Én azonban, nem mertem rá emelni a tekintetem, mert tudtam, mit lát. Egy szörnyeteget, azt amit Piper tett velem. Érzéketlenebb voltam, mint valaha, a szeme ijesztően elhomályosult, annyira, hogy bármelyik embernek kellemetlen volt belenézni. Csak a másik, csillogó zöld jelezte: igen, ez is egy ember. Hiába próbáltam meg kiöltözni, hiába próbáltam meg felvenni a régi ritmusomat… valójában már semmi sem volt a régi, legfőképpen én magam nem.
Megvártam, hogy Miron – kicsivel később, mint én – a kezébe vegye az étlapot. Csak ekkor mertem rápillantani… nem szerettem volna, ha találkozik a tekintetünk. Már ránézésre is túl jó volt hozzám. Én a beteges, erőszakos alakokat érdemlem meg, akik kést tartanak a torkomhoz, vágást ejtenek a testemen… anyám is megmondta: nem vagyok normális. A nem normális embereket pedig meg kell büntetni. Piper előtt sokszor gondolkodtam el rajta, vajon igaza volt-e… aztán meg is jött a válasz, dohányfüst kíséretében. Ennek ellenére még mindig vágytam rá… rá és Ainsleyre is, mintha egyszerre szerettem volna biztonságba tudni magam és mégsem.
– Csak ajánlani tudom a tartiflette-et, illetve a francia csirkés ételeket. – Magyarázta, aztán gyorsan hozzá tette: –Vagy vannak kiváló hús nélküli ételkülönlegességeik is a következő oldalon.
Visszapillantottam az étlapra. Azt az oldalt kerestem, ahol a „tartvalamihez” hasonló szót olvastam. Meg is találtam a második lapon, egészen pontosan annak is a közepén. Halkan nyögtem egyet. Egy ideig bámultam azt a szót is, de csak nem tudtam volna megállapítani mi az. Ezért inkább csak elmosolyodtam és úgy néztem Mironra. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy ne nézzek a szemeibe, pedig nem akartam. Jobb lett volna úgy. Szerencsére éppen időben lépett közbe a rendelésünket felvevő pincér.
– Azt kérem, amit te… bízom az ízlésedben– mondtam. A hangom ezúttal egy kicsit kevésbé tűnt erőtlennek, talán csak a mosolyomon látszott, hogy nem őszinte.
Fogalmam sem volt, hogy végül is minek szervezték ezt nekem. Hiszen a barátaim nagyon is jól tudták, mit éreztem Ainsley iránt… és ő irántam… hogy mellettem volt azon az ostoba tárgyaláson is, támogatott volna, ha végképp eltiltanak a szakmámtól. De aztán, ő sem tudott egy szörnyeteget szeretni. Tudtam, hogy neki is jobb távol tőlem. Főleg, ha Piper egyszer megpróbál visszatérni az életembe.
– Tehát mostanában kevésbé mozdultál ki… – Ezúttal lágyabban formázta azokat a szavakat. – Bocsáss meg, nem tolakodni akartam, csak mesélték, hogy kissé szomorkás a hangulatod. És, igen, azt hiszem ezt én is látom.
Sejtettem, hogy beavatták velem kapcsolatban mindennel. Nem lepett meg annyira ez az információ… inkább csak az, hogy első – és feltehetően az utolsó – randin már erről faggat.
– Ha arra van esetleg szükséged, lehetek egy egynapi ismerős is, akinek elmondhatsz mindent, amit az ember például a barátainak, rokonainak nem merne vagy akarna. Használj ki. Nem bánom. Ez a te napod.
Próbáltam mosolyogni, de nem ment. Zavartan piszkáltam az evőeszközöket ugyan, de már nem kerültem el többé a tekintetét. Talán azt akartam, hogy lássa, milyen érzések kavarnak bennem… vagy nem tudom. Vannak dolgok, amikről nem szeretek beszélni, könnyebb volna megmutatni. Csakhogy neki nem voltak olyan látomásai és álmai, mint nekem és azokat még érintéssel sem tudtam volna a szeme elé csalni.
– Tehát tényleg beavattak mindenbe – állapítottam meg.
Az ajkaimhoz emeltem a poharat és ittam egy korty bort, hogy átgondoljam, mit is kéne mondanom. Nem szerettem beszélni, nem is akartam igazán.
– Már kihevertem mindent, ami az elmúlt félévben történt. Csak meg kell még erősödnöm. – válaszoltam és letettem a poharat a helyére. – Látod mi vagy… látod, hogy nézek ki… kétlem, hogy azt szeretnéd, hogy kihasználjalak.

Valahogy úgy éreztem a pincér érkezése mintha egy pillanatra megtörné az univerzumunkat. A furcsa világunkat, ami vendégem nyomán egy pillanat alatt körülvett és bezárt kettőnket. Furcsa volt ezt érezni, nagyon más, mint amit megszoktam. Szinte földöntúli, pont mint nekünk mágusoknak a létezése. De valahogy ő benne ez erősebben mozgott. Az egész léte. A borongós, de szép tekintete, az óvatos, élettől fájdalmas mozdulatai. S a szeme. A fakó szeme, amelyik kutakodott az étlapon, de valahol kicsit talán bennem is, és amiről nem tudom vajon mennyit láthat a világból. Bár legfőbb kérdés, melyik világból? A fizikaiból vagy az anyagtalanból…

Csak rendelek gyorsan mindkettőnknek, igyekezve lenyűgözni partnerem a tökéletes francia kiejtéssel. Amiben persze cseppet sem vagyok olyan ügyes, mint amennyire tettetem. Ahhoz azért kevesebbet voltam kint, hogy a francia nyelvet minden csínját-bínját megismerjem. De ahhoz bőségesen elegendő, hogy egy étlapot értelmezzek.

Persze megint azon kapom magam, hogy a velem szemben ülőt nézem. Mikor a pincér végre elmegy, és én siettetném is a távozását, hogy ismét belemerülhessünk abba a sűrű légbuborékba, aminek talán tudnia kéne kizárni minden mást, és ami talán mégis jó, hogy nem teszi meg…
Elcsodálkozom magamon. Nőt vártam. Egy nőt, akinek kellemesebbé teszem a napját. És most mikor egy férfi ül velem szemben, mintha sokkal izgalmasabbnak és érdekesebbnek találnám a helyzetet, mint ellenkező esetben lett volna. Felsóhajtok, miközben kortyolok a borból és már meg sem próbálom elrejteni érdeklődésemet. Szegényt talán most húzom épp csapdába. Lehet hitegetés,a mit csinálok, de mikor ismét szólásra nyitnám a szám, hogy én nőt vártam, megint csak belém szorult a szó. S inkább leöblítettem még maradékát is egy újabb korty mézédes borral. Tudom ez a gondolat ma már eltűnt, s nem jön vissza többé. Sóhajtok egy újabbat, szervezetemben is tudatosítva a dolgot. És kényelmesen kissé a háttámlának dőlök hallgatva, ahogy beszél. Hangja épp ugyanolyan, mint egész kisugárzása. Borongós, de éppen ettől izgalmas és érdekes. De már nem figyelmeztetem magam, hogy ne nézzem annyira. És csak remélni tudom, hogy nem ért engem félre. Nem vonzódom férfiakhoz. Azt hiszem…

- Tévedsz. – Jelentem ki, enyhén bujkáló mosollyal ajkam szélén, miközben komolyan nézek szemeibe. – Valójában alig meséltek rólad valamit. – Ja, még a nevedet és így a nemedet is elszúrták lényegében. – Csak amennyit az előbb említettem. Az pedig valójában érzékelhető is körülötted, rajtad, hogy nehézségeken mentél keresztül. De örülök, ha kihevertél mindent. Bár gyanús, hogy sok még a sebed… - Mondom, immáron eltűnő mosollyal és megmaradt komolysággal. Nyilván nem akarom, hogy úgy tűnjön kinevetem a problémáit. De azt is jelezni akarom, hogy nem ijeszt meg. Csak nézek rá, miközben újabb apró kortyot iszok boromból. – Igen, látom. Látlak téged. Egy embert, akit megviselt jó pár dolog. De inkább annak az embernek tűnsz, mint aki elviseli a kínzást, önszántából, semmint annak, aki másokat kínoz. Gyanítom rosszabbnak tartod magad, mint amilyen vagy, így normálisnak veszed, ha bántanak. – Egyszerűen beszélek, határozottan. Nem foglalkozom vele, hogy más is hallja-e szavaim, hisz a buborékunk ettől legalább megvéd. – Szólj, ha esetleg tévednék… De szerintem kevéssé tudsz te kihasználni embereket, mint amennyire téged kihasználnak mások…

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

Jobb lett volna, ha megragadunk olyan felszínes beszélgetéseknél, minthogy milyen gyönyörű a francia nyelv – habár az én egyszerű, letisztul ízlésemnek túl giccses volt. Nem akartam magamról beszélni vagy elmélyedni olyan témákban, hogy miért is vagyok borús, miért fáj a lelkem… nincs is lelkem, talán szívem sem csak. Csupán valami lüktető sötétség, ami újra és újra Piper tekintetét kereste a fémek csörgésében… ami újra fájdalmat akart kapni, mintha azzal visszakaphatná a múltját. De már azoknak az időknek vége. Meg kellett tanulnom élni és csak várni, Piper és Ainsley nélkül. Talán pont ez volt a baj: az egész nem volt több furcsa álmokkal teli várakozásnál. Nekem már csak a sötétség maradt, a magány és a vakrandik, amiknek a vége semmi. Ez is semmi lesz. Mégis ki akarna egy szörnyeteggel lenni? Biztosan nem egy ennyire jóképű férfi.
Sejtettem, hogy nem azért bámul meg, mert gyönyörűnek tart. Mások is az arcomba néztek, akár hosszú percekig, hogy rájöjjenek, mi a baj velem. A szememet vizsgálgatták a gusztustalan tekintetükkel… és amikor rájuk néztem, zavartan fordultak el. Itt sem lehetett más a helyzet, talán csak annyi, hogy Miron nem jött igazán zavarban. Már megszoktam… már megszoktam, hogy nem kellek senkinek. Ezzel a gondolattal próbáltam magam nyugtatni. Ujjaim zavartan futottak végig a hajamon, mintha egy darab bennem mégis csak örült volna, ha ezúttal jól sül el ez a dolog. Lehetetlennek éreztem. Hiszen magam sem tudtam, hogy valójában Pipert vagy Ainsleyt szeretem-e… vagy hogy szeretek-e egyáltalán bárkit is. Az apám meghalt, a nagynéném visszatért külföldi kutatásaihoz… nem vagyok több, mint egy magányos kölyök, akihez még csak a rokonai sem kopognak be, hogy meglátogassák.
Fogalmam sem volt most már, mit mondhattak el rólam a barátaim. Pipert és a kínzásokat nyilván nem említhették… azokról csak én és ő tudtunk. Ainsley pedig kétlem, hogy beavatta volna őket a szakítás okaiba. Ahogy őt ismerem csak odamorgott pár szót, hogy vége és elköltözött, aztán elmentek inni valamit. Sosem mutatta másoknak a szomorú oldalát, ő vidám természet volt. Ha valami fájt neki, azt csak nekem mondta el vagy hagyta, hogy összezúzzák belülről a keserű dolgok.
– Igen, látom. Látlak téged. Egy embert, akit megviselt jó pár dolog. De inkább annak az embernek tűnsz, mint aki elviseli a kínzást, önszántából, semmint annak, aki másokat kínoz. Gyanítom rosszabbnak tartod magad, mint amilyen vagy, így normálisnak veszed, ha bántanak.
Nem voltam benne biztos, hogy tényleg azt látja, aki vagyok. Igen, volt igazság abban, amit mondott, de talán azt nem látta egyedül ebben, hogy azokat a kínzásokat én kerestem magamnak. Gondolkodás nélkül adtam át magam Pipernek, feküdtem le vele azért, hogy legalább Ainsleyt ne bántsa – mégis megtette. Talán azt élveztem, hogy ő kínoz… és ahogy anyám mondta, nem ragadt bennem semmi normális.
– Szólj, ha esetleg tévednék… De szerintem kevéssé tudsz te kihasználni embereket, mint amennyire téged kihasználnak mások…
Sóhajtottam egyet.
– Nem akarok kihasználni senki. – Mondtam nyugodt hangon, hiába zakatolt a szívem őrült módon. Hát ezt váltotta ki belőlem Piper és Ainsley kettősének keserű gondolata. A múltban éltem, a múltamat kerestem… holott minden megváltozott. Minden nyugodt lett, minden az enyém lett. Csakhogy nem éreztem. Azt akartam, hogy más mozgassa a szálakat, hogy én megmaradhassak alárendeltnek. Gondolkodás nélkül tettem volna ugyanis még mindig meg bármit Piper vagy Ainsely kedvéért.
Inkább az ajkaimhoz emeletem a poharat. A keserű szavakat, amik a nyelvem hegyén várakoztak, egy kis édes borral akartam leöblíteni. Hát nem sikerült, de legalább nem kellett már kényszeresen kimondanom őket.
– Nagyon finom ez a bor. – Mondtam és megpróbáltam mosolyogni. Még fehér fogaim rendezett sorát is kivillantottam. Legalább az egészséges és szép volt, még talán a gusztustalan szememről is elvonta a figyelmet. – Mi lenne, ha inkább rólad beszélnénk? Valahogy sokkal érdekesebbnek tűnsz nálam.

Nem értem magam… Rázom meg kicsit a fejem, miközben kihúzom magam ültömben és Augustusra nézek. Talán csak a szomorúsága van rám ilyen hatással. Az a borongós tekintet, amibe az ember szeretne némi mosolyt költöztetni. Olyan esendő, ahogy ül, ahogy, mintha várná, hogy a világ ítéletet mondjon tette és létezése fölött. Bizonyára nagyobb az empátiám, mint eddig valaha is gondoltam. Mert nem számítottam rá sosem, hogy egy idegent, ráadásul férfit, azért figyelnék meg, mert úgy érzem boldoggá kell tennem. És mégis. Most gúzsba köt ez az érzés. Félelem költözik kissé a szívembe, hogy az előttem ülő talán mindennél boldogtalanabb és magányosabb. Én pedig nem szeretném ezt. És csak nyelek egyet, ahogy arra gondolok, lehet épp ugyanúgy az ölelésembe tudnám zárni, mint egy nőt…

És megijedek. Kissé hátrább húzódok székemmel, miközben hallom szavait, amik inkább elhárítják előbbi feltevéseim és rám terelik a szót. Mozdulatom persze kapkodó és heves, holott nem akartam volna megbántani azzal, hogy eltávolodom tőle. Nagyon-nagyon nem. És ez az érzés még ijesztőbbé tett mindent… Lábam azonban a hirtelen mozdulatra begörcsöl és én fájdalmas nyögés közepette görnyedek össze, hogy megfogjam sajgó, összezúzódott térdem és csillapítsam az érzést. Nem mintha működne… Szinte a könnyem is kicsordul, ahogy csak görnyedek és szorítom lábam, biztatva magam, hogy hamarosan elmúlik, hamarosan elmúlik. Számolok. Ahogy telnek a másodpercek és a másodpercekkel enyhül az egész lábamat átjáró fájdalom. Akkor végre kicsit felegyenesedem. Képzelem, mit gondolhat most már végképp asztalpartnerem. Arról nem is beszélve, hogy az egész étterem megbámul.

- Hát… - Vágok enyhe fájdalmas mosolyt, miközben kicsit összeszedve magam visszahúzódom székemmel a helyemre. – Rólam ezt kell tudni. – Mutatok a lábamra, de még mindig kicsit remegek a fájdalom nyomán. A bor is lötykölődik ujjaim közt, mikor a poharat felemelve kortyolok egyet, hogy elűzzem a keserűséget. – Neked a lelked sajog, ahogy látom, még, ha nem is mesélsz róla sokat. Nekem a testem van apró darabokra törve… - Magyarázom és immáron eléggé elmúlt a fájdalom hozzá, hogy a férfi szemeibe nézhessek. Talán arcom még nem nyerte vissza kisimultságát, s szemeim sarkában is ott ül egy-egy könnycsepp, de ezeket vállalom. Ahogy vállalom a fájdalmat is, bár köztudottan elszúrt mindent, amit egy sportoló életében el lehet szúrni.

Ahogy újra kiegyenesedem és immáron ténylegesen összeszedem magam, megint érzem, ahogy körülvesz a másikból áradó borongós aura.
- Bocsáss meg, ha megijesztettelek. – Magyarázkodom és igaziból remélem, hogy talán előbbi hirtelen menekülő mozdulataimat csak a fájdalom előtt pillanatoknak véli majd. Mert tessék, menekülni akartam, elhúzódni, kikerülni abból az érzésből, hogy sajnálatomban képes legyek még egy férfi felé is vonzódást érezni. Vagy legyen bármi is az, ami arra késztet, hogy meg akarjam ölelni és boldognak látni. Ez nem jó. Nagyon nem. És az érzés, amit pár perccel ezelőtt legyűrtem, most újabb és nagyobb gombócként gyűlt fel torkomban.
- Tudod… - Kezdem csöndesen. – Valamit az eleje óta el akartam mondani. De nem akartalak megbántani… Olyan szomorúnak tűnsz. Annyira megvigasztalnálak és segítenék neked. De nem tudok mást vagy többet felajánlani, mint a barátságom. Én… Én… Nekem… - Lehunyom kicsit a szemem, hogy bátorságot gyűjtsek. Jobb lett volna az elején tisztázni mindezt, akkor talán kevésbé bántottam volna meg és csak élvezhettük volna a vacsorát, udvariaskodás nélkül. Bár nem tudom… Mert ez az érzés csak itt kavarog… A tény, hogy valamiért mégsem akartam elmondani… – Nekem azt mondták Augustával vacsorázom. Amikor megjöttél el akartam mondani, de aztán olyan bánatosnak tűntél. És magányosnak. És… Nem akartalak megbántani. De tévútra vezetni sem. Csak azt akartam, hogy szép estéd legyen. Mert megfogadtam, hogy az asztalpartneremnek szép estéje lesz. Tudom, hogy most elrontottam. Nagyon is tudom. De esküszöm a szándékaim jók voltak.

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

Hátrébb húzódott a székével… egy pillanatra megijedtem, hogy én ijesztettem meg. Nem lepett volna meg ez sem, hiszen egy szörnyeteggel mégis ki a fene akarna egy asztalnál látni? A kezdetektől fogva tudtam, ez a mai este egy vicc, nem lesz több egy újabb kínos beszélgetésnél arról, mi történt a szememmel. Furcsa, hogy az ember mennyivel nehezebben kerüli el az ilyesmit egy idegennel. A családnak csak odalökök néhány szót és nem érdekel, ha a nagynéném üvöltözni kezd velem vagy könyörögni, hogy mondjam el az igazat, mert segíteni akar. Talán már nem érdekel a segítség, talán már nem érdekel semmi. Egyedül akartam lenni. Egyedül ücsörögni a kandalló előtt és a tüzet bámulva várni, hogy Piper mikor tér vissza és veszi el az életemet. Megmondta, hogy ő akar megölni, megmondta, hogy ő akarja elvenni a szemeim csillogását – bár már csak az egyiket tudja – és meg is fogja tenni. Ő ilyen.
Már-már lesütöttem a szemeimet, mikor láttam, hogy megváltozott az arckifejezése. Keze a térdére csúszott és kicsit előre görnyedt. Ha nem lepődtem volna meg annyira, bizonyára azonnal felpattanok, hogy segítsek, mint amikor még igazi medimágus voltam. Valójában sosem voltam az. Egy kezdő voltam, akit a családi kapcsolatok miatt olyan neves gyógyító, mint Smethwyck vett a szárnyai alá. Figyeltem a jelenetet és közben azt láttam az arcán, amit én éreztem. Az én szívem – vagyis az a fekete valami, ami helyén van – pontosan így görcsölt, akárhányszor Piperre vagy Ainsleyre gondoltam. Ösztönösen a mellkasomra siklott a jobb kezem. Éreztem, hogy ott dobol az a lágy, gyenge ritmus, ami éppen csak életben tartott. Nem voltam több egy roncsnál, ami már csak azért élt, mert muszáj volt.
– Hát…
Amint meghallottam a hangját ránéztem. Megint megállapított egy halovány kis gondolat bennem, milyen jóképű… aztán csak azt a fájdalmas mosolyt láttam. Hányszor próbáltam ilyennel elhallgattatni a sápítozó családtagokat. Sosem sikerült, ez a fickó viszont nem rejtette el a fájdalmát, így nem csak a mosoly és egy „minden rendben” került elő.
– Rólam ezt kell tudni. – Mutatott a lábára, én pedig szinte ösztönösen követem a megfelelő irányt.
Nem tudtam róla levenni a szememet, miközben kortyolt egyet az italból. Nem akartam látni, milyen szép ember, mennyire tökéletes minden mozdulata és hogy még a fájdalom sem ront ezen az összhangon. Tudtam, hogy így csak jobban fog fájni ez a mellé nyúlás… mert nagyon is az volt. Nem voltunk egy szinten semmilyen téren. Én komor voltam, fakó, mint valami emlék, amit véletlenül felejtettek a múltból ezen a világon, ő viszont ragyogott. Nem érdemeltem meg én ilyen kincset. Nekem az járt, amit kaptam. Piper, a fájdalom, a kínzások, amik már megszokottá váltak. Mert anyámnak igaza volt, én nem vagyok normális. Megőrültem, sőt már mocskosan születtem.
– Neked a lelked sajog, ahogy látom, még, ha nem is mesélsz róla sokat. Nekem a testem van apró darabokra törve…
Nyeltem egyet. Nem tudtam, mit mondhatnék. Ha volt is lelkem, már biztosan messzire szállt, mert csak egy üres tátongó űr volt bennem. Egy darabot Piper tépett le belőle… a másik felé Ainsley vitte magával. Egyiküktől kaptam egy jó adag sötétséget, míg a másikuk megpróbált megmenteni. És mi maradt nekem? Semmi. Csak fájdalom.
– Bocsáss meg, ha megijesztettelek.
Rajtam volt a sor, hogy igyak a borból. Reméltem, hogy lemossa a bennem dolgozó keserűséget, legalább annyira, hogy a számban ne érezzem az ízét. Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy nem is kellett volna eljönnöm. Sötét foltja voltam egy színes világnak, ami inkább ijesztő, semmint kellemes vagy boldog. Sosem használtam ezeket a szavakat, soha életemben, mert nem volt rám jellemző. Nem volt részem abban, hogy megízleljem. Csak a gyógyítás okozott örömöt, amitől aztán eltiltottak és nem ok nélkül. A szemem láttára ölt meg valakit Piper a Mungóban és én őt védtem… őt védtem az ártatlanok helyett.
– Láttam már rosszabbat is. – Mondtam, de aztán észbe kaptam. Nem kellett volna ilyen nyíltan célozgatnom arra, hogy ágybabújtam egy gyilkossal, valakivel aki megkínzott engem és ha felbosszantottam másokat ölt meg a szemem láttára. Emberi életek száradtak a lelkemen miatta. – A Mungóban dolgoztam régen. – Tettem hozzá magyarázatként.
Nem nagyon akartam beszélni. Éreztem a késztetést, hogy egyedül akarok lenni. Ha viszont ránéztem, akkor itt tartott a látvány. Még az én fagyos jellememet sem hagyja teljesen hidegen egy ilyen férfi.
– Tudod… – Halkan beszélt. Valahogy ebből tudtam, borzalmas dolog következik, valami olyasmi, hogy nem kellek neki vagy nem is tudja, hogy akarja-e ezt. Nem randiztam másokkal, soha… nem tudom, mi a szokásos szöveg. Ainsley magától jött hozzám és nem voltak kötöttségek. Piper pedig egyszerűen rám erőszakolta magát. – Valamit az eleje óta el akartam mondani. De nem akartalak megbántani… Olyan szomorúnak tűnsz. Annyira megvigasztalnálak és segítenék neked. De nem tudok mást vagy többet felajánlani, mint a barátságom. Én… Én… Nekem…
Hosszan fújtam ki a levegőt. Lehunytam a szemeimet. Át kellett gondolnom, mit reagáljak, mert sosem voltam még ilyen kínos helyzetben. „De nem akartalak megbántani… ” Kell ennél egyértelműbb elutasítás? Nem.
– Nekem azt mondták Augustával vacsorázom. Amikor megjöttél el akartam mondani, de aztán olyan bánatosnak tűntél. És magányosnak. És… Nem akartalak megbántani. De tévútra vezetni sem. Csak azt akartam, hogy szép estéd legyen. Mert megfogadtam, hogy az asztalpartneremnek szép estéje lesz. Tudom, hogy most elrontottam. Nagyon is tudom. De esküszöm a szándékaim jók voltak.
Nyeltem egyet, de hiába. Éreztem, hogy valami fojtogatja a torkomat. A mellkasomban a vad ritmus még vadabb lett és valami különös remegés járta át az egész testemet. Olyan volt, mint mikor az ember izgul, de valahogy sokkal, de sokkal kellemetlenebb és fájdalmasabb. Erre számítottam… körülbelül… – próbáltam ezzel nyugtatni magam.
– Ne aggódj ezen. Tudtam, hogy nem érdekellek. – válaszoltam egyszerűen, mintha nem fájna, de a hangom rekedt volt. Felkeltem. – Megkönnyítem ezt neked most. Hazamegyek.
Hátat fordítottam neki és elindultam kifelé. Friss levegőre volt szükségem, hogy ne engedjek utat az érzéseimnek. Nem szerettem sírni, nem szerettem megalázottnak érezni magam… de most közel álltam hozzá. Közben pedig magamat bántottam, olyan szavakkal, mint az ezt érdemled, vagy tudtad végig, hogy sosem kellenél egy ilyen alaknak.
Ahogy végre kiértem az utcára, zsebre tettem a kezemet. Piper, eljöhetnél már értem végre... - gondoltam, ahogy felnéztem a csillagos égre. Szinte vártam, hogy a hideg penge a nyakamhoz érjen és egyszerűen véget vessen ennek a mérhetetlen fájdalomnak, amiben nap, mint nap léteznem kellett. Már nem is léteztem, csak vegetáltam, mint valami halálra ítélt.

Tudtam. Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom. De lássuk be, ez volt az igazság. Én pedig nem akartam hazudni tovább. Bár nem tudom miért. Ahogy azt sem, hogy most mégis miért szállt meg az őszinteség tündére. Nem volt ez jó sehogy sem. Bódított az illata és mintha mindenre hatott volna az a borongós, lágy tekintet. Mindenre. Egyszerűen nem akartam neki fájdalmat okozni. Sőt, nemcsak, hogy nem akartam fájdalmat okozni neki, de mintha egyenesen a vállamra akartam volna venni az ő gondját. És ez ijesztő volt. Ismét. De immáron nem mozdulhattam hirtelen. Nem terelhettem el minden kétségemet holmi fizikai fájdalomba.

Nem értettem magam. Egy fél pillanatig sem értettem magam, hogy miért is dobban akkorát a szívem, amikor feláll és elindul. Ritkán érzek ilyesmit. Vagy talán inkább még sosem éreztem. Valahogy úgy voltam vele, hogy engem semmi nem nagyon hat meg az életben. Amikor kettétört a karrierem talán akkor fogadtam szenvtelenséget. De nem tudom… A nők az életemben csak jöttek-mentek. Mindegyik szép volt, mindegyik kedves és mosolygós. És nagyjából mindnek olyan üres lehetett a feje, mint valami kifaragott töknek. A húgom és az édesanyám voltak az egyedüli értelmes teremtések a közelemben. Ráadásul nem is nagyon tudtam, hogy ezek a butácskák mégis miért pont mindig engem találtak meg. Nagyon édesek voltak, de tipikusan az odatettem ott maradt kategóriák, szemernyi gondolkodás, vagy gondolkodásra való képesség nélkül. Bírtam egy darabig mellettük, de aztán mindet kiraktam a ház elé és megvártam míg elment. Jó, nyílván inkább képletesen, semmint fizikálisan, de nem mondom azt se, hogy ilyesmi sose történt… Bezzeg azok a nők, akik csinosak és okosak is voltak egyben, nagy ívben elkerültek. Nyilván én tűnök baromi butának… Mindegy… Egy idő után hozzászoktam.
De ez most… Ez nagyon is más érzés volt. Mintha a sok üresség után végre egy gondolkodó, okos, érzelmes teremtést vetett volna elém a sors. S én a felszínre bukkanva, csak pislognék rá, mert azt se tudom mihez kéne kezdenem vele… Talán hagynom kéne elmenni. Bizonyára nélkülem lenne neki a legjobb. Nem tudom. Nem vagyok jó kapcsolatokban. Tényleg ráunok emberekre, arról nem is beszélve, hogy sokat vagyok távol és ha épp nem vagyok távol, akkor sem vagyok valami szórakoztató.

De miért is agyalok magamon és a kapcsolataimon? Legyen most ez? Engedjek annak, hogy talán, talán ezzel a férfival kezdeni akarnék valamit. Most úgy érzem, hogy igen. Nagyon is. Mert érdekes és új. De mi van, ha ez csak egy kaland lehetősége a számomra, valami új izgalom és a végén nagyobb sebet ejtek rajta, mint amit most ejthetek. Ha csak elmegy, kis vágás lesz a lelkén, ha később én megyek el, sokkal nagyobb lesz a seb…

Mégsem tudok megálljt parancsolni lábaimnak. Felsorakoztathatok tucatnyi érvet. Bús szemei, amikbe kis örömöt akarnék költöztetni, és finom illata úgy húz maga felé, mintha tényleg nem is én irányítanám tulajdon testemet. Kirakok egy halom galleont az asztalra. Pont fogalmam sincs mennyi kellett volna, de gyanítom ennyi elég lesz. Aztán a kijárat felé sietek. Mikor megpillantom, mögé sietek. Hangosak a lépteim, de lehet mégsem vett észre, mivel szó hirtelenjében nem is jön ki a torkomon. Bár mondanám, hogy várj… Csak vállára teszem a kezem finoman és magam felé fordítom, hogy fakó, s zöld szemeibe nézhessek. Rámosolygok, bár nem is tudom, minek, s vállán hagyom a kezem, miközben kissé magam felé húzom.
- Nem ér, csak így ott hagyni. – Dorgálom kicsit, de hangomban enyhe mosolygással. – Ezzel nem könnyíted meg a dolgom, mivel megfogadtam, hogy ma szép estéd lesz. Te pedig még a főételt sem vártad meg. Szarul végzem így a dolgom. Gyere. – Húzom kissé más felé, az étterembe már nincs kedvem visszamenni. – Tucatnyi jó gyorsétterem és fogd és vidd kávés van a városban… Csak érezzük jól magunkat rendben? Mert nem akarom, hogy elmenj. Ma este az enyém vagy. Vagy én a tied…

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

Mégis mi a fenét gondoltam? Hogy besétál valaki az életemben, aki ennyi idő után végre mindent megváltoztat? Ezek a kérdések váltották egymást a fejemben. Szerencsére odakint nem volt annyira hűvös, mint tavasszal, mikor Piper elől menekültem volna odahaza, az én kisvárosomban. Így lassan, komótosan sétáltam, mintha nem is egy rosszul sikerült randevúról menekültem volna éppen. Nem is neveztem volna szívem szerint annak. Csak egy átverés volt az egész.
Megszokhattam volna, hogy az élet állandóan az arcomba röhög. Először a legjobb barátomat hozta hozzám, a legjobb barátomat fektette mellém az ágyba… érzelmek nélkül, amik valójában nem is hiányoztak. Amikorra pedig végre megérkeztek és kezdtünk normális emberek módjára élni, nem csak a testi igényeinket kielégítve, felbukkant Piper. Egy gyilkos, egy bűnöző, aki bántott engem… aki úgy esett nekem, mintha én is csak egy áldozata lennék. Küzdöttem ellene, minden porcikámmal, pedig jobb lett volna talán alul maradnom akkor és ott. Nem, én inkább felhívtam magamra a figyelmét, hagytam, hogy bántson, csak azért, mert érdekelt. Kíváncsi voltam rá, élveztem a dohányillatot, ami állandóan körbe vette… és még most is hiányzott, hiába nyilallt a fájdalom percről percre a tőle szerzett sebbe.
Valójában nem vártam sokat ettől a vacsorától sem. Ismerem az „olyanokat”, mint én. Összejönnek egy éjszakára, aztán már szállnak is a következő virágra. Csakhogy nekem ebben sosem volt részem… még az is jobb lett volna, minthogy ilyen durván az arcomba dörgöljék, tévedés történt. Olyan volt Miron hangja, mintha rossz árut kapott volna. Igazi csalódás lehetett neki, mikor nem egy finom kis nő huppant le hozzá az asztalhoz.
Bárcsak eljönnél már értem… – pillantottam fel a csillagos égboltra séta közben. Tudtam, ha Piper még életben van, akkor előbb-utóbb megjelenik, beteljesíti a fenyegetését. Én pedig már mindennél jobban vágytam rá. Az egész életem értelmetlen ücsörgésből, önsajnálatból állt. Szerettem volna felkelni belőle, szerettem volna Ainsley karjába kapaszkodni… de ő csak ellökött. Egyedül maradtam. Ráadásul a saját hibámból. Megcsaltam, elutasítottam a szeretetét. Nem fogadtam el a felém nyújtó segítő kezet. Csak hazudtam, hazudtam a támadóról a Mungóban… ráadásul nem egyedül neki, hanem a Minisztériumnak. Tartottam a hátam Piperért, holott meg sem érdemelte. Az én életemet is el akarta venni, háromszor próbálkozott meg vele. Bár bele nem haltam az ismeretségünkbe, de a látásomat elveszítettem.
Ahogy egy fényesebb pontot bámultam a csillagfényes égbolton, lépteket hallottam a hátam mögül. Nyeltem egyet és gyorsabbra vettem a tempót. Olyan volt ez, mint egy megérzés. Egy olyan megérzés, amit nem akartam komolyan venni… hiszen miért jött volna utánam? Még akkor sem akartam elhinni, mikor egy érintést éreztem a vállamon. Hagytam, hogy maga felé fordítson.
A tekintetem találkozott az övével, ahogy közelebb húzott magához. Mosolygott és nem értettem, miért. Az én arcom ugyanolyan fagyos és mogorva maradt, mint korábban. Biztosan csak meg akarsz felelni, Miron… – állapítottam meg, ahogy néztem rá a sötétben. Helyes volt, de nem nekem való, hanem valami nőcskének.
– Nem ér, csak így ott hagyni. – Olyan hangon beszélt hozzám, mintha egy kisgyerek lennék, aki rosszat tett. – Ezzel nem könnyíted meg a dolgom, mivel megfogadtam, hogy ma szép estéd lesz. Te pedig még a főételt sem vártad meg. Szarul végzem így a dolgom. Gyere.
Elkezdett húzni.
– Minek? – kérdeztem talán túl halkan. Megpróbáltam volna elhúzni a kezemet, de nem tettem semmit. Hagytam, hogy hülyére vegyen, esetleg szórakozzon velem, mintha azt a szenvedést érdemelném, amit már Pipernél megtanultam.
– Tucatnyi jó gyorsétterem és fogd és vidd kávés van a városban… Csak érezzük jól magunkat rendben? Mert nem akarom, hogy elmenj. Ma este az enyém vagy. Vagy én a tied…
Mély levegőt vettem és egy cseppet hosszan, bosszankodva fújtam ki. Olyan volt, mint egy nagy sóhajtás, de legalább a végén elhúztam tőle a karomat. Csak elindultam előre, direkt nem mentem gyorsan, egyszerűen sétáltam mellette. A kezeimet szándékosan visszadugtam a zsebembe, hogy ne tudjon olyan könnyen hozzájuk érni.
– Minek ez a hazugság, Miron? – kérdeztem. – Keress magadnak egy csaj, ilyenkor este tele van velük az egész város gondolom. Bárkit megkaphatsz, helyes vagy, magas, érdekes ettől a kis bicegéstől… Nincs szükséged a társaságomra és valószínűleg én is remekül elütném ezt az estét nélküled, ha éppen olyan kedvem van.
Ezúttal tényleg sóhajtottam egyet.
– Szóval nem kell se kávé, se kaja… se semmi… – Nyomatékosítottam a dolgot.

Általában véve jó életem volt. Sosem kellett azon agyalnom, mi lesz holnap. Még gyerekként sem, mikor a szüleink megtanítottak rá minket, hogyan kell menekülni. És mikor készenlétben állva, hunytuk le a szemünket. Tudtuk, hogy együtt leszünk és minden megoldódik valahol, valamikor. Nem féltem és nem voltam megijedve sem. Mikor Natan eltűnt nyilván kicsit megingott mindez a tudás, de nem veszett el. Mikor balesetet szenvedtem ismét megingott a magabiztosságom, de ugyanúgy nem veszett el. Nem mondom, hogy nem sirattam meg a karrierem, mikor végképp tudatosult bennem, hogy vége. De valahogy akkor is tisztában voltam vele, mennyi lehetőségem is van még az életben. Sosem voltak kérdéseim, vagy kétségbe esett időszakaim. Sosem kérdőjeleztem meg magamban, hogy mennyit is érek. És sosem hagytam, hogy az életemet kritikával illessék.
De azt hiszem az az élet, amit éltem eléggé felszínes volt egy ponton. Én pedig önző módon éltem benne tökéletesnek szánt kis életem.

Meg akartam változtatni ezt. Gondolni némileg másra is. Bár a biztonságot, amit a családom adott, azt a boldogságot, ami tőlük származott nem akarnám elcserélni. Csak talán továbbadhatnám másnak. És nem tartogatni magamnak, hogy én éljek belőle, mert ez az enyém. Talán ezért kezdtem el tanítani is. Új Miront alkotni a régiből. Egy jobbat, akiről a végén kiderülhet még az is, hogy sokkal, de sokkal boldogabb is, mint az előző.

Nézek egy darabig partnerem szemeibe. Most kicsit közelebbről figyelhetem meg homályos tekintetét, ami még borúsabbá teszi egész küllemét. Mint ahogy szavai is. Olyasvalakinek tűnt, akit tényleg mindig inkább csalódások értek, semmint boldogság. És akinek nincs is ott az a biztos támasz a háta mögött, aki mindig és mindig, minden egyes hülye ballépésnél felsegítette az embert. Talán ez a szomorkás légkör vonzott annyira felé, hogy szinte sajnáltam, mikor el kellett engednem a karját. Furcsa volt, hogy adni akartam neki valamennyit az én boldogságomból, mert eddig a testvéremen és családomon kívül ilyet még sosem akartam…

Most féltem kicsit, hogy mondandója közben másfele indul. El tőlem ismét, talán jogosan, hisz megsértettem. De csak mély levegőt vett és kissé bosszankodva kifújta azt, miközben lassan lépkedett mellettem. Ez jó jel. Nem elmenni akar. Csak engem meggyőzni róla, hogy hagyjam őt inkább. De ez nem fog sikerülni. Ennél Miron Welch mindig is makacsabb volt…

- Igazad van. Nincs szükségem a társaságodra… - Mondom megint enyhe mosollyal az arcomon, mikor felé nézek. – Én szeretném a társaságod. Vagy akarom, ha nagyon erőszakosnak akarnék tűnni, tuti ezt mondanám. – Mosolygom rá, ezúttal nagyon is kedvesen, miközben kissé közelebb húzódom hozzá, hogy vállunk szinte összeérjen, ahogy sétálunk. – És elhiszem, hogy remekül elütnéd nélkülem az időt. Nekem is vannak nagyon jó könyveim otthon például. De örülnék, ha ennél vagy innál velem valamit. És, ha esetleg mutatnál is valami jó helyet, mert valójában nem is ismerem ki magam annyira Londonban, mint azt mutatom. Ismerek pár helyet, de inkább mind ilyen sznob történet. Egy jó késdobálóban se jártam még, mióta itt élek. De egy egyszerű utcai kajással is boldoggá tennél. Mert bevallom amúgy farkas éhes vagyok… - Most kissé rákacsintok. Simán lehet, hogy teljesen idiótának tűnök jelenleg, de fogalmam sincsen hogyan kell egy ilyen helyzetnek nekifutni. Azt hiszem… Vagy nem tudom. Nem tanított meg rá senki, hogyan legyek normális egy ilyen szituban. – Szóval vedd úgy, hogy én vagyok a külföldi srác. És segítesz nekem kiigíazodni egy idegen nagyvárosban…

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

Ahogy néztem Miron szemeibe, éreztem hogy valami melegség jár át. Kedves fickónak tűnt, olyannak akiben a nők megbízhatnak. Talán én is ezért osztottam ki olyan könnyen, hogy nem akarok tőle semmit. Normális esetben nem estem volna így neki, inkább csak hoppanáltam volna, remélve, hogy többé meg sem próbál keresni. A diszkréció mégis, mintha elhagyott volna. A melegség, pedig keserűséget szült. Nem akartam így érezni magam, nem akartam kedvességet. Egyszerűen csak könyörögtem a fejemben Pipernek, hogy most csapjon le rám, most vigyen el és öljön meg.
El akartam menekülni. Nem akartam újra a szemeibe nézni… mert egy pillanattal korábban bántott meg, mégis kedvesnek láttam. Tudtam persze, hogy legyen akármilyen rendes is, ez nem változtat azon, hogy nem rám készült. Nem voltam ostoba, tudtam, hogy engem a lehető legkevesebb eséllyel szeretnek meg az emberek csak úgy. Anyám is megmondta, nem vagyok normális, nem érdemlek szeretetet. Ezért taszított el ő is magától… ezért ment el Ainsely is. Szinte kiharcoltam magamnak, hogy újra magányosan találjam magam a világban.
Azon kaptam magam, hogy az Astoriától távolodva még mindig Miron oldalán vagyok. Nem tudtam, hogy én próbálom meg vele tartani a lépést, vagy sokkal inkább ő velem. Csak haladtam, ösztönösen. Hallgattam a szavait keserű ízzel a számba.
– Igazad van. Nincs szükségem a társaságodra… – A szemem sarkából láttam, hogy mosolyog. Nem értettem, miért tesz így, miközben nekem legszívesebben sírni lett volna kedvem. Ebben a helyzetben semmi boldogság nem volt, csak bánat… mert újra ugyanazt vetették a szememre, mint annyiszor: nem vagyok elég jó. Először az anyámnak nem voltam elég jó, aztán a fiúknak, Pipernek és Ainsleynek sem… és most egy vadidegentől is azt kaptam: ő nem erre a kis csomagra számított. Sajnos én egy ember voltam, amit nem kötözhetett egy bagoly lábaihoz, hogy visszaküldje kicseréltetni.
– Én szeretném a társaságod. Vagy akarom, ha nagyon erőszakosnak akarnék tűnni, tuti ezt mondanám.
Éreztem, hogy menetközben hozzám ér a válla. Meglepett, annyira mint a szavai. Hirtelen meg is torpantam és ránéztem. Úgy bámultam, mint valami idióta, aki nem képes felfogni a neki szegezett szavakat. „Akarom” – sosem használta senki ezt a szót velem kapcsolatban. Talán csak Piper, amikor ki szeretett volna kényszeríteni magának valamit, amit én nem tudtam megadni önszántamból. Szerettem volna Mironnak szegezni a kérdést, hogy mégis mi a francnak? Mármint Piper az első pillanattól kezdve agresszívnak látszott, de ezen a fickón az ég világon semmi őrültséget nem láttam. Egy kicsit túl buzgó volt, ami irritált egy bizonyos határig. Mégsem estem neki, hogy na most kopjon le rólam.
– És elhiszem, hogy remekül elütnéd nélkülem az időt. Nekem is vannak nagyon jó könyveim otthon például. De örülnék, ha ennél vagy innál velem valamit. És, ha esetleg mutatnál is valami jó helyet, mert valójában nem is ismerem ki magam annyira Londonban, mint azt mutatom. Ismerek pár helyet, de inkább mind ilyen sznob történet. Egy jó késdobálóban se jártam még, mióta itt élek. De egy egyszerű utcai kajással is boldoggá tennél. Mert bevallom amúgy farkas éhes vagyok… – Magyarázott, aztán kacsintott. Hátra hőköltem erre. – Szóval vedd úgy, hogy én vagyok a külföldi srác. És segítesz nekem kiigíazodni egy idegen nagyvárosban…
Tettem egy lépést hátrébb. Egy ideig csak bámultam rá és az orra alá akartam dörgölni, hogy pontosan annyit tudok a városról, mint a „külföldi srác.” Berwick-upon-Tweedben jobban kiismertem magam a három étterem és a két pub között, mint ott, Londonban a rengeteg választék között. Ráadásul késdobálókba sem nagyon jártam. Mindig is a finom dolgokat szerettem, ahol nem akartak kirabolni, csak mert selyemingem van.
– Jó. – Tovább indultam a londoni éjszakába, valójában nem is figyelve, hogy követe-e engem.

A játék itt (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,13670.msg73889/topicseen.html#msg73889) folytatódik.
A helyszín szabad.

Roxfort RPG

Múlt => Mágus tér => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 09:08:56