Roxfort RPG

Azt hittem, hogy a szünetem elég unalmasan fog telni, ugyanis a Roxfort falain kívül elég nehéz volt bárkivel is összeakadni, akivel éppen akartam. Bár ha valakivel meg is esett, hogy beleszaladtam, akkor sem menekültem el, mert mindig jól jön a társaság. Pláne most, hogy inkább menekülök otthonról, minthogy bezárva kelljen ott ücsörögnöm, ugyanis a két bátyám az őrületbe kerget. Nem is tudom, hogy ők most hogy lehetnek otthon egyáltalán, de tény, hogy ebből én jöttem ki negatívan. Szóval mégsem olyan unalmas az otthoni ücsörgés, mert egy szabad percem sincs, hogy leüljek és mondjuk fellapozzak egy újságot, ehelyett „Ness, főzz már egy kávét! Ness, ugorj már el a Merlin könyvtárba! Kitakarítanád a szobámat? Ja, jött egy leveled egy hónapja, csak elfelejtettem szólni.” – igen, a bátyusok. Hála az égnek nincsenek nagyobb vitáink, de ezekkel kiakasztanak, főleg, ha nekem jön valami levelem, s az még a jobbik eset, ha nem szólnak róla és nem bontják fel, de ha felbontják, elolvassák és még képesek is rajta röhögni, mintha valami poénos lenne benne… ott egy darabig nem kerül pont a mondat végére.
Úgyhogy úgy gondoltam, legfőbb ideje, hogy elmozduljak meghitt helyemről, egyébként is tényleg akadnak jobb dolgaim. Elgondolkodtam, hogy kik azok, akiket elég régen láttam és szívesen látnám őket, így aztán röppentettem egy baglyot Tristie-nek. Nem is kell olyan sokat utazgatnom, Londontól nem választ el, csak röpke 80 kilométer, azt meg még gyalog is megteszem – kicsit túlzásba estem, nem? Közlekedési eszköznek a seprűt választottam, ugyanis nem akartam buszra szállni – nem, nem a muglik miatt, ugyanolyan emberek, mint mi, csak varázstalanok; egyszerűen csak azért, mert így volt gyorsabb és nem kell órákat várnom, hogy elérjem a célt. Tessék, most már mondhatják rám, hogy boszorkány, jogosan.
Egész kellemes idő volt, szóval nem is jutott eszembe, hogy magamra vegyek bármit is, ami melegebben tartana, de a biztonság kedvéért egy hosszú ujjút magamra kaptam, mert London időjárása nem éppen a legmegbízhatóbb, még a nyári napokban is eshet, bár a víz legyen a legkisebb bajom.
A távolból máris kiszúrtam Tristie-t, ahogy a Mágustér közepén ücsörög egy szökőkút szélén. Gondoltam, hogy kicsit meglepem és nem éppen úgy közelítem meg, hogy mindenképpen észrevegyen, legalábbis próbálok olyan halk lenni, mint egy árny. Így távolabb szállok le, majd a háta mögött közelítem meg. A kősellő rámsandít, de mutatóujjam számra tapasztom ezzel jelezve, hogy be ne mártson, maradjon szépen csendben és semmi jelét ne mutassa annak, hogy bárki is közeledik. Amikor már kellő közelségben voltam, két kezem Tristie felé nyúl a háta mögül és tenyeremmel eltakarom szemeit.
- Kukucs! – micsoda gyerekes köszöntés, de legalább nem a hétköznapi „szia”. Ez akkor lenne csak nagyon félresikerült, ha mondjuk ennek hatására annyira megijedne, hogy egy olyan folyamat indulna meg benne, aminek következtében hátralökne, ezzel én a vízbe esnék a kősellő nagy bánatára vagy örömére, azonban az a fiúnak sem lenne éppen hej de csuda jó, mert reflexszerűen kapaszkodnék, ami azt jelenti, hogy magammal rántanám a vízbe. De pusztán viccből.