Roxfort RPG

James Wolf pennájából

(https://i.imgur.com/z0Pjxnm.jpg?1) (https://i.imgur.com/WcxfSnh.jpg)

Belépvén az Abszol útra ez az első bolt, melyet meglátsz. Itt mindenféle üstöt találhatsz, a vastól, az aranyig, a lyukastól, az önkeverősig, ár viszont egyikre sincs írva, ugyanis az üzlet öreg tulajdonosa, Mr. Pottager imád alkudozni, így az árak mindig változnak.

Ideje volt már újra visszatérnem az Abszol útra. Megcsappantak a készleteim, s az üstöm sem volt már önmaga. Egy egészen más lénnyé vedlett a használat alatt, s mit ad isten éppen olyanná, mint egy jobban nevelt szivacs. A nagyobbik táskám is kezdett olyanná törpülni, mint amit kifosztottak, úgyhogy két legyet egy csapásra alapon elvándoroltam a varázsvilág plázájára. Nem tehetett róla a hely, de tényleg hasonlított a muglik nagy bevásárlóközpontjaihoz, melyet anyuval annyit látogattunk. Ugyancsak ő tanított meg arra, hogy milyen fontos ismerni amit veszel, és elidőzni a minőség megkeresésével. Jóllehet ezt a tanítást nem nekem szánta, én szedtem magamra, mielőtt két irányba borul a helyzet. Előbb Amelia oldaláról kiborulás jön, majd anya arca fog beborulni. Kerültem inkább ezeket a helyzeteket, úgyhogy legalább én megtanultam a leckét. S ki gondolta volna, hogy ezek az ismeretek jól fognak jönni az Abszol úton. Na persze, ez is csak egy pláza, azzal a különbséggel, hogy nem steril. Néha örültem ennek a ténynek, néha nem.
Azonban a vásárlásé volt ma a fő téma, így kikerestem ami nekem kellett, hogy nehezen megspórolt galleonjaimat – melyet apu bőkezűen adományozott zsebpénz gyanánt – elverhessem a tudomány oltárán. Hiába minden, aki igazán belefektet a későbbi életébe, eleinte megízleli az üres zsebek áldatlan állapotát. Nekem viszont ahogy tanultam a minőségre fájt a fogam. Minél jobb alapanyagokból főzi az ember a százfűlé főzetet, annál eredményesebb a megfigyelés. Ironikus, hogy ezt már első alkalommal is sikerült megfigyelnem.

Bevásároltam először az alapanyagokból, hogy újra érezhessem a táskám súlyát az ujjaim között. Olyan szomorú gondolat volt mindig, mikor üresen vettem a kezembe. De szerencsémre ennek most vége. Újra tele a táska, s ezúttal még arra is maradt némi sarlóm, hogy új eszközöket vegyek, melyeket csak a kutatáshoz használok. Be kell látni, ha igazán jól akarom csinálni – márpedig miért is ne akarnám – akkor be kell ruházni. Kár, hogy a legfontosabb dolgokból nem tudtam beruházni. Égető szükségem lett volna legalább egy női, és egy férfi holttestre, mely még nem indult bomlásnak az idő folyamán. Sajnos ez még váratott magára. Elvégre nem állíthatok haza azzal a felvetéssel, hogy születésnapomra két halottat kérek becsomagolva. A teljes családon kitörne a cifrafrász, pedig tudják hova készülök a Roxfort után. Egy medimágus sosem kezdheti elég korán a gyakorlást.
A felszerelés tehát némi kompromisszum megtétele után, de megkerült, így ideje volt üst után nézni. Apa mindössze egyet vett, s nem is hibáztatom érte. Horribilis összegekért adnak jobb minőségű edényzet, s akkor még nem is a „luxus” önkavaró fajtát szerettem volna, csak egy olyat, ami bírja a megterhelést. A legideálisabb a törhetetlen lenne, arra azonban még várnom kell néhány hónapot, hátha Trystan megtanulja rúnaismereten a mágiát.

Egyelőre megteszi egy az átlagosnál vastagabb falú edény is. A Pottager-ből kifele tartva kezdtem neki az összegzésnek. Zseb üres, táska tele, üst a kézben, felszerelés a helyén, puff, csatt, klong. Ez utóbbi három azonban nem volt betervezve. Persze ritka esemény, ha valaki előre látja, hogy elgázolják. Velem pedig éppen ez történt.
A puffanás az volt ahogy a hölgyemény eltarolt. A csattanás keretében kézfogót tartott a koponyám és a macskakő, majd jött a klong. Az az átkozott klong.
Megszokott volt, hogy vízszintesbe kerülök, így kezdett kifejlődni bennem a keljfeljancsi reflex. Ahogy borultam azzal a lendülettel löktem is magam vissza a megszokott pozícióba, hogy szólni legyen lehetőségem.
– Nem történt semmi tragikus kedves kis-, közepes-, avagy nagyasszony. Nézze el nekem, nem szeretnék mellélőni a megnevezéssel. Elgázolásomra pedig ügyet se vessen, szinte naponta kerülök testközeli viszonyba az utca kövezetével ilyen események sorsfordító sorában. Mondhatni közeli barátok vagyunk a föld és én. – Ezzel átvettem az üstömet, s bár kedvem lett volna leellenőrizni, hogy minden barázdája a helyén van-e, most társaságom akadt. Szemkontaktust vettem fel. – Remélem nem okoztam kárt törékeny testében felkenődésem közepette. – Szabadkoztam még egyetlen mondat erejéig, mikor végignéztem az ismeretlen női alakon. Elkerekedtek a szemeim...

Életemben nem láttam még olyan, szinte tökéletesen háromszög alakú fejformát, mint amit a kedves hölgyemény tudhatott magáénak. Ahogy arccsontból meredek esésbe kezdett az ív, valami hihetetlenül különleges látványt nyújtott. Közelebbről is meg akartam vizsgálni, és megtapogatni az állkapcsot ami ezt az alakzatot kihozza. Kikerekedett szemekkel hajoltam közelebb ahhoz az archoz, majd vissza onnan, hogy távolabbról is megnézhessem.
Nem igazán tudtam – illetve nem akartam lereagálni azt az akadékoskodást, amit a megszólításom körül rendezett. Nyilvánvalóan, ha fiú lenne, az uram megszólítást használtam volna. De mivel saját szememmel láttam, hogy nem az... A nőknek nincs olyan univerzális megszólítása, mint a férfiaknak, úgyhogy nem kockáztatok. Egyszer hölgyemnek hívtam valakit. Nem az volt.
Most jobban lekötött a gondolat, hogy miként alkothat ilyen, szinte szimmetrikus formát a csont. Oldalra léptem, s más megvilágításból, illetőleg szögből, egészen másként nézett ki az az arc. Csak jobban felcsillant a szemem.
– Mondja csak kedves kisasszony, nem jutott még gondolatjainak a foszlányaiba, hogy esetlegesen szín művész hölgyeménnyé, vagy fotografikus modellé avanzsáljon? – Érdeklődtem az arcát vizsgálva leplezetlen kíváncsisággal. Az üstöm néha a térdemhez koppant, de egyébként én remekül éreztem magam. Oda-vissza táncoltam a hölgyemény közelében. Közelebb léptem, majd hátra, majd egyik oldalra, majd a másikra. Úgy méregettem az arcát, akár egy fimrendező. Ekkorira jut el az agyamba, hogy említette: nincs ő üvegből. Végigpillantok az alkatán, s valóban nem egy törékeny alkat, bár nem is egy tank. – Igen-igen, kegyed valóban nincsen üvegből, ezt bizton állíthatom. Mondja csak, említették már önnek, hogy milyen gyönyörű arccal büszkélkedhet? – Ha tehetném, most azonnal megvenném tőle az arcát, de egyelőre úgy vélem nem valószínű, hogy nekem adná. Elvégre még ő is használja talán.

Eltöprengtem azon, hogy vajon mit kellene ajánlanom egy embernek ahhoz, hogy nekem adja az arcát – habár tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni, hacsak az illető tragikus körülmények között el nem távozik az élet színpadáról – majd rájöttem arra is, hogy ahhoz kevés lenne a zsebpénzem, hogy élő arcokat vásárolgassak. Szomorú esemény, de a tudományért áldozatokat kell hozni – legalábbis ezt olvastam valahol. Még mindig nem teljesen egyértelmű, hogy mire is gondolt aki azt a cikket írta.
Ahogy végre sikerült magamba szívnom a látottakat, ráeszmélek, hogy kissé mintha elhagytam volna a modorom, s emlékezetem szerint nem mutatkoztam még be az alanyomnak.
 - Most jut csak eszembe, hogy elhagyhattam valahol a modorom, hiszen még be sem mutatkoztam, holott már volt időm az arcában is gyönyörködni. – Nem tudom, kezet nyújtsak-e, vagy inkább a kézcsók lenne az ideális formula, így inkább nem óhajtok mellé lőni. Előre tartom tehát a kezem, és meglátjuk, hogy miként nyúl majd érte. – A nevem Dexter Crewe. És kit tisztelhetek önben, és önmagán kívül is, Miss? – Ahogy kezet rázunk egy kicsit ismét elrévedek. Hihetetlen az a koponyaszerkezet amit a hölgyemény magának tudhat. Ha Trystan nem létező szavaival akarok élni: művészi vonások. Kissé meg is feledkezek arról, hogy hol is vagyunk, így csak akkor mérem fel a környezetemet, mikor egy térd nekikoppan az üstömnek. Igaz is, az Abszol út. Érdekes felvetés fogalmazódik meg az agyamban, s nem bírom ki, hogy ne kérjem ki a hölgy véleményét.
– Volna egy kifacsartan furmányos felvetésem, megyben szeretném ki- és elkérni a véleményét. Ön szerint is helyes lenne az a megfogalmazás, hogy a muglik be- és felvásárló központjai, lényegében a varázstalan világ Abszol útjai? Mióta ide érkeztem, ez a kérdés mindig vissza-visszatér, s valahogy ragadványként tapad az agyamra. Vajon a muglik egyike látta ezt a helyet, és úgy gondolta építtet ilyet a sajátjainak, vagy csupán a nem létező véletlen egyszerűen nagyszerű játszása ez a hasonlóság? – Hosszú mondataim végén azért kicsit arrébb lépek, ha esetleg tovább akarna indulni. – Egyébiránt reménykedek annak a tények a lehetőségében, hogy nem tartom fel semmilyen fontos, vagy fontatlan dolgában, melyet találkozásunk megszakított.

Érdekes és jogos felvetés volt Merel részéről, hogy valójában nem a varázslóvilágból szivárgott át az Abszol út, s ezáltal nem valószínű, hotgy a plázák innen eredeztethetőek, azt azonban el kellett ismernie neki is, hogy bizony nagy a hasonlóság a kettő közt. Kompaktabb Abszol utak azok a plázák. Bólogatok a felvetéseire, s ezzel le is zárom magam részéről a témát, hiszen ahogy elindul kettőnk menete az utcán, újabb kérdésem merül fel a talánytenger mélyéről. Mi a célja a csak sétálgatásnak? Nehezen értelmeztem ezt mindig is, hiszen ha mentem valahova, akkor annak célja volt, s az odajutás eszköze csak a séta. Nem vagyok a céltalan bolyongás híve, ugyanakkor azt azért láttam, hogy mások miért élvezik az ilyesfajta dolgokat. Csak azt nem értettem, ohgy ezek hogy indulnak meg? Mármint, nem lehet olyasmi gondolata senkinek sem, hogy elindul a nagyvilágba, és ettől ő akkor már ő a bolyongó hollandi – vagy angol. Azt viszont megint nehezemre esett elképzelni, hogy valaki okkal és céllal indul el valahová, és ez a csak úgy sétálgatás nemes és nemtelen művészetévé szelídüljön. Ideje volt tehát kérdezni, mert mindig is azt tanították a szüleim: “Édes fiam, inkább menj az agyára másoknak a kérdéseiddel, mint azzal, hogy nem kérdezel.” Néha úgy érzem megbánták már ezeket a kijelentéseket.
– Ha úgysem zavartam meg semmilyen valutázott dolgot, engedd meg, hogy feltegyek egy kérdést. Hogyan jutottál el a csak sétalgatás kivitelezéséghez? Mondom konkrétabban, mert ismerem már annyira magam, hogy nem feltétlenül tisztások az én kérdéseim gondolataim erdejében. Célja volt az indulásodnak, csak aztán elhalványult, vagy véget ért. Avagy eleve csak a céltalan bolyongás volt a terv, és ennek helyszíne csupán az Abszol út? Én magam sosem szoktam csak úgy sétálgatni, ezért ha elindulok annak csak eszköze a gyalogszer. Ide is azért indultam, mert kell a tan és kísérleti szer. Ha tapasztalat útján próbálnám ezt az információt kisajtolni a világból, akkor nagy valószínűséggel elcsábulnék a célzott mozgás irányába, úgyhogy inkább olyasvalakitől érdeklődöm aki elég ismeretlen, hogy ne kezdje el megcsavarni a mondandóját, hogy nekem a kedvemre tegyen, de elég ismerős ahhoz, hogy szóba elegyedjünk. Ezen felül nem is mű, hanem igazi vésze a céltalan bolyongás nemtelenül nemes cselekedetének. Szóval, megtisztelsz egy válasszal? – Teszem végül hozzá, tudván, hogy hosszú volt az amit én az imént egy levegővel előadtam, s amíg Merel a válaszadással van elfoglalva, én kinyitom a kisebbik táskám, hogy kivegyek belőle egy pennát és egy jegyzettömböt – mely művelet közben a társam végigszemlélheti a táskám műtőeszköz tartalmát. Írni kezdek, hogy ezt később majd átvéshessem a szociális értetlenségek tankönyvébe.

Ahogy előadja gyorstalpalót, én gyorsított tempóban jegyzetelek minden, amit fontosnak érzek. Nem óhajtom a gyors előadást megszakítani, így csak csöndben átvezetem a jegyzetfüzetbe a hallottakat, majd el is teszem a pennával együtt. Nem érzem szükségét, hogy ezt a témát tovább kerülgessük, így akaratlanul is visszakúszik a szemem a háromszög alakú arcra, s már-már azon kezdek gondolkodni, hogy vajon mivel lehet ezt elérni a genetikán túlmenően.
Ebben a merengésben az szakít meg, mikor rákérdez a kísérleteim mibenlétére, s bár mindig izgalommal tölt el, ha a kutatásomat ecsetelhetem, most kissé tartok az információ megosztásával. Túl sok itt az ember, így nem óhajtanék olyanok fülébe bogarat ültetni, akiket még csak nem is ismerek. Körbepillantok, hogy meggyőződjek róla, nem hallgatózik-e senki az irányzékunkba, majd az Abszol út alapzaját belőve decibelmértéknek, majd Merelle szalad a tekintetem. Bármennyire is ódzkodok a tömegben történő előadástól, most az illem megköveteli, hogy tudásért tudással kereskedjek. Azt azonban szerencsére nem kell megejtenem, hogy komolyabb részletességgel belemenjek, hiszen ő is csupán gyorstalpalót tartott nekem.
– Nem túl érdekfeszítő kísérlet az enyém. Jelenleg a százfűlé-főzet biológiai hatásmechanizmusát vizsgálom. Azt figyelem, hogy hogyan is működik maga a bájital, mit alakít nagy és mit kevesebb mértékben, mely már-már a nulla felé stagnál. Ezen felül a végső célom, hogy egy a főzet hatásához hasonlatos varázslatot fejlesszek ki, mely nem rendelkezik időkorláttal, illetve azzal a megkötéssel, miszerint a felvenni kívánt alaknak létező személynek kell lennie. – Az utolsó mondatokat már halkabban teszem hozzá, jelezve a fél- és egészelmet a kíváncsi fülek irányába.