Roxfort RPG

Éppen egy ösvényhez érek, amikor elgondolkozok azon, hogy biztosan elinduljak. Félek attól, hogy eltévedek, és soha nem találok ki, vagy valami megtámad. De a természetben már talán egy kicsit régen jártam, és szerettem volna újra kijönni. Hirtelen az jut eszembe, hogy régen mennyire szerettem kint lenni a szabadban, bár ez nem változott semmit sem. Régebben talán jobban szerettem hallgatni a madarak csicsergését, de most egy kicsit idegesít. Egyenlőre megpróbálok nem tudomást venni róluk, és az erdő illata segít ebben egy kicsit. Mélyen beszívom a friss levegőt, ami egy kicsit hideg, de legalább elhessegeti azt a kis álmosságot, ami bennem lapul valahol mélyen. Teszek egy lépést az ösvény felé, majd még párat. Odasétálok egy mohás részhez, és leülök rá. A moha elfedi a föld egyenetlenségét, és a letört ágak kiálló, és hegyes részeit, emellett pedig olyan, mint az erdő saját készítésű párnája. Érzem, hogy ásítanom kell, de ezt már nem tudom visszatartani, és ehez még nyújtózkodom is egy jót. A nyújtózkodás jól esik, mert igaz ugyan, hogy még csak most ültem le, de egy kicsit elzsibbadt a lábam. Lábaimat kinyújtom, hogy ez ne ismétlődjön meg, és ebben a kényelmes helyzetben valószínűleg nem is fog. Így ülve figyelek fel újra a madarak csicsergésére, ami most már nem zavar, sőt, azzal foglalom le magamat, hogy megpróbálom kitalálni, hogy honnan jöhetett a hang. Nem igazán sikerül, de legalább lefoglalom magam valamivel. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy amit úgy hallok, hogy délről jön, az nem keletről jön, de hát így még érdekesebb, és még nagyobb kihívást jelent.

Roxmortsi hétvége, nagyon örülök neki. Annak meg pláne örülök, hogy Summerék is velünk jönnek. Apáék segítenek a roxforti helyreállításokban és úgy gondolták, hogy amúgy is ráfér mindenkire egy kis kirándulás a közeli hegyekben. Az egész háború alatt szinte nem is lehettünk kettesben, most aztán különösen kellett vigyáznunk, tekintve, hogy anyukája halálfaló.
Még azt sem tudom, hogy mi lesz vele, de apa szerint el fogják ítélni. Szerinte akkor meg Summer hozzánk költözik. Már a gondolatba is bele pirulok, annyira várom. Annyira jó lenne együtt lakni, minden nap láthatnám és amíg a felnőttek dolgoznak még bujkálni sem nagyon kéne.
Korán ébredek meg, mert sosem szerettem a nem megszokott környezetet. Anya ma elmegy Londonba, apáék a Roxforthoz, így Summerrel egy kis kirándulást terveztünk be mára. Azt mondta nagyon készül és hogy különleges lesz.
Mikor felülök az ágyon csak ajtó nyílását látom, de ahogy odanézek már csukva is van és Ő áll az ajtóban. Még megszólalni sem bírok. Azonnal oda futok hozzá és átölelem.
- Látom még nem vagy kész. Itt egy térkép lehetetlen eltéveszteni én előremegyek és...Felkészítem a terepet! - azzal hogy befejezi egy apró csókot nyom a számra és velem elkezd forogni a világ. Ahogy kimegy még rámosolygok, de már teljesen végem van, hogy lehet, hogy ez a lány mindig így zavarba hoz?
Én szépen kényelmesen elkezdek készülődni, direkt hoztam túrázós cipőt, apa szerint az a túrázás lelke. Hát akkor én megadom a módját.
A hátizsákomba azért pakolok egy kis vizet és egy meleg pulcsit meg egy kis plédet, hogy majd tudjunk min pihenni, elvégre nem sárbirkózi megyünk. Remélem. Beteszem a nyakláncot is amit már olyan régóta oda akarok Neki adni, ezüst még a nagyanyámé volt. És nem érdekel, hogy apáék látják rajta, majd megmondom hogy tőlem kapta a barátságunk zálogaként.
Azt tudom, hogy a falu széléig hogy jutok el, így addig nem is nem is figyelem a térképet. Az idő nagyon kellemes, nem túl meleg, de hegymenetben így is úgy is kimelegszik az ember.
Elkezdem forgatni az ügyetlen, kézzel rajzolt térképet, de nem igazán igazodok ki rajta, de hát amennyit ki tudok venni a dologból itt balra kell fordulnom és jó sokat egyenesen mennem aztán meg meglátjuk. De csak hagy jeleket.
Már jó fél órája sétálok. Ez hihetetlen biztos ilyen messze akart menni? Meg miért nem együtt jöttünk? Istenem ha egy lány szervez valamit abból mindig csak a bonyodalom van. Kiáltom a nevét, hátha kapok választ de semmi. Egy kis ösvényhez érek és mivel a térkép is valami ösvény szerűt jelez hát ezt választom.
Pár lépés után azonnal megpillantok valakit a földön, azonnal vigyorra szalad a szám, hát még is egy igen jó térképolvasó vagyok. Ezzel a lendülettel, viszont le is hervad a mosolyom, mert csak egy srác. Szemügyre veszem, mintha a Roxfortban már láttam volna, de nem mernék rá megesküdni. A kezem azért a pálcás zsebembe helyezem, soha sem lehet tudni.
- Szia, de haradudj, hogy megzavarom a ... - mit is csinál? - Szóval, azt hiszem egy kicsit eltévedtem, járatos vagy erre? - Kicsit remeg a hangom, nem szeretek idegenekkel társalogni, de ha muszáj, akkor muszáj.

 Nem sokkal felettem repül el egy madár, mire furcsa gondolat támad fel a fejemben. A gondolat az, hogy a madárra céloz a pálcájával, és eltalálja azt egy capitulatus varázslattal, mire hátrarepül, és kétségbe esve csakis szárnyaival, hogy a  levegőben maradhasson.
~Ez talán egy fecske volt? Igen ez az volt.
Nyugtázom magamban mosolyogva. Persze tisztában vagyok vele, hogy úgy sem találnám el. Annyira jól még nem tudok célozni, hogy egy repülő élőlényt, vagy tárgyat el tudjak találni. Erre elmosolyodok, mert tudom, hogy ezt nem mindenki vallaná be, de ilyen most egy sem jut eszébe. Egy kicsit fészkelődök a mohán ülve egy kényelmesebb helyzet reményében, és sikerül is elérnem. Ebben az új, és kényelmesebb helyzetben már visszahúzom kinyújtott lábaimat, és magam elé húzom, úgy, hogy rá tudjak támaszkodni.
-Nem kéne már elindulni? -Gondolkozok hangosan. Egyenlőre inkább ülök tovább, bár már kezdek unatkozni. Még igazából nem győztem teljesen meg magam de... de inkább ülök. Ismét elkezdek mosolyogni azon, hogy ilyen jót beszélgetek saját magammal.
-Azt hiszem, hogy kezdek megőrülni. De végülis talán nem, legalábbis remélem. -Homlokomat táborba hajtom le a fejemet, egyenesen két nyitott tenyeremebe, és egy kicsit megdörzsölöm szemeimet, mert az álmosság ismét kezd rajtam úrrá lenni, mint egy zsarnok, aki soha nem hagyja alatválóit nyugodni. Szerintem ez illik legjobban az álmosságra, de lehet, hogy másoknak nem ez a véleménye. Gyorsan pislogok egy párat, mert az álmosság nem akar nyugodni. Egy hangot hallok magam mögül, és erre egy kicsit megijedek, mert nem számítottam rá, hogy valaki pont erre fog jönni. Lassan, és óvatosan fordulok meg, és ebből a legtöbben rájöhetnek, hogy egy kicsit félek.
~Talán egy rabló? Vagy, egy turista? -A hangján ugyan hallom, hogy egy kicsit zavarban van, így az első lehetőséget kizárom. Amikor megfordulok látom, hogy egy nagyjából velem egy korú srác volt az, aki szólt. Talán egy pár évvel idősebb, vagy fiatalabb, de ezt nem tudom. Amikor egy kicsit alaposabban végignéztem észreveszem, hogy túrázáshoz van öltözve, legalábbis a túracipő, és a hátizsák erről árulkodik. Az arca ismerős, de nem tudom, hogy honnan. Talán a Roxfortból? Vagyis biztos, hogy a Roxfortból, mert ilyen idősen még biztos oda jár, máskülönben nem lehetne itt. Az elhangzott kérdésen egy kicsit gondolkozok, bár értelmetlenül, mert nem jártam még itt.
-Szia, nem tudok segíteni, mert most járok itt először. -Érdeklődve figyelem a másik reakcióját, és csak most jövök rá, hogy ez a fiú mentett ki az álmok karmai közül.

Most nézem csak meg igazán magamnak a srácot. Tiszta kómás feje van, még az is lehet, hogy pár perce nyugodtan aludt. Elég fura helye ez az alvásnak, bár a madárcsicsergés biztosan sokakat kikapcsol, engem személy szerint nem, meg amúgy sem szeretek, na jó nem merek én egyedül ilyen helyeken ejtőzni.
De vajon miért van egyedül? Lehet, hogy ő is vár valakit én meg itt szépen belerondítok a dologba majd. Vagy nincsenek barátai. Vagy csak nagyon unatkozott. Meg vajon mit keres itt Roxmortsnál? Na majd Fergie szépen kideríti, hogy mi van itt, de előbb a magam bajára kell orvosságot találnom.
Válasza lelomboz, jobban örültem volna egy járatos hegylakónak, de azért a térképem még lehet támpont, hátha felismeri, hogy hova kellett volna mennem.
- Hát az nagy kár.  - közelebb lépek hozzá és a kezemben szorongatott térképet odanyomom elé.  - Megnéznéd ezt? Hátha te kiigazodsz rajta. Aki rajzolta azt mondta, hogy lehetetlen eltéveszteni az irányt, de úgy tűnik nekem még is sikerült.
Kicsit égő lesz, ha ő egyből levágja, hogy hol rontottam el az utat, úgyhogy most már azon kezdek el reménykedni, hogy ő se tudja mi a helyzet. Azt meg pláne remélem, hogy nem ajánlja fel, hogy keressük meg együtt. Bár ahogy elnézem nem mostanában lesz sok és sürgős dolga. Gondolom nem hülye és ha együtt lelünk rá Summerre biztos levágja a helyzetet, akkor aztán meg jöhetne a nagy magyarázkodás.
Miért ilyen bonyolultak a dolgok?
- Fergus vagyok, vagyis Fergie a haveroknak. - miközben nézegeti a térképet én a kezem nyújtom felé, felveszem a szokásos kis idióta vigyoromat. Hadd higgye, hogy csak egy kis mitugrász alsóbb éves vagyok. Bár lehet nem igazán vágta le, hogy láthatott már a Roxfortban, bár nyilván gondolhatja, hogy Roxfortos vagyok, hiszen muglik nem igen járnak erre. Ha meg azt hiszi én vagyok a nagyobb hát még jobb, legalább nem akar majd semmi rosszat csinálni.

16+
Elliot
állapot: rosszullét, harag
folytatás innen (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,10878.msg65588.html#msg65588)

- Halálnyugodt vagyok... fehér kendő... komolyan? Béke veled - erőlködve megfeszíti a szája sarkát, miközben elveszi a kendőt, kiköp még egyet, mielőtt beletörölné a száját gondosan, mély levegőt vesz a csípős éjszakából, beleharap szinte, a fejét hátraveti, így ugyan megint megtántorodik, de nem esik el, nekitámaszkodik a falnak, ahova Elliot vezeti, de nincs ott maradása, ellöki magát tőle.
- Menjünk, attól jobb lesz - bámul az ösvényre, majd neki is indul, ha Elliot támasztja, akkor támasztva és jó, ha nem támasztja, úgy is jó, elvégre mindenki álljon meg a maga lábán. Verítékes homloka alatt merev a tekintete, a kezéről csepegő vért szórakozottan maszatolja a hüvelykujjával.
- Meg aztán igyál, ne maradj le... pocsék színed van - dünnyögi ernyedt hangon, fáradtan. Még ott van benne az ugrásra készen feszülő gúny, de már valahogy nem jut elég erőforráshoz arra, hogy meg is nyilatkozzék. Sötétség borul a tekintetére, mint a fák árnya, a pálcáját előhúzva valami bágyadt lumost motyog, hogy legalább ne essenek el a bizonytalan körvonalú úton.
- Szóval nem. Csak nem. Gondold meg, hogy ezek-e azok a szavak... amiket jogod van elmondani legalább egyszer - mély levegőt vesz, a kihányt ital után józan hiányérzet sóvárgása marad, hát a szavai is botló ritmus helyett szabályos rendet vesznek fel, sorakozva.

Nincs válasza a sértésre, nem mert ne lenne pillanatnyilag épp elég haragja hozzá, hanem mert a számítatlan támadásból fakadó megdöbbenés és hitetlenség kitöröl belőle nagyjából minden mást a megrökönyödésen kívül. Persze van ott egy kis elárultságérzés is, de túl kicsi még ahhoz, hogy igazán foglalkozzon vele. Majd később, amikor újraelemzi az eseményeket és rájön, hogy senki sem véletlenül kerül a mardekárba. Ugye.
Ez a futótűz már nagyon régóta érik kettejük között. Ő maga is tisztában volt vele, hát nem is úgy tervezte, hogy az alkohol gyúlékony anyagán óhajtja felrobbantani, de az élet van elég kegyetlen ahhoz, hogy a lehető legrosszabb lehetőségeket terítse felnyársaló csapdaként az egyszeri halandók lábai elé.
- Csak mert most nem létező, még nem jelenti, hogy én ezt akarom. – Megkeményedik a pillantása, a gúnyos mosoly kés a mellkasban, a meghazudtolás pedig még meg is forgatja benne, mielőtt a második ütéspróbálkozás kirántaná belőle. Könnyű elvérezni az ilyesmiben és őszintén? Megint készül faképnél hagyni a kígyónyelvűt, ahogy azt már egy kiakadással ezelőtt tervezte és ISMÉT meggátolják benne, bár ezúttal a rosszullét eredményezi.
Nem válaszol, mi a fenének? Az egész vitájuk gyerekes, csak épp… a gyerekek általában nem azért fejlesztik ki magukban ezt a görcsöt, mert egy szabályos mészárlást kellett túlélniük. Az ilyen gondolatsor fertő, ő pedig úgy érzi, egyiküknek sem adhatnak rá orvosságot, bármennyit is járjanak érte a gyengélkedőre, akárhány bájitalt is próbál ki, talál fel. Az élet, az emlékek, a veszteségek sosem kezelhetőek ilyen könnyedén.
Hüvelykje masszírozó jelleggel simít fel-alá a feszül nyakizmon, az aggodalomnak mindig nagyobb ereje van, mint a haragnak. Vagy legalábbis a számára mindenképp, legfőképp, ha ő okozta a pillanatnyi senyvedést. Nagyon nem így tervezte ezt az estét, de a szar napok már csak olyanok, hogy még szarabb éjszakákat vonszolnak maguk után.

Odakint fejbe veri a bentihez képest éles kontrasztként képére nyaló hűvös hőmérséklet, kirázza a hideg, amíg elnézi a másik szenvedését, a szúró fájdalom megvonaglik a hasában.
- Csak ez van nálam, most kell, vagy nem? – Mi a francért tárolna egyébként kendőt magánál? A fehéren jól látszódnak bár a szennyeződések, a pálcapolírozás általában inkább figyelmesség, semmint valódi mocsokmentesítés. Hiányzik a cigi a szájából. Reméli nem gyújtják fel a szellemszállást az eldobott cigikkel, bár… talán ez sem érdekelné különösebben.
Biccent a megjegyzésre és segít a haladásban, igazán nem szeretné, ha a fiú kiterülne útközben. A földről sokkal nehezebb felkaparni.
- Azt hiszem, épp eleget ittam. – Nincs kedve hányós-belefekvős hangulatba kerülni, bár nyilván ezért volt itt. Már mindegy, épp eléggé elrontotta az estéjüket, nem? Hunyorogva pillant előre a lumos fényében, amennyire látja, nem haladnak épp Roxfortkompatibilis irányba, de pillanatnyilag nem is ez mozgatja.
Halkan sóhajt az újraidézésre. Nem mintha ne tudta volna, hogy elkerülhetetlen.
- Magyarázd el, mit nem értek, Saladin.

16+
Elliot
állapot: rosszullét, bánat

Véletlenek nincsenek, azt mondják az okosok, és jó, ha a tanácsaikat megszívlelik. Talán nem véletlenül hergeli már a Süveg is a mardekárosok ellen az össznépet, ravaszságnak nevezve az éles elmét, a helyzethez való gyors alkalmazkodás és felfogóképesség képességét. Avagy feltűnt-e már valaha, hogy társadalmi értelemben vett "rossz" tulajdonságokat kizárólag e háznál emeli ki a dal, míg mindenhol máshol erényeket méltat, és egyszer sem nevezi Hugrabug nyájas népét haszontalan szájtátinak, Griffendél bátor barmait hetvenkedő, előítéletes flótásnak, vagy éppen Hollóhát éles eszű madárkáit őrültnek és eszelősnek, furcsa ízlésű habókos csodabogarakat, pedig éppen úgy illenének rájuk ezek a közveszélyes jelzők, mint a Mardekárosokra az agyafúrt, amitől már hallásra összeszorult az elsőéves gyomra, mert az anyja mindig ezzel szidta korábban azokat, akiket nem szeretett. Semmi sem történik véletlenül. Saladin támad, mert fáj neki, és a fájdalma nem enyhül attól, hogy megütötte Elliotot, de a sajgás olyan erős a kezében, hogy nem is törődik vele, a szesz maradéka úgyis odasorakozik, hogy csillapítsa a kínt, és felmenti azzal, hogy törődjön, mit tett vele.
Gúnyosan karcog, kineveti a barátság nemlétezőségének tézisét, hiszen az ő szemében ez a barátság nagyon is létezik. Mostoha barátság, ám ha nem létezne, nem állnának itt, nem hányná kis híján le, nem hagyná kis híján magára, nem szaporítanák a Roxfort környéki kishíjánok amúgy is népes sorát a sajátjaikkal.

Mennyei a hideg, pedig hogy gyűlölte korábban, mélyre issza magában, mintha szent grálból kortyolná az élet vizét egyenesen, mélyen, egyenletesen.
- Kellháthisztimadár - dünnyögi már félig eltakarja a fejét a kendővel, jó erősen megnyomja vele a száját, hogy ne legyen a szónak igazán éle se formája, jó alaposan összevérezi a fehéret, de nem törődik vele, még nem, most nem, sokkal inkább koncentrálnia kell. Nekiveti az oldalát Elliotnak, kényelmesen rátámaszkodik, mintha egy derűs este lenne egy derűs folytatás ígéretével, ó milyen sokszor enged magához ilyen közel testeket, már semmit nem jelent az érintés melege, elsilányította bagzó kamaszok alig élő, bontakozó, bimbózó tusájával a szerelemmel, nincs rá bocsánat, hogy hagyta eltemetni azt, ami szép volt egy ölelésben. Sóhajt, a vállának fordítja tiszta száját, beleharap a talárba bosszús mordulással.
- Ez gyógyszer, te! - lendületesen rámarkol az üvegszájra és emeli, ha Elliotnak nem kell a korty, akkor ő maga fogja a szíverősítőt gyógyszer gyanánt a gyomrába hívni, pótolni a távozottakat, elcsavarni a maradók fejét. Csak egy korty, az üveg kövéren csillog a fényben, a szíjak rajta egy szadomazó este buja kellékeiként incselegnek, de ha nem, hát nem, megkötik azok a lelket is, ha a testnek nincs rá igénye az ősi fák árnyas útján, a motozó bokrok közötti éji félhomályban. Vigyázzat, azt mondják, szellemek lakják a helyet!
- Semmit sem értesz, so hasznos válasz, öt pont a Mardekárnak! - nevet fel keserű búval, elemeli a fejét, mereven előrenéz, határozottan húzni kezd egy kidőlt fatörzs mohós oldalára teszi le a seggét, mert kínos neki a támasz, amikor olyat mond, amit csak szembefordulva mondhat el.
- Kurvára nem értesz semmit, ha azt gondolod, hogy én ezt akarom - felemás szemeinek lázas csillagai őrült elszántsággal bámulnak valahova Elliot homlokára, ott, ahol a sima, fekete hajszálakkal keretezett fehérségben összeolvadni tetszik a múlt és a jelen, a józan és az ittas, a tudás és a tudatlanság közfala. Mintha látná ott a lámpást, amiben fényt kell gyújtani, de egyetlen varázsigére sem reagál a rejtvény, a trükk, amibe a ravasz, agyafúrt és kegyetlen hollós a megértésének kulcsát rejtette.
- Nem akarok az lenni, aki örülne annak, ha te haltál volna meg helyette. Nem akarok gonosz ember lenni. Nem akarok az a gonosz ember lenni, aki azt kívánja, hogy bárcsak te lennél hulla, egy név azon a kibaszott táblán. Nem akarok beszélni veled arról, hogy én nem akarom ezt, mert mindketten tudjuk, hogy olyan, mintha hazudnék, hiszen miért ne akarnám? Mert nem és kész. Morális jó. Ez van. Nyasgem. Dühös vagyok, hogy csak felmerült és hol voltál a csata után egy hónapig? Elvittek, és mintha te is meghaltál volna, és... és... - elfordítja a fejét, makacsul összeszorítja a száját, ahogy a hangja megbicsaklik a fény kialszik a pálcahegyén. A hiúság megvédi magát a forró könnyektől.

Nagy valószínűséggel nagyon kevesen értenének egyet ezzel a gondolatmenettel a kígyófészek kicsiny lakóin kívül. Elliot talán igen, mert tisztában van vele, hogy minden éremnek két oldala van, senki sem lehet csak jó, vagy csak rossz. Véleménye szerint a különböző házakba sorolás egyetlen dologra jó; a feszültségkeltésre. A versengésben önmagában semmi rossz nincs, mert ösztönző, ám ebben az iskolában valahogy… mintha megbélyegezne az a tény, melyik házba kerül mindenki zöldfülű korában, s mintha csak nem változhatna időközben. Automatikusan kap mindenki a süveggel a fejére egy sztereotípiát, egy elvárást, hogy milyennek kell lennie. Mindenki ennek fényében fogja megítélni, elítélni, vagy felmagasztalni háztól függően. Szomorú valahol, nem? Az egyéneknek viszonylag kevés az esélye fejleszteni a jellemét, ha mindig hasonszőrűek között mozog. Mintha a bűnöző hajlamúakat automatikusan a bűnözők csoportjába osztanák be: nyilvánvalóan az ehhez szükséges készségeket sajátítja majd el és nem a hősi hivatást.
Saladin gúnyát persze nem bűnözők edzették, hanem a barátai. Az egyik a halálával, a másik a jellemével, hallgatásával? Nem biztos, hogy érti úgy istengazán.

Megforgatja a szemét az új becenévre, milyen szerencse, hogy a szőke ilyen átok kreatív még akkor is, ha kihányja a belét. Pillantása hátra villan, lecsekkolja, nem követi-e őket valaki, de amíg tiszta a terep, nem foglalkozik különösebben mással a Kígyón kívül. Elég közel van hozzá ahhoz, hogy túl a barátságon gondolatai támadhassanak, de legyünk őszinték; a harag, rókázás és ki nem beszélt fájdalmak témaköre erősen más vágányon tartja hollószárnyú gondolatnyúlványait. Azért a harapásra meglepődik, felvont szemöldökkel moccan oldalra az álla, rá messzemenőkig nem jellemző közelségben mászva ismét a másik arcába.
- Héhé – Megkocogtatja mutatóujjal a fiú homlokát, a sötétben nem látszik, hogy apró vérmaszatos foltot hagy rajta.
- Ne engem hibáztass, ha megint kidobod a taccsot. – Az első kör lehet az ő hibája volt, de a másodikat már nem hajlandó a kicsi lelkére venni. Akkor sem, ha nem létező szellemek néznek rá lesújtóan a sötéten gubbasztó bokrok közül, csak mert még a szíjaknak sincs rá különösebb hatása. Hát hol jár az esze? Hollóhátas. Nyilván azon, amit nem ért és eddig esélyt sem kapott megérteni. Frusztráltan szusszan a keserű nevetésre, feltétlenül muszáj újra és újra az arcába dörgölni? Nem érti. Tényleg nem érti, kurvára érteni akarja, miért kell ezért még könyörögnie is? Miért nincs egy könyv, ami pontról-pontra elmagyarázza neki, mint bármi mást?
- Honnan tudhatnám mit akarsz, ha nem mondod el? – A hangja csendes marad, bár a higgadtság kérészéletű vendég most nála. Sok mindent megadna azért, ha kivonhatná az alkoholt és az egyéb mérgeket a szervezetéből, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni rajta... de ugyan, mit segített az az elmúlt fél évben? Az elme sötét útvesztő, a kívánt jelzőfény nélkül lidércfényeknek csábul el, megtalálja az összes zsákutcát és felnyársalja magát a csapdákon, míg ki nem vérzik benne minden minimális reményt őrző gondolat és nem marad más, csak a legrosszabb, legfájóbb feltételezések.
Ereszti a fiút és elé lép, kellő távolságba ahhoz, hogy a kígyónyelvű kényelmesen tudjon felfelé nézni, de nem elég messze, hogy már bizalmatlan hangulatot vágjon közéjük. A táj körülöttük néma, nyirkos és mozdulatlan, mintha lélegzetvisszafojtva várná a következő dühroham felszabadítón acsargó viharát…
Némán hallgatja végig a másikat, arca mind sápadtabbnak tetszik a pálca gyér fényében, a szemei alatt húzódó sötét karikák komor árnyékot nyúznak vonásaira, míg a kék lélektükrök valódi lidércfényeknek hatnak az éjszakában. Kihunynak a lumos apró halálával együtt.
Csak néhány pillanatnyi a beálló, könnyáztatta csend, mielőtt megtörné a puha léptek súrlódása. Gyorsan megteszi néhány lépésben a közöttük húzódó távolságot, s mire Saladin észbe kaphatna, Elliot már előtte térdel. Nincs olyan, hogy ne lehetne ellökni valakit, ha nagyon próbálkozunk, de van olyan ölelés, amit nem érdemes, ez pedig olyan. Ritka fajta, mert bár az emberek egy bizonyos szférája imád mindenkire rácsimpaszkodni, a Holló egyszerűen csak… semmilyen aspektusából sem tartozik ezek közé. Fél kézzel öleli át a fiú hátát, a másikkal a vállát, ujjai felfutnak tarkón a szőke tincsek közé, mintha csak meg kellene akadályoznia, hogy meneküljön tőle.
- Nem szabadott volna magadra hagynom téged. Hibáztam és ezt őszintén nagyon sajnálom… - Nem mintha akkor úgy érezte volna, hogy maradtak még választásai, de talán… nem tett meg mindent. Vajon erre utal Nikolai minden átkozott alkalommal? Nem tett meg mindent, mert képtelen volt barátja szemébe nézni azok után...
Ujjai megrándulnak a puha hajszálak között, szorosabbá válik az ölelés. Erős fogása és teste van. Sokkal inkább, mint amit elsőre sejtene róla az ember. Veszélyesen könnyű elveszni benne. - Nem haltam meg, Sal. Tudom, milyen benyomást keltek, de komolyan mondtam, hogy hiányzol és átkozottul rossz látni a sok nyomorultat, akik körülötted lehetnek, míg én nem. Nem akarlak téged is elveszteni.

16+
Elliot
állapot: rosszullét, bánat

Persze, hogy nem, hiszen nincsen semmi baj a skatulyákkal, kivéve a mardekáréval. Mindegyik másik fejlesztenivaló erényt, büszkeségre okot adó tulajdonságot erősít meg a formálódó jellemben, ami támogatást kíván, kivéve a mardekárét, aminél már a bírálatkor azt suttogják, hogy kiirtanivaló csúszómászó, férges mind, semmi nincs bennük, amikre büszkék lehetnének, és mégis oly rátartiak, oly csillogók. Azelőtt sütik rájuk a szégyenbélyeget, hogy igazán érteni kezdenék lelkük azon felét, ami alapján megbírálták és megmérték őket, ellenben a többi házzal, ahol kilónként kiadagolt zengzetes dicsérettől hangos a nagyterem évről évre.

A kreativitása kiaknázatlan, ám nem lehet fantáziátlan valaki, aki nagy mesterségbeli tudást örökölt az eleitől, már az egyik elétől, de attól jó alaposan megörökölte. Túl vannak a barátságon, hiszen Elliot szerint nem is létezik a barátságuk, így minden jelen csak azon túl lehet egy olyan vágányon, amire nem lett volna szabad rátévedni, mert életveszélyes és tilos.
- Ha nem leszel thesztrálpöcs nem fogok hányni - dünnyögi szinte szórakozottan, a pia a torkára forrasztotta az érzéseket, elsőre levegőt sem kap tőle, a nevetése így kissé fulladt, de attól még nevetés marad. Van-e szórakoztatóbb egy hollóhátas tudatlanágánál? Aligha, kár lenne a pillanat nagyszerűségét kiélvezetlenül hagyni, és Saladin az utóbbi időben semmit nem hagy kiélvezetlenül, amibe elég mélyen tolhatja a nyelvét, mint egy mézescsuporban, ahol azonban az olvadó édesség helyett is csak a fullánkok keserűjét találta meg már oly régóta! Minden megváltozott, röpke hónapok alatt e világ tótágasa elől nincs menekvés, kapkodhat és kapaszkodhat, de nincs semmi, ami visszatartaná egy orbitális zuhanástól, a menetszél az arcába csap, és csak a hollószárnyak erejében reménykedhet, hiszen egy kígyónak lába sincs, hogy megálljon a bizonytalan talajon, ha a biztosat kirántják a hasa alól, és a követ elrántják fölüle, ami mindaddig megóvta csúszómászó létét az élet nehézségeit.
- Hát... pontosan onnan, ahonnan azt tudtad nagyon biztosan, hogy nem akarok veled beszélni, mert erre van jogom, érted, kiosztottad ez a kibaszott jogot, és onnan, hogy holtan látnálak inkább helyette. Onnan kellett volna tudnod, ahonnan ezeket szedted. Fejből. Érted. Ahonnan ezeket szedted, találd ki baszki, olyan jól megy a kitalálós minden másban - egészen belehergeli magát, ám ez veszélytelen düh-duruzsolás, hiszen valami más állapotra vonatkozik, a jelen percekkel korábbi hittételeire, ami már idejét elmúlta, hiszen újraalkották a gondolatokat, a szavakkal, amiket ő szólt és világosak, és érthetőek, látja a sápadt orcán a megnyilatkozás fényeit, nagy előny, hogyha félrészeg, érzelemdús szavait egy féljózan hollóhátas elme kódfejti, ami nálánál őrültebbek észjárásán is el kell, hogy igazodjon pusztán azért, hogy bejusson a tornyába, az otthonába, a hollófészek zordnak tetsző magas honába.
Súlya van a sötétségnek, ami a vállaira nehezedik, megrezdül a határozott érintés alatt, mintha el akarna húzódni, de a sötétben kúszó rémek elől ki ne akarna ilyen előzményekkel, mint a saját bűntudatának és haragjának testet öltött szörnye lenne a térdei közé furakodó alak, az erős karok, amiknek fogása közé hajlik, mint életét megunt kislány a slendermen árnyalakjához közel, a feje leesik, nagy tehet, jobb szemgödre rásimul a sötét koponyára, nedvesen átáztatja a puha hajtincseket a koponyáig. Megerősödött teste gyengének tűnik az ölelésben, a méretre szabott talár ráfeszül az egy mérettel kisebbnek-kéne-lennie hátra, a karjai ernyedten keresztülmásznak a térdeplő alak vállain, holt súly az ujjai között a pálcal, könyökénél a másik nyaka, és lehunyt szemmel élvezi a simogatást, mintha csak titokban tartható apró élvezet volna, és nem a gyengeség megnyilatkozása, amire pedig megfogadta, hogy nem adja a fejét, még a nyáron, bosszúban ázva, tocsogva könnyekben és az elesett társak vérében, hogy ő többé nem, többé nem, soha már, soha már.
- Nhnnh - nyöszörög ernyedten, tiltakozón, minden szó megigazolja, amit érez, ettől pedig sötét elégtétel hullámai mossák meg a lelkét, a könnyezőt, igaza volt, végig igaza volt, Elliot bűnös, és ő is bűnös, de nem minden bűn az övé, ha nem marad egyedül, most minden fájdalmas torzulás máshogy lenne.
De. Egyedül. Maradt.
Nem tudja kitörölni már magából az érzést, az élményt a szavak hatására, amiknek megbánását a kígyó őszintének érzi, és anélkül nyeli el, hogy a méregfogait belevágta volna. Sose fogja megbocsátani. De mértéktelenül szereti azért, hogy kimondta azt, amit ő sose mondhatott volna ki, hiszen akkor rosszabb ember lenne, egy hibáztató féreg, és örökre rajta lenne a bélyeg, hogyha meg is marad a barátságuk, nem átallott vádolni Elliotot, aki pedig nem tett többet és mást, mint amire a családja parancsolta. Tudja, hogy dermedt volt a rémülettől, a sokktól, látta kerek szemeiben az értelem teljes hiányát, felfogta az értelmetlen halált, de meg nem értette annak miértjét igazán, mert nem volt rá egy jól csomagolt válasz, és nem lett később sem, de a kérdések átváltoztak körülöttük.
- Mind meghaltunk, Elliot - ellazul a válla az ölelésben, a szája a fejre simul, belélegzi a haj füstjárta puhaságát, sose szimatolta így korábban, élmény az érzés, átmelegíti, mint egy jó nyelet szesz, amivel csak éppen az imént hígította meg a bánatát. - Azt hiszem meghaltál te is, és meghaltam én is a nyáron, és senki se tudja, hogy halottak vagyunk... tudod azt mondogatták, hogy győztünk. Hogy már van értelme az rbf-nek, mert az iskola jövőre is állni fog, visszajöhetünk. Hogy győzött potter, hogy győzött a jó, hogy tudodki meghalt örökre, hogy mostantól fellélegezhetünk, és ünnepelhetünk. És hogy hősök az áldozatok. Az áldozatok érted? A nagyúr áldozatai. Potter áldozatai. Feláldoztuk őt, tudod? - suttogja sebesen, mind gyorsabban és gyorsabban, remegni kezd a másik karjában, a kezéről vér folyik a pálcájára, és a vidám luc szikrákat hány. - Feláldoztuk őt, véres oltáron, odatoltuk, tessék, ennyi a kvótája az istenek harcának, a győzelemnek, felgyújtottuk őket, hadd dögöljenek meg, mint a tiltott rengeteg kiégett része. Tudod ő járt jóslástanra. Tudod ő jó volt benne. Látta ezt? Szerinted látta? Szerinted TUDTA? - ordít hisztérikusan, mielőtt sírni kezdene előrecsúszva a másikra.
- Mhiéhrt nem thudtál otthon maradhni...

Kellemetlen, ha egy ház pozitív erénye is negatívnak minősül a köznyelvben. Érti a négy alapítót és tiszteli a hagyományokat is, de emlékszik még, mikor Dumbledore második év végén az összetartásról beszélt… hogyan vársz el összetartást ott, ahol jellemszín alapján különbözteted meg a diákokat? Különös gondolat.

Bárhonnan is nézzük, az a barátság, ami távkapcsolattá válik egyetlen épület falai között és még akkor is némasággal kommunikál, már nem nevezhető barátságnak. Most ismeretségük van, közös emlékeik és egy közös áldozatuk, akit mindketten szerettek, bár az egyiküknek sokkal tovább tartott, amíg kifejlesztette magában ezt a képességet. Ennyi maradt meg kettejüknek. Nem egy aktív barátság, hanem néhány emlék-hulla és egy tényleges valahol mélyen a föld alatt.
Felhorkant a megjegyzésre, mostanra Saladin annyi szép szofisztikáltsággal válogatott névvel illette már, hogy előkaphatná a naplóját jegyzetelni a pro és kontra oszlopokba a „miért is van nekem erre szükségem” fejléc alatt. Sajnálatos módon ezt a tanulmányt még sosem folytatta le, lévén… valahogy nem volt kérdéses az ügy. Már túl vannak azon a ponton, amikor élhetnek még a régi szép idők módszereivel.
Semmi szórakoztató nem lát pillanatnyi helyzetükben, ami pontosan elmondható az elmúlt fél évről is. Ha pedig igazán őszinte akar lenni magához, az egész életére ráhúzható a címke. Elliot Woodrow nem szórakoztató jelenség. Már ha az embernek nincs annyira kifacsart ízlése, mint Kyndeyrnnek volt.
- Nem veszekedni akarok veled, Saladin. Sajnálom, ha téves következtetéseket vontam le, de… értsd, hogy az alapján, hogy nem beszélsz velem azóta, hogy nem vagy képes a szemembe nézni, számomra ez az egyetlen logikus magyarázat… - A hangvétele nem támadó, inkább csak… üres. Mi mást kellett volna gondoljon mégis? A szőkének minden oka megvan gyűlölni őt és meglehet megadta volna neki erre a lehetőséget a fennmaradó két évben, amíg az útjaik végleg szétválnak a különböző felfsőoktatási intézmények okán. Nem mert ezt kívánja, hanem mert a bűntudat elhiteti vele, hogy nincs joga erre a barátságra és minden ezirányú vágy undorítóan és betegesen önzőnek hat.
A hollófészek zord tornya nem vár el érzelmeket. A bejutás a logikát és értelmet kívánja meg, nem pedig az érzelmi intelligenciát, bár az előbbi okán az utóbbinak is állnia kell egy bizonyos szinten. Esetében eléggé ahhoz, hogy tudja mikor kell ölelni akkor is, ha senki nem tanította meg rá.
Nem enged az elhúzódásnak, bár nem is válik fojtó ördöghurokká az ölelés, dereka beékelődik a combok közé, Saladin pedig előrébb csúszik a gyökéren, ahogy közelebb húzza magához test a testnek. Lehunyja szemeit a tétova simogatásnak, s bár a torkában kellemetlen, feszítő gombócként gyűlnek össze az érzelmek, nem sír. Valahol elvesztette a könnyeit egy parkos, nyári séta után. Nem maradt több belőlük és az érzések már befelé folynak, méregként a kígyóharapás következményeit helyettesítendő, tovább roncsolva odabent az amúgy is fertőzött szerveket. A pálcájában rejtező sárkányszív apró húron lükteti vissza mély, kongó szívveréseit, melyekkel már rég megtanult együttérezni, s nem átall ki is használni azt.
Sötét pillái megrezdülnek a vallásra, szemeinek hűvös kéksége felnyílik, de most lelketlennek tűnő, egészen halott tükrei nem látják a külvilágot. Mintha az öleléssel burokba zárta volna magukat, melybe nem furakodhat be a környezet hideg ítélete.
- Saladin… - Egészen halk a hangja, csak egy gondolat a fiú neve a száján, forró lélegzete a nyak vonalán cirógat, ahogy megemeli kicsit az állát. Bármennyire is fájdalmas végighallgatni, nem töri meg a másik mondandóját, s bár a hónapok alatt ezeregy dolgot kigondolt, amit mondhatna, most képtelen válaszolni még arra az egyetlen kérdésre is. Amire képes, azt megteszi; a hátán simogat, a szőke tincsek között, hagyja átrezonálni a testére a másik remegését, holott attól összeborulnak benne a sebesen suttogott szavak és még inkább romba döntenek amúgy is romos lelkivilágokat. Vagy inkább csak... lakókkal tölti fel a megszürkült, halálfestette kövek végtelen, lakhatatlan labirintusát.
Megfeszül szája a jóslástanra. Annyira komolytalannak tartja ezt a mágiaágat, hogy eszébe sem jutott a lehetőség, hogy esetleg…
- Sssh… - Nem az ordítást csendesíti, már csak az elsírt szavakat és valójában nem is várja el tőle, hogy ne tegye. Ahogy a fiú előrébb csúszik, ő hátrébb húzódik, leül a sarkára a biztosabb kitámasztásért és az ölébe vonja a szőkét. A keze hátról derékra rebben, biztosan rögzíti a pózban és csendesen hagyja kisírni magát. A némaságában nincs semmi üresség. A közelsége megértő éppen annyira, amennyire az égvilágon senki nem nézné ki belőle, az ölelése biztos fogódzóként tart meg a széthulló, elkeseredett érzelmek között, gyengéden csókol a fiú halántékára, könnyáztatta arcára, mintha ugyan ez teljesen természetes lenne közöttük.
Csak akkor szólal meg, mikor a hisztérikus sírás kissé alább hagy.
- A jóslás rendkívül megbízhatatlan mágiaág. - Ujjai elhagyják a hajszálak puha rejtekét és inkább arcra simít, hogy eltörölje róla a nedvességet, kissé hátrébb húzódik közben, hogy a felemás szemekbe nézhessen. – Gyakorta még a legerősebb látók sem képesek látni a saját jövőjüket, mert képtelenek lennének elviselni azt. Csak az igazán öregek és bölcsek rendelkeznek olyan elfogadó, értő magatartással, hogy a saját sorsuk megnyilatkozzon nekik. – Finoman simít ki egy kósza, szőke tincset a sebzett írisz elől. – Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem tudta. Nem látta előre. Túl sok sors fonódott össze végzetesen azon az éjszakán ahhoz, hogy akár a legerősebb látók képesek legyenek kiigazodni rajta, nemhogy egy gyakorló diák. – Ez a hite megingathatatlan akkor is, ha most először kellett belegondolnia a jóslás kérdéskörébe. Egyszerűen csak lehetetlennek tartja, hogy a fiú, aki a jövője politikai biztosítása miatt akart harcolni, tudta volna a végkifejletet. – Ez nem győzelem volt, hanem mészárlás. Meggondolatlan, magamutogató, undorító, teljességgel felesleges és még nincs vége. – Ereszti a fiú arcát és helyette elragadja a pálcás kezet, tenyérrel a saját mellkasára fekteti, míg a másik megérzi alatta a szívdobbanásokat. – Talán még nem éltük túl az ostromot, de Sal…? Még nem is haltunk bele.

16+
Elliot
állapot: rosszullét, bánat

Nem bárhonnan nézve, kizárólag Elliot szemeivel, logikájával, és mindazoknak a szemeivel nézve és logikájával értékelve, akik hasonló útvonalakkal és kapcsolásokkal rendelkeznek az elmében, ám ez közel sem általános igazság. A barátságokat, mert nincs bennük semmilyen általános, elfogható mérték, nincs szabályrendszerük, nincsenek szilárdan rögzített szempont a kialakításuknál nem lehet így meghatározni. Elliot számára talán máris semmi az a barátság ami összeköti őket attól, hogy nem beszélnek, Saladin számára ez még mindig ezernyi köteléket jelent amiknek a legtöbbje alighanem ott lenne a "miért is van nekem erre szükségem" kontra listájában, mégis van. Gondol rá. Túl sokat gondol rá, ha nem is beszélnek, a barátság számára még létező, bár inkább teher, mint jóleső kötelék. Definiálni a barátságot magát, hogy hol kezdődik és hol ér véget a kígyófészekben szinte teljesen lehetetlen.
- Dobd ki ezt a logikát... kibaszottul... nem logikus - szusszan, de ezen nevetnie kell, vagyis inkább az alkoholnak benne kell nevetnie a ogikátlan logikán, sötét és komor vigyor fertőzi el a vonásainak tisztaságát, de nem enged a csukló ingernek odabent a tüdeje alatt, mert nincs ebben a helyzetben semmi nevetnivaló. A lényeget összefoglalta, néhány haszontalan szóban, az egész megközelítés rossz, de hát láttak már rossz megközelítéseket, ott van rögtön a hőssé emelt hullák esete, elsiklik a mardekáros fiú a hollóhátas logika elől, mindent másként lát, mint ő, de hát hogyan is látna azonosképpen, szalamandranyalta szemében éppen olyan torz az objektív, mint a lelkén, amit már idejekorán definiált a házba osztottság. Elliot mégis óriásit téved azzal, ha a gyűlöletét helyezi a logikai eszmefuttatásának alapjául, és ha a bűntudata elfogadtatja vele ezt a hamis képet, akkor válthatta volna ki csak igazán a gyűlöletét. Milyen jó, hogy ragaszkodott az egyszer elmondás jogához, hogy megcáfolhassa a téves tézist? És mi lett volna, ha nem teszi?
Semmi. Az élet megy tovább, mint a holtak halála után, változatlan mederben csordogálva, erővel törekedve arra, hogy mind elfelejtsék, ami volt, és legfőképpen, tanulságokat, se vonjanak le a tetemekből.
Utálkozva sír. Főleg Elliotot utálja miatta, hiszen ennek meg sem kellett volna történnie, az undorító nyálkának a bőrén és a bőre alatt, a lelkében, a tudatában, átitatja a belsőségeit a sós lé, nedves szivacs a léte. Nincs visszataszítóbb egy hozzá hasonló könnyeinél, a feje lassan lecsúszik a talárral borított vállra, oda szipogja mindazt az undormányt, ami a léte lesz másodpercek alatt a méltatlan sírás tudattompító homályködében, a nyálkás fehér kendőt szorítja az orrára. Belefészkel Elliot ölébe, mintha helye lenne ott, túl sokat kellene gondolkodnia ahhoz, hogy rájöjjön, mi a baj ezzel, ám a könnyek visszaszorítása leköti az erejét, a szemeit ellepte a bánat, alig néznek azok valahova, és még kevésbé tetszik úgy, hogy értené a szavakat, pedig nagyon is érti. Kivörösödött szája megrándul, kelletlenül húzza oldalra, akár mosoly is lehetne, de egyáltalán nem az, a pálcáját nézi, a talár felett világítani tetszik pálcahegyének elfakuló fehérsége, a luc nem is érti mire ez a dráma, ez a gondolat. Nem is értheti. A mágia nem gyászol. A varázserőt, a varázslatot, a varázstárgyakat, a varázsvilágot, a lényükben rejlő varázslatot nem érdekli a halál, csak a gyenge embert, és lám, az erősebb emberek képesek arra, hogy felülemelkedjenek.
Hátracsúszik hogy a hátát a törzsnek vesse, amin üldögélt mielőtt mélyre süllyedt volna, eltolja magát a mellkasáról, pálcás kezét az ölébe ejti, a fejét hátrahajtja. Lehunyja a szemeit.
- Jó lehet így érezni - fáradtnak tetszik, amikor felnéz, az összehajló fák suttognak, gúnyolódnak felettük, bőgő mardekáros, bőgő mardekáros, aki nem tudja kezelni a halált a faszért megy háborúba. - A mi hibánk. Le kellett volna beszélnünk róla. Megimperióztad volna, aztán elvisszük valami sötét sarokba és kész.

Még ennek szellemében is fenntartaná az álláspontját, hogy ezt nem barátságnak, hanem ismeretségnek nevezik bármiféle elfogadható logikai rendszer alapján. A barátok elvileg törődnek egymással és nem állítanak áthatolhatatlan gondolati falakat egymás közé, teljességgel felszínessé téve, netán hagyva elhalni azt a kapcsolatot, ami korábban megvolt. Saladin megkérdezte, milyen a barátságuk Kyn nélkül és erre az egyetlen válasz a nem létező. Olyan, mintha nem létezne. Ezen kár mit tagadni, az elmúlt fél év másról sem szólt, csak ennek bizonyításáról, még ha most fél óra leforgása alatt hirtelen csatarendbe is állítja magát minden emlék, minden valaha megvolt közösségi érzet, hogy a hiányával sírjon és láthatatlan szocbuborékot varázsoljon a delikvensek köré.
- Rendben. – Könnyen enged akkor is, ha a kígyónyelvű szerint nevetséges, amit mond. Nem mert ne lett volna egészen idáig meggyőződve a maga igazáról, hanem mert képes belátni, ha téved, bár… továbbra sem tudja, akkor mégis miért vágta el magát tőle, ha nem azért, mert hibáztatja. Ha nem, mert azt kívánja titkon, vagy kevésbé titkon, hogy bár ő, Elliot lett volna Kyn helyében. Az utóbbi ugyanis biztos megtalálná a megfelelő szavakat, tetteket, hogy megnyugtassa Saladin lelkivilágát a Holló elvesztése miatt, ami pedig törvényszerűen nem lehetett volna olyan mértékű sokk, mint amit közös barátjuk távozása jelentett. Ez nem önbizalomhiány, nem rosszindulat, keserű gondolatok kérdése, ez színtiszta igazság. Nyilván meggyászolták volna, de nem tette volna tönkre az életüket a hiánya. Kötelékük épp csak az utolsó évben kezdett el igazán összefonódni, egyszerűen csak még… nem volt benne elég mélyen. Nem is lehetett.
Pillanatnyilag helye van a Kígyónak a Holló ölében akkor is, ha ez minden féle és fajta szempontból és előzményből megkérdőjelezhető, a jelen percek rendelkeznek épp elég egóval ahhoz, hogy ne hagyják a velük ellentétes véleményeknek felsérteni önnön létjogosultságukat. Talán majd később, tisztább fejjel és öntudattal, rendezett gondolatokkal ideje lesz mélyebben is elmerengeni a kérdésen, de most… egyszerűen csak így természetes akkor is, ha saját reakcióit és Elliotot egyaránt utálja érte a szőke.
Nem zavartatja magát a világító pálcától, pedig gyomorszájánál a szúrás emlékeztethetné, mit enged meg magának manapság Saladin vele szemben. Aggódhatna azért, hogy leátkozza a fejét a hajáról és pillanatnyilag aligha tudna védekezni ellene.
Nincs igaza a mágiáról. Esetében legalábbis a cseresznyepálca vele együtt érez, a sárkányszív az ő szívének ütemére dobban, a mágiája egylényegű gondolatai rendezettségével, az irányíthatósága attól függ, ő maga mennyire képes kordában tartani a gondolatait, az érzelmeit, a veszteséget, a gyászt. Elnézi, ahogy a másik hátradől, pillantása végigfut az elnyúló alakon, bár a kékek elsötétednek a szavakra.
- „Jó”? – Visszhangozza hitetlenül, mintha a feltételezés önmagában is késszúrás lenne. Nem csak a fák suttognak gúnyolódva, mintha a mardekáros is épp ezt tenné az érzései felett. Abszolút semmi jó nincs abban, ahogy érez. Mintha az ő gyásza kevesebb lenne ettől?
Megfeszül a szája a Imperius emlegetésére. Nem, nem felejtette el, hogy főbenjáró átkot használt az ostrom kezdetén, bár jobban szeretné.
- Te is tudod, mennyire makacs. Nem lett volna elég időnk egy ostrom közepén, hogy meggyőzzük és túl erős akaratú volt ahhoz, hogy sikeres Imperiust hajtsak végre valakin, akit egyenrangúnak tartok magammal. A kicsikkel sem volt könnyű, pedig ők az ismeretségünk első napjától kezdve hajlottak a behódolásra. – Hűvösen, józanon beszél, pedig elég alkohol van a vérében ahhoz, hogy egy normál embernek szétzilálja a gondolatait, neki nagyon szét kéne csapnia magát hozzá. Egyedül a kompromittáló helyzet az, ami árulkodik a behatásokról. Öntudatlanul simít rá a hasfalára, a talárja már egészen nedves egy tenyérnyi foltban. – És ha nem sikerült volna? Ha elmondom az átkot, nem jön létre a hatás, de ezzel eláruljuk mindketten a bizalmát és nélkülünk megy a csatába? Pont ugyanez lett volna az eredmény, de azzal a tudattal hal meg, hogy a barátai elárulták. Nem, Saladin… ha hibáztatni akarsz valakit, hát hibáztass engem, mert akkor sem tettem volna meg, ha könyörögsz érte. Sem vele, sem pedig veled. A mostani tudásommal inkább vállalnám, hogy gyűlöljetek mindketten érte, de akkoriban egyszerűen csak nem tettem volna meg. Ez biztosan nem a te hibád.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

Elliotnak joga van fenntartani az álláspontját, ám akkor óhatatlanul is vitatkozni fog Saladinnal, noha azt mondta, hogy nem akar vitatkozni vele, mert a kígyófiú álláspontja a barátságról és ismeretségről egészen más. Ha ismeretséggé szelídült volna a barátságuk, ha a felszínre bukkant volna az érzelem, ha tényleg olyan semmiből szőtt semmi lenne, mint amilyennek Elliot jellemzi, akkor valóban lenne oka félni attól, hogy leátkozzák ezét-azát. Egyetlen ismerős sem élheti meg, hogy ilyen állapotban lássa őt, és ha mégis megtörténne, ő maga sem tudja elképzelni, hogy mit tenne azért, hogy lemossa a szégyent. Az átkozódás és zsarolás még a legenyhébb volna talán, ám sokkal mélyebb bugyrai is vannak a tisztára mosás mágiájánál ezeknél, és nincs az a moralitás, ami erősebb volna a szégyen tiltakozásánál.
Kívánja. Ki ne kívánná? Biztos abban, hogy Elliot is inkább látná őt holtan, mint Kynt, hiszen kettőjük közül éppen úgy, ahogy Saladinra igaz, rá is igaz az, hogy hármas kis csapatukból vele volt a szorosabb a kapcsolata. Ám ha a holtnak kívánás ilyen erős érzés volna, ha valóban az határozná meg a létezését, akkor tényleg a barátságuk csak ismeretség volna, és Saladin nem rejtőzne előle. Nem, jó mardekároshoz méltón minden alkalmat megragadna, hogy a hollósba marja a fájdalmát, hogy hibáztassa, hogy pokollá tegye az elkövetkező két évet. Ez volna logikus Saladinnak, ha úgy érezne, ahogyan Elliot következtet. Nincs olyan, hogy hagyja elülni, elcsendesedni, kihűlni. Nincs olyan, hogy semmivé lesznek, nincs olyan, hogyha valóban sérelmet szenvedett el Elliottól, akkor hagyja neki, a magányt kedvelő hollóhajúnak, hogy megüljön a csendes babérjain, ahogyan Kyn előtt tette. Ugyan már, hiszen még szívességet is tenne vele.
Nem. Ha tényleg gyűlölné őt, gondoskodna arról, hogy ne múlhasson el nap, amikor csak a saját bűntudata marcangolja a fiút. Talán éppen a kis rajongó kölykein kezdte volna a büntetését, akik megúszták, mert gondoskodott róluk úgy, ahogyan Kynről nem gondoskodhatott. Ilyen volna Saladin gyűlölete a halott okán.
Elliot mágiájáról a pálcakészítőtől kezdve az évfolyamtársakon át a javasasszonyig mindenki tudja, hogy mennyire különleges, mennyire összecseng az érzelmeivel, ki elszenvedő alanyaként élte meg a fiú higgadásának átokszórás szegényítő hatását, ki gyógyította az ezzel járó sebeket, ki egyszerűen csak tudja, mert ez a szakmája. Ám a legtöbb mágia kanyarban sem úgy működik, mint Ellioté, aki kettőét viseli egyetlen testben, egyetlen pálcába szorítva.
- Jó - ismétli a kérdésre, de nem ad magyarázatot, hiszen nem volt ez igazi kérdés. Jó lehet jövőt látni. Bármiféle jövőt a gyászon túl. Jó lehet élőnek érezni magát Elliotnak. Élőnek és fájónak. Sok mindenre válaszolhatna, de nem igazán érez magában erőt arra, hogy a kérdőszót találgassa, és az arra adandó válasz minőségét.
- Makacs volt - javítja ki szórakozottan a jelen idejű állítást, szórakozottan fájdalmasan, szinte vontatottan. A hangja csapodár, kimélyül, megemelkedik, sírástól torz beteg és vak öregember, akinek nincsen botja és nincsen reménye sem, hogy arra támaszkodjon. Nem vitatkozik az állítással, hiszen igaz, még ha nem is hajlandó elfogadni a lelkének egy kis része, ami túl nagy szerepet kap, és ez a rész arra gondol, hogy _akkor is_ kényszeríthették volna.
Az akkoris mondatoknak általában nem sok közül van a valósághoz.
- Ha-ha-ha-ha. Ha időben lebeszélem, ha ott se lettünk volna, ha mind meghalunk már évközben, ha vissza se jövünk az iskolába... kötözőbűbáj is van a világon, a bizalmát meg majd valahogy visszaszereztük volna. Ha él, akkor lehetett volna dolgozni a bizalom kérdésen - összeszorítja a fogait, az eget kémleli, a sötét csillagokat, így nem figyelhet fel a mozdulatra, a nedves foltra, a saját kezét meg nem is érzi.
- Az a fix ideád, kibaszott rögeszméd, hogy nekem akkor lesz kurvajó, ha azt mondom, hogy a te hibád és trallala trallalal. Rohadtul idegesítő. Hagyd abba.

Nincs oka vitatkozni róla, lévén elengedte a kérdést már a Szellemszálláson, s bár ahhoz viszonylag elég sok köze volt Saladin rosszullétének, egyáltalán nem áll szándékában ismét előrántani a barátság barátságtalan nyulát a kalapból. Eddig a pillanatig aligha lehetett meggyőződve arról, hogy bármi is összeköti még őket az említetteken kívül, bár annyi intelligenciája nyilvánvalóan van, hogy felfogja, a mardekár kígyói sem mindenkinek mutatják meg a valódi arcukat átkozódás, zsarolás és egyéb sötét vermek nélkül, melyben végül minden tapasztalást eltemethetnek.
Furcsa, de valahogy sosem jutott eszébe. Hogy mi lett volna, ha Saladin hal meg Kyndeyrn helyett… nem mászott fejébe a gondolat, mert nem a szőke volt az, aki eredetileg útját állta annak a bizonyos átoknak, hanem ő. A választás jelen esetben közte és Kyn között dőlt el és az utóbbi itta meg a levét, méregzöld villanással övezve.
Talán erre gondolnia illett volna. A bosszúvágyra, amibe nem csak a kígyók, a legtöbb ember szeret megmártózni, ha alkalma nyílik rá. Mert az az érzés már csak olyan, forró és otthonos, célt ad, vágyakat, hideget és vérfagyasztót, ami megedzi az elmét és átokra szólítja a pálcát tartó kezet. Természetes a maga természetellenességében és mégis… miért várta volna tőle éppen ezt? Soha nem voltak olyan kapcsolatban, ahol ilyen mértékig meg kellett volna ismernie a másik sötét oldalát, ha látta is már, másokkal hogyan bánik, azok inkább… humorosabb hangvételű szívatásoknak tűntek, semmint valódi büntetésnek. Persze azok alanya nyilván másképp gondolta volna, de ő… kívülről szemlélte csupán.
Erősen kételkedik abban, hogy valóban ennyire különlegesnek látnák. A problémás, antiszoc kölyök, aki mardekárosokkal lóg, csicskákat tart és utál mindenkit maga körül? Aligha vannak róla kellemes benyomások, bár nyilvánvalóan tud időnként bravúros dolgokat bemutatni, egyszerűen csak sokkal több a gond vele, semmint hogy egyenlíthetné a mérleg nyelvét, netán egyenesen magasabbra is lendülne a jobbik oldal holmi lenyűgözésekért. Nem hisz ebben, ámbátor nem is kerül túl sok interakcióba a környezetével, hogy egyáltalán tapasztalhassa annak ellenvéleményét.
Néma csend zuhan rá a megerősítésre. Akár meg is taposhatná helyette, nagyjából pont annyira lenne fájdalmas, csak jelen esetben a szőke épp a lelkébe gázolt a teste helyett, bár az ujjai között csorduló nedvességből ítélve az utóbbiba is elég jól sikerült.
- Volt. – Egyezik bele végül kelletlenül, megfeszülő állkapoccsal a javításba. Nem érezte szükségét, holott túl sokszor gondolkodik jelenidőben valakiről, aki már sosem lesz velük. Kénytelen biccenteni a feltételesség nevetségességére. Vontatott a mozdulat, de nem tudja megadni annak igazát. Voltak lehetőségek, nem éltek vele. Utólag már hiába okoskodnak rajta.
- Felelőtlenség volt. Sosem szabadott volna részt vennünk egy harcban, ami sosem volt a miénk. Semmi keresnivalója nem volt ennek a csatának egy átkozott iskolában. – Nem mintha nem lenne már mindegy, nem igaz? Megtörtént. A halottak pedig nem támadnak fel.
- Mert az én hibám volt! – Nagyon hirtelen horgadnak fel benne az érzések újra, pillantása kifényesedik, az alakja megfeszül, ahogy a hangjába belesajdul a vallás. – Egy percig sem gondoltam, hogy neked ettől jobb lenne, de ez még nem változtat a tényen, hogy ÉN tehetek róla! Azt az átkot nekem szánták és nem neki, ha tudtam volna hárítani, ahelyett… ahelyett, hogy… - Hirtelen fullad bele a hangja szaggatott lélegzetébe, mindkét kezével a gyomrára simít. Túlságosan is erőtlennek érzi magát. Annyira, nagyon…
- Ahm… egy kicsit… rosszul vagyok, szállj le. – Kicsúszik a fiú alól, bár nem kúszik messzire, megfordul és hátát a gyökérnek veti Saladin mellett, fáradt mozdulatokkal kezdi el kigombolni a talárt, bár az ujjai vértől síkosan csúsznak meg a csatokon. Fél percen belül így, vagy úgy feltárja magát a gyomorszájra ütött, szúrt seb. Sokkal súlyosabbnak tűnik a rengeteg vértől, mint amilyen, hosszú ujjai remegve érintik a mélyre beleékelődött kristálydarabot. – Hhh… rohadt élet...

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

Saladinnak nemegyszer eszébe jutott, mert ő nem úgy mérlegel, mint Elliot, nem az átok irányának hideg, poros logikája szerint mérlegeli azt a harcot, hanem a halál, a veszteség, a pusztulás dinamikájában gondolkodik. Arra gondol, hiányozna-e ő annyira Kyndeyrnnek, hogy utánahalna a bánatban, hogy volna-e olyan sötét űr az ő pusztulása a megmaradóknak, mint azé a fiúé, és bármilyen szomorúak is a következtetések, nem tud megszabadulni ezektől a gondolatoktól. Akármelyikük ottveszhetett volna, sőt. A háromból akár ketten is meghalhattak volna, és akkor a megmaradó egy mit érezne? Ki tudja? Kiszámíthatatlan jövőképek lebegnek körülöttük, amik sose jönnek el, de az érzelmek mérlegelésében ez aligha számít. Nem logikus a szemlélete. Sose lehet olyan logikus, mint Elliot. Sose gondolkodhat irány és erővonalak mentén, mert ő szeszélyes teremtményt, kiszolgáltatott és kiszolgáltató, érzésvezérelte semmirevaló kis ember, aligha tartaná őt magát érdekesnek bárki, nem rí ki a társai közül, nincsenek különleges tulajdonságai. Olyan, mint az átlag, ebben-abban egyedi, de mégis, semmiben sem kiugró, semmiben sem gyökeresen más, mint azok, akiket egyívásúnak sorolnak vele. Nem egy Draco Malfoy, de hát a mardekár sem csak Draco Malfoyokból áll, a ház tömegét az olyanok adják, mint Saladin. Tekeregnek a sötétségben.
Aligha lehet objektív képe valakinek saját magáról, aki csak az objektív szempontokat veszi figyelembe, miközben a többi hitvány lény, aki körülveszi nagyon is szubjektív, érzékeny, nem logikus, érzelmileg hiperaktív kis senkiházi, akik még a saját logikájukat is csak ímmel-ámmal követik, és általában akkor foltozzák be a lyukakat az elveiken, amikor valaki szembesíti őket azok ellentmondásosságával, és aztán soha többé nem beszélnek az illetővel.
Jól tipor a kígyó, pedig lába sincs.
- Jah. De tudod... ő akart ott lenni. Nem te. Nem én. Ő - még folytatná, de a hangja elreked, ahogy Elliot felhorgad, ritka tőle az ilyen heves érzelemnyilvánítás, a szőke szemeiben kitágulnak a pupillák engedve egy röpke rémületnek, mintha legalábbis megtámadták volna őket, ha mások nem is, de testetlen érzelmi rémek teljesen biztosan, és egyáltalán nem joggal.
- Eheheheh - valós nevetés helyettesíti a korábbi nevetséges feltételezéseket, nem átallja kínjába szembenevetni Elliotot. Melyikük is a rossz ember.- Hát persze, hogy a te hibád volt, te beszélted rá, hogy ott legyen, te hoztad a tetves halálfalókat az iskolába, te voltál az a felnőtt, aki úgy gondolta, hogy jó ötlet kölyköket megkínozni és megölni, persze, neked szánták azt az átkot személyesen felcímkézve, hát hoooogyne, még véletlenül sem valamelyik kis potteristának, ahogyan annak gondoltak téged! Legyen a te hibád Elliot, de ha nem vagy kíváncsi a valóságra, akkor engem hagyj ki az egoista emozásodból. Abban nem veszek részt, hogy emeljünk téged keresztre, téged, mert jaj, elugrottál egy átok elől, micsoda szörnyeteg vagy! Te tehetsz róla, hogy itt voltak, te tehetsz arról, hogy megátkoztak, kizárólag te tehetsz a világ összes bajáról, ha ebben a posványban akarsz dagonyázni nekem oké, de kibaszottul UNALMAS - elsőre észre sem veszi a megakadást, olyan erősen felhorgad benne a felháborodás, a gúny, a harag, ám automatikusan hátrakúszik, majd ellökve magát a fától feltérdel. Fényt bűvöl a pálcájának hegyére, hogy annak pisla fényénél bámulhassák jól meg a sötét vérű sebet, a zsigereket sejtető mély, vérdús vágásokat. Mélyre szívja a levegőt, maga elé emeli a balját, összevágott ujjainak láttán realizálja, hogy azt ott tényleg a pohárdarabja. Lehunyja törött íriszű szemét.
- Ajaj - halkabbra fogja, őszinte, csendes aggodalom tükröződik a hangjában. Egy kissé közelebb hajol, megérinti az épnek látszó részt, meghúzza kicsit, hogy lássa mozdulni a pohárdarabot, elhessenti Elliot kezét. - Nem elég kemény a húsod, hallod, én mondom - dünnyögi feszülten, az ujjai most nem tűnnek remegőnek, bár a veríték kiveri őket a hűvös estében, nyirkosan tapadnak meg a fiú bőrén.
- Ne piszkáld, majd én szemből. Annyira nem lehet mély, nem igaz? Még élsz.

Őszintén? Erősen kételkedik. Egyrészt szent meggyőződése, hogy jelenlegi állapotuk miatt már rég körberöhögte volna mindkettejüket, mielőtt valahogy észhez téríti a túldramatizáló idiótákat, másrészt… az ő kis triumvirátusnyi naprendszerükben egyértelműen Kyn volt a Nap, ők meg a körülötte keringő kisbolygók (Elliot két apró holdacskával). A Napnak van az a szokása, hogy tesz rá magasról, ha körülötte megszűnnek létezni a bolygói, de az viszonylag kellemetlenül érinti az utóbbiakat, ha tömegvonzás híján így nagy hirtelenjében kirepülnek a naprendszerből. Egek, mennyire utálta az csillagászatot…
Valószínűleg önmagában Elliot sem tartotta volna érdekesnek Saladint. Nem mert a fiú ne érdemelné meg a kitüntető figyelmet, nem mert ne lehetne vele hosszasan értekezni nagyjából bármiről, egyszerűen csak mert… túl szociális. Mindenféle negatív hozzáköltés nélkül ez a Holló számára egy olyan fegyvertény, ami egyszerre irigylésre méltó és félelmet keltő. Túl sok kötődésre ad lehetőséget, túlságosan is szerteágazó érzelmi skálát követel meg, ő pedig nem engedhet meg magának ilyesmit. Nem engedhetné meg magának azt sem, amit most csinálnak, de mégis… ugyan, mi kárt tudna okozni a fiú lelkivilágában, amit Kyn halála nem tett még meg? A legsérültebb ember van a legnagyobb biztonságban tőle, mert bár önmagában nem Zordó, elég jó úton halad ahhoz, hogy idővel azzá váljon.
Saladinnak természetesen igaza van. Egyikük sem akart harcolni, Kyn vette rá őket. Politikai biztonság? Hogy lássák, tettek valamit és nem elítélendő nyomorult mardekárosok (és csatlósaik), mint mindazok, akiket a pincébe zavartak esélyt sem adva? Valahol nevetséges… elküldtek biztonságba mindenkit, akiben a legkevésbé bíztak meg. Az egyik auror ránézett a fejére és közölte vele is, hogy húzzon inkább a pincébe, de Lupin professzor emlékezett az elsős kis kölyökre, akit… félreértenek. Bárcsak lezavarták volna. Akkor talán a barátai is vele tartottak volna.
Nem a nevetés miatt fullad bele a saját mondanivalójába, de az egészen biztos, hogy pofonként éri. Felszisszen, ami egyszerre szól a fájdalomnak és a kínlódó hangnak, csak fél füllel hallgatja a másik szóáradatát, de becsületére szóljon, a lényeget még így is megérti. Fogait összeszorítva vészeli túl a szóvihart és válasz nélkül kúszik végül oldalra, mikor a másik végre leszáll róla.
Hunyorog, ahogy fény villan az arcába, kelletlenül nyög fel, a hasfala behorpad, ahogy hozzáér a kristálydarabhoz, mellkasa ziháló lélegzettől emelkedik és süllyed. Felül nem visel mugliruhát a talár alatt, egyszerűen csak nem tartozik abba a kategóriába, aki megőrzi az idióta mugli szokásokat, bár valamiféle hibridüzemmódban csinálja, mert deréktól lefelé szűk fekete nadrág issza a patakokban lecsorgó vért.
Halkan morran, ahogy a fiú a bőréhez ér, hasfala belefeszül, amit rögtön meg is bán a belehasító fájdalom miatt. Hogy nem vette észre ezt eddig?! Nyilván a rengeteg nyugtató, az alkohol, a főzetek… teljesen eltompítják az érzékeit.
- Francokat, nem látsz a szemedtől? – Hagyja elpofozni a kezét, karjait ráfekteti hátul a magasan föld fölé türemkedett vaskos gyökérre. Egyébként igaza van, fakó bőre alatt erős izomzat húzódik, kemény mellkasán ovális formájú, nyitható, ősinek tűnő, rengeteg apró rúnával ellátott ezüstmedál fénylik, a has finom bordázata megfelelő medret teremt a lefelé gyöngyöző vérnek, a csípőcsontok sejtelmes árnyékkal rajzolódnak ki a nadrág vonala felett. Nagyon sok mindent el lehet mondani Elliotról, de azt nem, hogy ne lenne elég kemény húsa a korához képest.
A talár sötét anyaga hollószárnyakként terül szét körülötte, bőrét nagyon gyorsan ellepi a veríték, bár nehéz eldönteni, hogy a vérveszteség, vagy az ijedtség teszi.
- Persze, annyi… mh… gyógyfőzetet ittam ma, valószínűleg már elkezdett a húsba kötni azért fáj ilyen kuuuuuhurvára. – Hangja elnyúlik a tapintgatások keltette fájdalmon. Mélyen van, de nem eléggé ahhoz, hogy maradandó károkat okozzon, vagy legalább megérintse a halál szele úgy istenigazán.
- Csak húzd ki. – Törődik bele végül az elkerülhetetlenbe, ujjai rászorítanak a gyökér durva anyagára, hátrahajtja a fejét a gyökérre, pillantása az égre rebben.
- Amit mondtál… tudom, hogy igazad van, rendben? – Közli végül csendesen, a csillagokra néz és a naprendszerre gondol, amiben megszűnt a nappal és nincs más, csak éjszaka. Mikor lettek ennyire... drámai gondolatai? - Egy idióta vagyok.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

Valahol a szíve mélyén Saladin is tudja, érti, felfogja és fájlalja ezt. Sérti a hiúságát az, hogy csak neki szenvedés ez a halál, a fordítottja múló fájdalmas emlékké nemesedő barátság volna. Kyndeyrn talán gyakran használná a nevét arra, hogy hangoztassa, mit meg nem tett, mit fel nem áldozott azért, hogy jelen lehessen a jelenben, hogy győzelemre segítse a jó oldalt, ő, akinek az anyja is halálfaló volt, kétség kívül sok vér tapadt a kezéhez. Ugyanakkor, mert oly nagyon szerelmes, mint bármely költő az évszázadok alatt, több száz lélek, aki kivételesnek élte meg a maga érzelmeit, különálló értékfajtának tekintve azt, amin több ezer társával osztozott a szégyen marja minden egyes logikus gondolatért, amivel szégyent hoz az elmúlt kedves fejére, az emlékeik értékére. Holott meglehet, akit a szeretett szív leginkább kitüntetett az nem is a kígyótárs volt, hanem a másik, ám mielőtt célba ért volna a hollószelídítés a háború csúnya véget tett egy ifjú életre.
Végül is lesz szeme meglátni a másik fájdalmát, osztozik a rémületében, a gúny gyorsan kiröppen a szeméből és a hangjából, ahogy végigtekint rajta, és nem a test látványának szokatlanságától meredtek a szemei, inkább az orbitális seb az, amitől kitágul a szembogara annak ellenére, hogy a fájdalmas fénybe néz. Mondhatná, ugyan már, elég sebet láttak az elmúlt évben ahhoz, hogy ne hőköljön meg tőle, ám mert volt elég eszük, leginkább elkerülték az önkényes sebosztókat, kielégítették az akaratukat, és bölcsen hajlottak azokra a szavakra, amik biztonságot és nyugalmat jelentettek. Ám a sebek ott voltak körülöttük, vérzett az egész Roxfort, még ha nem is haldoklott, hiszen a végzetes döféshez Harry Potter kellett. Ahhoz, hogy meghaljon valaki Harry Potter kellett. Zordók, Zordók mindenütt!
- Pont a szememtől nem látok, hiúholló, puhamadár - ingerültsége a helyzetnek szól és nem Elliotnak, aki újabb adagot zsebelhet be az elbájoló jelzőkből, sose fogy ki a raktár, ha mindig újragenerálják. Éppen csak az ujja hegyével megérinti az ezüstmedált, ittas elméjét vonzza a shiny, bár a vér sokkal látványosabb és ínycsiklandozóbb a hasfalon, a kínlódás mérete és formája, na meg a seb ismeretlen kiterjedése óvatosságra inti pajzánság helyett, az ilyen sebhez halálgondolat társul és rémület, amit le kell gyűrni, le kell nyelni ahhoz, hogy hatékonyan dolgozzon az ellenvarázslaton.
Tudja a szavakat. A kezében a pálcája. Lehet, hogy nem józan, de a varázsereje nincs bebaszva és nem tesped a tehetetlen halott mákonyba, ami a gyász száműzte a létét, tehát képes rá.
- Nos ez jó hír, ha el is baszom a gyógyvarázslatot, még mindig ott van a felturbózott öngyógyításod, hogy el ne vérezz - biztatón hehhent, kézháttal megtörli a szemét, mélyen benyomja a csuklójával a szemhéját, hogy megtisztítsa a látását a maró könnyek visszhangjától, mielőtt mély lélegzetet véve hűvös, felszínes mozdulattal újra a sebhez közelítene. Persze, nem ártana némi tisztálkodás, fertőtlenítés, suvickolóvarázslat, de a pohár nem volt azért egy kehely, szóval csaknem a hátán jön ki a szilánk a másiknak. Kitisztítani most az elmét kell, nem a sebet.
- Aha, tudom. Általában igazam van, ha arról van szó, hogy mit gondolok én, ez úgy evidens, nem? - odanyúl, ahol a legjobban fáj, gyorsan, és azzal a lendülettel, ahogy levegőt vesz két szó között az ujjai közé csippenti a véres, csúszós üveget. Nem keres rajta biztosabb fogást, mint az első, hiszen egy kimérő-laborban játszadozik gyerekkora óta, aligha tudhatnak többet az ujjai másodszorra az első fogásnál, hiszen ha megcsuszamlik egy fiola, vagy éppen elszabadul egy szalamandra nincs lehetőség fogásváltásra. - Egy idióta vagy, vagyis inkább csak annyi benned az érzelem, mint egy kelpiben, egy ideig oké vagy velük, aztán beugrasz a mocsárba fejjel, mert mindenki dögöljön meg, ahol van, neked jó egyedül... vulnera sanentur - lágy szavakkal csippenti össze a hasfal húsát, a szándékos kegyetlenkedés helyett inkább erőszakosan azt vizsgálva meg, hogy a nyilvánvaló, félredobott szilánkon kívül nem rejtőznek-e a bőr alatt egyéb szeretet-darabok, amiket lehetőleg azelőtt kéne kicsalogatni, hogy rágyógyítanák a félkemény húst, de nem érez semmit, igaz, az érzékelése nem teljes, így a szükségesnél talán egy kicsit erősebben is nyomkodja azokat a bizonyos sebszéleket.
- Kurva nagy bűntudatod van. Képzeld, nekem is. Mi lenne, ha én traktálnálak azzal, hogy okolj engem, okolj engem? Miért nem védtem meg? Az én kis szerelmem volt, nem? Ott kellett volna állnom mögötte-mellette. Ott is álltam. Nem láttam. Balról jött az átok. Miért nem néztem jobban? Miért nem vigyáztam jobban? Miért nem voltam makacsabb, hogy ne legyen hülye politikai okokból? Amúgy is, érezzem magam megtisztelve, mert kiállt az elveiért és azokért halt meg. Mindenki nagyon büszke a halottaira... vulnera sanentur - mintha egy burok lenne benne, hálásan gondol Nikolaira, tobzódó indulatainak megfékezésének kifizetődését ugyan egyikük sem így képzelte el, ám hatásos.

Komoly problémák adódtak volna közöttük, ha az a hollószelídítés többről is szólt volna, mint az egyszerű barátkozás. Egy dolog, hogy Elliot nem állt készen ilyesfajta… elköteleződésekre és egy másik, hogy mit okozott volna az kis hármasukat illetően. Ha a tavalyi év kriminális is volt a maga nemében, ha halálfalók is portyáztak a kölykökre, nevetséges módon még mindig ez volt a legjobb roxforti éve – és a legrosszabb egyszerre. Boldogság nem marad megtorlatlan, így mondják, nem igaz? Bár önmagában soha nem nevezné magát… boldognak. A Holló sosem boldog. Elfoglalt? Igen. Vannak céljai? Igen. Szeret dolgozni értük? Lát értelmet benne? Vannak dolgok, amik lenyűgözik, amik vonzzák, amik motiválják? Igen, igen és igen. Megvannak mellette a maga borzalmai, félelmei, a szörnyűségek, melyek szoros béklyóba fogják és belehempereg ő is az immár véráztatta kígyófészekbe tudva-tudván, hogy a hátramaradottak egészben lennék képesek lenyelni és nem boldog, ahogy nem is boldogtalan. Nem gondolkodik ilyen felszínes érzésekben, amikor azok sokkal többrétűbbek, semmint hogy egyetlen szóval leírhatná őket.
A gúny már csak olyan madár, mely hamar visszatér a villásabb nyelvekre, a holló meg az a fajta, amelyik hiúságában inkább kiejti a sajtot a csőréből, semmint hogy a ravaszdi megkérdőjelezhesse szépségét. Ő is elfeledkezik egy pillanatra a saját sérüléséről, csak hogy a verbálisat sérelmezze.
Felciccen, hát ezért edz az egyszeri halandó, hogy ne értékelje senki? Akár botrányos is lehetne, ha foglalkozna ezzel úgy istenigazán, figyelmét azonban elvonzza a kósza érintés azon az ajándékon, melyre olyan nagyon méltatlan, hogy nem is tudja, miért hordja egyáltalán. Az apró tárgy kellemesen bizsereg a fiú ujja alatt, egyértelműen mágia duruzsol benne. Csábító fajta, ami megkívánja az érintést és a felemás szemeket, mert titkot rejt és a titok már csak olyan, hogy kikívánkozik a zárt ajtók mögül.
Részeg varázsló pálcával a kezében? Top 10 dolog, amit nem szeretne látni fegyvertelenül, de pillanatnyilag nem érzi úgy, hogy lenne más választása. Képes megbízni a másik képességeiben, s bár a szándékaiban tán az előzmények fényében nem kéne, egy része – a barátibb – fájdalmasan naiv maradt.
- Ne. Baszd. El. – Sziszegi fogai között szűrve a szavakat tagoltan, összeszűkült pillantása erősen szuggesztív benyomást kelt. A pohár ellenben maximum sterilizálva lehetett volna tisztább, elvégre szesz volt benne. Az fertőtlenít legjobb tudása szerint, bár pillanatnyi helyzetét figyelembe véve erősen megkérdőjelezi, mire elég manapság a „legjobb tudása”.
- Ez hülyeség. – Morran elégedetlenül, merthogy kurvára nem ezt mondta, vagy csak így végtelenül értelmetlennek találja. Elismeri magára nézve az igazát. Ennek abszolút semmi köze ahhoz, hogy evidens, amit gondol, vagy… mi a jóságos ég van? Összezavarodik, aztán a következő pillanatban megfeszül a hirtelen fogásra, a rántással együtt mozdul előre a test, mintha ugyan nem is akarná már kiengedni magából az idegen tárgyat. Nincs könnyű útja és visszafele húzva az éles, hosszú tárgy még inkább felsérti a sebet. A vér vidáman és újult erővel buggyan ki a nyílásból, ami most szabályos és nagyon egyértelmű lyuknak hat ott, ahol nagyon nem kéne lennie. Nyilván a gazdája szerint sem kellene, mert felnyüsszen, ujjai durván megszorulnak a fa gyökerén, ráharap a nyelvére, hogy csendben maradjon, szapora lélegzete fújtatva szisszen az orrán ki és be.
- Ez kurvára nem igaz, vannak érzéseimkapdmárbe. – Valahogy összefolynak a szájában a szavak, nyilván bölcsebbnek tartja, ha nem beszél tovább, mert csendben marad. Vagy csak szimplán nem tud, mert megvan a lehetősége, hogy inkább ordítani fog? A végeredmény szempontjából aligha számít.
Viszonylag jól viseli magát, amíg kínozzák (mert ez most kifejezetten annak tűnik), hol a nyomkodást figyeli, hol lehunyja a szemét inkább, bár általánosságban igaz, hogy a felkészületlenül kapott fájdalom mindig sokkal érzékenyebben érint. Egészen leizzad, míg a seb elkezd valamiféle javulást mutatni az értő bűbáj alatt.
- Erősen kétlem, hogy bárki is, akinek közeli halottai vannak, bármilyen szempontból is képesek lennének rájuk… így tekinteni. – Többször is elfullad beszéd közben, a hangjába belefáj a nyomkodás, de mintha az idő teltével egyre kevésbé rezdülne a kínzásra. A fájdalom fénye még ott a szemeiben, amikor felpillant rá. – Nem hibáztatlak téged. Nem is tudnálak.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

A bolygók nem lázonganak, ha a Napjuk állapotváltozáson megy keresztül, hanem alkalmazkodnak. Egyesek légkört növesztenek, mások elégnek, megint mások kénes felhőbe burkolóznak, vagy éppen szélsőséges periódusokkal örvendeztetik meg magukat. De Kyn nem volt Nap, ő törődött a bolygóival, ám kicsi hármasukban így is kemény és vad viharok voltak a legboldogabb évben, hiszen nem lehet elfelejteni, hogy nem töltötték együtt az utolsó téli szünetet, amikor még mindhárman éltek, és elfogadható viszonyban lehettek volna, ha az egyik Mardekáros nem játszadozik a másikkal. Akkor még ártatlannak tűnt utólag csókkal és öleléssel betapasztva a seb, a sérülés, ám idővel... a jövőnek az a vonala már lezárult, és nem lehet azt mondani, hogy kár visszasírni, hiszen ismerve az Alkotó keze munkáját, bizonyára jó dolgok lettek volna belőle, ám kétségtelen tény, hogy visszasírni felesleges. Mert nincs alany, és a mágia sem képes visszaadni azt, amit az emberi rosszakarat és felelőtlenség elpusztított. Erre semmilyen varázslatnak nincs felhatalmazott joga, még a legsötétebb sötétmágia is csak önzőn használható, a világi hülyeségre nincs gyógyír, csak az egyéni pusztulás kijátszására, ahogyan azt megtapasztalták újra és újra a sötét nagyúr korában, aminek már vége. Vége? Ugyan már, aki olvas újságot és emlékezik még a háborúra, annak még messze nincs vége.
Kitágulnak az orrcimpái a mohó érdeklődéstől, de túl ijedt ahhoz, hogy a medállal foglalkozzon, hiába incseleg vele Nikolai ajándéka. Majd. Ha ezen túllesznek.
- Mert mivan akkor? Mondom, mint a gyíké, a tied is kinő - fanyar vigyorra húzza a száját, mintha odafagyna kicsit merev vonásaira az a mosoly, amit csak feszültségében ölt magára, de azért mégiscsak mosoly, ha nem is a szebbik fajta.
- Na persze, mindig a másiké a hülyeség, mert nem egy hollós mondta. Madarat tolláról, igaz? Embert meg a mondatairól, a tollmondatokról - beszél tovább, mintha a szavak egyszerűen csak kifolynának a szájából, nem lenne megállásuk, nézi, ahogyan a test emelkedik, lebegni tetszik, iszonyú pillanat, olyan könnyű, mégis súlyos, egy kibaszott szilánkot fog, nem a bordázatát, mi van, ha mégis beakadt alá, ha nagyobb volt az a pohár, mint amire emlékezik, mégis minek riogatja magát? Elcuppan a sebből az üveg, leejti maga mellé, a tenyerét visszatapasztja a hasfalra, lenyomja kissé a keménynek mondott húst, és nem érzi keménynek. Puhán remegő verítékes izmok, selymes bőr, nincs ebben a feszességben semmi keménység, legalábbis izgatottan bizsergő ujjbegyei alatt nem érti. Felhorkan, ahogy egy újabb varázsigét mormol, de a luc ezt is boldogan felhasználja a gyógyításhoz.
- Ne lovagolj már a szavakon nyergesvarjú, tudom, hogy vannak érzelmeid. Rémlik, hogy ott nyaraltunk nálad, amikor tanultad, hogyan kell őket kordában tartani? A baj csak az, hogy neked az érzelmeid a saját fejedben születnek, érted? Általában a külvilágnak rohadtul biodíszlet szerepe van abban, hogy mi történik benned. Biztos van valami oka, de Kyndeyrnnel nem jöttünk rá, szóval ha lennél olyan jó, hogy elmond... vulnera sanentur - gyengéd mozdulat, meleg pálcaérintés, nem csak a seb maga a forró, ahogy megmossa magát a vérrel, ami melegen páráll az éjszakában, köréjük csalva az erdő titokzatos vadjait halk motozással, de maga a pálca is átmelegszik, ahogy gördül a bőrön. Valahogy könnyed, nem olyan görcsös, mint az egész Saladin maga. Kifizetődő játék ez az okklumencia.
- Nem tudom, nem beszéltem velük, de látszólag így van. Amennyit én tudok. Pl. a Weasley bolt is üzemel tovább, pedig az egyik iker meghalt. Láttam a hirdetését a prófétában - rendelt is onnan valamit, de már a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit, de lehet, hogyha egy kicsit gondolkodna... máson gondolkodik, miközben koncentráltan kínozza Elliotot, de a nyomkodása kétség kívül eredményesen eredménytelen.
- Ordítsál nyugodtan, én is sírtam, elő a takonnyal és nyállal... amúgy, ez mosolygós lett - normális esetben a nem-átokseb heg nélkül gyógyul. Hát igen. Egy lucpálcával gúnyosan girbegurba mosoly kerekedik a szúrás körül, és még két kis seb is süpped felette Elliot oldalába. - Tuti van rá valami hegeltüntető krém. Amúgy meg... ha így van, akkor miért gondolod, hogy nekem olyan sunshine fucking egyszerű hibáztatni téged? Mindkettőnk hibája, mert túl gyávák és akaratgyengék voltunk ellentmondani neki, és begyömöszölni egy utazóládába.

Mindent kár visszasírni. Az idő nem visszafordítható – hála Potternek és a bandájának -, a holtak pedig nem támaszthatók fel… jelen tudásuk szerint legalábbis. Haragja ellenére megnézte Nikolai másik ajándékát is, az a könyv pedig másolata Victor Frankenstein feltételezett naplójának. Nagybátyja a levélben hagyott cetlin meghagyta, hogy ne vegye készpénznek az abban olvasottakat és „SEMMI ESETRE SE PRÓBÁLD KI”, pusztán mint érdekes esti olvasmány küldte el. Hát persze. Kapott már ennél burkoltabb felhívókat is keringőre, bár van egy olyan sanda gyanúja, hogy Saladin nem örülne különösebben, ha szerelmese valamiféle elcseszett, összeszabdalt fakó zombiként térne vissza közéjük…
Nem ezért tesztelné az eljárásokat. Nem ezért ültetné át a mágia alapjaira, pusztán mert a halál és az élet vékonyka határmezsgyéjét kutatja és talán… egy napon majd…
- Nagyon furcsa elképzeléseid vannak az emberi anatómiáról… - Sziszegi annak a vigyornak, bár szó ami szó, a fiúnak hatékonyan sikerül elterelnie figyelmét a rengeteg baromsággal. Összevonja a szemöldökét, ahogy próbálja értelmezni a tollas hasonlatok egymásután hajigált összevisszaságát. Nincs meggyőződve róla, hogy Saladin egyáltalán tudja miről beszél.
- Tollmondatok? Really? – Fintorodik a leginkább fennakasztó szóborzalom. – Ez a közmondás rohadtul nem így van ám. – Mert ki kell javítania. Muszáj, akkor is, ha közbe épp azt hiszi, hogy beledöglik, de nem. Csak kihúztak egy szilánkot a testéből, nem nagy ügy. Nem nagy. De, az a szilánk szerinte kurvanagy, a vérveszteség, a pia, a gyógyfüvescigi és a kitudjamilyen kotyvalékok úgy dolgoznak benne, mintha minimum bazietot nyomott volna így hirtelenjében arra a szilánkra, csak mert úgy… hősiesebb a túlélése? Miért gondol ilyen marhaságokat? Mintha Saladin beszivárgott volna a fejébe és összekutyulta volna az értelmesebb gondolatait ezzel a sok tollas hülyeséggel és…
A fájdalom viszonylag sok mindent képes kitörölni. Tisztára pucolja az elmét, mintha muszáj lenne, vagy az ég is úgy teremtette volna, hogy így gyártson az élet tiszta lapokat holott… ez nagyon nem így működik, nem igaz? Nem léteznek tiszta lapok. Szürkék vannak, maximum.
Mintha a teste ellene feszülne a rásimuló tenyérnek, holott erről szó sincs. Szétfolyik a vér az ujjak alatt, nekilökődik, mintha csak el akarná tolni a kezet, pedig nagyon is jó neki, hogy rajta van.
- Mnh… - Méltatlan válasz, de védelmére szóljon, hogy erőt kell vennie magán ennél összetettebbre és beletelik pár másodpercbe, míg megtalálja hozzá a vésztartalékok között. – Feltételezed, hogy nincs hatása rám a környezetnek, de ez nem ighazhhhnn… csak nem akarok másokat is bántani. – Nem figyel igazán arra, mi csúszik ki a száján és mi nem. A fiú kezére fókuszál, a varázslat finom eleganciájára. Egészen…
- Sokat fejlődtél. – Csendes megjegyzés, nem mintha Saladin eddig ügyetlen lett volna, egyszerűen csak olyan minőségi különbséget érzékel, amit nem tud megmagyarázni. Túl kevés információ ahhoz, hogy kibogozza a szálakat, de legalább elindult az útvesztőben. Mindig, mindig az útvesztők! De hát nem erre hivatott éppen? Rejtvényeket megoldani, mint minden átkozott este, amikor az ágyába próbál eljutni?
- Amit a külvilágnak mutatunk és ami belül van, két különböző dolog. Ha felszínesen figyelnek, te is úgy tűnsz, mintha semmi bajod nem lenne, holott ez kurvára nem igaz. – Nyilvánvalóan nem. Aki nem teljesen idióta, az tudhatja, de mostanában az az érzése, mindenki ostoba lett. Mintha elbutította volna őket a tény, hogy „győztünk”. Nem érzi magáénak ezt a győzelmet.
Morran valamit ellenkezés gyanánt, esze ágában sincs sírni egy nyomorult testi sérülés miatt, mintha nem élt volna már meg elég Cruciot életében. Magasabban van már ahhoz a fájdalomküszöbe, hogy úgy viselkedjen, mint az elsős, amikor először robban arcába Piton professzor szarkasztikus áradata. Óh… hogy már Piton sincs többé. Ez a tény is igen fájdalmasan érintette csatlós vagy sem, hűséges, vagy sem, ha tetszik másnak, ha nem. Ő kedvelte.
Lepillant a mosolykára, oldalra biccenti az állát. Néhány gyerekkori karcoláson kívül nemigen vannak hegek a testén, de ez valahogy olyan… mosoly?
- Nem mintha bármikor is elviselte volna, ha ellenállnak neki, hm? – Szórakozott a hangja, s bár meglehetősen kétértelmű, amit mond, viszonylag nagyon távol áll tőle a szavak perverz éle. Rásimít a hasára, a tenyere alatt eltűnik a mosolyka.
- Azt hittem így… logikus. – Egészen elhalkul az utolsó szó, halkan sóhajt. – Kösz, sokkal jobb. Adj egy kortyot. – Nem áll készen még felállni, ellenben kinyúl a piásszütyőért. Az elvérzés távoli esélye sokat rontott a józanságkívánási elvrendszeren.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

A kár jelző haszontalanságot jelez, a lélek sajátossága pedig az, hogy haszontalan dolgokra veszteget el iszonyú sok energiát. Ezért olyan kimerült és fáradt Saladin, meghalt már egészen élni nincs ereje, kedve, nem látja maga körül az életet, bármennyire is tobzódik benne, szembántó látványosságként.
- Csak a tiedről, gyíkarc - mordul őszinte szívvel és szeretettel, lehet, hogy nem tudja miről beszél, de egyértelműen Elliot hibája, hogy ennyire meg kellett ijednie, szóval ehhez méltó bánásmóddal jár is el vele szemben.
- Na és, ha nem így van? Mintha a közmondások úgy lennének jók, ahogyan vannak! Hülyemadár - dünnyögi felháborodottan a javításra vitakészen, bár sokkal jobb nekik, ha erről vitatkoznak, mint a lelkük szemetéről, összegöngyölt, félredobott papírgalacsinjaikat teleírták bántó szavakkal, amiket a saját és egymás fejére zúdíthatnának, és mégsem lennének kinn a vízből, a víznek nevezett nagy posványból. Most a gyógyszer a fontos erre a sebre, ami behegedhet, mert szerencsére nem olyan mély, hogy a szívig elérjen, és oda fertőzzön, tályogosítson, sértsen durva, erőszakos hasítékokat a meglevők közé. Erre a sebre van gyógyír, és nála van rá gyógyszer, a pálcájának hegye meg boldogan merítkezik meg a vérben. A luc mindennek tud örülni. Tényleg. Mindennek tud örülni.
- Nem feltételezem Elliot, ahogyan te feltételezted az én gondolataimat, megtapasztalás nélkül, hanem megtapasztalom. Például ez az eset is jól mutatja. Én vagyok a biodíszlet, úgy döntöttél, hogy annak örülnék, hogyha halott lennél, és azért nem beszélek veled, mert nem vagy halott, ami mondjuk elég vicces mert ha halott lennél nem beszélnénk, na mindegy, a lényeg, hogy semmi benyomásod, tapasztalatod nem volt tőlem. A semmiből nem vonhatsz le következtetést. De te megteszed, mert te vagy Elliot Fucking Fejwood, az elméletek királya - nem kerüli el a figyelmét semmi, valahogy olyan állapotba itta magát, amikor minden kristálytiszta és üvegszerűen átlátszó.
- Komolyan Elliot? Te nem akarsz másokat bántani? Tőlem hallod először, hogy amúgy kurva sokszor bántasz másokat, mogorva, pökhendi szaralak vagy, és le se szarod? Ezzel akarod igazolni az érzelmeid létét, hogy úgy teszel, mintha nem volnának, ezzel jól bántva mindenkit, hogy ne bántsd őket... miafaszvan? - forgatja meg a szemét, és egy kicsit belepirul a dicséretbe. A sápatag bőrszín hátránya, de hát a szőkeséghez járt, úgy tesz, mintha figyelmen kívül hagyná, mert nem egy hiú pöcs, de valójában az, ahogyan büszke kis vigyora sejteti. Ó igen, nagyon sokat fejlődött.
- Oké. Akkor azt mondd meg nekem, hogy miért ciki nemzetszinten szomorúnak lenni, amiért megdöglöttek a megdöglöttek? - kérdezi durván, hiszen semmi mást nem akar jobban, mint elhatárolódni a saját problémájától. Elégedetlen a sírás elmaradása miatt, neki miért kellett akkor bőgnie! Még mindig érzi a könnyeket az arcán, talán odafagytak a hűvösben.
- Ahogy korábban mondtam: édesmindegy mit visel el, ha él, lehet engesztelni. Apád pincéjéből 5-10 évig mondjuk ki se szabadult volna, amíg dolgozunk rajta. Én is azt hittem, hogy logikus - nem csap le a pajzánságra, ebből is látszik, hogy mennyire kevéssé önmaga, ám abban teljesen magára vall, ami mozdulattal előrerántja a szütyőt, és kényelmesen Elliot kezébe emeli, éppen csak annyira ráhajolva, hogy némi szíjlazítással kényelmesen lehessen inni belőle, de mégse feküdjön teljesen rajta.
- Gyógyszer én mondom, bár ... te is hallottad a reccsenést? - ha a hazait issza mindig fenntartja a hallucinálás lehetőségét.

Csak azért nem mutat be egy tízpontos szemforgatást, mert pillanatnyilag túl dekoncentrált ilyen bonyolult testi reakciókhoz, de azért pillantása felvillan az égre, mintha ugyan kaphatna onnan bármilyen segítséget is. Már nem is veszi a fáradtságot válaszolni a sok jelzőre, egyrészt felesleges, mert úgysem hagyja abba, másrészt… mit lehet még erre mondani? Kizárólag bicskanyitogató címkékkel tudja felruházni a szöszi. Majd idővel elgondolkodik, miért is jó ez neki. Nyilván.
- Sajnálom Saladin, de az emberi elme ilyen, ha elveszik tőle az ingereket, a magyarázatokat, akkor csak abból tud dolgozni, amit önmagától következtet és ez a következtetés az eltelt idő arányával válik egyre sötétebbé és reménytelenebbé. Nem tudom, mit vártál. Mégis miért nem beszélsz velem akkor? – Teszi fel végül az ominózus kérdést ismét, más köntösben, mert valljuk be őszintén a „nem volt mit mondanom” nem válasz, hanem nevetséges kitérés, amit nyilvánvaló okokból kifolyólag nem fogad el válasznak éppúgy, mint a „miért kék az ég” kérdésre a „csak” morranást. Elvileg hollószárnyú gondolatiság jellemzi, hogyan is várhatja el bárki, hogy ne kérdőjelezze meg a legalapvetőbb dolgokat is?
Neki is pirul az arca, de nem a zavartól, sokkal inkább az indulattól, ami bár visszanyelt, már nem fér el a testében, kitágítja a hajszálereket, ahogy keresztülcsordul rajtuk, érzékeny lobot vet a máskor oly jól páncélozott szemekbe.
- Mégis mi a francot keresel itt, ha ekkora szar alak vagyok? Minek jöttél oda hozzám? Nem mintha zaklatnálak az utóbbi időben, menj, csinálj, amit akarsz, teszek rá. – A nagy francokat tesz rá, de mostanra eléggé felhúzta magát a folyamatos beszólogatáson, hogy pont olyan bántó legyen, amennyire elvárják tőle, bár van mit fejlődnie jelenleg a témában. Fáradt, éhes, fáj és nem önmaga, sűrű elnézést, ha nem akkora seggfej épp, mint kellene lennie.
Ez sem gátolja meg ellenben, hogy elismerje amit elismerésre méltónak talál. A zavar jól áll a szőke sápadt vonásain. Sok évet fiatalít rajta, ami mondhatni kiegyenlíti a búvalbaszottság sötét árnyait rajta. Elveszi a haragja élét a látvány, a hangja visszafullad a csendes, már kínzás után kifáradt hűvösségbe.
- Pszichológiai terror, gondolom. A társadalom elvárja, hogy jó pofát vágjunk hozzá, mert attól ők jobban érzik magukat. A hős halottak kifejezés egy ürügy, támpillér ennek az elvárásnak, amire az egész kártyavárat érintik. Senki nem akar azokkal foglalkozni, akik valóban megszenvedték ezt a csatát, mert kellemetlen látni a sok komor arcot, a szenvedést, amikor pedig béke és boldogság van, mert Tudodki már nincsen? Annak ellenére, hogy két évvel ezelőttig még mindenki arról duruzsolt, mi volt régen, amikor Voldemort először hatalomra jutott, amikor annyi varázslót ölt meg és az égen állandósult a sötét jegy. Nem tanulnak, tudod? Több mint egy évtized nem volt elég, hogy elcsendesüljön ez a tapasztalás, de most pontosan ugyanazt elvárják újra. Végtelenül ostobák… - Megadja, amit kell, hosszasan engedélyezi a saját problémáktól való elhatárolódást a kifejtéssel, egészen eltereli a témát, ami persze aztán ettől függetlenül visszatér a maga Kynérintettségi medrébe.
- Felesleges elmondanom, ez hányféle és fajta szempontból rossz, mikor egyértelműen mindig a sokkal súlyosabb következmény lesz a halála. Így nem lehet mérlegelni, nincs jó válaszom, mert ennek fényében bármi jobb lett volna amit tehetünk volna vele, mint amit végül megtettünk. Egyetlen „mi lett volna ha” sem fogja visszahozni az életbe, így pedig nem marad más, csak a bűntudat. – Felesleges ezen vitatkozniuk, mintha nem gondolta volna már át ő maga is ezerszer, hogy mit tudtak volna még tenni, hogyan lehetett volna máshogy, mi változtatta volna a végkifejletet. Nem így döntöttek. Kyn meghalt, ők pedig ismét itt vannak ebben a beteg iskolában, mintha mi sem történt volna. Hát persze…
Előrébb tolja magát, ráhajol a szütyő szájára és istenesen meghúzza a piát. A torkán leszivárgó tűzokádó sárkány kellemes melegségbe vonja fájdalomtól verítékes, immár hűvös bőrét. Köhögve pillant fel a kérdésre.
- Hogy mit? – Összevonja sötét szemöldökeit, aztán nehézkesen feltápászkodik a földről. Bár még nagyon nem kellene neki, azért ha a fiú hangokat hall a közelből, egészen biztosan nem a földön seggelve óhajtja megvárni azok gazdáját. – Nem hallok semmit. – Előveszi azért a pálcáját, egy mozdulattal fokkal erősebb fényt varázsol és körbepásztázza a területet, közben fél kezét nyújtja Saladinnak, hogy felsegítse.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

- A te elméd Elliot. Az emberi elme, már a többségé ilyenkor szünetjeleket hagy és miafrancvan kérdésekkel van tele. Nem a legrosszabb feltételezésekkel, nem ruháznak fel másokat olyan gondolatokkal, amik amúgy nem jellemzőek rájuk, de az információhiányban "logikusnak tűnt". Őszintén szólva Elliot annyira sértő, hogy számodra logikus, hogy én ezt akarnám, hogy az valami nagyon durva. Oké, hogy nem álltunk túl közel egymásoz, de ezt nem érdemeltem tőled. Érted a problémát?
Mit várt? Nem ezt. De valahol mégis ezt, hiszen mindig a legrosszabbat várja, és mi lehet ennél rosszabb? Könnyek és takony, a mardekár szégyene, bőg az erdő közepén, mint egy hugrabugos kisgyerek, hogyha valaki a lábai közé magifixezi a seprűt, és nem akar lejönni, de a gyengélkedőre meg mégsem tud elmenni. Lassan tisztuló tekintetét fájdalmas félárnyékolt fényt sötétíti el, mintha a bal szemében sokkal komorabb gondolatokat tükrözne a lélek. Még mindig szenvedi azt a látványt, és a tudatot, hogy ő maga hogy néz ki, a pálcás kezét végighúzza maga előtt, hogy jól látható legyen felpüffedt arca, táskás szemei, sápadtsága a sírás lázrózsái alatt, a nyakában összenedvesedett könnyek, a csaknem lehányt rendetlen talárt, akár a kezét is mutathatná, de ott vannak az összetapadt szempillák, a kócos hajzat, a bíborfoltos homlok, a ráncok a szeme sarkában, a meztelencsigásnak érzett duzzadt száj: a sírás nem kegyes sminkes.
- Azt hiszem ez elég egyértelmű. Ezért, amit tesz velem a beszéd veled - ez is semmi válasznak számít? Saladin szerint egyáltalán nem. Hiszen mije maradt önmagán kívül? A méltóságának foszlott romjain kívül? Ha annak a látszatát sem tudja megőrizni, hogy egy olyan ember, aki ura az indulatainak, érzelmeinek, könnyeinek, amikre igazából senki nem kíváncsi, akkor mi értelme van az egész létezésének? Nincs jövő, ami miatt élhetne, hát a jelen színvonala határozza meg a tetteit, és Elliot jól demonstrált hatása miatt mi más is lehetne, mint elkerülendő?
- Mi ez a hiszti? Csak őszinte voltam - hökken meg, de nem válaszol érdemben a kérdésekre, fivére van, megtanulta már, hogy az olyan gondolatok, amik úgy végződnek, hogy "teszek rá" valójában nem igénylik a megválaszolást, még ha el is gondolkodik rajtuk az ember, és ott marad egy megbántott tüske, hogy mégis mivel érdemelte ezt ki? Főleg, hogy nem is ő cuppant Elliotra, az merészkedett a felségterületére!
Micsoda korcsulás, ha igazi mardekáros lenne, ezt nem hagyná szó és kifejtés nélkül, de nagyon méltatlannak érzi magát a házhoz, amibe választották, és amire annyi szégyent hoztak az elmúlt időben.
- Ahogy mondod. Pontosan ezért dögöljön meg egytől egyig minden képmutató kis doximony, amelyik azért, hogy kényelmesebb legyen a többinek magában tartja, hogy mit gondol erről az egészről, köztük persze én is - mert így igazságos, hiszen ő maga is ezt teszi, de ez nem mentség. Nem keres mentséget. Nincs szüksége semmilyen mentségre, se felelősre, se másik gyilkosra, se semmire, amitől kevésbé véres a keze, mert véres a keze, ő tudja, és azt is tudja, hogy ez nem az ő hibájuk, de mégis, részt vettek benne, és a részvétel a fontos, nem a győzelem.
- Ne ezt mondd el Elliot, mert ez teljesen felesleges valóban. Azt mondd, hogy igen, ezt kellett volna tennünk, elbasztuk, kegyetlen elbasztuk, mert akaratgyenge kis pöcsök voltunk kollektíven mellette, és csak fanyalogtunk, de arra egyikünk se volt elég tökös, hogy konfrontálódjunk a nagyobb jó érdekében - olyan határozottan néz Elliotra, mintha teljesen kijózanodott volna. Ez az elismerés persze nem váltja meg a világot. De ettől az elismeréstől olyan lenne, mintha egy oldalon állnának ebben a diskurzusban, ami valahol azzal kezdődött, hogy egyáltalán mit keresnek itt.
Iszik ő is a másik után, mert a bolond iszik magában, borzongva elfogadja a kezet, bár csak jelképesen, jórészt önerőből áll fel, körbepislog a nagyobb fénykörben, miközben kioltja a saját lángját, hogy egy egészen más, esetleg támadóbűbájra legyen előkészítve a véres lucvessző. A szemét a sötétségbe mereszti.
- Lehet, hogy csak képzeltem - bár megint hall valamit, előretekint az ösvényen, aztán vissza, a Roxfort minden irányban nagyon-nagyon messzi célnak tetszik.- Valami reccsenés. Nagyobb súly, nem madár, legalább emberméret. Mint egy lépés. És dobbanás. Meg suhintás. Levélzörgés.

Csendben marad egy nagyon hosszúra nyúló szívdobbanás erejéig, pillantása megállapodik a másik arcán. Tényleg nem álltak túl közel egymáshoz és valóban a legrosszabbat feltételezte róla, de a saját értékrendje alapján ez egyenes következménynek tűnt, mert ő saját magát hibáztatja. Túl sokszor bukkant fel benne a gondolat, hogy neki kellett volna meghalnia Kyn helyett, hogy ő tehet róla, hogy jobb lenne, ha ő halt volna meg. Aztán persze azonnali módon elvetette ezt a gondolatot, mert Elliot nem halálvágyó, ragaszkodik az életéhez, a céljaihoz, a jövőjéhez. Nem érdemli meg, hogy bárki is igazán tekintettel legyen rá, amikor ő nyilvánvalóan képes idővel túllépni a veszteségen, míg Saladin egyszerűen csak… tönkreteszi magát. Ezt látta akkor is, amikor nem beszéltek és látja most is olyan világosan, mint a Nap.
- Nem kellett volna kivetítenem rád a saját érzéseimet. Sajnálom, valóban igazságtalan volt. – Hajlandó beismerni, ha hibázik és visszavonulót fújni miatta. Nyilvánvalóan tévedett a kérdésben, bár aligha szívhatja vissza a saját szavait, még ha konkrétan nem is a szőke szájába adta azokat, egyszerűen csak elmondta korábban ő mit gondol a maga szemszögéből és magára nézve. Nem tagadható ettől függetlenül, hogy gondolt Saladin ezirányú érzéseire és elkönyvelte annak, aminek feltételezte őket.
Végignéz a másikon újra a szavakat követően. Látja a beszélgetésük eredményét, a hatását rajta. Nem akarja ilyennek látni, de ez még mindig sokkalta őszintébb, mint bármi amit az elmúlt fél évben madártávlatból látott tőle.
Nem számít semmi válasznak, csak épp kielégítőnek sem nagyon.
- Akkor ennyi? - Csendes hangja nem számonkérő, inkább csak… nehéz szavakba önteni. Komor, sötét, mély tónusú hang, egy cseppnyi lemondással, több ecsetvonásnyi megbántottsággal, amihez joga sincsen és a tudás erre a jogtalanságra. – Visszamegyünk és nem beszélünk többet? – Érthető valahol, elvégre a mardekáros nem akarja, hogy ilyen hatással legyen rá. Miért is akarná?
Nem válaszol. Mi a francnak, mit mondjon? Hogy az őszintesége bántó és ez így ugyanúgy nem válasz a kérdésére? Minek van itt? Minek jött oda hozzá? Megvárhatta volna, amíg elhúz balra, nyilván hamar megtörtént volna az elmúlt fél év tapasztalatainak fényében, Saladin pedig kényelmesen lerészegedhetett volna a tudattal, hogy ez olyan eset, ami szinte meg sem esett. Elveszti mellette a méltóságát, amúgy is szar alak, tudatlan hülye, bántó és durva feltételezésekkel mindenkit sért maga körül és amúgy is menjen már a picsába, mert biodíszleteket használ és egyéb számos, kevéssé hízelgő jelző, amit nettó fél óra alatt kapott. Nem mintha az eddigiek fényében lenne bármilyen pozitív tulajdonsága, amiért bármi értelme van a közelében tartózkodni. És hát… végtére is ez volt a célja annak idején, nem?
A medál konok, hideg hallgatásának szinte fájó súlya van a mellkasán.
- Nem tudok senkit vádolni a képmutatásért. Természetellenes reakció egy természetellenes elvárásra, amellyel szemben csak így lehet túlélni. Már ha az ember nem akar előbb, vagy utóbb a pszichológusnál ülni, vagy az Ispotály zártosztályán. – Már szerinte. Vannak olyan elemek, melyek képtelenek ilyen mértékben színjátszani, kötőfékre tenni az érzéseiket és azt díszletezni a világ színpadának, hogy milyen kurvajól vannak, mikor valójában nem is. A pozitív látszat elősegíti a pozitív gondolkodást? Micsoda baromság.
- Amikor hazahurcoltak, Nikolai megkérdezte, miért vettünk részt a csatában. Miért nem volt egyikünknek sem annyi esze, hogy nemet mondjunk és nem tudtam rá válaszolni semmit azon kívül, hogy mert Kyn ezt akarta, szóval igen. Elbasztuk, Saladin. SOHA nem szabadott volna részt vennünk a háborúban. Egyikünknek sem, eleve idiotizmus volt, hogy egyáltalán megfontoltuk Kyn „politikai” szempontjait és nem vonszoltuk le a pincébe. For the greater good. – A beleegyezés könnyen jön, mert teljesen egyértelmű, hogy ezt kellett volna tenniük. Hogy Saladin behódolt neki? Egy dolog, ő szerelmes most és szerelmes volt akkor is, ez pedig ködösíti az ítélőképességet, de ő? Neki mégis mi az istennyila mentsége van erre? Neki kellett volna az okosabbnak lenni, elvégre ő a kibaszott hollóhátas! Erősen kétli, hogy ezt az eszmefuttatást a másik nem egoista, önző emózásnak nyilvánítaná, úgyhogy inkább bele sem kezd. Felesleges.
Már álltában emeli magasra a pálcáját, hogy nagyobb fénykört lásson be, bár így sem pillantja meg a hang forrását, a leírás alapján nem is biztos, hogy akarja.
- Menjünk vissza. Képzelődsz vagy sem, ezen a területen sok a vadlény és letértünk az ösvényről. A vérszag vonzza a ragadozókat. – Hátrébb lép és vonja magával a fiút is, hogy visszatérhessenek a Szellemszállás ösvényére. Még nem tudja, hogy ott nagyobb problémák várhatják, mint idekint…

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

Kitartóan állja a másik tekintetét, pedig ez egyáltalán nem könnyű. Nehéz uralkodni a vonásain, mert azokat újra és újra eltorzítaná a harag, aminek elég buta okai vannak, és a bánat, a könnycsatornái szeretettel azt üzenik, hogy még vannak ott vizenyők, amiket elsírhat, ha éppen engedi a gőgje. Fintorogna, de a pofavágás a gyengeség jele és méltatlan kommunikációs eszköz, ahhoz nem kellett Nikolai, hogy megtanulja, nem kell és nem szabad Elliot arcába meredve engedni az arcvonásainak, hogy széthulljanak az érzelmei, mert rossz üzenetet közvetítene. Olyat, amiből nagyon is jogosan vonhatna le téves következtetéseket, de vajon nem tévedés az is, hogy van ereje megállni a tekintete előtt széthullás nélkül?
- Jahm, de tisztáztuk, nem para - úgy tetszik, hogy könnyen nagylelkű, pedig ez egyáltalán nem könnyed gesztus, el kell nyomnia magában a gyanakvás szárba szökkenő csíráit, és a szavakra koncentrálnia, amiket jól esik hallania. Márpedig ami jólesik az mostanában kizárólag tévedés, vagy folyadéknemű lehet, esetleg másfajta élvezet, de annak is van valami folyadéktermészete. Hogy rossz szemmel nézi még mindig a fiút, azt inkább alkati sajátosság, mint az érzéseinek tükörképe.
- Szerinted erre nekem van jó válaszom? - emeli meg a szemöldökét, hiperkordináltságának hála mindkettőt egyszerre, miközben távolabb tartja a pálcát magától, mert a homály jótékony ami körülöleli fényesség és megmutatkozás helyett, csak engednie kell, hogy beburkolja, mint egy jó köpönyeg.
- Ha bármilyen szinten döntés-kompetens lennék ebben a témában, nem itt tartanánk. Nem vagyok Kyndeyrn, hogy megmondjam, mi legyen, kitartsak mellette, higgyek benne, és beledögöljek - szóról szóra szárazodik meg a hangja, mintha a könnyezés sója tisztára szívná a lelkének sivatagfelszínét, hogy összegubancolódó ördögszekerekként hajtson végig rajta ez megporosodott gondolatot. Torz vigyorra húzza a száját.
- Mintha érdekelne, hogy mi lesz, ha visszamegyünk. Elliot, addig meg is halhatunk, főleg, ha ilyen tempóban folytatom a véred pazarlását - és talán az lenne a legjobb. Hiszen már úgyis halottak, vagyis Elliot szerint akkor is élnek, tehát akkor kettőjük ötvözött gondolatainak szűkös keresztmetszetében élőhalottak.
- Látod ezért nem vagy a Mardekárban, pedig lehettél volna a szobatársunk. Mert ilyen mocskosul objektív vagy, és nem vádolsz senkit. Igenis vádold meg őket! Az ő hibájuk! Mindannyiuk hibája! Ott kéne ülnünk a pszichológusoknál és a zártosztályon, de nem csak nekünk! McGalagony mit keres az igazgatói székben? Mit keresnek aurorok a minisztériumban? Gyerekekkel töltötték fel a soraikat, mugliéknál ezért háborús bűnösök még a győztes oldalon is! Hoppá, hoppá, milyen fejlett az a mocsoknemzet, nemigaz, amit állítólag éppen az ő fajtájuk, Potter fajtája védett meg tőlünk, de jobb, ha tőlem tudod, a muglik _szégyenkeznének_ ettől az ügyintézéstől! - nem sokáig találja meg a hangját, ám ezúttal nem a harag fullasztja el, hanem egyszerűen csak elmosolyodik. Nikolai. Tőle is megkérdezte. Bólint akaratlanul, és csak remélheti, hogy Elliot ezt a részeg önkifejezést betudja annak, hogy egyetért azzal, hogy hát ez Nikolaira vall.
- Tudod nem az ésszel volt itt a gond. Én nem akartam. Szerintem te is tudtad, hogy rossz ötlet. Logikusan nem volt jó ötlet. Politikailag persze jó ötlet volt, de őszintén szólva, hogyan hagyhatta a Mágiaügyi Minisztérium, hogy egy gyereknek legyen oka félni attól, hogy egy életre megbélyegzi a jövőjét, ha nem ontja a vérét a felnőttek háborújában? Márpedig, volt oka ettől félni. Nem az eszünk volt kevés, hanem a bátorságunk. Elbasztuk, és ebben kiegyezünk. Egy szót se többet arról, hogy mi lett volna ha, mert nincsenek érveink. Se neked, se nekem, hm? - a hangja egyre halkabb, de nem az indulattól, inkább mert az erdő felé fülel, a pálcájával apró köröket ír a levegőbe, néha egy-egy néma, halvány Lumos Maximát elküld a fák közé, de a pisla fény úgy tetszik, csak az árnyékok mélységét növeli, fényben járó válaszokra nem világít rá.
- Jól van mosolyka, menjünk. Hogy érzed magad? Támasszalak?

A következtetés, amit Elliot levon az, hogy Saladin képes uralni a saját érzelmeit annyira, amennyire korábban képtelen volt rá, hiszen… régen minden az arcára volt írva, nem igaz? Ha nem is mindig tudott olvasni belőle, ha nem is értette, miért változott dühöngő őrültté egyes félreértelmezett pontokon, utólag rájött a saját értetlenségéből fakadó igazságra, hiszen ahol jót akart, valójában további károkat okozott. Mi eredményezte a változást? Kyn halála edzette volna meg ennyire? Azok a bizonyos szociális, társadalmi elvárások, amiről pár gondolattal később értekeznek? Nem tudja az okát, ellenben egészen felkelti az érdeklődését a tapasztalás. Egészen lenyűgöző, még ha az alapok, melyre épülnie kell mérhetetlenül szomorúak is.
Biccent a nagylelkűségre, bár nem feltétlenül érzi úgy az eddigiek fényében, hogy megérdemelné, attól még legördül egy nagyobbacska kő a szívéről. Sok van még rajta, de nem is tűnik olyan elvetemült kezdetnek ez. Ha nem is lesz folytatása, legalább nem feltételez olyasmiket a másikról, amik köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Csendesen hallgatja a fiút, bár az egyre szárazabb szavak dörzspapírt jelentenek a hallójáratának. Megcsóválja a fejét a torz vigyorra, rossz ellenállóként nyög fel a megjegyzésre.
- Meglehetősen ciki lenne belehalni egy nyomorult buliba. Inkább már mégse. – Elveszi a korábbi szavak élét. Nem mintha neki lenne válasza arra, amire a fiútól várná, hát nem is kísérletezik, hogy meglelje őket.
- Tisztában vagyok vele. – Biccent végül a muglik témakörére, elvégre kettejük közül ő az, aki az első éveit varázstalanok között töltötte. Ha nem is számít ez jelentős időnek ahhoz, hogy különösebben mély ismereteket szerezzen a világról, azért ahhoz eléggé, hogy az alapvető gondolkodásmódra emlékezzen, továbbá elég időt töltött a nagyszüleivel, anyjával és Richarddal, hogy képet nyerjen az ilyesfajta dolgokról még az Exmemoriam előtt. – A muglik világában élből nem számítanánk 17 évesen nagykorúnak, a besorozás pedig csak felnőttként lehetséges. Nincs semmi, ami indokolttá tenné, hogy gyerekek hulljanak el egy háborúban, de legalábbis senki nem hirdetné ezt később győzelemként. Nem őket nem vádolom, hanem azokat nem tudom elítélni, akik takargatják a valódi érzelmeiket, amiket ez a világ nem akar látni. – Hogyan is tudná? Elvégre ő maga is ebből él. – Nincs semmi, ami lelegitimálhatná a kölykök halálát, vagy hogy egy iskola lett az epicentruma az egész átkozott háborúnak és ezt hagyták. Az a rengeteg mágus a világban mind hátradőlt és, persze, majd a Roxfort megoldja, Potter megoldja. Hát megoldotta. Bőven van okunk szégyenkezni, mint társadalom, a varázsvilág fél évvel ezelőtt szánalmasan elbukott jellemből, emberségből, logikából. – És ezen véleménye miatt még mindig nem mászott le a süveg McGalagony asztaláról, hogy a fejére ugorjon és éjt-nappallá téve ordítozza, hogy MARDEKÁR, tehát szerinte a következtetése minden rosszindulat nélkül is logikus, egyenes következménye az eseményeknek. – És mit mondana erre a sok Potterista? Hogy csináltuk volna jobban, de ahhoz persze nem vagyunk elég tökösek, hm? Hát leszophatnak. – Csak úgy a miheztartás végett, bár Elliotra messze nem jellemző ez a fajta szókimondás, vagy hogy ennyit káromkodna egyáltalán. Vagy a mérgek teszik, vagy a külön töltött idő, ki tudja.
Betudja annak a mosolyt, a bólintást. Mi másként is értékelné? Saladin ismeri Nikolait, ismerheti az észjárását is és mostanra abban is teljesen biztos lehet, hogy éppúgy nem tudott választ adni a nagybáty kérdésére.
- Bukott társadalom. – Biccent újra, mintha a fiú szavai megerősítenék a korábbi feltevést és… valóban. Helyeslése egyúttal beleegyezés is a felajánlásba. Felesleges a mi lett volna ha kérdéseket tárgyalniuk tovább, megegyezhetnek abban, hogy elbaszták. Közösen. Ki ezért, ki azért, de nagy megértésben, tehát pontosan ez az igazság.
- Jah. Nem lenne túl elegáns eltanyálni, azt hiszem. – A cigi már a szájában, szándékában áll elszívni végre egy teljes szálat, mielőtt vissza kell térnie a kastélyba, az utolsó szállal megkínálja társát, bár a meggyújtás feladata ezúttal rá vár, az ő pálcája mással van elfoglalva. Átkarolja a fiú vállát és nem. Annyi jóérzés nem volt benne, hogy összegombolkozzon, a pia fűti belülről, a hideg idő meg kissé hűti forrongó vérét. Ha szerencséje van, legalább egy izmos megfázást nem szed be, pedig jól halad felé. Pálcája továbbra is előrefele világít, biztosan tartja, bár egy ponton rávillan a fiú kezére.
- Nem ártana azt is ellátnunk. Szarul fest.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

Nem gondolta volna, hogy így bukik le, ám a megfigyelés jogos és a lebukás maga is borítékolható volt, de nem is tudta volna megelőzni semmilyen módon sem a jelenséget, amit éppen az eredményez, hogy míg korábban bátran, büszkén vállalta az érzelmi hangulatváltozásait, a jelen érzelmeivel ezt képtelen megtenni. Egyszerűen csak nem lehet felvállalni ésszel azt, amire mostanában hajlik.
Ki más is érthetné meg ennek a szomorúságát Elliotnál, és mégis, titokban tartja előtte, mert már maga a tény, hogy osztoznia kell az önkontrollra kényszeredettség terhén, noha annak okát Elliot esetén legfeljebb betegségnek tudhatták be, messze járva a valóságtól, szégyenbélyeg a lelkén, lemoshatatlan változás, amit önmagában nem akar elfogadni. Mindennél kedvesebb volna neki, ha egyszerűen csak nem kéne változnia a jelennel. Mert ezek a változások nemhogy jövőt nem mutatnak, szépet, de még a jelent is egyre csúnyábbá teszi. Kyn halála, és főleg, a körülményei kikezelhetetlen seb, éppen annyira súlyos mélység, amennyire elkerülhető, kikerülhető lett volna az egész sebződés.
- Inkább egy buliba, nem? Legalább ittál előtte egy jó - érinti meg az üveget, úgy tetszik, hajlandó letenni a smirglivé lett hangját, noha túlzás volna azt állítani, hogy könnyed, vidám, vagy éppen pajkos az, ahogyan azután szól, nem érezni már benne a csontsivatag ízét. Elliotra koncentrál, és ez ha akarja, ha nem, ad neki egyfajta fűszert, hátteret, hogy ne legyen olyan síri.
- Pedig kéne. Mert miért engedhetik meg mindezt maguknak a hatalommal rendelkezők? Azért, mert azok, akiknek vannak más érzelmeik takargatják magukat, hogy persze, legyen csak meg az akaratuk, nekünk kell elrejtőzni, mert máshogy gondoljuk. Nagyon tudom hibáztatni őket. Magunkat - ő is felismeri a csoportot, ami tartalmazza őt is, kérlelhetetlen szigorúsággal beteszi a saját fajtáját abba az embercsomagba, amit undorítónak és visszataszítónak talál. Miért is hinné magát élőnek, ha egyszer már erkölcsileg, etikailag és érzelmileg is halott? Minden szempontból el elbukott ember, még ha politikailag hozott is egy jó döntést. Tény, ami tény, ettől még mardekáros marad, és a kígyó ugyan levedli a bőrét, de alatta nem szalonna van, hanem egy másik kígyóbőr.
- Szerintem nincs joguk bármit is mondani - mosolyodik el egészen mértéktartóan, szinte büszkén, főleg Elliot szókimondásával szemben tűnik diszkrétnek a gesztus, de ennek ellenére valóságos. Megjegyzi magának a pillanatot, hátha még szüksége lesz egyszer rá, hátha kovácsolódik belőle emlék, valami szép, valami meghitt, valami olyan érzés, ami után nem akar egyszerűen csak ordítani.
Simán elindul a fiúval anélkül, hogy megválaszolták volna azt a kérdést, hogy mi lesz a jövőben, mi lesz, ha visszaérnek, mi lesz, ha megint felkel a nap és ott ülnek majd számmisztikán, mi lesz, hogyha elmennek egymás mellett a folyosón. Saladin nem gondol rá. Nem gondol másra, mint az ágak között motozó akármire, az út göröngyeire, a vállára nehezedő súlyra, amit azért viszonylag biztosan megtart.
- Elegancia, hahaha, Elliot, egy halálmadár vagy, attól, hogy feketét viselsz és sötéten nézel, még nem leszel elegáns - fújja gonoszkodón, hogy átsegítse magukat egy cigarettagyújtásnyi gondolatszüneten, az elméjében fellobban a varázsige, aztán ki is alszik, mintha ott sem lett volna. Mélyre szívja a füstöt, elégedetten, éhesen a tüdejét megtágító érzésre.
- Hagyd el - rázza le a kezéről a vért, megmozgatja az ujjait. - Nincs benne szilánk, azt érezném, megmosom majd a klubhelyiségben és tolok rá egy bűbájt, csak már biztos tele ment mindenféle kosszal a talárodról, a földről, meg mindenhonnan, a suvickus meg azt hiszem egy kicsit fájna, szóval inkább nem - nyafog, majd előrehunyorog, már nem csak a hátuk mögött hall zajt.- Mi ez a mászkálás?
Folytatás itt (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,10878.msg65635.html#msg65635)

Sosem vártam még ennyire, hogy kiszabaduljak az iskolából. Az volt a nagy tervem, hogy sikeresen leteszem a RAVASZ-t, és tovább tanulok, de a lelkesedés elmúlt. Már nem érdekel az auror szakma. Sem más, amihez RAVASZ szintű vizsga szükségeltetik. Belefáradtam a tanulásba, a hajtásba. Hogy mindenkinek meg akarjak felelni a tanáraim közül. Nem sikerült sosem, és nem is fog. Nem lehetséges.
Hálát adok az égnek, amint kiszabadulok a birtokról a vadkanok őrizte kapun át. Végre egy kis szabadság. Már rég éreztem magam ennyire bezártnak, hét és fél év után éppen ideje volt. Már tegnap elkészítettem egy hátizsákot, amibe egy iránytűt tettem, valamint reggel egy kevés elemózsiát. Túrázni készülök a Roxmorts melletti hegyre. Oda még szabad mennünk, és tudtommal nem olyan forgalmas, mint bármely más hely a falu közelében. Ideális hely a kikapcsolódásra.
Az elsők egyikeként érek a közeli faluba, és még gyors beszaladok a Három Seprűbe venni két-három üveg vajsört, elvégre fogalmam sincs, meddig maradok. Ezután kezdődhet is a túra. Soha nem jártam még a hegyekben, érdekesnek ígérkezik a mai nap. Főleg, hogy nem tudom használni az iránytűt, melyet magammal hoztam. Majd az ösvényre hagyatkozom, és reménykedem, hogy nem lesz sok útelágazás arra, amerre én megyek.
Csupasz fák, szürke táj és csupa élettelenség vesz körül. Főleg a sápadtabb színek dominálnak a természet festővásznán, a hangulatomat mégsem roncsolja ezen műalkotás. Nekem már az is elég, hogy lépésről lépésre egyre távolabb kerülök a kastélytól - még ha estére vissza is kell mennem. Ahogy nő a távolság, nő a nyugalmam is. Mintha végigsétáltam volna a gondtalanság útján, egyre inkább úgy érzem magam. Csodás érzés, hogy nem kell aggódnom a jegyeim miatt. Nem kell aggódnom a mínuszban lévő jó híremért. Nem kell aggódnom a házi dolgozatok hossza miatt, vagy bármi más miatt. Egyszerűen csak nyugalom van. Nem zavar senki és semmi…
Kis idő múlva úgy tűnik, elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet, ugyanis egy kisebb csapat állja utamat. A középpontban egy vastagon mázolt boszorkány beszél nagy lelkesedéssel valami tojásokról, de különösebb figyelmet nem akarok az alakuló csapatnak szentelni. Ügyelve arra, hogy senkit se zavarjak meg, kerülőútra indulok az idős nőtől minél távolabb, de még úgy, hogy lássam az ösvényt, melyről pár pillanatra szándékozom csak letérni.
Már majdhogynem vissza tudnék menni a számomra biztonságot nyújtó, kitaposott útra, mikor is egy ingerült, dühös felszólítást követően nekem ütközik valaki. Egyensúlyom meginog, mégis állva maradok, még ha egy kicsit kellemetlen is az ütközés. Hátrébb lépnék pár lépést, hogy szemügyre vegyem a másik embert, ám megragadja a csuklómat, s várakozási időt egy percet sem hagyva már húz is el, minél messzebb az úttól, az utolsó szalmaszálamtól.
Még hallom, ahogy a csoportból, kiket ki akartam kerülni, valószínűleg a nő elkiáltja magát. És amit hallok, nem feltétlen tetszik. Bűntársa is van! - visszhangzanak fejemben a szavak, és mardosni kezdenek. Mit csinált ez az ember? Kirántom a kezemet szorításából, és megallok, amint ő is így tesz. Nem néz ki úgy, mint aki menekülni tudna bármi elől is.
-Mit tettél? - szegezem neki a kérdésem némi szuszogást követően. Nem fut gyorsan… Bizonyára  lábával van valami baj, de ez esetben mért kísérletezik? - És mért rángattál bele engem is? - szilárd meggyőződésem, hogy ha nem rángat el magával, akkor nem is gondolná abból a csapatból senki, hogy Vele vagyok. Elmentem volna mellettük, fel az útra, és tovább azon. Semmi izgalom, semmi aggodalom. Úgy látszik, ez ma nem jár nekem.
Nincs túl jó bőrben az akció vezetője. Kicsit talán meg is sajnálom, de megjegyzést az állapotára már nem igen tudok tenni, mert ismét futásnak ered, én pedig gondolkodás nélkül utánamegyek. Ki tudja? Az is lehet, a végén ez lesz a kikapcsolódásom a mai napra.
Hátra-hátranézek futás közben, s mikor megbizonyosodok arról, hogy senki sincs a közelünkben, most én kapom el a csuklóját. - Leráztuk őket! - és most válaszokat akarok hallani!