Oldal nyomtatása - Madame Puddifoot kávézója

(https://media.giphy.com/media/SGGSqEPkUgTZu/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

A néhány nappal ezelőtti levél nem lepett meg különösebben, az viszont annál inkább, hogy ez a bizonyos Blaire Montrego még mindig emlékezett az öcsém címére. Hosszú sorokban kérlelt: adjam vissza a nagydarab bátyjának azt a nevetséges pálcát. Sőt, felajánlotta, hogy találkozzunk és esetleg egyezzünk meg valamilyen módon. Vajon Montrego elmondta neki, hogy nem érdekel a pénzt? – gondolkodtam el. A válasz persze egyértelmű volt: nem beszéltek rólam, egyébként fel sem merült volna ennek a nevetséges levélnek a megírása.
Röviden válaszoltam:

Kedves Blaire!

Érdekes kéréssel fordult hozzám, feltételezem remek ajánlattal fog előállni. Mindenestre szombaton, reggel 10-re ott vagyok a kávézóban. Kérem, ne várasson meg!

Üdv,
E.

Ma reggel is korán keltem, hiszen – ahogyan általában – most is szerettem volna megadni a módját a találkozómnak. Egy frissítő zuhany után csinos felöltöztem és szokatlanul sokat foglalkoztam a hajammal is. Éppen csak beparfümöztem magamat és a Deantől kapott bottal megindultam a kandalló felé. Esmé még aludt, így egy rövid üzenetben biztosítottam róla: időben hazajövök.
A kandalló melletti falra végre felkerült anyám képe. Egy utolsó pillantást vetettem rá, mielőtt elindultam. Úgy éreztem el kell búcsúznom tőle minden alkalommal, ha csak kiteszem a lábamat a házból… igazából jól esett ismét közel tudnom magamhoz, még akkor is, ha már régen elvesztettem. Tudom, mit tett értem és valójában inkább hálával tartozom neki. Butaság volt haragudnom, amiért sírba vitte a titkot, arról ki az apám. Csupán meg akart óvni.
Lágy mosollyal az arcomon léptem be a kandallóba és hamarosan a Három Seprűben találtam magamat. Még elég korán volt, így csak egy-két diák lézengett ott… és bár nem a kocsma volt az úti célom, azonnal megkívántam egy jó adag vajsört. Talán jobb is, hogy nem ide ülünk be – szögeztem le aztán magamban. Még a végén megint összefutnék a nagydarab bátyóval és azt szívem szerint inkább elkerülném, ha nem muszáj a közelében lennem feltétlenül.
A kandallópárkányra készített ruhakefével kicsit megtisztogattam a kabátomat. Szerencsére az Esmétől kapott – számomra túlzottan is – világos pulóverem nem lett túlságosan poros. A hajamat is megigazítottam és úgy indultam tovább az úticélom felé. Persze tökéletesen emlékeztem Madam Puddifoot kávézójára. Lucy Blackwell nyakából is ott csaltam ki egy láncot, miközben ő szenvedélyesen próbálkozott.
Nosztalgikus érzés fogott el, ahogy végig csattogtam a falun és megálltam a kávézó bejárata előtt. Szinte már így érzem azt a gusztustalan, édes illatot, ami odabent mindent megtöltött. A kilincsre raktam a kezemet és könnyedén belöktem az ajtót. A lebegő, rózsaszín buborékhoz hasonló szívek azonnal megragadták a tekintetemet és közben háromszor hálát adtam magamban, hogy Esmé nem akar ilyen cikis helyre vinni a következő napon. Itt persze már a Valentin napi hétvégén hatalmas volt a készülődés. A szíveken kívül mindent rózsaszirmok borítottak és olyan cukorkák, amiken kicsit sem félreérthető feliratok díszelegtek: Légy az enyém! Kóstolj meg! Az émelygés is elfogott az egésztől.
– Segíthetek, uram? – kérdezte egy rózsaszín hajú, rágógumi színű ruhát viselő boszorkány. – Találkozója van valakivel?
Valójában időm sem volt felfogni hogyan került mellém. Belőle is édes illat áradt, talán még töményebben, mint ami a kávézót betöltötte. Megpróbáltam nem elsápadni és visszatartottam az egyre erősödő hányingert.
– Blaire Montrego – mondtam.
– Kövessen kérem! – mondta és elindult előre.
Inkább nem figyeltem, mennyire riszálja a fenekét abban a túlzottan is élénk színű ruhában. Az asztalunkkal foglalkoztam inkább. A felett, mintha még több buborék szív lett volna és ahogy megálltam megint megcsapot a boszorkányból, vagy az asztal közepén álló rózsacsokrot tették még illatosabbá egy kis mágiával.
– Ez a maguk asztal – mutatta.
Megvárta, míg egy biccentést követően leülök. A botomat az asztalnak támasztotta, majd negédes mosollyal várt. Nem nagyon értettem, mit akar még, ezért kérdőn néztem rá.
– Esetleg hozhatok valamit? A ház specialitása a hétvégére az Imádlak Forrócsoki extra cukor szívvel és a Kapj be azonnal jeges kávé rózsaszín mályvacukorral és dupla tejszínhabbal – magyarázta és kissé el is pirult a mondat végére. Reméltem, hogy ezt csak a meleg teszi. – Ezen kívül van a hagyományos epres muffint javaslom, ez a randizó párocskák kedvence.
– Jó lesz a muffin és a Kapd be kávé – válaszoltam unottan, szándékosan elrontva a nevét az italnak.
Szerencsére ezek után elment és csak a rendelésemmel tért vissza. Mivel azonnal teletömtem a számat, nagyjából el is menekült. Távolról figyelt. Gondolom azt hitte valami elmebeteg vagyok, aki végül egyedül megy haza a randi után.
Reménykedtem, hogy nem sokáig kell már egyedül lennem… valóban nem volt kedvem itt ücsörögni és magányosan iszogatni egy nyálas embereknek szánt italt, amitől minimum háromszor fogok hányni mielőtt hazaérek. Minden esetre, amikor az ajtó feletti kis csengő jelezre: újabb vendég érkezett, felkaptam a fejemet.

zene: ID - Beliver (https://www.youtube.com/watch?v=IhP3J0j9JmY)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/36c787725cabce7e3f54a56d145e1fdf_zpsnxuamokd.jpg)
- dress - (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221670084)

'Till it broke up and it rained down
It rained down, like
You made me a, you made me a believer, believer'

~~ ❈ ~~

Harmadjára indulok el a kastélyból. Meglepő módon először a sálam hagytam ott. Aztán már félúton a kijárat felé jutott eszembe hogy esetleg kellhet a pálcám is. Harmadjára már acsarogva állok a bejárat előtt és próbálom kitalálni a jelszót. Újabb tíz perc és a táskám is nálam van. Mégis csak Lestrange-t eszi ide a penész, mármint miután Elliot-tal találkoztam és hát nos, öhm, inkább legyek túlöltözött, mint alul. Persze első helyen a pálcaprobléma áll. Meg Lee... vagy hogy a fenébe is hívják....
Szóval csak miután megszereztem, amit akarok fogok foglalkozni Eric-kel. Szóval nem engedélyezek még csak egy elpirulást sem, miközben lemasírozok a teázóba. Hozzáteszem a fél falu felbolydult, mint ilyenkor az lenni szokott. Komolyan várom, mikor ugrik ki valami nagy rózsaszín izé valamelyik mellékutcából, de sajnálatos módon csalódnom kell. Nincs más csak undorító díszek, meg andalító muzsika. No meg rózsaszín kirakatok. Igazából ha megölnének se vallanám be hogy azért szeretem a Valentin-napot. Habár... kissé elszontyolodom mert rájövök, hogy az idei enyhén bonyolult helyzetet mégsem várom. Ha csak belegondolok hogy két óra se és Eric-kel szembe néznem a gyomrom összeugrik és pillangók verdesnek benne. Eddig mindenáron kerültem, főleg a szilveszter és a januári eseménye után, de hát nem tudok már több kifogást kitalálni, miért nem érek rá. Plusz, nekik most lett vége a félévnek és két hét szünetük van. Ez az én formám! Meg hát Mathias is amennyire ideges hangulatában van jól jön, hogy a legjobb barátja mellette áll és végre nem nekem kell a kiborulásait hallgatnom .. vagy legalábbis ő ezt hiszi, Eric ezért jön.
Mikor belépek a kávézó bódító melegébe elsőre megcsap az erőteljesen cukorka illat. Olyan tömény édes hogy az már undorító. El is fintorodom, miközben lecsattogok kissé sem nőiesen és lekapom a fejemről a sapkát. Megigazítom a tincseimet, mert a luficsoport és a pattogó szívecskebuborékoktól úgy érzem ragad az arcom és a hajam is. Bahhhhhh... mégiscsak utálom a valentin-napot!!!
Persze rögtön kiszúrom a tolvajt, aki tömi a fejét és teli szájjal mered maga elé. Innen olyan mint egy kis hörcsög, ahogy a pofazacskójába begyömöszöli a zsákmányt. Nevethetnékem támad a gondolatra, meg hát ez aztán abszolút nem vonzó. Ahogy a puszi sem, amit tőle kaptam. Érdekes hogy még csak nem is a számra, mégis ösztönösen arcon csaptam. Bezzeg Lestrange rögtön a számra tévedt... őt mégse bírtam megütni... szimplán csak faképnél hagyni... Jó mondjuk így utólag nem is tudom melyik a rosszabb...
Megrázom a fejem, kitiltva a kavargó gondolatokat a fejemből. Ezzel persze azt érem el hogy még több cukorkaillat csap meg. Ahhhhh!!!!
Szemforgatok, miközben lehúzom a kabátom és egy mosolyt erőltetek magamra. Bájosat és barátságosat. Mert muszáj ha célt akarok érni.
- Csak óvatosan a szerelmi bájitalos kávéval... akire ránéz, abba rögvest belezúg. Hallottam hogy idén extra erős lett...- mondom vidáman, miközben az asztalhoz lépek. Nem nyújtok kezet és nem köszönök külön. Ezt tudom be annak. Könnyedén veszem le a kabátom és dobom le a székre miközben leülök és a lábaim keresztbe vetem. Ezüstös kék íriszeim a másik arcára függesztem. Próbálom felmérni a rezdüléseit. Tudom, hogy Mathias mennyire elutasító vele szemben, lehet pont ezért érdekel engem még jobban. Mert fura módon nem tűnik sem veszélyesnek sem félelmetesnek. Nem ilyennek képzelek el egy hivatásos tolvajt. Főleg nem ilyen kisfiús fejjel. Vajon hány éves lehet? Húsz? Huszonöt? Többnem nem saccolnám, habár ebben mindig rossz voltam. Nyugodtan teszem a kezem az asztalra és kulcsolom össze ujjaim.
- Egy csésze earlgrey-t kérek. Üresen. -
A boszorkánynak esélyt se hagyok hogy ajánlgatni kezdje az undorító idény választékot. Nincs hangulatom semmilyen cukkanó pukkanó rózsaszín maszlagra. Nem vagyok sem hülye sem királykisasszony. És a gyerekkorból is kinőttem. Mély sóhaj szakad fel belőlem erre a gondolatra, ami persze egy löket is saját magamnak. Hát hogy végre a tárgyra térjek. Mert hát szóval ezért jött ide a másik. Hogy a furkász vigye el!
- Ahhh, na szóval. Tudom hogy ez egy lehetelten szituáció... a bátyám... maradjunk annyiban hogy nem egyszerű eset. -
Elhallgatok. Vajon hogy győzhetném meg? Muszáj visszaszereznem, mert apánk pálcája már két hét alatt kicsinálta. Kész idegroncs. Meg totál szétszórt. Aggódom...
- Higgye el, ostoba félreértések sorozata áll fent. Szóval, kérem, mondja meg mi az ára, hogy visszaadja. És felejtsük el egymást. -
Arcom keménnyé válik, kissé jegessé. Hirtelen tör elő belőlem az üzletasszony meg az aranyvérű hiúság keveréke. Essünk túl rajta. Gondolom hogy ő sem akar itt ücsörögni, ebben a koszos kis kávézóban világvége két szám alatt, ami ráadásul úgy néz ki mintha egy csillámló unikornis böfögte volna ki. Na én se. És ha eszembe jut, hogy lassan vánszorog az idő előre - hozzáteszem, nem elég lassan - hogy még Lestrange-el is itt találkozzam, nos érzem hogy vörös pír kúszik fel az arcomra. De ezt betudom a melegnek. Egyelőre.

(https://media.giphy.com/media/SGGSqEPkUgTZu/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

Az ajtó nyílására felkaptam a fejemet. Mit sem törődve azzal, hogy tele van a szám, egy pillanatra megengedtem magamnak a pofátlan bámulást. Ha van valami, ami határozottan felér az epres édességbombával, akkor az Montrego húgának megjelenése – habár enyhén túlöltözött.
Az asztalunk hoz érve még mindig mosolygott. Igaz ez a gesztus meglehetősen erőltetettnek tűnt, ami egy cseppet rombolta az amúgy csinos arcát, mégis valamiért magával ragadott. Mindig is szerettem a groteszk dolgokat. Döbbenetes, hogy ez annak a nagydarabnak a húga – állapítottam meg és még egy nagy darabot a muffinból a számba tömtem.
– Csak óvatosan a szerelmi bájitalos kávéval... akire ránéz, abba rögvest belezúg. Hallottam hogy idén extra erős lett... – mondta.
Végig néztem, ahogy leveszi a kabátját és leül. A lábait „nagylányosan” keresztbe vetette, de nekem csak gyerekes próbálkozásnak tűnt részéről. Azt elismerem, hogyha egyszer igazi, érett nő lesz, akkor talán még engem is levesz a lábamról, egyelőre szívesen nézegettem, de nem vonzott ennél jobban.
– Hát, akkor csak magának van oka félni – vigyorodtam a lehető legkedvesebb hangomon. – Ugyanis, ha nem látná, kedves Blaire, egyenesen magát nézem.
Közben ismét előkerült az a nevetséges, rózsaszín fejű banya. Így jobban megnézve el sem tudtam dönteni mennyi idős lehet, de mivel megint a fenekét kezdte el riszálni, ahogy elhaladt mellettünk az „üres” italért, inkább gyorsan elfordítottam a fejemet.
– Na őt nem szívesen nevezném a kedvesemnek – mondtam és a kávé tetején díszelgő mályvacukrokat piszkáltam a szívószállal. – Egyébként szívesen meghívtam volna egy Kapd be kávéra. Képzelj csak el, ha mindketten szerelmi bájitalt veszünk be… vajon mit szólna az a szép nagydarab bátyja?
Nem akartam túlzásba vinni. Na nem azért, mert megbántanám. Kicsit sem érdekelne, a harcias énje jobban tetszett, mint ez az üzletelgetős. Valójában Esmé miatt nem akartam túlságosan húzni az agyát, tiszteletben tartom a kapcsolatunkat és ezt semmilyen elkényeztetett fruska nem írja felül; akkor sem, ha történetesen képes lenne az ujja köré csavarni – feltéve, ha hagynám magamat.
Az üzletelés határozottan jobban indult persze részéről, mint Montregonál. Tetszett a felvezető mondat, nem is kötöttem bele, csak bólintottam, azonban elhallgatott. Az az érzésem támadt, hogy talán nekem kéne mondani valamit, ehelyett felemeletem egy mályvacukrot. Egészen közel emeltem az arcomhoz és azon gondolkodtam: Vajon ezt is szerelmi bájitalba áztatták éjszakára? Szeretek veszélyesen élni, így bekaptam és közben nagyon vigyorogtam.
Szerencsére időközben megérkezett a folytatás is: – Higgye el, ostoba félreértések sorozata áll fent. Szóval, kérem, mondja meg mi az ára, hogy visszaadja. És felejtsük el egymást.
Letöröltem a képemről a vigyort és hátradőltem a székembe. Nem akartam megfontolni különösebben a dolgot. Nem szerettem volna találomra kitalálni valami nevetséges árat ennek az egésznek. Arra voltam kíváncsi, ő mit tart elég értékesnek a bátyja nevetséges pálcájáért, amit amúgy bármikor pótolhatott volna egy gyors látogatással az Abszol úton. Éppen ezért a miértje is foglalkoztatott a dolognak.
Valószínűleg Miss Montrego – ha olyan kemény fából faragták, mint a testvérét – nem volt a tudatában annak, hogy szinte ingyen odaadnám neki a pálcát az ostoba kék nyakkendővel együtt, ami ott lapult a zsebemben. Nem tudom, miért vagyok ilyen rendes mostanában… talán sajnálom Montregot, amiért egy ilyen családba született. Nem tudok róla sokat, de a viselkedéséből csak is arra tudok gondolni: alaposan tönkretették. Engem is tönkre tettek, viszont nem a családom… csupán az apám. Az az évekig tartó vágy, hogy megismerjem és a szilveszter utáni találkozás tökéletes csalódás volt. Ráadásul rá kellett jönnöm: a gonoszság, ami bennem él az ő öröksége. Ez az, amivel mindennap meg kell küzdenem. Nem a lopás tesz gonosszá, hanem az érzés – ami időnként nagyon erős –, ami arra késztet: bántsak másokat, kínozzam őket. Egyelőre persze gátat tudok szabni ezeknek a késztetéseknek… de érzem, ahogy egyre nehezebb elfojtani.
Ez az érzés Montrego esetében nem jelent meg, szimplán csak Elliot O’Mara lettem. A „Rowle énem” nem tört elő… talán a szalag sem működött olyan erőteljesen. Egyszerűen csak le akartam kezelni, mert gyereknek tartottam. Ha azt a furcsa rohamot nem előttem kapja, talán még most is így lenne. Elismerem: megsajnáltam, de a pálcáját és az egyéb hülyeségeit nem kapja meg olyan könnyen. Mellesleg semmi szükségem ezekre a dolgokra, egyszerűen csak cukkolni akartam egy kicsit.
– A kislányos arckifejezése jobban tetszett – mondtam, ahogy végig néztem rajta.
Kicsit húzni akartam a választ, ezért a számhoz emeltem a kávét. Úgy tettem, mintha innék belőle, de valójában egy korty sem csúszott le a torkomon. A rózsaszín pohárból szerencsére csak a hab lógott ki, ami egy kicsit összekente az arcomat.
Felemeltem a szívet formázó, rózsamintás szalvétát és megtöröltem vele magamat. Vajon most retteg, hogy belészeretek? – gondolkodtam el és letettem a szalvétát az asztalra, remélve, hogy alaposan megtisztítottam magamat.
– Nem gondolkodtam az áron – folytattam aztán egy kicsit talán túl könnyeden is. – Engem az érdekel, hogy maga mit gondol megfelelő árnak azért a pálcáért.

zene: KP - This Is How We Do (https://www.youtube.com/watch?v=7RMQksXpQSk)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/36c787725cabce7e3f54a56d145e1fdf_zpsnxuamokd.jpg)
- dress - (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221670084)

'It's no big deal, it's no big deal, it's no big deal
This is no big deal
This is how we do, yeah, chilling, laid back
Straight stuntin’ ya we do it like that'

~~ ❈ ~~

– Hát, akkor csak magának van oka félni. Ugyanis, ha nem látná, kedves Blaire, egyenesen magát nézem. -
Meg nem mondom miért, talán a másik arcára kiülő széles vigyor vagy a fene se tudja, de hirtelen zavarba jövök. Ami azzal kezdődik hogy bennem reked a levegő hirtelen. Olyan szinten hogy fél perc után fulldokoni támad kedvem. Szóval meg kell erőszakolnom a tüdőm hogy újra működésbe lépjen. Aztán persze az arcomra felkúszik a pír. Először enyhén majd a végén érzem hogy lángol az arcom. És nem kell ehhez tükör hogy tudjam, kb paprikavörös lettem. Elfog egy fél pillanatra a harag is, amiért megszégyenít ez az alak. Aztán persze itt terem a rózsaszín hajú Charlotte, aki most extra bájosnak képzeli magát ebben a maskarában, amit magára öltött valentin-nap alkalmából. Bele se merek gondolni hogy mi lesz holnap, ha ténylegesen a ’nagy’ nap lesz... cöh...
A teám mellé két picike macaron is társul I love you felirattal, amitől hánynom kell. Na jó a süti tuti finom, így zavaromba hozzá nyúlok, habár csak babrálom. Talán csokitrüffeles, vagy eperkrémes, amit imádok, mintha múlt héten azt ettünk volna Julie-val, de nem esküdnék meg rá hirtelen. Felpillantva még mindig a vizslató tekintettel találom szembe magam. Lehunyom egy percre a szemem és megerőszakolom magam. Nyugalmat erőltetek, ami nehezen de csak sikerül és leveszem a pulcsim is. Megigazítom a blúzomat, mely enyhén kivágottabb, mint kellene, de hát ez is Lestrange bosszantására szolgál, miközben a férfi hangja vonja magamra a figyelmem.
- Egyébként szívesen meghívtam volna egy Kapd be kávéra. Képzelj csak el, ha mindketten szerelmi bájitalt veszünk be… vajon mit szólna az a szép nagydarab bátyja? -
- Hmmm hát csábító az ajánlat... de nem rajongok a kapd-be dolgokért. Na meg a szép nagydarab bátyám élve eltemetne, mindkettőnket… azt hiszem…-
Engem legalábbis biztos. De ezt nem kötöm az orrára. Kevesebbért is kaptam már agymosást azt meg hogy esetlegesen a legjobb barátja is a képbe került nálam vagyis én nála, nos ez azt hiszem a puccs és a mágusháború de még az apokalipszis együttes fogalmát is túlszárnyalja nála. Szóval inkább nem is akarom ezt a dolgot részletezni, és mégis... már megint Eric-re terelődik a gondolatom holott maximálisan próbálom kiverni a fejemből. Igaz hogy nehéz, ez meglehet amolyan Lestrange-vonás, de rohadt bosszantó hogy nem elég hogy, az órámra pillantva állapítom meg hogy másfél óra, annyim maradt, de máris itt van... legalábbis a lelki szemeim előtt.
– A kislányos arckifejezése jobban tetszett –
- Cöh.... - szalad ki a számon egy szemforgatás keretein belül. - Ez az új bókolási stílus? Ja nem, az a majdnem szájra puszi, hát persze, majd’elfelejtettem! -
Szakrasztikus hangulatom hogy oldjam belekortyolok a teámba, ami jó jó de, áááááá forró! Szóval lendületből lecsapom, hogy a kezemre is jusson egy kilöttyenő csepp, ami miatt persze felszisszenek és a számhoz kapom. A franc!
– Nem gondolkodtam az áron. Engem az érdekel, hogy maga mit gondol megfelelő árnak azért a pálcáért.-
Elveszem a kezem a számtól és elgondolkodva pillantok a másikra. Vajon szivat vagy viccel? Nem hiszem el hogy én szabhatom meg az árat. Fura... nem erre számítottam. Elbillentem a fejem kicsit, ahogy tűnődöm, majd nagy sokára szólalok meg.
- Hmmm, ahogy tudom érdeklik a csecsebecsék. Nos, gondolom trófeagyűjtő, mint a legtöbb férfi... - megállom hogy ne piruljak el. - ... Ha igen akkor ez esetben talán dűlőre tudunk jutni. Mondjuk nem árulom be a szép nagydarab bátyónál, hogy majdnem megcsókolt....-
Elmosolyogom negédesen, ujjaimmal a csészém szélét simítok végig. Igazából ezzel bevallom, hogy eddig se tettem meg, de nem érdekel.
- Vaaaaagy.... mivel bármit megadok a pálcáért és mert valentin-nap van...azaz lesz... no meg szerelmi bájitallal is megmérgezhettek.... akár még meg is csó.... -
Ó igen nem fejezem be a mondatot csak vigyorgok. Gonoszul. Kihívóan. Vajon elég tökös? És vajon elég neki ennyi? Nem tudom. Nincs igazán hangulatom a dologhoz, de látva mamlasz Mathias szenvedését igenis kell az a rohadt tölgyfa pálca. Plusz, eléggé berágott rám amiért meghívtam magunkhoz a villásreggelire Lee-t. Meg amúgy is, amiről nem tud az ember az nem fáj. Mathiasnak se és Ericnek se. És ezt a kis esemény nem is osztanám meg, senkivel sem.

(https://media.giphy.com/media/SGGSqEPkUgTZu/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

Valószínűleg sikerült a képemre került tejszínhabot maradéktalanul eltávolítani a giccses – sőt, illatosított – szalvétával. Csupán azért jutottam erre a következtetésre, mert Miss Montrego láthatóan kicsit összezavarodott a javaslatomtól – tudniillik, hogy mondjon valamiféle számára megfelelő árat a pálcára –, ahelyett, hogy elnevette volna magát.
– Vaaaaagy.... mivel bármit megadok a pálcáért és mert valentin-nap van...azaz lesz... no meg szerelmi bájitallal is megmérgezhettek.... akár még meg is csó....
Elharapja a mondatot, miközben a csészéjénél babrál az ujjával. Közben vigyorogni kezd. Az a gonosz kifejezés az arcát vonzóbbá tette. Kedvelem az erős nőket, de ez a kislány még csak a közelében sem járt annak, ami tetszik. Nyilvánvalóan kellemes volna abból a szép, vékony nyakából letépni a láncot vagy éppen beszívni az illatát, de ilyen butasággal engem aztán biztosan nem veszteget meg.
Közelebb hajoltam, az asztal közepe felé és most egyenesen a szemébe néztem. Vajon tényleg ennyire jó nőnek érzi magát? – gondolkodtam el. Az érdekelt, hogy mit érezne, ha elbizonytalanítanám… ha azt kéne tudomásul vennie: kicsit sem érdekel. Lényegében nagy hazugság nem volna. Tetszik, de nekem Esmé az első.
– Bocsásson meg, Miss Montrego, de cseppet sem vonz a lehetőség – válaszoltam és most rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak. – Tudja, maga még túlságosan kislány ahhoz, hogy megtudjon venni ilyesmivel.
Hátra dőltem a székbe és kezembe vettem az italomat. Nem ittam bele az italba, nem vitt rá a lélek. Az édes illata pedig inkább bódító volt, semmint frissen tartó. Nem is volt szükségem az éberségemre, már régen lemondtam erről. Blaire-t megbámulni éppen elég volt, a helyzet szürreális és nevetséges volt. Érdekes, hogy a Montrego testvérek közül senkinek sem jutott eszébe visszaszolgáltatni Esmé láncát vagy kimondani olyan egyszerű szavakat, mint: „kérlek”. Nem lepett persze meg a dolog, mindketten elkényeztetett kölykök. Pénzzel, csókokkal és hasonló felszínes hülyeségekkel akarják megoldani az élet gondjait.
– Sajnálom, drágám, de az igazi nőket kedvelem – döntöttem félre a fejemet. A lehető legártatlanabb arckifejezésemet vettem elő. – És nyilván a menyasszonyom sem értékelné, ha valaki más csókolgatna.
Akár egy kísérlet is lehetne – gondoltam. Ahogy Blaire is mondta, Mathias éppenséggel nem egyszerű eset… de vajon kettejük közül kinek van több türelme? Engem csupán ennyi érdekelt volna, aztán felőlem meglóghat a pálcával együtt. Visszamehet a Roxfortba vagy élvezheti a hétvégét. Nem állt szándékomban magamnál tartani Montrego „kincsét”.
Alaposan végig mértem megint a lányt. Szinte kihívóan. Egy pillanatra a mellein legeltettem a szememet. Milyen formásak… még biztosan nőni fognak – gondoltam. Lassan siklott fel a tekintetem az arcára. A képébe vigyorogtam. Jól esett szemtelennek, bunkónak és közhelyesnek lenni. Végül is ők ezt várják egy tolvajtól. Nyilván meglepné őket az, hogy szoktam olvasni, tudok ezt-azt és közel sem vagyok annyira buta, mint képzelik.
– Biztosan nem kér egy kávét? – érdeklődtem és még el is mosolyodtam.
Megkavargattam a már el-eltűndező tejszínhab maradékát a kanállal. A rózsaszín mályvacukrokat bökdöstem tovább, amik immár feláztak a szerelmi bájitalos létől. Kár volt értük, szívesen bekaptam volna egyet még.
– Nem tudja mit hagy ki – folytattam, majd letettem az italt az asztalra.
Aztán elgondolkodtam.
A muffinhoz kapott villához értem és megbökdöstem vele a maradék süteményt. Talán még is csak jobb lenne, ha hagynám magamat behálózni. Egy kis izgalom nekem is járt… és ha valaki meglátná vele, hmm, na az lenne az igazi. A Roxfortban senki sem fogja kímélni – gondoltam gyorsan végig.
– De, esetleg megpróbálhat elcsábítani – nyögtem ki aztán. Kíváncsi voltam, hogyan is vágna bele a dologba.

zene: KP - Hot N Cold (https://www.youtube.com/watch?v=kTHNpusq654)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/150120_zpsngfbohoh.jpg)
- dress - (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221670084)

‘Cause you’re hot then you’re cold
You’re yes then you’re no
You’re in then you’re out
You’re up then you’re down
You’re wrong when it’s right
It’s black and it’s white'

~~ ❈ ~~

Hirtelen mozdulattól aprón összerezzenek. Nem vagyok ehhez hozzászokva és Lestrange csókja után duplán ingerlékeny vagyok minden hirtelen mozdulattól. A fene essen belé...
Dühös leszek magamra de ennek csak a szememben megvillanó szikra ad jelet. Elliot csak az asztal közepéig hajol relatív kényelmesen. Nem tetszik nekem ez a nézése... nagyon nem. És persze a szavak sem, amik elhagyják a száját. Ezüstszürkés íriszeim kissé összeszűkülnek. Kezdem érteni miért nem szereti a bátyám. Nem akartam hinni neki, elvégre labilis lelkiállapotban van, de talán mégsem annyira rossz az emberismerete. Mert ez pasas iszonyatosan hiú. Leró a hanglejtéséből. Süt az arrogancia és a magabiztosság, ami egyben ellenszenves viszont valamiért még szexivé is varázsolja. Ó hogyaza....! Nem nem tetszhet az ilyen... mert hát pont ugyanez Eric is. Iszonyatosan jóképű. Míg Lee kisfiúsan cuki, addig Eric a sármos és veszélyes pasi. Elliot kalandor és tolvaj, ami a veszélyességet hatványozza. Eric meg Mathias barátja, ami már önmagában giganagy izglomfaktor. Szóval eddig döntetlen is lenne a dolog, és megkönnyíthetné az hogy valamelyik esetleg udvarias lenne, ahogy az illendő. Így billenne a mérleg képzeletbeli nyelve, de nem... mert miért is lenne, bahhh....! Mind a kettő ha kinyitja a száját dől belőle a két füle közt rekedt sűrű sötétség... Féééérfiakkk!!!!
– Sajnálom, drágám, de az igazi nőket kedvelem. És nyilván a menyasszonyom sem értékelné, ha valaki más csókolgatna.-
- Hummmm.... -
Ennyi jut ki a számon, mert a többit inkább lenyelem. Már az is sokkol ahogy lenéz és ahogy megsért, de az hogy ennek az alaknak -aki eddig oly szimpatikus volt és most már olyannyira nem az hogy az már fáj - még menyasszonya is legyen...?
- Szerencsétlen... -
Nem tehetek róla, de kiszalad cinikusan a megjegyzés a számon... Mérgesen félrepillantok. Csalódott vagyok. Nem akarom hogy lássa, megbántott, de mégis... nekem is van önbecsülésem. És ő telibe gázolta. Na ez lenne az a pont hogy Mathias péppé zúzná mert az én becsületem még az ő egójánál is előbbre való. De nincs itt és amúgy sem vagyok híve az erőszaknak. Sem az udvariatlanságnak. Szóval nyugalmat erőltetek az arcomra és el bűbájos mosoly kíséretében nézem, ahogy végigmér jó alaposan. Elidőzve a kivágott felsőm domborulatainál. Ó de meglepő... kislány mi? Cöh....
– Biztosan nem kér egy kávét? Nem tudja mit hagy ki –
Csak ingatom a fejem, miközben ujjammal továbbra is a csésze szélén körözök. Eltűnődöm egy percre, lehajtom a fejem. A teámat fixírozom, ami gőzölög.
- De, esetleg megpróbálhat elcsábítani. -
- Ó, valóban? Micsoda páratlan lehetőséggel áll elő.. hát igazán köszönöm! -
Ujjaim a pohár pereméről lecsúsznak a fülére idő közben és nem állom meg, hogy szavaim végén a nyomaték kedvéért az egészet ne döntsem a másik arcába. Igen, egyenesen abba a szépen ívelt arcba. Megérdemli… ezzel nyugtatom magam legalábbis. Most már látszik hogy dühös vagyok de némán, és csak a szapora emelkedése a mellkasomnak az árulkodó, na meg a villámló tekintetem. Igaz, a mosoly is eltűnt az arcomról. Sőt… nem tudom mikor pattantam fel. Fel se fogom, hogy a bögrém tűzforró tartalmát öntöttem a másikra, ami még mástól is kegyetlenség nem hogy tőlem. És a felismerés ugyan még nem jött el teljesen de azért máris mellbe vág. Ám a harag mégis csak nagyobb egyelőre.
- Igazán azt hiszi hogy itt sértegethet, aztán meg még elvárja hogy én erőlködjek? Tudja mit? Majd a menyasszonya leápolhatja ott, ahol akarja… ! -
Újra elvörösödöm saját szavaimra, mert hát ez elég kétértelmű elszólás volt, de mit tehetnék? Ezt most ráfogom a dühre. Kezdem érteni most már valóban, miért intett óvva a bátyám ettől az alaktól. Csalódtam. Nem kicsit. És most ezt ki is nyilvánítom. Nem nézek rá, nem bírom ki a látványát. Mindössze felkapom a kabátom és elindulok az ajtó felé. Félúton kifelé jut eszembe hogy a táskám ott hagytam.
Hogy a dementor csókolja szét az átkozott sötét lelkét, ahhhhhhh!!!!
Kezem remegve nyúl be a kabátom belső zsebébe, ahol a rózsafa pálcám pihen. Mikor a kezembe simul egy kicsit megnyugszom. Mély levegő szalad ki belőlem, miközben kisimítok egy tincset és felpillantok, hogy magamhoz varázsoljam tulajdonom. Mert én ugyan vissza nem megyek ahhoz az asztalhoz, az is holtbiztos…!

(https://media.giphy.com/media/HgFAjtjFhkIrS/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

Miss Montrego sértését inkább figyelmen kívül hagytam. Esmé nem érzi magát nyilván olyan szerencsétlennek, mint ahogyan ő beállítja, hiszen akkor nem tartanánk ott, ahol tartunk s nem is mondott volna igent a gyűrűre.
Az meg nem az én bajom, ha valaki olyan buta, hogy nem él az ajánlatommal. Már a bátyjánál is feltűnt, hogy nem lát tovább a saját egójánál. Nyilván szükség van arra is – ezt sosem vonnám kétségbe –, ugyanakkor a lehetőségeket ki kell használni. Aki nem tud élni az ajánlattal az pedig ne engem nevezzen gonosznak vagy szélhámosnak, hanem önmagát ostobának. Nem azt kértem a lánytól, hogy másszon előttem a pórba és könyörögjön a bátyja hülye pálcájáért. Egyszerűen csak felvettem a fonalat. Ő ajánlgatott egy csókot cserébe, hát akkor küzdjön is meg, hogy érdekeljen legalább egy kicsit.
Nevetséges helyzet volt és ez ideig-óráig talán humoros is lehet… most már azonban cseppet sem szórakoztatott. A bátyjával vannak problémák? És akkor saját magára milyen kifejezést használna Miss Montrego, ha a nehéz eset foglalt? Egyikük sem több hisztis gyerekeknél, ez már az első perctől fogva világos… ez persze csak egy dolog, hiszen a helyzetet sem tudják kihasználni, előnyükre fordítani.
– Ó, valóban? Micsoda páratlan lehetőséggel áll elő.. hát igazán köszönöm!
A gúnyos szavakat hamarosan tettek követték. Felpattant a székből és leöntött a teájával. Tűzforró ugyan nem volt, de pont elég meleg, hogy az arcomat, sőt kicsit a mellkasomat leforrázzam vele. A nadrágomra is bőven került, de szerencsére csak minimálisan érintett érzékenyebb pontokat.
Nem kezdtem el üvöltözni, az nem illik hozzám. Csak felszisszentem a fájdalomtól és gyorsan a szalvétával megtöröltem az arcomat.
– Igazán azt hiszi hogy itt sértegethet, aztán meg még elvárja hogy én erőlködjek? Tudja mit? Majd a menyasszonya leápolhatja ott, ahol akarja… ! – folytatta a hisztériát.
Valójában nem tudtam eldönteni, hogy most féltékeny-e vagy éppen rátört a női probléma… de őszintén szólva már kezdtem nem tolerálni a dolgot. Éreztem, hogy remeg a kezem és elszorul a torkom a dühtől.
– Nem kell erőlködnie… csupán azt nem értem, hogyha nem képes lépéseket tenni azért, amire szüksége van, akkor minek rángatott ide – válaszoltam higgadtan.
Nem hiszem, hogy hallotta, ha meg igen, akkor sem érdekelte. Lényegében a hátának mondtam már el ezeket a szavakat. Ostoba kis… – nem folytattam a gondolatot, mert megpillantottam a táskáját, amit sikeresen ott felejtett nagy igyekezetében. Felkeltem, nem érdekelt, hogy csupa tea vagyok és a kezembe vettem.
Nem izgatnak különösebben a női táskák, nem is terveztem megtartani. Ezért nem törődöm módon támaszkodtam a botomra – ami eddig az asztal mellett pihent – és indulta meg bicegve az ajtóban megtorpant lány felé. Már a pálcája a kezében volt, gondolom nem akart erőlködni vagy éppen most akart valami gusztustalan teremtménnyé változtatni. Ezt nehéz lett volna megállapítani.
– Ezt otthagyta – nyújtottam felé a táskát.
Nem néztem a szemébe, már nem érdekelt az egész helyzet. Lemondott a pálcára, inkább eladom és veszek belőle egy újat… csak legyek túl az egészen a Montrego családdal és szabaduljak meg tőlük örökre. Mindketten be vannak kattanva, nem is csoda. Túl belterjes már ez az aranyvérű réteg, nem csoda, hogy ennyi őrült születik közéjük. Már kezdem érteni apám vérmérsékletét. Valószínűleg annak is a vérfrissítés teljes hiánya az oka.
– Mellesleg, nyugodtan mondja el a bátyjának, hogy adtam egy majdnem csókot. Elég komolyan vehető vád lenne, kislány – mondtam gúnyosan.

zene: LG - Poker Face (https://www.youtube.com/watch?v=bESGLojNYSo)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/150120_zpsngfbohoh.jpg)
- dress - (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221670084)

‘I wanna roll with him a hard pair we will be
A little gambling is fun when you're with me (I love it)
Russian Roulette is not the same without a gun
And baby when it's love, if its not rough it isn't fun, fun
I'll get him hot, show him what I've got
Can't read my, can't read my
No he can't read my poker face'

~~ ❈ ~~

Mikor visszapillantok meglepődöm. Vagyis konkrétan leesik az állam. A pálca a kezemben megremeg egy fél pillanatra, majd lassan leeresztem. Nincs szükségem magamhoz hívni a táskámat, ugyanis jön az magától. A férfi kezében, aki... biceg. Basszus! Fel se tűnt hogy sántít. A látványa szívbe markoló, főleg így hogy az arcába öntöttem a teám. Mérges, tudom de jól leplezi. Sőt mi több, nagyon jól. Ilyen póker arcot nehezen tud vágni az ember. Kb képtelenség azt hiszem. Neki mégis sikerül mert szinte semmit nem tudok leolvasni az arcáról. Elfog a szégyen, amiért ennyire gonoszul viselkedtem. Oké megérdemelte de... a fene nem kellett volna ennyire szemétnek lennem. Most viszont mér késő bánat. Mikor elém ér és felém nyújtja a táskát nyelek egyet. Talán túl hangosan is.
– Ezt otthagyta –
A szemébe nézek egy pillanatra majd elkapom a tekintetem. Érzem hogy a pír nem kúszik le az arcomról sőt... egyre erősebb lenne megint? Hogyaza...
- Kö... kö... -
Nem bírom kinyögni, mert a szám teljesen kiszárad. Na még ez is! A pálcám elrakom, hisz nincs rá szükségem. Majd, amint a mozdulatsor véget ér, kezdődik egy újabb. A táskámért nyúlok és elveszem tőle. Magamhoz szorítom, mint egy pajzsot.
- Mellesleg, nyugodtan mondja el a bátyjának, hogy adtam egy majdnem csókot. Elég komolyan vehető vád lenne, kislány –
Na erre a mondatára azért már felkapom a fejem. Összeszűkül a szememmel méregetem egy darabig. Vajon megint burkoltan sérteget? Ez a kislány annyira degradáló.... Végül persze arra jutok hogy megérdemlem ha annak szánta. Lehunyom a tekintetem és lemondóan sóhajtok.
- Hagyjuk. Kinőttem az árulkodós korszakomból. Hisz régesrég elmondhattam volna. És akkor nem csak a fél lába bánta volna... -
Lélektükreim az ő barnáiba mélyednek határozottan. Ezzel is megerősítem a szavaim. Habár úgy hiszem, amúgy is sejti hogy nem kertelek. De mindössze fél percig bírom a szemkontaktust. Ösztönösen pillantok le és téved a szemem a bicegő végtagra. Nem is leplezem a sajnálatom és nagy szemeket meregetek rá, majd végül a férfi arcába. Fura hogy egy fél fejjel magasabb mint én legalább ha nem többel. Majdhogynem akkora mint a bátyám.
- Azt hiszem jobb lenne ha leülne... -
Suttogom a szavakat, noha nem azért mert félek hogy kihallgatnak. Sokkal inkább mert szégyenem így nyilvánul meg. Hogy miattam fáradt el ide... Jó ez a két méter nem nagy kaland, de mégis csak utánam hozta a táskám... Viszont az egyértelműen dícséretes hogy még a faluba is eljött ilyen állapotban. Ez meghat, és ki is ül az arcomra. Kíváncsi vagyok mi történhetett vele. És más körülmények között biztosan rá is kérdeznék minden félsz nélkül, most azonban inkább nem teszem. Nem érzem sem illendőnek sem helyén valónak. Közelebb lépek hozzá, és a kezem nyújtom felé.
- Segítek... - ajánlom, de nem szánalomból teszem. Tényleg megtenném, habár félek lenézőnek érzi. Épp ezért folytatom. - Ennyivel igazán tartozom... a.... tea után...-
Elpirulok. Most úgy tényleg. Arcomba egy kósza tincs kerül mert, mint mindig fél perc alatt, most is egy elpukkanó buborékszívecske kerül a közelembe. Viszont most nincs szabad kezem hogy kiseperjem a zavaró tényezőt az arcomból.
- Szóval... öhm... bocsánat... -
Sandítok fel a másikra, miközben reményeim szerint ezzel talán ráveszem hogy visszatérhessünk az asztalunkhoz. Mert most még nincs dömping, tekintve hogy szinte üres a kávézó, kivéve a hátsó két asztalnál búgó szerelmespárt. Ők persze nem figyelnek ránk, és ahogy pillantásom az Elliot mögött lévő párosokról visszafókuszál rá megcsap a másik férfias illata, keveredve az én Earl Gray-em jellegzetes illatával. Ez pedig még inkább fokozza a bűntudatom. Szóval, mit tehetnék? Az ajkamba harapok kissé idegesen és félszegen feszengve, miközben egyik lábamról a másikra állok. Remélve hogy történik valami... mert ez így elég kínos.

(https://media.giphy.com/media/HgFAjtjFhkIrS/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

Figyeltem, ahogy magához szorítja a táskáját. Az az érzésem támadt, hogy tart tőlem, pedig semmi oka nem lett volna rá. Blaire Montregora legalább annyira veszélytelen vagyok, mint a bátyjára és ezen nem óhajtok változtatni sem.
A „kislány” kifejezést inkább szántam egy aprócska szórakozásnak, játékosságnak, semmint sértésnek. Kíváncsi voltam, mit tesz, ha kicsit cukkolni kezdem. Szerencsére azonban csak a tekintetében és a dacos szavaiban kapok választ. Nem bonyolódott bele felesleges pálcahasználatba… egy sértett nőből ezt is kinézném, ebben az esetben főleg a legutóbb kapott pofon után.
– Azért ennyire nem rettegek a bátyjától – közöltem a tényeket.
Közben álltam a tekintetét. Nem moccantam, hagytam, hogy végig mérjen. Nem szeretem, ha sajnálnak, azt meg még kevésbé, ha megbámulnak. Most még is engedtem. Figyeltem, ahogy a pillantása végig siklik rajtam és a sérült lábamon áll meg. Vajon mit érez a nyomorom láttán? – gondolkodtam el és kicsit megköszörültem a torkomat. Zavarban voltam, hogy egy ennyire csinos lány gyengének lát… habár sokkal jobban éreztem magamat, mint a Montregoval való találkozóm alkalmával. Már nem gyötört a láz és a Deantől kapott botra támaszkodva a mozgásom is sokat javult.
A torkom kicsit elszorult, ahogy én is lenéztem a saját lábamra. Tényleg vége… igaz? – gondolkodtam és fájdalmasan nyelve próbáltam megszabadulni a gombóctól. Nem akartam átadni magamat ezúttal azoknak az őrjítő gondolatoknak. Ha nincs több kaland, akár meg is halhatok. Nem bírom ezt a magatehetetlenséget. Tudom, tudom, ott az ajánlat, amit pár napja tett az öcsém.
Csendesen ült le az ágyam szélére és Dean szavait tolmácsolt. Régóta akarnak egy családi vállakozást nyitni. Egy patikát, ahol mindenféle készítmény, gyógynövényeket és bájitalokhoz szükséges alapanyagokat árulnának… persze, hogy engem is bele szerettek volna venni. Azt is tudom, hogy mindez biztos jövedelemmel járna, nem erőltetném a sérült lábamat. De vajon megérni elveszíteni önmagamat ezért?
– Azt hiszem jobb lenne ha leülne...
Blaire hangja rántott vissza a giccses kávézóba a buborék szívecskék közé. A szomorúságomat hirtelen felváltja egy kis idegesség, ahogy az egyik az arcom közelében pukkan ki. Gusztustalan – undorodtam tőle. El is határoztam, hogy legyen akármi, nem fogom Esmét ilyen nyálas helyre csábítani. Inkább maradjunk otthon, egésznap az ágyban… mármint miután letudjuk a családi pofavizitet, amit apám és a féltestvéreim – akik nem is tudnak rólam – tesznek holnap.
Bólintottam.
– Nem kell… – elakadt a szavam.
Hirtelen döbbentem rá, hogy nem szánalomból vagy gúnyból szól hozzám. Nem akart megsérteni, tényleg a támaszom akart lenni. Elkerekedtek a szemeim ahogy ránéztem… még soha senki sem lepett meg ennyire. Montrego húga kedves, döbbenet! – ámuldoztam.
A zavarodottságát látva kicsit közelebb hajoltam hozzá. Bizalmasan kerestem a tekintetét… miért ijesszem meg? Semmi értelme nem lett volna. Máris fényéveket lépett előre a szemembe a bátyjához képest.
– Semmi baj… – suttogtam a leglágyabb hangonom.
Felé nyújtottam a karomat. Vártam, hogy belekaroljon és elinduljunk vissza az Earl Grey-től erős, teaszagban úszó asztalunk irányába. Ilyen helyzetben is lehet valaki férfias? Sosem gondolkodtam ilyen kérdéseken, illetve csak Esmé kapcsán. Mellette valójában nem tudok igazán az lenni, pedig mindennél nagyobb szüksége lenne rá mindkettőnknek… ha ezt a kapcsolatot egybe akarjuk tartani. Tudom, hogy még meg kell találnom a kulcsát a dolognak és akkor kialakul minden, hiszen minden téren összeillünk. Olyanok vagyunk, mint a nyaklánc és a kő, ami kiesett belőle. Újra össze tudjuk illeszteni a két rész, csak a megfelelő ragasztóanyag kell hozzá és én azon vagyok, hogy ezt megtaláljam… ha kell, tényleg elkezdek patikusként dolgozni.
– Jól esne egy kis segítség – ismertem el.
Mosolyogni szerettem volna, hogy kicsit feloldjam az egyre nyilvánvalóbb feszengését, de nem tudtam. Nem bírtam most a képemre erőltetni egy ennyire hozzám nem illő gesztust.
– Tudja… még nem igazán szoktam meg ezt a botot – emeltem fel az említett tárgyat. – Habár a nevelőapám szerint különösen hasznos darab, engem inkább hátráltat… igaz a fájdalomérzetet kissé csökkenti, hogy nem a lábamon van a teljes teher, amit azelőtt könnyedén elbírt.

zene: CM&CP - Something Just Like This (https://www.youtube.com/watch?v=FM7MFYoylVs)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/kissing-head-625x350_zps9qkg75xw.jpg)
- dress - (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221670084)

‘Where'd you wanna go?
How much you wanna risk?
I'm not looking for somebody
With some superhuman gifts
Some superhero, Some fairytale bliss
Just something I can turn to
Somebody I can kiss
I want something just like this'

~~ ❈ ~~

Fura hogy az ember mennyire hozzászokik ahhoz hogy mások véleménye alapján ítélje meg a helyzetet. Nem tudok én se kiigazodni a férfin. A szavai ugyan ellenségesnek hatnak mégis olyan kedves természetességgel mondja, hogy nem tudom sértésnek venni. Talán a bársonyos hangszín miatt, ami megüt vagy... á nem tudom!
Mindössze az biztos, hogy ahogy közelebb hajol még jobban zavarba hoz.
– Semmi baj… –
Semmi baj? Hisz most forráztam nyakon. Én a helyében biztosan nem intézném egy semmi bajjal. Még így se, hogy a másik segítséget nyújt. Igaz hogy megérdemelte amennyire gonosz stílust ütött meg, de... de... totálisan összezavarodom és motyogok valamit az orrom alatt, miközben az íriszeibe tekintek. Látom hogy a pupillái kicsit kitágulnak ahogy engem fókuszál be. Fel se fogom a felém nyújtott kezét mert elveszek a barna szemeiben. Nem olyas sötét mint Mathiasé, de szép. Ahogy a szeme vonala is. Tetszenek az ázsiai vonásai és a szája...
Figyelem egy darabig, ahogy mozognak de semmit nem fogok belőle, mi az amit mond. Teljesen elbűvöl a belőle áradó Earl Gray illat keveredve a saját ruhájának illatával amit megérzek egy újabb kipukkanó szívecskének köszönhetően. A mellé társuló tömény cukorkaillat pedig a ráadás... de azt az orrom már rég megszokta.
Fel sem fogom mit teszek. A kezemből kiesik a táskám és egy halk puffanással ér földet valahol mellettem. Viszont képtelen vagyok lenézni tekintetem csakis Elliotot vizslatják. Aztán a következő pillanatban már egy lépéssel közelebb kerülök hozzá, centikre. Ez a legvégzetesebb hiba, mert most aztán még inkább megcsap az ínycsiklandó teaillat. És nem tudom megállni hogy ne pislogjak két nagyot, nagy ártatlan szemekkel mielőtt lehunyom és finoman hajolok hozzá. A lélegzetem visszafojtom és ezt még hallhatja is. Mármint a belém szoruló levegőt. Kissé jobbra dőlök, neki így a balra, hogy könnyítsek számára a bot miatt, miközben felszegem a fejem, hogy ajkaim az övéhez érjenek. Lassan teszem, szóval kitérhet ha akar. Bal kezem ujjai a nyaka ívéhez érnek, miközben finoman végig húzom rajta őket kiráz engem is a hideg. Hogy lehet ennyire puha a bőre? Végül a mellkasán állapodik meg a tenyerem, ahol érzem a szíve szapora és erőteljes verését. Orromba érzem az illatokat és a zavarom most már kész káoszba vált át. Tudom hogy ez az egész helytelen, és tudom hogy részben a frusztráltságom okozza az egészet. Sőt... valószínű az egészet az okozza. Mégsem tudok ellenállni a kísértésnek, igaz, nem vagyok erőszakos. Mindössze az ajkaim érnek az övéhez és ha ő nem kezdeményez nem is lesz több. Nem ismétlődik meg az a vehemens csók, amit Eric adott nekem. Részben mert teljességgel elítélem az ilyet, másrészt mert eszembe sem jut ennyire rámenősnek lenni. No meg mert nem is én vagyok a férfi.... !
Szóval mindössze leginkább egy hosszan tartó puszinak titulálnám a művemet, ami nem is tudom minek tudható be. Csábitásnak? Pfff annak régen rossz. Kivéve azt hogy legalább mostmár tudom, mennyre puhák Lee ajkai és hogy lehet kevésbé erőszakosnak is lenni. Nem mindenki Lestrange végül is.... Az viszont tény, hogy ahogy megszakítom az egész abszurd jelenetet és kinyitom ezüstszürke szemeik egy újabb szivecske úszik a látóterembe és pukkan ki, pont köztünk.
Jesszusmariska! A szememmmm!!!!
Ösztönösen hunyom le és kiáltanék fel fájdalmamban mert igen, az a pár csepp illatanyag, mely sikeresen landolt a szemüregembe lelkesen égetni kezdi azt. Ó de romantik.... Valaki szóljon hogy messzire kerüljem el a valentin-napi hacacárét légysziiii!
- Ahhhh....- nyögök fel, és nem az élvezettől. Elhúzódom Elliottól és kezem is elkapom a mellkasáról ha tudom, hogy ösztönösen a szememhez nyúljak. Félek hogy elkezd vörösödni mert csípni iszonyatosan csíp és érzem ahogy a könnyek kezdenek feltolulni benne. Arcomra pedig újabb zavarodott pír ül ki. Bénaságban ugyanis jeles vagyok... már megint.

(https://media.giphy.com/media/HgFAjtjFhkIrS/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

Miss Momtrego táskája hatalmas csattanással ért földet. Egy pillanatra utánanéztem, de aztán visszaemeltem a tekintetemet a szürkéskék szemekre.
A lány közelebb lépett hozzám, megéreztem a finom, nőies illatát. Nem illett össze a kislányossal viselkedéssel, amit korábban mutatott magából. Döbbenetes volt a felismerés, hogy a lágy aroma egy olyan nőszemélyhez tartozik, aki sértettségében képes nyakon önteni egy csésze forró teával és kirohanni a kávézóból. Ha nem megyek utána vagy legalábbis nem veszi észre, hogy itt maradt a táskája, nyilvánvalóan nem állnánk ilyen tétován egymással szemben.
Én megtettem a gesztust, vártam, hogy belém karoljon és visszainduljunk az asztal felé. Azonban nem ez történt.
Némi ártatlannak ható pislogás után lehunyta a szemét és közelebb hajolt hozzám. Ne! Mi folyik itt? – valami pánikhoz hasonló érzés futott át rajtam, habár nem volt időm azzal foglalkozni, hiszen hamarosan megéreztem a puha ajkait a számon. Nem volt ebben semmi hirtelenség vagy erőszakosság, ki tudtam volna térni előle, el tudtam volna húzódni… de késő volt már a lehetőségeket sorolni.
Lemerevedtem, mint egy rémült őz és hagytam, hogy a nyakamra csúsztassa a kezét. Éreztem, ahogy végig fut a vállaimon, egészen a mellkasomra. Talán ő is érezte, mennyire zakatol a szívem – kis híján kiszakad a helyéről.
Kedvelem a bátor nőket, akik pofon vágnak, megcsókolnak… tesznek azért, amit akarnak. Ez fogott meg Esmében és talán egy egészen röpke pillanatig Blaire Montregoban is. Nem hittem volna, hogy van még egy ilyen hasonló teremtés. Maradj észnél! – szóltam magamra, mikor már lehunytam a szememet. Nem viszonoztam a puszit vagy csókot, nevezzük, aminek akarjuk egyszerűen csak hagytam magamat… igaz már csak egy hajszál választott el attól, hogy az ujjaimmal végig simítsak az arcán és elmélyítsem a csókot.
Szerencsére ekkor elhúzódott tőlem. Habár a keze még mindig a mellkasomon volt és talán látta a kissé rémült tekintetemet a közénk libbenő, rózsaszín szívalakú buborékon keresztül is. Közöttünk pukkant persze el, így megszólalni sem tudtam, hiszen ez tovább növelte meglepettségemet.
A következő pillanat azonban a helyzet inkább abszurd semmint csábító vagy éppen romantikus volt. Ez térített engem is észhez és olyan gondolatok kezdtek cikázni a fejemben, amik kicsit elbizonytalanítottak a korábbiakat illetően. Komolyan ennyire fontos neki a bátyja pálcája? – merült fel bennem. Nyilvánvaló, hogy tényleg mindent képes megtenni azért, amit akar… így még mindig lefedi a tökéletes nő elvemet, ugyanakkor nem szeretem, ha szórakoznak velem.
– Ne nyúljon a szeméhez! – mondtam és elkaptam a kezét.
Közelebb húztam magamhoz, hogy megnézzem jobban. Persze, hogy máris vörös volt neki és csupa könny. A szerencsétlen… úgy tűnik a bénázás benne van a Montrego génekben – gondoltam és egy kicsit elvigyorodtam. Ez lényegében újabb bizonyíték volt arra, hogy tényleg rokonságban áll a nagydarabbal.
– Ezzel csak jobban beledörzsöli – mondtam és az egyik asztalnál kihúztam egy széket. – Üljön le!
Természetesen készen álltam, hogy segítsek neki helyet foglalni. A botomat felemeltem és közelebb tettem az asztalhoz, hogy megtámasszam. Az immár felszabadult kezemmel benyúltam a zsebembe és tiszta zsebkendőt vettem elő.
Finoman érintettem az anyagot a bőréhez. A szeme alatt, hogy letöröljem a könnyeket, amiket az aprócska szívbuborék csalt elő. Egy kicsit megsajnáltam és aggódtam is érte, bár az ilyen buborékokba csak nem kevernek semmilyen vágykeltőt vagy erős szerelmi bájitalt.
– A könnyezés segít, hogy távozzon, ami nem a szemébe való – mondtam és még közelebb hajoltam hozzá. – Eléggé bevörösödött, ne kísérjem vissza kastélyba, amint kitisztult a látása?

zene: CD- Waiting for Superman (https://www.youtube.com/watch?v=SXjXKT98esw)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/large_zpsk1bmxjrr.gif)
- dress - (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221670084)

...to lift her up and take her anywhere
Show her love, oh, and flying through the air
Save her now before it’s too late tonight
She’s waiting for Superman.'

~~ ❈ ~~

– Ne nyúljon a szeméhez! –
A parancsra megmerevedek. Egyrészt, mert nem vagyok hozzászokva hogy nekem szólnak ilyen hangnemben ráadásul. Másrészt mert... meglep a hang élének csattanása. Nevezhettek nyuszilelkűnek, pedig nem vagyok az. Viszont azért... mindennek van egy határa. Még ha nem is gonosz dolog vezérli a másikat, de akkor is... Nem csoda hogy utálja őt a bátyám. Mathias alkalmanként baromi nagy tahó tud lenni, nekem aztán nem kell bemutatni, de talán van egy szemernyi igazság Lee-t illetően. Minden esetre ez nem változtat azon a tényen hogy leforrázva állok, könnyező szemekkel. Eszembe se jutott pont itt bőgni. Megalázó. Még akkor is ha nem valódi sírás.
És a zavarom tovább fokozza, hogy kezem elkapja a férfi. Az meg csak a hab már a tortán hogy egy széket kerít alám és egy zsebkendőt kerít a szabad kezébe. Fura, kissé egy orvosnál érzem magam a vizsgálóasztalon, mikor szakavatottan felém hajol és elkezdi a szemem vizslatni. Persze túl közel van és túl lassan beszél... túl.. megfontoltan. Igen, ez talán a legjobb szó rá. Feltételezem ez a csóknak nem nevezhető szánalmas próbálkozásom eredménye. Most eszmélek rá ugyanis hogy miért nem csókolt vissza.
Hisz menyasszonya van! Atyaég...!
Szívem szerint most egy hippogriff hátáról ugranék fejest mert elfog a szégyen. Hisz egy házas pasinál való bepróbálkozás sem lett volna kevésbé szánalmasabb... Ajjj.... basszuska....
Morcosan húzom el a szám, ajkaim pedig egy vonallá próbálkoznak összepréselődni. Kifújom a bent tartott levegőt. Fel se tűnt hogy bennem rekedt korábban. A térdemre csapva kezdek bele a szövegelésbe, hogy oldjam a feszültséget.
- Öhm, na jól van Mr. Earl Gray, igazán kedves meg minden, de... jól vagyok jól vagyok... asszem... -
Csak ne lenne itt több pukkanó szív! De persze van. Ez a kávézó erre termett. Az abszolút végtelen csöpögő romantikára, ahova án konrkétan bele se illek. Márpedig pont itt kell még egy randit letolnom a saját torkomon. Megfulladok addigra úgy érzem. Ez a cukormennyiség, amit az illatanyagba használtak legalább annyira mérgező, mint a királyliliom. Szép szép meg a minden, csak épp nyiff-nyiff utána. És éppen nem is bánnám ha így lenne velem is. Legalább megszűnnének a bajaim. Mint a viszkető és égető szemem. Szapora pislogásom azt az eredményt hozza hogy még jobban kell könnyeznem. Fene egye már meg!
Kezem finoman vonom ki Lee ujjai közül, miközben lehajolok a földön heverő táskámért és a vállamra akasztom. Nem szeretném újra elhagyni. És valószínű amúgy is jobb ha megyek. Értelmetlen lenne maradnom mert... mert... mert az. Kissé csalódott vagyok, meg fogalmam sincs hova megyek még egy órácskára. Meglehet csak bolyongok körbe karikába a faluban. Esetleg veszek bánatomba három tonna csokibékát a Mézesfalásba. A múltkori étcsokis, amit Mathias hozott nem is volt annyira szörnyű...
- Khm.. nos, köszönöm a... - mit is? - .... a... - a semmit igen. - ...a találkát. Meg a.. zsebkendőt...! - bökök Elliot kezébe lévő darabra, majd egy halovány mosolyt eresztek meg. Bátortalan, de legalább kedves. Nem vádolhat azzal hogy nem. Arcomból kiseprem a ragacsos hajszálamat, miközben felállok a székről és már indulnék is kifelé, mikor utolér a valóság. Amiben a férfi kérdése hangzik el. Hüledezve fordulok meg. Most a gardedámom akar lenni? Vagy tényleg ennyire lovagias? Nosza, lámcsak mégis csak szorult belé jómodor tolvaj létére? Még a végén túltesz Lestrange-en? Ezt azért megnézem.
- Ó kösz, de nem kell. Van két lábam meg minden... - vállat vonok kislányosan. És még el is pirulok hozzá. Mert megint a hülyeség jön belőlem. Mindig ez van, ha tetszik egy pasas... Sose tudok olyan menő lenni mint mások. Se olyan laza, mint Mathias. Néjha cukkolom is, hogy neki jutott az összes leszaromtabletta kiskorunkba...
- Meg amúgy sem megyek még vissza. -
Azt azért már nem kötöm az orrára miért nem. Idegesen toporgok fél lépéssel az ajtó előtt. Ami persze pont ekkor vágódik ki és talál majdnem telibe. Még jó hogy van egy kis reflexem, és időben lépek két nagyobb lépést befele a szívecskeáradatban úszkáló kávézóba. Meg hát ezáltal Lee-hez is.

(https://media.giphy.com/media/HgFAjtjFhkIrS/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

Mr. Earl Gray? Ez valami sértés? – gondolkodtam el hirtelen, ahogy a szemét néztem. Persze kedvem lett volna visszavágni, hogy nekem ugyan lehet erősen tea szagom, de akkor őt hogyan nevezné? Miss Leöntöm a faszikat forró teával? – futott át az agyam és elmosolyodtam, ahogy letöröltem a könnycseppeket az arcáról.
Valójában fogalmam sem volt, hogy mi baja van ennek a kislánynak. Az már biztos, hogy van olyan őrült, mint a bátjya… de nem értettem ezt a megállás nélküli zavarodottságot. Valahogy jobban tetszett, amikor pofonvágott a házukban. Akkor volt aztán igazán nőies és vonzó… Vonzó? Mi bajom van? – rázott ki a hideg.
Szerencsére hatalmas pislogások közepette kihúzta az ujjaim közül a kezét. Nyilvánvaló, hogy nem kellett volna így bizalmaskodnom vele és nem azért, mert Montrego bever – nem tartok tőle jobban, mint egy feldühödött mókustól –, ugyanakkor a csók után távoznom kellett volna. Miféle nőszemély csókol meg valakit, akiről tudja, hogy menyasszonya van?
– Ó kösz, de nem kell. Van két lábam meg minden...
Persze elutasította, hogy visszakísérjem a kastélyba. Talán jobb is volt, hogy nem mentem annak az átkozott helynek a közelébe megint. Nem vágytam volna újra közelről látni a kaput, ahol távoznom kellett, miután kicsaptak. Az emlékektől dühös lettem, végül is ez a hely, ez a falu is a tönkrement életem egyik fontos helyszíne. Mi ütött belém hogy ennyit járok ide? – tettem fel a nagykérdést. – Inkább lennék Esmével otthon vagy megpróbálnék pénzt teremteni valahogyan.
Elpirult, ahogy elhagyta a száját az a néhány szó. Már megint nem értettem ezt a viselkedést… csak végig néztem, ahogy távozik.
– Meg amúgy sem megyek még vissza.
– Talán hihetetlen, de kiválóan elszámolok kettőig és nem is a lábai száma miatt aggódom – feleltem kicsit én is zavartan. – Csupán szerettem volna felajánlani, hogy a kellemetlen incidens után visszakísérem.
Máris távozni akart persze és elindult az ajtó felé. Nem értettem, miért lett hirtelen ennyire sietős, nem úgy tűnt, mintha komoly programja volna éppenséggel.
Tettem utána egy bátortalan lépést, hiszen ott volt nálam a pálca, amit annyira szeretett volna megkapni. Nem terveztem különösebben megkínozni és végül is részben kielégítette a kíváncsiságomat. Csupán az foglalkoztatott, hogy mennyit hajlandó megtenni a testvéréért. Kegyetlen viszont nem vagyok, ezt nem fogom tovább húzni az agyát – végül is ezzel a tervvel érkeztem ide.
Az ajtó hirtelen kinyílt, ami majdnem el is találta Miss Montregot. Éppen csak ki tudott térni előle úgy, hogy visszalépett hozzám. Kitártam a nem botot markoló kezemet, hátha elveszítené az egyensúlyát, legalább elkaphassam. Igazi szerencsétlenség, szegénykém – gondoltam és igyekeztem megint a szemébe néztem.
– Ha már így alakult… – köszörültem meg a torkomat a tekintetét keresve.
Igazából gyönyörű szemei voltak, de nem akartam túlságosan elmélyülni bennük. Hiányzott belőle az a melegség, az a kedves fény, amit Esmé tekintetében láttam általában és amit jobban szerettem mindennél. A szívem ugyan kicsit megdobbant, elismerem: nagyon is megtetszett nekem. Ez persze semmit sem jelent. Sok szépnővel hozott már össze az élet, de a legszebb már az enyém.
Az asztal felé mutattam, ahol korább a nyakamba öntötte a forró italt.
– Hajlandó vagyok odaadni a bátyja pálcáját – mondtam és visszafordultam felé. – Ott van a táskámban… sőt a kedvenc csokornyakkendőjét is visszahoztam. Azt a ronda kéket.
Gúnyos kis vigyor kíséretében mondtam ki ezeket a szavakat. Nem tudom, miért voltam ilyen, hiszen nincs különösebb bajom egyik Montregoval sem… de annyira szeretem az arcukon megjelenő változást vizsgálgatni. Igazából örültem volna, ha Blaire a szerencsétlenkedés helyett megint előveszi a harcias oldalát.
Elindultam visszafelé, az eredeti helyünkhöz. Reméltem, hogy követ, ahogyan azt is: már nem pukkan el egy buborék szív az arca közelében.

– Talán hihetetlen, de kiválóan elszámolok kettőig és nem is a lábai száma miatt aggódom –
Leesik az állam. Szó szerint. Hogy mi van...?
– Csupán szerettem volna felajánlani, hogy a kellemetlen incidens után visszakísérem. -
Na jó, be kell valljam ez egyszerre sértő és kedveskedő. Meglep a férfi eme kettőssége. És nem is tudok vele mit kezdeni. Mert mit kezdjek? Kell kezdenem ezzel bármit is? Ja, nem hisz épp mennék....! Mennék, mert értelmetlen minden további interakció. Hisz én leöntöttem teával ő meg amúgy se adja vissza a pálcát. Mindössze szórakozna, mert otthon nincs jobb elfoglaltsága. Vagy lehet lenne, de a mennyasszonya nem kapható rá. Hát kellemetlenke, de nem az én bajom. Van nekem elég, mert főhet a fejem a másik kedves hasonlóan nem-tudom-hogy-a-fenébe-is-kezeljem delikvens miatt. Aztán persze esélyem nem sok van tovább gondolni a dolgokat, mert az ajtó úgy tűnik önálló életre kel és a sodorvonalába kerülök. Még jó hogy nem esek el csak majdnem épphogy.
Persze Lee rögtön ugrik. Ami ebben a helyzetben nevetségesen hat, mert a sétabottal a kezében úgy fest mint valami lomha nagypapa. Vagy nagy úri hólyag. Pedig tudjuk hogy se nem úri se nem.. na mindegy. Szóval ő sántikál én meg majdnem orra bukom. De még szerencse hogy mellettem a kőfal ott van és megfog. Elégedetten dőlök neki miközben szusszanok. Ha nem fájna a bokám a hirtelen támadt irányváltástól, akkor még jól is lennék. Csakhogy sajog, elég kellemetlenül. Nevethetnékem támad, hisz belegondolok hogy festhetünk kívülről. Mint két béna nyomorék...
– Ha már így alakult… –
A torokköszörülésre kapom fel a fejem. Elliot arca megint közel kerül. Nem annyira közel, mint mikor megcsókoltam. Evidensen az túl közel is volt. De... na szóval maradjunk annyiban hogy most sincs távol. Én pedig hirtelen csak nagy szemekkel pislogok rá kérdőn. Várnám a mondat befejezését, de mintha elmaradna. Mert miért is? Zavarba jön? Ő?
Nagyon úgy fest. Legalábbis az, hogy elpillant és képtelen rám nézni ezt sugallja. Nem tehetek róla, de az ajkam széle megrándul. Elfojtom a mosolyt. Ebből, mindössze ebből az elvétett gesztusából tudom, tetszem neki. Fura érzés ez, eleinte nem is tudok mit kezdeni vele. Aztán persze elönt az elégedettség. Majd hirtelen a félelem is.
– Hajlandó vagyok odaadni a bátyja pálcáját. Ott van a táskámban… sőt a kedvenc csokornyakkendőjét is visszahoztam. Azt a ronda kéket. -
Int az asztal felé beszéd közben és ösztönösen az irányba pillantok róla. Így mikor ő rám tekint én pont nem, s mikor én visszanézek rá már csak a hátát látom. Összefonom a karjaimat magam előtt és kissé bicegve a hirtelen újra belém nyilaló fájdalomtól azért elindulok utána.
- Öhm... mégis miért adja most vissza? - kérdezem, mikor az asztal mellé érünk. Megtorpanok és felvonom kérdőn a szépen ívelt szemöldököm. - Csak így? -
Intek gesztikulálva a levegőbe könnyeden. Mert ezzel is érzékeltetni akarom mennyire logikátlan a húzása. Mit akar ezzel elérni? Mert valamit biztosan el akar. Érzem.
A csokornyakkendő gondolatára azonban elvigyorodom.
- Ronda kék mi? Pedig azt hittem a szívéhez nőtt.. olyan jól állt magán a meg sem esett reggelinken. - ábrándos sóhajt hallatok majd gonosz mosolyt öltök. Kezem az állam alá siklik színészien, majd végül nevetve fejezem be.
- Majdnem annyira jól állt magán, mint ahogy a bátyám képzeli el magán.-
Utálom azt a vacakot, ebből már tudhatja. De hát persze mindenkinek más az ízlése. És az életbe nem tudtam meggyőzni Mahiast hogy felejtse el. Még az amnéziát kihasználva se. Fura hogy ennyire ösztönből ragaszkodik a dolgokhoz. Mint például ehhez a csúnya kiegészítőhöz is. Nem mintha nem lenne nyolcvanöt másik otthon.
- Szóval nem sértődöm meg ha azt véletlen elfelejti visszaszolgáltatni. -
Gonosz vagyok, de ez a fajta gonoszság néha kell. Hisz nem ártok vele senkinek. Vagy legalábbis nem ha ebbe bele senki. Jó Mathias egója, de amiről nem tud az nem fáj ugyebár. Szóval kezd érdekessé válni Lee a szememben. Végigmérem újra és egyre jobban kezdem élvezni, hogy azért annyit elmondhatok magamról, megleptem a saját forró bögrém tartalmával. Az emlék hatására újra elmosolyodom, most szélesen, és jót mulatok magamban, miközben elegánsan és kecsesen helyet foglalok újra az asztalnál. Azt eddigre feltakarították már így nyugodtan teszem le a kezeim az asztallapra és fűzöm össze ujjaim magam előtt. A szépen manikűrözött körmeimre téved a tekintetem majd újra rá.
-Nos, akkor... kezdjük előröl? Szóval mi az ára? -

(https://media.giphy.com/media/HgFAjtjFhkIrS/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

Nem válaszoltam a kérdésre. Persze, hogy „csak így” vissza akartam adni, hiszen semmi hasznom belőle. Még csak használni sem tudom azt a pálcát és semmi kedvem rá vevőt találni.
– Majdnem annyira jól állt magán, mint ahogy a bátyám képzeli el magán.
Az asztal mellé érve felé fordultam, de még mielőtt kihúztam volna neki a széket, elmosoylodtam. Nem gúnyosan, csupán magabiztosan. Alaposan végig mértem megint a kecses alakját, egy pillanatra hagytam, hogy magával ragadjon a szépsége. Ennyit én is megérdemlek, ha már egyszer Esmé utazgathatott Damiennel, akkor egy kis „bámészkodás” nekem is belefér.
– Nekem jobban áll, mint a bátyjának – válaszoltam és a kezemet a szék támlájára tettem. – Szóval, ha szeretné, szíven megtartom.
Lassan húztam ki az ülőalkalmatosságot. Mivel egy kézzel nehéz volt megemelni, kicsit hangosra is sikeredett, de nem érdekel… akármilyen nyomorék vagyok, attól még igyekszem úriemberként bánni a csinos lányokkal és nőkkel. Az persze jó kérdés volt, hogy a kettő közül Blaire Montregot hová sorolnám be. Még látszott rajta a minden kislányosság, ugyanakkor volt benne valami elképesztően nőies és vonzó.
– Üljön csak le – mondtam kicsit lágyabb hangon.
Végig néztem, ahogy elfoglalja a korábbi helyét. Finoman betoltam alá a széket és közben gyönyörködtem a kecses mozdulatsorba. Csodás pillanat volt, mégis arcon csapott a felismerés. Az én ízlésemnek talán Blaire még túl finom is volt… annak ellenére, hogy korábban pofonvágott. Esmében van valami plusz, ami belőle hiányzik.
Kissé ügyetlenül ugyan, de én is helyet foglaltam. Ezúttal nem támasztottam neki a botomat az asztalnak, hanem továbbra és nem is helyezkedtem el annyira kényelmesnek. Nem szerettem volna feleslegesen feltartani, ha már egyszer programja volt.
A táskámért nyúltam és egy könnyed mozdulattal kihúztam belőle a sokat emlegetett pálcát. Sértetlen volt, nem sokszor nyúltam hozzá, mióta nálam volt, nagyrészt a dohányzóasztalon porosodott, hacsak Esmé vagy Zeusz nem piszkálták, valóban érintetlen volt.
– Már megkaptam, amit akartam – mondtam és kiraktam az asztalra.
Láthatóan Miss Montrego még mindig nem értette meg. Engem nem a tárgyi dolgok, nem a pénz és nem is feltétlenül az a puszi érdekelt. Csupán látni akartam mennyit ér a pálca. Nem vagyok én sem ellene, sem a bátyja ellen és nem akarok a családjukból hasznot húzni. Az, hogy véletlenül belebotlottam a nagydarab testvérébe, aki elvette azt, amiért én dolgoztam meg és mellé meg is lopott – igen, itt Esmé láncára gondolok –, akkor nem lett volna semmi attrocitás közöttünk. Igaz Montrego most már érdekel annyira, hogy megtudja, mi történt vele – gondolkodtam el közben. Tudtam, hogy a kíváncsiságom félreérthető a legtöbb ember számára… de én ilyen vagyok. Ha valami foglalkoztat, akkor annak utánajárok. Ez szórakoztat.
– De, ha szeretne még valami meglepetést okozni, ne fogja vissza magát! – mondtam és megint elmosolyodtam. – Tudja nem mindennap puszilgatnak roxfortos diáklányok.
Szándékosan cukkoltam kicsit a történtekkel. Nyilván tetszett volna a dolog, ha Esmé nem lenne képbe… de még úgyis bűntudatom volt kicsit a történtek miatt, hogy nem én kezdeményeztem a dolgot.
– Tudja mit… kigondoltam valamit – mondtam és közelebb hajoltam hozzá az asztal közepén álló díszt kicsit félre is toltam, hogy a szemébe nézzek. – Menjünk el valahová kettesben. Mindent maga találna ki, hova menjünk, mikor és mit csináljunk. Ezt kérem cserébe.
Talán ez neki úgy hangzott, mint egy randi… nekem viszont úgy, mint egy jó szórakozás. Kevés emberrel volt dolgom az elmúlt években és kíváncsi voltam, hogy a mai fiatalság mit szeret csinálni. Nyilván én sem vagyok öreg, de éppenséggel húsz év alatti sem. Hátha mutat valami olyat, amivel meg tudom majd lepni Esmét.

zene: CD- What I Meant to Say (https://www.youtube.com/watch?v=_NzqgRoRJWw)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/78a0d99bcb11c93df501e52f13fde400_zps3ke2owo3.jpg)
- dress - (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221670084)

And I just thought that you should know
That I've been holding on while you've been letting go
Well, it's not too late to say it right this time
'Cause I know I said I'm sorry but that's not what I meant to say'

~~ ❈ ~~

A magabiztos szinte fellengzős rákontrázásra megjelenik egy széles vigyor az arcomon. Ó igen, már nagyon is értem, miért találták meg egymást ennyire baromi jól Mathias-szal. Mind a kettő elviselhetetlen, pökkhendi, egoista. Tudom, nem szép dolog ilyesmit mondani az ember-lányának a rokonáról, különösen ha az illető az nem más, mint a bátyja, de sajnos a tény az tény. Bármennyire is imádom azt a nagy tunya fejét, azért nem kell a szomszédba mennie hogy egy kis magabiztosságot keressen. És még csak mélyre sem kell leásnia magában. Ahogy a jelek szerint Lee is ugyanezt a cipőt tapossa. Vicces a hasonlat, s kuncogok is. Persze ő azt hiheti, hogy az általa mondottakra reagálok. Nem világosítom fel a tévedéséről.
- Nos, örülök hogy ezt akkor megbeszéltük...! -
És ezzel én lezártnak tekintem a dolgot. És már nyúlnék a székemért, de a férfi megelőz. Felvonom újra a szemöldököm. Egyre több meglepetést okoz. Kissé el is pirulok, mert most már tényleg illetlennek tartom a teás esetet. A fene...
- Köszönöm. - motyogom, miközben helyet foglalok, és ő is megkerüli az asztalt szembe velem. Szinte szó nélkül nyúl be a táskába és veszi elő a pálcát. Halkan koppanva ér az az asztal lapján vízszintesbe. A szívem kihagy egy fél ütemnyit a látványára. Ó....!
– Már megkaptam, amit akartam –
Ez meglep. A nagy, kerek szemeim a pálcáról, mely láthatólag teljesen sértetlen, most Elliot-ra vándorolnak. Gondolkodóba ejt. Az alsó ajkamba harapok, miközben eltűnődöm.
- Valóban? -
Mégis mit kapott meg? Nem adtam semmit, mindössze teát a képébe, meg egy puszit. Mert ez egy puszi volt csak. Jelentéktelen és ostoba. Ostoba, főleg a részemről. Messzemenőkig nem tudom ezt csókként tekinteni, hisz ő állt mint egy darab fa. Mint én, akkor, mikor Eric letámadott a maga sajátosan vonzó módján. De az az ellenállás is mindössze egy percig se tartott mert képes volt kikényszeríteni belőlem hogy... mit is? Hát igen, hogy visszacsókoljam és hogy mellé nőiesen tökön is rúgjam. Habár lehet csak a térdébe sikerült megtörölnöm a lábam úgy lendületből. Szóval összehasonlítva Mr. Lee tulajdonképp semmit nem kapott az égvilágon. És épp ezért kicsit úgy érzem, kilóg a mandragóragyökér a cserépből...
– De, ha szeretne még valami meglepetést okozni, ne fogja vissza magát! -
Aha, na persze!
- Még jó, hogy nincs nálam még egy adag tea… -
Kuncogok vidáman. De a szavaira elhűlök.
- Tudja nem mindennap puszilgatnak roxfortos diáklányok. -
Ó. Hát akkor tényleg ez volt az ára? Jó tudni.
- Remélem kiélvezte. Mert többet nem fogja. Legalábbis én biztosan nem. -
Szusszantok dühösen. Hangom kissé megremeg, pedig annyira szerettem volna ezt magabiztosan mondani! Micsoda vérlázító alak ez! Bahhh.... az a hülye egó! És a vele járó mocsok pasik! Idegesen pillantok félre, és csavarok meg egy tincset közben az ujjaim körül. Zavarba hozni mindig mindegyik szakértően tud. És Lestrange ennek a mestere.
– Tudja mit… kigondoltam valamit –
És ez az a mondat, vagy mondatkezdemény, ami tudom hogy nem fog tetszeni. Bármi legyen is a vége, nem fog tetszeni. Leginkább talán azért, mert a kezdet sem tetszik. Baromira nem!!!
Ráadásul a mozdulata mindezt még tetézi is. Ahogy közelebb hajol valami botor dolognál fogva kissé kiráz a hideg. A szemeibe nézve pedig.... miért ver félre a szívem? Jesszuska!
- Menjünk el valahová kettesben. Mindent maga találna ki, hova menjünk, mikor és mit csináljunk. Ezt kérem cserébe. -
Az odébb tolt díszt kezdem el bámulni. Agyam lázasan zakatol és félek ha így pörög lehet agyérgörcsöt kapok a végére. Mi a francot tegyek? Mit mondjak? Nem utasíthatom el. Az... eszméletlen bunkóság volna. És nem is fer. Igaz, elviekben neki ez a puszi doszt elég volt. Akkor meg miért érzem még mindig adósának magam?
Baszd meg Mathias!
Elhúzom a szám. Elhatároztam hogy megmentem a bátyám seggét, és nem vagyok hajlandó megmásítani ezt a döntést. Szóval legyen....
- Miért is épp kettesben? Talán csak nem fél hogy a mennyasszonya nem díjazná a helyzetet? -
Na igen. Legjobb védekezés a támadás. Hát támadjunk, amíg lehet. És ott ami a legfájóbb pont. Hisz minden embernek a szívén át vezet az út. Vagy az félelmein át...

(https://media.giphy.com/media/HgFAjtjFhkIrS/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

A mosoly nem tűnt el az arcomról, sőt még közelebb hajolok Miss Montregohoz. Az én magabiztosságomat ugyan nem töri meg pár egyszerű szóval, ha nem akarta volna azt a puszit, biztosan nem támad le csak úgy a semmiből. Mennyire gyerek még – gondoltam és egyenesen a szürkéskék szemeibe néztem, amik most még talán ezüstösen is csillogtak. Eddig nem néztem meg ennyire magamnak.
– Ne aggódjon, minden másodpercét kiélveztem – mondtam és egy kacsintást is megengedtem magamnak.
Alapvetően nem sokat flörtölök, nem az én terepem és kényelmetlenül érzem magamat közben. Ezúttal azonban egy egészen más helyzetbe cseppentem: nem én akartam megszerezni magamnak egy nőt, hanem egy kislány ácsingózott utánam… vagy legalábbis a bátyja pálcának a kedvéért eljátssza. Nekem mindkét helyzet tökéletesen megfelel és egy jó mókát sosem hagynék ki.
– Majd meglátjuk, mit hoz még a jövő – mondtam és inkább letöröltem a képemről a mosolyt.
Valójában látni akartam, hogy mit tenne meg a bátyjáért és ezt meg is kaptam. Azonban a következő kérdés kicsit helyre zökkentett. Vajon mit szólna Esmé, ha egy nála is fiatalabb lánnyal mennék el valahová? Nem igazán hittem volna, hogy nagyon mérges lenne… ráadásul nyilván előre szóltam volna neki a dologról. Nem volt értelme hazudni egyszerűen. Végül is nem készültem megcsalni, egyszerűen csak szórakozni akartam és ennyi nekem is járt.
– Nem tudom, majd megkérdezem tőle – rántottam meg a vállamat. – Ahogy végig nézek magán, nem sok oka van a féltékenykedésre...
Kíváncsi voltam mit lép egy ilyen mondatra. Eljátszottam a gondolattal, hogy kicsi szórakozom vele. Nyilván nem én szeretnék az lenni, aki Montrego kishúgából kiöli a maradék ártatlanságot – amiből nem sok szorult belé a bénasággal ellentétben.
Közelebb löktem hozzá a pálcát. Azt akartam, hogy vegye el, higgye csak azt: most aztán meg van, ami kell és az égvilágon semmivel sem tartozik. Fogalma sem lehetett arról, hogy ott van a kezemben a kártya, amivel aztán – kettőnk közül – tényleg én fogok igazán jól szórakozni.
A kávézóba közben újabb diákok érkeztek. Ez egy kicsit megzavarta az eddigi nyugalmat és a helyiséget megtöltötte a susmorgás, a bögrék és csészék csörömpölése. Az édes illat persze ismét felerősödött és mintha megduplázódtak volna a buborékszívecskék is. Egyre több párocska ücsörgött az asztaloknál összebújva, szinte csak mi lógtunk ki a sorból.
– Tudja… van nálam valami, ami a bátyjának sokkal fontosabb, mint a pálcája – folytattam aztán vigyorogva.
Most aztán tényleg jó, hogy nincs nála tea – gondoltam. Igaz nem bántam volna, ha szerencsétlenkedés helyett nyakon önt egy jó adag forró vízzel. Szerettem volna kihozni belőle azt a Blaire Montregot, aki pofon vágott, de úgy tűnt egyre nehezebb.
Természetesen a kulcsra célozgattam. Nem tudtam, hogy a lány mennyit tud róla vagy egyáltalán a bátyja elmondta-e neki, mit vettem el tőle, de reméltem: semmit. Talán akkor könnyebb lesz kicsit eljátszanom Miss Montregoval, habár a pálcáért is eléggé sokkal tartozik.

Az, ahogyan közelebb hajol csak még jobban fokozza a zavarom. Hirtelen nem tudok mit kezdeni a szituációval. És emiatt elfog egyetlen percre a pánik, ami a tekintetembe villan meg nyilvánvalóan. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne pattanja fel, mintha bolha csípett volna meg. Azzal nyugtatom magam, hogy ő az előétel. Utána jön Lestrange, aki a fő falat.
– Ne aggódjon, minden másodpercét kiélveztem –
Ó de nem tetszik ez a kacsintás!
És a szép vonásaim most valószínűleg kevésbé szépek. Arcomra viharfelhőként borul a paprikás méreg, de csak magamban puffogok. Kiélvezte mi? Hát remek, nagyon örülök!
– Majd meglátjuk, mit hoz még a jövő –
Mit hogy a jövő? Elárulom. A nagy büdös semmit!
Igazán kedvem lenne ezt persze a képébe ordítani, de nem teszem. Mi értelme lenne? Semmi. Összefonom a kezem magam előtt, és távolságtartóan dőlök hátra a székben. Miért ilyen kényelmetlen ez?
– Nem tudom, majd megkérdezem tőle. Ahogy végig nézek magán, nem sok oka van a féltékenykedésre... -
Ahogy megrántja a vállát a kérdésemre, már az átokingerlő, de a mondata második fele már biztosan. Viszont nincs kedvem a körülöttünk enyelgő párocskákat megzavarni. Mr. Earl Grey nem érdemel ekkora műsort. Szóval mindössze elegánsan de hatalmas erővel rúgom sípcsonton.
- Ne legyen bunkó! - sziszegem. Tekintetem pedig villámokat szór felé. Nem élvezem ki a fájdalmát, mert ez is túl kegyes volt neki. Üvölteném torkom szakadtából, hogy mekkora egy féreg, hisz mégis csak egy aranyvérűt sérteget, aztán persze mégiscsak eszembe jut hogy ő félvér létére is a korrektebb fajta. Hisz a bátyám pálcája itt fekszik köztünk. Vagyis, most már hozzám közelebb, ahogy idelöki felém. Már épp nyúlnék érte, mikor a szavai megakasztanak. A mozdulat félbe marad, kezem a levegőben áll meg, dermedten, centikre a tárgytól.
– Tudja… van nálam valami, ami a bátyjának sokkal fontosabb, mint a pálcája –
- Fontosabb? Ugyan mégis mi? -
Agyam lázasan izzani kezd végigpörgetve a beszélgetéseket, és információkat. De nem ugrik be semmi. Csak emiatt a nyüves pálca miatt sírt nekem, meg a csokornyakkendők miatt persze. Mit mondott még? Mit...? Szemöldökeim közt megjelenik két kis ránc, ahogy koncentrálni próbálok, de teljesen hasztalan. Mást is lenyúlt volna Lee? Mondjuk meg sem kellene ezen lepődnöm. De ha így van, akkor most miért köti ezt az orromra? Érzem, hogy szórakozik és ez bosszant. Nagyon is, mert látom rajta mekkora kedvét leli benne. Ez azért már undorító.
- Semmi nem annyira fontos, mint a pálca... - motyogom végül, de ez inkább saját magam meggyőzésére szól. Hisz apánk pálcájától félek tényleg teljesen elveszti a maradék önbizalmát is. Az pedig rohadtul nem segítene nekem, ha visszaesne a nyári lelki állapotába. Sem Dean sem én nem vagyok képes még egyszer onnan kirángatni őt. Igazából ketten is alig ment és Pierce-nek is be kellett segítenie. De most jönnek a vizsgák, a RAVASZ és az összes többi marhaság! Szóval, akármit is blöfföl nekem itt Elliot, tudom hogy a pálca a legfontosabb. Szóval mielőtt megáll0thatna vagy én lennék túlzottan bizonytalan ujjaim ráfonódnak a tölgyre és magamhoz húzom. Fura érzés megfognom. Emlékszem hogy kislányként sokszor elcsentem, mikor már Mathiasnak megvolt. Igaz sosem varázsoltam vele, csak úgy tettem mintha. Valamiért féltem tőle. Most mégis meglepő elégedettséget és melegséget érzek. Mintha a pálca megismerne, és üdvözölne. Meglehet a vérrokonság teszi... Vagy mert unta már a porosodást.
Hosszan nézem a pálcát, mely szépen kimunkált remek darab. Igen, tényleg vitathatatlan, hogy Ollivander a legjobb pálcakészítő. Meg merem kockáztatni, hogy minden idők legjobb pálcakészítő mestere.
- Mr. Lee... - töprengésenből felpillantva nézek a férfi szemébe. Kissé meghatottan. - Mondja meg őszintén miért vette el tőle? -
Jjajjj, Blaire, ne légy ennyire szentimentális...! Korholom magam, de csak nem tudom megállni. Csak kibukik belőlem a kérdés második fele is.
- És miért adja most vissza....épp nekem? -
Jogos kérdés. És égetően szeretnék rá választ kapni. Így hirtelen újra a pálcára nézek és végighúzom rajta az ujjbegyem. Közben beleharapok az ajkamba, majd felpillantok és kissé elpirulva várom a választ.

(https://media.giphy.com/media/HgFAjtjFhkIrS/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

Az a kis rúgás a sípcsontomon meg sem kottyant a combon nem rég összeforrt lyukhoz képest. Egy kicsit el is mosolyodtam, hiszen Miss Montrego végre mutatott valami érdekeset és nem csak a száját jártatta vagy bénázott ismét.
– Ne legyen bunkó! – tette hozzá.
Ezek szerint mégis érdekelt, hogy tetszik-e nekem vagy sem… igaz ezt a csókból is tudhattam, de ahogy mondani szokták: jobb duplán bebiztosítani magamat minden helyzetben. Ezúttal is örültem ennek az enyhén agresszív jellegű kitörésnek. Ez az oldala sokkal nőiesebb volt és hirtelen, mintha háttérbe húzódott volna az a kislány, aki a nyakamba öntötte a kávét – habár az is igencsak vonzó volt.
Csak néztem, ahogy a pálca közelebb kerül hozzá. A tekintete érdekelt, amivel nyugtázza: a bátyja „kicsi kincse” érintetlen. Mondjuk, ha azt hitték, kárt teszek benne, akkor jóval kevesebbet néznek ki belőlem mindketten, mint amilyen vagyok. Ez nem lepne meg, már az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, milyen magasan hordják az orrukat.
Már majdnem utána nyúlt, a keze azonban megállt a levegőben. A szavaim hatására, mintha megfagyasztották volna, pedig nem mondtam semmi olyat, ami ne lenne igaz. Ezek szerint a bátyja nem említette meg, hogy egy másik fontos holmit is elvettem tőle. Ez valahol megnyugtatott és el is mosolyodtam magamban a dolgon.
– Fontosabb? Ugyan mégis mi?
Nem válaszoltam, csak vállat rántottam és egyenesen a szemébe néztem. Vajon erre mit reagál? Valahol nagyon is szimpatikus volt a lány… nem akartam bántani, de olyan jól esett vele szórakozni. Már nem is az ő reakciója vagy válaszai érdekeltek, hanem az, hogy Montrego mit szólna a történtekhez. A kishúga végül is fényes nappali puszilgatott egy roxmortsi kávézóban és nem ő volt ott éppen az egyetlen diák. Ha ez az információ egyszer bekerül a Roxfortba, akkor biztosan a fülébe jut.
– Semmi nem annyira fontos, mint a pálca...
– Biztos ez? – kérdeztem és még mindig sejtelmesen mosolyogtam.
Nem az volt a megfelelő időpont rá, hogy kinyögjem: „Nálam van a drága bátyó kulcsa.” Igazából abban sem voltam biztos, hogy ennek az egésznek ugyanolyan jelentősége van Blaire számára.
Nem cukkoltam tovább. Hagytam, hogy hosszan nézegesse magának a pálcát. Ha ez okoz neki megnyugvást, hát tegye csak. Engem nem különösebben izgatott fel a kettőnk között heverő fadarab, annál jobban érdekelt a sajátom – még ha ezt rendszerint nem is mutattam ki. Nem voltam soha különösebben pálca centrikus, sőt kifejezetten megvoltam minden más természetadta lehetősséggel is és nem feltétlenül kellett varázsolnom a húzósabb helyzetekben… az utóbbi napokban azonban kifejezetten éreztem a hiányát.
– Azért vettem el, mert zavart a viselkedése – feleltem nemes egyszerűséggel. – Nem szeretem, ha egy kölyök próbál fölém kerekedni. Azóta sem bántam meg a dolgot… habár elismerem, nem utálom annyira bátyját, mint az első pillanatban. Vissza akartam adni.
Most miért is ne mondtam volna el? Nincs ebben semmi titok. Az lehet, hogy én túlzottan magabiztos vagyok… de akkor Montrego micsoda? Elég nehéz lenne rá a megfelelő szót találni. Eleinte valóban idegesített, aztán átváltott valami furcsa, szórakoztató mutatvánnyá és szinte kísérletezni kezdtem, hogy mivel tudom jobban bosszantani. Aztán kiderült ez az amnézia és kifejezetten megsajnáltam. Azóta inkább valami különös együttérzést éreztem iránta… de azért továbbra is mulatságos volt bosszantani.
– Meg kimondta azt a szó, hogy „kérem” – válaszoltam ugyanolyan egyszerűen, mint korábban. – Ha jól emlékszem a bátyja egyszer sem mondta ki.
Közelebb csúsztattam a kezemet hozzá az asztalon, mintha hozzá akarnék érni. Az arcát figyeltem közben, majd hirtelen megálltam a mozdulatban. Csak csendesen méregettem és közben azon gondolkodtam hogyan lehet annak a nagydarabnak ilyen csinos húga. Ha valóban felnőne egy kicsit és Esmé előtt megismerem, biztosan elszórakoztam volna vele kicsit komolyabban, ennél mélyebben azonban nem fogott meg.
– Ráadásul egy csinos lánynak nagyon nehezen állok ellen magam is – kacsintottam rá. – Mégha nem is olyan szép, mint a menyasszonyom persze… – tettem hozzá csak a magam megnyugtatásaként.
Nyilván semmit sem tennék a kapcsolatunk miatt. Nekem Esmé az első, akármilyen csinos kis boszorkány is tipeg be elém és próbál elcsábítani, nem fog sikerülni neki. Habár Miss Montregonak minden lehetőséget megadtam erre, csakhogy visszaszerezz a bátyja értékeit.
– Egyébként még nálam van egy kulcs is – jegyeztem meg, mintha éppen csak azt mondanám, de szépen esik odakint a hó.
– Azt hiszem, a nyakában hordta sokszor – folytattam. – Biztosan nagyon szégyelli, hogy elvesztette.
Meddig tudom még húzni az agyát? – gondolkodtam el és az arcát fürkésztem. Ha szerencsém van, Montrego nem mondott neki semmit arról, amiben megállapodtunk és akkor még viccesebb ez az egész helyzet.

zene: CD- Learn my Lessons (https://www.youtube.com/watch?v=2J92TuUUVRc)
(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/8c34fdb44e1f786e68c010ea58114536_zpsf8fnt3cl.jpg)
- dress - (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221670084)

You'd think that I'd learn my lesson by now
You'd think that I'd somehow figure out
That if you strike the match
You're bound to feel the flame'

~~ ❈ ~~

A visszakérdésre felpillantok. Mi van? Miért csinálja ezt? Miért ébreszt bennem kételyt? És ami a legérdekesebb, miért élvezi ezt? Engem meg miért zavar? Millió kérdés visszhangzik bennem megválaszolatlanul. Valahol bosszant a másik viselkedése. Valahol iszonyatosan kíváncsivá tesz. Valahol belül kicsit félek a válaszoktól. És ugyanakkor valahol ugyanott csak a másik oldalon eszméletlen sóvárgok utánuk. Valamiért nem érzem biztonságban magam Elliot mellett és mégis... valamiért halálos nyugalommal ülök. Meglep ez a kettősség, amit okoz. Túl rejtélyes, érzem. Mind ő, mind a körülötte lévő légkör. És ezzel nem tudok mit kezdeni.
– Azért vettem el, mert zavart a viselkedése. Nem szeretem, ha egy kölyök próbál fölém kerekedni. Azóta sem bántam meg a dolgot… habár elismerem, nem utálom annyira bátyját, mint az első pillanatban. Vissza akartam adni. -
Hát ez sértő. Felforr a vérem, érzem ahogy zugyborogva megindul. Még a hideg is kiráz. Beleremegek a szavakba pedig nem szeretnék. Ajkaim összepréselem és morcosan pillantok a másikra. Mi az hogy nagy darab kölyök? Jó, tény, sajnos vitathatatlan tény hogy Mathias igenis tud úgy viselkedni mint egy ötéves dedós hülye gyerek. Na de ki nem? Plusz, ez talán nálunk genetikai adottság. Véleményem szerint sose fog felnőni. És csak sűrűn imádkozhatom Merlinnek hogy talál valami aranyvérű libát, aki elviseli. Különben egész életemben én pesztrálhatom. A lelkem mélyén azért imádom azt a hisztis fejét, de ezt persze nem mutatom ki. Ahogy kimondani sem szoktam. Lee-re sandítok miközben válaszolok.
- Ezért veszi el a másik pálcáját? Mert zavarja a viselkedése? Ez szánalmas... -
Az utolsó szót csak suttogom és sajnos belevegyül nem kevés méreg is. Gyalázatos a viselkedése és ettől csak az a rosszabb hogy be is vallja ezt. Ráadásul büszkén! Meglepően csökken a szemembe a nagysága, pedig fél perce még sokkal többre tartottam. És ezen eltöprengek. Hogy lehet az, hogy egy ember egyszerre elveszteni és újra kivívni az elismerésem? Megint ugyanaz... nem tudok kiigazodni rajta. A franc egye meg!
– Meg kimondta azt a szó, hogy „kérem” Ha jól emlékszem a bátyja egyszer sem mondta ki. Ráadásul egy csinos lánynak nagyon nehezen állok ellen magam is. Mégha nem is olyan szép, mint a menyasszonyom persze… -
- Nos, ezen meg sem lepődöm. -
Seprek el könnyedén egy tincset a vállamról miközben kihúzom magam és előre hajolok felé. Enyhe torokköszörülést követően folytatom.
- Elárulok még valamit. - szemeim összeszűkülnek csöppet. - Soha nem is fogja hallani ezt a szót tőle... ! -
Na bumm, remélem meglepődött, habár kötve hiszem. Mit vár egy aranyvérű fiútól? Hozzáteszem, egy olyantól, aki már férfinak képzeli magát csak azért mert az iskola majd’összes lányát megdöntötte. Jó, plusz ő a gyámom. Habár néha inkább én érzem magam annak. Bahh, mindegy.
A kacsintásra elmosolyodom, kissé igaz fanyarul.
- Hát perszem hogyne...! -
Azért a szemforgatás sem marad el a részemről. Mert hát mit vár? Hasra esek ettől az aranybeköpésétől? Pfff, na nem. Kedvem lenne kissé gúnyolódni is rajta, meg a szánalmasnak tartott vicceskedésén, de persze erre nem kerül sor. A szavai ugyanis leforráznak.
– Egyébként még nálam van egy kulcs is –
Agyam lázasan kezd el dolgozni. Kulcs? Kulcs? Milyen kulcs?
– Azt hiszem, a nyakában hordta sokszor –
Basszus, hogy az a kulcs!!!
Kedvem lenne magam homlokon csapni úgy jó erősen. De nem teszem. Mindössze arcomra kiül a sápadság. Szinte érzem ahogy kifut belőlem a vér. Ajkaim szétnyílnak és egy kis ’o’ betűt formálnak. A levegő pedig bennem reked.
Lélegezz Blaire....! Lélegezz...!
De szánalmas bíztatása önmagamnak kudarcba fúl. Nem tudok gondolkodni. Lázasan ég a fejem. Ajkaim megremegnek és érzem hogy lassan rosszul leszek. Komolyan el tudta lopni a nyakából? Jézus mariska, mit nem csórt el még tőlünk?
- Ezt.. hogy... miért...? -
A dadogásom szánalmas. Lesütöm meredt tekintetem és a mellénk félretolt ocsmány asztaldíszt kezdem el szemlélni. Vagyis maradjunk annyiban hogy próbálom, mert valójában csak foltokban látok. Az érzelmek vegyes egyvelege önt el. Csapongok ide és oda.
- Minek kellett ezt tennie? -
Hangom suttogás mindössze, de kegyetlen bántó lehet neki. Mert minden csalódottságom, ami szívemet nyomja belepréselődik ebbe az egyetlen kérdésbe. És mikor feltekintem rá, vádlón és kérdőn hiába igyekszem, megállni de... elfutja a tekintetem a könny. Igaz, még épp nem csordul le egyetlen könnycsepp sem.

(https://media.giphy.com/media/HgFAjtjFhkIrS/giphy.gif)

[viselet] (http://www.polyvore.com/madame_puddifoot_k%C3%A1v%C3%A9z%C3%B3ja/set?id=221667146)

1999. február 13.

Még hogy én szánalmas! Valahol ez volt az a megnyilvánulás, ami kicsit sem lepett meg egy Montregotól. Feltettem volna a kérdést, hogy ugyan mi rossz van abban, ha szeretem a normális viselkedést és a ha nem úgy szólnak hozzám, mintha egy mocsok lennék, ami éppen a cipő talpára ragadt. Nyilván Miss Montrego azt hiszi, hogy az a normális, amikor valaki hajbókol előtte, de közben semmit nem vár cserébe.
Felbosszantott és ezt már nem is terveztem titkolni. Hagytam, hogy „kiszaladjon” a számon mit vettem el a testvérétől. Érdekelt, mit gondol és mit tenne meg a kulcsért. A bátyjával ugyan megállapodtam már, de miért is ne tehetnék így vele is?
– Most forra az a kis aranyvére igaz? - érdeklődtem, nem válaszolva az ostoba dadogására. – Milyen érzés, mikor valaki nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárná?
Ezek szerint mégsem én vagyok a szánalmas... – mosolyodtam el, de a dühöt már képtelen voltam elrejteni. Van az a helyzet, amikor mindegy honnan jön az ember, ugyanaz jut neki, mint a többieknek. Hiszen születhetünk szerető családba, vagy éppen aranykanállal a szánkban... a vége mindig ugyanaz az élet játéknak. Valószínűleg erre a Montrego testvérek még nem jöttek rá. Nem minden a múlt, sőt az semmi... főleg az a múlt, amit a családtagok fektettek le. Az számít, ami a jeleben van és magunk formáljuk. Hát nekik persze nyilván nem, könnyebb egy név és a vagyon mögé bújni, mint letenni valamit az asztalra. Nyilván nem én vagyok persze a jó példa, én is elcsesztem...
– Azért vettem el, mert tudni akartam, mit nyit – vallottam be őszintén. – A kíváncsiságom az első, általában... ezért jöttem el ide. Magára is kíváncsi voltam, Miss Montrego... és arra mennyire fontos a bátyja.
Lassan felkeltem az asztaltól.
Egy percig sem akartam maradni, éppen elég volt már ebből a nőszemélyből. Végül is megkapta, amit akart. Begomboltam a kabátomat és a vállamra dobtam a táskámat, de közben megállás nélkül őt néztem. Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű és ennyire ellenszenves egyszerre a szememben? Az apámmal kapcsolatos érzésekre emlékeztetett ez a helyzet. Phillip Rowle félelemet váltott ki belőlem, ugyanakkor ott volt a kíváncsiság, amivel minél jobban meg akartam ismerni.
– Engedje meg, hogy úriebmer legyek és kifizessem a teát, amit volt szíves a nyakamba önteni – mondtam.
Néhány érmét tettem az asztalra és egy kis pluszt, kompezálásként – hiszen takarítani kellett utánunk. Általában gyűlölöm a feltűnést, a felesleges jeleneteket és ma bőven kijutott belőlük.
A botomra nehezedtem é odahajoltam hozzá. Nem akartam megcsókolni, vagy puszit lehelni az arcára. Az nem illett volna hozzám, ráadásul meg szerettem volna adni minden lehetőséget, hogy esetleg meggondolja magát a találkozóval kapcsolatban.
– Nos, kisasszony, örülök a talállkozásnak, igazán élménydús volt – mondtam halkan.
Ezúttal nem vigyorogtam gúnyosan. A szavakat lágyan formáztam meg, szinte suttogásszerűen. Valahol megnyugtatott a tény, hogy sokkal rosszabbnak tart, mint amilyen vagyok... akárcsak a bátyja. Egyikük sem érti a viccet és azt, milyen mulatságosak kívülről nézve.
– Gondolja meg az ajánlatomat – tettem hozzá.
Felegyenesedtem és még egyet igazitottam a kabátomon. Ezen is túl vagyunk – gondoltam, miközben abban reménykedtem, nem tart vissza.

– Most forra az a kis aranyvére igaz? Milyen érzés, mikor valaki nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárná? -
A sérettség elemi erővel tör rám. Ahogy a szégyen is. Valóban ilyen lennék, mint amilyennek lát? Jó, sokan azt hiszik hogy az aranyvérem különbnek képzelem magam, ami részben igaz is. De ugyanakkor én is csak ember vagyok. Érzésekkel teli, igaz kissé jobb életkörülményekkel. Apám mindig azt tanította, hogy ezek az emberek irigyek. Kevesebbek. Unalmasak. Szánalmasak. Lassan realizáltam magamtól hogy ők is ugyanolyanok mint én. Mindössze ha meghallják a nevem és rájönnek hogy arany a családunk rögvest vagy távolságtartóak vagy ellenségesek lesznek. Vagy épp a kettő együtt. Fura hogy mintha még félelem is társulna a dologhoz alkalmanként. Pedig... ez sztereotípia. Én nem vagyok sem túl félelmetes sem ellenséges. Habár az tény, néha harsány vagyok vagy épp kérkedő, de... ebben éltem le az életem egész tavalyig. Mit vár bárki is, milyen vagyok? Szóval igenis baromira forr a kis aranyvérem. De inkább a csalódottság vesz erőt rajtam. Nem gondoltam ugyanis hogy Mr. Lee az, aki ezt felhozza. Valahogy belőle többet néztem ki. És elég keserves tény belátni mekkora fatális hiba volt ez. A kérdésére pedig inkább nem is válaszolok. Helyette ezüstös lélektükreim újra az ocsmány asztaldíszre tévednek. Ujjaimmal a fehér rezgőkéhez érek. Finoman kezdek el vele játszani ügyet sem vetve arra, hogy a másik feláll az asztaltól.
– Azért vettem el, mert tudni akartam, mit. A kíváncsiságom az első, általában... ezért jöttem el ide. Magára is kíváncsi voltam, Miss Montrego... és arra mennyire fontos a bátyja. -
- A bátyám a legfontosabb az életemben. Csak ő maradt már nekem -
Az utolsó szavakat szinte suttogom. És nem tudom miért de elfog a sírhatnék. Így elszakítom könnyben úszó pillantásom róla. Magatehetetlenül nyelek egyet, de érzem hogy a tokromba a gombóc is növekszik.
– Engedje meg, hogy úriebmer legyek és kifizessem a teát, amit volt szíves a nyakamba önteni –
Megütközve pislogok fel. A könnyfelhőtől alig látok, ám mégis érdekel miért teszi ezt. Homályos tekintetemen át is Elliot arcát fürkészem, de a vonásai szenvtelenek.
Miért? Miért teszi ezt? Miért lesz az egyik percben igazi úriember a következőben pedig egy kegyetlen tahó? Miért szórakozik itt velem?
Kissé megrémiszt mikor finoman felém hajol egész közel az arcomhoz. Ám nem tesz semmit.
– Nos, kisasszony, örülök a talállkozásnak, igazán élménydús volt –
Élménydús? Hát én ennek nem nevezném éppenségel - sokkal inkább Earl Grey-esnek főleg a számára mint a számomra-, de mindegy.
– Gondolja meg az ajánlatomat –
Egy percig szótlanul ülök és meredek magam elé. Figyelem ahogy felegyenesedik és már fordul el. Magamban hánytorgatom a dolgokat. Hogy van-e értelme kötélnek állnom avagy nincs. Végül úgy döntök, hogy mindenkinek jár egy második vagy esetében talán már harmadik esély. Plusz, így lehetőségem nyílik a kulcs ügyében is intézni valamit. Végtére is a pálca nekem köszönhetően van újra családi birtokban.
- Legyen! -
Hangom kissé erőteljesebben csattan. Megvárom amíg visszafordul és egy percig komoly arccal pillantok rá, majd felállok. A pálcát a kezembe forgatom meg, majd a végén széles mosolyt villantok, ahogy eszembe jut a remek ötlet.
- Mához egy hónapra, pontosan egykor várom Londonban a Mágus-téren. Ne késsen! -
Mutatóujjam figyelmeztetőn emelem fel és intek vele, mint ahogy egy agya fedi meg dorgáló gyerekét. S ezzel felkapom a kabátom és a táskám.
- Köszönöm a teát... meg azt is hogy a nyakába önthettem. -
Közlöm picit oldalra billentett fejjel majd szélesen elmosolyodom. Aztán elindulok az ajtó irányába, de menet közben megtorpanok. Épp előtte. Nem tudom megállni, hogy ne fricskázzak még egyet oda. Közel hajolok, a füléhez és úgy suttogom bele a szavakat.
- Az Earl Grey illata sokkal jobban passzol magához, mint bármi más.. -
Halkan kuncogva húzódok hátra és egy kacér kacsintás kíséretében tényleg otthagyom a pukkanó szívecskés kávézóban, ahova abszolút nem illik bele.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!
~~ ❈ ~~

Elliot O'Mara

(https://i.pinimg.com/564x/1d/d8/28/1dd828159b88fc7203062ca8e6e25bcf.jpg)

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

Előzmény (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,10871.msg69336.html#msg69336)

outfit (https://www.polyvore.com/k%C5%91-pap%C3%ADr-oll%C3%B3/set?id=228337558)

- Te naponta fekszel le diáklányokkal vagy mi a Merlin szakálla? – Kérdezem felröhögve az ajánlaton, amin amúgy annyira nem lepődök meg. Lényegében kierőszakoltam belőle egy találkozót, hát fordított esetben én is ugyanezzel pislognék rá. – Jobb lehetsz, mint gondoltam… - Piszkálódom kicsit, bár amúgy nem szokásom kinézet alapján megítélni ezt a fajta teljesítményt. Puding próbája az evés. Mondja a határozottan jó kis mugli szólás vagy közmondás. Az ég tudja, hogy melyik-melyik, rég voltak már azok a kisiskolás hétköznapok. Azóta senki se foglalkozik a nyelvi művelésünkkel, csak virágokat növesztünk a földből, meg állatokat változtatunk kisbögrévé. Végül is sokkal hasznosabb tudás. Hát boszorkányként mindenképp… - Kösz, de nem kívánok beállni a sorodba. – Beszél belőlem az amúgy nem létező büszkeségem. Felőlem aztán az ezredik is lehetnék neki, nem zavarna. Ez nem. De ezek szerint lényegében sportot űz a diáklánykákból. Ahhoz meg valahogy nem fűlik most a fogam, hogy egye fene alapon fussunk egy kört a közeli erdőben. Azért az nekem is a kedvemre való, ha valaki tényleg kíván és vonzónak tart, még így fura nőiességem ellenére is. Mondjuk, sosincs okom panaszra…

Közben kiérünk a roxforti tömeggel túlzsúfolt főutcára. Persze az alsóbb évesek még hihetetlen lelkesedéssel vetik bele magukat a mindent összevásárlásba. Míg a felsőbb évesek már inkább csak a rutin beszerzést, vagy az eldugott randevúkat részesítik előnyben. Fura is a sok megszokott arc közt egy totál idegennel sétálgatni. Zavarni nem zavar, csak így is kívülállónak érzem magam, hát most, hogy még egy ténylegesen kívülállóval is lófrálok, azt hiszem ténylegesen azzá is váltam erre az időre. És ez kellemes, ami rosszul esik. De tény, hogy én már tényleg másra sem vágyom, csak arra, hogy kiszabadulhassak végre a Griffendél kőtornyából a napsütéses Sequoia Menedékbe.

- Tudod, én nem vagyok angol. Vagyis származásilag csak félig, lélekben viszont semennyire. – Lököm be egyszerűen a Puddiborzalmas hely ajtaját, miközben szánakozó arccal nézek végig a bent csücsükélő párocskákon. – Pár pillanat múlva, mi is ilyen szarul fogunk festeni… - Jelentem ki, totál nem izgatva magamat azon, hogy az előbb más témánál jártam. – Az életem iskolán kívüli része utazással telik. Itt viszont borzalmasan bezárva érzem magam. Úgy, mint, aki nem él. – Huppanok le az első szabad helyre, amit kiszúrok. És már intek is a kerítőnőnek, khm… akarom mondani pincérnőnek, hogy rendelnénk. – Te viszont látszólag nagyon is élsz… - Mosolyodom el, majd egyszerűen kibököm a sok sütiből és kávékból álló rendelésünket. Bár az extra adag szerelmi bűbájt úgy mellékesen elfelejtettem megemlíteni…

Tekintetem azért gyorsan körbefuttatom a helyen. Szerintem lerí rólam, hogy még sose jártam itt. Csak bekukucskáltam egyszer az ablakon… Akkor is Jadát és Ephramot lestem, hogy rendben vannak-e, vagy szükség van az átkaim beszórására. Esküvőt tervezgetnek. Nem volt rá szükség. Az meg, hogy engem mikor üt agyon a szerelem, mellékes probléma és kérdés. Lehet, hogy nem is akarom. Valahogy esztelenül hülyévé és logikátlanná teszi az embereket. Meg nyálassá. Kinek van arra szüksége, hogy csöpögjön, mint egy puncsfagyi Los Angelesben? Ugyan. Majd kerítek egy szép indiánlegényt egy olyan törzsből, ahol a korombeliek nem tartanak a húguknak. Szülök szép indiángyerekeket, hogy sokasodjon a falu népe, azt kész. Romantika letudva.

Amikor kihozzák a sok mindent, amit rendeltem, csak úgy találomra ráböködve a kínálatra, akkor a kaja felé mutatok. Jelzem, hogy szabad a rablás, azt vesz, amit akar. Én majd eszem a maradékot. Ha agy… Vagy azt, ami nem tetszik neki…
- Itt a kaja. Ígéret betartva. Jöhet a mese rólad és a karkötődről.

KŐ-PAPÍR-OLLÓ
(http://i.pinimg.com/564x/13/c0/65/13c0650626d15e0b1c83a19b6b41908b.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_55/set?id=225754656)

DAKOTA BOURGH
1999. március

Ha valamit nagyon szerettem volna, akkor átélni a szokásos roxmortsi tömeget, ami rendszerint hétvégente hömpölyög végig a Főutcán. Ha tehettem én is a csendes hétköznapokon jöttem ide, ezúttal azonban nem volt különösebben választási lehetőségem, de egyébként bele sem gondoltam a ténybe, hogy bizony turbékoló párocskák és édességes zsákkal ellátott diákok között kell eltöltenem ezt a napot.
Ennél már csak az az ostoba kávézó volt borzalmasabb. Minden sarokban összebújva ücsörögtek az emberek és az a borzasztól félhomály, amiben buborékszívecskék repkedtek az ember fejének, majd durrantak ki, legalább olyan bosszantó volt, mint maga a Főutca. Mindenesetre követtem a lányt és emésztgettem az ajtón való bejutás közben elhangzott szöveget – nem mintha különösebben izgatott volna az élettörténete, elvégre én sem terveztem levezetni a családfámat neki.
– Pár pillanat múlva, mi is ilyen szarul fogunk festeni… – jegyezte meg.
A tekintetem egy összebújva beszélgető párocskára tévedt. Amikor legutóbb jártam itt Blaire Montregoval voltam és egy béna csókon kívül nem sokat csikartam belőle ki, igaz a londoni kiruccanás jól forróban telt és az kárpótolt minden korábbiért.
– Na és? Örülj neki, hogy velem festhetsz ennyire szarul. – Rántottam meg a vállamat.
Az első üres asztalhoz érve lekaptam a kabátomat és letettem a székre támjáráa. Nem bajlódtam azzal, hogy úriember legyek és kihúzzam neki a széket. Szívesebben ültem volna le, hogy végre előttem legyen a kávém és a kajám, amit a korgó gyomrom folyamatosan követelt. Ahogy szembe kerültem vele, intette a pincérnőnek.
– Az életem iskolán kívüli része utazással telik. Itt viszont borzalmasan bezárva érzem magam. Úgy, mint, aki nem él. Te viszont látszólag nagyon is élsz…
Hosszasan fújtam ki levegőt, mintha ideges lennék.
Ez az élet? – gondolkodtam el, majd csak úgy magamnak megráztam a fejemet. Éppenséggel zombinak tituláltam volna magamat, aki reggelente csak azért kel fel az ágyból, mert muszáj… és nagy magányában még ellátni sem képes magát. Sem inni, sem enni nem vesz rá semmi, csupán, ha Daniel és Dean társaságában tehetem azt. Otthon még egy kávéra sincs erőm, csak fekszem és bámulok magam elé, mint aki nem érti meg: valaminek vége van, új dologba kéne vágni végre.
Csak hallgattam, ahogy leadja a rendelést, én inkább nem fűzök hozzá semmit. Értem én mi kell neki, még akkor is, ha korábban letagadta. Valami biztosan van a Roxfortban, amitől az összes diáklány rám tapad, mint egy elcseszett pióca. Mindegy, legalább ma végre történik valami… – gondoltam érdektelenül.
– Hát te egy hülye vagy. – Böktem ki, mikor végre távozott a pincérnő és közelebb hajoltam a lányhoz a szív alakú gyertya felett, ami az asztal közepén ontott magából valami rózsabűzt.
– Inkább lennék a Roxfortban bezárva, mint idekint ebben a valóságnak nevezett rémálomban. – Legyintettem. – Ugye tudod, hogy itt mindenbe tesznek szerelmi bájitalt?
Nem tudtam igazából mit mondjak ezen kívül, egyszerűen fecsegni próbáltam, amitől zavarba jöttem azonnal. Így hát elkezdtem a csuklómon díszelgő karkötőt piszkálni az ujjaimmal. Még mindig nagyon tetszett és ott volt benne valami különös erő, ami szinte lüktetett az egész testemben, mióta csak feltettem a karomra.
– Itt a kaja. Ígéret betartva. Jöhet a mese rólad és a karkötődről.
Éppen nagyon elcsodáltam a karkötőmet, mikor megérkezett a kávé és a sütemények. Egyiket sem köszöntem meg, csak magam elé húztam és máris betömtem egy szelet torta felét. Csámcsogva és nyitott szájjal ettem, ezúttal direkt. Érdekelt a reakciója, habár nem tűnt valami válogatósnak.
– Mit akarsz tudni rólam? – értetlenkedtem, de aztán a következő falat után folytattam: – Megérzem a varázstárgyak vibrálását a levegőben… és ez garantáltan az. Ezért akartam megszerezni.
Egy újabb vállrándítással jeleztem, hogy nem különösebben szeretném kifejteni a témát. Viszont a süteményben határozottan éreztem valami szert, hiszen pillanatok alatt kellemes melegség töltött el. Igaz, inkább a kellemesen formás pincérnőt bámultam meg, semmint az előttem ücsörgő diáklányt.
– Nem kóstolod meg? – kérdeztem és a villámon a lány felé tartottam egy apró darab tortát. – Nyugi, dupla adag helyett csak tripla van benne…
Vigyorogtam rá.

Elliot O'Mara

(https://i.pinimg.com/564x/1d/d8/28/1dd828159b88fc7203062ca8e6e25bcf.jpg)

KŐ-PAPÍR-OLLÓ

outfit (https://www.polyvore.com/k%C5%91-pap%C3%ADr-oll%C3%B3/set?id=228337558)

- A Roxfort sok mindent elvett tőlem, amit szeretek. – Hajtom le a fejem, amikor lényegében dorgálást kapok. Valahol úgy érzem, hogy igaza van. Ez egy védett hely. Legalábbis annak kellett volna lennie… - Tavaly éheznem és menekülnöm kellett a falai közt. Láttam, ahogy a társaim meghalnak és átélem milyen, amikor az embert puszta szórakozásból megkínozzák. – Keserűen beszélek. Egyszerűen csak kitörnek belőlem a szavak, mert igen, lehet, hogy igaza van és az élet szívás. De megtalált minket az élet bőségesen idebent is. Hát úgy érzem, hogy készen állok szembenézni a világgal. Önkéntelenül is a csuklóimra pillantok. Jól láthatóak a hegek. És varázslattal nem eltüntethetőek. Egy életre viselem majd annak a napnak a nyomát. Nem mintha igazán bánnám… A hegeket nem. Valahol emlékeztetnek mindenkire, akit szerettem és meghalt. És emlékeztet arra is, hogy én viszont életben maradtam.

Fájdalmas grimasszal az arcomon rántom meg a vállam, mikor inkább témát vált és csevegni próbál. Nekem kell még egy fél pillanat, hogy visszarázódjak az úgymond laza hangulatomba. Erre pedig éppen elég csak nézni, ahogy egymás után tömi be a falatokat, csámcsog és még beszél is egyszerre. Mintha hetek óta nem kapott volna kaját, úgy viselkedik. Bár tényleg, felőlem aztán megehet itt minden bájital áztatta vackot, kifizetem. És az étkezési stílusát se fogom pontozni… De tény, hogy vele se sokszor járhatnak nyilvános helyekre enni. És remélem, hogy ha egyszer randizni megy, akkor a hölgyeményt majd nem étterembe akarja vinni. Veszett ügy. Hacsak nem olyan bolond az is, mint valahol azt hiszem én, hogy inkább viccesnek és így csábítónak találom még ezt is. Pedig épp csak belekortyoltam a szinte érezhetően rózsaszín és csicsaillatú löttyömbe…

Pislogtam rá, amikor a szám felé tolta a villáját, rajta a sütivel. Önkéntelenül hajoltam felé, hogy megkóstoljam. Puddifoot vackai tényleg hatásosak voltak. De akkor már legalább finomak is… Nyammogtam kicsit a falaton és már furcsamód azon méláztam, hogy vajon én miért nem vagyok legalább annyira csinos, mint az a pincérnő. Lényegében szebbnek nem szebb ő sem, arcra. Csak formásabb. Mondjuk hozzám képest a fagerenda is formás, szóval azt eleve nem túl nehéz, de akkor is. Főleg mivel engem amúgy is lenyűgöz ez a pasi. Bájitalok nélkül is vonzó volt, de így meg aztán pláne. Holott nincs rajta semmi különös, egész egyszerűen csak nem egy diák. Hanem egy ember, valahonnan, bárhonnan…

Szégyenkezve sütném le a szemem. Ha az épp szokásom volna, pironkodni meg satöbbi. De nem az.
- Tudod. Sose lesz olyan fenekem, vagy mellem, mint annak a nőnek. – Mutatok a pult mögött álló elvileges szépségre. – De azt garantálom, hogy messze jobb, érdekesebb és izgalmasabb vagyok, mint ő. – Dőlök előre a székemen, hogy arcom kicsit közelítsem a férfiéhoz. – Vagy, mint a többi kis iskolás lány. – Mondom határozottan, de akkor direkt visszadőlök a háttámlámhoz. Úgysincs semmi báj, amit mutogathatnék, vagy szexis pillantás, amit bevethetnék. Csak én, úgy, ahogy vagyok. – Nem fizetségnek kell. – Rántom meg a vállam. – De, ha már ilyen eszeveszettül gyakorlott vagy diáklányok megrontásában, akkor visszavonom a kint elhangzottakat. Vigyél el minden sütit, vagy engem. De lehet mindkettő is. Nem érdekel. Ez csak szórakozás. Neked pont úgy, mint nekem.

KŐ-PAPÍR-OLLÓ
(http://i.pinimg.com/564x/13/c0/65/13c0650626d15e0b1c83a19b6b41908b.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_55/set?id=225754656)

DAKOTA BOURGH
1999. március

Nem vagyok egy társasági lény, amit az étkezési szokásaim legalább annyira tükröznek, mint a bűbájos stílusom. Pontosan tudom, milyen vagyok, nem kell bemutatkoznom önmagamnak. Lényegében azon már túlestem az elmúlt tizenöt évben. Igazából tudtam, hogy számító, bunkó, tiszteletlen, egoista vagyok. Lényegében nem volt bennem semmiféle megfelelési kényszer a környezetem iránt… Esmé óta még annyi sem, mint korábban. Ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy képtelen voltam hosszabb ideig megjátszani magamat akár egy családi üggyel kapcsolatos tárgyalás, akár a patikába látogató vásárlók miatt. Nem ok nélkül dugtak be az Apotéka hátsó részeibe, ahol egyedül lehetek az alapanyagokkal és a bájitalokkal.
Figyelte, ahogy a lány lenyeli a süteményt, majd a mellettünk elsétáló pincérnő formás alakjára vetődött a tekintetem. Biztosan direkt rázza a csípőjét, amikor melletted cikázik el, O’Mara – gúnyolódott velem a saját belső hangom. Tudtam jól, hogy ez csak annak a bájitalnak a hatása, amit éppen az imént tömtem magamba süti formájában… de nem érdekelt. Jól esett nézelődni és hát inkább ezt bámultam, mint a velem szemben ülő kóccsomót.
Egy ideig még csorgattam a nyálamat, aztán a nőcske visszatért a pulthoz, én meg a sütimhez. Rosszabb már úgy sem lehet elven folytattam az evést.
– Tudod. Sose lesz olyan fenekem, vagy mellem, mint annak a nőnek. – Szólalt meg ismét a lány és a pult felé mutatott. Ezúttal nem követtem a tekintetemmel, hogy hová, de tudtam, hogy a pincérnőről van szó. Most inkább a kóccsomó és a mondadója érdekelt, ami éppenséggel egyáltalán nem fog meglepetésként érni – ugyanis pontosan tudtam mit akar.
– Hát olyan tuti nem… – horkantottam fel gúnyosan, ahogy végig mértem.
– De azt garantálom, hogy messze jobb, érdekesebb és izgalmasabb vagyok, mint ő. – Közelebb hajolt hozzám. – Vagy, mint a többi kis iskolás lány.
Valóban? A kérdés csak úgy felmerült bennem, inkább nem mondtam ki. Egyenesen a szemébe néztem, közben egy szívecskés, rózsaszín szalvétával megtöröltem a számat. Konstatáltam, hogy ez legalább annyira undorítóan édes illatot áraszt magából, mint itt minden.
Hümmögve néztem rá, ahogy hátradőlt a székében. Azt vártam, hogy legalább megpróbál csábító lenni, de nem láttam rajta ilyesmit. Tehát vagy elbénázta vagy meg sem próbálkozott vele és ez utóbbi jobban zavart.
– Tehát még sem volt ingyen a kaja meg a karkötő. – A megállapítás csak úgy kiszalad belőlem.
Már megszokhattam volna, hogy mindig valami valamiért történik. A világ ilyen, én magam tudhattam a legjobban, aki sosem tett indokolatlanul dolgokat. Számíthattam volna rá, hogy más is pontosan így gondolkodik, most még is kicsit meglepettnek éreztem magamat a korábbi viselkedése után.
– Nem fizetségnek kell. – Rántotta meg a vállát. – De, ha már ilyen eszeveszettül gyakorlott vagy diáklányok megrontásában, akkor visszavonom a kint elhangzottakat. Vigyél el minden sütit, vagy engem. De lehet mindkettő is. Nem érdekel. Ez csak szórakozás. Neked pont úgy, mint nekem.
Elvigyorodtam a felvetésen. Szórakozás… szerettem ezt a szót, ez éltetett. A szexre is így gondoltam, ezzel a jelzővel, egészen addig, míg meg nem ismertem Esmét. Akkor már nem csak játék volt, hanem valami sokkal személyesebb, valami olyan kifejező eszköz, aminek azelőtt sosem használtam a testiséget. Talán a szakítás volt az a pofon, ami emlékeztetett rá: nem érdemlem én meg azt az intimitást.
Eltoltam magam elől a tányért, mint egy választ adva a kérdésére.
– Kimegyek a mosdóba – álltam fel, megigazítottam a ruhámat, aztán közelebb léptem hozzá. – Nem akarod megnézni velem, milyen?
Felé nyújtottam a kezemet.
Persze, nem lett volna nagy meglepetés, hogyha esetleg ott is buborékszívecskék röpködnek és illatos vécépapírt rejtettek volna el a fülkékbe. Ez azonban nem érdekelt, mire odáig értünk, mert a sok szerelmi bájitallal átitatott piskóta és kávé megtette a hatását.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

zene: LA - Fools (https://www.youtube.com/watch?v=UolKQWoWyQY)
(https://i.imgur.com/nzmK2QS.png)
dress (http://)

E L L I O T

'Te megmaradtál életem díszletei mögött valakinek,
elveszett kincsnek, csöndesen elmaradt utazásnak,
szemrehányó, édes kis elmúlásnak.'

~~ ❈ ~~

Életem hibáit ha sorra venném, végeláthatatlan hosszú listát írhatnék. Nevetségesen hangzik a magam csekély tizenhat évével, de ha számot vet az ember (márpedig néhanapján sajnos muszáj), akkor bizony-bizony be kell látni hogy az apróbb-cseprőbb kis dolgoknak is jelentőségük lesz. Persze idővel amit gondnak véltél elodázódik, megváltozik és szimplán átértékelődik. Megeshet hogy tíz év múlva már közel sem fogom kardinális problémának érezni a felvételit vagy problémának azt, hogy a jövőképen kissé labilis. Megeshet az is hogy majd nevetek egyet rajta vagy mindössze vállat vonok szimpla nemtörődömséggel és egyszerűen csak élvezem az életet...
Azt az életet, amit jelenleg az izgalom határol be. A tökéletes megtestesül izgalom, mert hát Izland után nem tudok nem vigyorogni úgy, mint egy idióta ötéves. És ez baj. Tudom hogy baj, ráadásul abból is a rohadt nagy kategória. Nem kellene ennyire felszabadultnak éreznem magam, nem szabadna ennyire kiugranom a bőrömből, de hát elég Ericre gondolnom, vagy csak az azúrkék szemeire és érzem ahogy a bőröm viszketni kezd. Ugyanakkor persze kérdések sora mardos, és persze meglepően komornak igyekszem látszani, ha Mathias közelébe kerülök. De mindez nehéz... rohadt nehéz akkor, mikor szíved szerint világgá kürtölnéd hogy mennyire megváltozott minden. Mert megváltozott minden. A világom, a látásmódom, talán részben én magam is. És tudom hogy a hibáim élén egyenesen Eric Lestrange neve virít nagy vérvörös betűkkel, de mégsem érdekel.
Lépek egyet és a barna cipőm talpával az egyik nagy kőre lépek, aztán egy másikra hogy végül a fa kerítésre támaszkodjak. Megrántom a barna hátizsákom pántját, ami csúszni kezd lefelé a vállamon és körbenézek. Kisimítok egy tincset a hajamból. Hiába fogtam reggel össze, a másfél órás túrában kissé szétzilálódott. Nem mintha különösebben érdekelne, tekintve hogy nincs találkám senkivel. Vagyis... semmi betervezett. Eric nem ér rá, vagy legalábbis a legutóbbi levelében nem utalt arra hogy erre felé venné az irányt, Mathias meg elvan a maga világában. Most épp talán Clemet siratja, amit nem vagyok hajlandó újra végighallgatni. Egyszerűen unom a drámázását és véletlen sem szeretném magam elszólni a jelenlétében. Márpedig az a baj, hogy a rendszeresen el-elrévedő tekintetem és álmataguk vigyorgó fejem biztosan hamarjában elárulna. Így hát engedélyeztem magamnak egy szabad napot (vagyis inkább délutánt), amikor Avery szavaival élve... nyakamba veszem a világot. Igaz hogy ez csak a Roxmorts körül elterülő erdős Skót vidéket jelenti na de ez is több, mint a semmi.
Így hát mivel a nap is kegyesen meleget elég egy harisnya, egy szoknya egy bakancs, táska amiben pár kósza cucc lapul a nem létező végszükség esetére na meg én, az idióta ábrándjaim, a balga mosolyom, elkalandozó gondolataim és a kalandvágyam.
Ennyi elég ahhoz hogy Roxmorts határához visszatévedjek és végül úgy döntsek, talán a faluba is csapnom kellene egy kört. Nem mintha bármi hiányozna, de a kirakatok bámulása ingyen van, időm meg mint a tenger. Esetleg a pennaszaküzletben veszek valamit az új kollekcióból, amit oly bőszen ajánlgattak legutóbb.
Lépteimet, mit eddig a madárcsicsergés kísért felváltja az emberek moraja. Nincsenek sokan, az idő azért még kissé hideg de egy két diákcsapat elszédeleg mellettem különböző irányokba. Rájuk pillatok és mosolygok. Fiatalok, gondtalanok. Tulajdonképp nekem is köztük lenne a helyem nem pedig Lestrange után sóvárogni, de sosem voltam a közélet mintapéldánya. Épp elég figyelem jut ki nekem az aranyvérű összejöveteleken (pláne ha én vagyok a házigazda, mert a bátyám aztán sose brillírozik, ha ebben a szerepben kellene tündökölnie), nem igénylem még külön az iskola falai közt is. Akkor már inkább választok egy jó könyvet a kandalló mellett...
Megtorpanok a nagy, széles kirakat előtt, aminek üvegkockái között a kínálat köszön vissza rám. Tekintetem elréved a tintásüvegek felületén. Van ott kerek, gömbölyű, kissé ovális, hosszú nyakú. Mind dugós vagy kupakos, mellettük pedig a pennák díszen egyvelege. Van amelyik olyan hosszú, mint a karom maga, s akad kis csinos is, oly pici, ami akár egy csecsemő kezébe is beleillhetne.
Eltűnődöm vajon melyikkel is tudnék olyan levelet írni, ami kielégítené Ericet. Valószínű egyikkel sem, mert legyen bármilyen bűbáj, Lestrange és az önzősége határtalan... Ha tehetné már holnaptól eltörölné az iskolát hogy hazamehessek és voltaképp én magam is szeretném már ha véget érne... Nem feltétlen épp miatta, de tény hogy immár jelentős szerepet kap ő is... pedig hiba reménykednem. Olyan nagy hiba mint mikor Elliot esetében reménykedtem. Ostoba naivitás mindez, mert az ilyen típusú férfiak nem a türelmükről híresek. O'Mara egy kalandor, aki sosem áll meg hosszabb időre egy helyen, Eric meg... nos inkább mászik be minden nő bugyijába unaloműzés végett semmint bármi más értelmesebb dolgot csináljon. Szóval voltaképpen egy címeres ökör vagyok, de mégis botorul remélek. Mint mindig. Mint akkor mikor felkeltem és Elliot barnáiba akartam volna tekinteni, de ő már sehol nem volt.
Szívem kissé összeszorul, ha ezekre az elvétett ostobaságokra gondolok. Nem változtatnám meg, nem is alakítanám át. Mindössze csak... sejthettem volna előre.
Beleharapok az alsó ajkamba majd felpillantok a kirakat tükröződő felületére. A levegő bennem akad és ez szinte fülsértően hangos. Olyan érzésem van, mintha szellemet látnék, vagy legalábbis meglepően élének jelenne meg az emlékfoszlány. Az íves mandula alakú szemek. A szélfújta kissé kócos haj, a telt ajkak...
Elliot...
Nem tudom hangosan suttogva kimondom-e a nevét vagy csak gondolom... azt sem tudom, hogy pislogok-e vagy mindössze meredten bámulom. Valóban ő az? Valóban itt van? Vagy csak a tévképzet az egész? Az agyam csap be? Ajkaim szétnyílnak, a szám pedig kiszárad. Kezem megemelkedik a kirakat üvege felé, mintha csak azon keresztül elérhetném, mint holmi kósza vágyálmot. Aztán rájövök hogy ha valóban ő az, és valóban itt van, akkor történetesen mögöttem kell lennie... Így hát meg kellene fordulnom, de egyszerűen képtelen vagyok. Félek, ha megteszem az ábránd tovatűnik és megint magam maradok. A hátizsákommal, a szélben meglebbenő szoknyámmal, a vágyaimmal...

B O L O N D S Á G
(http://i.pinimg.com/564x/e3/8c/8f/e38c8f1a599e0f59fe129279f44de9bc.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_110/set?id=235306667)

BLAIRE
1999. április

Kellemes, tavaszias idő volt Roxmortsban, nem úgy, mint Polperroban, ahol bizony alaposan elmosott mindent az eső. Már megszoktam, hogy bentről figyelem, amint a cseppek az üvegen kopognak és háborog a tenger – rajta a csónakokkal a viharos szélben. Talán csak a lelkem tombolt ilyenkor, várva, hogy kivisznek a lábaim a szabadba. De már megszoktam, hogy nem áznak el a sötét tincsek, nem folynak végig az arcomon a hideg eső cseppjei. Minden más lett. Furcsa, rideg és idegen… még ha én választottam is ezt.
Csendesen sétáltam a macskaköves Főutcán. Most még nem volt túl nagy a tömeg, így elláttam egészen messzire, olyan üzletekig, amiket máskor a hajkoronák hordája egyszerűen elfedett volna állandóan kíváncsi tekintetem elől. Keserűséget éreztem, ahogy belenyúltam a zsebembe és nem találtam ott semmit. Az is üres volt, mint én… megváltozott. Régen, hányszor szorongattam meg valami különös ékszert, ami örömmel töltött el, amit én szereztem, amit lényegében a magamévá tettem. Egy nyafogó idióta vagy, O’Mara, akinek a legfontosabb az, hogy szépen nézzen Forestre – gúnyolódott a belső hang. Tudtam, hogy igaz minden szó és ez fájt. Hagytam, hogy a szalag lüktetni kezdjen a csuklómon és olyan gondolatokat súgjon a fülembe, amitől megutálhatnám Natot – de ezt a szívem sosem engedte volna.
A langyos szellő a hajamba kapott, hirtelen megtorpantam. Lehunytam a szememet és mélyet szippantottam a levegőből. A szabadság illatát éreztem és valami másét… valami nagyon is ismerősét… A szívem nagyot dobbant, a régi vonzalom emléke legalább annyira végig cirógatott minden érzékemen, mint a kellemes aroma.
Blaire… – rebegte sokkal lágyabban minden porcikám. A szemeim felpattantak, őt kutattam az utcán. Beleremegetem, ahogy megpillantottam a barna hajzuhatagot – szinte közvetlenül mellettem –, az ismerős alakot. Nyeltem egyet, mintha az érzéseket el lehetett volna nyomni, amik gombóccá nőttek a torkomban.
A kirakatot nézte, én pedig őt a kirakat visszatükröződésében. Még mindig finom, tökéletes vonásai volt, még mindig olyan gyönyörű volt, mint az emlékeimben és bár igen, váltottunk néhány levelet… ez az érzés nem érkezett ilyen letaglozón, ilyen erősen. Úgy éreztem a lábamról is le tudna dönteni a közös napunk emléke… mert volt egy napunk igen is… ami csak a mi titkunk. Hibát követtem el akkor, mert bár én kedveltem Blaire-t, sőt azt sem volna merész állítani, hogy a januári villásreggeli óta egy kicsivel többet éreztem puszta vonzalomnál… mintha ő egy kiút lett volna akkor az Esmé miatt állandóan rám törő féltékenységi rohamokból. Mégsem volt szabad azt tennem, amit tettem. Nem illettünk mi össze, neki egy herceg volt megírva a sor könyvében, nekem meg… ki tudja mi…
Észrevett.
Láttam, ahogy megemeli a kezét és megérinti az üveget. Talán a külsőm nem változott sokat, hacsak nem lettem a Reagan dolog óta soványabb és keserűbb, ami aztán úgy kiült az arcomra, ahogy kellett.
– Blaire… – mondtam ki hangosan a nevét. Mivel nem fordult felém, finoman a vállára csúsztattam jobb kezemet. Hüvelykujjammal megcirógattam. Melegséget éreztem, amitől azonnal zavarba jöttem. Elhúztam a kezemet, visszarejtettem zsebembe biztonságos sötétjébe.
A kirakat üvegében láttam, ahogy valami furcsa, szomorkás mosoly ül ki az arcomra. Nem miatta volt, csak még mindig rajtam volt annak a terhe, amin keresztül mentem lélekben… mert az nem Nat hibája volt, hanem az enyém. Nyeltem egyet.
Furcsa egy helyzet, nem, O’Mara? A szalag lüktetett a csuklómon. A kérdésre tudtam a választ: igen, furcsa. Hiszen egy Montregoval jöttem találkozni Roxmortsba, aki koránt sem Blaire volt, hanem az enyhén túlméretezett bátyja.
Kissé elméláztam, hosszú ideig nem szólalhattam meg.
– Öh… – kezdtem kissé szerencsétlenül. – Meghívhatlak egy kávéra?
Ez az önző kérdés csúszott ki az ajkaimon. Szerettem volna egy kicsit elmélyedni a szürke szemekben. Talán emlékezni arra, hogy ki is vagyok én valójában… vagyis csak voltam. Már más vagyok, valaki aki megkapta, amire egész életében vágyott: szeretet és családot… erre ott álltam Roxmortsban, bánatba burkolózva, egy pillanatra sem élvezve ki azt, amim van.

Mintha ezer meg egy évnek hatna hogy az üvegen tükröződő ismerős arc ajkai szétnyílnak. Szinte hallom, ahogy a nevem suttogja. Olyan szépen mint talán még soha senki... Megremegnek a pilláim, ahogy egy fél pillanatra elgyengülök. Egyszerűen nem tudok mást tenni. Tudom hogy dühösnek kellene lennem rá, magamra, meg hát úgy mindenre. Mégis köt hozzá valami, valami olyan megmagyarázhatatlan erő, ami nem engedi, hogy szívembe az ostoba vad kalapáláson kívül más beférkőzzön. Nem olyan ez, mint Eric esetében. Már nem. Mégis hatással van rám. Ó de mennyire. És már ostoba idiótának könyvelném el magam, aki egy ostoba kirakat felületében ostoba beszélgetést képes folytatni egy szellemmel, mikor megérzem a vállamon az érintését. Mintha csak áramütésként érne a súlya, lehunyom a pilláim. Érzem, ahogy a könnyfelhő elfutja a tekintetem, de nem olyan erősen hogy egy tökéletes csöpp legördüljön. Inkább csak sok kicsinyke gyűlik a hüvelykujjának szelíd cirógatására. Érzem hogy a karom egész a könyökömig libabőrös lesz....
Aztán oly hirtelen szakad vége mindennek, mintha nem is lett volna. Szemeim kinyílnak és újra befókuszálják Elliotot a kirakat üvegében.
Hát valóban itt van.
A megállapítás letaglóz és mégis gyermeteg, őszinte örömmel tölt el. Nem haragszom rá, sőt örülök, hogy látom. Örülök, hogy itt van és örülök hogy beszélhetek vele. Ostobaság legteteje!
Immár nem várakozom tovább, és nem rettegek attól, mi van ha eltűnik hirtelenjében. Könnyeden fordulok meg a sarkamon hogy immár szemtől szembe kerüljek vele. Alacsonyabb vagyok nála, de mindezt már megszoktam. Mindig fel kell néznem a pasikra, legyen az Eric, Elliot vagy épp a bátyám....
– Öh…
A nyögését nem tudom én okoztam-e, vagy a körülmények, esetleg az hogy valóban szemtől szembe pislogok az arcába. Nem közel, nem túl közel, de eléggé ahhoz hogy az egész jelenet mosolyt csaljon az arcomra. Abból is a meleg és őszinte fajtát.
- Meghívhatlak egy kávéra?
Kissé furcsállva csodálkozok rá. Semmi helló vagy szia. Semmi hogy vagy, vagy hasonlók. Rögtön kávé. Végül is... miért ne?
- Hát persze! - szélesedik ki arcomon a mosoly, mert ha ő nem fáradozik az illem részleteivel akkor én sem fogok. Nem töröm magam fölösleges plusz körökkel és amúgy is... talán mi azok a fajta 'párok' vagyunk akiknek nincs is szükségük ilyesmire. Egyszerűen tudom, hogy nincs...
- Merre szeretnél menni? A seprűben pocsék a kiszolgálás.
Megállapításom táptalaja mélyen gyökerezik. Jó párszor megfordultam már a csehóban, mindig különböző okoknál fogva és sosem voltam odáig érte a roxfortos diáktársaimmal ellentétben. Tény, ami tény, központi helyen van és a vajsör messze a legjobb, de a színvonal .. na az szánalmas. Röhej, hogy megengedhetik ezt maguknak, mert hát konkurencia, mint olyan, nincs. Hacsak Puddifoot-ot ide nem soroljuk. Eltöprengek egy pillanatig jó ötlet-e felvetni a helyszínt. Nem mintha különösebben gond lenne vele, hanem mert a régi emlékek kopottas valója oda is köt. Engem és őt. Hisz a rózsaszín szívtömegek közepette épp ott akadt rám. Épp ott kezdődött el minden úgy igazán....
Vajon akar-e ő emlékezni? Vajon így éli-e meg ezt az egészet egyáltalán?
A kérdések ott dobolnak bennem, de szívem lüktető ritmusa hamar elcsitul. Valami van Elliot barnás íriszeiben a zavaron kívül, amit nem tudok hova tenni. Ami nem tetszik. Ami aggodalmat kelt bennem. Mégsem érzem jogomnak kutakodni az életében vagy a dolgaiban, így csak félrebillentem a fejem.
- Mit szólnál a bevált rendszerhez? Ugyan nem lesz csókos kapdbekávé de Puddifoot még mindig a legjobb választás az édesszájúaknak, mint te!
Elvigyorodom őszintén és halkan kuncogok. Megvárom hogy döntsön. Igent vagy nemet, nekem mindegy. Addig pedig nincs jobb dolgom, mint az arcát fürkészni, ami mintha kissé beesettebb lenne. Talán beteg? Az biztos hogy valami gyötri... és ez leginkább a szemében látszik, ami most mintha miattam kissé élénkebben csillogna. Azonban tudom ez is csak balga mesebeszéd, ami a lelkemet hivatott simogatni.

B O L O N D S Á G
(http://i.pinimg.com/564x/e3/8c/8f/e38c8f1a599e0f59fe129279f44de9bc.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_110/set?id=235306667)

BLAIRE
1999. április

Rég emlékek kavarogtak bennem, ahogy Blaire szürke szemeibe néztem. Ujjaim szinte újra érezték finom bőrének, selymes hajának érintését… az illata pedig most is magával ragadott. Talán bennem sok minden változott, de az emlékek ugyanúgy édesek voltak, mint az együtt átélt pillanatok. Élveztem, ahogy szívem heves ritmust diktálva emlékezteti testemet az őrjítő forróságra, amit együtt éltünk át.
Lenyűgözött ez a lány még mindig. Sosem tudtam igazán megfogalmazni, mi vonzott benne annyira. Talán a finomság és az erő különös kontrasztja, ami őt igazán Blaire Montregová tette és ezzel együtt számomra tiltott gyümölcsét. Leszakítottam ugyan, megízleltem finom aromáját, majd rémülten dobtam félre és bámultam hosszan távolról, mint most is. Tartottam ugyanis a két lépés távolságot. Talán ezért is tétováztam annyira, hogy éppen csak egy kávémeghívásra futott tőlem.
Ismét bebizonyítottad milyen úriember vagy, O’Mara! – súgta a szalag. Bársonyos anyaga finoman szorult a csuklómon. Ezúttal nem lüktetett vagy táplálta a dühömet, egyszerűen csak szurkálódott, hogy növelje az amúgy is sötét érzéseket bennem.
– Hát persze! – Blaire mosolya még szélesebbre húzódott.
Ettől már én is elmosolyodtam, félrelökve azokat az érzéseket, amik addig nem hagytak nyugodni. Hirtelen egy cseppet sem érdekelt a bezártság és a boldogság különös keveréke, ami jellemezete mindennapjaimat. A lány érdekelt megint, pont mint annak idején a Diadémben és ha nem is azzal a lelkesedéssel kaptam utána, örültem a társaságának.
– Merre szeretnél menni? A seprűben pocsék a kiszolgálás.
Egyetértően bólintottam, azonban még mielőtt felhozhattam volna olyan kézen fekvő válaszokat, mint Szárnyas Vadkan – ahol garantáltan képen töröltek vagy a gatyát is leátkozták volna rólam –, Blaire ismét szóra nyitotta szépséges ajkait. Egy másodpercre le is hunytam a szemeimet, élvezve a beszélgetést.
– Mit szólnál a bevált rendszerhez? Ugyan nem lesz csókos kapdbekávé de Puddifoot még mindig a legjobb választás az édesszájúaknak, mint te!
Ezúttal az én vigyorom húzódott még szélesebbre. Közben gyönyörködtem a kacagó lány látványában. Persze még mindig keserűséget éreztem, hogy sosem lehetett igazán az enyém. Szívemet mégis melegséggel töltötte el, hogy boldogság árad belőle.
– Remek ötlet – bólintottam. – Azért remélem szerelmi bájital akad bennük. Igaz egy ilyen tünemény mellett kétlem, hogy szükség volna rá.
Karomat felé nyújtottam, hogy belém tudjon kapaszkodni. Önző módon azt gondoltam, ha kicsit hozzám simul, akkor érezhetem az édes illatot, ami a Diadémban, majd után a londoni lakásban is egészen megbabonázott. Lényegében elvette az eszemet, akárcsak a pofon, ami az arcomon csattant, minden indulat, ami áradt belőle és persze a szépséges, csillogó, szürke szempár.
Lassan indultam el Madame Puddifoot kávézója felé. Közben úgy tettem, mintha érdekelnének az utcáról nyíló, fényes tárgyakat kínáló üzletek… valójában nem így volt. Jobban foglalkoztatott az a lány az oldalamon. Csak ésszel, O’Mara… – suttogta a hang, mintha attól félne, hogy túl nagy a kísértés.
Hamarosan feltűnt a kávézó és némi csicsás felirat, amit csak közvetlen közelről tudtam elolvasni. „Édes nyalás fagylalt kehely – ma féláron” – hirdette egy groteszk, csillámos felirat. Elhúztam a számat.
– Nem osztozunk meg egy adagon a közös kalandunk emlékére? – kérdeztem. – Vagy inkább elnézed, ahogy egyedül nyalok? – Mondandóm végén szemtelenül rá is kacsintottam.

+16

Kell egy perc. Egyetlen néma perc, amikor is csak a tekintetük fonódik össze. Az enyém az övébe az övé az enyémbe. Ebben a néma percben lezajlódik minden köztes időben elmulasztott kommunikáció. Minden, ami szemrehányás vagy harag, minden ami bánat, magány és szomorúság. A szavak már könnyen gördülnek ajkaimra leginkább azért, mert igazak. Olyan őszinték mint nem sokszor és ez jóleső elégedettséggel tölt ez. Az pedig fokozza örömöm, hogy Elliot hasonlóan reagál. Mosolya biztat és megnyugtat. Talán tényleg ő is képes feloldódni, elfelejteni a helyzet adta kínosságot. Pedig joggal lehetnék dühös... végtére is reggel arra ébredni hogy tök egyedül vagy és még csak egy cetli sem vár hogy hát bocsika...? Jó, ostoba feltételezés lett volna többet remélni. Ezt már akkor tudtam, mikor belementem az egészbe. Azzal is kellően tisztában voltam hogy nem a szavak embere. Nem fog szerelmes ódákat zengeni, de hát nem is vágytam erre. Mindössze pofon csapott a felismerés, hogy este még fontos voltam neki, reggelre mindez meg már nem számított.
– Remek ötlet!
A kiszélesedett mosolyával találom szembe magam. Ezüstkékjeim fürkészik egy percig az arcát, majd bólintok. Jobb a múltat magunk mögött hagyni, teljesen. Annál is inkább, mert Lestange nem az elnéző fajta. Nem mintha Eric valaha is a romantika magasfokát űzte volna... ha ilyenekről ábrándozom, akkor leülök nyálat csorgatni Williamson mellé (ami soha napján meg is esik.), Na meg nem mintha jogot formálhatna bármire is az aranyvérű... Ő sem ígért semmi mást csak leveleket és ezt is még az előtt hogy az ágyába vitt volna.
- Azért remélem szerelmi bájital akad bennük. Igaz egy ilyen tünemény mellett kétlem, hogy szükség volna rá.
Nevetek és fintorgok egyszerre. Mi ez a szöveg már? Mégis hol a jó égben tanulta? Annyi biztos, hogy ez nem Eric Lestrange-től, mert neki ennyi nyáltengerre jutó agykapacitása végképp nincs.
- Te korrepetáltad Willamsont vagy ő téged? Merlinre, O'Mara! Nálad nem kell szerelmi bájital, tudom hogy minden kínálkozó alkalmat megragadsz...
Nem szégyen az ha él az ember a lehetőségekkel. A mosolyom is szelíden sejteti, nem neheztelésből mondom, hanem a puszta objektív tényeket vetítem elő. Nincs ebben semmi.
- Mellesleg, mindig rosszul bókoltál úgyhogy ne erőltesd!
Halk kis nevetéssel fonom át kezemmel a felkínálkozó karját és finoman oldalba is bököm, jelezve hogy nem volt ez akkora sértés hogy a szívére vegye. Mathiastól tudom mennyire önérzetes egy lélek, habár lehet csak a bátyám túloz vagy csak vele olyan.
Lépteim Elliotéhoz igazítom, miközben az utcán elindulunk. Ha ismerős jönne szembe azt hihetné, egy cuki kis párocska vagyunk, pedig súlyos tévedésben él, amit eszemben sincs kijavítani.
Puddifoot cégére már messziről feltűnő de mindössze csak közvetlen alatta állva olvasható jól. Felpillantok és figyelem, mintha csak most látnám először. Furcsa de teljesen nyugodt vagyok. Nem dobban félre a szívem, nem aggódom, voltaképp nem is izgulok.
– Nem osztozunk meg egy adagon a közös kalandunk emlékére?
A férfi kérdése kizökkent és arcom felé fordítom, majd róla tovább vándorol tekintetem a kínálatra. Aha-ha nyalás fagylalt, mi?
Kuncogni támad kedvem. Itt mindig megtalálják a leghülyébb szakkifejezéseket az édességek árulására és a vicces hogy az emberek többségének ez fel sem tűnik.
- Kaland? Te komolyan így nevezed?
Pillantásom visszasiklik a kínaira és a szemöldököm felszalad. Végül is Mathiasnak voltak mindig 'kis kalandjai' amikkel az afférjait illették, amit honnan is máshonnan vett mint Lestrange-től? Na de hogy Elliot is így vélekedjen? Meglepő de kissé csalódom. Nem azért mert ilyesformán kategorizál be, hanem mert azt feltételeztem magamban ő nem ez a típusú férfi. Csakhogy a pasik, mint egyformák...
Megszokhattam volna...
– Vagy inkább elnézed, ahogy egyedül nyalok?
A kacsintós gyermeteg vigyorára, ami egyenes felhívás egy keringőre nem tudok nemet mondani. Nevetséges de zavarba sem jövök. Meglehet ez is Eric hatása, vagy Izlandé vagy azé, hogy már nem tudok haragudni Elliotra. Akárhogy is, a bőröm viszketni kezd és nem azért mert koszos vagyok hanem mert az izgalom jár át. Nem azért mert bármi rossz lenne ebben, hanem mert magam előtt van Eric jóképű arca, és rosszalló tekintete, amint figyel ahogy Elliot fagyi kelyhébe beleeszem. Hiába állítja váltig, hogy ő nem féltékeny típus és voltaképpen nem pontosítottuk a kapcsolatunk(?) minőségét, de ettől függetlenül tudom, mennyire bökné a csőrét. Tizenhat év ismeretség után tudom, mennyire fortyogna benne a düh jó mélyen eltemetve. És már csak ezért megéri engednem a kihívásnak.
- Ó, hát sose tenném! És bár tudom, öhmhümmmm, hogy megoldanád, mert tapasztaltam hogy egyedül is remekül tudsz nyalni... - megakadok és rápillantok. Íriszeimben felcsillan a fény az emlékek hatására mégsem pirulok el úgy, mint annak idején bármikor is. (Köszi Strange!) - ... mégsem vagyok annyira alávaló hogy hagyjalak egyedül élvezkedni!
Elvigyorodom. Érzem ahogy ajkaim széle már a fülemhez közelítenek. Hát én aztán felveszem a kesztyűt O'Mara! És ha nincs további ellenvetés elengedem a karját épp csak azért hogy a szűk kis ajtón beléphessen a cukrászda vékonyka kis ajtaján át a sütemények érzéki illatvilágába.

B O L O N D S Á G
(http://i.pinimg.com/564x/e3/8c/8f/e38c8f1a599e0f59fe129279f44de9bc.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_110/set?id=235306667)

BLAIRE
1999. április

Egy ideig a fagylaltot hirdető szöveget bámultam. Nem rajongtam sosem a hideg édességekért, de talán ha akad benne egy jó adag csokis nyalás is, akkor még egészen jól elsülhet a dolog. Nem fordultam Blaire irányába, csak hallottam, ahogy halkan kuncogni kezd. Elmosolyodtam, szerettem ezt a hangot, ahogy a társaságát is… és persze nem is árt, ha kellő mennyiségű női illat kerül a ruhámra. Natot egészen ki fogja hozni a sodrából és hát valljuk be, nincs is szebb látvány egy vöröslő, szőrös paradicsomnál.
– Kaland? Te komolyan így nevezed?
Éreztem, ahogy a tekintete újra rám siklik. Megköszörültem a torkomat, csak ezt követően néztem rá, a szürke szemekbe, amik most mintha kissé ezüstösen csillantak volna meg a napfényben. Imádtam ezt a lányt még mindig, talán ha nem is ugyanazzal a hévvel, amivel azon a bizonyos márciusi napon. Sokszor elmélkedtem azon vajon, hogyan alakult volna mindez, ha nem hagyom ott és közösen ébredünk fel reggel… de ahogy mondani szokták, minden zsák megtalálja a maga foltját. Kétlem, hogy Blaire foltja én lehettem volna, sőt valószínűleg még csak távolról sem hasonlítottam arra.
– Elismerésnek szántam – válaszoltam egyszerűen. – A többi egy éjszakásomat legfeljebb béna kis szórakozásnak titulálnám, de az ott… az igazán valami volt.
Ezután tértem át inkább a közös nyalásra. Nem akartam volna túl komolyan belemenni ebbe a témába, éppen csak rövid magyarázat gyanánt hadartam el azt a néhány szót is. Vége, nem lesz belőle semmi… és valószínűleg nem csak miattam. Hiszen az előbb is valami Williamsont emlegetett és kétlem, hogy ő lenne az egyetlen, aki imád egy ilyen gyönyörű lányt. Bizonyára megtalálja a maga hercegét vagy már meg is találta.
Furcsa volt, hogy nem jött zavarba, mintha nem is az a Blaire lenne, akit ebben az elcseszett kávézóban ismertem volna meg. Tetszett mindig is, ahogy elpirul, de ezzel a kis bájával együtt elképesztően erős nőnek látszott. Valami itt gyanús… – ez a gondolat futott át az agyamon, majd egy vállrándítással el is hessegettem a gondolatot. Végül is egy kislány volt, amikor megismertem, talán elkezdett felnőni.
– Ó, hát sose tenném! És bár tudom, öhmhümmmm, hogy megoldanád, mert tapasztaltam hogy egyedül is remekül tudsz nyalni... mégsem vagyok annyira alávaló hogy hagyjalak egyedül élvezkedni!
Elvigyorodtam a válaszra, majd intettem, hogy menjen csak előre. Kissé be is löktem az ajtót, hogy könnyen be tudjon sétálni a tömény, édes illatfelhőbe, ami pillanatokon belül, közvetlenül az ő sarkában engem is körbe ölelt. Egy rózsaszín hajú banya vezetett minket az asztalunkhoz. Ezúttal kicsit hátrébb kaptunk helyet. Nem fordultam vágyakozva a régi asztalunk irányába, helyette a hátsófelét riszáló, pasztellbanyát bámultam. Ez volt itt legutóbb is? – elmélkedtem, majd miután kihúztam Blaire-nek a széket, én is leültem.
– Mit hozhatok, kedveskéim? – kérdezte negédes hangon.
Megint elvigyorodtam, pont, mint odakint Blaire túlzottan is szexualizált válasza hallatán.
– Hmm… hát én nyalnék egy jót, te is szivi? – kérdeztem Blaire-t, de valójában a banya reakcióját vártam. Elpirult. Ez az, O’Mara, legalább ma sikerült egy valakit zavarba hoznod! Éljen! – gúnyolódott megjátszott lelkesedéssel a belső hang.
– Egy nyalásfagyit kérünk, párosan – mondtam. – Kérsz még valamit?
A lányra néztem, nem remélve, hogy a sok nyali-fali hallatán majd esetleg elpirulna. Pedig szívesen láttam volna, ahogy szép, fehér arcán megjelennek a piros foltok. Nosztalgiázni támadt kedvem, talán éppen a hely hatására. Szinte hiányoztak az arcomba robbanó, szívet formázó buborékok.

+16

– Elismerésnek szántam. A többi egy éjszakásomat legfeljebb béna kis szórakozásnak titulálnám, de az ott… az igazán valami volt.
Ohhhh…
-Ohhhh…
Halk nyögéssel veszem tudomásul a bókot. Hát bók volt? Valóban? Miért nem láttam annak?
Annyival nyugtatom magam hogy minden épeszű ember (nő) ugyanígy értelmezte volna a helyzetet a helyemben. Ettől függetlenül mégis valahol rossz hogy rögvest bekategorizáltam a másikat. Hiába ösztönös ez, mégis csak helytelen. Azonban nincs időm sajnálkozni és bocsánatot kérni, legalábbis lehetőség nem adatik meg, mert mire realizálom hogy neki a ’kaland’, mint olyan, nem negatív dolog, (sőt, egyenesen elismerés), addigra már bent is vagyunk a cukrászdában. Ott pedig már a tömény illatfelhő kíséretében félig bódult aggyal ülök az asztalhoz, hogy az egyik boszorkány rögvest kezelésébe vegye rendelési igényünket.
– Hmm… hát én nyalnék egy jót, te is szivi?
Elliot megszólalása egy tizedmásodpercre ledöbbent majd pajkos kis mosolyt csal az arcomra. Az asztalon előttem heverő kínálatot felvázoló kartonra pillantok, onnan pedig fel a lányra, aki már pírben úszó arccal tekint vissza rám. Hümmögve bólintok egyet elégedetten.
– Egy nyalásfagyit kérünk, párosan. Kérsz még valamit?
Pár másodpercig fürkészem a lapot majd felpillantok Elliotra.
Egy Eric Lestrange-t, elvitelre!
Ezt azonban hangosan nem mondhatom ki. És elég ez a kis aprócska, pajzán gondolat, rögvest bele is pirulok az egészbe. Basszus, pedig már annyira jól leszoktam róla!
O’Mara azt hiheti a saját kis megszólalása okozza, de ha csak sejtené…
Ha bárki sejtené…
Akaratlanul is eszembe jut Eric türkizkék tekintete, az a fajta huncut, édesen csalogató, ami egyenesen a vesédig hatol, és aminek képtelen vagy ellenállni. És elég ennyi hogy ajkaim szétnyíljanak, szám kiszáradjon, a levegő pedig bennem akadjon. Nevetséges hogy itt sincs mégis ekkora hatással van rám...
- Hmm, talán egy kis vizet, hideget ha lehet. – egy feszes kis mosolyt villantok a lányra, jelezve hogy elvonulhat és tekintetem a férfira siklik miközben folytatom, hogy a pincérnő is hallhassa még. – Kell valami, amivel lehűtheted magad.
Szemöldököm felsiklik, mert van egy-két tippem hogy is eszközölném ezt. Mondjuk példának okáért a fejére öntve sem egy rossz verzió… Vagy ha már itt tartunk jómagamnak sem ártana, mert a végén még öngyulladásra késztetnek saját gondolataim és emlékfoszlányaim.
Úgyhogy kell a figyelemelterelés... így bedobom a legelső dolgot, ami eszembe jut.
- Szóval… - pillantok el a vállam fölött a csípőjét riszáló lányka után, s folytatom amint megbizonyosodom hogy hallótávolságon kívül ért. -… mesélj! Mi minden történt veled a… mi kis kalandunk után?
Hangomban nincs él, nincs haragvás, puszta érdeklődés. Összefűzöm kezeim magam előtt és letámaszkodom alkarommal az asztalra. Kissé előrébb dőlök teljes felsőtestemmel, hogy jobban halljam Elliot válaszát. Szándékosan nem említem meg a köztünk esett dolgokat, szándékosan nem a másnap reggelre térek rá. Tudom, hogy nem kellettem neki, nem igazán, mert ha igen, akkor valahogy úgy maradt volna ott, ahogy Eric… Még akkor is ha egy hajó várt volna rá, mint Lestrange-re, egyenesen Izland felé.
- Mathias olyasmit rebesgetett, hogy megállapodtál valaki mellett. Igaz ez?
Igazából nem tudom kíváncsi vagyok-e a válaszra. Nem tudom, jogom van-e tudni minderről és nem akarom a bátyámat sem bemártani, mint pletykálkodót. Voltaképp csak mellékesen említette meg és direkt nem is faggattam. Nem akartam hogy rájöjjön, O’Mara és a magánélete jobban érdekel, semmint talán kellene. Ám az, hogy itt a kínálkozó alkalom, nos… hát eléggé elmulaszthatatlan lehetőségnek kínálkozik. És a legmegbízhatóbb forrás mégis csak ő. Így hát egy szelíd várakozó mosolyt villantok felé, miközben megigazítom a hajam és vele együtt akaratlanul a nyakamban lógó láncot is, amin a tőle kapott kígyós gyűrű van. Az utóbbi időben leszoktam az ékszerek (főleg a gyűrűk) hordásáról, talán ez is Lestrange miatt… ez azonban kedves a szívemnek még így is, és jobban érzem, ha magamnál hordom…

B O L O N D S Á G
(http://i.pinimg.com/564x/e3/8c/8f/e38c8f1a599e0f59fe129279f44de9bc.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_110/set?id=235306667)

BLAIRE
1999. április

Kellően vörös képpel riszálta el formás hátsóját a rózsaszín hajkoronás boszorkány. Természetesen ő is azt a tömény, cukorhoz hasonló illatfelhőt húzta maga után, amitől az egész kávézó bűzlött. Rövid fintorral a képemen bámultam utána, így valójában csak akkor fordultam Blaire felé, mikor a lány ismét megszólalt.
– Szóval…
Láttam, hogy ő is egy pillanatra a pincérnőt bámulja. Majd végül ezüstös szemei találkoztak az én semmit mondó, szinte fekete szemeimmel.
– … mesélj! Mi minden történt veled a… mi kis kalandunk után? - Érkezett a korábbi folytatása.
Nyeltem egyet. Enyhe kis izgalom futott át a testemen a gondolattól, hogy éppen annak a lánynak meséljek egy újabb hódításomról, akivel valamikor lefeküdtem... aki iránt nyíltan többet éreztem, mikor éppenséggel el voltam jegyezve. Talán ha azóta nem vált volna minden kuszává, majd változott volna meg, akkor most is ugyanúgy éreznék. Csakhogy a dolgok nagyon is mások lettek, kissé túlzottan is lenyugodtam Nathaniel mellett. Ő olyan volt, mint a hideg vizes zuhany, amit az első találkozásunkkor a nyakamba zúdított. Megnyugtatott, megmutatta, milyen boldognak lenni, nekem meg, a csuklómon lüktető szalag a fülembe súgta: Ez nem te vagy O'Mara.
Beleremegtem az indulat hullámba, ami hirtelen elöntött.
– Semmi különös... igazából egy cseppet nyugodtabb az életem, mint általában – magyarázkodtam.
Nem tudom, miért tettem így. Talán tényleg olyan nehéz volt megnyílni az egésszel kapcsolatban, habár semmi szégyellni való nem volt benne... de úgy éreztem, hogy Blaire csupán azért engedett a közelébe, mert érdekes vagyok. Egy író selyemfiújában viszont mi lehetne érdekes? Az, hogy látja, amint a híres párja legépeli a következő regénye kéziratát? Mert az aztán dög unalmas látvány... legalábbis, ha engem kérdeznek.
– Mathias olyasmit rebesgetett, hogy megállapodtál valaki mellett. Igaz ez?
Megköszörültem a torkom és hátradőltem a székembe. Oldalra pillantottam és éreztem, hogy végig szalad a testemen némi idegesség. Most mi lesz, O'Mara? Elmondod neki, hogy bemásztál Forest alá? Keserűen húztam el a számat a gondolatra, lenéztem a csuklómon feszülő szalagra. Láttam, ahogy a vérfolt kissé kilátszik alóla. Megdörzsöltem egy ujjal a bőrt.
Ekkor pillantottam csak vissza Blaire felé. Az arcán szelíd, szépséges mosoly terült szét, gyönyörű látványt nyújtott ezüstösen csillogó szemeivel. Egy pillanatra még én is elmosolyodtam, aztán persze, amint szóra nyitottam ajkaimat, újabb adag keserűség vonult át rajtam. Még mindig olyan groteszk volt ez a helyzet, hogy éppen ezzel a lánnyal beszélem meg a magánéletem.
– A bátyád baromira pletykás – közöltem zavart hangon.
Közben megérkezett a pincérnő és a hatalmas fagyi kehely, na meg Blaire nagy pohár hideg vize. Csendben maradtam, míg letett az asztalra a rendelésünket és újra elriszált, jó messzire tőlünk. A fagyira pillantottam ugyan, de még nem nyúltam a hozzám közelebb eső kanálhoz.
– Valóban megállapodtam. – Kezdtem bele.
Ujjaim finoman a kanálra csúsztak, de nem kezdtem el enni. Éppen csak megbökdöstem az egyik olvadozó gombócot, amin valami rózsaszínes öntet volt. Finomnak tűnt, mégsem kívántam, éppenséggel rá nézni is alig tudtam, mint mindenre, mióta megöltük Reagant. Tudom, hogy én döntöttem így és ezért csúfítja el a csuklómat az a gusztustalan heg, amivel még a halála előtt megjelölt. Az „egy senki” felirat tökéletesen leírta azt, aminek mindig is éreztem magamat... s az volt a hátborzongató, hogy Reagan erre ennyire ráérzett. Persze Nat történeteiből tudtam, hogy ahhoz értette leginkább hogyan kell eltiporni embereket.
– Nahtaniel Foresttel élek – jelentettem ki végül.
Olyan volt ez, mint egy ragtapasz letépése. Jobb volt rajta gyorsan túl esni és akkor nem fáj olyan sokáig.
– Ezt nem említette a bátyád?

+16

Az arcát fürkészem. A vonásai, noha nem tudja, mindig sokat elárunak. Tudom, nem kellene ennyire biztosnak lennem abban, hogy felismerem a mimika adta jelentéseket, pláne mert O’Mara szakavatott zseni. Tolvaj, és neki a megélhetés miatt a pókerarc nem feladat hanem egy bizonyos fokú életstílus. No de valamiért mégis ott motoszkál bennem a kimondatlan érzelem, hogy ez azért még sincs teljesen így. Azért a maga sajátos módján velem mégis őszinte és... és a női megérzések mindig helyt állóak. Legyen szó akár róla, akár a bátyámról, akár a háztársaimról vagy épp a tanáraimról...
– Semmi különös... igazából egy cseppet nyugodtabb az életem, mint általában .
Nyugodtabb....
Hát lehet egy élet nyugodt? Mi a jó mégis abban? Tudom hogy voltaképp semmi. Az az igazság, hogy az ember élete sosem nyugodt maximum annak képzeli. Sosem ismerjük fel a körülöttünk megeső dolgokat, maximum nem lépünk ki senki kedvéért a saját konfortzónánkból. Mondjuk, az is lehet (és Elliot esetében több mint valószínű) hogy egyfajta életmód változásnál az unalmas egyet jelent a nyugodttal. Mert ha egy tolvajnak nem kell többé lopnia, minden nyugalmas lesz, még az is ami voltaképp nem az. Mondjuk számomra vagy bárki más számára.
Hát nem is kertelek tovább hanem rákérdezek, ami szinte biztosan igaz. Végtére is a bátyámnak semmi oka hazudnia pont róla épp nekem. Ő nem tudja milyen a viszonyom Elliottal. Csak annyit lát, amit hagyok és az vajmi kevés.
Pont jó ez így.
– A bátyád baromira pletykás!
Hangosan kacagok fel a kijelentésére. Inkább hat egy csöppet kifakadásnak, abból is a szívből jövő fajtájúnak, ami tetszik. Szeretem ezt Elliotban. Nagyon szeretem. Ritka az olyan férfi, aki kimondja kertelés nélkül amit gondol.
Nevetésem csak akkor hagy alább, mikor a pincérnő megjelenik tálcával a kezében. Arcomon még mindig ott ül a nevetés utáni széles mosoly és kihívással telve állom meglepett pillantását, miközben lepakolja elénk a rendelt dolgokat. A poharat a hűs vízzel elém teszi le és én köszönetképpen egy biccentéssel küldöm útjára.
– Valóban megállapodtam.
A kijelentésére, mely pár pillanattal később érkezik, felfigyelek. Szétbontom magam előtt összefont kezemet de nem húzódom hátrébb, ugyanúgy az alkaromon támaszkodva ujjaimmal közrefogom a poharam. Ujjbegyeimet pillanatok alatt átjárja a hűvös, ami felfut egész a karomon.
– Nahtaniel Foresttel élek.
Már épp azon tűnődöm, hogy ajkamhoz emelem az üveget és beleiszok a tartalmába, mikor Elliot a fagyit piszkálva bevallja az igazat. Egy ötéves kisgyerek jut így róla eszembe, ahogy a rózsaszín sziruppal szemezik és a kanállal pöckölgeti....
Arcomon biztosan kiül a döbbenet, de az előítélet miatt, hanem mert az információt fel kell hirtelenjében dolgoznom. Igazából mindegy is, hisz ő úgysem néz fel, úgysem figyel rám. El van foglalva a saját maga zavarával, mert úgy tűnik, vagy sosem szokta jól viselni ha valakinek meg kell vallania valamit vagy nem túl gyakorta ejtette ezt még ki a száját.
Nat Forest....
TEJÓSZENTSZAGÚSÜLLŐFAROK!
- Merlinre Elliot! Valóban? EZ ÓRIÁSIIII!- megpróbálok nem visítani. Tényleg...! De.. hangomban ott az izgatottsággal vegyes elképedés. Mindez azért vicces, mert talán sértve kellene éreznem magam. Mégis csak lecserélt engem egy férfira. Na de... nem akármilyen férfira.
Egyenesen Nat Forestre! Anyám!!!!
– Ezt nem említette a bátyád?
Ujjammal megragadom a poharam és közelebb csúsztatom annyira hogy hűvöse a tenyerembe simulhasson. Enyhén szorítom meg és képzeletben Mathias nyakát képzelem oda.
- Hát nem! - prüszkölöm kissé dühösen. - Azt hiszem fogalma sincs, hogy kicsoda is Nathaniel Forest. Vagy ha igen, akkor is ennyire vesz figyelembe engem a szégyentelen!
Mérgelődésem látványos és egy percig el is kalandozok, majd visszafordulok Elliot felé.
- De mindegy is! De aztaaaa! - képedek el újra és pislogok vigyorogva az asztal túlfelén ülőre. - Ez hihetetlen Elliot! Már, ne érts félre, csak sose gondoltam volna hogy írói berkekbe találod meg igazán a számításaid.
Onnan voltaképp nem nagyon van mit ellopnia kéziratokon kívül. De hát, mégis csak akadt neki valami. Nathaniel szíve például. (A szüzesség itt talán már nem játszik vagy ha mégis akkor az csúnya bleset)
- A nagy Forest... - mormogom magam elé továbbra is meglepődve, aztán kapcsolok. - ... már bocs a szójátékért...
Vágok egy fintort, mert hát nem épp a szexuális mivoltára akartam utalni, dehát könnyen úgy értelmezhető. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, mert gondolom a bátyám már megtette. Vagy ha ő nem, hát a társadalom maga. Vagy ha az sem, akkor a köznyelv és búvárlapok. Ez a baj ha egy magunkfajtával van dolga az embernek. A hírnév tud barát lenni de ellenség is.
- És milyen? Milyen ő? Mármint Nat? Kedves? Jó fej? Bevallom, imádom a könyveit...!
Úgy vigyorgok, mint egy ötéves kisgyerek, aki a legboldogabb pillanatában a legnagyobb csínytevés kieszelése kellős közepette találnak meg. De hát, így legalább bárki aki lát minket azt láthatja, hogy mi aztán tényleg jól szórakozunk csak nem abban a szerelmespár minősítésben, mint azt feltételezhető lenne...

B O L O N D S Á G
(http://i.pinimg.com/564x/e3/8c/8f/e38c8f1a599e0f59fe129279f44de9bc.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_110/set?id=235306667)

BLAIRE
1999. április

Kiszáradt a szám, ahogy kimondtam Nat nevét. Lopva pillantottam csak Blaire-re, körülbelül eddigre jutott el a tudatomig, hogy az „óriási” kifejezést használta a dologgal kapcsolatba. Sőt, körülbelül azt is ekkora fogtam fel, hogy ez nem Nat méreteire, hanem magára a helyzetre vonatkozik... bár szívem szerint én inkább az előbbire voksoltam volna. Azért a kapcsolatot magát nem illettem volna ezzel a jezlővel. Na nem azért, mert nem jó, csak félek elkiabálni. Még akár rossz vége is lehet és újra visszakerülök onnan, ahonnan indultam a magányba, a sötétségbe... hiszen ki tudja, Nat mikor dönt úgy, hogy eldob magától? Esmé is úgy döntött, pedig neki a kezét is megkértem.
Kicsit meglepett, hogy Mathias azt nem tette hozzá ki a szerencsés kiválasztott. Igaz nem nagyon emlegette fel, hogy férfi mellett sikerült kikötnöm... talán egyszer tette szóvá, de akkor Nat még nem próbált meg a nőjének munkát ajánlani.
– Azt hiszem fogalma sincs, hogy kicsoda is Nathaniel Forest. Vagy ha igen, akkor is ennyire vesz figyelembe engem a szégyentelen!
Vicces volt ez a kis felháborodás, olyan bájosan állt Blaire-nek ez is. Hagytam, hogy egy pillanatra lenyűgözzön a látványa... mert azért, ha van Nat, ha nincs, ő a leggyönyörűbb nő, akivel valaha dolgom volt. Még mindig éreztem ujjaim alatt selymes bőrének és hajának érintését.
– Biztosan tudja, már találkozott vele... – válaszoltam és közben tovább piszkáltam a kanállal a fagyit.
Éppen csak egy kis darabkát választottam le a kanállal. A rózsaszínes öntetre koncentrálva, hogy azt emeljem az ajkaimhoz. A nyelvemet kissé kidugtam és úgy nyalogattam le a hűvös fémről. Kellemes íze volt, de semmi különös... viszont, ha már egyszer édes nyalás a neve, akkor nyaljunk egy jót. Belapátolni úgysem tudnám. Nagyrészt az étvágytalanságom miatt, ami az elmúlt időszakban valóban jobban kínzott.
Reagan halála óta egy roncsnak éreztem magamat. Nem azért, mert szíven szúrtam egy késsel... az határozottan a legjobb döntés volt, amit valaha tettem. Nem érdekelt különösebben, hogy elvettem az életét, ahogy a csuklóm belső felét elcsúfító „egy senki” heget is elfogadtam. A részemmé vált, nem okozott többé keserű érzéseket... illetve csak nagyon ritkán. Az zavart, hogy ennek következményei lehetnek. Reagan eltűnését könnyen rám kenhetik, Natra egyelőre talán kevésbé. Akárhogy is, ennek még Azkaban is lehet a vége.
Lettem a kanalat, miközben Blaire Natról áradozott. Elolvastam a csuklómon a feliratot, majd ráhúztam a kabátom ujját, hogy még véletlenül se láthassa meg a lány.
– A nagy Forest... – morogta maga elé. Erre persze önkéntelenül is elvigyorodtam, a bennem tomboló sötét érzések menten félre húzódtak. Ezért szerettem Blaire társaságát, mert könnyedén félresodorta azokat a borzalmas dolgokat, amik nyomasztottak. Most pedig, hogy a társalgás különösen felszabadult lett, kellemes melegség járt át. Jól éreztem magam.
– … már bocs a szójátékért...
Megrántottam a vállamat.
– Hát valóban elég nagy – helyeseltem.
Megfogtam a kanalat és még egy kis darab öntetet az ajkaimhoz emeltem. Ezt nem kezdtem el nyalogatni, minden további nélkül bepréseltem a számba és hosszasan ott is tartottam. Élveztem az édes ízt, talán túlságosan is, így felmerült persze bennem, hogy valamiféle bájitalt még is csak tettek bele.
– És milyen? Milyen ő? Mármint Nat? Kedves? Jó fej? Bevallom imádom a könyveit...!
Egy kissé meglepett a Blaire-re hirtelen rátörő rajongói szónoklat. Persze gyorsan végig pörgettem a fejemben, milyen érdekességet mondhatnék éppen Natról. Hiszen én teljesen más oldalát ismerem, mint a rajongói. Egyrészt egyetlen könyvét sem olvastam, de mikor melegítőben csoszog odahaza, akkor egy kicsit nehéz is elképzelni róla, hogy valaha írt ilyesmit... ahogy más khöm... helyzetekben is. Idevehetjük például a hisztiket, meg a nyafogásokat... meg persze a horkolást.
– Hát valójában dög unalmas, de azért megvan a maga bája... – Vigyorodtam el.
Valójában odahaza Nat tényleg csak egy egyszerű ember, aki a testvére kislányát próbálja felnevelni. Igazán remek és önfeláldozó ember, aki sokat nyafog... és olyankor baromi idegesítő. Dehát én ezért az irritáló fickóért képes voltam elvenni valakinek az életét. Ekkor áldozatot lényegében sosem hoztam senkiért.
– Sűrűn szervez rajongói találkozókat. Nem voltál még egyen sem? – kérdeztem. – Neked szerintem még sorban sem kéne állnod, ha aláírást szeretnél tőle kapni. Mert van egy belsős embered – kacsintva mutattam magamra és újra a számba vettem a kanalat.
Nyeltem egyet. Az édes íz megint végig simított a torkomon.
– Persze egy jó adag édességgel is le lehet fizetni, ha elég ügyes az ember.

+16

– Biztosan tudja, már találkozott vele...
Hát a kurva anyját! Már ha valóban így van. Mi az hogy találkozott vele és nekem nem szól? És mi az hogy biztosan tudja? Naná hogy tudja, mert én ezerszer áradoztam róla. Sőt, már hónapokkal ezelőtt a kezébe nyomtam Nat könyveit hogy olvassa el. Jó könyvek, érdekesek, és nem mellesleg szélesítenék Mathias gyér szókincsét. Mert valljuk meg, a pókerkifejezések meg a sakk amit Eric-kel nyomat azért eléggé fogalomszegény. Arról már nem is beszélve hogy maximum a lóverseny szakkifejezésem penge, de ez is csak a munka miatt kényszerpálya neki. Szóval pont ráfér az olvasás és jók a versek is, aláírom. Tudom, hogy imádja William Wordworth-t de azért csak ezek nem elegendőek..!
Morcosan kortyolok az italomba, miközben tűnődve elnézem, ahogy Elliot a fagyit nyalogatja. Műszaki pontossággal választja le a rózsaszín cukorszirupot és kéjelegve szemez vele, ami már önmagában vicces...
– Hát valóban elég nagy.
A nyilvánvaló beismerése nevetésre sarkall, így csak kuncogok magamnak egy sort. Hát ez aranyos. Pláne így félig a szájába a kanállal.
Fura ez... ő meg Nat együtt. Nem, nincs bajom ezzel, mindössze nem tudom elképzelni őket egymás oldalán. Mondjuk nem is voltam semmilyen hivatalos eseményen, hogy láthassam őket így. Egyáltalán köztudott ez? Félek rákérdezni. Nem akarok Elliotot kellemetlen helyzetbe hozni és amúgy sem rám tartozó dolog. Előbb vagy utóbb úgyis megtapasztalom a képet, mert hát... biztos lesz alkalom. Mathias úgyis meghívja Elliot-ot vele pedig jön Nat is.
Hajjajjj, lesz még ott kalamajka úgy érzem! Pláne ha Mathiasnak valaha sikerül bevallanom mennyi közöm is volt a barátjához. Az egyik barátjához, merthogy a másikhoz pont ugyanannyi dolog fűz össze hacsak... nem még több. Végül is minden csak nézőpont kérdése.
- Akkor jó! Örülök!
Bólintok és helyben hagyom a témát. Nem akarok kivesézni a részleteket, mert arra nem épp a kávézó a legalkalmasabb helyszín. Valójában talán egyetlen helyszín se alkalmas rá, de mindegy. Inkább kíváncsiskodok egy sort az íróról, ami célt is ér. Legalábbis Elliot mintha felderülni látszana. Mennyire más ez így. Ő maga. Elnézem a tekintetét. Az ember pillantása nem szokott hazudni és nem vagyok bolond. Rögtön kiszúrom az ilyesmit. Nem mellesleg mégis csak nő vagyok. Működik a hatodik érzékem meg ilyesmi!
– Hát valójában dög unalmas, de azért megvan a maga bája.
Meglep a szerénysége, és tudom, több van a felszín alatt. Faggatni viszont nem célom.
– Sűrűn szervez rajongói találkozókat. Nem voltál még egyen sem? Neked szerintem még sorban sem kéne állnod, ha aláírást szeretnél tőle kapni. Mert van egy belsős embered.
Felkacagok. Jókedvű leszek, mert egyszerűen üdítő a társasága. Bírom a vicceskedését, és azt amennyire pofátlanul szemtelen tud lenni.
- Ugyan O’Mara! Vigyázz még élek a lehetőséggel! Na nem mintha alapvetően rászorulnék...
A vezetéknevem elég sok ajtót megnyit előttem, ha akarom. Valahogy Nat Forest azonban megmaradt egy fajta plátói dolognak. Nem vagyok belé szerelmes, mint egy ostoba tinirajongó, de azért ekkora szaktekintély előtt leégni sem akarok. Így mikor lehetőségem nyílt volna rá hogy találkozzam vele, mert alkalom lett volna bőven, kihátráltam a helyzetből. Mindig akadt valami mondvacsinált ürügy vagy ok, amivel kimentettem magam. Szánalmas tudom...
– Persze egy jó adag édességgel is le lehet fizetni, ha elég ügyes az ember.
- Ó valóban? - pislogok rá mosolyogva. - Hát áruld el nekem mi figyel ott veled szemben? Az egyedül rád vár. Én már... khm nyaltam eleget.
Közlöm kissé elpirulva és zavaromat leplezni próbálva inkább lehajtom a fejem. Egy tincs előre bukik, így kezem ösztönösen mozdul hogy a fülem mögé tűrjem hogy ne zavarjon.
Közben pedig elmélázok hogy vajon Eric mit csinálhat. Remélem ő épp nem nyal... valakivel... valamit... bár nála sosem tudni.

B O L O N D S Á G
(http://i.pinimg.com/564x/e3/8c/8f/e38c8f1a599e0f59fe129279f44de9bc.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_110/set?id=235306667)

BLAIRE
1999. április

Nat nevét kimondani… Nat méreteiről beszélni… a dolgainkról mesélni… valahogy az egész olyan szürreális volt. Hiszen egy elképesztő lány ült velem szemben, valaki olyan, akit alig néhány hete még karon ragadtam volna, hogy magammal rángassam a világ végére. Ott pedig elrejtettem volna őt a világ elől, hogy a magam kincseként őrizzem s csak az enyém legyen. Tudtam, hogy a varázslótársadalom sosem fogadta volna el azt a kapcsolatot, amire annyira vágytam… sőt maga Mathias állt volna kettőnk közé. Mi is egy tolvaj egy hercegnő mellett?
De az én apám egy Rowle – annyiszor jutott eszembe érvként ez a rövidke mondat. Aztán persze a szalag erőteljesen lüktetni kezdett. Gonoszsága elszomorított, ahogy lepillantottam vörös, bársonyos felületére. Egy fattyú vagy, az még rosszabb a tolvajságnál… – suttogta megannyiszor a fülembe… és én remegve próbáltam úrrá lenni elkeserítő érzéseimen, amik lassan lyukat kívántak ütni testemen, hogy rázúdulhassanak a világra. Szerettem volna a csalódottságomat másokon levezetni annyiszor, de annyiszor már, hogy az megszámolni sem lehet. Kezdődött az egész Esmé elvesztésével, aztán jött Blaire, aki úgy vonzott, mint egy mágnes. Azt sem érdemeltem ki, ahogy talán a levegőt sem, amit magamba szívok.
– Ó valóban?
A kérdésre hirtelen kaptam fel a fejemet. Eddig ugyanis a rózsaszín maszatot nyalogattam a kanálról… az édesség látványa magához vonzotta tekintetemet és mintha hosszú órák teltek volna el korábbi mondatom óta csak ültem meredten. Utolsó szavaim, amiben Nat és az édesség viszonyát ecseteltem távolain csengtek még valahol a gondolataim mélyén… közben pedig – talán csak egyetlen percre – magával ragadt ez a fajta kétségbeesés.
Csak Blaire rövidke, mosolygós kérdése rángatott ki a valóságba, vissza Puddifoot égetett cukortól bűzös kávézójába, arra a rózsaszín, párnázott székre, amiben igazából addig is ültem. Talán jobb volt nem elveszni a múlt árnyékai között, régi sérelmeket, saját rossz döntéseket siratva. Nem volt már helyén való, főleg, hogy a szívem mélyén régen elköteleztem magam egy életre Mr. Forest gyerekesen sármos, kétméteres valója mellett.
– Hát áruld el nekem mi figyel ott veled szemben? Az egyedül rád vár. Én már... khm nyaltam eleget.
Végre láttam a zavar egy aprócska megnyilvánulását. Elpirulva tűrte a füle mögé a haját, én pedig végre valamiféle grimaszszerű mosolyt engedtem meg magamnak újra. Tetszett így ez a lány nekem. Egyszerre volt erős és édes, ahogy zavarba tudta hozni magát, majd akár csak egy pillanattal később, képes volt pofon vágni – keményebben, mint számítottam rá.
– Hát én is már nyaltam egyszer kétszer, többek között neked… igaz kizárt, hogy eleget – mondtam.
A mosoly még mindig ott volt az arcomon, talán kissé szélesebbre is húztam saját pajzán mondatom hallatán. Csak ezután pillantottam vissza, immár egy kis fagyival a kanalam végén Blaire-re. Szerettem volna felé nyújtani, a szájába nyomni… de ahogy az arcán felismertem azt az elmélázó kifejezést, ami gyakran rajtam is nyomot hagy, egészen visszahúztam a kezem magam felé.
Na, O’Mara, látod, ez a hajó végleg elúszott – gúnyolta a kis hang. Én pedig, talán kissé csalódottan mértem végig a lányon, aki egykor annyira tetszett. Nyeltem egyet, félre akartam söpörni a keserű érzést, amit a csuklómon újra lüktető szalag okozott. Mosolyt erőltettem a képemre: – Ki az illető? – kérdeztem úgy téve, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék.
– A szerencsésre gondolok, akiről épp álmodozol – tettem hozzá magyarázatként.

+16

– Hát én is már nyaltam egyszer kétszer, többek között neked… igaz kizárt, hogy eleget.
Már felkiálltanék, hogy na de, Elliot és mellé ironganék-pironganék egy sort… ez lenne az a Blaire Montego, akit jól megszoktunk. Aztán meg van az a Blaire Montrego, akit nem csak Eric Lestrange vitt ágyba, de még képes volt Izlandra is elcitálnia magával hogy ott aztán végleg tetézze a bajt…
Szóval nem pirulok maximum egy kicsit és azt is palástolom egy elképedt vigyorral. Ajakim szétnyílnak és hitetlenkedve, hökkenten pislogok. Nem tudom eldönteni hogy ez sértés volt-e, vicc vagy bók… de lelkem mélyén sejtem, mindez így együtt. Nem akarom megbántani O’Marát, azért sem mert Mathias legjobb barátja és azért sem, mert nem szeretek embereket ok nélkül bántani, de tény hogy ez a megszólalás megérdemelne egy jó kora… bosszút. Mégis inkább csak ámulok, ahogy itt ül nyalásról beszél (az én nyalásomról teszem hozzá) előtte a nagy rakat fagyival (amit nyalhatna is de azt persze nem nyalja) és mint egy kisfiú itt nyafog. Nem értem. Ha akart volna, engem, valóban, keresett volna, nem? Reggel még csak egy cetlit sem találtam utána… mindössze a hűlt helyével szemezhettem és lányos zavaromban én balga még magamat okoltam…
Lehet nem volt ideális ötlet épp vele leülni, épp vele beszélni, de mégis van benne még most is valami ami nem hagy elmenni a dolog mellett. Jó barát alapanyag, ez tuti. A bátyám szelektálós típus, és Lestrange mellett Elliot a második, aki kivívta magát a belső köreibe. Nagy szó. Nagyon nagy szó.
Mondhatni egyfajta biztosíték ez mindkettőnk számára. Meg kell tanulnunk egymás mellett elélni, lehetőleg úgy hogy Mathias minnél később tudja meg a kettőnk közt megesetteket, már persze ha azt akarjuk hogy életben maradjunk. Én mindenképp szeretnék még kicsit élni a lehetőséggel, mert tizenhat évesen a fű alól szagolni a mandragórát elég peches helyzet… na mindegy.
– Ki az illető?
A férfi kérdése villámcsapásként ér. Összerezzenek, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak miközben édességet csen, pedig semmit nem csináltam azon kívül hogy ujjaimmal doboltam a pohár falán.
- A mi? – kérdezek vissza tök értetlenül, mert nem értem mire is utal a kérdés maga.
– A szerencsésre gondolok, akiről épp álmodozol.
Oh… oh. Oh! Baszki! Hát.. izé…
Na erre mi a jó válasz? Pff, semmi. Tudom jól, semmi. Megköszörülöm a torkom és kortyolok egyet a vízből. Hogy tud másodpercek alatt sivatagi körülményeket idéző kiszáradást produkálni az ember torka? Merlinre, ez halálosan veszélyes! S mintha még maga a víz sem használna. Ugyan időt nyerek vele, de bölcsebb nem leszek.
-.A…a… bátyámról? Most épp rá gondoltam, de nyugika, nem szoktam róla álmodozni.
Azért ekkora elcseszett fétisem nincsenek.
- Azt meghagyom neked! – kacsintok kacagva majd elkomorodom, mert tudom ez félig-meddig hazugság. Nem szeretem ezt még füllenteni sem, még ha a másik érdekét is szolgálja akkor sem. Nem arról van szó hogy nem bíznék Elliotban, egyszerűen csak… ahhh, annyira bonyolult.
- Szerencsés… Lestrange minden téren, kibaszott szerencsés…- morgom az orrom alatt magamnak, és kipillantok az ablakon. Valahogy rossz beismerni, hogy valószínű ő ugyanúgy elfelejtett mint annak idején Elliot, még akkor is ha ő volt olyan lusta és nem hagyott ott másnap reggel… de azóta meg már sok reggel esett meg, és sok este, amit bárkivel tölthetett csak köztudottan velem nem.

B O L O N D S Á G
(http://i.pinimg.com/564x/e3/8c/8f/e38c8f1a599e0f59fe129279f44de9bc.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_110/set?id=235306667)

BLAIRE
1999. április

Nehéz volt látni és elfogadni. Nehéz volt csak arra a hülye fagyira koncentrálni, illetve a rózsaszín öntetre, amit bizonyára telepumpáltak szerelmi bájitallal. Megint a számhoz emeltem a kanalat, hátha az édes íz elűzi a keserűséget. Szívem szomorú, lassú ritmust dobolt… valójában sosem érettem meg, mi lehetett volna Blaire Montrego, ha nem döntök úgy: ellököm magamtól. Nem fájt, hogy másé lett… az ilyesmi általában másodlagos dolog, könnyedén átléphető, ha az ember úgy akarja. És hát ha valamiben igazán jó vagyok, akkor az mások kincsének ellopása.
Igazából nem is tudtam megfogalmazni nagyon mi fájt… talán csak az, hogy most láttam először újra az ezüstösen csillogó szürke szemeket azóta, hogy együtt töltöttük azt az estét. Mert valljuk be azok a levelek, amiket váltottunk nem éppen bizonyultak túlzottan személyesnek, legalábbis közel sem annyira, mint ez a kis közös nyalogatás. Tudom, tudom… ki ne vágná most az arcomba, hogy: O’Mara, te másztál ki az ágyból és hagytad ott egyetlen szó nélkül. Csakhogy én egy elcseszett mérleghinta közepén álltam, amit sosem tudtam volna egyenesbe tartani. Montrego felé billentettem végül, valamiféle különös barátságkezdemény kötött már akkoris minket össze… és igen, megtettem a húgával, de nem ártottam neki. Mielőtt még túlságosan egymásba bonyolódhattunk volna, kiszálltam a ringből. Nem szívesen álltam volna egy hercegnő boldogságának az útjába, aki amúgy is valószínűleg előbb-utóbb egy hozzá méltó embert választott volna. Idős vagyok én már az ilyen játékokhoz… akkor is tudtam: nekem biztonság kell. Lényegében megkaptam. Család, szerelem egyetlen személy által.
Finoman nyaltam le a kanalat, majd inkább a velem ülő, cseppet zavart lányra fókuszáltam. Nem akartam az ostoba gondolatokkal foglalkozni. Kissé sötétek és felkavarók voltak, ahhoz a boldogsághoz képest, amit még Reagan megölése is éppen csak be tudott árnyékolni.
– A…a… bátyámról? Most épp rá gondoltam, de nyugika, nem szoktam róla álmodozni.
Vigyor ült ki az arcomra, ahogy elhúztam az ajkaimtól a kanalat.
– Azt meghagyom neked! – Kacsintott rám.
Szép terelés, Miss Montrego, csak éppen rendkívül gyenge… Vigyorom még szélesebbre húzódott. Most már egyenesen leolvasható volt az arcáról, hogy nem a bátyjáról, de bizonyosan egy fickóról álmodozik. Nem mondom, hogy különösebb féltékenység fogott fel, mint említettem ennek a ténye semmilyen – még akár csábítási – helyzet nem foglalkoztatott volna különösebben.
– Szerencsés… Lestrange minden téren kibaszott szerencsés…
Úgy morogta a szavakat, hogy közben kinézett az ablakon. Már szinte kellemetlenül éreztem magamat, hogy én vagyok ott és nem ez az ismerős nevű akárki. Sóhajtottam és hátradőltem a székbe. Letettem a kanalamat és figyeltem a lány arcát. Nem jött a szokásos érzés, mint másoknál, amikor kellemetlen helyzetbe akartam őket hozni. Blaire-rel nem akartam játszani, nem esett volna jól a bosszantása, habár máskor szívesen elnéztem volna, hogy dühös fény csillan a szemeiben, várva a pofonomat.
– Lestrange? – kérdeztem halkan. – Az meg ki a halál?
Valahonnan ismerős volt valóban a vezetéknév és nem, nem a halálfalók miatt. Egyszer, mintha valami kevésbé izgalmas ám annál unalmasabb helyzetben találkoztam volna valami Earl Lestrange-dzsel, aki Mathias Montrego élő más volt: belőtt haj, tökéletesen formára nyílt szakáll és túlzottan erős parfüm, amiből legalább egy üveget locsolt magára. Nem tudtam rá gondol-e, de lényegében nem is volt különösebben fontos az én szempontomból. Arról álmodozik és azzal bújik ágyba, akivel csak jól esik. Általában én is így teszek.
– Nem akarok persze tolakodni… – tettem hozzá gyorsan.

+16

Ezüstkék íriszeimben visszatükröződik a kinti világ. Nemcsak a kirakat fényei, de a bent ülő emberek s a kint lévők egyaránt. Én egyszerre érzem magam kint is meg bent is. Elnézve az utcát, a bőszen fel s alá sétálókat nem vagyok épp közéjük illő. De tudom jól, ha visszafordítanám a fejem, akkor a kis hideg vizemmel sem felelek meg a süteményezők soraiba. Valahol megrekedtem köztes úton, magányosan. És épp ilyen maga az egész életem is. Ez a tényállás pedig egyszerre szomorít el és lomboz le. Gondolataim másodpercek alatt elrepítenek onnan ahol voltaképp vagyok. El Elliottól, jó messze tőle. El a Puddifoot mézédes illatfelhőjétől. El a nyüzsgő roxmortsi főutcától. El a kastélytól benne a bátyámmal és a diáktársaimmal. Valahol megrekedet a gondolataim sivár peremén, amiben sok minden helyt kap de mindaz a sok semmiképp nem vidám. S itt ugyan a másodpercek tört részét töltöm mégis olyannak hat mintha órák óta bolyonganék, akár csak kirándulás közben az erdőben.
– Lestrange? Az meg ki a halál?
Elliot kérdése ugyan halk mégis nekem a kviddicsmeccsekre emlékeztető gongszóval ér fel. Úgy rezzenek össze mint egy unikornis, akit rajtakaptak az ezüstfényű tóból inni.Hirtelenjében nem is tudom hova tenni hogy honnan vette, honnan tudja, hogy Ericről beszéltem. Egy ostoba pillanatra megfordul a fejemben hogy O'Mara egy elcseszett legillimentor, s kerek szemeket meresztve bámulom immár őt. A tekintetem most már nem üres hanem sokkalta élettel telibb. Kíváncsi. Kutakodó. Aztán persze nagy sokára leesik. Túl hangosan mondhattam ki saját gondolataimat. Basszus! Na ez a szívás!
– Nem akarok persze tolakodni…
- Nem tolakodsz! - vágom rá egyből gyorsan. Egyrészt leplezni akarom a zavaromat, hogy igenis megfogott a dologgal.Akarok róla beszélni? Pont vele? Vagyok én olyan viszonyban vele? Hát voltaképp talán tök mindegy is...
Mély levegőt veszek miközben a körmöm hegyével megkocogtatom a poharam szélét. Halk kis hang mégis jelentőségteljes és figyelmet parancsoló. Tudom hogy ha felpillantonk akkor Elliot érdeklődő mandulaszemével találom szembe magam.
- Öhm... Lestrange az Lestrange. Eric. Mármint Eric Lestrange, Ő a bátyám legjobb barátja.
Kihagyok egy fél pillanatnyi szünetet csak a hatás kedvéért. Igen, tudom tudom, ultragáz.
- Gyerekkorunk óta ismerjük őt. Bellatrix és Rodolphus rokona, de nem tartják a kapcsolatot. Eric... - elharapom a mondatot miközben eltöprengek. -... ő unokatestvér. Fogalmam sincs hanyadfokú. Ne is kérdezd! De ő...olyan mint egy.. hm, nagybácsi. Vagy egy báty. Talán ez a legjobb rá. Ugyanakkor ez azért mégsem teljesen igaz.
Magam elé meredek és perc múlva átsuhan arcomon egy halovány kis csábos mosoly. Eszembe jut ahogy pofátlanul felugrott szilveszterkor az asztalra és körbepördült hogy kiszúrjon a tömegbe épp engem. Aztán meg ahogy kicitált a teraszra hogy a lábára állítva táncoljon velem, mint amikor még kicsi voltam és ők tanítottak Mathiassal. Persze főleg Eric mert Mathias képtelen volt megtanulni sokáig mi a forgás a keringőben. Sose ment neki a hármas ritmusrendszer.
- Ez elég bonyolult. Szóval... talán mindegy. - vonok vállat kissé szomorkásan. - Mindenhogy megszívtam azt hiszem.
Keserűen hunyom be a szemem és szorítom a kezem a homlokomra. Tudom mi a legnagyobb baj; nem az hogy Lestrange olyan amilyen (bár tény és való hogy ez sem könnyíti meg a helyzetem), és még csak nem is az amit a dolgok állása produkált... hanem az hogy valamikor a nem is túl távoli jövően nekem oda kell állnom a testvérem elé és megmondanom neki hogy hát bocsika, de azegyik jó havroddal feküdltem össze, ne haragudj, aztán majd talán reményeim szerint Eric annyiban kisegít hogy ő közli a feketelevest. Már ha addig még együtt leszünk. (Mondjuk egyáltalán mi együtt vagyunk valóban?) Már ha túlélem az első kört ami az Elliottal viselt dolgaimat takarja...
A helyzetem totális kilátástalansága rányomja a bélyegét a hangulatomra. És lassan tényleg nem sok kell ahhoz hogy itt a cukrászda kellős közepén pont Elliot társaságában bőgjem el magam.
- Mégis hogy lehetek ilyen béna? Most mondd meg?
Igyekszem uralkodni magamon hogy ne remegjen a hangom, de hát persze nehézkesen megy. - Normális dolog beleszeretni egy olyanba, aki...
Nem fejezem be a mondatot, mert annyi féle variáció lenne rá hogy képtelen vagyok eldönteni melyikkel is érdemes zárnom. Mert mondhatnám azt, hogy aki a legfontosabb a családunknak, a bátyámnak, a társadalmi csoportunknak, na és persze nekem. Ugyanakkor ő az, aki ennyire közel áll hozzánk, hozzám s mégis egyszerre egy vadidegen. Mert tisztában vagyok vele, hogy Eric jó pár része az életének nem ismeretes még talán az amnézia előtti Mathias Montrego számára sem. Szóval azt a mondatot sokféleképp be tudnám fejezni, de tényleg. Vele kapcsolatban semmi de semmi nem biztos és nem csak az előélete miatt. Nem feltétlen az a sok nő nyomja rá a bélyegét a dologra akikhez köze volt és még csak az sem hogy nem akarom elcseszni a viszonyunkat.Valahol mélyen megbújva talán leginkább magamban kételkedem. Abban hogy elég jó leszek-e bárkinek bármikor valaha? És közben szidom magam hogy hogy voltam képes ilyen helyzetbe hozni magam... és hogy vagyok képes mindezt épp Elliot O'Marának kifejteni...
- Mathias ki fog belezni, ez tuti... - vallom be a tényszerű valóságot először hangosan sóhajtva és igyekszem kipislogni a tekintetemből a könnyeket, ami megy is. Több-kevesebb sikerrel.

B O L O N D S Á G
(http://i.pinimg.com/564x/e3/8c/8f/e38c8f1a599e0f59fe129279f44de9bc.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_110/set?id=235306667)

BLAIRE
1999. április

– Nem tolakodsz! – Érkezett a válasz.
De nagyon is! – vágtam rá magamban. Görcsösen kapaszkodtam meg az asztal szélében, miközben még mindig a lány szemeit kutatta tekintetem. Teljesen magával tudott ragadni az a gyönyörű, ezüstös csillogás. Csak a szívem kalapált a félelemtől, ami jelezte legszívesebben elbújnék, betapasztanám tenyeremmel a füleimet. Nem akarom hallani… nem akarom hallani, bassza meg!
Közben persze ott volt az az átkozott keserűség a számban. Tudtam, hogy ha belapátolnám az összes fagyit, akkor sem tudnék szabadulni tőle. Túl erősen dolgozott bennem az általános beismerés: neki sem feleltem meg. Ez vagyok én, csalódást okozok az embereknek, aztán fájdalommal a szívemben nézem, ahogy más teszi boldoggá… csakhogy Blaire a „mástól” még éppen annak sem tűnt.
– Eric... ő unokatestvér. Fogalmam sincs hanyadfokú. Ne is kérdezd! De ő...olyan mint egy.. hm, nagybácsi. Vagy egy báty. Talán ez a legjobb rá. Ugyanakkor ez azért mégsem teljesen igaz.
Sóhajtottam, majd lesütöttem a szememet.
Éreztem, hogy az átkozott szalag lüktetni kezd a csuklómon, ezért leengedtem a kezem, az ölembe. Így ugyan nem láttam a vörös bársonyt, de éreztem, hogy ugyanúgy munkálkodik. Tovább próbálta táplálni a bennem dolgozó, elképesztő sötétséget és veszteségérzetett, holott már régen elengedtem ezt a lányt. Minden kósza gondolat mögött egy gyenge kis hang súgta: Hiszen neked ott van Nat.
Blaire pedig egyenesen úgy érzett, ahogy az egy aranyvérűnél elvárható lenne. A belterjességet választotta a valódi kaland helyett… és talán ez így nem hangzik éppen a legszebben, de ezzel védi meg csak igazán azt, ami a családja. Lestrange annyit jelent, mint „tisztavér” és vagyon, na meg befolyás. Ha én kapaszkodtam volna abba a dologba, az csak fájdalommal járt volna mindkettőnknek.
– Áh! Szóval Eric! – morogtam magam elé.
Tekintetem elfordítottam a lányéról. Inkább az előttem olvadozó fagyit bámultam. A gyomrom már a puszta látványától is kavargott, nem éreztem jól magamat és igazából, ha nem Blaire-ről lett volna szó, akit egykor a kincsemnek akartam, felpattantam volna, hogy azonnal tovább álljak.
– Ez elég bonyolult. Szóval... talán mindegy. – A hangja szomorkássá vált. – Mindenhogy megszívtam azt hiszem.
Újra rápillantottam, mintha ezzel vigasztalhatnám. Akárhogy is, bánatosnak nem akartam éppen őt látni. Merlinre, O’Mara, dobd már félre azt az elcseszett önérzetedet! – mordultam magamra. Megremegetem, ahogy kinyújtottam a kezemet, de meg kellett tennem. Blaire finom ujjait szerettem volna bíztatóan megszorítani, de csak remélhettem, hogy engedi.
– Mégis hogy lehetek ilyen béna? Most mondd meg? Normális dolog beleszeretni egy olyanba, aki...
Nem fejezte be a gondolatot. Még egyszer megszorítottam az ujjait, nem akartam elhúzódni, mintha éreztetni akarnám, hogy rám számíthat. De mégis mit mondhattam volna éppen én, aki állandóan a maga kárára cselekszik? Lényegében elvesztettem Esmét, elvesztettem minden fontos embert az életemben… és most ott van Nat. Tudtam, hogy ez is csak egy időzített bomba, habár most úgy érzem, mellette akarom leélni az életemet. Ha meggondolja magát, mert mégis csak az asszisztense vagy egy másik betolakodó kell majd neki, fogalmam sincs, hogyan fogom elviselni.
– Ne butáskodj…
Nyeltem egyet, hátha eltűnik a keserűség és képes vagyok saját önzőségemet félrelökni. Ez a helyzet nem az volt, ahol engem kell vigasztalni, mert egy ennyire fontos lány mást választott. Hiszen nem kerestem, így volt rendjén a dolog.
– Mathias ki fog belezni, ez tuti... – Sóhajtott fel.
Lehajtottam a fejemet. Az asztallapot bámultam, nehezemre esett könnyek között látni őt, anélkül hogy felpattanjak, felrántsam a székből és csak magamhoz öleljem. Tudtam, hogy ezek a heves érzések egy olyan vágy emlékei voltak, amit akkor, Londonban, abban az ágyban hagytam magam mögött. Akkor én hoztam meg egy olyan döntést, amit előbb-utóbb az élet meghozott volna – ha másképp nem hát Mathias öklösével kísérve. Már késő ezen siránkozni.
– Ez a Lestrange egy barom, ha nem örül ezeknek az érzéseknek. Biztosan… ő is… szeret… – Nehezemre esett kinyögni ezeket a szavakat.
Megint nyeltem.
– A családod szempontjából ez a jó. Ha egy aranyvérűt szeretsz… és ezt nyilván Montrego is így gondolja. – A mondat végére elcsuklott a hangom. Ügyetlenül húztam vissza a kezem és rejtettem megint az ölembe. – Bocsáss meg, de már nem kívánom ezt a fagyit…

+16

– Ne butáskodj…
A keze hirtelen siklott az enyémre. Nem számítottam rá épp ezért kaptam el a másikat, melyet a homlokomhoz szorítottam. Meglepettem pislogtam a férfira velem szemben. Nem mintha baj lett volna ez, értettem én hogy mit akar ő. Egy kedves gesztus, mely segít kizökkenteni a letargikus gondolatokból. Ha bárki kérdezte volna, alapvetően érzelmesnek írtam volna le Elliot O'Marát. Rövidke találkozásaink alkalmával tapintatosnak ismertem meg, olyannak, mely tolvaj léte ellenére aranyvérű neveltetésről árulkodhatna... Csak hát mégis egyedül ébredtem márciusban az ágyamban. Valahol ez is sokat elmondott róla. Nem, nem neheztelek rá, már tényleg nem., csak.. mindezek után az érintése hidegen kellene hogy hagyjon. Miért érzem azt mégis hogy ez helytelen? Miért motoszkál ott bennem hogy ha ezt Eric látná, simán félreértené? Vagy Mathias? Vagy Charisma Belby? Vagy akárki?
Miért van az, hogy egyszerűen attól rettegek, Elliot is másképp gondolja a dolgokat? Azért mert én már nem? Vagyis már nem teljesen úgy? Bonyolult kérdéskör, semmivel nem egyszerűbb mint Lestrange, de mégis úgy érzem az Eric-kel való bajlódás kifizetődő. Elliot amúgy is megtalálta a számításait, elmondása alapján boldog, és Nat Forest valóban jó parti.
– Ez a Lestrange egy barom, ha nem örül ezeknek az érzéseknek. Biztosan… ő is… szeret…
A feltételezésre, mely elhagyja a másik ajkait totális ledöbbenést produkálok. Már magában az abszurd hogy épp Elliot ad nekem tanácsot és vígasztal... (pláne így hogy nem is oly rég még ő ríkatott meg), na de az hogy ilyet állít? Ez... ez...
Hangosan kacagok fel. Gurgulázva zubog fel belőlem az összes elfojtott keserédes érzelem. Belegondolni abba hogy Eric egy barom, hát... voltaképp van valóságalapja. Mégis Elliot talán nem is tudja mennyire beletrafált. De az hogy szeret? Valószínű ideig-óráig vagyok jó neki, meg kellően érdekes, míg rá nem jön Mathias, ki nem kerekedik egy szép kis balhé... aztán meg már könnyebb tovább állni. Csak nekem lesz mocskos szar, a hülye érzelmeimmel. Onnantól majd jó pár hónapig nem kerül elő, színét sem fogom látni, és esélyesen utána is zavartan toppan be, pechemre majd valamelyik aktuális bigéjével az oldalán...
Ó nem, én nem leszek olyan mint az a Clary vagy ki a frász, aki az amerikai csúcsbombázó volt. Annak sikerült valahogy elcsavarnia a fejét, de voltaképp én nem szándékosan kerültem abba a helyzetbe, amibe...
– A családod szempontjából ez a jó. Ha egy aranyvérűt szeretsz… és ezt nyilván Montrego is így gondolja.
Nevetésem elhal. O'Mara szavai súlyos lepelként burkolnak be.
Aranyvér...
Ha apámról lenne szó biztos úgy is lenne ahogy állítja. Csakhogy apám halott. A bátyám pedig kattant, legalábbis bizonyos szinten tutira az. Voltaképp én irányítok. De az aranyvér mánia az evidensen a köztudatba ivódott. Mondjuk való igaz hogy ha apun múlt volna kiházasít egy McLaggen jellegű seggfejnek. Ezért is hálás lehetek Ericnek, hogy nem hagyta.
- A bátyám rosszabb lesz mint egy elszabadult veszett Magyar Mennydörgő ha megtudja hogy a legjobb barátjával feküdtem össze. - nézek szúrósan a velem szemben ülőre. Kezem kihúzom az övéből és felé bökök, jelezve, igen róla beszélek.
- Szerinted mennyire lesz boldog ha megfejelem mindezt azzal hogy a másik legjobb barátjába meg beleszerettem? Aki úgy nem mellesleg egy link alak, több női fehérneműt fogdos mint ajtókilincset és hozzá még majdnem tíz évvel idősebb is? Valóban O'Mara... valóban repesni fog az örömtől...
Hangomban fanyarság cseng. Nem őt vagy őket akarom leírni, egyszerűen a helyzet oly annyira kristálytiszta hogy az már fáj. Hát miért nem látja? Miért csak én látom a dolgot? Pedig pont nekem nem kellene, nem? Hisz én vagyok a slamasztika kellős közepén, rend szerint nekem nem kellene objektíven gondolkodni, hisz én vagyok abban a kicseszett erdőben, aki nem látja a fától a lényeget...
- Aranyvér... igen, fontos az aranyvér. De nem minden áron... Apám odaadott volna egy Cormac McLaggen-féle hitványnak... ennyi erővel már lehettem volna Mrs. Crack vagy Mrs. Monstro is...
Figyeltem ahogy Elliot nyel és közli hogy befejezte a nyalakodást. Rajtam kellett volna hogy legyen a sor, mégsem gondoltam hogy az édesség felvidítana, bármennyire is ínycsiklandó vagy gusztusos. A torkomban növekvő gombóc ott gubbasztot szép kis akadályként.
- Ne haragudj, inkább beszéljünk másról. Az én életem rend szerint kész káosz, de örülök hogy te legalább megtaláltad a magad útját. Szeretem a happy end-eket.
Mosolyom, mely lassan felkúszik arcomra, halovány, de őszinte. És vágyakozó pillantással bámulok Elliotra, remélve hogy mesél még mert legalább a hangja eltereli a figyelmem Ericről, Mathiasról és az egész elcseszett életemről.

B O L O N D S Á G
(http://i.pinimg.com/564x/e3/8c/8f/e38c8f1a599e0f59fe129279f44de9bc.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_110/set?id=235306667)

BLAIRE
1999. április

Figyeltem Blaire puha, fehér ujjait, ahogy kicsúsznak az enyéim közül. El akartam engedni, mintha bűnös volna egyáltalán hozzá érnem egy ilyen tökéletes teremtményhez. Az én szememben ő az volt, mindig is, az első perctől kezdve. Ezért akartam vele elszórakozni, remélve, hogy olyan jó játék lesz, mint bárki más. Csakhogy a játék komolyra fordult. Még éreztem a csókok ízét a számban, a szívem is felvette azt a ritmust, miközben kezemet az ölembe rejtettem és csak néztem az ujjaimat, amik az imént még az ő bőrén simítottak végig. Ez is csak egy emlék volt, akár az érzések, amiket iránta éreztem valamikor, másfél hónappal korábban.
Még emlékszem, ahogy ott álltam az ágy fölött, az ingemet gombolva. Néztem, ahogy alszik békésen és olyan volt, mint egy baba. Gyönyörű és hibátlan, olyan idegen az általam ismert durva világba. Én pedig bemocskoltam. Sokszor éreztem ezt Esménél is, sőt Natnál… de nála sokkal intenzívebben. Ő ártatlan volt, én meg erőszakos, követelőző, míg el nem értem, amit akartam.
– Szerinted mennyire lesz boldog ha megfejelem mindezt azzal hogy a másik legjobb barátjába meg beleszerettem? Aki úgy nem mellesleg egy link alak, több női fehérneműt fogdos mint ajtókilincset és hozzá még majdnem tíz évvel idősebb is? Valóban O'Mara... valóban repesni fog az örömtől...
Nyeltem egyet a szavakra. Blaire ezüstösen csillogó szemeiről a kehelyre tévedt a tekintetem. Rosszul voltam a látványától, az édes, cukros, bájitalos illatától és kedvem támadt volna lelökni az asztalról. Hallani, ahogy a porcelán összetörik és figyelni, ahogy az édességtől ragadóssá válik a padló.
– Aranyvér... igen, fontos az aranyvér. De nem minden áron... Apám odaadott volna egy Cormac McLaggen-féle hitványnak... ennyi erővel már lehettem volna Mrs. Crack vagy Mrs. Monstro is...
Sóhajtva bólintottam. Tudtam, mire gondol, éreztem ebben az egészben azt a keserűséget, ami az én oldalamról megvan ezzel kapcsolatban. Ha valaki nem illet bele, sőt feldúlt egy ilyen világot, az én magam vagyok. Egy Rowle fattyú fiaként milyen más jelzőt kaphatnék? Aztán még Montrego húgát is ágyba vittem… ez az érzés tombolt akkor is bennem, mikor az együtt töltött nap után Blaire elaludt. Tudtam, hogy jobbat érdemel és még most is úgy érzem, helyesen cselekedtem. Neki ott van ez az Earl… vagy Eric. Mathias jobban meg fog békélni ezzel, mint velem. Feltételezhetően azért, mert jobban is ismeri nálam.
– Van valami szórakoztató a bátyádban, ami miatt egészen kedvelem… – motyogtam magam elé. Kissé megköszörültem a torkomat, hogy folytassam: –De ettől függetlenül ne érdekeljen a véleménye. A lényeg, hogy te boldog légy. Megérdemled.
– Ne haragudj, inkább beszéljünk másról. Az én életem rend szerint kész káosz, de örülök hogy te legalább megtaláltad a magad útját. Szeretem a happy end-eket.
Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Én nem tudtam így tenni, mert tisztában voltam azzal, amit mondott az én életemre nem igaz. Számomra nincs olyan, hogy boldog vég… mikor már úgy tűnt, van remény, akkor rúgott mindig legnagyobbat belém az élet és lökött vissza abba a sötétségbe, ami mindig is a részem volt és örökre az is marad. Tudom én jól, hogy Natot sem fogom mindig boldoggá tenni. Talán külső erő, talán én magam fogom tönkre tenni azt, ami most tökéletesnek látszik.
Bólintottam. Jelezve, hogy értem: váltsunk témát.
– Egyszer elhozom ide Natot, úgyis annyira szeret randizni… – Fintorogtam, aztán magamra erőltettem egy vigyort. – Majd veszek neki egy szál vörösrózsát.

+16

Elliot sóhajtása több mint őszinte. Tudom jól, teljes mértékben átérzi a helyzetem. Fura ez, végtére is ő nem tudhatja milyen a társadalmi korlátok közé való beszorított, lesarkított világkép. Ő mindennek talán csak az árnyoldalát élte meg, míg én a csupa jót. És az a csupa jó is abszolút nehéz. Nem csoda, a felőröl. Az elvárások súlya alatt a legtöbben egyszerűen csak kifordulnak önmagukból. Élnek, de úgy hogy az nem őszinte, nem tartalmas. És mi értelme is ennek? Mi értelme megfelelni valakinek, mindenkinek, de úgy hogy közbe egyetlen percét sem élvezed igazán?
Rend szerint sosem bántam, hogy oda születtem, ahova. Elfogadtam, és megpróbáltam megtenni mindent mi tőlem telt. Hála Merlinnek sem a bátyám de még Eric sem hagyta hogy a megszokott rend szerint bánjanak velem. És mégis itt ülök, ujjaim közt egy pohár vízzel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, és valahol kicsit bánom hogy aranyvérű vagyok. Nem mintha nem lenne meg mindennek is a szépsége. A név olyan kapukat nyit meg, amikről mások nem is álmodhatnak. Valószínű ha semmit nem tennék életembe is meg tudnék élni. Na de mindez jó? Kellően kielégítő? Egyértelműen nem.
Nevetséges, de elcserélném egyetlen napomat Elliotéval. Csak járnám az erdőket, mezőket, élvezném a szabadságot, a végtelen lehetőséget. Művelhetnék olyat, amit normál körülmények közt sosem. Szerethetnék akárkit, bárkit, gondtalanul...
És ez a gondolat keserűen elszomorít.
– Van valami szórakoztató a bátyádban, ami miatt egészen kedvelem…
Felkapom a fejem a merengésből. Szórakoztató? Ez most vicc vagy komoly? Mathias ugyan tud alkalomszerűen humoros lenni, nem vitatom, na de hogy ő szórakoztató? Inkább mondanám körülményesnek. Olyan, mint egy nagyra nőtt kisgyerek, akinek fogni a kell a kezét hogy el ne tévedjen. És valójában az amnéziája miatt pont ilyen is. Nincs ebben semmi szórakoztató, számomra legalábbis végképp nem.
–De ettől függetlenül ne érdekeljen a véleménye. A lényeg, hogy te boldog légy. Megérdemled.Megérdemlem... Megérdemled.
Bár így lenne. Bár ennyire egyszerű lehetne. A naiv, botor szívem reménykedik. Vágyik, ó de mennyire epekedve sóvárog a férfi szavai után. Hogy igaz lehessen. Tudom jól, hogy nem az.
Jobbnak látom inkább elvonni saját öntörvényű figyelmem és újra rájuk terelni a szót. Valóban érdekel, hogy is éli meg mindezt.
– Egyszer elhozom ide Natot, úgyis annyira szeret randizni…
Meglepve pislogok egy sort. Forest és a randizás?
- Valóban? - szökik ki akaratlanul is a kérdés ajkaim közül. - Elég magának való típusnak tűnt. Már... ne érts félre...
Nem áll szándékomban megbántani, de úgy érzem ezzel mégis megteszem. Ostobaság talán, mégis magyarázni kezdem ami talán nyilvánvaló.
- Szóval nem az a tipikus nagy hősszerelmes randizós pasi...
Vagy mégis. Mint most nyilvánvalóvá vált számomra.
Majd veszek neki egy szál vörösrózsát.
Már maga a feltételezés is nevetséges. Nem mintha nem tenné meg a másik. Ismerve O’Mara szokásait, talán egy egész virágboltot is ide szállítana (vagy kirabolna) azokkal a bizonyos vörös rózsákkal. De miután vizuális típus vagyok, már csak a lelki szemeim előtt megelevenedő jelenet is kacagást idéz. És meglep hogy a búskomorságomból mennyire, pillanatok töredéke alatt tud a férfi kirángatni.
- Fotózd le az arcát! Kérlek!
Törlöm meg a szeme sarkát ujjbegyemmel, ami immár nem szorítja a pohár falát. Bőröm hűvöse jólesően cirógat hogy aztán másodpecek alatt felmelegjen s a hideg tovaillanjon mint egy múló árnyékkép. Én pedig hitetlenkedve csóválom meg a fejem szívből mosolyogva.
- Te valóban szereted őt.
Nyilvánvaló mégis fura kimondani. Hangom tele van érzelemmel. Puha, jól esően meleg érzelemmel és egy csipet hitetlenkedéssel. Nem azért mert nem szerethet egy Elliot-típus, egyszerűen csak meglep hogy ennyire hamar megtalálta (utánam) az élete párját. Már ha hiszünk a tündérmeséknek. És ugyan miért is ne hinnénk?

(http://i.pinimg.com/564x/e3/8c/8f/e38c8f1a599e0f59fe129279f44de9bc.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/untitled_110/set?id=235306667)

BLAIRE
1999. április

Még mindig ott volt a keserűség érzés, hiába próbáltam a gondolataimat Natra terülni. Egyrészről nem esett jól éppen ezzel a lánnyal róla beszélni, a múlt nyomán még mindig túl sok minden kötött hozzá. Ahogy az arcára pillantottam újra és újra olyan emlékek törtek fel bennem, amiket hiába szerettem volna elnyomni. Talán egy csepp féltékenység is ott dolgozott mindezek mellet. Nem azért, mert jobban nézett ki nálam ez az Eric… közel sem, igazából olyan volt, mint Montrego megtestesült tükörképe. Mégis volt bennem annyi tartás, hogy jó képet vágtam hozzá. Mást nem tehettem, nyilván, ha az asztalt csapkodnám és toporzékolnék, hogy már pedig felejtse el azt a bájgúnárt, akkor sem tenné meg. Nekem is mondhatták volna, hogy miért éppen Nat. Nem tudtam volna rá válaszolni, de nem engedtem volna akkor sem, hogy elválasszanak tőle. Ő az én fényfoltom, amibe most már görcsösen kapaszkodok és nem engedem tovatűnni abban a sötétségben, amit mások életnek neveznek.
Ezért is bíztattam arra a lányt, hogy ne foglalkozzon Mathias véleményével. Valószínűleg elsőre majd előadja drámai hangon, hogy mennyire megsértették ezzel… majd belátja a tényt: a húga egy aranyvérűbe szerelmes és ez még a hasznára is válhat. Lényegében könnyebb lesz kiházasítani, mintha teszem azt egy tolvajba esne bele. Gondolom az amúgy is túl alantas lett volna Blaire-nek. Ami közöttünk volt, nem volt több valami tavaszi őrültségnél… nyilván. A gondolatra nyeltem egyet és lebiggyesztettem az ajkaimat. Közben pedig rájöttem, milyen ostoba voltam.
Megpróbáltam fecsegni, egyszerűen félresodorni minden keserűséget… de nem ment. Bár a randiról beszéltem más járt a fejemben: vajon alantas vagyok ahhoz is, hogy Mathias barátja legyek?
– Elég magának való típusnak tűnt. Már... ne érts félre...
A lány válasza rángatott ki a gondolataimból. Erőteljesen koncentrálnom kellett, hogy az ajkairól leolvassam a szavakat, ugyanis bár hallottam beszélni, mégsem értettem. Valahogy túlságosan elszomorodtam és már egyáltalán nem voltam biztos abba, hogy okos ötlet volt levelet írni neki vagy szerelmi bájitalos fagyit enni vele, ami már vonzóbbá tette a szememben a kelleténél, de mégis kevés volt minden ellenérzet elmosásra. Nem vagyok én hozzá vagy az ő társaságába való.
– Nagyon is hősszerelmes – próbáltam én is vigyorogni. Láttam, hogy Blaire-nél lényegében célt értek a szavaim és végre felnevetett. Szerettem a kacaját, ott az asztal mellett is kicsit megmelengette a szívemet.
– Fotózd le az arcát! Kérlek!
Még mindig nagyon igyekeztem, hogy az arcomra kiülő mosoly ne váljon keserűvé vagy éppen grimasszerűvé. Nem akartam a lány napját tönkretenni, habár igazán éreztem: menekülni akarok. Nem akartam ott ülni, tovább nézni mire hittem azt, hogy elveszítettem, holott sosem lehetett volna az enyém.
– Nat olyan, aki minden nyálas dolgot kipróbál. – Tettem hozzá. – Ha tudnád mennyi hülyeségbe rángatott már bele. Mióta ismerem mindennap fésülködöm. Már ez is nagyteljesítmény… de azelőtt jótékonysági rendezvényre sem jártam…
Csak fecsegtem. Mondtam, ami kijött a számon és Natról valószínűleg most először beszéltem valakinek ilyen hosszan. Sok érzés van bennem, számtalan pozitív dolog, ami kikívánkozott belőlem… de még is kinek mondtam volna el apámnak, Esmének? Más szóba sem jöhetett, talán az öcsém. Ő is el van foglalva a maga életével, ahogy Montrego is. Nincs kit zavarnom ezzel. Lényegében olyan kevés barátom van és mintha az elmúlt időszakban azok még távolabb kerültek volna tőlem. Nat a reggelem, a nappalom, az éjszakám. A legjobb barátom, a szeretőm, a társam minden hülyeségben.
– Te valóban szereted őt.
Bólintottam és lesütöttem a szememet.
Ezt nem neki kellett volna kimondania. Nem volt helyénvaló… és engem nem kötnek annyira a társadalmi szabályok, mint másokat. Egyszerűen túlzottan is kegyetlenség volt egy olyan nő… lány szájából hallani, akit egykor társamul fogadtam volna.
– Nagyon szeretem. – Rekedt volt a hangom, de talán valami olyan őszinteség csengett benne, amit azelőtt nem hallottam soha, semmivel kapcsolatban. Féltem kiadni magam… de ez az érzés annyira mélyről jött. Megmagyarázhatatlanul tört csak ki belőlem, ahogy az asztallapját bámultam. Nem volt gonosz hang, nem volt lüktető szalag, csupán az én érzéseim.
– Jobb lesz, ha megyek…
Hirtelen pattantam fel, még mindig ott volt az az érzés, hogy jobb lesz gyorsan tovább állni. Ezúttal még is kedves mosollyal tudtam a lányra nézni, megérintettem a vállát.
– Tudod, egy dolgot megtanultam. Sosem szabad engedni, hogy külső erők, legyen az akár a bátyád, befolyásolják az érzéseidet… különben sosem leszel boldog. – Magyaráztam és finom csókot leheltem az arcára. – Ha Ericet szereted, hát tegyél meg érte mindent.

+16

– Nagyon is hősszerelmes.
Hősszerelmes...
A szó mélyen bennem visszhangzik újra meg újra. Nat Forest, a hősszerelmes. Nem hihetetlen, végtére is az írók mindig szeszélyesek, rejtélyesek, telve érzelmekkel. Valóban kinézhető belőle hogy ez a típus, csak hát mindig azt gondoltam hogy egy gyönyörű nő lesz az, akibe hősszerelmesen beleesik. Akihez verseket ír, s aki múzsaként betölti elméjét. Érdekes, hogy mindezt Elliot testesíti meg számára, már ha hihetünk a másik szavának. És miért is ne tenném? Az emberek ezzel nem szoktak viccelni (gondolom). Én legalábbis nem tenném, és az ember többnyire magából indul ki.
– Nat olyan, aki minden nyálas dolgot kipróbál. Ha tudnád mennyi hülyeségbe rángatott már bele. Mióta ismerem mindennap fésülködöm. Már ez is nagyteljesítmény… de azelőtt jótékonysági rendezvényre sem jártam…
Kuncognom kell, és ugyan igyekszem visszatartani, de nehezen megy. Félig fulldokolva pillantok O’Marára. Ő meg a fésülködés? Na jó, ez aranyos... Lássuk be nagyon is az. Kicsit talán jobban hasonlít egy tinirománc elejére, de a jelek szerint ugyanannyira hősszerelmes mint Nathaniel.
Zsák meg a foltja... vagy üst meg a bájitala...
Ösztönösen kívánkozik ki a tényszerű megállapítás. Egyszerű, tényszerű, boldog megállapítás. Az ember sokszor választ, de sokszor nem feltétlen tudatosan irányít. És így van ez jól talán azt hiszem. Az utóbbi időben már én magam is nehezebben ítélem el bátyámat csak azért, mert Clem Banks-t szédítette. Pedig az elején olyan könnyen ment... de rá kellett döbbennem, hogy vannak helyzetek, mikor azért mégsem annyira egyszerű minden, mint ahogy kívülről látod.
Épp ezért nem értem, mikor Elliot lesüti a tekintetét. Mintha szégyenkezne... legalábbis ez az érzés fog el. És elfog egyúttal a félelemmel vegyes aggodalom. Miattam lett rossz kedve, én tehetek róla hogy ennyire nincs kedve bevallani és abszolút tapintatlan voltam. Basszus!
Nem szeretek megbántani embereket, csak ha nagyon muszáj. Ha már egyszerűen nincs más mód hogy feltűnjön neki, baromira útba van vagy épp idegesítő.
Elliotra egyik sem igaz. S talán pont ezért talál rá a kezem az övére és ezüstkék íriszeimet az övébe fúrom.
- Pedig ez jó dolog. Jajjj, ne haragudj! Nem akartam tolakodni...!
Szabadkozásomba szomorkás hangszín vegyül. Nem hittem hogy ennyire megsértődhet. Ráadásul ennyire könnyen. Pont ő.
– Nagyon szeretem.
A vallomás olyan nehezen jött, hogy teljesen egyértelmű volt a valóságtartalma. Ha valaki valóban kötődik egy emberhez, nehezen ismeri azt be. Nem feltétlen azért, mert fél vagy mert gyenge, hanem mert ösztönösen védelmezni.
Mosolyom melegen sugárzik Elliot felé, de ő ezt nem látja, mert nem pillant rám. Továbbra is megmarad a maga gondolatvilágában.
– Jobb lesz, ha megyek…
Ahogy kimondja és feláll nagy hirtelenséggel csak meglepve tudok pislogni. Ujjaim elernyednek, ahogy keze eltűnik az enyém alól.
- Máris? De hát...
Nem akarom erőltetni. Soha semmit nem csináltam így, ezután se fogom evidensen. Egyszerűen csak szomorúan elfogadom a tényt, hogy ennyi volt.
– Tudod, egy dolgot megtanultam. Sosem szabad engedni, hogy külső erők, legyen az akár a bátyád, befolyásolják az érzéseidet… különben sosem leszel boldog.
Tágra nyílt szemekkel pislogok fel a férfire. Mosolya ott játszik ajkain, de még így sem értem, mire akarok konkrétan kilyukadni. Félek, rosszat szólhattam hogy ily sietve adja fel a társaságomat s most is csak zavartan bámulom őt, mígnem le nem hajol hozzám. Mozdulatlanul tűröm hogy közelebb jöjjön és ajkai csókot leheljenek orcámra. Jóleső ez, de baráti. És jól is van ez így. A szívem örül, megremeg, de közel sem úgy mint korábban vagy mint márciusban. Átalakult azóta minden. Én magam a leginkább talán.
– Ha Ericet szereted, hát tegyél meg érte mindent.
Felsandítok rá, ahogy elhúzódik.
Megtenni mindent.... olyan könnyűnek hangzik.
Bólintok. Igaza van. Ó, de mennyire igaza van.
- Majd igyekszem... - halkan motyogom az orrom alatt, s figyelem ahogy elindul kifelé. Alakja lassanként kicsinyül, s mikor már az ajtón túl van, a kirakatból még felém pillant s int búcsúzóul. Viszonzom ezt, megemelem a kezem s hagyom, hogy útjára menjen.
Egy nehéz sóhajjal pillantok vissza az asztal túlfelén olvadozó fagylaltra. Nem kellene ennem, nem is kívánom. Azonban a savanyú hangulatom talán az édesség eloszlatja, így ujjaim ráfonódnak a tálkára, amin a kehely áll és magam felé húzom. A kanállal egy adagot a számba lapátolok és elbambulva bámulva az üvegen túli világot Elliot O’Mara bölcs tanácsán gondolkodom. Hogy ne hagyjam, hogy a bátyám vagy bárki befolyásoljon. Ne érdekeljen a család. A kötelesség. A vér. Csak szeressem Lestrange-t. De valóban ennyire egyszerű mindez?
S hiába érek a kehely aljára, még ott sem lelem meg a valódi választ a tengernyi kérdésemre.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!

Roxfort RPG

Múlt => Roxmorts => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 16:42:19