Roxfort RPG

Két órája vettem át a következő borítékot, amiben leírják, hogy miről is szól a következő feladatom. Nagyon eszes volt az, aki kitalálta, mert ennyi volt a papírra írva.


Ez most komoly? Ennyi? Visszamegyek és ledugom annak a torkán ezt az üzenetet, aki ezt írta. Még sohasem volt ennyire kevés információm egy munkáról. Sóhajtok egyet, majd rohamtempóban elindulok a birtokomról, hogy még idejében odaérjek a találkozó idejére.

Arnold Till. Nem kell bemutatni, már rengetegszer találkoztunk, és mind a mai napig tisztelem mindazokért, amiket elért. Ugyanakkor néha el is ítélem, de ő nem tudhat erről. A gondolataim csak az enyémek, és szerencsére nincs kiírva az arcomra, mikor mire gondolok. Mégis ez a férfi olyan megosztó. Mármint eltüntetni valakit a föld színéről akkor, ha nem akar úgy együttműködni, vagy egyszerűen inkább a halált érdemli az illető a bíróság helyett. Hogy valóban megtörténtek-e ezek az esetek, azt nem tudom. Az emlékeiben utólag nem kutattam. Főleg azért nem, mert sohasem volt rá szükség, és parancsba sem adták még.
- Jó estét, Mr. Till!
És sikerült is, a fák között a napfény még éppen átszűrődik, de a dús korona miatt már sötétebb van, mint az erdőn kvül. Nem mintha a pontatlanságomról lennék híres, de talán elnézhető nekem, ha egyszer kések. Kezet fogok a mellettem álló aurorral.
- Megérkezett már a delikvens?
Kimért vagyok, nem csoda. Miután pár szóban elmondta a feladatot, már nincs itt az ideje a bájcsevejnek. A feladat részletei, amit nem árulhattak el abban a nyamvadt levélben, hogy meg kell figyelni egy lehetséges halálfalót, elfogni, a Minisztériumba vinni, és ott kihallgatni. A kihallgatás már nem az én feladatom lesz, az teljes egészében az ottaniakra hárul. Nem is tartozik általában a feladataim közé.
- Miért is kellünk ehhez a feladathoz ketten? Ennyire veszélyes ez a férfi?
Figyelem, ahogy a parton egyre több lesz a fiatal, szerelmes párocskák, akik szeretnék még kihasználni az időjárás adta lehetőségeket, habár már benne járunk a szeptemberben jócskán. Ha ez a kérdéses halálfaló, Ulrik Harper kicsit is otthon érzi magát a muglik között, akkor nem lesz könnyű dolgunk. Hol van az aktája? Miért nem hallottam eddig róla? Nem szoktam hozzá, hogy bokrok között kell bujkálnom, de ezúttal nem szeretném ideje korán lebuktatni magam. Azért van mégis valami, ami aggaszt.
- Maga mit tud erről a Harperről? Látott bármilyen aktát róla?
Hirtelen eszembe jut valami, ezért kilépek a bokrok közül. Mivel a kis tisztás másik fele messze van tőlem, kénytelen vagyok ezt meglépni. Nem szeretek muglik társaságában lenni, de szerencsére megtanultam, hogyan váljak észrevétlenné közöttük anélkül, hogy bármilyen varázslatot használnom kéne. És így könnyebben meg fogom találni azt az illetőt az emlékeinek és a szándékainak köszönhetően, akit keresünk.

Leülök egy fa tövébe, ami nagyjából a tisztás közepén van. Tőlem jobbra és balra is van egy-egy tűzrakó hely, ahol lobog is a tűz, és fiatalok állják őket körbe, beszélgetnek. Még nem tudják, hogy mi készül itt hamarosan, és addig jó nekik. Nem feltűnően nézegetek, és szándékosan nem keresem Tillt a tekintetemmel a bokrok között, ahol hagytam. Talán már nincs is ott, és nem árt egy meglepetés auror, ha én mégis leleplezném magam. Eddig biztos nincs itt. Mégis kinek köszönhető az az információ, hogy errefelé lehet? Lesz az illetőhöz néhány szavam, de most várunk a felbukkanására.

Ha azt hittem, hogy a családom egy része a legnagyobb szívatás a számomra, akkor többször is rá kellett már döbbennem, hogy nem. A munkám a legnagyobb szívatás. Azért mert különleges aurorok vagyunk Tillel még nem jelenti azt, hogy bárhol, bármikor és bármit.

Mikor megjelenik mellettem és segít felállni, akkor az furcsa. Miért tenné, én is képes vagyok rá. Az, hogy a kezembe kulcsolja az övét, már több mint furcsa, és mikor meghallom, hogy mi is tulajdonképpen a küldetés összes paramétere, akkor örülök neki, hogy ennyire közel áll hozzám, mert biztos vagyok benne, hogy a fejét fogom beleverni az illetőnek abba az íróasztalba, amit elvittük a minisztériumba Harpert.

Felöltök egy álmosolyt, amiről nagyon is látszik, hogy álmosoly, ezért inkább adok magamnak egy második lehetőséget, és ezúttal már sokkal jobban is sikerül.
- Édesem, azt ígérted, hogy egy kihalt partszakaszra megyünk, de ez tele van fiatalokkal.
Wizengamot. Persze. Csak kapnám el az illetőt, aki ezt kitalálta és esküszöm, addig szorongatom majd a nyakát, amíg éppen hogy életben nem marad. Akkor aztán elengedem, és… Mosolyt. Mosolyogj Kean. Egyébként sem vagy ennyire erőszakos.
- Mit szólnál, ha csatlakoznánk valamelyik társasághoz?
Elkezdem húzni magam után a tűzhöz. Nem mintha szükség lenne rá, de aztán megállok. Valamiről elfeledkeztünk. Ha mi tényleg járunk, akkor… Hallom, mindjárt kitör belőlem a sikítás, ami belül már nagyon hangos. Magamhoz ölelem Tillt, a kezemmel végigsimítok szép formásra vágott szakállán, majd egyre közelebb hajolok hozzá, és igen, elcsattan az a bizonyos csók. Hogy én ezek után tényleg nem vakarom le magamról azt a pletykát, hogy meleg vagyok, az biztos.
- Édesem, hoztál szivart? Azt hiszem, hogy most muszáj rágyújtanom, de az enyém elfogyott.
Még mindig ott állok, és lényegében megbabonázva. Ha néhány barátnőm és az exfeleségem így csókolt volna, akkor most tuti nem lennék már facér. Azért én is átkutatom a zakómat, úgy emlékszem, hogy kellett benne lennie egynek vagy kettőnek, és tényleg igazam is van. Kiveszem az enyémeket.
- Hagyd csak, itt vannak ezek.
Nem merek a szemébe nézni, de miért? Tüzet viszont biztos nem hoztam magammal, így elhagyom, és elindulok Harper felé. Lassan úgy forgatva a kezemben a szivart, hogy lássa csak az az oka a közeledésemnek.
- Üdv! – köszönök közelebb érve a társasághoz. – Van valakinek tüze?
Közben le se veszem a szemem a férfiról, már-már flörtölök vele, és ezért nem is veszem észre, hogy valaki más odatartja felém az öngyújtóját. Miért kell ennyi muglinak itt lennie? Aztán észreveszem a felém nyújtott tüzet, aminek köszönhetően pöfékelni kezdek. Szinte mámorító, ahogy szétárad a testemben a dohány, és ellazítja megfeszült izmaimat, különös nyugalmat erőltet rám.
- Ti honnan jöttetek?
Till felé sandítok, aztán úgy döntök, hogy ideje lesz egy kis veszekedést kezdeményezni, hogy könnyebben Harper közelébe férkőzhessek.
- Gyere te is Édes. Nem harapnak, látod?
Erre hangos nevetés tör ki, némelyikük úgy tesz, mintha meg akarná harapni a másikat, de nem várom meg, hogy Till elinduljon, inkább én megyek hozzá, közel hajolok, mintha egy újabb csókot akarnék adni, de suttogni kezdek.
- Ideje lenne egy kis veszekedésnek, hogy valamelyikünk közelebb tudjon férkőzni hozzá. – Lényegében meg sem várom a válaszát, már kiabálni kezdek. – Most mi bajod van? Az előbb még jó voltam, most meg eltaszítasz magadtól, csak mert két pillanatra ránéztem egy másik fiúra?
Hogy hova fogunk kilyukadni, nem tudom. Azt viszont igen, hogy ha ezt a színjátékot valaki beveszi, akkor vagy jók vagyunk Tillel, vagy az illető túl hülye.

Voltak rémálmaim, néha úgy érzem, még manapság is abban élek. Persze a családom okozta rémálmok teljesen mások, mint a mostaniak. Mindig mikor azt gondolnám, hogy ennél rosszabb már úgysem vár rám, akkor rájövök, hogy dehogynem. Csak az a rosszabb más formában mutatja meg magát, és olyankor elég nehéz elsőre felismerni. Mint most is.

Nem hozott? De erős a gyanúm, hogy inkább mást akart mondani a mellettem álló, jelenleg szerelmem inkább, mint kollégám. Nem, ezt sohasem fogom megemészteni, akármi is történik. A nagyon is pontosra vágott szakállán kívül a szivar a másik ismertető jegye, és ha nagyon akarnám, akkor biztos találnék nála egy szálat, de azzal elrontanám az egészet. Ha ebben hazudott, akkor másban is hazudhat.

És akkor itt van ez az egész helyzet is. Sóhajtok egy mélyet, aztán újra megpróbálom elővenni azt a szerelmes mosolyt, amit néhány pillanattal korábban.
- Tényleg? Sajnálom, de igazából én sem tudom, hogyan hívják az urat. Az pedig, hogy téged, szívem…
Az megint egy más tészta, hiszen bevallom, de csak magamnak, hogy elhamarkodtam ezt az egészet, de szeretnék már nagyon túllenni ezen az egészen. Keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt és kicsit sértődötten lépek el a közelükből. Nem messze, csak néhány lépésre.
- Mert a nagyságos úr mindent tökéletesen csinálna, igaz? Soha sincs olyan, hogy tévedne, vagy egy kicsit is tökéletlenül hajtson végre egy dolgot.
Kezdek megijedni magamtól. Egy hisztis nő nem viselkedik úgy, mint én. Nem lennék meglepődve azon se, ha ezek után elterjedne rólam az a pletyka, hogy hisztisebb vagyok, mint egy nő. De mielőtt végképp elrontanám a dolgot, akkor jöjjön a fekete leves. Ha azt túléljük, akkor mindent túl fogunk, és Harpert is elkapjuk majd.
- Sajnálom az előbbit. Hugh Petterson vagyok. Harper, jól hallottam a neved? – A férfi erősen bólogat a neve hallatán. – Remek, segítenél nekem?
Tillnek megint bele kell szólnia. Megöl ezzel az öltözködési mániájával. Szerintem össze is illünk valamennyire. Ha másra nem arra mindenképpen jó ez az egész, hogy megtudjuk, a férfi egyedül érkezett. Ha van is párja, most nem jött el, ami nem meglepő, ha azt nézzük, hogy szökésben van, és a másik fél csak feltartaná a menekülésben. Megfogom Harper kezét és odaviszem a tűz körül ülő diákokhoz, megbeszélem velük, hogy melyik zenét játsszák el nekem. A gyanúsítottunktól annyit kérek, hogy adja a vokál hangját nekem, míg én megpróbálom egy szerenáddal kiengesztelni Tillt.

Ahogy egyre jobban beleélem magam a dalba, elkezdem ringatni a csípőm, és a zenére mozogni, ami nálam annyit tesz, hogy keringőzök magamban, esetleg tangó vagy hasonló komolyabb táncok egyike. Nem mondom, az sokkal jobban megy, mint a hangom, amitől egy varjú is füldugóval menekülne el tőlem. Szerencsére néhányan csatlakoznak hozzám a táncban, így nem annyira feltűnő már az egész, és inkább tűnik rögtönzött tábortűz melletti kis zenélésnek, mint egy kínos szerenádnak. Éppen csak nem köpöm ki a tüdőm, mikor végzek, de a többiek már futnak is bele a következő körbe, ami jól esik ugyan, talán sikerül még inkább elfeledtetni ezt a kínos helyzetet.
- Még mindig haragszol rám, Édes?
Tudom, hogy eddig sem haragudott. Most legalább adtam neki okot rá, hogy mégis megtegye. De nekem tetszik ez a játék, és amíg én élvezni tudom, amíg ő élvezni tudja, csak egy kicsikét, addig biztos nem bukunk majd le. Csak vágj jó képet hozzá, Édesem, mert Harper úgy hamarabb lesz a markunkban, mint ha simán elkezdenénk beszélgetni vele. Mosolyogj, szépen, mert ahogy látom a fiatalember nem rám gerjedt be, hanem rád.

Remélem nem kell tovább színészkednem, mert már mást nem tudnék kirántani a tarsolyomból. Ennél már csak sokkal égőbb dolgok jöhetnek, amit elképzelni sem tudok a szerenádom után. De legalább a többieknek tetszett, és ennek örülök. Már amennyire tetszhet. A muglik már eléggé ittasak lehetnek, illetve talán más hallucinogént is szedtek. Mással nem tudom magyarázni a helyzetet. Végül pedig eljutunk oda, ahova nem is gondoltam volna a küldetés megkezdése óta, hogy eljutunk. Harper ráharap Tillre.
- Kettőnk közül, te szeretsz jobban a tilosban járni, nem? A tiltott fiatal gyümölcs, ami még kicsit éretlen és a saját kényednek-kedvednek formálhatod. Ez az igazi, igaz?
Elfordulok kicsit, amíg beszélek néhány szót egy muglival. Még jó, hogy tudom türtőztetni magam a közelükben, különben már rég lemondtam volna bármilyen feladatról, ami a világukkal vagy velük kapcsolatos. Még szerencse, hogy nem sokan tudnak a nézeteim… nem, ez nem a jó szó. Az utálatomhoz vezető eseményről, így csak szimplán annak tudják be, hogy aranyvérű vagyok, aki utálja őket. Persze nem tudom miért vagyok meglepődve rajta, hogy annyi ember célpontja vagyok.

Szóval, visszatérve. Amíg elfordulok és beszélgetek az egyik zenész muglival, addig Harper ráharap Tillre. Nem annyira meglepő ez a dolog, eredetileg is az volt a tervem, hogy magamtól elüldözzem. Igen, eszem ágában se volt, hogy a feladat után még én legyek az, akire ráugrik. Most viszont eljött az ideje annak, hogy belekukkantsak kicsit az elméjébe. Kapok kölcsön egy szivart vagy valami ahhoz hasonló kis, vékony cigit… Igen, annak mondják. Még hátrafordulok egy pillanatra.
- Aztán vigyázz, mert a végén még megharap. Addig mozizok kicsit, de ha akarod, akkor csatlakozhatsz.
Remélem érti, hogy a mozizás alatt nem a kezemben tartott cigarettára és teára gondolok. Leülök, iszok egy kortyot a teából, majd mélyen beleszívok a dohányba, és kutakodni kezdek. De csak nagyon óvatosan, hogy ne tűnjön fel semmi sem neki. Végül nem is olyan mélyen, megtalálom az okát annak, amiért itt vagyunk. Így látványra sokkal rosszabb, mint ahogy először gondoltam társam elmondása alapján. De aztán mosódni kezd a kép. Mit keres ott a robbanás közepén egy unikornis? Kérdőn nézek körbe. Nem is a látomásban van, hanem itt körülöttünk. Hirtelen felpattanok, de megszédülök.
- Látom beütött a cucc, tesó. Még sohasem találkoztál a varázsgombával?
Varázsgomba, a fenébe. Fel kellett volna ismernem a jeleket, ezek a fiatalok nem isznak csak úgy teát. Még az Akadémián csináltunk egy kísérletet ezzel kapcsolatban. Hogyan hatnak a mugli tudatmódosítók a legilimentorokra. Akkor tapasztaltam hasonlót, és ehhez kapcsolható az is, miért nem szeretem a varázstalanokat. Lassan odabotorkálok a társamhoz, és a frissen összeszedett partneréhez, de ez nagyon nehéz. Till arca kezd elmosódni, ahogy Harperé is. Nem is elmosódnak, hanem átalakulnak, Merlin szent szakálla, csak ne az apám. Csak ne az apám, kérlek. Végül megúszom, ezt a részt, szerencsére, de mást nem különösebben. Átölelem a vállánál, és a füléhez hajolok.
- Nagy baj van, mennünk kell. Most!
Ha a szemembe néz, akkor tudhatja, hogy tényleg baj van. Főleg akkor, ha esetleg találkozott már ilyen tüneteket produkáló emberekkel. A rohadt életbe! Ha most ez miatt bukjuk a feladatot, akkor soha többé nem lesz képes senki sem Harper közelébe menni ezzel a módszerrel. Elengedem a vállad, és elsétálok kicsit messzebb, mintha rosszul lennék, de nagyon nehéz megtalálni a bokrot vagy a fákat, ha egy gorgó fejét látod a helyén vagy egy hidrát. Kezemmel eltakarom a szemem, nehogy kővé váljak a gorgó nézésétől. A fenébe, hogy rohadna meg ez az egész feladat, aki kitalálta, és maga Harper is. Rohadjon meg mindenki.

Nem kell mondani, hogy a mai napom egyáltalán nem úgy alakult, ahogy azt gondoltam. De hogy egy olyan amatőr hibába essek, mint a varázsgomba, arról még álmodni sem mertem. Soha. Ezt a hibát normál esetben nem engedhettem meg magamnak, és most mégis itt állok nem messze Tilltől és Harpertől és azért küzdök, hogy legalább még egy tiszta pillanatom legyen, amikor is teljesen be tudok hatolni az elméjébe, és amennyiben kell, legalább átmenetileg semlegesíteni. Nem hagyhatom cserben kollégámat, és jelenleg talán az egyetlent, aki igazán képes tenni… Mit keres a földben egy kondorkeselyű? És miért úgy úszik benne, mint egy hal? Megrázom a fejem, muszáj összeszednem magam.

Távolinak érzékelem a beszélgetésüket, és bár elég furcsa azt hallani, ahogy beszélnek, sikerül kiszűrnöm a lényeget. Lebuktunk. Gyorsan kell cselekednünk, amennyire csak lehet. Muszáj csak még egyszer… Csak egy pillanatra… Kiegyenesedem, már nem szédülök annyira, annak ellenére, hogy még mindig hallucinálok. Már rég el kellett volna érnem a teljes kontrolt, de eddig nem gondoltam rá, hogy kellhet. Hogy kerülhetek olyan helyzetbe, amikor szükségem lesz rá. De most először is, ezt le kell zárnunk, mielőtt még bárkinek is valami… valami… repülő torta? Egy repülő torta, amiben gyertyák helyett szivarok vannak? Nem, gyerünk. Lehunyom a szemem, érzem a jelenlétét. Mindenkiét.
- Ne csinálja ezt Harper. – Szándékosan nem fordulok meg, pedig talán kellene. Akkor nem csak a rám szegeződő tekinteteket érzékelném, hanem a pálcát is látnám. – Nem lehet akkora szerencséje, hogy minden robbanást túléljen.
A varázsgomba hatása idővel el fog múlni, és ha a muglik elméje kitisztul, akkor felvetődhetnek bennük kérdések. Főleg a háború miatt, és ezt nem kockáztathatjuk meg. A legjobb lenne, ha sikerülne hoppanálni egy biztonságosabb helyre, de ennek vajmi kevés esélyét látom. Igyekszem hamis képekkel ellepni Harper elméjét, de ezúttal ellenáll. Sokkal nehezebb dolgom van, mint percekkel korábban. Végül kénytelen is vagyok abbahagyni, mert már nem tudom eldönteni, hogy melyik vagyok én az elméjében, és melyik a sajátja. Végül nem is bírom tovább.

Visszatérdelek a földre, hányingerrel küzdök újra, így már egyáltalán nem tudok tovább koncentrálni a sok… Felnézek, keresem a tekintetüket. Nem értem, miért van itt ez a sok rokonom. Miért nevetnek? ’Gyenge vagy, mindig is az voltál. Nem vagy méltó egy Rowle-hoz.’ Apám szavai úgy, mint annyiszor máskor, haraggal töltenek el. Előrántom a helyéről a pálcám, mire csapódik mellettem egy átok. Szerencse lenne, vagy ezt is képzelem? Már nem tudom, de hirtelen megfordulok, és egy stuport küldök Harper felé, aki jelenleg apám arcával tekint vissza rám.
- Talán csalódást okoztam? Nem különösebben érdekel, mivel minden vágyam, hogy eltakarodj erről a világról.
Egy kemény harcra készülök, apám nem adja magát olyan könnyen. Ennyi idő után sem vagyok képes legyőzni őt, pedig már erősebb vagyok nála, és a legilimencia is a segítségemre van. Le kell győznöm, meg kell ölnöm, ha nem hagy más választást. Sorban küldöm az átkokat, hallom az örömujjongást. Milyen örömujjongás, hiszen még nem is végeztem. Végül megpróbálok egy cselt végrehajtani. Hoppanálok a helyemről, egyenesen mögé, majd pont időben kapom el azt a régóta várt tiszta pillanatot, hogy rájöjjek, nem is az apám az, aki szemben áll velem, hanem Harper. Szemben, mivel a hoppanálást is sikerül elrontanom, vagy elmozdult közben, nem tudom, de ilyen állapotban örüljek, hogy egyáltalán sikerrel jártam. Kiröptetem a pálcáját a kezéből egyenesen Till kezébe, és ennyi is a maximum, amit mára ebben az állapotban teljesíteni tudok. Újra letérdelek, ebből szörnyű lesz felébrednem holnap reggel. És még egy nagyon kínos beszélgetés is vár rám, amit bocsánatkéréssel kezdek a mai események miatt.

Azt hiszem, ez eddigi karrierem mélypontja sok szempontból. Ugyan kaptunk kiképzés a muglik által használt tudatmódosító szerekről, de nem gondoltam rá, hogy valaha egy akció közben lesz részem a tényleges megtapasztalásukra. Nem mintha korábban nem próbáltam volna, de mostanában érzékenyebb vagyok. Talán meg kéne nézetnem magam egy medimágussal. De az is lehet, hogy Channing tehet az egészről. Az a nő nem megy ki a fejemből.

Felveszem a földről a felém guruló pálcát, majd elrejtem a zakóm belsejében. Szerencsére a térdelés miatt nem láthatja a mozdulat végét csak az elejét, az pedig az én malmomra hajtja a vizet. Innen nehezen tudná kivenni, hacsak nem jön közel ennyire hozzám. Fordulnék meg, mikor érzem, ahogy egy kéz megrántja a hajamat és egy hirtelen mozdulattal szinte meg is fordít Till felé. Eléggé kitisztultam már, hogy lássam az arcát. Mindkettejükét. Nem véletlen hát, hogy felhorkantok.
- Velem nem jár jól. Talán Rowle vagyok, de a családom nem hullajtana kö…
Nem hiszem, hogy én lennék a legjobban meglepődve a vakító zöld fény láttán. A pletykák tehát igazak. Till tényleg nem kímél senkit és semmit, ha az valóban a szándékai ellen cselekszik. A kezem a földre helyezem, a hányingerem már régen elmúlt, bár még mindig nem érzem magam tökéletesen. Harper itt hever mellettem, szemei tágra nyílva. Vajon érdemes lenne elmondani, mire gondolt utoljára? Abban a pár másodpercben, amíg a halálos csóva el nem találta? Nem, nem hiszem. Semmi olyanra, ami bármit is megváltoztatna bárkinek az életében.

Kicsit kapaszkodok csak meg társamban, mikor felállok. Szerencsére a szédülésem is abbamaradt annyira, hogy meg tudjak állni két lábon, de nem sokáig. De miután ennyire csúfosan kudarcot vallottam, nem fogom még jobban kimutatni a gyengeségem.
- Igen, jobban.
Tehát ha elszöknék, az sem segítene azon, hogy a mai napról részletes jelentést kelljen tennem. Megkapaszkodom társamban, aki a Mungóba hoppanál velem. Ott hamar egy kórteremben találom magam, néhány bájital társaságában, amiknek köszönhetően hamar kimossák a szervezetemből a varázsgomba maradékait. Néhány óra leforgása alatt újra ugyanolyan jól érzem magam, mint az akció előtt. Bár, egy medimágussal felveszem a kapcsolatot, hogy magyarázatot találjunk az érzékeléseimre. A varázsgomba nem okozhatta ezeket önmagában, kell lennie valami másnak is a háttérben.