Roxfort RPG

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

Egy kicsi, csak egy egészen hangyányi adag félelem önt el, amikor felszállok a vonatra. Vissza kell mennem a Roxfortba, újra a barátok, ismerősök közt lenni, és ugyanúgy viselkedni mint eddig. Tudtam, hogy félelmetes lesz, egész nyáron ettől rettegtem, hogy nem fog menni. Hiszen minden megváltozott tavalyhoz képest. Az én szemszögemből pedig a lehető legrosszabbul alakultak a dolgok. Míg mások úgy érzik, hogy az életükben mostantól a béke, a fejlődés és regenerálódás ideje következett be, az enyém fenekestől felfordult.
Apa azon Halálfalók közé tartozott, akiket a Minisztérium bíróság elé állított, és az Azkabanba zárt muglik ellen elkövetett vétségek miatt. Ha ez így nem lenne elég kacifántos, és megalázó a családom számára, jelenleg  az unokabátyáméknál kell élnünk, anya testvérénél mert mindenünk oda lett mikor apát perbe fogták. Nem maradt egyetlen árva galeon sem a bankban, a házat el kellett hagynunk, nincs semmink, csak néhány családi kacat, ékszerek.
Miközben a vonat robog könyörtelenül az ismerős s most mégis ismeretlen iskola felé, a gyűrűmet forgatom ujjamon. Egész nyáron egy bálba se mentünk el, egyetlen társasági eseményen sem vettünk részt. Mintha nem is léteznénk, mintha azzal, hogy oda lett a vagyonunk kitöröltük volna magunkat a varázslók sorából. Arcom tenyereim közé temetve sóhajtok egy hatalmasat, míg várom, hogy a barátnőim visszatérjenek a kupéba. Nem tudom, hogy miért nem mentem velük, és igazából az is kiesett egy kicsit, hogy miről beszélgettünk azelőtt, hogy távoztak. Tudják, hogy mi történt velünk, a családommal, ha nem mondtam volna el, akkor maguktól jöttek volna rá, ha másból nem hát abból ahogy kinézek. Nem mondom, hogy használt, mások levetett talárját kell viselnem, de sajnos nem is a tőlem megszokott módon ragyogó és kifogástalan a megjelenésem. Egész nyáron attól féltem, hogy emiatt és úgy általában a családom státuszának változása miatt majd problémák lesznek Wallbrick és köztem, a kocka fordulásának és minden más körülménynek köszönhetően is. Emily és Laetitia sem vakok, szerintem látják rajtam, hogy valami nagyot fordult bennem,bizonytalanná vált a jövőm és ez összezavar. Azt éreztem mindig is, hogy rájuk számíthatok, hogy velük majd minden egy kicsit könnyebb lesz. Alaposabban elmélázva a helyzetemen, sokkal rózsásabbnak tűnik minden, ha velem vannak. Nem érzem kiszolgáltatottnak és szerencsétlennek magam, bármennyire is azzá váltam. Valami hasonlóra valók a barátok, még ha idősebbek is nálam, és nem is jellemző ránk a puszipajtáskodás. Attól még nekem fontosak, ahogy a véleményük is.
De ha szánni mernek, ha csak egyszer is elkapok egy-egy sajnálkozó pillantást, akkor nagyon ki fogok akadni. Méltóságom még valamennyi maradt. A többi kupéból vidám kacajokat és kedélyes beszélgetések halovány hangjait hallok, amitől a legkevésbé sem érzem jobban magam. Persze, vannak és voltak is olyanok akik nem tartanak a visszatéréstől, akiknek a feje nincs tele kétségekkel és gyötrelemmel, egyfajta abszurd létbizonytalansággal. Mindig is utáltam a körülményeknek kiszolgáltatott kis szobanövény lenni, nem az én stílusom. De nem tudok fesztelenül cseverészni. Lehet, hogy a két lány azért menekült ki a kupéból, mert unták már, hogy hallgatag vagyok, és gyakran csak sajgó szívvel meredtem a szép, új holmijaikra?
Titokban persze remélem, hogy nem ez az oka, és még egy kicsit elviselnek. Magamban megfogadom, hogy ha nem az út végéig tűntek el, és egyszer visszatérnek végre ebbe a nyamvadt kupéba, összeszedem minden bátorságom, és a régi énemet is. Elvégre senki sem szeret egy búval bélelt személy mellett utazni. Elgondolkodva döntöm oldalra a fejem, és azon morfondírozok, hogy mivel tudnám helyrehozni a hibám, és bizonyítani, hogy nem váltam teljesen elviselhetetlen társasággá, amikor a kupé ajtaja végre kinyílik.

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/hw_zpssjg0xps8.gif)

Amennyire izgatottan vártam még néhány héttel ezelőtt a Roxfortba való visszatérést, annyira nem érzem magamban az erőt most ahhoz, hogy ismét belekerüljek egy ilyen mértékben szabályozott környezetbe. Nyáron mindennél jobban élveztem a szabadságot, a függetlenség érzését, még akkor is, ha a barátaimmal nem sokat találkozhattam. Nemrég azonban felbukkant Letty és Dee is, a nyár végét velük töltöttem. Semmi sem változott közöttünk, ugyanúgy viselkedünk egymással, mint a háború vége előtt.

Sok pletyka terjengett Dee családjáról, én magam pedig nem tudtam eldönteni, hogy mi igaz, s mi nem igaz belőle. Nem is érdekelt igazán, úgy éreztem, hogy a barátságunkat nem a családi helyzete határozza meg – még akkor sem, ha pont a családjaink miatt kerültünk szoros kapcsolatba. Nem mertem még rákérdezni, hogy pontosan mi is történt velük, talán azért, mert félek a választól. Sosem szeretném, ha úgy érezné, szánom őt. Márpedig, ha felajánlanám a segítségemet, biztos vagyok benne, hogy így gondolná.

Lettyvel kimentünk levegőzni egy keveset, majd megkerestük a büfékocsis boszorkányt is. Semmit sem változott, még mindig félelmetes és kedves. Egyszerre. A hangja pedig továbbra is fülsüketítő. Visszafelé összetalálkozunk néhány mardekáros fiúval, Wallbrick és Raleigh is belénk botlik. Váltunk velük néhány szót, s észre sem vesszük, milyen régen hagytuk el a kupénkat, egyedül hagyva Deet. Hirtelen megszáll a bűntudat, és bár Letty remekül szórakozik, magammal rángatom a kabinba.

Mivel egyiküknek sem meséltem a nyár eseményeiről, csak félszemmel vizslatom a kupékat, hátha valamelyikben felfedezem Dracot, vagy éppen Willowt. Sokat gondolkodtam mindkettőjükről, talán a nyaram legmeghatározóbb személyei ők voltak. Briana, Elena és Davis csupán egyszer-egyszer kerestek meg, hogy ez miért volt így, azt nem tudom. Még indulás előtt a pályaudvaron váltottam pár szót Davisszel – így mikor megpillantom az egyik ülésen, csak némán mosolyogva intek neki. Még szerencse, hogy nem „kell” leállni vele is beszélgetni egy kicsit, mert Dee már meglehetősen mérges lehet ránk. Hozzá kell tennem, teljesen jogosan.

Sosem vallanám be, hogy mennyire össze vagyok zavarodva. Arcom fakó, gondterhelt, szemeim közel sem ragyognak úgy, ahogy korábban. Felkavartak a nyáron történtek: a franciaországi találkozásom Dracoval, a Cassiusszal való elválásom, illetve a Willowval való megismerkedésem és a kis gyakorlásaink is túl váratlanul és hirtelen érkeztek. Az érzések össze-vissza kavarognak bennem, és tudom, hogy nem beszélhetek róla senkinek – főleg Willowról, hiszen még azt sem tudják a barátnőim, hogy ő ki. Pedig kétségkívül a legjobb dolog, ami velünk történhet, már ami a tanári kar felosztását illeti.

- Nézd, kik találtak vissza, ugye örülsz? – mondom hangosan örömködve, ahogy belépünk az ajtón. Dee egész úton furcsán viselkedik, így gondoltam, megpróbálom felvidítani egy kicsit – Remélem, nem maradtunk le semmi izgalmasról. Hoztunk nasit. – vigyorgok, majd az ölébe dobom az összes édességet – már ami megmaradt belőlük a fiúkkal való találkozásunk után. – Elég kárpótlás? – kérdezem viccelődve, s lehuppanok mellé.

- Mi jót csináltál, míg mi távol voltunk? Képzeld, összefutottunk Raleighval, meg Wallbrick is belénk botlott. – forgatom meg szemeimet – Nem is bírták befogni a szájukat. Megfenyegettek minket, hogy még benéznek hozzánk. – mondom, majd beleharapok az egyik sütőtökös sütibe. Na jó, ez az egy hiányzott.

- Komolyan mondom, ha még egy percet kell várnom rátok, kiugrottam volna az ablakon. – naná, hogy nem, leginkább a szakadó eső miatt ami oly jellemző erre az északi vidékre.A mosoly már ott bujkál a szám sarkában, mert egy kicsit meghat de leginkább jól esik, hogy gondoltak rám míg tettek egy kört a vonaton. Alaposan eltalálták a gurkót, hogy meglátogatták a büfé kocsit, mivel már kevés híján kopog a szemem az éhségtől. – Kösz. – mormolom mosolyogva, és kézbe veszem az egyik sütőtökös muffin szerű édességet, ez a kedvencem. A fahéj illatától már összefut a nyál a számban. Nagyot harapok, szinte az egész süti eltűnik, mohóságomnak csak a szám térfogata szab gátat.
- Femmi különöf. – hogy ez milyen finom! Jól nevelt boszorkányhoz nem méltó módon, teli szájjal válaszolok, majd nem is kicsit önti el a pír az arcomat. Hát, a Wallbrick név már önmagában is elég egy ilyen nevetséges reakcióhoz.  Aztán végre lenyelem az ínycsiklandó süteményt, hogy a két lányra pillanthassak. Végre őszintén, a tőlem megszokott módon mosolyogva.
- Nem hiszem, hogy benéznek, Damerei bakancsa alaposan tele van már velem, egész nyáron engem pesztrálhatott. – sejtem, hogy Letty számára nem közömbös az információ. Mert bár csak kerülgették a forró kását, azért én nem vagyok vak. Meg aztán, egy egész nyaram volt rá, hogy unokabátyámból az utolsó szálig kihúzzak mindent, ami csak kettejük közt történt. Nyitott könyv előttem már mindkettő. Gondolom Damerei azzal altatta, hogy csajozott látástól vakulásig, pedig nem. Időnk nagy részét a parton vagy a vitorlásán töltöttük, és nem is igazán beszélgettünk. Gyakran láttam az arcán az enyémhez hasonló merengést, de erről majd később mesélek Morrisonnak, már ha igényli.
- Ryan, meghízni? Majd lemozogja. – hajam tövéig elvörösödök majd gyorsan korrigálok is – Mármint repüléstanon. Azt hiszem, lesz ott mit gyakoroljon, és sosem könnyűek az edzések. Meg aztán, ha valaki kviddicsezni akar, kell a jó kondi, hogy a válogatóig is eljusson. – kedélyesen billentem oldalra a fejem, miközben az elsuhanó tájat fürkészem. Soha azelőtt nem értékeltem az apró dolgokat, a természetet vagy az emberek kedvességét. Mindig csak a tárgyak, a drága holmik kötöttek le igazán, és azokat tudtam helyén kezelni, vagy még azokat sem. Jót tett nekem a sziget magánya, a tenger és a béke ami körülvett. Úgy bámulok ki az ablakon, mintha még sose jártam volna erre, és valahol ez igaz is.
- Szerintem addig kellene csacsogni míg az a két díszpocok véletlenül meg nem jelenik. Egyik bálon sem történt semmi érdemleges? Valami jó kis botrány vagy valami? – felváltva nézek egyik barátnőmről a másikra, míg végül Emilyn állapodik meg a tekintetem – Naa, tudjátok milyen vagyok, nekem kell a pletyka! – a muffin maradékát a számba dobom, és félig vigyorogva rágcsálom. Legjobb védekezés a támadás. A saját családomat övező szóbeszéd ellen leginkább azzal tudok védekezni, hogy másokról gyűjtök be számukra kínos információkat. És ez még csak nem is új nekem, mindig is imádtam az efféle suttogást, hajmeresztő dolgokat terjeszteni mindenkiről, akinek csak vaj van a füle mellett.
Térdeim átölelem, kényelmesebben helyezkedek el az ülésen, majd egy csokibékát veszek a kezembe. Kár is volt mondani, hogy milyen lehetett Wallbrick amint ezekkel küzdött, jó lett volna, ha én is látom. Biztosan rá jellemző módon volt egyszerre vicces és mégis vonzó, szerintem ezt egymástól tanulták Raleigh-val. Szörnyű az a két alak, nem is értem hogyan bírják ki a nyarat egymás nélkül. A Roxfortban olyanok mint az összenőtt ikrek, ahol az egyik, ott a másik. Hogy tudnak ezek egyáltalán csajozni? És miért nem környékezte meg egyikük sem Emilyt? Az élet nagy rejtélyei, amikre talán választ kapunk, talán nem. De azért engem érdekelne!

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/hw_zpssjg0xps8.gif)

Végignézek magunkon és hirtelen úgy érzem magam, mint amikor elsősként szálltam fel a vonatra; Letty és Dee is abban a kupéban utazott, amelyikben én is. Persze, ez nem volt meglepő – a családjaink hosszú évtizedek-századok óta jól ismerik egymást, a szüleink pedig gyakran eresztettek össze minket. Igazán jó gyerekek voltunk, általában magazinok olvasásával, meg egymás hajának fonogatásával is jól elszórakoztunk, legalábbis a szüleink erről tudtak.

Elmosolyodom, ahogy az emlékképek megrohamoznak, majd szórakozottan huppanok le az ablak melletti helyre. Miközben a sütőtökös sütimet majszolom (ó, drága Merlin, de éhes voltam már), vidáman hallgatom Dee beszámolóját és boldog falatozását. Megkönnyebbülök, hogy időközben ő is összeszedte magát, úgy tűnik, ez a kis távollét kellett ahhoz, hogy Miss Mandragórából visszataláljon a mi kedves barátnénkhez, a mindig mosolygós Deehez. Lassan, ahogy a nyugalom és a béke tölti be a teret, kezdek megnyugodni, hogy mi hárman ott leszünk egymásnak akkor is, ha ez az év egy rémálom lesz. Nem mintha annak ígérkezne – ennél a pontnál eszembe jut Willow, és egyre kínzóbbá válik, hogy nem mesélhetek róla.

- Dehogy ugrottál volna ki, szétment volna a frizurád. – forgatom meg a szemeimet, majd kibontom az egyik doboz SavaJujj cukrot, s kiöntök pár darabot a kezembe. Beveszek egyet a számba, s ahogy elképzelem fanyargó arcomat, elkezdek nevetni. – Imádom ezt a cukrot! – kiáltok fel, és még mindig nem tudom elűzni azt a fájdalmas arckifejezést, amit a cukorka okozott.

Miközben a savanyú cukorral kínzom magam, Lettyre nézek, aki éppen azt ecseteli, hogy milyen úriember módjára is viselkedett Wallbrick és Raleigh a találkozásunkkor. Hirtelen elnevetem magam, ahogy a csokibékás kalandot említi. Ryan sosem fog felnőni, de hát őt ezért szeretjük. Meg sem lepődtem rajta igazából, az elmúlt évek kellőképpen megedzettek ahhoz, hogy leperegjenek rólam az ilyen bohóckodások. Nem veszem túl komolyan őket, Ryan és Damerei is egy nagy bolond, ez kétségtelen; de mondjuk még mindig gyanús, hogy Dee és Letty miért is utálja őket ennyire. Bármennyire is vagyok kíváncsi rá, én aztán nem fogok rákérdezni, ha akarják, elmesélik, ha kényszerítem őket, úgyis kamuznak. Felesleges idő- és energiapazarlás.

- Damerei volt a szerencsés, aki az egész nyarat veled tölthette? Akkor ezért nem jelentkeztél, minden világos. – mondom félig sértődötten Deenek, miközben felhúzom a szemöldökömet  – Milyen volt egyébként a nyár, mit csináltatok? – kérdezem, és őszintén érdekel is a válasz. Fogalmam sincs, hogy hova tűntek a lányok a nyáron.

- Amúgy ettől függetlenül benézhetnek, itt van Letty Damereinek. – húzom Letty agyát, s megvonogatom a szemöldökömet. Vallhatna végre.
Éppen az innivalómat keresem a táskámba, mikor Ryanre terelődik a szó, és szerencsére elég gyorsan kapom fel a fejemet ahhoz, hogy lássam, ahogy Dee fülig vörösödik. Kaján vigyor jelenik meg az arcomon és nevetni kezdek.

- Aha, repüléstanon, persze, meg a kondi, meg a kviddics, aha. Tudod mit hallottam ebből? BlablablablablaÓRyanblalablalablaDejópasiblablablablabla. – mondom, miközben a szememet forgatom. Végre ő is mesélhetne, de ez a két lány tuti, hogy nem lesz rá hajlandó. Olyanok, mint a kislányok, akik azt hiszik, a fiúk közele egyenlő a halállal. Mondjuk, nem tévednek nagyot.

- Te komolyan pletykát akarsz, miközben te és Letty tudnátok jó kis sztorikkal szolgálni? – nézek kérdőn Deere, és egyértelműen Ryanre és Damereire célzok – Tudjátok, az én szerelmi életeim – szándékos a többesszám – már zátonyra futottak. – szünetet tartok – Ja, mert Cassiusszal szakítottunk még nyár elején. – mondom, miközben az üvegemre szegezem a tekintetemet.