Roxfort RPG

Eljön az a történelmi pillanat, mikor Clementine Banks meglep. De tényleg. Ugyanis ahogy megszólal, amilyen hangnemmel azzal már önmagában eléri az osztatlan figyelmemet. Ráadásként pedig amiket mond totálisan ki is érdemli. Őszintén szólva tátott szájjal bámulok rá. Valószínűleg elég nevetséges látványt nyújthatok, ahogy arcom megnyúlik, tekintetembe pedig a meglepettség szikrái csillannak meg.
- Csak kíváncsiságból: mindig mindenkivel így beszélsz? Egy tetves jó szót nehezedre esik kinyögni, úton-útfélen sértegeted még azt is, aki épp nyilvánvalóan, hozzátenném, nagylelkűen segíteni akar neked, teszed ezt ráadásul úgy, hogy semmit, az égvilágon semmit sem tudsz rólam. Feltűnt, hogy voltaképpen soha nem kérdeztél tőlem semmit? Vagy érdeklődtél felőlem bármilyen formában, azon túl, hogy megszegtem-e az adott szavamat? És még nekem kéne kedvesebbnek lennem veled, ugye? –
Hirtelen nem is tudom mit válaszolni. Egyrészt, mert talán erre nem is lehet. Másrészt. mert lehet jobb ha nem is teszem. Végtére is így felvázolva a szitut részben igaz. Nem kérdeztem különösebben tőle semmit. Mondjuk az önzetlen segítségnyújtásban nem vagyok maradéktalanul biztos, de... jó, legyen neki!
S kellően bamba pislogások közepedte csodálom most őt. Sose láttam ilyet tőle. Egyszer az életben kiállt végre magáért és mintha a mulya felszín alatt megjelent volna valami az igazi énjéből. Ez tetszik. Mindig jobban szerettem a határozott nőket, meg azokat az embereket akik tisztában vannak, mit is akarnak és hányadán is állnak a dolgokkal. Clem ezeddig szerintem tisztában sem volt önmagával s erre részben most cáfolt rá. Igaz, ő nagyot nőtt hirtelen a szememben, én viszont valószínű sokat csökkentem az övében. Kissé zavar ugyan a dolog, de az alkohol jótékony hatása, hogy ezen majd csak holnap fogom magam emészteni igazán. Helyette most inkább úgy érzem magam, mint egy megdorgált kisgyerek, akit előkapott az anyja. És Clementine valahol most úgy is viselkedik.
Ösztönösen túrok bele a hajamba zavartan, noha nem sokat talán csak épp minimálisat segítek ezzel annak állapotán.
- Öhm.... bocsánat. - motyogom megszeppenve neki. - Nem akartalak megbántani... -
És ez igaz is. Elkezdem üveges szemmel újra a palack nyakát fixírozni. Gondoltam rá hogy iszok, de elment a kedvem tőle. Valamiért megint rosszul érzem magam, de sejtésem szerint ez nem testi probléma. Sokkal inkább a lelkem háborog. Mert azért fájnak a szavai.
- Nekem mondjuk lett volna eszem, hogy ne igyak ennyit, úgyhogy nyilvánvalóan csak magadnak köszönheted, hogy nem vagy jól –
Az újabb fricskára grimaszba torzul az arcom. Remek! Nem elég hogy úgy kezel, mint e kis hülye gyereket -részben jogosan- most még ki is oktat? Persze hogy nem iszik vagy nem inna. Szerintem az alkoholt hírből nem ismeri, sőt, meglehet a Három Seprűbe sem talált be még soha életében. És az még egy baráti kis fogadó nem egy olyan lebuj, mint ahova Eric rángat be engem rendszerint. Vagy mint a londoni Meredező Pálcák....
- Hát kövezz meg Napsugár, de nekem nincs... - fekszem vissza miután kellően felocsúdtam és összeszedtem az állam valahonnan a földről. - És nem kértem a segítségedből. Sem most sem máskor. -
Hangom duzzogó. Ugyanakkor a vizesüveg jótékony hidege, amit a homlokomhoz szorítok enyhít a szétrobbanni készülő fejemen. Felrémlik bennem, hogy ha a húgom ülne itt, akkor valószínű úgy valagba rúgna, hogy Ausztráliáig repülnék Mimihez kikötve. Szóval felsandítok kissé bűnbánóan, mert sejtem, hogy baromira a másik lelkébe tapostam újfent. Na azt mondjuk nem hiszem, hogy könnyekbe törne ki -nála ahhoz az kell, hogy megcsókolja egy pasi, történetesen mondjuk épp én.-, viszont meglehet itt hagy. És kelletlen ismerem be hogy annak nem örülnék, mert bármennyire is naiv Clementine Banks, most mégis ő a legjobb esélyem arra, hogy ne aludjak el mentem itt a fűben és fagyjak holnapra halálra. Mert hiába enyhült az idő, éjszaka tutira zúzmara lesz itt minden. Plusz baromira elkezd idegesíteni, hogy felettem van, így elkapom a kezét és lerántom magamhoz. Igyekszem persze ezt úgy tenni, hogy ne fájjon neki különösebben az érkezés és kissé nevetve figyelem a földet érését egy meglepett sikkantás mellett.
- Jól vagy? - kérdezem bűnbánó bociszemeket meregetve. Felé fordulok fél testtel és ujjaimmal kisimítok egy tincset az arcából. Ujjbegyeim, mikor a lány finom puha arcához érnek, megbizseregnek. Finoman, szinte épphogy sűrolva arcát tüntetem el a szemébe hulló hajszálat. A kezem meg ott felejtem a mozdulat közben bocsánatkérés közepedte.
- Sajnálom Clem, tényleg. Mivel engesztelhetnélek ki? -
Sóhajtok. Veszélyes kérdés, veszélyes lehetőségekkel. De van egy olyan érzésem, hogy Banks esetében olcsón és könnyen megúszom ezt, nem úgy mint Parkinson vagy Dean verziójában. Szóval halálosan nyugodtan ejtem ki a szavakat, kissé talán túl komolyan. Ám ezzel igyekszem érzékeltetni, hogy tényleg komolyan is gondolom, amit mondok. Most az egyszer az este folyamán szinte teljesen józanul.

- Talán csak néha előbb kéne gondolkodnod, semhogy csinálsz valamit, vagy megszólalsz, nem gondolod…? -
Nem, nem gondolom! Clem és a bölcs tanácsai... pffffff....
Kedvem lenne felhorkantani a szavaira. Szerinte tényleg nem próbálták ezt belém nevelni? Többé-kevésbé sikerült is egykor. Mostanában azonban inkább szabadjára engedem a dolgokat és ennek oka, hogy magam sem tudom mik a határok vagy a szabályok. Igaz, Blaire lelkesen próbál gátakat szabni nekem és irányítani a maga csökött módján, de nem... én nem hagyom ezt. Mondhatjuk azt hogy lételemem az ellenkezés illetve a konokság. És igenis szeretek gondolkodni még ha ezt ő nem vette igazán le.
Helyette egy halk nyögéssel nyugtázhatja, hogy bizony én valóban a tettek embere vagyok és nem szólok most sem előre. Kérdésemre, miután válasz nélkül hagy csak figyelmesen pislogok irányába. Igazából nagyon külsérelmi nyoma nincs a landolásnak, ahogy annak se hogy megütötte volna magát merlinadta ügyetlen módra. Maximum a ruhája lett koszos, de az már effektíve alapból az volt az előző kis manőverem miatt. Szóval tulajdonképpen tökmindegy.
Vigyorom hamar elhal, ahogy a lány megszólal és hiába akarnék, esélyt sem hagy arra, hogy közbe szóljak vagy hogy véletlen kizökkentsem a ritmusából.
- Tudod, mi lenne remek? Ha néha hagynál választást az embereknek körülötted. Ahelyett mondjuk, hogy fogod magad, és önkényesen lerántasz a földre, szerinted fájt volna inkább megkérdezni, hogy nem akarok-e veled egy szintben lenni? Szerintem egyáltalán nem. Arról nem is beszélve, hogy ha hagysz másoknak lehetőséget arra, hogy a saját akaratuk szerint cselekedjenek, akkor majd kevésbé akarják betörni az orrod… Tisztára úgy viselkedsz, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki minden embert csak bábunak tart, azt hiszi, mindig azt fogják tenni, amit te akarsz, és azt vehetsz el tőlük, amit csak akarsz, mert úgysem bánják. Csak tudod, ez nem így van –
- Pfff, hát nem vagyunk egy szinten, ez már igaz... - közlöm halál komolyan, aztán rájövök mekkora sértés ez. Hisz félreértheti és tulajdonképpen félreérthetőnek is szántam. Mert lássuk be, ő meg én, ég és föld. De mégis, ahogy kimondom már szívnám is vissza a szavakt. Szóval marad a szavak erejének a tompítása. Ez pedig csak azzal lehetséges, hogy megpróbálom kimagyarázni a kimagyarázhatatlant.
- Hisz magadtól úgyse jöttél volna....! -
Az enyhe felháborodás talán elkendőzi az eredeti jelentéstartalmat. Vagy legalábbis nagyon remélem. És mielőtt megszólalna, halkan dörmögve bosszankodom egy sort.
- Nem tartok senkit se bábunak és nem veszek el senkitől semmit... én nem vagyok tolvaj... -
Hangom kissé sértődött a feltételezéstől is. Mondhatnám, hogy ismerek egy remek embert ebben a pozícióban, aki képes volt megfosztani a kulcsomtól, a pálcámtól de még a csokornyakkendőimtől is egyetlen nap alatt, de ezt a szégyent inkább nem hozom fel témaként. Helyette a lány arcát fürkészem, aki ficereg a kezem alatt egész addig, míg kényelmesen elhelyezkedik.
Ösztönösen simítok végig arca vonalán, fel egészen a homlokáig, el a kis ráncokig az orra felett.
- Ne ráncold a homlokod. Nem áll jól! - suttogom és közelebb kúszok pár centit hozzá. Nem sokat csak épp annyit hogy meghallja. Figyelem a zöldes barna íriszeit és már épp olyat tennék amit valószínű megbánnék, mikor a lány megszólal.
 - Úgyhogy ezzel engesztelhetsz ki. Úgy kell velem viselkednek, mintha én is emberi lény lennék, akinek saját akarata van, és saját véleménye, és akinek esetleg néha fel lehet tenni kérdéseket, hogy mit szeretne, ahelyett, hogy eldöntenéd helyettem. -
- De hát úgy bánok! - fakadok ki és kikerekednek a szemeim. Most esik csak le, így hogy egyre tisztább percről percre a fejem, hogy mit is gondolhat ő valójában rólam. Több mint valószínű, hogy egy mocskos zsarnoknak tart meg egy pöffeszkedő hólyagnak. A gyerekes kategóriát meg már ki is fejtette.
- Már ne is haragudj, de ha emberszámba sem vennélek, akkor fellöklek a folyosón. Mint mondjuk Malfoy teszi rend szerint mindenkivel. Azt meg tudom, hogy kellően makacs és eltökélt vagy, nem is hittem eddig hogy ennyire! Elég határozottan ejtetted ki a véleményedet, úgyhogy eszem ágában sincs dönteni helyetted. -
Elkapok egy kósza barna tincset és az ujjaim köré csavarom. Épp úgy mint tegnap is. Elnézem egy percig miközben megfontolom mit is mondjak még. Félek hogy minden szónál felpattanhat és seggbe rúgva itt hagyhat. Én pedig nem érzem még magam abban az állapotban, hogy képes legyek követni. Az is haladás hogy már nem szédülök és a gyomrom sem vet bukfenceket olyan nagyon. Csak mindössze egy egész kicsikét...
- Szóval akkor mondd csak, mit is szeretnél valójában? -
És igen, szabad a vásár, itt és most, Clementine Banks. A kérdés csak az, hogy élsz-e vele.

Hogy jól éreztem magam? Naná hogy jól éreztem magam. Egész addig tutira, amíg el nem vette a whisky-s üvegem és ki nem öntötte. De még addig is, amíg nem forgott a világ velem. A hányingernél kezdtem igazán rosszul lenni. Persze alapvetően ezek csak a fizikális dolgok. Lélekben egy kupac sárkánytrágya vagyok egy hete sőt hónapok óra. Ráadásul az a fajta, amit még Hisztis Myrtil mosdójában se húzna le az ember. Szóval a legalja. Elég kellemetlen bevallani, hogy ezen egyedül eddig Lyana volt képes áttörni. És ez az egyetlen utolsónak hitt reményfoszlányom is elszállt a mai találkánkkal. Igazából most kezdem belátni, hogy önmagam hitegettem hetek óta vele kapcsolatban. Hisz végtére is nem akar ő semmit tőlem. Elég világosan kifejtette. És erre itt van Clem, meg a hisztije hogy mennyire... mi is vagyok? Ja, igen, erőszakos. Persze részben ellenkezik saját magával, én inkább a füvet bámulja, mintha az olyan kicseszettül érdekes volna. Mondjuk ja, fura hogy február elején ennyire nagy és zöld is már, valóban.
- Csak azt, hogy hajlamos vagy ráerőszakolni az akaratod másokra –
Eltolja a kezem magától. Ellenkezhetnék, de hagyom neki. Végtére is szerinte én erőszakos vagyok. Na nem mintha ezzel vagy tulajdonképpen bármivel is bizonyíthatnám az ellenkezőjét. De nincs kedvem hadakozni vele.
- Hát sajnos hozzászoktam hogy minden az én akaratom szerint történik igen. Tudod nálunk, aranyvérűeknél ez így megy. Én diktálom a feltételeket. És kell is ez, mert vagy élsz vagy meghalsz a mi közegünkben. Ha olyan apád lett volna, mint nekem nem lennél te sem százas. Csoda hogy a húgom az maradt. -
Kivételes csodának könyvelem el, hogy ennyi mindent egy huzamra vagyok képes eldarálni. Ráadásul mindezt úgy, hogy nem akad össze a nyelvem. Ahhh, na tutira kezd kimenni belőlem az alkohol. Túlontúl tisztán tudok már gondolkodni és ez nem jó. Egyetlen okból nagyon nem jó, önkéntelen is eszembe jut a ma délután történtek. És a szívem belefacsarodik abba kegyelmi arcra kapott búcsúpusziba. Kezemmel megdörzsölöm azt a pontot az arcomon, miközben a hugrabugos rám kontráz újfent. Kezdem azt érezni hogy neki hobbisportja az ellenkezés...
- Szerintem nem –
Pfff, szerintem meg de! Kedvem lenne rávágni, de időm... na az nincs.
- Ha a folyosón nem is löktél fel, de épp most rántottál le a fűbe. Másodjára –
- Hát, szerintem jobb egy szinten lenni a partnereddel amennyire csak lehet, én meg állni nem tudok. - megrántom a vállam. - plusz, már bocs, de nem én vagyok az, akit ennyire könnyű ledönteni a lábáról. -
Elvigyorodom önelégülten. Ilyenkor vagyok a húgom szerint abszolút tenyérbemászó ábrázatú. Szinte már várom hogy meglökjön, vagy arcon csapjon. Habár ez inkább cukkolás semmint sértés. És inkább az arcomra kiült kaján mosoly érdemelhet nagyobb dühöt a részéről semmint a szavaim. Mert a tény az tény. És pont.
Majd egy hangos szusszanással gördülök a hátamra és kezdem el bámulni az eget. Egyik kezem a fejem alá teszem, míg a másikkal letépek egy fűszálat. Magam elé tartva pörgetem az ujjaim közt és fixírozom a legvégét. Azt a picike leghegyesebb pontot. Lassan jövök rá, miközben csendesen iszom a lány szavait, amik őszintének hatnak, de... nem túl meggyőzőek, hogy ez nem is fűszál, hanem lóhere. Rádadásul négylevelű. Vagy csak három? Nem is tudom hirtelen, mert a napsugár becsillanva kissé elvakít. A muglik szerint ez szerencsét hoz, nem? Mármint maga a növény. Vagy csak a levelek száma a fontos? Áh, fene tudja! Amúgy is mekkora sületlenség már ez! Mondjuk ők minden baromságot össze bírnak hordani, no meg képzelni. Épp úgy, mint Clem. Mert mégis, nevetséges hogy nincs szüksége másra! Mindenkinek van szüksége valamire. Vagy még attól is többre amije van. Ez hajtja előre a világot. Miféle csodabogár ő, hogy elég neki annyi ami van? És mi az hogy nem kell semmi? Talán az utolsó tényközlése az egyetlen, amit élből el is hiszek. Jobban belegondolva tényleg nem volt semmi alapja, hogy megtegye. Én meg nagy marha módjára ostobán következtettem. Már abszolúte bánom az egészet és tudom hogy tudja. De mit vár? Bocsánatot? Valahol ő is rohadtul sáros a dologban, szóval igazságtalanság csak az én bűnömnek titulálni a dolgot. De persze tudom a lelkem mélyén hogy a hatvan százalék legalább az én reszortom akármennyire is nem tetszik. Szóval lehunyom a szemem. Egyrészt mert túl közel van a lóhere az arcomhoz és lassan bekancsítok, másrészt mert utálom bevallani hogy hibáztam. Igen, ez gyengeség szerintem. Nekem sosem volt szabad hibáznom. És ha meg is tettem mindig úgy alakultak a dolgok, hogy én keveredjek ki győztesen belőle. Nevezhetjük neveltetési problémának, mert az is. De apám mindig is irányította a szálakat, és mindig úgy hogy nekünk jó legyen. Legalább ez az egyetlen egy jó jellemvonása volt. És itt meg is állt a törődés egyéb szakasza.
- Tudom Napsugár! Sejtettem. És sajnálom. -
Egy sóhaj szakad fel belőlem miközben felé fordulok. Kezem, amiben a lóhere van élettelenül hullik le a testem mellé a kemény talajra. Kissé szomorúan pillantok rá és mondom ki a varázsszavakat. Azok, mert nem sokaknak mondtam ezt még ki. Talán még a saját testvéremnek sem.
- Éreztem, hogy nem te voltál. De nem tudtam. Azt hittem... mindegy. Nem számít. Hibáztam és megsértettelek. Aztán meg Belby miatt ki is használtalak. Ez nem volt fair. Baromira nem. Abszolút jogos a dühöd. Megérem ha innentől nem akarsz látni sem. Kérlek, bocsáss meg...-
Az utolsó szavakat szinte csak suttogom. Mindössze egyetlen másodperccel tudok tovább a szemeibe nézni, mint ahogy befejezem a mondatot és inkább lesütöm a szemeim. Én is a füvet kezdem el fixírozni, mint ő tette. Pedig továbbra sem érdekfeszítő a látvány. Hogy őszinte legyek, baromira nem az.

Enyhén szólva megrökönyödöm Clementine felvetésén. Mégis hogy lehetne ignorálnom a saját közegem? Ez nem olyan mint a üti, amit épp nem kívánsz és nem eszed meg. Helló! Hol él ez a nőszemély? Ha megtehettem volna, azt hiszi nem cselekedtem volna? Szerinte komolyan szórakozásból engedtem a kényszernek és lettem halálfaló? Önszántamból mi? Na jó vicc. Józanon tutira felmenne bennem a pumpa, de így, spiccesen mindössze csak hüledezésre futja. Ám meg sem válaszolom, mert nem is engedi. Naná hogy semmit nem tudhat erről, vagyis arról milyen az a közeg. Milyen folyamatos megfelelés és elvárás közt élni. Nap mint nap a legjobb formádat hozni. Csodálkozik, hogy defektesek vagyunk? Ő fél órát se bírna ki. És ez nem lenézés, egyszerűen az ő túlérzékeny kis lelki világa nem nyeli ezt be. Nem csoda hogy sokan megkattannak. Athalea sem százas és küzd is Eric épp eleget vele. Mondjuk én is Blaire-rel, de az egész más tészta.
- Nem is te vagy kettőnk közül vasággyal ötven kiló… -
A fintorgáson elnevetem magam.
- Végül is örülhetsz, hogy nem fúj el egy erősebb tavaszi szellő... -
Valami oknál fogva ezt nem szántam sértőnek, és megint annak hat. Mindegy. Már túltettem magam azon, hogy min és mikor sértődik meg Clem. Ám a bocsánatkérést mintha egész jól fogadná. Sőt, kifejezetten jól. Tekintve, hogy még szerényen fátylat rá-zik. Ez meglep. Őszintén megvallva nem hittem hogy ennyire könnyű dolgom lesz. Sokkal inkább vártam valami... hát nem is tudom mit.
- Azért ennyire nem kell drámaian felfogni… -
De kell. Vagy legalábbis eddig ez volt a baja, nem? Hogy a kentaur rúgná oldalba, esküszöm nem értem a nőket! Legalább is Clementine Banks-t tutira nem.
- Egy suliba járunk, kétlem, hogy ezentúl soha többet ne látnánk egymást –
- Hmmm, ez végül is igaz... - bólintok, és az eget fürkészem újra. Kezemben a lóherét pörgetem újra és újra. - De lássuk be, neked hét évig sikerült elkerülnöd... -
Újabb tény. Szóval erre a kevéske fél évre már mi akadálya lenne kikerülni az utamból? Vagy nekem az övéből? Igazán semmiségnek tűnik. Viszont az pozitívom, hogy mégsem akarja ezt. Ezek szerint nem egy haragtartó típus, és nem is utál már annyira.
- Menjünk be, jó? Hideg van már. Segítek, ha kell… -
Mire felé fordulok már felül. Basszus. Elkapom a csukóját és megállítom mielőtt felállna.
- Várj! - szólalok meg, majd rájövök, hogy na ja, ebből volt a probléma, szóval inkább megtoldom a parancsot. - Kérlek...!
Pislogok párat, hogy a tekintetem a fénytől ismét élesen kiadja a lány körvonalait. Lenézek a másik kezembe tartott lóherére, majd felé nyújtom, miközben én is ülőhelyzetbe tornázom magam. Meglep hogy sikerül mindenféle szédülés nélkül.
- Hát... tudod... mégis csak Valentin-nap van. A rózsát meg már odaadtam a recepciósnak... - valamiért hirtelen krákognom kell, inkább elhallgatok. Komoran pillantok magam elé, aztán vidám mosoly ül ki arcomra, amint eszembe jut a fergeteges ötlet, amit meg is osztok Clemmel.
- Milyen virágot szeretsz? Átbűvölöm neked. Legalább ha most sikerül, így spiccesen, akkor tutira nem bukok meg a RAVASZ-on sem. És még Qcross sem szedhet elő azzal, hogy nem gyakoroltam. -
Kacsintok vigyorogva és már nyúlok is a pálcámért, ami nem is az én pálcám, hanem apámé. Nem szeretem, de megteszi és kezd egyre engedelmesebb lenni. Igaz még csak pár hete használom, de így is jelentős haladást értem el. Igaz annyira jó sosem lesz, mint a tölgyfa, de hát... azzal él az ember, amilye akad. Ahhoz képest, hogy mennyire nem ment vele semmilyen alapvarázslat az elején, igazán remek lesz ha pár órára sikerül átavanzsálnom a kis zöld négylevelűt valami mássá, a szebbik formájából a növényeknek. Mondjuk rózsa? Nem, az nem illik hozzá. Meg az olyan tucat. Jobban illene hozzá valami tavaszi virág, mondjuk cseresznye vagy gyöngyvirág. A kérdés persze hogy ő mit akar. Mert azt már megtapasztaltam, hogy elképzelése mindenről van csak valahogy... úgy általában elakad a tényközlés fázisában.

Elengedem a sértett szavait. Igazából kedvem lenne megmondani a magamét, mert hát honnan a fészkes csáprágófűből szedi, hogy nem tudtam kicsoda? Valószínű korábban tudtam. Vagyis valójában ezt sem állíthatom száz százalékra. Tekintve hogy továbbra is emlékek híján vagyok csak nagyon remélni tudom, habár elnézve mekkora tapló voltam valószínű névből ismertem. Vagy talán maximum arcról. Az biztos hogy tudtam hova tartozik vagy éppen hova nem. Mert nem az én köreimbe. Ezt kellően alaposan kifejtette a lány, na nem mintha szükség lett volna rá, hisz már csak a viselkedése mutatja, fogalma sincs a felsőbb körökről és azok szokásairól. Számára teljesen nem normális a mi viselkedésünk. Mit szólna ahhoz a rendszerhez meg életvitelhez?
Elnézve, nem, nemhogy nem bírná, teljesen átformálná. És valami oknál fogva nem is szeretném ha ez megtörténne. Nevetséges a dolog, de így tökéletes. Kissé elcseszett naivitásával, a maga módján bájos és ártatlan. Naivitása magával ragadó ugyanakkor mégis van benne egy megfoghatatlan határozottság. Habár lehet az csak ellenem irányul. Elbillentve a fejem figyelem. Aztán persze szabad utat kapok a varázsláshoz Na erre én magam is kíváncsi vagyok. A pálca megadóan simul a kezembe, fekete nyele kissé bizsergeti a bőröm. Remélem csak nem most fogja bemondani az unalmasat. Mondjuk legrosszabb esetben is ráfogom arra, hogy még részeg vagyok.
- Akkor boglárka.. - bólintok, noha fogalmam sincs melyik is egész pontosan a boglárka. Lepillantok a lóherére, mely a másik kezemben az ujjaim közé csípve pihen, és erősen koncentrálok. Sűrűn imádkozva Merlinhez, hogy ne egy elefánttá transzformáljam a növényt, nonverbálisan kigondolom az igét. Na igen, a másik remek része a dolognak, hogy ezt is gyakorolnom kell. A pálcával suhintva hirtelen a zöld négy sziromból egy sárga közép alakul köré pedig kicsiny fehér szirmok nőnek. Menet közben rájövök, hogy ezt inkább Ailish értékelhetné Qcross helyett, végtére is ez inkább átváltoztatástan, csak most nem patkányon gyakorlok. Habár Everdean mindent csinál, csak dicsérni nem dicsér. Meg is lepett a múltkori kudarcba fúlt büntetőmunka után a hátba vágása és az elismerő pillantása. Meg a ’Monty-fiam’-ozása. Jó azt betudom a pillanat hevének, amiért sikerült leszerelnem a parókás pörgencset. Meg utána közösen befékezni a Viharmadarat.
Ez az egyszerű kis bűbáj semmiség ahhoz képest, s mégis most úgy érzem, mintha a világot mentettem volna meg. Elégedett vigyor ül ki az arcomra. Kedvem lenne felkiáltani, hogy ’nézd, milyen kis szép lett’ , kb mindezt úgy persze, mint egy ötéves gyerek, aki az anyja orra alá dugja legjobb alkotását. Persze evidensen nem teszem, mindössze a pálcát dugom vissza a helyére és a szemem elé emelem a virággá vált alkotásom. Megpörgetem az ujjaim közt. Illata nincs, annyira profi még nem vagyok. Dean-nek persze egész rózsakertje van egy pálcasuhintásra. Jó, mondjuk ő mindig remek kis boszorka volt.
- Hogy tetszik? -
Tartom felé egy percre a művem, majd Clemre pillantok és felé hajolok. Egész testem mozdul, de most nem szédülök meg. Finoman az arcához érek és közelebb húzom magamhoz a fejét. Másik kezemmel kiseprem a füle mögül a tincseket és a hajába teszem a virágot.
- Jól áll -
Elmosolyodva nézem őt, és közlöm a nyilvánvalót. Megint túl közel kerül vagyis jobban mondva én hozzá, s ezt onnan tudom, hogy megérzem puha virágillatát. Megőrjít, hogy nem tudom micsoda. Nyelek egy nagyot, és a zöld szépívű tekintetébe mélyedek.
- Boldog Valentin-napot, Napsugár -
Nem húzódom hátra. A kezem sem veszem le az arcáról. Valamiért sokkal egyszerűbb suttogni a szavakat. Azokat a szavakat, amiket eredetileg nem is neki terveztem mondani. Mégis ő kapja, és meglepő, de tényleg komolyan is gondolom. Ha valaki megkérdezi  tegnap vagy egy hónappal ezelőtt, hogy kivel töltöm ezt az estét biztosan nem Clementine-t mondtam volna. Ám ami a legviccesebb, most ez teljesen természetesnek hat. És teljesen normálisnak.  

Ahogy meghallom a dicséretet nem is hiszek a fülemnek. Most komolyan megdicsért? Nem csak hallucinálok? Kedvem lenne jól arcon csapni magam. Vagy megcsípni a kézfejem. Habár annyira valósághű álmok akadnak, hogy azokban még ezek sem használnak. Hihetetlen hogy Clementine Banks száját elhagyta egy olyan kifejezés, ami az én érdememet szorgalmazza. Ez komolyan mondom maga Merlin ötszáztizenkettedik csodája! És persze ebbe még a szívem is beleremeg úgy örül. Meglehet csak ki vagyok éhezve a sikerre. Végtére is aranyvérű vagyok, aki hozzászokott hogy mindig mindenben a legjobb. Mostanában pedig maximálisan kijutott a sikertelenségből. Már csak kezdve az amnézia miatti létbizonytalansággal. Hogy azt sem tudom mihez hogy kezdjek hozzá nem hogy hol folytassam....
Szóval bármennyire is szánalmasak hathat -mert máskor saját magam degradálom le egy ilyen aprócska öröm miatt, hogy ugyan kérem ez aztán mindennek a legalja- tényleg őszinte öröm ül ki az arcomra. S el is tűnődöm ezen, na meg azon mennyire is ritkajó pillanat az, mikor kiélvezhetem a sikert. Igaz fel sem tűnik hogy a virág nem boglárka hanem valami más, de hát jelen állapotomban ez megbocsátható. Hozzáteszem, valószínű józanon sem tudnám mert növénytamból mindig is a béka segge alatt leledzettem.
Az az elvétett pillanat ránt vissza az ittbe meg a mostba, mikor is Clem magától -magától? magától! - közelebb csúszik hozzám. Ezt megerősíti a kis virág is, ami közelebb úszik a szememhez. Sőt, olyan közel hogy konkrétan egy homályos folttá válik. Ez meglep és mivel elfog a szédülés a fóxusz elvesztése miatt, lehunyom a szemem. A lány ajkai puhán érnek az arcomhoz, s olyan ez mint a tavaszi szellő, mely fel erősödik körülöttünk egy percre. Van aztán nincs. Gyors és váratlan és... hát nem is tudom. Fura. Tőle meg pláne fura. Egy köszivel is beértem volna, főleg tőle. Amilyen haragvó velem meg a szerinte rákényszerítési szokásaimmal, igazán nem vártam el ilyesfajta bizalmas gesztust. Tekintve hogy nem vagyunk igazán barátok. Még csak jó ismerősök sem. Vagy igen? Nem tudom. Majd holnap, vagy máskor mikorra kijózanodom megkérdezem. Csak hogy eldöntse ő -nehogy megkapjam, hogy ebben is én erőszakolom rá az elképzelésem- és tudjam mihez tartsam magam.
- Neked is. Akkor… most már mehetünk? –
Kinyitom a szemem és tekintetemmel megkeresem az arcát. Aprón bólintok, és mély levegőt véve megpróbálok felállni. Naná hogy szép álom volt hogy mennyire rendbe jöttem. Naná hogy kibillenek oldalra és naná hogy meg kell kapaszkodnom valamiben, történetesen Clem-ben, hogy sikerüljön megállnom két lábon. Természetesen a mozdulatsor közben felborítom a földön hagyott üveget is, amiben még van némi víz az alján. Az persze kiborulva elkezdi kiadni magából a kevéske megmaradt tartalmát. Na nem mintha ez engem marhára izgatna. Mikor végre stabilnak titulálom magam úgy nagyjából és már nem is szorítom görcsösen a társam karját, elégedetten elvigyorodom. Ó, nem lesz itt probléma! Mi az a párszáz méter távolság innen az előcsarnok? Vagy csak kicsit több, á kit érdekel? Sima ügy...!
Vagyis lenne, de ahogy nagy lelkesen elindulok rám is tör azonnal a szédülés. Ajjjajjj.
- Clem... basszus... -
Kezdem de elakadok. Kezemet a fejemhez nyomom, remélve hogy ezzel legalább meg tudom állítani a világ forgását. De persze erre esély sincs.
- Ó anyám..  kísérj be valahogy a pincéig...- csak addig. Ó merlin segíts meg, tényleg csak addig elég. Istenbizony mondom, nem iszok többet ennyit! - Ott már valaki csak összekapar... -
Hisz csak akad ott valaki ilyenkor is nem? Legalább egy enyelgő pár tutira. És remélem hogy nem Malfoy-t találom ott és nem is Zambini-t. Jobban örülnék Dean-nek esetleg Pierce-nek.
- Csak addig, jó? Légyszi.....!- könyörgő kissé kétségbeesett tekintetem rávillantom. Ha most magamra hagy lehet kint alszom valamelyik fa tövében. Esküszöm még Parkinson-nal is kiegyezem, ha kell. Mindegy csak valahogy juttasson az ágyamba. Holnapra meg tuti törlöm a programom és maximum a bájitaltan szertárt leszek hajlandó kipakolni valami másnaposság elleni kotyvalékért.

Köszönöm a játékot! :-*
~~~~~~~~*~~~~~~~~

Tudtam hogy nem kellett volna Lyanával találkoznom és azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy Merlinke miatt elengedhetetlen volt a dolog. Az is biztos, meg kellene keresnem Clemet. Mostmár égetően nagy szükségét érzem annak, hogy kimondjunk dolgokat. Legyen az akár ilyen akár olyan. Vagy így, vagy úgy. Pláne mindazok után, ami ott az elhagyatott játszótéren megesett. Persze mindezt tök egyszerű elképzelni, baromi könnyű fejben ezerszer végigpörgetni. Hiába számolok bele minden változót, az esetek legtöbbjében Napsugár és a kommunikáció nem kompatibilis egymással. Vagy csak én meg ő nem vagyunk egészen olyanok, akik képesek értelmes ember módjára szavakba önteni az érzéseiket. Pedig nem tűnik bonyolultnak, és mégis... elég csak annyi, hogy dühösen feszülő állal sétáljak ki az iskola ódon épületéből. A frusztrált hangulatom vitathatatlan. A vizsgák a nyakunkon, a továbbtanulási mizéria talán most hágott a tetőfokára (és tuti biztos, hogy van, aki tudja ezt hova fokozni még, lásd a húgom), nekem meg még ott van még Clementine is... és Blaire. Persze La Clair miatt már talán kevésbé kellene fájnia a fejemnek, de még így is ott van bennem az aggodalom csírája. Legalább a kutya biztoságban van és nem fogja Norris reggelinek felfalni... Nem tudom mivel eteti Frics azt a dgöt, de a loncsos bundája alapján tuti a Nagyterem összes vacsoramaradékát letolja, amit a manók a jelek szerint nem dobnak ki....
A szél hidegen érint meg, és kissé összébb húzom magamon a kabátot. Már vége a tanítási óráknak és kivételesen Dean sem szekál a kviddicsmecsre való készüléssel. Neki is hirtelen fontosabbá vált hogy a Mungót célozza meg. Végtére is náluk ez családi hagyomány és a legutóbb elejtett félmondata alapján mindössze Avery a visszatartó erő, hogy száz százalékosan biztos legyen pályájában. Unottan tűnődöm el azon, vajon egy exvőlegény mennyire lenne hatással mondjuk a testvéremre. Blaire valószínű megenné a srácot reggelire, ahogy azzal a Williamsonnal is elszórakozik. Most épp ettől a hírtől hangos a folyosó.  Végre csodálatos módon Belby leszállt rólam. Csak úgy amúgy a Montregokról képtelen, de ezt már betudom a személyes vonzerőnknek.
A lábaim maguktól járnak és a félig fűvel kinőtt park kellős közepén találom magam. Kezemben a fekete notesz, mindazzal, mit még anno a húgom írt össze nekem. Egykor a túlélésem záloga volt és most... hát talán még mindig az.
Emlékszem ez volt nálam abban a sikátorban is, mikor megpillantottam Pierce karkötőjét a kirakatban, amit Elliot lopott el. Sosem fogom elfelejteni milyen könnyeden fegyverzett le életem elsőnek számító párbajában és hogy nyomta a képembe a bűzös mustáros szószt meg káposztát. Csoda hogy a fekete notesz túlélte mindezt. Azóta a pálcalopásos incidens óta ezer meg egy dolog történt velünk, pedig csak pár hónap tűnt tova...
A fák lombkoronájának susogásában mintha elvétett hangfoszlányok beszélgetnének. Ide meg oda feleselnek, én pedig csak hallgatom pár percig, mintha csak emléket idézne mindez bennem. Egy régi képet, egy régi érzést... de nem. Belül épp olyan üres vagyok mint a távolabbi fák közt lakozó sötétség. Ez egyszerre rémiszt meg és tölt el csalódottsággal. Egy sóhajjal veszem tudomásul, hogy talán jobb mindezt elengedni. Maximum Lya hangját képzelhetem ide, vagy Clemét, esetleg Merlinke vakkantásait, de jobb semmi többet. Persze ostoba idiótának érzem magam és rájövök, totálisan céltalanul kóborlok.... pedig tanulnom kellene. Készülni a nyüves RAVASZ-ra, hisz ezért tértem vissza a lányok győzködésére az iskolába. Ebbe a koszos, dohos, óriási monstrumba... pfehhhh!
Akaratlanul is felmordulok a gondolatra és újra megfeszül az állam. Megfordulva az égbe meredő tornyokra pillantok. Impozáns látkép, ez vitathatatlan de számomra mégis... ellenszenves. Lassan hátrálok, mintha ezzel távolabb kerülhetnék, pedig nem. Akárhogy is távolodom, egyszer újra be kell lépnem a kapukon, megerőltetnem magam és...
Gondolataimból kizökkent egy alak árnya. Az egyik vaskosabb fa törzse ugyan félig kitakarja de még így is jól látható a fehér vállra omló hajtincs, amibe belekap a lenge szellő láthatatlan ujja.
- Öh...tanárúr? - magam sem értem miért nem sunnyogok inkább el. Tök ésszerű lenne, én meg, balga idióta, még magamra is vonom a figyelmét. - Mit keres maga itt?
Voltaképpen köztudott hogy mindenki mehet oda ahova akar az iskola területén belül. Szóval egy tanár is unatkozhat a Birtok egyik félreesőbb zugában, de hogy velem együtt? Ez abszurd... A véletlenekben meg... hát már baromi rég nem hiszek.  

Egyetlen szó hangzik el, mégis olyan nyersességet érzek a lehalkított hangban, ami arra enged következtetni, jobb ha eltűnök innen. Nem mintha nem lenne épp ugyanannyi jogom itt lenni, de... hát mégis csak egy tőlem jóvalta idősebb férfi nyugalmát zavartam meg. És elég ennyit kimondania, máris érzem, nincs keresnivalóm itt. Morcosan vágom zsebre a kezemet és pillantok vissza a kastély irányába, mintha azt várnám, hogy hívogasson, de épp az ellenkezője támad. Valahogy már belenyugodtam abba, sosem fog ez már megváltozni, így jobb megszokni a tényt; azt a pár hónapot fél lábbal is túl kell hogy éljem. Őszintén szólva fogalmam sincs hogy a fészkes rákölőfűbe tudtam itt hét (érted? héééét!) teljes évet lehúzni épp ésszel?! 
A tanárom újabb elcsepegtetett információját már meg sem hallom. Valahol elakadok a hitetlenkedés közepette és igyekszem magam lelkileg száz százalékosan meggyőzni, hogy igenis arccal forduljak egyet, menetirányba, ami immár nem el, hanem épphogy bevisz az épületbe. Persze nehezen megy és már ott állok hogy tényleg hajszál választ el az indulástól, mikor a beálló néma, kínzó és felettébb kínos csendet megtöri.
- Csatlakozik?
- Öhm...
Hirtelen csak nagy, tágra nyílt bamba szemekkel meredek az arcába, amit méltóztat felém fordítani. Hát most mi van? Mégse zavarom?
Meg se fordul a fejemben, hogy mindez csupán egy udvarias gesztus. Nem mérem fel sem az erőviszonyokat, sem az illem diktálta etikettet, pedig ha valakinek, hát nekem tudnom kellene. Blaire heteket ölt mindebbe meg persze belém, hogy a fejembe verje az össze elcseszett formulát, az összes adódó szituációt, ám.... hát elég a villásreggelire gondolni januárban... tudjuk mennyit ér. Valahogy ez az egész ugyanúgy nem kompatibilis velem, ahogy az értelmes kommunikáció Clemmel.
Ahhhh, Clem...
A kedvem visszaugrik eredeti vívódós-hisztis hangulatába, akárcsak mikor az ember kifele evickélne egy gödörből, eljutna félútig, majd szépen visszacsúszna a kiinduló pontjára.
Ettől persze már az is jobb, ha az újdonsült bájitaltan prof arcát bámulom, és nem rágom a saját lelkem a megoldatlannak látszó elkövetkezendő eseményekkel, bár... az ő ezüstös tekintetében is van valami fura, amit nem tudok hova tenni. Egyrészt jó adag életbölcselet mutatkozik meg, ami persze nem meglepő de mégis baromira frusztrál, de mellette mintha neheztelne is...
Sosem tudtam milyen az, mikor a szülő nevel (tekintve, hogy semmire nem emlékszem ezzel kapcsolatban) de az igazgatónő jó pár szúrós pillantással díjazott ebben az évben (meg persze az összes többiben is), a saját testvéremmel társulva. Szóval kábé ugyanaz az érzés fog el...
Enyhe aggodalommal gondolok bele a valentin-nap utáni másnaposságomat orvosló szertár túrába, aminél Tökmag is segédkezett... vagyis hát inkább csak az ujjam fájdalomküszöbének erősítésében, de hát na... remélem nem emiatt kapom a ferde pillantást...
Pedig már szinte biztosnak tűnt a megúszás esélye...
- Biztos akarja? - kérdezek vissza enyhe cinizmussal a hangomban, mert hát lássuk be; nem épp úgy néz ki a másik, mint aki felettébb vágyik bárki társaságára, pláne ha az én vagyok. Arról nem is beszélve, hogy nem esküszöm meg jó partner leszek ebben.
- Mármint... ne értsen félre, de... - elakadok, mert a magyarázkodás csak ront a helyzetemen. Érzem, most már végképp nem kívánatossá váltam a szemében, és jobb lett volna szép csendben tovasunnyogni.
- Áh, mindegy! Tudja mit? Inkább megyek!
A kezem kiszabadul a kabátzsebemből mindössze azért, hogy egy intést eszközöljek vele. Ezzel is nyomatékot akarok adni szavaimnak, na meg jelezni, hogy valóban búcsúznék...
Szóval egyszerűen elszakítom a tekintetem róla, és félig már azon tűnődve mit is kezdjek magammal indulnék meg arra, amerről jöttem. Persze eszeveszettül csiga tempóban, mert legalább ezzel is tovább húzom az időt, hogy bárkivel összefussak...
Valahogy ugyanúgy senkihez nincs hangulatom, mint ahogy láthatólag Reximo professzornak sincs hozzám.

Elfordulva komótos lassúsággal kíséri a lépteimet a szél zizegése. Ugyanúgy hívogatónak ható szólítással érkezik felém, csak épp az ellentétes irányból, mint eddig. Nem ő változtatott célt, hanem én. Én azért, mert mondhatni kénytelen voltam. Ez kellemetlen, de meglepő módon elég hamar beletörődök a sorsomba. Elég egy perc, talán kettő, mely idő alatt eltávolodok annyira hogy tényleg aprócska foszlánynak érezzem a nevemet, ami belevegyül a szél zenéjébe. Meglepve torpanok meg, és fordulok félig hátra. Valóban jól hallottam? Valóban a vezetéknevemen szólított? Vagy egy újabb tévképzet, ami megviccelni készül? Nem tudom hirtelen eldönteni. Mindössze az segít hogy a következő pillanatban biztossá válik, a professzor valóban megszólal. Ajkai szavakat formálnak, ami a szél láthatatlan hátán reppen hozzám és értelmet nyer a tudatomban.
- Tudok segíteni?
Segíteni?
Meghökkenek. Ugyan miért kellene segítség? Mégis miből gondolja ezt? Honnan veszi? Kizártnak tartom hogy ennyire látszana rajtam, bár tény, sosem voltam nagy színész. Lehet az exmemoriam előtt igen, de jelenleg... jelenleg örülök ha egy nimfagyökér érzelmi szintjét képes vagyok hozni. Nem tudom miben lenne képes ő segíteni. Fogalmam sincs mit akar ezzel a kérdéssel pontosan kifejezni. Szóval voltaképpen, nem, nem tud segíteni nekem. Nem fogja tudni a Clemmel kapcsolatos kérdéseket megoldani, ahogy a kommunikációs problémát sem tudja megoldani, mely mint egy gát ott feszül köztünk. Ugyanígy nem fogja tudni az emlékeim közti hiányokat kitölteni, ami fekete űrként leng körül. Olyan sötét, olyan kietlen hogy néhanapján azt hiszem belefulladok. Ugyanúgy nem fog tudni segíteni Lyana ügyében sem, ahogy nem tudott volna Merlinkéében sem. Ahogy Elliot nem segít a kulcs rejtélyében. Ahogy a húgom sem tud az életem egyenesbe hozatalában, vagy Eric a múltam darabkáinak összemazsolázásában. Egyedül maradtam, érzem.
Teljesen tökéletesen egyedül.
Mindössze a szél marad, meg az a koszos kastély, amely ott magasodik ugyanolyan impozánsan, mint már jó pár évszázada. Egyszerűen bosszant hogy az ódon kőfalaknak, még a téglákba kialakult repedéseknek is több közük van saját múltjukhoz, mint nekem a sajátomhoz.
- Ha a bájitaltan leckére utal, professzor úr, akkor köszönöm nem kell. Azt hiszem elboldogulok az esszével és mivel választható a bájitalleírást adott, talán megbuktatnia sem kell...
Egyetlen fanyar mosolyt eresztek meg. Abból is a kissé csalódott fajtát. nem tudom ez volt-e alapvetően valaha is a célja... Nem szokásom rosszat feltételezni, de Clem pesszimista hangulata rám is átragadt. Így hát igen, megengedek magamnak ennyike negatív kisugárzást, ami fennen hirdeti, semmi jóra nem számíthat tőlem a másik, mindössze csípős megszólalásokra.
- Szóval, valójában nem. Nem igazán tud miben segíteni.
Vállat vonok egyszerűen, kissé csalódottan. Elmélázok egy percig, figyelem az alakját, a délceg alakját, ami olyannak hat mint mögötte a fa. Hajlíthatatlan, egyenes, szilárd. Valahol tudom sosem fogom magam ennyire erősnek, ennyire határozottnak érezni. Mindig ott fog bennem pislákolni a kétely, s még ha el is tűnik a Napsugár ellen irányuló vagy a Lyana miatt megjelent is, akkor is jószerével ott marad a legnagyobb, a legsötétebb és legfélelmetesebb. Az az elfeledett út, ami visszavezet a múltamba és amit sosem fogok talán meglelni.

Már épp eltűnődöm hogy valójában mennyire elcseszettül szar a helyzetem, mikor a professzor szóra nyitja a száját, és olyat mond, amire aztán abszolút nem számítok. Első percig azt hiszem rosszul hallok. Csak pislogok jó párat, nagyokat, tartalmasakat. Hogy mégis mi a szar van? Most komolyan jól hallottam. Én? Magányos?
Hát ennek aztán nem nevezném magam. Végtére is ott van Clem. És ha Clem nem is hát Lyana. És ha Lyana sem akkor a húgom. És ha ő sem akkor a barátaim. Végtelen embertömeget tudnék felsorolni kezdve Emily csapatkapitány Deannel kezdve egészen Parkinsonig bezárólag. Még a nyomorék Zambini is azért van hogy engem szórakoztasson az unalmas félperceimben a hülyeségeivel. Egyszer egy lovagi páncélt szabadít rám, máskor a varázslények kiszabadulásakor a büntetőmunka alatt majdnem a fejem szegte... mindig van valami hobbisport. Nem látom ebben hol a magány...
Ó nem. Nagyon nem. Sokkalta inkább érzem azt, hogy a tanárom a saját baját látja bennem. Ez pedig abszurd, mert se nem vagyok olyan vén mint ő, se nem annyira keserű. Najó, most talán annak tűnhetek de igazából csak amiatt mert Merlinke hiánya azért szíven üt. Nem gondoltam volna hogy az Elliottól kapott kis szőrmók ilyen gyorsan a szívemhez nő a kis denevérfüleivel...
- Dehogy vagyok! - hárítom el a vádat, de a hangom, érzem, hamisan cseng. Nem célom igazolni az állításom, meggyőzni sem óhajtom. No de ha én magam sem hiszem el, hogy várjam, hogy majd épp ő fogja lenyelni a szavaim?
- Amióta ismerem, mindig is az volt...
Elönt a pulykaméreg. Mi az hogy amióta ismer? Mit képzel ez az ember? Ki ő? Soha életemben nem láttam, fogalmam sincs kicsoda, micsoda, kiféle és ő osztja az észt magamról? Azért az eszem megáll! Oké hogy  a tanárom, a tisztelet meg a mindenféle bürökratikus marhaság de könyörgöm...! Mindennek van egy határa!
Már épp szóra nyitnám a szám hogy lehordjam a velem szemben állót a jó büdös cickafarkfűvel megspékelt fenébe, mikor közli hogy itt vagyok.
- Remek megállapítás, vénember! - morgom magam elé, amit feltételezhetően nem hall.
- Ide csak azok járnak, akik egyedül vannak.
Van valami keserű tényszerűség a hangjában. Fájdalmasan idegesítő és nem tudok vele mit kezdeni. Tiltakozni ugyan lehetne, de... hasztalan. Sajnos magam is tudom van valami mélyen húzódó kőkemény igazság, amit akár hogy is tagadnék... csak éppen igazolnám vele. Igaz a mondás hogy néha bölcsebb az ember ha hallgat. Hát élek ezzel, pedig nem szokásom az ilyesféle magasröptű gondolatokat magamévá tenni.
Így telik el egy perc, talán kettő is, majd végül egy lépést teszek közelebb a tanárom felé. A szél nem segít, mivel ellentétes irányba fúj de még ez sem érdekel különösebben. Olyan akadály, ami könnyen leküzdhető. Nem úgy Reximo esetleges ellenállása. Rásandítok kíváncsian.
- Akkor ezek szerint maga is ugyanabban a cipőben van? Mégis... miért?
Akaratlanul csusszan ki a kérdés a számon. Valóban érdekel, mi is a lelki fájdalmának oka. Egyrészt ezzel elvonatkoztatok a sajátomról, még akkor is ha ez csak ideig-óráig tart, amúgy meg... hát nem is tudom. Érdekel hogy ha már ő ilyen bölcsen ténymegállapít mennyire bölcsen adja ki a saját féltve őrzött titkait. Gondolom semennyire és inkább elhajt a jó büdös... hát na oda. Minden esetre ha ő nem mond semmit nekem sem kötelességem. Végtére is nem szegezi a pálcáját a képembe... és ez is már valami, nem?

Enyhe káromkodást tartalmazó hozzászólás!

Háború. És húsz év? Valahogy sehogy sem áll össze a kép. El kell telnie legalább két vagy három percnek mire felocsúdok és leesik hogy a Sötét Nagyúr első felemelkedése majd bukása az, amire a professzor utal. Valóban húsz év lett volna? Jobban utánaszámolva, igaz. A tankönyvforma szerint tényleg annyi idő röppent tova, noha erre kettőnk közül ő emlékezhet, több oknál fogva is.
Igazából firtathatnám hogy mi volt húsz éve, de nem akarok vájkálni a magánéletében. Ez feltételezhetően nem tartozik csöppet sem a munkaköri leírásához. Annyira meg jóban sem vagyunk. Sosem voltunk. Talán sosem leszünk. Végtére is két rohadt hónap és itt hagyom ezt a tetves iskolát az összes vackával együtt...
Utána meg ki tudja mi lesz! Lehet Elliottal járom a világot majd, jó kis remekre szabott kalandokba keveredve (mert ha valaki mellett hát O'Mara mellett nem tud unatkozni az ember, ez holtbiztos!) vagy Eric mellé társulok az egyik vándorkalandjába... Az biztos hogy kiélvezem a helyzet adta lehetőségeket.
Annyiféle forgatókönyv van, annyiféle verzió, hogy ha belegondolok máris zsongani kezd a fejem. Mintha csak vasvillával szurkálnák, a legnagyobb kegyetlenséggel. A meg nem élt jövőképek villognak a szemem előtt. Nekem csak ez maradt, hisz a párja, a múlt maximálisan homályba vész.
- Mi nyomja annyira a lelkét?
Az hogy Tyrius mellém ér, egy teljesen normális dolog. Szinte fel sem tűnik, ösztönösen mozdulok vele és indulok el mellette, mintha csak invitált volna ő maga a sétára. Pedig nem. Na jó, talán a helyzet maga adta, vagy a hangulat... Fogjuk a hangulatra. A tény viszont fura, így ráeszmélve. Már hogy mennyire bensőségessé vált másodpercek alatt a beszélgetésünk. Pedig semmit nem mondtam és voltaképp ő sem nagyon. Mégis, átalakul a légkör. Már csak saját magamban is, mert a dühöm elillan, mintha sosem létezett volna.
A kérdésén eltűnődöm. Nyomja bármi is? Valójában sok minden, de olyan sok hogy minderre választ adni talán képtelenség.
- Hát... akad pár dolog. - ismerem el kelletlenül a valóságot. - Jó pár dolog.
Egyetlen apró bólintással zárom le szavaim. Nem tudom lenne-e értelme felhozni Lyát vagy Clemet, a fura párkapcsolati kavalkádot. Vagy a múltamat, az elcseszett jelenemet esetleg a fiktív jövőképeket. Többnyire gondolom nem, de hát... mégis csak ez zavar a legjobban.
- Tudja, egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni az embereken. Mondhatjuk úgy, hogy korábban könnyebb volt, amikor még... hát tudja... - bökök kezemmel a fejemre, mintha ez segítene. utalni a tényekre. Nem tudom Tyrius mit hallott vagy mit nem, de gondolom az igazgatónő felvilágosította pár dologról, többek közt az én állapotomról.
- Valahogy hiányzik az a fajta tapasztalat. Ó de mennyire hiányzik, bassza meg!
Káromkodom el magam, elrévedve a fényfoltokkal tarkított parkba. Fel sem tűnik hogy esetleg mindezt nem épp egy tanár jelenlétében kellene kinyilvánítanom, aki könnyűszerrel róhat ki rám büntetést. Na nem mintha ezzel nagyon visszavetne bármiben, sőt... még megeshet hogy megköszönöm neki. Addig is lefoglalnám magam meg biztos támpont hogy ne akadjak össze Napsugárral egy kellemetlen egymást méregetős szituációra.
- Szóval.. bonyolult. - sóhajtok fel, és talán ez elég egyértelmű utalás arra hogy a nőkkel sosem volt könnyű. Eric mindig mondta, és sosem hittem neki. Hát most... most kezdem belátni hogy az ő életbölcselete mégis csak jótékony és valós. Kár hogy nem csöpögtet át, csak annyit, amennyit épp kénye-kedve tartja.  

A szavai teljesen őszintének hatnak. Nem kertel. Ez meglep. Megszoktam, hogy a tanárokat messzemenőkig nem érdekli a diákok problémája. Azt is megszoktam, hogy elkönyvelnek valaminek, amiről nem tehetek. Mondhatni egy gyógyíthatatlan betegség áldozataként azonosítanak és ha szigorúan vesszük, az is vagyok. Mégis talán Tyrius az első olyan ember, még tanár létére is, aki nagyobb figyelmet fordít rám. Nem azt a majomkodós fajtát, amit a többiek alkalmaznak. Nem a fontoskodó szerepkört tölti be, hanem tényleg azt érezteti, az én problémám érdekli. Létezhet ilyen? Furcsa mód úgy érzem, igen.
Mikor közli hogy nem ő a legszakszerűbb előadó ebben a témában ösztönösen szaladnak össze a ráncok a homlokomon. Mindez persze az értetlenkedésből fakad, mert nem igazán értettem miért is mondja ezt. Tény és való, nem ismerem a professzorom. Hallani is csak foszlányok jutottak el róla irányomban, és hogy miért nem foglalkoztam mindezzel? Mert sosem érdekelt igazán a pletyka. A ki mikor miért és hol nem az én műfajom. Talán sosem volt, ezt nem tudhatom. A tény viszont az, hogy jelenleg hidegen hagy. Meghagyom ezt Belbynek, meg azoknak az ostoba fruskáknak, akik élvezik mindezt. Az együgyű népséget ez kielégíti, de és rendszerint nem sorolom ide magam. És ahogy a húgom viselkedését elnézem, meg a szavaiból kivettem ez mindig is így volt.
Zavaromat fokozza hogy rám pirít. Nem mintha nem lenne meg ehhez minden joga, no de… nem vagyok én egy pisis elsős, akit szabályozni kellene. Még csak a tanórán sem ülünk, ahol kihágást szegnék meg. Milyen jogalapon is vágja a fejemhez hogy nyugodjak le? Hisz fel sem húztam magam! Az hogy frusztrált vagyok… hát… Most őszintén? Ki ne lenne az a helyemben?
- De higgye el, megértem milyen nehéz tapasztalatok híján…
Megérti? Valóban? A kétség felmerül bennem, ám elég hamar el is illan. Van valami a hangjában, ami megnyugtat. Kezeim zsebre vágom és úgy baktatok mellette hallgatva őt, mintha csak kioktatáson lennék. A családja felemlegetésére elgondolkodva pillantok a távolba. Furcsa mód dereng valami, de nem mondanám meg száz százalékig hogy mi is a történet. Úgy hiszem a következő percek úgyis felvilágosítást adnak, és való igaz, így is van. Reximo mesélni kezd magáról meg az életéről. Csendesen hallgatom, arcom mindeközben kifejezéstelenné válik. Néha elpillant mogyorószín szemem a kastély tornyainak irányába, majd vissza rá. Nem konstatálom sem Lucius említését, sem a Sötét Nagyúr rémuralmát. Még csak hümmögni sem hümmögök, mert félek ezzel is túllövök a célon. A múltam ezen részére nem emlékszem, de tisztában vagyok a pletykákkal. Egykor én magam is halálfaló voltam, hisz ott a heg a bal alkaromon. Elég jellegzetes, még a hülye is levágja. Szar ügy.
Valahol szégyellem ezt. Tudom, hogy kötelező volt, nem volt más lehetőségem. Apám és Eric után eléggé adott volt, hogy kötelező azonos eszméket osztanom. Fogalmam sincs mennyire elleneztem vagy mennyire ellenkeztem annak idején. Bármennyire is próbálom erőltetni az agyam, mindössze a kékes villanás és a halk női hang suttogása maradt csak. Exmemoriam… és totális sötétség. Mi maradt? Én, üres és értetlen tekintettel. Emlékszem ahogy először belenéztem a tükörbe. Hogy saját magam sem ismertem fel. Ahogy értetlenkedve figyeltem Blaire-t, aki megrökönyödve tapasztalta hogy mi történt velem. A könnyeit, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Egyetlen biztos pontom a kulcs volt a nyakamba, de még azt is elvesztettem. Hála Elliotnak.
- Tudja, nem könnyű ezt higgadtan kezelni. – kezdek bele némileg zsörtölődve. Csöppet sem vagyok vidám, de ez talán nem meglepő. Mégis csak az életem részleteit szedem szét atomokra. Már azt, ami maradt. – Az pedig, hogy nem egyeztek ki.. gondolom nem egyedi eset. Malfoy amúgy is egy tapló.
Vállat vonok, kissé cinikusan. Hiába az unokatestvérem, a tejfölszőke Draco mindig is az idegeimre ment. Sosem értettem Emily mit evett rajta.
- Higgye el, nem akar a helyemben lenni. A világ legszarabb dolga, hogy fogalma sincs kicsoda is. Egyszerre nincs múltja és nincs jövője. Megreked a jelenben, ami teljesen értelmetlen. Legalábbis az enyém most totálisan az.
Hát igen, sem Clementine nem könnyíti meg sem pedig Lyana. De még csak Elliot sem. Meg vagyok én áldva mindenkivel. Ó de mennyire hogy meg!

- Fiam, a jelenből tud jövőt kovácsolni, de múltból, nem tud jelent se.
Tudok a jelenből jövőt kovácsolni? Ebből az üres, sivár jelenből? Képtelenség. Érzem hogy az. Tudom hogy a múltból lehetetlen, de az én jelenem megegyzik annak a kietlen szakadéknak a szélével ami vélhetően az ő múltja. Nevetséges, de tudom hogy fel kell építenem önmagam, újra, lassanként. Ez viszont nehezebb, mint gondoltam elsőre. Macerásabb, mint reméltem és… kimerítőbb mint hittem. Némán figyelem, ahogy a professzor felpillant az égbe, minta onnan várná a megváltást. De persze ez elmarad. Csak a felettünk elrohanó felhők mosolyognak vissza és látványuk csöppet sem szívderítő. Számomra nem. Mondjuk jobb, hogy nem szakad az eső, mint az elmúlt hetekben. 
- Lucius csökönyös volt, és vak módon meggyőződéses, de sosem okoltam őt ezért. Gyáva volt, mindig is annak gondoltam. Gyávának.
Hát ezzel nem tudok vitatkozni. Elég volt Malfoyjal egyszer találkozni, a fiával meg fél évig összezárva lenni az iskola falai között… egyértelmű, hogy azonos tőről fakadnak.
- Sosem  okoltam... nem a megvetés szól belőlem. Ő félt. És okosan tette.
Okosan? Lehet én nem értek mindent, és fogalmam sincs mi köze van ennek az egésznek Tyriushoz, de azt tudom hogy ez nem okos dolog volt. Félni sosem tudnak az emberek okosan. Még bölcsen sem. A félelem elég egyszerűen kerít a hatalmába és maximum az a bölcs ha tartasz valamitől és óvatos vagy… Kiigazítanám, de mire szétnyílnak ajkaim addigra a tanár lezárja a monológját.
- De hagyjuk a Malfoyokat ott, ahol vannak.
Hát jó. Nekem nem kell kétszer mondani. Nem szívlelem őket, és kár is rájuk fecsérelni a szót. Sokáig úgysem fog már összezárni minket egy kőhalom és onnantól mindenki megy a saját útjára. Legalábbis… remélhetőleg. De addig várnak a vizsgák, jön a végső megmérettetés és kiderülnek a felvételik. Clem majd szépen elköltözik Londonba, természetesen nélkülem és mindenki rohadt boldog lesz. Hát vajon miért nem érzem én ezt a felhőtlen örömöt? Miért csak csalódottság mardossa lelkem kietlen partját?
- Tudja tanár úr, adhatna némi tanácsot. Már ha persze nem bánja…. – kezdek bele kissé kétkedve és rá pillantok. Szemeim összeszűkülnek, így méregetem őt és próbálok rájönni mennyire vevő minderre vagy mennyire nem. Normál esetben valószínű Ericnek írnék, és kikérném a tanácsát, de hát ő most nem is tudom merre jár. Meglehet hogy kézhez sem kapná a levelet nyárig…. Mostanában olyan kiszámíthatatlan!
- Maga szerint ha van két ember, de ellentétes célok vezérlik, megtalálhatják a közös nevezőt? Mármint, maga mondjuk jót akar valakinek, de az zsigerből elutasításnak veszi… pedig nem a céljairól akarja lebeszélni csak… több teret és lehetőséget akar adni neki…
Tudom hogy Clem nem írt Nat Forestnek. Meg sem próbál a Kalamárisba elmenni egy interjúra. Nem tudom azért, mert közöm van hozzá vagy mert ezzel is ellenem akar harcolni. Esetleg, mert szimplán ennyire makacs? Meglehet…
- És mindennek a tetejébe még ott egy harmadik is… - dünnyögöm mérgesen, és rájövök ez rohadt nagy hiba. Nem kellene már rögtön azzal aláásnom saját magam, hogy kiadom az összes információt. Azonban mégis érdekel egy tőlem jóvalta érettebb ember véleménye. Több mint esélyes, hogy a múltban átélt ilyesmit vagy közel ehhez hasonlót. Ha nem is szerelemmel kapcsolatban hát más téren. És ha más nem, legalább ebből tudnék építkezni. Talán ez iránymutató lenne… mert most úgy érzem magam mint egy vak, aki kóvályog a világban.

Az a "Nos... Nyilvánvalóan megtalálhatják..." inkább hangzik úgy, hogy nos nyilvánvalóan meg kell találniuk. De a kell és a lehet között óriási különbségek vannak. Egész eddig én magam sem jöttem rá, csak ahogy kimondtam. Lássuk be, egyre jobban érzem hogy mindez lehetetlen. Pedig még pár hete nem egészen így volt. Voltaképpen akkor teljesen máshogy álltam a dolgokhoz és teljesen máshogy is láttam a világot. Vicces milyen hamar tudnak változni a dolgok. Valahogy rend szerint sodor magával az ár és bárhogy úszok az ellentétes irányba, nem győzhetek. Egyszerűbb hát megadnom magam és beletörődnöm. Eddig azonban nem akartam. Sosem akartam ennyire gyenge lenni.
- Harmadik?
A visszakérdezés semmi de semmi jóval nem kecsegtet. Igen harmadik. Igen, jól érti. Érzem hogy túl messzire mentem, és már bánom hogy egyáltalán szóba került köztünk ez az egész. Kényelmetlenül feszengek, mert hát mégis csak egy tanárral állok szemben. Könnyen megleckéztethet, pontlevonással sújthat noha semmilyen szabályt nem szegtem. Elvárhatja a tiszteletet és minden valószínűség szerint el is várja azt.
- Áhhhh, mindegy! Lényegtelen!
Próbálom odázni a szavak súlyát, de még én magam is érzem mennyire hamisan cseng. Már csak pár hét... pár hét és szabad leszek magam mögött tudhatom mindazt az agyrémet, amit az iskola jelent. Amit Clem is jelent vele együtt. És talán... talán majd akkor... majd látom hányadán is állok. Magammal. A világgal. Lyanával.
- Minden bizonnyal meglelhetik a közös nevezőt. Mert hiszen ha maga csak jót akar a másiknak azzal, hogy munkára, többre sarkallja, akkor végtére is, ez már egy közös nevezőnek bizonyul. Csak nem árt letisztázni a célokat, máskülönben a partner teljes joggal vélheti szimpla baszogatásnak azt, amit magából csupán a jószándék fogalmaztat ki.
- Hát pont erről van szó! - kapom fel a fejem az addigi fák koronájának bámulásából. - Én csak jót akarok neki, de mindent támadásnak vesz. Egyszerűen... áhh mindegy.
Nem akarom kimondani a nyilvánvalót. Azt, hogy nem fogad el. És olybá tűnik nem csak a véleményem hanem engem sem. Ennek pedig így nincs értelme, tudom. Mégis ha csak rágondolok, rosszul érzem magam. Hát normális ez?
- Jószándék... gondolom inkább szeretetről beszélünk.
Megütközöm a másik szavain. Ledermedek. Sokkalta ösztönösebb a testbeszédem mintsem gondolom. Úgy érzem magam, mint akit leforráztak. Szeretni? Szeretni?
Nem magával a szóval van bajom. Annak az értelme teljesen nyilvánvaló, közérthető.... használhatnám is. Végtére is, tudok szeretni. Szeretek is. Szeretem a húgomat, jobban mint bárkit a világon. Szeretem Ericet, hisz a legjobb barátom. Különös, de még Elliot bilifejét is ide sorolhatnám. És ott van Emily, Elena... mind-mind közel áll hozzám, közel a múltamhoz. Részek belőlem... én pedig része vagyok az életüknek. Dean meg a meredező Pálcák klubja, a kviddics... Pierce és a csinos kis karkötője, az álmot hozó bájitalok... O’Mara meg Elena karkötője, no meg a kulcsom titka... tudok szeretni és nem is ezzel van a baj. Sosem gondoltam bele abba ténylegesen hogy Clemet is szeretem. Pedig, valóban. Mindig csak azt mondtam neki, hogy fontos nekem. De szerelmes vagyok? Szerelmes voltam valaha? Hozzá teljesen más érzelem fűz, mint Lyához. Napsugár szép lassan épült az életem részévé, bearanyozva a szürke, nyomott hétköznapokat. Lyanának egyetlen pillantása máris a szívembe égett. Akárhogy is... fájdalmas lesz elválasztani magam az egésztől. Valahol talán jobb tagadásban élni. Nem segít Tyrius szelíd, rávezető hangneme sem. Sejtem, hogy azt hiszi ő mennyivel bölcsebb és többet tudó, de nem lát a fejembe, nem érti azt a baromi nagy őskáoszt sem, ami a lelkemben dúl... Nem tudná ő sem meghatározni ez szeretet-e valódi szeretet vagy puszta törődés... mély védelmező ösztön, hisz Clem mindig is olyan elveszett volt... akár csak a húgom.
- Öhm... igen. Nem. Nem tudom.
Elakadok, mert a határozatlanságom totálisan hatalmába kerít. Pedig igyekszem megemberelni magam. Egy aranyvérű nem engedheti ezt meg, ráadásul nem egy Montrego.
- Voltaképpen ostobaság az egész. Ha valaki nem fogad el annak, aki vagy jobb tovább állni. Nem akarom senki lelkét mérgezni. Gondolom maga is így volt a Malfoyokkal. Jobb tőlük távol tartani magunkat.
Eltűnődöm a nagy életbölcseletemen, ami fogalmam sincs honnan fészkes glimbókrángásból tört rám. Mikor lettem olyan okostojás, mint a hollóhátas húgom? Rühej.
- Már ha megteheti ezt az ember a rokonai kapcsán...
Evidensen nehezen kivitelezhető. Azok a fránya kötelező rendezvények... de hát nekem mindig is mázlim volt. Mindig volt egy Eric Lestrange-em aki vagy kihúzott a bajból vagy épp maga rángatott bele, így sosem szorultam rá a tejfölösszájú szöszke Malfoy-klán társaságára, amiért hálát adok Merlinnek, a magasságosnak!