Roxfort RPG

18+

   Van az úgy mikor betelik az a bizonyos pohár az utolsó cseppel. Kinek ezért, kinek azért. Nekem most speciel mindenkiből elegem van és semmi másra sem vágyok csak egy cigire, kussra és arra, hogy ne kelljen más vinnyoogását hallgatni. Nem igaz, mióta ezek a redvás ruszkik megjöttek minden hangosabbnak tűnik. Valami feszültség rezeg a levegőben ami mielőtt felrobbanna felerősít minden más hangot. Ha rajtam múlik majd hamar lehalkítom ezt, esélyt sem adok ezeknek a jöttmenteknek.
   Rátenném a lelkem megmaradt darabjait, amit még nem adtam el legjobb komámnak, az ördögnek, hogy ezek valami nagyon rossz dologban sántikálnak. Persze pofázhatok én most itt a népnek, majd mikor a hátukban kést találnak, akkor majd megmondom nekik, hogy na ugye én megmondtam, hogy nem olyan jó fejek. Bár lehet akkor már nem lesz kedvem hozzá.
   - Baszódjatok meg mind ahányan vagytok. - Hangosan, de mégis kellő hangsúllyal közlöm a véleményem mindenkiről, aki a klubhelyiségben múlatja idejét. Szeretem a helyet, kellően sötét és komor, nem az idegesítő élénk színeket nyomják az arcunkba. Majd Freya véleményét is kikérem miután felavattuk, addig úgy is mása és nem a véleménye fog érdekelni.
   Felállok és elindulok, de nem is gondolkodok merre. Friss levegő kell cigivel. Elég nagy paradoxon ez a kettő együtt, de olyan ez mint a cigi, kávé, friss levegő trió. Külön is jók, de együtt basznak csak igazán oda. Eltekintve attól, hogy keveset kávézok marad kettő, amik viszont tökéletesen odabasznak nekem. Szóval evidensen következik, hogy irány a birtok. Út közben belém jön egy elsős, de kivételesen nincs kedvem felbaszni magam rajta, úgyhogy csak egy " menjanyádba" -t kap pofon helyett, de azért a kis képét megjegyzem. Szeretem számon tartani, hogy kinek hány strigulája van nálam.
   Ahogy kilépek a kastélyból már lóg is a cigi a számból meggyójtva. Olyan gyorsan teszem, hogy el sem hiszem, hogy valóban én gyújtottam meg. Nem gondolkodok, csak megyek.
Ahogy a füst bejárja a torkom és a tüdőm, kellemes érzés fog el, az idegeim hálájukban felkiáltanak és összeesnek az élvezettől. Pontosan tudom, hogy mikor mi kell nekik.
   Egy temetőhöz érek, a csikket elpöccintem mielőtt bemennék. Most már jó lenne hemperegni egyet, ezért bemegyek, hogy keressek valami sírt, ahova le lehet ülni. Ahogy járkálok megakad valakin a szemem. Bazdmeg, ez az egyik ruszki. Hát hihetetlen, hogy ezek mindenhol ott vannak, ott az az új szobatárs, erre itt is, tényleg nem lehet nem beléjük futni. Tulajdonképpen a szobatársam egész jó fej lenne, csak egyrészt azt gondolja, hogy nagyobb király, mint én, másrészt pedig két dudás egy csárdában nem fér el. Tehát summa summarum vagy ő megy vagy én.
   Sokan félnek a temetőktől, a hulláktól, pedig nem kellene. Engem hulla még sosem vert meg, sosem bántott, sosem baszta ketté a lelkem. Nocsak, vannak érzéseim? Ezt majd Domnak azért elmesélem. A temető a legnyugodtabb hely a világon, egyrészt max inferus hadsereget lehet itt csinálni csak, másrészt ami meg már igazán tényleg több éve halott az sosem kel ki megint.
   A lány felé indulok, nem is tudom miért, az összes sejtem azt üvölti, hogy bárhova csak felé ne. Semmim sem akarja, csak az a rohadt lábam, de hamar meggyőzöm magam, hogy de hiszen csak mellette van ideális sírhely, amire letudom tenni magam.
   Mire közel érek elfordul, úgyhgoy le is vágom magam a legközelebbi sírhoz és újra rágyújtok. Nézem egy darabig, de hát ez is ilyen se kép, se hang csaj. Elvont vörös picsa.
   - Mit nézel he? Meg amúgy is mit keresel itt egy temetőben pont te? - Szívok bele lezárásként a cigimbe és a füstöt felé fújom ki.
   - Cigit? - És akkor most mondja bárki, hogy nem vagyok jó fej.

       Mi teszi ezt az országot olyan naggyá? Eltűnődtem már számtalanszor, hogy azon túl, hogy halottaiból épít magának palástot, ez leng mögötte a történelem szelében, mi emelte naggyá? Ezt megérteni egyet jelenthet azzal, hogy szép lassan búcsúcsókot leheljünk arcára, lassan eresztve a múlandóság koporsójába, elköszönve évszázadok lobogásától, és tenyerükkel a földet simogatva megfogadjuk: a mi hatalmunk alatt más virágok nyitnak majd az ég felé az elmorzsolódott tagjaiból. Talán lakói ösztönösen érzik a szándékunk?
       A fiú nem hagy békét nekem, közeledik, és még egyszer felé fordulok, az arcát ízlelgetve, mint idegen italt szokott először az ember, hogy megtudja, iható e, elég nemes e a fogyasztáshoz. A kabátom belső zsebében, a szívemhez simulva ott a laposüvegem, amely sosem engedi elfeledni az otthonunkat, a tűz és jég országát, de az azon túlit, a messze ringót, Oroszországot sem. Lassan ütődik a vodka a mellkasomnak, ahogy felállok, és fogadom az érkezőt, bármi is legyen a szándéka. Nincs okom ellenségeskedni, biztosan oka van annak, hogy megszólít.
        - Téged. - idegen nyelv idegen szavai, hidegen csengtek a számon, valahányszor hívlak benneteket - Amit te: békét. És csendet, talán.
        Dohányzik, amit itt nem szabad. Oly sok szabály, és mennyi értelmetlen közöttük... Beszívom a füstöt, de olyan gyengének tűnik ez a dohány, nem bont erőszakos virágot a tüdőmben és a légcsövemben, nem hívja táncba az érzékeket, nem perzsel.. inkább csak, ahogy Anglia, hirdeti önnön nagyszerűségét, és várja, hogy az én hitem tegye azzá, ami lehetne. El is fordulok tőle, amikor megkínál, mert így már nem idéz semmi kellemeset. Szomorú, ha egy pillanatra a gyengébb kerül fölénybe az erősebb fölött. Talán ő még nem kóstolt igazi dohányt, amelyet Hagen szeret.
         - Спасибо... - de eszembe jut, hogy nem fog megérteni, keresem az angol megfelelőt - Köszönöm, nem. Nem mondlak meg, de nem félsz? Hogy meglátnak? Más, aki nem én vagyok.
         Négy nyelv mellett olyan nehéz sután botladozni a kifejezések között, de ez sosem ment igazán. Az angol csupa simaság, képlékenység, a szavai kiugrálnak az ujjaim közül, nem olyan szigorú, de ismerős, mint az északi nyelvek. Hasznos, de nem szeret, ahogy általában azok sem, akik beszélik körülöttem.
         - Te Hagen... szobatársa vagy? - veszem alaposabban szemügyre, és most már mintha rémlene, hol láttam és kivel - Mi a neved? És miért szólítottál meg?
          Tudja jól, mire célzok: annyira sem fogadtak örömmel a köreikben, mint az orosz háborúk idején Tél Tábornokot. Nyalogatják a sebeiket, és most új fenyegetésként tűnünk számukra, a sok húsrobot pedig fagyoskodik a hideget megérezvén. De még nem jött el az ideje az igazi jégnek és fagynak, még nem csókol a dér örök álmot a halott szívekbe, nincs mitől fázni. A megvető tekintetek lepattannak rólam, ha dühít is a tudatlanságuk, nem szokatlan, az emberi ignorancia és ostobaság nemzetközi, nem marad határokon belül. Nem tudom, mi a célja a fiúnak azzal, hogy csak úgy megáll itt mellettem, de nincs okom ellene fordulni nyíltan, amíg nem lép fel támadólag. Talán a hús és a szürke talár alatt még felébreszthető szív dobog, és azt megszólítva elismeri eddigi vakságát.

18+

   Nem kell sok, hogy rájöjjek a kézenfekvő tényre. Ez a csaj sem fut százon. Békét? Csendet? Jó persze elvonul az ember ha éppen elkapja az agyfasz, de azért ki fejezi ki így magát és az a hanglejtés ahogy mondja. Kénytelen a hátamhoz kapok, mintha valami futkározna rajta minden egyes szavától. Az érzelmeim csak egy pillanatra hagyom kiülni az arcomra, ahogy jöttek úgy rázom meg magam, nehogy gyengének lásson. Valamiért úgy érzem, hogy jó lesz megtartani a két lépés távolságot a csajjal szemben, az összes közül ő tűnik a legnek. Minden értelemben legnek. Legparább, legpszihopatább, legjobban nem tudom hova tenni. De még is van benne valami, amitől egy pillanatra sem veszem le a szemem róla.
   - Nem mondasz meg? Hogy te milyen kibaszott rendes vagy! - gúnyosan közlöm vele, hogy mennyire jó fej. - És szerinted akkor mi van ha meglátnak? Legrosszabb esetben kapok egy büntetőmunkát, ahol le kell írnom sokszor, hogy nem fogok dohányozni, aztán a végén szépen felcsavarom a papírt, betöltöm dohánnyal és elszívom a gecibe. Vagy te ilyen szabály hű némber vagy?
   - Igen annak a kreténnek a szobatársa vagyok. De ki tudja, talán még jóban is lehetünk. Tudod kicsit olyan, mint én. És ugye tudod, két mágus egy csárdában nem fér meg. Vagyis dehogy tudod. Szóval két hasonló nagymenő egy helyen nem tud balhé nélkül lenni. - istenem annyira jó fej vagyok, hogy még el is magyarázom neki azt, amit valószínűleg nem ért. Legalább is gondolom, hogy az ilyen közmondások jelentését nem érti annyira. - Matt vagyok. Te? Azért szólítottalak meg, mert néztél. De gondolom kurvára nincs kedved a csinos pofikámat nézni órákon át, ezért ha már ide evett minket a lófasz, akkor éppenséggel legalább köszönhetünk egymásnak. Persze nem tudom, hogy felétek ez hogy szokás, úgyhogy légy szíves és világosíts felfele.
   - Dugtok Hagennel? - bukik ki belőlem a kérdés, mert gyanús nekem, hogy van köztük valami. Jó lenne ha lassan mindenki elfelejtené a vonatos sztorit, bár abból inkább legenda lesz, mint felejtés és valami új dolgon csámcsognának. Mondjuk, hogy ezek a barbárok családon belül nyomatják. Ez azért valljuk be, ütősebb mint egy numera bárhol. Még ha egy vonat is az.
   - Amúgy meg ha már itt vagy szépségem elmondhatnád, hogy még is mi a jó büdös francot kerestek ti itt és mit akartok. - tényleg kíváncsi vagyok a dologra lássuk, hogy itt egy kibaszott temető közepén, ahol csak a hullák és az azokat zabáló kukacok hallanak minket lesz-e elég tökös és mond-e valami fenyegetőt. Közben újabb cigire gyújtok, mert ahogy pofáztam elfelejtettem szívni ami lógott a kezembe. Már most veszteséges ezekkel kommunikálni, mi lesz így később.

          Mikor az unokabátyám említette, hogy létrehoztak egy kis sírkertet a háborúban meghaltak emlékére, akkor gondoltam rá, hogy elmegyek oda, de nem hittem, hogy tényleg meg fogom tenni. Végül persze nem tudom figyelmen kívül hagyni, főleg a decemberben történtek után. Akkor eszembe jutott, hogy mennyi mindent köszönhetek a barátaimnak és iskolatársaimnak, akik közül néhányan még mindig ott tanulnak.
          A lakásomtól nem messze veszek két kisebb csokor virágot, majd elindulok Roxmorts felé. Először akartam egy kis erőt is gyűjteni, mielőtt átlépem az iskola kapuját. Szerencsére viszont már elmúltak a fejünk fölül a sötét fellegek. Jelenleg nincs más, ami fenyegethetne minket. Talán eljött a béke ideje, amire már nagyon régóta vártunk. Így több idő jut a barátaimra, a családomra, legalábbis, akik még élnek. És nem utolsó sorban, több időm marad a szerelemre.
          Nem akarom felforgatni az iskola nyugalmát, ezért az üvegházak és Hagrid kunyhója mellett elsétálva egyenesen a sírkert felé megyek. Nem számítok rá, hogy találkozok majd ott valakivel, vagy az időpont miatt bárkivel is. Tudom, hogy nem lehet mindenkinek órája így a délelőtt közepén, de a hóban nem is járnak ki annyira az emberek az udvarra, mint nyáron vagy tavasszal.
         Megállok egy pillanatra és felnézek az iskola épületére. Vajon mennyit változhatott belülről vagy sikerült a külföldről hívott segítőknek teljesen helyreállítani? Willow elmondásaiból ítélve, valószínűleg, sőt, sikerült néhány új helyiséget is hozzátenni. Bár, mostanában már ő se sokat tartózkodik itt, pedig azt mondta, van valaki, aki az életénél is fontosabb neki. Kíváncsi lennék rá, hogy ki az, mert most nagyon titkolózik. Talán az egyik diákja? Nem, bohókás, és néha felelőtlen, de nem tenné ezt. Akkor talán az egyik tanár társa. Nem lenne meglepő, mára már senki sem maradt azok közül, akik engem tanítottak. A szerelemről pedig én is tudnék mesélni. megforgatom a gyűrűt a kezemen. Túl sokat érek hozzá, mióta megkaptam, de az utóbbi időben történtek miatt, úgy érzem, ez köt össze minket a legjobban, és félek, hogy elvesztem ezt is, mint a nyakláncot. Akkor nagyon szomorú lennék.
          Mikor meglátom, hogy melyik sírkertről van szó valójában, akkor elmosolyodom. Ide sokszor jöttem én is, néha csak akkor, mikor nagyon egyedül akartam lenni a világ gondjaival, és ez is inkább az utolsó évemre volt igaz. Én meg még azt hittem, hogy létrehoztak egy másikat kifejezetten a háborúban elhunytaknak. Most már csak azt lenne jó tudni, ki követ ennyire kitartóan már egy ideje.
          Kezem a pálcámra siklik, nem mintha tartanom kéne attól, hogy valaki rám támad. Itt azért nagyon kevés az esélye, de az ösztönök ellen nem tudok mit tenni. Végül mégis mosolyogva fogadom azt, aki mögöttem lépked már egy ideje.
          - Mi szél hozott erre, Mathias?
          Nem mintha az ő megjelenése lenne a nagyobb meglepetés, bár nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk majd össze újra. A nyár óta nem hallottam felőle. Hirtelen valami bizsergés fut rajtam végig, ami egy elég fura dologra ösztönöz. Eldobom a virágokat és megölelem.
          - Örülök neki, hogy jól vagy. Ha tudtam volna, hogy visszajöttél, akkor már rég kikérdeztem volna az unokabátyámat rólad – mondom, miután elengedem. – Persze, az is lehet, hogy csak korábban jöttem volna ide. Mondjuk egy roxmortsi hétvége alkalmával.
          Azt hiszem, ez nem egy olyan leülünk a kávézóba és beszélgetünk találkozás lesz, de soha nem voltak rendhagyóak körülöttünk a dolgok. A Potter generáció soha egy pillanatra se unatkozott eddig, és van egy olyan érzésem, hogy eztán se fog majd, de erről ő tud majd mesélni nekem egy keveset.

          Éreztem már olyat, hogy egyik pillanatban még a mennyországban vagyok, a következőben pedig a pokolban. Nem is olyan régen volt ez, de korábban is volt hasonló élményem. Az egyik pont Mathiashoz fűződik és a teljes hetedéves évemhez. Lassan egy év után újra találkozunk, mire ezzel a nem éppen kedves mondattal fogad. Hirtelen fagy meg bennem a vér.
          - Igen, ez Emilyre vall – mondom kicsit ridegen.
          Ellépek, zavaromban elkezdem összeszedni az eldobott virágokat. Hogyan kezdhetném el annak a több mint egy évnek a történetét, amit együtt éltünk át a háború alatt? Felállok, majd felé fordulok a csokrokkal a kezemben. Így nem csoda, ha nem sejti még azt sem, hogy ki az unokabátyám pedig minden nap találkozik vele.
          - Esmé Fawcett vagyok. Tavalyig egy házba és évfolyamba jártunk. A háború után én felvételiztem a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolájába. Tavaly június óta nem láttál.  – Elgondolkodok egy pillanatra, de mégis inkább folytatom. – Az unokabátyám pedig Willow, a sötét varázslatok kivédése tanár.
           Sóhajtok egyet, majd leteszem az egyik csokrot az egyik sírra. Ezen egy csomó név van, talán pont a harcban elhunytak emléke miatt. Nem tudom, hogy a nevem említése elég-e, hogy valami eszedbe jusson rólunk, ezért puhatolózni kezdek kicsit.
          - Hatodévben együtt jártunk pár hónapot. Aztán hetedévben többször is együtt töltöttünk néhány éjszakát.
           Azt hiszem, a részletekbe nem fogok jobban belemenni. Ha teljes emlékezet kiesése vagy rosszabb esetben vesztése van, akkor biztos nem lesz elég még az az infó sem, amit elmondanék. De szinte biztos vagyok benne, hogy a személyisége nem változik meg, tehát most is olyan nagy nőfaló, mint korábban. Elmosolyodom, igyekszem természetesnek látszani, ahogy visszafordulok.
          - Nos, hát igen. Nem csak egyszerű háztársak voltunk, de hidd el, minden perce nagyszerű volt. Most pedig már… - először el akarom mondani, hogy menyasszony vagyok, de aztán meggondolom magam.  – Egy kiadóban is gyakornok vagyok.
          Így átgondolva a helyzetet, végül sokkal jobban alakultak a dolgaim, mint ahogy egy éve vagy a Roxfort elhagyása után gondoltam. Akkor még elég sötéten láttam a jövőmet, és ha az egyik sem jön össze a felvételi és a gyakornok állás közül, akkor nem tudom mihez kezdtem volna.
          - Te mihez akarsz… ne haragudj, hogy megkérdezem, de mi történt veled az ostromban? Mert gondolom akkor vesztetted el az emlékeid.
          Most arra sem emlékszem, hogy láttam-e valahol, mikor menekültünk kifelé az unokatesómmal. Nem jut eszembe semmi. A kisebb diákok terelése mellett valahogy nem az jut eszembe először, hogy egy érett, felnőtt háztársam után kutassak.
          - Akkor ennyi lenne? Minden, ami volt, csak az én emlékeimben maradnak meg? – kínosan mosolyodom el, még egy könnycsepp is legurul az arcomon. Nem fogok sírni, ki fogom bírni.  – Talán jobb is így. Biztos az agyadra mentem a folytonos kiborulásommal.
          Mert nem titok, hogy elsősorban akkor töltöttük együtt az éjszakákat, mikor nagyon ki voltam borulva apa halála után, és szükségem volt egy erős kézre, aki egyben tart legalább egy kicsit. És ezt mindig meg is kaptam.

          El se tudom képzelni, milyen lehet az ő helyében lenni. Apa halála után néha azt kívántam, bárcsak soha ne ismertem volna, hogy akkor nem fájna olyan nagyon az elvesztése, de Mathiasnak mindig sikerült megvigasztalnia. Most pedig láttam szerelmemen, hogy mennyire szenved attól, hogy ő nem ismeri. Egyik sem jobb, de tény, hogy a velem szemben álló társam az, akinek a leginkább rossz lehet ez a helyzet. Most már valahogy azt is belátom, nem kívánom soha, hogy bárkit is elfelejtsek. Inkább maradjon meg minden jó és rossz, még akkor is, ha az fájdalommal jár.
         Kicsit talán le is támadom a sok információval, de nem tuodm, hogyan lehetne ebből nagyon kevés információt megosztani. És biztos vagyok benne, hogy azonnal rájött volna, nem csak barátok vagy háztársak voltunk. Még akkor is, ha zavarban van, talán jobban, mint én.
          Arcom kicsit megdöntöm, ahogy kezével hozzáér. Testemet átjárja a bizsergés, ahogy az ismerős érzés újra elönt. Ez a finom mozdulat, a gyengédség. Lehunyom a szemem, mélyen beszívom az illatát. Hogy bírtam én ennyi ideig enélkül? Elmerülök a meleg barna szemekben, nem is tudom megszakítani a kontaktust, pedig kellene.
          - Biztos… - nyögöm csak bizonytalanul, majd teljesen megkönnyebbülve fogadom a csókot.
          Hirtelen újra megölelem. Igen, erre volt most szükségem. A biztos, már teljesen biztos. Ránézek a gyűrűre, és tudom, hogy jó döntést hoztam. Mathias túl jó lenne hozzám. Olyan nőt érdemel, aki szintén olyan csodálatos lélek, mint ő.
          - Tudod… - mosolyodom el, immár teljesen őszintén. – Ha most nem lennék menyasszony, akkor biztos keresnénk egy üres termet. Vagy az unokabátyám irodáját. Mit szólnál hozzá? Csak azért, hogy új és egyszerre régi emlékekkel adományozzalak meg.
          Imádtam minden egyes percet, amit együtt töltöttünk, és tudom mi volt az oka annak, ami annak idején szétválasztott minket. Akkor nagyon fontosnak tűnt, most viszont csak egy jelentéktelen apróság. Még úgy is, hogy a háború a fejünk felől nem múlt el, hiszen annak volt részben köze hozzá.
          - Tudod mit szerettem annyira nagyon benned? – kuncogni kezdek.  – Hogy olyan könnyen zavarba tudtalak hozni, mint most is. Olyankor nagyon aranyos vagy és szeretnivaló.
          Most én simítok végig az arcán. Jó újra az ismerős vonásokon végigfuttatni az ujjaimat. Már majdnem el is felejtettem, hogy milyen volt. Jó lenne újra összefutni, csak úgy. Gyakrabban, mint ebben a fél évben.
          Kicsit távolabb lépkedek, leteszem a másik csokrot is az egyik sírra. Ez az előző igazgatóké, amolyan közös emlék. Fura, hogy már a jövőbeli igazgatók emlékére is leróhatom a tiszteletem. Bár, ismerve az iskolát, a múltját, valószínűleg ilyen lesz a jövője is. Szóval, valahol jogos is.
          - És van valaki kilátásban? Esetleg egy bimbózó kapcsolat? Egy csodálatosan szép lányka? Vagy egy ormótlan tahó?
          Nem lennék meglepődve, ha nem sokáig maradna egyedül. Szerintem most már van olyan felsőbb éves is, akivel eddig nem találkozott, de talán felébresztette a vágyait. De ki tudja, a Montrego családnak elég nagy híre lehet külföldön is, talán nem is egy országon belüli lesz majd a kiválasztott szerencsés.
          - Igazán szerencsés lesz, akárki is az. Csak maradj meg ennyire természetesnek.
          Lesöpröm az egyik szobor talapzatáról a havat, majd a sálamat letekerve a nyakamból, ráülök. Kicsit elkomorodok. Próbáltam könnyedebb témára terelni a figyelmet, de a lényeg mellett nem sétálhatok el csak úgy szó nélkül.
          - Ha bármikor kérdésed lenne, üzenj, jó? Segítek, amiben tudok. Az unokabátyám… - kicsit megforgatom a szemem. – Őt nem érdemes belekeverni, nem igazán van jelen az életemben, szóval esélytelen lenne a próbálkozásod.
           De tényleg lehet olyan vagy csak nagyon hasonló a kapcsolatunk ezek után? Ez majd kiderül az idővel. Talán nem is kéne többet találkozni, hiszen most visszaránthattam egy olyan múltba, amiről nem akar tudni. Elvégre Blaire tudott rólunk, látott közösen minket, csak akkor még nagyon a saját dolgaival volt elfoglalva. Vagy nem tudom, hogyan beszélték ezt meg ők ketten. Talán a lány szemében nem is voltam több, mint egy a többi közül.

          Későn kapcsolok, hogy talán túl hamar árultam el magam. Legalábbis a menyasszony részét, de inkább most, mint később, mikor már tényleg a tanterem felé tartanánk. Azt hiszem, a fontos infókat viszont vissza kéne tartanom kicsit, hogy lenyugodhass. Talán tényleg kicsit sok volt belőlem így egyszerre.
          - Igen, menyasszony – mosolyodom el.  – De látom még meg kell emésztened, szóval hagylak is ezzel a témával.
          Igyekszem kicsit rád terelni a témát, és nem is tévedek akkorát, mikor azt hiszem, sikerülhet. Tényleg aranyos voltál, mindig. Egyszer még reggel jegyeztem ezt meg neked, és hozzám vágtad a párnádat. A Szükség szobájában nem maradt más csak tolltenger mire végeztünk, és persze, az óránkról is elkéstünk. Piton ki is volt akadva, és plusz házival meg pontlevonással jutalmazta, de nekem minden pont megérte.
          - Lazíts! Nem akarlak megharapni.
          Kíváncsian fordulok vissza feléd a válaszod hallatán. Azt hittem, rákérdezel majd az utolsó kérdésemre, de végül nem tetted. Így is érdekel, csak így a dörmögés jobban. Remélem, nem hiszed, hogy nem hallom. Ezt már régebben is próbáltad eljátszani, de akkor sem sikerült.
          - Igen, én mondom! – teszem csípőre a kezem.  – Mathias Montrego, a legnagyobb előnyöd, hogy nem tudod megjátszani magad és azt teszed, amit az ösztönöd súg. Én legalábbis soha nem kaptalak rajta.
          Áh, igen, a téma terelés. Rendben, térjünk vissza hozzám, hiszen van mit mesélni erről. Örülök, hogy legalább megbékéltél már vele, vagy ha ez segíteni fog, akkor majd mostantól.
          - Pedig lehetnél te is az, aki eljegyzett, ha nem… - Eszembe jutnak a kellemetlen percek az édesapjával, meg a háború. Lehetett volna, de ahhoz nagyon sok körülménynek kellene passzolnia, hogy összejöjjön. – Nos… - kezdek bele, miután elhelyezkedem, és kicsit összemosolygunk. – Igazából Elliotot csak december óta ismerem, még a két hónapot se értük el. Neki segítségre volt szüksége, én pedig le akartam rajzolni. Aztán bementünk egy házba, ahol… Nem is tudom te láttad-e már azt az oldalam, amit akkor mutattam neki – cukkollak.
          Persze, hogy láttad. A háború alatt sokszor volt részed benne, mikor sírva a talárod markolászva kerestelek fel, még a hálótársaiddal sem törődve, akár az ágyadban is. A kérdés most az, hogyan kéne bemutatnom azt, amivel szerelmem foglalkozik. Mégse mondhatom el neked, hogy egy tolvaj lett életem szerelme.
          - Elliot idősebb nálam, most harminc éves és kereskedő.
          Még én is sírok ettől a kijelentéstől, de valahol ez áll a legközelebb ahhoz, amit csinál. Nem minden esetben tartja meg magának a tárgyakat, és Phillip is küldte már el, például a kardért is.
          - Gondold el milyen fura lesz, ha már nem Fawcettnek fognak hívni. Már annyira hozzászoktam, és hozzám is nőtt ez a név. Anya viszont még nem tudja, és félek, hogy ki fog akadni majd.
           Bár, nem is értem, miért mondom ezt, hiszen neked soha nem kell majd ezzel foglalkozni. A párod fogja felvenni a neved és nem fordítva. Hülye szabály, lehetne fordítva is. Mennyivel jobban hangzana az Elliot Fawcett. Gyorsan el is terelem a figyelmet magamról, beszéljünk megint egy kicsit kettőnkről. És nem tudom miért, de az unokabátyám mintha mindenkinek keresztbe akarna tenni azzal, hogy eljött ide tanítani.
          - Hát, neki éppen nem mondtam egy szót sem, de az unokatestvéremnek azért meséltem rólunk. Mondjuk ő se volt vak, mikor hatodévben együtt jártunk. Az utáni dolgokról viszont nem meséltem el mindent. Syren nem helyeselte volna, és mivel úgy éreztem mindig is, hogy jó példával kell előtte járnom, azokat a részeket kihagytam. A végén még összeboronált volna minket újra.
          Felnézek a szürke fellegekre. Talán bármelyik pillanatban eshet egy kicsit a hó. Fura, hogy néhány napja még, mikor Berwick-upon-Tweedben voltam, akkor eső esett. Nem szeretem ezt a szeszélyes időjárást. De az is lehet, hogy a Roxfort maga vonzza az időjárást különböző formákban. Nem lennék meglepve, ha a mugli riasztó bűbájok mellett valamilyen időjárást befolyásoló is lenne beépítve.
          - Mihez fogsz kezdeni, ha elvégzed a Roxfortot? Világ körüli útra mész, és megkeresed életed párját? Ne aggódj, az lesz az, aki nem vágja hanyatt magát, amint meglát és rákacsintasz.
          Mert régen ennyi is elég volt ahhoz, hogy meghódítsd valakinek a szívét. Mondjuk az enyémet nem, próbáltam tartani magam, ami csak félig jött össze, de igyekeztem akkor sem elsőre megadni magam. Vagy fordítva, hiszen emlékszem rá, hogy az első találkozónkra végül is én hívtalak el. De ez már egy másik történet, egy másik napra tartozik, ha fel vagy készülve rá. De én fel vagyok, hogy minden apróságot úgy adjak vissza, ahogy történt? Amennyire lehet hűen a valósághoz? Talán igen, elvégre nem haraggal váltunk el. Még apád kavarása se befolyásolt minket, a háború viszont igen. Nem akartam, hogy miattam bajba kerülj. Így a könnyebbik utat választottam, akkor is, ha az valójában sokkal nehezebb volt.

          Kezdem kicsit kínosnak érezni ezt a beszélgetést újra annak ellenére, hogy örülök a találkozásunknak. De a legjobb, hogy bár nem emlékszel semmire, mégis beigazolod a meglátásom. Önmagad maradtál az emlékeid hiányának ellenére is, ami nagyon jó. Így viszont megkapod belőlem azt, amilyennek annak idején megismertél. Nincs kivételezés, szeretném, ha tudnál mindenről. Még akkor is, ha olyan fájdalmas, mint a szakításunk. Nem tudom eldönteni, mennyire kéne, hogy beavassalak.
          Mintha éreznéd zavarom, leveszed rólam a kalapomat, ami után persze azonnal utána nyúlok, feleslegesen.
          - Kérem vissza – mosolyodom el, aztán el is tűrök néhány tincset az arcomból. – Most nézd meg, a szél teljesen össze fog kócolni.
          Nem mintha ténylegesen annyira zavarna. Szeretem, mikor úgy repteti, ahogy jónak látja. Pont ezért azt is szeretem, mikor Elliot játszik vele, és azt is szerettem, mikor te játszottál vele. De akkor nem úszod majd meg a történetet, a szakításunk történetét, de mivel a vőlegényem látszólag jobban érdekel, nem rontom el a hangulatot.
          - Először azt hittem, hogy tényleg korai, de akkor már igent mondtam, és végül beláttam, hogy szeretem őt. Teljesen mindegy, hogy holnap, három hete vagy két év múlva kéri meg a kezem, akkor is szeretem, és akkor is igent mondanék neki.  – Sőt, inkább az aznap történtek miatt, én voltam a legjobbam meglepődve a házban lévők közül.  – Ezt nem tudom elsietni. Tanulok, dolgozok, meg tudom teremteni a feltételeit a közös életünknek. Meg tudjuk teremteni neki, közösen. Az, hogy menyasszony vagy feleség leszek még a suli elvégzése alatt nem annyira befolyásoló tényező, mint egy gyerek. Meg aztán, innentől elsietni se szeretném, meg akarom adni a módját annak, ahogy egybekelünk. Legalább százfős vendégseregre számítok, hatalmas uszályra a ruhámon, és egy oltári nagy bulira. Akár a Roxfort nagytermében is.
           Ha most emlékeznél rá, akkor tudnád, hogy csak szívatlak. Soha nem akarnék ekkora esküvőt. Nekem az is megfelelne, hogy megszöktetnének, és csak mi ketten lennénk ott. Az egész nagy hercehurca a család miatt van csak. Mondjuk a roxforti nagyterem tényleg túlzás lenne, ennyire nincs nagy családom, akit meg tudnék hívni.
          - Igen, volt – mosolyodom el. – Nagyon romantikus volt.
          Ugyan már, ez nem olyan kérdés. Most miért vagy ilyen szerény megint? Csak egy pillanatra fordulok el, aztán megint itt vagy közel. Nyelek egy nagyot, lehajtom kicsit a fejem, talán ezért is tudsz olyan könnyen megpuszilni. Megint, amitől persze fülig vörösödöm, de szerencsére a visszakapott kalapom eltakarja egy pillanatra. Meg fogom szokni valaha, hogy köztünk már soha semmi nem lesz olyan, mint régen és talán sokkal jobb lesz ettől? Hogy tereljem a figyelmet, inkább mesélek egy kicsit, és a legfontosabb, kérdezek.         
          - Óh, sárkánykutató? Ez messze áll a régi terveidtől. Akkor még azt hitted, végül auror leszel, meg herceg és voltál újságíró is, meg testőr. – Persze, tudom, hogy ezek nem voltak komoly döntések, némelyik elég gyerekesnek hat a felsorolásból, és leginkább egy-egy szerepjátékunkra hasonlított. – Áh, egyszer még kém is akartál lenni.
          Azt hiszem nem kéne tovább bolondítsalak, elvégre már bizonyítottad, hogy most bármit képes vagy elhinni nekem. Bár, azt azért nem gondolom, hogy a felsoroltak közül bármelyik komolyabban vonzana, és erre saját magadtól is rájönnél. Aztán el is mosolyodom. Kezdek kicsit átfázni, ezért leszállok a helyemről, a sálat viszont egyértelműen nem teszem vissza a nyakamba.
          - Ez most pont úgy hangzott, mintha megtörtént volna veled. Egyébként, ha nem is minden, a legtöbb. Sármos vagy, vicces, figyelmes és mindez, ahogy mondtam, olyan természetes nálad. Naná, hogy sok nő hanyatt vágja magát. De hidd el, nem mindegyik éri meg. Egy időben én is ezt gondoltam magamról. Hihetetlen volt, hogy sikerült meghódítsalak.
          Aztán persze, köztudott, hogy pont fordítva történt. Nem csak én pályáztam akkoriban rád, mégis engem választottál. Nem tudom milyen megfontolásból, mert azt sohasem árultad el. Most viszont szeretnék visszatérni kicsit egy korábban feltett kérdésedre. Sóhajtok egyet, mert elég nehéz és érdekes téma. Kicsit elsétálok, a kezeimet tördelem. Kihasználom a kalapom adta lehetőségeket, és elbújok kicsit.
          - Korábban kérdezted, hogy mi nem. A háború. A háború az, ami miatt szétmentünk végül. Féltem, hogy aranyvérűként bajba keverednél miattam, és… és még valami. – Egy kicsit habozok. Nem akarok elrontani semmit, talán nem én vagyok az, akitől ezeket hallanod kellene, de ki más adhatna választ erre a kérdésre? – Elvittél haza, és az apád szó szerint kidobott a házatokból, mert félvér vagyok.
           Ez a momentum volt az első olyan, mikor elgondolkodtam, hogy talán nem illünk össze mégse. Soha nem engedett volna el az apád abban az időben, én pedig nem akartam volna, hogy lemondj mindenről miattam. Nem kényszer miatt. Kicsit megremegnek a vállaim, de nem sírok, csak átölelem magam, hogy tényleg ki is bírjam sírás nélkül. Így most jó. Felnézek a kalapom karizmája mögül.
          - Sajnálom. Talán inkább arra kellett volna emlékeztesselek, milyen néven becéztél mindig. – Várok egy pár pillanatot, aztán kimondom.   – Csillagvirágnak.

          Olyan jó mosolyogni látni. Annyi minden történt, és reménykedtem benne, hogy nem fogja elvenni semmitől a kedved az, hogy nem emlékszel a múltra. Ha kell, akkor nagyon szívesen segítek a felidézésében, de én csak egy nagyon kis részét tudom a teljes történetnek. Talán rá is kéne kérdeznem, hogy a semminek mennyire súlyos a jelentése az esetedben, de jobbnak látom, ha egyelőre csak elszórakoztatlak a saját kis történeteimmel.
          - Óh, nehogy azt hidd, hogy olyan nehéz lenne megkérni. Az már más kérdés, hogy ténylegesen bele is menne-e, de szerintem lenne az a pénz, szívesség vagy bármi más. Ha más nem is, azért mindenképp megérné, hogy lássam az arcát, amint rájön mit kérdeztem tőle.
          Nem voltam az a nagyon rossz, és szabályszegő gyerek, de ha egyszer elkövettem valamit, akkor nem adtam alább, jó sok házpont vesztésnél és egy rakás házidolgozatnál. De erről te is tudnál mesélni, ha emlékeznél rá. Talán egyszer elmesélem, mi volt, mikor a büntetőmunka helyett ellógtam hozzád, és együtt töltöttük a teljes éjszakát hetedévben. Azt hiszem, Friccs máig nem jött rá, ki volt az a másik alak, akivel beszélgetni hallott.
          - Igen, rajta leszel, de szeretném, ha még előtte megismernéd Elliotot. Talán nem a legjobb ötlet, ezt elismerem, de nagyon fontos vagy nekem, és szeretném, ha jól kijönnétek egymással. És a húgod is, ha őt hozod vendégként, természetesen. Még nincs meg, hogy mennyi fős lesz pontosan. Igazából még semmi sincs meg, egy kitűzött időpont sem, de nem sietünk. Egyikünk sem. Most a közös életet tervezzük.
          Jelenleg még az átköltözésem folyik, ami nem megy egyik napról a másikra. Az állatoknak is meg kell szokniuk az új helyüket, és szerelmemnek is össze kell pakolni, hogy valahova bevihessem a festős dolgaimat.
          - Pedig voltál herceg is – kacsintok.
          Úgy döntök, hogy ennek a részleteibe most nem megyek bele. Legyen valami jó téma a következő alkalomra is, amikor találkozunk. Ennél pedig nem lehet jobb. Aztán persze előtérbe kerül néhány olyan is, ami mellett csak reméltem, hogy elsiklunk majd, de persze honnan tudhattad volna, hogy a halálfaló léted mennyire kényes számomra. És valamennyire számodra is az volt, nem véletlenül találkozgattunk csak éjszaka, és szigorúan titokban. Még arra az esetre is emlékszem, tisztán, mikor megtudtam, hogy az lettél, és még valamire… te vajon emlékszel rá? Még szerencse, hogy sikerül kicsit elterelni a figyelmünket. Ebben mindig jók voltunk.
          - Igen, én téged. Miért olyan nehéz elhinni?
          Kérdezem huncutul csillogtatva a szemeimet, és tudom, hogy te is tudod mi az igazság. Ez alkalommal nem tudlak átverni, mint a kémes dologgal. Kicsit meg is bánom, hogy mégis belekezdek a szakításunk körülményeibe, és annak a következményeibe és előzményeibe. Olyan nehéz lenne ezt az egészet elmagyarázni, ez így annyira nyers.
          Mikor közelebb lépsz hozzám, egyszerre hevesebben ver a szívem. A sálam hidegétől kiráz a hideg, ahogy hozzáér a nyakamhoz, a tekintetedtől pedig nem tudok elszakadni. Én ölellek meg, amolyan biztosításként, mielőtt meggondolnád magad vagy ostobaságot csinálnál, és megcsókolnál. Nem lehet, mondtam, hogy azt szeretném, barátok legyetek Elliottal, nem ellenségek.
          - Ne sajnáld. Tudtam, hogy bekövetkezhet, ha egy aranyvérűt szemelek ki magamnak. Akkor pedig, mikor összejöttünk, már érezhető is volt a feszültség a levegőben. Csak bolond voltam, hogy nem vettem észre a jeleket. De tudod mit? A világ legboldogabb bolondja voltam akkor. És most is.
          Elnevetem magam, ahogy egyszerre mondjuk ki a becenevet, amit annyi időn keresztül viseltem, és ami olyan nagyon illett rám. Vajon emlékszel arra is, hogy miért pont ezt adtad nekem?
          - Erre emlékszel? Rám nem, de a becenevemre igen?
          Nem mondanám furának, de az biztos, hogy érdekes. Az is lehet, hogy csak azok alapján, ami alapján rám aggattad ezt a nevet még mindig igaz rám, még úgy is, hogy semmire sem emlékszel. Akkor pedig nagyon találó, és ennek örülök. De jó lenne, ha mások előtt már nem hívnál így. Fura lenne, ha menyasszonyként erre hallgatnék. Ami persze nem jelenti azt, hogy soha nem is fogok már, csak okozhat még kellemetlen perceket.
          Követem a tekinteted a csuklód felé, ahol meglátom a nyakláncom. Örömömben azonnal le tudnámtépni onnan, és a könnyeim is kicsordulnak.
          - Nálad volt? Végig nálad volt? Óh, Mathias – toporgok kicsit, mert nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek, végül hagyom eluralkodni az érzéseim és a nyakadba vetem magam. Így persze túl közel kerül az arcunk egymáshoz, de csak egy pillanatra, mert azonnal ölelésre váltok. – Annyira… Annyira hálás vagyok, hogy vigyáztál rá. Az utolsó emlékem édesapámtól. Egyszer neked is megmutattam, de leginkább elzárva tartottam, hogy ne legyen baja, mégis sikerült elhagynom valahol.
          Elengedlek, nem akarok nagyon illetlen lenni ezzel a nyakba borulással, majd sok mosoly keretében megtörlöm a szemeim. Azonnal fel is teszem magamnak, ha nem segítesz benne, és kezemet végigfuttatom a hideg fémen. A két kép is benne van, tudom.
          - Nem is nyitottad ki, ahogy a ládikát sem?
          Ládikát? Igen, a ládikát, amiben az emlékeid vannak, és a kulcsa sokáig a nyakadban lógott. De ehhez megint nagyon messzire kéne visszamenni az időben, egészen addig a napig, amikor megtudtam, hogy halálfaló vagy. És most nem akarom lelombozni a kedved. De arra azért rákérdezek, mivel a sál miatt nem látok be a ruhád alá.
          - A kulcsos nyakláncod meg van még? Ha jól tudom, akkor egy ládikát nyit, amibe az emlékeid egy részét rejtetted. Azt nem tudom, hogy róla is van-e benne emlék, de tudod, hogy melyik ládikát nyithatja? A Roxfortba soha nem hoztad magaddal, azt mondtad egy olyan biztos helyen van, amiről csak te tudsz, és az apád sem találja meg.
           Lenyelem a mondandómat, ami még kikívánkozik. Nem most fogok arról beszélni, milyen érzés volt megtudni, megöltél valakit. Még akkor is, ha kényszerítettek rá. De minden alkalommal úgy mentem el hozzád, ha már szenvednem kell majd, ha meg kell halnom valakinek a kezei között, akkor az legyél te. Tudtam, hogy neked nagyon fájna, emlékszem mennyire szomorú voltál az elsőnél is, de túl tennéd magad rajta, és meghagytam anyánál, ha történne velem valami, akkor bocsásson meg az illetőnek. Minden tettemért vállaltam a felelősséget, ami veled volt kapcsolatos, és ez most sem lesz másként.
          - Emlékszel másra is a Csillagvirágon túl? Tényleg, honnan jött ez a név? Soha nem árultad el.
          Kicsit távolabb állok, meg kell mozgatni a lábaimat, mert bár meleg a csizmám, mégis most fáznak az ujjaim.
          - Gyere, sétáljunk egyet. Csak itt, körbe. Vagy elmehetnénk a tóhoz, ahol először csókoltál meg olyan nagyon szenvedélyesen, és ahol Friccs majdnem rajtakapott minket.

          Tudom, hogy mostantól nem kell majd hullámvasútra ülnöm, ha kicsit borzongani akarok. Veled pont ilyen lesz minden találkozás. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez nem csak nekem van így. De mit mondhatok el neki? Mit nem? Blaire annak ellenére, hogy nem kedvelt soha, azért örültem volna neki, ha ezúttal megkönnyíti a dolgom. Ha nem is miattam, a bátyja miatt. De innentől majd akkor legyen az ő dolga, ha sikeresen kikotyogok valamit. Elvégre nem garantálja semmi, hogy mi újra találkozunk majd. És rögtön bele is futok egybe, amint végzek a nyakláncommal. Soha többé nem veszem majd le.
          - A ládikát, amihez a kulcs tartozik. Azt nem mondtad, mi van benne, de azt igen, hogy számodra nagyon fontos dolog. Egy kis időre még nekem is odaadtad a kulcsot még hetedévben.
           Nem volt az olyan sok idő, de nálam is volt, ez igaz. Kérdeztem annak idején, hogy mit rejt a ládika vagy hol van, de mindig csak annyit mondtál, hogy nagyon fontos dolgot, és biztonságban, ahol nem találják meg. De ahogy én is közel tartottam magamhoz mindig a láncot, úgy te is a ládikót. Tudom, egyszer elkottyantottad. Nem volt utána nehéz kitalálni, hogy talán a Roxfortban van, de azóta talán nem.
          - Mikor először szó volt róla, azt mondtad, mindig a közeledben van, de nem árultad el, hol. Talán nézz körbe a hálókörletben, vagy a fontosabb tantermekben, a Szükség Szobájában.
          Meglep. Hogy tudtad elveszteni azt a kulcsot? Bár, miért gondolom, hogy a helyzeted más lenne, mint az enyém. A legjobban féltett dolgainkat hagyjuk el. Újra végigsimítok a nyakláncomon, majd elrejtem a sálam alá. A bőrömön akarom érezni a hideg fémet.
          Azt hiszem, már soha nem fogok megtudni dolgokat. Mi állt végül is a háttérben, ami miatt a hetedévet úgy töltöttük el, ahogy? A Csillagvirágnak is biztos van valami jelentősége, de nem fogom megtudni már soha. Nem baj, nem fogok sírni miatta, nincs értelme. Eddig is úgy éltem az életem, hogy nem tudtam róla, ezután is ki fogom majd bírni.
          Túl komor ez a hely, majdnem mint a hangulat, amibe hirtelen átcsaptunk, ezért jobb lesz elmenni innen. Ha másért nem, akkor a mozgás miatt. Vastag ugyan a csizmám, de itt egyhelyben toporogva kezd kicsit átfázni a lábam. Felnézek a kérdésed nyomán, ahogy kilépek a sírkert kapuján.
          - Róla? Óh, hát persze. Az édesanyádra, természetesen. Tudom mennyire szeretted őt, és pont azért olyan szomorú, hogy nem emlékszel rá.
           Nem karolok belé, inkább szórakozottan lépegetek a hóba, és figyelem, ahogy egy-egy pihe szállingózni kezd. Azt hiszem, így rövidre fogjuk venni majd a beszélgetést, így is ért elég sokk minket ma. Ezért egy ideig csak némán lépkedek melletted, aztán lehajolok, és gyorsan gyúrok néhány golyót, amivel meg is doblak. Ha most roxis lennék, akkor valószínűleg pálcával gyártanám a golyókat, de ez most nem egy verseny.
          - Nos, Mathias, fogadjunk, hogy nem kapsz el – mosolyodom el. – Soha nem tudtál.
           Ami nem teljesen igaz, mert nagyjából egyforma gyorsak vagyunk. Egy újabb golyó után elkezdek rohanni a tó felé, de nem állok meg a szélénél, hanem rámegyek a jégre. Mert miért ne lehetne veszélyesen is élni egy kicsit? Amúgy is, ez csak víz, nem fog megölni, ha beszakad alattam.
          - Hé, Montrego! – mosolygok tovább. – Van elég merszed?
          Ha a halálfalósághoz volt, akkor ehhez is legyen. Kicsit terpesztem a lábam ugyan, hogy eloszoljon a súlyom a jég felületén, és szerencse, hogy van egy kis hó, mert így nem csúszik a jég. Nos, mi lesz a válaszod? Jössz vagy megállsz ott a szélén?

          Annyi szörnyűség után ideje lesz kicsit könnyebb vizekre terelni a témát. És mivel nem az óvodában vagyunk, biztos nem húzom meg a haját vagy gáncsolom ki. Szóval, marad a hócsata, meg a fogócska, és fogalmam sincs, hogyan tudok a cipőmben futni, de összejön. Sűrűn záporoznak felém a hógolyók, sok el is talál. Érzem, ahogy a testem különböző pontján fehér foltos lesz a hótól a kabátom.
          - Alig várom már, hogy elkapj.
          Végül persze nem érem be ennyivel, muszáj a jégre mennem. Elég stabilnak tűnik, főleg úgy, hogy most is elég hideg van, hull a hó is. Azért persze igyekszem a biztonságra törekedni, de mit lehet olyankor mondani, mikor csak egy pillanat van vissza az életből? Felelőtlen vagyok, ezt szinte mindenkitől megkaptam már, akivel valaha találkoztam, és ez most is megmutatkozik. De a legrosszabb, hogy másokat is belekeverek ezekbe az esetekbe.
          Mikor meghallom a jeget reccsenni, a tekintetem rád kapom, és mondanám, hogy maradj ott, ne gyere közelebb, de már nincs rá időm. Csak egy kis sikkantás csúszik ki a torkomon, ahogy eltűnik alólam a stabil talaj és csak a semmi felett lebegek egy pillanatig. Aztán a hideg végigmarja a bőröm, ahol a víz hozzám ér. És én még azt hittem, hogy hideg vízben zuhanyozni mekkora bátorság. Ehhez képest az sehol sincs.
          Nehéz minden, és igyekszem a felszínre jutni, de nem bírom megmozdítani a karomat. Fáj a légzés, fáj a gondolkodás, nem kapok levegőt, és a felszín egyre messzebb kerül tőlem. Eleinte még az ujjam hegye kiért a felszínre, de most már teljesen körbevesz a víz. Fáj, nagyon fáj. Süllyedek, és nem tudok tenni ellene. A kabátom teljesen megszívta magát vízzel, a sálam leoldódik a nyakamból, és elsodródik tőlem.
          Elliot. Szerelmem. Úgy sajnálom, hogy nem tudlak tovább ápolni. Hogy még annyi minden várt volna még ránk. A naplementék és napfelkelték csodálása különböző országokban. A közös jövő, a közös jelen. Egy pillanatra felvillan előttem a kép, ahogy a Nagy Falon ülünk és nézzük a napfelkeltét, vagy Egyiptomban Szfinx tetején.
          Ez mintha külön erőt adna nekem. Nem érzem már bábnak magam, aki tehetetlenül süllyed a tó feneke felé a rajta lévő súly miatt. Megpróbálok kibújni a kabátomból, és sikerül is, de a csizmám még mindig visszatart. Egy kartempó erejét sikerül összegyűjtenem magamban, és ez elégnek is bizonyul. Megérzem a kezed. Kétségbeesve kapok utána. Pár pillanattal később már a felszínen vagyok. Egy szó jut csak eszembe, ahogy kapaszkodik beléd, és ezt ki is mondom hangosan.
          - Elliot!
          Köhögök, érzem, ahogy a víz távozik a szervezetemből. A hidegtől rettentően remegek. Nem tudom megállítani, fázok és félek. Mi lesz majd innentől? Lassan kiürül a víz, már nem éget annyira a levegővétel. Kinyitom a szemem, és nem szerelmem van ott, hanem te.
          - Mathias!
          Az ajkaid elkékültek, de nem vagy vizes, mint én, tehát nem eshettél bele. A jég viszont nem bírja ki a súlyunkat, alighogy kimondom a neved, már hallatszik is a következő reccsenés.
          - Ki… ki… jutni...
          Annyira fázom, hogy még beszélni se tudok rendesen, csak összehúzom magam annyira kicsire, amennyire csak lehet. Megpróbálok lábra állni, de összecsuklanak alattam. Igyekszem ledobni magamról a cipőmet, most csak útban lennének. Erre viszont nincs időnk, és ezt biztos tudod te is.
          A kalapom elhagyom valahol, nem is tudom mikor, vagy hol lehet, de most ez érdekel a legkevésbé. Miért nem lehet a Roxfort területén hoppanálni? Megkapaszkodom benned, de aztán nem bírok észnél maradni, egyszerűen legyűr a hideg, és az álmosság. Akármi is lesz, úgyis tudom, hogy nem leszek egyedül, ha felébredek. Mert mindenképpen vár rám valaki majd ott.

          Erősen megkapaszkodom benned. Nem tudom, elég-e ez annyira, hogy a szép lassan elhagyó erőm mégis megmentsen. Erőt akarok meríteni belőled, ami nem fair, de úgy érzem, most nincs más választásom, ha életben akarok maradni. El is pilledek kicsit, de aztán érzem, hogy mozgolódok, ami valószínűleg neked köszönhető. Nagy nehezen kinyitom a szemem, és az állad alatt elnézve igaznak is bizonyosodik ez a megállapításom.
          A remegésemen túl is érzem, bizonytalan vagy. Nem csoda, hiszen a jégen járni még egyedül is bizonytalan lehetett, nemhogy plusz teherrel. Hogy lehettem ennyire vakmerő és felelőtlen, hogy nem gondoltam rá, az elmúlt napok esős időjárása gyengítette a jeget?
          - Mat… Mathias… mit…
          Egyszerűen képtelennek érzem magam arra, hogy bármit is mondjak. Mintha még a nyelvem is lefagyott volna, a tüdőmbe áradó hideg levegő pedig marja a légcsövemet is. Azt akarom, hogy vége legyen ennek. Meleget akarok.
          Hallom a kérésed, amit igyekszek teljesíteni is. Egyik karomat a válladra helyezem, másikkal a sáladba kapaszkodok meg, ami valljuk be, nem ad akkora biztonságot, mintha a másikat is a nyakad köré fonnám. Gyenge vagyok, és azt kívánom, bár vége lenne már.
          - Sajn… álom… nem… vesz… sodor… lak.
          Csak reménykedek benne, hogy megérted, amit mondani akarok. Felnézek rád, és most egy pillanatra megint olyannak látlak, mint két éve egyik éjjel. Eddig nem úgy tűnt, mintha nagyon emlékezni akarnál a korábbi dolgokra, akkor most miért? Túl messze voltak, és túl fájdalmasak lesznek most mind a kettőnknek. De ha akarod hallani, akkor megpróbálok mesélni valamit.
          - Lef… est… elek hat… hatod… évben  – kezdek bele a történetbe. – Meg… ment… ettél. Fog… adtam.  – A fogaim úgy kocogtak, hogy én magam is alig értettem, mit akarok mondani, akkor hogyan várhatnám el ezt Mathiastól?  – Akt… volt, de…
          Nem tudom végigmondani, mert megint elvesztem az eszméletem. Ez viszont már akkor történik, mikor kiérsz velem a partra és megérzem magam alatt a havat. Még mindig nagyon reszketek és a kezem is lebicsaklik egyszer, de aztán a bőröm felett megérzem a meleg és már nem nedves ruhákat, amitől megint borzalmasan érzem magam. Sikítok egyet, le akarom szaggatni magamról, ahogy tüskék formájában a bőröm minden egyes porcikáján szurkálnak. És valahol mégis kellemes az érzés.
          Elerednek a könnyeim. Azt akarom, hogy legyen vége. Legyen már vége ennek az egésznek. Megkapaszkodok benned, és igyekszem lábra állni, ami a remegésnek köszönhetően csak néhány bicsaklás kíséretében jön össze.
          - I… Igen.
          Erősen kapaszkodok, és lassan haladunk csak, de még így is összebicsaklik a lábam néha. A kastély pedig mintha egyre messzebb kerülne, és neked is le kéne száradnod. Ideje lenne tényleg elérni a kastélyt.
          Aztán ahogy elérjük az előcsarnokot, hirtelen nagy lesz a zsivaj. Talán vacsoraidő van, vagy tanulnak. Az biztos, hogy néhány tekintetet magamon érzek. Pont fellépnék az első lépcsőfokra, mikor teljes egészében elhagy az erőm. Ugyan az épületben már kellemes idő van, és pont ezért lassan mintha kezdenék felmelegedni, de ez nem elég. Amit az öledben összeszedtem erőt, a sétától kifáradtam. Egy puha és meleg kezet érzek meg magamon és egy erőteljes férfi hangot. Nem ismerem fel, csak azt tudom, hogy a segítségedre siet, és így gyorsabban érünk a Gyengélkedőre.
          - Mathias…  - feléd nyújtom a kezem, de azt már nem érzem, hogy el is érem-e.
          Mikor legközelebb magamhoz térek egy kevés forgolódás után, puha és meleg párnák között találom magam, a kezemmel kutatom ki, talán utal valami arra, hogy nem-e a Mardekár fiú hálókörletében vagyok, de a kezem semmi árulkodót nem talál, ezért kinyitom a szemem, és a mosolygós arcoddal találom szembe magam.
          - Szia!  – köszönök, aztán kinézve az ablakon csak egy dolog jut eszembe.  – Mennyi idő telt el? Mióta alszom?