Roxfort RPG

Mára végeztem az Abszol úton. A Czikornyaiban vállaltam két hónapra munkát mint diák, szóval könyvek pakolgatása, rendezése és egyéb ilyen finomságokban volt és van részem, amíg tart a július. Nem zavar a munka, sosem zavart ami azt illeti s most a cél is nemes: így gyűjtök pénzt az új seprűmre, hiszen amit eddig birtokoltam, sajnálatos módon már nem használható. Ha bennem nagyobb kár nem is esett az ostrom alatt, a seprűmben sajna igen, de nem lehettem ott a tárolónál, hogy pont erre figyeljek, épp elég volt az is, ami a kastélyon belül történt... inkább el is hessegetem magamtól a gondolatot minden emlékkel együtt, ahogy belépek a teázóba. Nem volt már kedvem az Abszolon beülni valahova, ilyenkor jobb szeretek kicsit kinézni a muglik közé és itt kikapcsolódni: sétálni egyet, vagy épp beülni valahova egy kávéra, sütire, vagy teára, amit az időjárás és a kedvem diktál. Sőt, még egyszer gitárt is hoztam magammal és kiültem az utcára zenélni, de sokszor nem játszom meg, elvégre nem mutatványos vagyok... Meg minden ilyen "performance" egyedi, a pillanat varázsa hatja át, nem szabad rendszert csinálni belőle. A Roxfortban se kerül elő nyilvánosság előtt gyakran a hangszerem, bármennyire is szokott rá kérés érkezni, ha a klubhelyiségben múlatjuk az időt, csak kellő hangulat esetén vagyok hajlandó engedni a kérésnek. A mai nap némi csámborgás után végül egy teázó mellett tettem le a voksom, tetszésem elnyerte a maga kis békebeli hangulatával, még ha a Brit Birodalmat, mint olyat megvetésem is övezi, elvégre minden nép, ami a rómaiak óta ide tévedt, az én őseim világának romjaira építette a magáét... belépve a teázóba pilóta napszemüvegem megemelem, hogy körbenézzek kicsit idebent s meg is pillantok egy vörös üstököt, amihez finom vonású fehér orca is tartozik s világos szemek... így hát tényleg a maradás mellett döntök s leveszem szemüvegem és a kockás "favágó" ing mellzsebébe tűzöm száránál fogva. Az ing ujját is feltűrtem könyökig, mert egész jó idő van, de jobban szeretem a hosszú ruhadarabokat, épp ezért sem vetemedtem arra, hogy rövid nadrágot vegyek, jó nekem a vékony, világoskék nyári farmer, meg a tornacipő. Mondhatni, hogy védjegyemmé vált ez az öltözködés, hiszen ha mugli ruhában járok-kelek, akkor valami hasonló a felállás általában, persze az évszakhoz igazodva. Így sétálok a vörös hajkorona tulajdonosa mögé halkan és észrevétlen, arcomon kaján vigyorral és fogok rá a vállaira, hogy kicsit masszírozni kezdjem azokat. - Minő kellemes meglepetés, hogy itt találom Miss Clarce! - a tőlem megszokott derűs nyugalommal csendül meg hangom, amit szeretek minden embertársam irányában megütni.

A mai napom is ugyanúgy telik, ahogy a legtöbb.  Megint céltalanul járkálok, eljöttem Londonba, de elmentem volna akár Szarajevóba is, az egyetlen célom az volt, hogy távol legyek az otthonomtól, ahol anya kényszeresen takarít és beszélget a használati tárgyakkal. Valósággal menekültem attól, ami megmaradt a családomból. Sokan gondolhatnak szívtelen, hálátlan gyermeknek, amiért magára hagyok egy gyászoló asszonyt, de egy idő után képtelen vagyok egy légtérben maradni ennyi szabadjára engedett érzelemmel. Néha csak azt várom, hogy a komód is sóhajtozni majd csendesen sírni kezdjen, ugyanis ha ez megtörténik, beköltözhetek a klinikára és bérelhetek magamnak egy csendes kis szobát, ajándék kényszerzubbonnyal.
Kedvenc szokásomnak hódoltam, vagyis kerestem egy kellemes mugli teaházat , megrendeltem valami olyat, amit eddig még nem ittam( vagyis némi cseresznyeízesítésű zöld teát), majd felnyitottam a magammal hozott könyvet és élvezettel merültem bele José Saramago Vakságába, amit már legalább másodszorra olvastam, de mindig ugyanolyan megrázónak és varázslatosnak tűnt. Így ültem hát egy félreeső kis asztalnál egyedül, néha aprókat kortyolva teámból egészen addig a pillanatig, míg valaki el nem kezdte masszírozni a vállaimat.
Fontos információ rólam, hogy, mikor valaki hirtelen ér hozzám bennem először undor, majd félelem, majd támadási inger alakul ki, valószínűleg ezen érzelmek összege vezetett, ahhoz, hogy Morgan Williamson kishíján hatalmas pofont kapott egyik kedvenc regényemtől. Szerencsére az agyam sokkal előrébb jár, mint az ütés, így időben blokkolom az ingert és hatalmasat sóhajtok megkönnyebbülésemben.
-Hányszor mondtam el, hogy ezt ne csináld!-korholtam halkan.
Meg kell mondjam, ha a fent említett személy ér hozzám a reakcióim kissé megváltoznak. Elsősorban egyszerre ver ki a hideg és forró verejték, másodsorban ritkásan kapom a levegőt, harmadsorban pedig örülök, hogy nem ájulok el azonnal. Most mindezeknek örömére kellemes, de decens mosoly terül el arcomon és köszönök is, ha már majdnem agyonütöttem egy remek irodalmi művel.
-Szia! Remélem tudod, hogy a frászt hoztad rám.-mondom, de a mosoly nem tűnik el az arcomról, inkább zavartabbá válik. Kezdődik. Megint idiótán viselkedem.

Már azon vagyok, hogy inkább beülök egy kocsmába szerencsét próbálni azt illetően, hogy kapok e valami bódító italt, amikor szemembe ötlik a teázó, ahol még nem jártam. Van benne valami régies, ennél fogva számomra otthonos, hívogató, ami arra késztet, hogy hagyjam a sörhöz és az élet vizéhez kapcsolódó elképzelésem és ide lépjek be. Ami azt illeti, nem is bánom meg, hiszen miután szuverén mozdulattal elemelem szemem elől a kissé "romantikusn" homályos helyiségben szükségtelen napszemüveget, hamarost ki is szúrok egy ismerős arcot. Hajfestés kora ide vagy oda, egy természetes vörös leányzó még mindig figyelem felkeltő és könnyű kiszúrni, pláne, ha még ismeri is az ember fia. Már pedig én ismerem Aila-t, elsős kora óta, és ő nem aza  fajta leányzó, aki sokakkal kötne közelebbi ismeretséget, szóval én még szerencsés kivételnek is érezhetem magam. De bármilyen jó is a viszonyunk a kastély falai között, egyetlen egy, a tavalyi nyarat leszámítva azon kívül nem sűrűn futunk össze. Épp ezért is látom jónak, hogy hozzá lépjek és kis időt eltöltsek a társaságában. Na persze ezt nem úgy teszem, hogy odamegyek aztán a sablon "Szia hogy vagy? Rég láttalak! Voltál valamerre nyaralni?" szóáradattal indítsak, mint teszik ezt oly sokan. Nem, Morgan Williamsont nem ebből a fából faragták az istenek, hanem olyanból, aki alkalmasint a frászt hozza másra, mert nem kíván a konvenciók és sablonok foglya lenni. Most is ez történik. Aila reakciójára szélesebb lesz a mosolyom, sőt, oly szemtelen vagyok, hogy még kuncogni is merészelek az eseten. Láttam, hogy lendült a keze a könyvvel s ha megpróbált volna megcsapni, akkor se lett volna nagy gond, hiszen gyerekkoromtól őrőzi feladatkörben játszom s tavaly még a ház csapatába is beválogattak, szóval ha a szemem sarkában már észlelem, hogy valami rohamos sebességgel közeledik felém, akkor már készen is vagyok reagálni. Ez a gyors reakció idő kapcsolódik ahhoz, hogy megtanultam látni is, nem csak nézni, így maximálisan ki tudom használni a látóterem. - Hányszor fogsz még ennek felülni kedves? - teszem fel a kérdést vidoran, majd mintha az imént meg se próbált volna ütni, úgy kerülök elé, hogy az övével szemben álló széken foglaljak helyet az asztalnál s köszönésképp finoman fogjam meg szabad kacsóját és nyomjak ujjaira lágy csókot. Lovagiasság és bosszantás magas fokon. - Remélem tudod, hogy szeretem, amikor rád hozom a frászt. Nem tagadom, hogy tetszik az arckifejezés, amit felöltesz, mikor kibillensz a nyugodt komfortzónából. - még pimaszkodom egy sort, amíg ideér a pincérnő, hogy leadjam neki rendelésem egy egyszerű fekete teára, majd ha a felszolgáló távozott, ismét megszólalok. - Sajnos itt sört nem kérhetek, de ha ez az áldozat azért, hogy társaságod élvezzem, akkor még belefér... - közben világos szemeit figyelem.

-Kedves?-kérdezem és érdeklődően fölhúzom a jobb szemöldököm.
-Az előbb majdnem leütöttelek egy 500 oldalas nagyregénnyel, azt hiszem ilyenkor normális esetben minimálisan zavartnak kéne legyél.
Tulajdonképpen nem vagyok meglepve, ugyanis Morgan nem az a típus, aki egyszerűen rád köszön egy kisfiús mosollyal a szája szegletében. Pontosabban a kisfiús, ravaszkás mosoly stimmel, a probléma az, hogy nem szereti a dolgokat, jelen esetben engem sem, úgy megközelíteni, ahogy azt mások szokták. Az én bajom pedig az, hogy ahelyett, hogy ez zavarna vagy egyenesen dühítene számomra nagyon is vonzó.
Ahogy ajkai a kezemet érintik, kissé elpirulok, ennek elrejtése végett lesütöm a szemem és villámgyorsan elhúzom azt, hogy sötétkék táskámba süllyesszem a nehéz könyvet.
-Igazán remek, hogy így élvezed a helyzetet, bár kíváncsi lennék, hogy mindenkire a szívbajt hozod vagy ez csak nekem jár?-kérdezem, miután épp eleget turkáltam a táskámban, hogy valamelyest csillapítsam idegességem, nem mintha erre bármi képes lenne.
Sosem gondoltam magam olyannak, mint a többi korombeli tinilány, akik egy szép mosolytól máris elolvadnak. Én ennél mindenképp több vagyok, legalábbis annak kellene lennem, most pedig nézzenek oda…pótcselekvésként a derékig érő hosszú fonatom piszkálom és idegesen fixírozom azt a pontot, ahol Morgan keze nyugszik az asztalon valamint zsibbad a lábam és nem tudom eldönteni izzadok-e vagy a hideg ráz éppen.
Egyszerre érzem magam alul és túlöltözöttnek világoskék pántos, pántos csipke toppomban és az egyszerű rövid, fekete szoknyámban. Egyszerre feszélyez és tölt el örömmel, ahogy fixíroz, miközben beszél , mégis mindenfelé menekül a tekintetem, nehogy elkapjam az övét.
Azt mondják, ha az ördög szemébe nézel, meghalsz.
Ha Morgan Williamson mélybarna szemébe nézel egyszerűen, csak elveszel benne és ettől én nagyon is szeretném megkímélni magam. Mint mondtam, nem vagyok olyan, mint azok a lányok, akik olyan fiúért ácsingóznak, akit még véletlenül sem érdekelnek.
-Ma meglepően gáláns vagy, de az is lehet, hogy rosszul emlékszem , hiszen elég rég beszéltünk.
Felveszem a csipkelődő stílusát , de a gesztusait nem, én nem vagyok olyan, akinek jól áll az effajta direktség. Az én esetemben már az is haladás, hogy abbahagytam a hajam birizgálását, melyből egy szál kissé az arcomba lóg és hajlandó voltam belenézni azokba a bizonyos szemekbe.

- Kedves, igen. - bólintok. - Egyrészről örülök, hogy nem Doktor Johnson XVIII. századi angol szótárával akartad a mutatványt előadni, mert az lényegesen nagyobb és nehezebb. Másrészről pedig nem akarom megbolygatni a lelki világod, de nem tudtál volna megütni. Tudod, őrző vagyok, ha dobod a könyvet, akkor is elkapom. Most meg a csuklódat fogtam volna meg. - arra már ki se térek, hogy satu szilárdsággal, mert egy kvaffot se lehet máshogy megállítani, márpedig egyre inkább fontolgatom, hogy mi lenne, ha megélni is ebből próbálnék majd. Mármint, hogy profi játékos legyek. Van az olyan jó, mint bármi más és még élvezetes is. Hogy kárba vesznének esetleg értelmi képességeim? Bizonnyal, de egyelőre nem látom át, hogy mi is az, amit szívesen csinálnék egy életen át s nem is most fogom megoldani ezt a kérdést, nem, amíg Aila itt van, hogy lekösse gondolataim és figyelmem. Szeretem a társaságát, aranyos leányzó és visszahúzódó, félénk stílusa egyfajta bájt ad neki, amit szívesen szemlélek, na meg provokálok is. Elégedett és, valljuk be, cseppet önelégült mosollyal nyugtázom milyen gyorsan kapja el a kezét, mintha megégettem volna. - Akit lehet és a helyzet is adott, azt megijesztem. De ha ettől nyugalmat nyersz, téged szeretlek a legjobban megijeszteni. Látnod kéne olyankor magad... mint egy kis veréb, aki azt se tudja, hol van! - tovább szemtelenkedek, míg az asztalra könyöklök és állam a tenyeremre támasztom, hogy úgy vizslassam őt. Nem új ez közöttünk, hogy én pimaszkodok, ingerlem, kicsit csipkelődök vele. Szorult belé annyi cserfesség, hogy vegye a lapot, ez pedig jó. - De kérem! - kapok szívemhez kissé mesterkélten. - Már a feltételezés is sért, hogy én ne lennék gáláns, pláne veled kismadár, akivel nem is egy esti órát beszélgettem végig, kihasználva  a nyugodalmas, csendes órákat, meg az elmélyülésre alkalmas időt. - csak mondókám kezdete játék, a többi már komoly valóság. Nem is véletlenül szólítom úgy, ahogy Ailát, hiszen ez az egyik első becenév, amit ráragasztottam pár egyéb mellett, melyek azóta felbukkantak s mindig is szigorúan csak kettőnk beszélgetéseire volt jellemző a használatuk. Kevesekben bíztam és bízom, de Aila zek között van, beszélgetésekben nem egyszer osztottam meg vele belső harcaim, gondolataim, dilemmáim. Nem lelki szemetesládának használtam, félreértés ne essék, csak ha beszéltem egy-egy dologról hangosan, én is könnyebben felismertem problémákat és oldottam meg, na meg az ő, enyémtől teljesen eltérő külső nézőpontja is mindig hasznosnak bizonyult számomra. - De igazad van, amióta véglegesen kenyértörésre került sor, nem beszéltünk... - kicsit körmönfontan fogalmazok, de Aila meg fogja érteni, hogy az ostromra gondolok, mert tényleg akkor láttuk egymást utoljára. Akkor személyesen igyekeztem gondoskodni róla, hogy őt is evakuálják és ne kallódjon a folyosókon, mert egy harmadikos lánynak helye ott bizony nem volt... Én is kis híján rajta vesztettem volna, ha nincs ott Arianna. Emlékére kis árny suhan át tekintetemen és arcomon. Sajnos az akkor ébredt szerelem a szőke ciklonnal nem bizonyult tartósnak, visszaszelídült azzá a barátsággá, amiből kibontakozott. - De jó látni, hogy egyben és épségben megúsztad azt a napot is.

-Persze. Véletlenül megfeledkeztem szellemi és fizikai nagyságodról.-mondom némileg szarkasztikusan, ebben a stílusban nagyon is otthon érzem magam és ha jól vettem észre Morgan-nek is meglehetősen szimpatikus a kissé nyitottabb, erősebb Ala, a szótlan,végtelenül introvertált lányhoz viszonyítva, aki időm nagyrészében vagyok. Akaratlanul is felnevetek, mikor a megijesztésem kerül szóba, ugyanis mióta csak barátságunk tart, Morgan minden adódó alkalommal megpróbál halálra ijeszteni. Magam sem hiszem, hogy nem unta még meg, azt meg pláne, hogy még nem kezdtem el számítani rá, hogy a világ bármely pontján felbukkanhat és csinálhat valami az előbbihez hasonlót. Az ilyen jelenetek után pedig általában még irtó büszke is magára, ez a jelenség pedig amilyen bosszantó, épp olyan kedves számomra.
Ezekután remek barátságunkra terelődik a szó. Már a kezdetektől sok mindent megosztottunk egymással, neki mondtam el először, hogy az apám rákos és nem sokkal ezután döbbentem rá arra is, hogy nem színtiszta barátként gondolok rá. Abban a pár hétben, amit a Roxforttól távol töltöttem és azt figyeltem, ahogy apám egészségi állapota egyrecsak hanyatlik egyre többször jutottak eszembe azok a dolgok, amiket segítségként, megnyugtatásul mondott nekem. Utána pedig már nem csak a gondolatai, de a hangszíne, az arckifejezése és a gesztusai is befészkelték magukat a fejembe, amit meglehetősen rosszul viseltem. Onnantól nehezebben osztottam meg vele a problémáimat, míg ő ugyanúgy kitárta előttem elméjét, ahogy mindig. Vannak, azonban dolgok, amik jobb, ha rejtve maradnak, pláne az ilyen fölösleges érzések.
-Ne add elő magad- mosolyodom el gúnyosan- borzasztó színész vagy. De a beszélgetéseink már valóban kezdtek hiányozni.
Utolsó beszélgetünk az ostrom napján történt, Morgan izgága volt és dekoncentrált, minden idegszálával a közelgő harcra összpontosított. Én is ott akartam lenni, egyszerre voltam dühös és ijedt, majd csalódott, amiért rám erőltette ezt az evakuálósdit. Megértettem az indokait és valahol jól is esett, hogy számítok neki annyira, hogy egy ilyen helyzetben is foglalkozzon a biztonságommal,ugyanakkor elkeserített, hogy átlagnál érettebb kislányként gondol rám.
Szinte sért, hogy mennyire törékenynek és kicsinek láthat, holott alig vagyok fiatalabb nála.
Azóta mindenesetre rengeteg dolog történt, nekem pedig néhány hónapom volt csak felnőni, de azt hiszem megtettem a tőlem telhetőt, így most egészen más emberként ültem itt Morgan-nel szemben.
-Megúsztam-merengtem el kissé-persze, hogy megúsztam. Lehet, hogy nem vetted észre, de elég szívós lettem az utóbbi időben.

-Örülök, hogy elismered meglétük. - hogy gúnyolódik? Igen, de én szokásom szerint ezt nem veszem fel, sőt, már-már komolyan is veszem. Legalábbis úgy tűnik. Valójában nagyon is reálisan és tudatosan szemlélem magam, de ez mikor akadályozott egy kis mókázásban. Az emberek jelentős része nem ismer engem igazán és ez jól is van így. Ha félreismernek, alábecsülnek, az kedvez nekem, meglepetést tudok okozni és váratlanul lecsapni, ha pedig túlbecsülnek, akkor tartanak tőlem... gondolhatnak mások különcnek, bájgúnárnak akit csak a kviddics és a zenélés érdekel, vagy kóros szoknyapecérnek, valójában ez mind jelmez, álca, lényem bizonyos faktorainak kimerevített, groteszké nagyított képe, ami megvéd a külvilágtól. Kevesen ismernek igazán, Aila pedig ilyen személy. - Majd veszek órákat tőled és természetben fizetek. - vágom rá ösztönösen a választ, halálosan komoly arckifejezést öltve, mely azonban sokáig nem marad arcomon, hamar átadja helyét az engem jellemző általános derűnek. Bár, az ostrom és a múlt emléke újabb felhőket csempész az arcomra azért. - Én is majdnem rajta vesztettem egy törmelékhalom alá szorulva, két halálfalóval szemben... szóval nem volt sétagalopp és bármilyen okos is vagy, többet érsz nekem élve, sem mint hősi halottként, szóval bocsásd meg, hogy gondoskodtam rólad! - kissé korholó a hangszínem, hiszen éreztem szavaiban, hogy alábecsülve érzi magát, hogy rosszallja akkori eljárásom, de a valóság engem igazolt, úgy gondolom. Minden a vak szerencsén múlt a harc ideje alatt és nekem volt indokom, hogy ott legyek, neki viszont... nos, gondolom őt semmilyen őrületbe vonó gyengéd érzelem nem rángatta bele ebbe az őrjöngésbe, velem ellentétben. Bár nem tudhatom igazán s ennek a kétségemnek valamelyest hangot is adok. - Zárkózottabb is lettél. - mondom, majd megérkezik a teám s én megköszönöm, majd rossz szokásom szerint bele is kortyolok a forró italba. Éget. Ennek örömére pár másodperc néma "baglyozás" következik részemről megégett nyelvem tiszteletére. Amint tudok beszélni, persze folytatom mondókám. - szóval úgy érzem, hogy kisebb űr alakult ki köztünk, de javíts ki, ha tévedek. - folyamatosan a szemét figyelem s most jobbom kicsit az ő kezére simul, hangomból és mimikámból a vidámság már elszökött, most komolyság és kedvesség költözött oda, meg féltő törődés is. - Aila, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, én ott leszek és megpróbálok támaszt nyújtani. Kétségtelen, hogy amit édesapád betegsége miatt végigéltél, mérhetetlenül megedzett bizonyos értelemben, de még a legkeményebb teher sem tesz élő szoborrá, csak megtörhet. - túl régóta és túl jól ismerem, semhogy elkerülje a figyelmem: máshogy viszonyul hozzám, na meg belül valami emészti. Gyász? Kézenfekvőnek látszik, de akkor is szüksége lehet támaszra, én pedig baráti kezet nyújtok.

Mosolygok, akaratlanul is. Mindig ezt éri el nálam ezzel a valótlan nárcizmussal, amit meggyőzően, de komikusan ad el elő. Kifejezetten szellemes, mikor ezt csinálja, hiszen mindkettőnket irritálnak az öntelt,hetvenkedő emberek, akik számára nincs szebb ajándék, mintha hátukat lapogatva szembe dicsérik őket.
Mikor válaszol a színészi képességeit bíráló megjegyzésemre, rettenetesen zavarba jövök, mégha csak viccel is. Mert bizonyára heccel, sosem gondolna rám úgy és, ami fontosabb véleményem szerint soha nem is érne hozzám úgy. Zavartan kuncogok. Ilyen pillanataimban valósággal undorodom magamtól, ettől az infantilis viselkedéstől, amit nem tudok megfelelően blokkolni, pedig szinte mindig ura vagyok a reakcióimnak.
-Ezt meg kell köszönjem, sajnálom, ha sértően fogalmaztam, de…akkor úgy éreztem gátolsz és tehetetlen voltam.-mondom és elgondolkodva a teámba kortyolok, majd halkabban és félszegebbül fűzöm hozzá a következőt.
- Én… aggódtam érted. Eléggé, nagyon.
Azon az estén képtelen voltam lehunyni a szemem vagy akár nyugodtan ülni. Egészen addig, míg hírt nem adott magáról, még meg nem tudtam, hogy jól van szörnyen éreztem magam. Egyszerre voltam dühös rá és magamra, amiért én nem lehettem ott. Azt gondoltam, ha valami baja esik…még egyszer nem is akarom elképzelni.
Feszültebbé válok, mikor újdonsült zárkózottságom kerül szóba, mégis őszintén felnevetek, mikor leégeti a nyelvét a túl forró teával. A kezem megremeg, ahogy hozzáér és meglepően hidegnek érzem az ő kellemesen meleg tenyeréhez képest. Hosszan nem válaszolok, gondolkodom azon mit is kellene mondanom, kivételesen azonban nem húzom el a kezem. Ezzel kívánom ellensúlyozni az elkövetkezendőket, ugyanis hazudni fogok.
-Morgan, igazán kedves tőled, amiért törődsz velem, de jól vagyok. Ez az eltávolodás bizonyára csak annak köszönhető, hogy anyámnak szüksége volt rám az utóbbi időben és emellett időnként már nem volt energiám másokkal törődni.
Miközben magyarázkodom, elkövetem az első hibát, bal kezemmel először a hajamhoz érek, majd a nyakamhoz. Ez a hazugságom első jele. Ha ideges vagyok vagy kellemetlen helyzetbe kerülök gyakran érek ugyan a hajamhoz,de ilyenkor ez jóval tovább tart.
-Apám halála megrázott ugyan, de korántsem annyira, mint hiszed. Tudtam, hogy meg fog halni, régen tudtuk már, hogy komolyan beteg, nem lepett meg.
Ahogy ezt kijelentem jön is a következő két ballépés, elsőnek szám szeglete rándul meg szinte tikk szerűen, ennek leplezésére az ajkamhoz nyúlok. Olvasmányélményeim szerint a száj hirtelen megérintése szintén hazugságot jelez. Egyre idegesebbé válok, de próbálom nem kerülni Morgan tekintetét.

Szeretem Aila mosolyát. Ahogy én javarészt csibészes féloldalas mosolyt öltök, úgy az ő mosolya se hagyományos, van benne valami komisz, huncut él, amit nagyon is kedvelek s sokat teszek épp ezért annak érdekében, hogy gyakran láthassam ezt. Ilyen mondjuk pirulása és kuncogása is, mely újabb poénom jutalma. Remek, ezzel már fel is lett dobva a napom, úgy érzem. - Tehetetlen semmiképp nem voltál. Döntési helyzetbe kerültél és bár rásegítettem, akkor is te hoztad meg a döntést. Te választottad az életet a lehetséges katasztrófa helyett és helyesen. Még ha az unszolásomra is... - teljesen saját belátása ellenére nem hurcolhattam volna el, nem oldhattam volna meg az evakuálását, ehhez az ő együttműködése is kellett, ami megvolt, még ha durcásan és duzzogva is. Akkor is úgy voltam vele, hogy egyszer majd megérti, belátja, hogy mennyire abszurd lett volna, ha marad harcolni. Minket ötödéveseket "gyilkoltak" az új rendszerben az RBF miatt, minden viszontagságnak kitettek minket, főleg a félvéreket, hadd hulljon a férgese, így mire oda kerültem, megvolt  a komoly leckém belőle, hogy milyen főbenjáró átkok céltáblájának lenni, milyen, amikor halálfalók ügyködnek... és férfiúi mivoltom is sértette volna, ha kihúzom magam a csetepatéból, na meg walesi vagyok, véremben századok határ menti elkeseredett harcai buzognak és ráadásul még ott volt a szőke ciklon is, aki belerángatott az őrületbe... - Belátom, hogy őrültség volt nekem is ott maradni. Sőt, ezt már akkor is így gondolta egy részem, de elkapott a gépszíj. Amikor az adrenalin meglódul, a dicsőség hívó kürthangja felcsendül a fülünkben, nos mi férfiak olyankor megbolondulunk. Ezt megtapasztalhattam, meg azt is, hogy a harc és a háború serlegéből nem nehéz nagyot kortyolni, de letenni annál inkább. - még nem volt időm megbeszélni vele ezeket a dolgokat, sőt igazán senkivel, így önkéntelenül törnek elő belőlem a szavak s próbálom neki elmagyarázni a dolgokat, azt, hogy mit éltem át. Hátha ettől gyógyulok valamit... - Láttam a borzalmakat, a pusztítást, a szenvedést, halált, aminek a szele még engem is meglegyintett. Láttam a legerősebbeket is összeomlani és megtörni és ami azt illeti én is átéltem azt, amit harctéri sokknak lehet nevezni. Amikor a lábaidból kimegy az erő, térdre rogysz, remeg minden tagod, hánynod kell és üvölteni is egyszerre, semmiről sem véve tudomást. Olyankor kell egy jókora pofon, egy rúgás, ami magadhoz térít. Felállsz. Nem a tudatod, hanem az ösztön mozgat már akkor és érzéketlen leszel arra is, hogy épp egy vérmocskos folyosón kell átrohannod a fedezékhez és a melletted rohanó hatodéves fejét szétveri egy falból kipattanó kő, amit egy taroló átok vágott ki... a vére és az agyvelőjének darabkái a talárodon kötnek ki, de te csak bevetődsz a kőtorlasz mögé és folytatódik a harc... - ahogy magyarázok, korábbi jókedvem elillan, a teljes komorság ül ki rám, tekintetembe az üresség s s nem is bírom egy ponton folytatni, kezembe temetem az arcom pár mély lélegzet erejéig. Végül erőt veszek magamon és felnézek ismét. - Erről senkinek nem meséltem, csak neked most. Akkor és ott valami meghalt bennem, és csak mély sebek maradtak a lelkem egy pontján. Elmúlni nem fognak, de most, hogy beszélhettem róla, tán jobban fognak hegedni. - eddig nem nagyon éreztem ennek szükségét, el akartam temetni, de mélyre. Most viszont pillanatok alatt bukkant fel a mélyből minden s nem tudtam megállni, hogy beszéljek róla. El kellett mondanom. Talán így jobban megérti azt is, mitől akartam én pontosan megóvni őt. És hogy még hányan jártak így, mennyi felnőttnek s diáknak az elméjét terhelik és feszítik ilyen emlékek, sebek tapasztalatok... belegondolni sem merek. De ennyit rólam, meg a kis lelki nyomoraimról. Aila ha a háborúnak ezt a végső kicsengését nem élhette át, az élet dobott neki mást, apja betegségét, na meg annak következményeit. Ez sem kerülheti el az említést, de előbb még innék a teámból, amiből végül csak egy nevetséges akció sül ki, oldva kicsit a pillanatot. Sajnos ez csak lélegzetvételnyi idő... hallgatom Aila szavait és figyelem reakcióit. Nem tetszik amit látok s el is engedem kezét. - Mondd csak Aila kedves! Ennyire nem tisztelsz engem? Elszomorít a tudat, hogy be akarsz csapni. - rosszallóan és szomorúan rázom meg a fejem. Ha nem lenne a testbeszéde, akkor is tudnám, hogy most nem az igazság hangzott el, mert ismerem őt. Tudom, hogy mit jelenthetett számára a családja, az apja, hiszen olyan szeretettel és rajongással beszélt róla, s amikor elmondta, hogy mi is  a helyzet, akkor sem épp a csendes megbékélőt testesítette meg, hiába akarja most azt tenni. Láttam olyanokat az ostrom után, akik semmibe révedő tekintettel ültek a poros padlón, semmibe révedő tekintettel önmaguk ölelve és előre-hátra ringatóztak. A többségük elvesztett valakit a harcban, vagy csak az átéltek viselték meg őket. Valaki már egy barátja sérülését se tudta önmagában helyre tenni, nemhogy egy szülő halálát...

Ahogy Morgan beszélni kezd , szinte teljesen megáltoznak a gondolataim arról a napról. El sem tudom képzelni mit érezhetett, fogalmam sincs mit gondolhatott, ha volt ideje egyáltalán elgondolkodni többön, mint a következő lépésen, mint azon, hogy hogyan ne haljon meg.
Hallgatva a szavait a testem akaratlanul is reagál az engem elöntő érzelmekre, összekulcsolom ujjainkat és még, mikor tudatosul is bennem a mozdulat, nem változtatom meg vagy  állítom le. Méginkább szánalmasnak, esendő kis féregnek érzem magam. Morgan harcolt, életeket mentett, erősebbé és komolyabbá vált. Olyan pillanatokat élt át melyeket sosem szabadna, még egy felnőtt embernek sem, nem hogy egy tizenöt-tizenhatéves diáknak. Mialatt mások ezekkel a szörnyű emlékekkel a fejükben keltek és feküdtek, én nem tettem mást, mint sajnáltam magam. Volt merszem azt gondolni, hogy az én nyomorom sokkal szörnyűbb bárminél, ami ezen a világon van és hagytam, hogy magába szívjon a fájdalom, ami tulajdonképpen semmi, ahhoz képest, amit ők éltek át. Hányan kezdhettek volna el toronymagas falakt építeni maguk körül, hogy ne kelljen újra átélniük a borzalmakat? Hányan burkolhatták volna magukat a magány és gyász sűrű köpönyegébe? Nem tették. Ezek az emberek velünk vannak, mosolyognak ránk, nevetnek, mindezt úgy, hogy ők is vesztettek barátokat, szerelmeket, családtagokat. Én, ostoba kislány pedig elefántcsonttornyomba zárkóztam, mégis miért? A semmiért.
Morgan arcát nézve feláll a szőr a hátamon és a libabőr végigterjed az egész testemen, kissé megremegek.  Más szemmel nézek a fiúra, aki velem szembe ül, akinek a kezét szorongatom. Büszke vagyok rá,de ugyanakkor sajnálom is, számomra elképzelhetetlen hogyan tudta bármennyire is feldolgozni azokat az impulzusokat, amik az ostrom napján érték.
Mikor azonban én beszélek, elég ránéznem, hogy tudjam a szavaim nem vezethetik félre. Elengedi  a kezem mire lehajtom a fejem és még inkább visszahúzódom a hajam rejtekébe. Szégyennel tölt el, hogy hazudnom kell neki éppen azután, hogy ő mindent elmondott nekem, legyen az ijesztő vagy  kíméletlen, úgy, ahogy még senkivel sem osztotta meg ezelőtt. Az én hálám pedig ez az olcsó hazugság.
Tenyerembe támasztom a homlokom, míg azon gondolkodom mit is kellene mondanom.  Egész életemben a tökéletességet teljesítettem meg, a professzionális, a perfekt és a makulátlan szavak jutottak rólam eszébe először mindenkinek, hiszen mindig tudtam, mit viseljek, mit tegyek és legfőképpen mit mondjak.
Most riadtan pislogtam az asztalra, sötétkékre festett körmeim közül és legszívesebben elrohantam volna. Magam mögött hagytam volna Morgant, a szégyent, a gyomromban szálldosó gigantikus méretű lepkéket és ezt a zavarbaejtő pillanatot. Fogalmam sincs mennyi ideig ülök ott szótlanul, mire elég erőt érzek magamban a beszédhez.
-Nem tudom mit mondhatnék ezek után…pontosabban azt tudom mit kellene mondanom, de arról fogalmam sincs, hogyan csináljam. Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak…épp neked, de sejtelmem sincs…-miközben beszélek körmeimet olyan erősen vájom a tenyerembe, hogy apró, véres félhold alakú sebek maradnak a helyén.
-Istenem…akkora csőd vagyok.-sóhajtok fel és tekintetem megint az asztallapra szegezem, képtelen vagyok szembenézni Morgan-nel, rettegek attól, hogy egyetértést látok majd a szemében. Apám nagyon sok mindent megtanított nekem, de azt  nem, hogyan fejezzem ki az érzelmeimet, ahogy azt sem hogyan fogadjam el őket vagy hogyan fogadjam el magam. Ettől pedig a szó szoros értelmében szenvedtem.

Még a szüleimnek se nagyon beszéltem az ostromról, arról, ami ott történt. A Próféta, meg  asajtó többi része elmondott és megmutatott mindent, amit az embereknek tudnia kellett mindarról, ami a falak között történt. A többi? A többi meg a valóság száraz szürkesége, megmarad a túlélőknek. Nem tartanám jónak, hogy bárki kívülállót is a mocskos valóságos részletekkel traktáljanak, mert úgy sem értené meg igazán. Aila persze más ebben az esetben, de neki is csak magamról beszélek igazán, arról, amit bennem okozott ez az egész, amit elvett, megsebesített. Nem szeretem magam gyengének mutatni a legkevésbé sem, senki előtt, még magamat is megpróbálom becsapni olykor, de van, amikor ez már nem megy. Aila előtt se szeretném, ami azt illeti, de megtépázott lelkivilágom vágyik erre, nem akar tovább színlelni. Valakivel egyenesnek kell lennem, beismerni azt, amit magamnak se nagyon akartam. Az elmúlt tanév utolsó pár hónapja komoly próbák elé állított, magánéleti mizériáim kezdték a sort: tartósnak ígérkező kapcsolatot kezdtem Hollyval, ami némi idő után bebukott az Ailán kívüli másik két lánybarátomnak hála. Először Stevie kavart meg. Szerettem őt? Nem, csak azt mutatta meg, hogy Hollyval mennyire nem vagyok biztos a magam dolgában. Akkor jött az első szakadék, amiben egész jól elvergődtem s ütött be a másoidk lány barát: Arianna, a szőke ciklon. Ő más lapra tartozott mint Stevie, irányában megvoltak az érzelmeim s ez végül az ostromra csúcsosodott ki igazán, akkor kezdődött meg rövid, de viharos kapcsolatunk. Az ellentétek vonzották egymást, a tűz és a víz, ez volt az alapvető probléma s egy hónapnál ezért sem bírt többet a dolog. Jó, aláírom, hogy a szerzett lelki sebek is besegítettek a dologba... szóval a hullámok hol ide, hol oda dobáltak s közbe még egy élet-halál harcot is megvívtam. Ezért tartok most ott, hogy a velem szemben ülő lány világos szempárjának el kell mondanom kéretlenül a magamét s támaszt lelnem nála abban a gesztusban, ahogy kecses ujjait az enyémekre fonja. Úgy érzem, hogy csendes és szelíd társaságában (bármennyire is szeretünk szurkálódni) rendeződnek a dolgok, megtalálják a medrüket s ezért gondolom úgy, hogy kölcsönös támaszai lehetünk a másiknak, hiszen a magam kis kríziseit kevésbé tartom súlyosnak, mint az ő gondját baját. Ami őt gyötri, azzal egy mérlegre se merném tenni a magam lelki hányódásait, ami vihar egy vizespohárban, egyre inkább úgy látom. Talán ezért is fáj annyira amit látok rajta és amit hallok tőle, de lehet más oka is van... akárhogy is, rosszul esik és bánt, hogy nem bízik bennem, hogy kívül próbál rekeszteni. Ezért változnak meg gesztusaim s ezért csattan el részemről a verbális pofon. Már meg is bánom, amint látom, hogy milyen változást idézek elő vele Ailánál. Szavai viszont inkább kérdőjeleket támasztanak bennem s kezdem azt is megérteni, hogy bármennyire is pofon volt, amit mondtam, szükséges pofon. Nyilvánvaló, hogy Ailának segítségre van szüksége, hogy valami nincs rendben. S ha én vétkesek közt cinkos lettem volna némaságommal, úgy ki tett volna valamit is ezért a lányért? Senki... mindenki hagyta volna, hadd forduljon magába, hadd hatalmasodjon el rajta mindaz, amit egy pár pillanat erejéig láttam rajta, amikor szavait kiengedte gyöngysor fogai kerítésén. S ami még rosszabb, én is hagytam volna. Nem vagyok én messiás, sem valami kiválasztott, de mostanra Aila maradt az egyedüli számomra bizalmas ismerőseim közül, aki nem családtag, akit én választottam és avattam be bizalmamba. Így amikor hallom szavait és látom testének mozdulataiba is kiülni a fájdalmat, a problémákat, már nem foglalkozom semmivel, felállok a székemről és inkább átviszem azt az övé mellé. - Aila... - Nem vagyok pszichológus, semmilyen képzettségem sincs, fogalmam sincs mit kéne mondanom, vagy tennem, csak ösztönösen beszélek és cselekszem. - Figyelj rám. - csendesen, de határozottan beszélek, a rám jellemző kettősség itt is megvan: szelíden csendül a hangom, de az ellentmondás el nem fogadása is ott lapul. És a tetejében még ujjaim is álla alá kerülnek, hogy megemeljem finom metszésű arcát, hogy közelről nézhessen a szemembe. - Egyáltalán nem vagy csőd madárkám, távolról sem. Csupán olyan dolgok értek, amivel nagyon nehéz megbirkózni, tán van, akinek sose sikerül. Én vagyok az utolsó, aki ezért gyengének gondolna, sőt, meg se fordul a fejemben. Nem tagadom, hogy rosszul esett, hogy át akartál verni, de... meg tudlak érteni. - bátorítóan simogatom meg vörös buksiját és karolom át a vállát, míg másik kezem, ami állát emelte meg, eléri, hogy lehetőleg ne faragja tovább a bőrt a tenyeréről. - Viszont az az ember sem vagyok, aki ezt szó nélkül hagyja. Segíteni akarok neked. Akármit is akarsz mondani, az olyan dolog, amit magadban se gondolsz szívesen, de tudod, ki kell mondanod. Vagy kimondod és elindulsz a megoldás felé, vagy magadba fojtod és lassan rámész erre.

Itt ülök,akár egy rakás szerencsétlenség. Ilyen pillanatokban szeretnék olyan lenni, mint a többi korombeli lány, akiknek nincs nagyobb problémájuk annál, mint hogy nem tudták megvenni a z általuk rég kinézett cipőt, vagy a kiszemeltjük épp másra vetett szemet. Ilyenekkel még azt hiszem én is meg tudnék birkózni, hiszen sosem érdekeltek kifejezetten a cipők, a kiszemeltem pedig romantikus értelemben távolabb helyezkedik el tőlem, mint Afrikától Alaszka. Ezt megtanultam elfogadni, eddig legalább is határozottan úgy tűnt. Azonban most, ahogy Morgan közeledik felém igenis komoly problémává válik az összes iránta táplált érzelmem. A közelsége, az ujjai az arcomon, a karja a vállamon, mindről tudom, hogy jelképes és szigorúan baráti gesztus, mégis furcsa, tompa fájdalmat okoz. A nagy barna szemei, amik fogva tartanak, szinte érzem a lehelete melegét az ajkamon, túl közeli ez az egész. Túlságosan hihető. Néhány másodpercig el tudom hinni, hogy ez a pillanat, ez a helyzet bármikor elérhető lehet számomra és nem csak a szánalmas reakcióim váltják ki belőle. A szívem mindenesetre a torkomban dobog, és be kell valljam tartok tőle, hogy Morgan meghallja. Próbálom egyenletesen venni a levegőt, de minden próbálkozásom hasztalannak tűnik, míg beszél, én szinte testen kívül figyelem. Miután befejezi még hosszan képtelen vagyok mást tenni, mint pásztázni az arcát, hiszen tekintete nem enged el.
-Még véletlenül sem állt szándékomban átverni, ezt tudnod kell. Csak, amikor valaki megkérdezi hogy vagyok, épp úgy reagálok, mint Pavlov kutyája, nálam a feltételes reflex abban merül ki, hogy erre a kérdésre azonnal azt válaszolom: „Köszönöm, jól vagyok.”-magyarázom és azáltal, hogy az emócióim helyett arra koncentrálok, ami elhagyja a szám jobban is érzem magam. Lehet, hogy éppen ezért folytatom olyan meglepően könnyen.
-Azt mondod közölnöm kell azt, ami most bennem munkál. Ha meg is teszem…elképzelhető, hogy nem akarod hallani.
Ez a mondat egy elhatározás. Nem túl szilárd ugyan,de már gyökeret vert a fejemben. Sosem szerettem a titkokat és most mégis őrizgettem egy nagy és sötét példányt, ami undok pókhálóival lassan beszőtte a gondolataimat, a kapcsolataimat és az életemet. Kezdtem meggyűlölni mindent, amit régen a szerettem, az otthonom, a nyugalmas, kellemes életem, de legfőképpen apámat, aki képes volt itt hagyni mindezzel a vállamon. Azt hiszem egy percig sem gondolkodott rajta milyen hatással lesz rám az, amire rákényszerít. A könnyű utat választotta. Önzőn halt meg és a saját lánya lelkének egy részét is magával vitte abban a pillanatban, mikor a szíve megszűnt dobogni. Az apám gyáva volt és én dühös vagyok rá, ezért sem hagy nyugodni a halála. De a legdühösebb magamra vagyok.

Nem adom fel egykönnyen, ha a fejembe veszek valamit. Hajlandó vagyok a végsőkig küzdeni a célomért s jelen esetben az a célom, hogy viszonyom Ailával ne kerüljön a szürkületi zónába. Nem két napos ismeretség a mienk, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne könnyen és gyorsan elintézni azt. A hibákat könnyen, akár egy kézzel is el lehet érni s nem kell értük soha messzire menni, de a jóhoz keskeny és rögös út visz. Én pedig végig akarok menni most ezen az úton, mert szentül hiszem, hogy ez a jó. Úgy érzem Ailának segítségre van szüksége én pedig támasza leszek, ha akarja, ha nem. Gesztusaim, érintéseim mind ezt sugallják. Biztonságérzetet akarok adni neki, jelezni, hogy rám számíthat, törődöm vele. Lehet, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, de én szívesen lemegyek akkor ebbe a pokolba. - Megértem, hogy meg akarod védeni magad, szóval a reflexed teljesen természetes. - bólintok. - Ne haragudj, hogy ajtóstul rontottam a házba és így számon kértelek. - nézek rá bocsánatkérően, mert így igaz, bánom, még ha valahol szükséges is volt ezt tennem. Érzem, hogy az eddig nyugtalan teremtés közben kezd kicsit konszolidálódni, aminek örülök. Úgy veszem észre, mintha kicsit kényelmesebben, biztosabban simulna bele érintésembe s ezt jó jelnek veszem, ahogy azt is, hogy a szeme bár cikázik, inkább az arcomon jár. - Már miért ne akarnám hallani? - teszem fel őszintén meglepődve a kérdést, hisz ez valami mélyebb dolgot sejtet, semmint elsőre gondoltam. Ez viszont súlyosabb problémát is jelöl, úgy gondolom. Látom arcán a rajta végigfutó érzelmek árnyékait. - Eddig is érdekeltél s ez eztán se lesz másképp, következésképp nem mondhatom, hogy nem akarom hallani, akármit is szeretnél mondani nekem. Úgy hiszem, hogy segítene rajtad valamennyit és remélem nem olyannak tartasz, aki nem elég diszkrét, vagy megbízhatatlan. Szerintem erre sose adtam okot. - tettem ezt-azt a múltban, de Aila ellen soha semmit, a magam potom kis nőügyeiben tanúsított olykor nem megfelelő viselkedésem pedig aligha oly súlyos hiba, ami miatt Aila megbízhatatlannak ítélne. Akárhogy is, bátorítóan simogatom meg vállát, ahogy karom továbbra is hátán, vállán nyugszik s nem változtatok sem a távolságon, sem a kontaktuson. Úgy érzem, hogy ez a beszélgetés szenvtelen, semleges távolságból messze nem lenne ilyen hasznos. Így megvan a lehetőség arra, hogy a másik rezdülésein keresztül még jobban figyeljünk a másikra s az én csonka empátiám is kapjon némi támpontot...

A bocsánatkérésre csak a vállam vonogatom, hiszen valójában nem azzal bántott, amit mondott vagy ahogyan mondta,tulajdonképpen tudtán kívül okozott nekem fájdalmat, azért pedig igazán nem hibáztathatom,a miről fogalma sincs. Köze sincs, ahhoz, hogy amiatt érintett olyan nehezen ez a helyzet, amit iránti érzek. Pontosabban ehhez köze azért van, bár nem áll szándékomban elmondani neki.
Morgan nem hagy elbújni a kifogások és magyaráztatok vékony paravánja mögött bármennyire is szeretném, egyenletesen próbálok lélegezni ezzel elérem, hogy a testtartásom valamelyest veszítsem a természetellenes görcsösségéből, ha már veszi a fáradtságot, hogy érintésein, gesztusain keresztül is támogasson. Egy mély sóhajjal elengedem a vállaimat, amik megroppannak, eddig észre sem vettem mennyire szokatlanul egyenesen ülök az egyébként kényelmes székben.
-Itt már rég nem a bizalomról van szó..-kezdek bele. Arra gondolok,ahogy ez a titok belülről emészt föl, mintha csak savat ittam volna, úgy marja a belsőm folyamatosan, nem akarhatom, hogy az én kálváriám az övé is legyen, ezt ő sem kívánná, ha tudná miről van szó. 
Ha elmondanám neki máshogyan nézne rám, hiába is  küzdene ellene. Azt gondolná rosszul döntöttam és máshogyan kellett volna cselekednem, talán undorodna is tőlem, a megvetést és a viszolygást pedig képtelen lennék elviselni tőle. Hiába erős a barátságunk, vészeltünk át sok mindent a másik segítségével, mégsem tudom elképzelni, hogy ennek a szörnyűségnek tudatában, ne riasszam el. Hónapok óta nem viselem már el a saját tükörképem látványát, ha ő sem lesz többé mellettem…ki lesz majd? Nem tudom milyen lenne teljesen egyedül maradni ezzel az égető belső gyűlölettel, amit nem tudok kifejezni. A körülményeimen mit sem könnyít a tény, hogy még mindig olyan kivételesen közel vagyunk egymáshoz, épp ezért szívem annyira dobog, hogy félő hamarosan eltöri az egyik bordámat és vándorútra indul.
-Tettél már olyat valaha, amit borzasztóan megbántál?-kérdezem elgondolkodva.
Akaratlanul is látom magam előtt a konyhánk mentazöld csempéjét, a kávé illata lengi be, és érzem a tenyeremben az üvegcse felületét és látom magam ahogyan beleöntöm a még gőzölgő kávéba. Akkor még megállhattam volna. Ha van eszem kiöntöm azt a kávét, főzök egy másikat és elfelejtem azt az ostobaságot, apám bizonyára csak kezdett beleőrülni a betegségébe, később ő sem hitte volna el, hogy micsoda ökörségeket beszélt. De én nem ezt tettem, bevittem a csészét a szobába, felkavartam a cukrot és végignéztem, ahogyan apám megissza, majd köszönésképpen megszorítja az érzéketlen, hideg kezem. Azokban a percekben képtelen voltam gondolkodni vagy érezni. Magamra zártam a fürdőszobát, kinyitottam a csapot és hagytam, hogy a forró víz addig zubogjon, míg a pára nedvessé nem teszi a hajam és a ruháimat. Nem sírtam egy percig sem. Még a temetésen sem voltam képes könnyeket ejteni a sírnál, zokogó anyámat a karjaimban tartva.
-Én tettem és azóta viselem ezt a maszkot, pontosabban már sokkal inkább az visel engem. Ötletem sincs, hogyan tegyem helyre a dolgokat.

Franz Kaffka legrövidebb művében azt ajánlja az embernek, hogy adja fel. Hát, az a nap nem ma jött el, amikor én feladom, már ami Aila ügyét illeti. Kíméletlen lennék? Igen, van benne valami, mert nem nagyon hagyom a vörös leányzót, hogy meneküljön szavaival. Ha elzárkózik, azzal végképp kirekeszt s úgy érzem, hogyha ez megtörténik, akkor beindul az eltávolodás folyamata, aminek a vége az, hogy mesterkélt örömmel köszönünk majd egymásra  a folyosón és pár kínos, erőltetett mosollyal övezett mondatot fogunk váltani akadozva és azt várva, hogy valaki kihátráljon a helyzetből valamilyen ürüggyel. Ezt én nem akarom. Hogy miért? Ami az elmúlt pár hónapot illeti, sikerült bizalmas belső köröm teljesen atomjaira robbantani ilyen, vagy olyan úton s úgy érzem, hogy az utolsóként még mellettem kitartó Ailára szükségem van, épp ezért is veszem fel a kesztyűt és olykor sztoikus életfelfogásom ellenére nagy elánnal vetem bele magam a kérdésbe. - Megértem, hogy nehéz olyanról beszélni, ami belül munkál. Tudod jól, hogy én se vagyok az, aki könnyedén mond el bármit is a legapróbb lelki folyamataiból. - próbálom kicsit bátorítani, hiszen tudja jól, hogy igazat mondok. Egyikünk sem könnyen megnyíló ember, ebben nagyon is hasonlítunk egymásra. Én talán felületes szemlélő számára nyitottnak látszom, szociálisan kétségtelenül így is van (na nem mindig...). De ami a lényeget illeti, ez egyáltalán nincs így. Aila magányos alkata bennem is bőven megvan s ezért is találtunk egymással közös hangra még pár évvel ezelőtt. Azt nem mondhatom, hogy könnyen történt a dolog, de az az értékes, amiért meg kell dolgozni, küzdeni. Kissé meglepődök, mert valami félelem félét, óvatosságot látok arcán s szavai csak erősítik bennem a meglepettséget, na meg valami balsejtelmet is. - Nehéz kérdés. - kicsit még csendben maradok, hogy gondosan megforgassam a szavakat elmémben, kivesézve mindet, meg azt, amit a kérdésről gondolok. - Tudod, én a tetteket, illetve a tettekhez vezető döntéseket nem így látom és értékelem. Nem tagadom, hogy hibázik az ember, olykor nagyon nagyot is, de ha hibát követek el, azért nem szoktam bánkódni. Úgy gondolom, hogy amikor az ember egy adott helyzetben döntést hoz, majd cselekszik, figyelembe vesz minden szempontot, gondosan mérlegel és az akkor lehető legjobbnak tűnő eshetőséget választja. Ez később bizonyulhat valamilyen okból rossznak, de én igyekszem úgy élni az életem, hogy elismerjem a hibás döntéseim, magaménak valljam őket, de tudjam, hogy én hoztam őket és okkal. - elhallgatok kicsit, mert eléggé belemerültem a témába, de szeretném, ha Aila megértene, képet kapna gondolkodásomról s talán még megnyugvást is nyerhetne szavaimból, elképzelésemből. - Tehát semmilyen döntésen nem érdemes bánkódni, mert az a maga idejében és a maga helyén helyes volt. - összegzem gondolatsorom s érdeklődve kutatom világos szempárját.Látom, hogy mereng, elmélázik, tulajdonképpen mintha nem is itt járna lelkiekben. Arckifejezésén mintha az tükröződne, hogy nem szívesen van ott s még kevésbé szívesen látja újra leperegni lelki szemei előtt azt a tettet, ami miatt önmagával sem tud igazán kijönni. - Akármit is tettél, megtetted. Visszacsinálni semmit sem lehet, nem véletlen ügyelnek annyira az időnyerőkre... szóval innentől kezdve együtt kell élned a következményekkel, annyi biztos. De ha helyre akarod tenni a dolgokat, akkor a maszkodon kell felül kerekedned. Vissza kell nyerned a kontrollt, ez az első lépés. Látom, hogy komoly vívódás és dilemma jutott osztályrészedül s az egész erkölcsi természetű. Épp ezért jó lenne találnod olyan magyarázatot rá, mely rendezi a vitás kérdést, számodra megnyugtatóan. - megnyugtatóan szorítom meg kicsit vállát. - Nem tudom, hogy mit tettél, de akármi is az, én nem foglak elítélni érte. Lehet furán hangzik, de így van: egyrészt én nem szeretek ítélkezni. Tudod: ne ítélj, hogy ne ítéltess... másrészt pedig nyugtasson meg s legyen bizonyíték, hogy még most is itt ülök veled szemben, sőt, testi kontaktusban és segíteni próbálok ahelyett, hogy kézcsókkal búcsúznék. Holott már tudom, hogy bármit is tettél, annak szerinted taszítani kell tőled az embereket, beleértve engem is. De ha ez így lenne, akkor már nem ülnék itt. - nem engedem el tekintetét a magaméval. Határozottan, de halkan, nyugodtan beszélek most is.

Próbálom érzelemmentesen nézni a dolgokat, de ezegyszer nehéz kirekeszteni azt a sok mindent, ami bennem dolgozik. Nem tudok felülemelkedni a félelmen, újra libabőrbe borul a hátam a gondolatra, hogy ha nem mondom el miért is kezdtem el vastag falakat emelni magam köré, megszakadhat a barátságunk. Ugyanakkor azt sem tudom kiverni a fejemből, hogy ugyanez történhet akkor is, ha feltárok mindent és megmutatom azt a bizonyos csontvázat a szekrényemben.
Visszabújtam az elmém rejtekébe és távolról, halkan hallom csak Morgan hangját, szívesen elfordítanám a fejem, hogy tekintetem valami semleges pontot pásztázhasson, de erre képtelen vagyok.  Egyenesen belenézek a szemeibe és próbálok belelátni a lelkébe. Vajon mit gondolhat rólam? Vajon mekkora csalódást fog okozni, hogy a kis madárkája, akit dédelgetett, védett és óvott valójában romlott és kegyetlen? Kegyetlen vagyok én egyáltalán? Nem tudom, már képtelen vagyok definiálni ezt a szót, annyiszor gondoltam rá. Magam sem tudom miért tettem úgy, ahogy tettem, mintha valamiféle transzba estem volna aznap és annak szörnyű utóhatásait nyögném még mindig.  Mikor válaszolok Morgan-nek egy arcizmom sem rezdül, magam is ijesztőnek érzem azt a fájdalmas és tompa hangot, amit hallatok.
-Mi történik akkor, ha ez a bizonyos döntés soha, de soha nem volt és nem is lesz helyes?
Inkább magamtól kérdem ezt, mint tőle, az ő felfogása más,mint az enyém, de nem hiszek benne, hogy erre az esetre ráilleszthető lenne a sémája. Itt nem egyszerű dolgokról van szó , hanem egy emberéletről. Nem tudom, hogyan mondhatnám el, hogy míg ő megmentette mások életét az ostrom alatt, én elvettem a apámét. Éppen ezért nem értheti mit is gondolok a döntésekről és azoknak következményeiről. Az én döntésem katasztrófát és fájdalmat eredményezett. Ez a fájdalom összpontosul bennem, mikor hirtelen összerándulok és lesunyom a fejem, akár egy megfélemlített vadállat.
-Lehet, hogy jobb lenne, ha nem ülnél itt. Sőt…biztos vagyok benne, de talán igazad van a döntésekkel kapcsolatban, hát viseld most el a sajátod.-a hangom hideg és karcos, míg a tekintetem űzött. Nem akarom megijeszteni Morgant, ahogy azt sem szeretném, hogy teljesen őrültnek gondoljon, így hamar rendezem a z arckifejezésem . Felhajtom a teám maradékát a csésze aljáról és mielőtt még megszólalnék  Morgan vállára hajtom a fejem, hogy kissé megnyugodjak. Sosem szerettem ezt a zaklatott állapotot, azt meg még inkább gyűlöltem, ha meg is látszik rajtam. Néhány percig csak lélegeztem és vártam, hogy a gondolataim valamelyest kimondható szavakká, majd értelmes mondatokká váljanak, aztán halk és fojtott hangon belekezdtem.
-Apámat nem a rák vitte el. Közrejátszott ugyan a halálában, de korántsem volt hozzá annyi köze, mint ahogy azt mások gondolják.  Nem a haláltól félt, hanem a vele járó fájdalomtól, a szenvedéstől és attól, hogy magatehetetlenné válik, ezt pedig úgy kívánta elkerülni, hogy engem bízott meg azzal, hogy mérgezzem meg. Tudom…most arra gondolsz, hogy egy normális ember szépen visszatuszkolta volna kezébe a méregfiolát és tudomást sem vett volna erről az egészről, de én nem vagyok normális. Morgan, én megöltem az apámat.
Az utolsó mondat vérszegény suttogás formájában hagyta el az ajkamat, ahogy beszéltem egyre hidegebbnek éreztem a levegőt, mintha minden lélegzet megfagyasztotta volna a légcsövem és tüdőm. Egyszerre éreztem magam könnyebbnek és nehezebbnek, mint eddig voltam, mintha mázsás kő gördült volna le a szívemről, de helyére azonnal képződött volna egy új. Kétségbe ejtett Morgan szótlansága, talán hatalmas hiba volt elárulni neki ezt az iszonyú titkot.

Pengeélen táncolunk, úgy érzem. Egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel járok abban a küldetésben, melyet Aila kapcsán tűztem magam elé s az sem, hogy ő a segítségem el tudja viselni. Mégis meg kell próbálnunk, mert nem látok más kiutat, más lehetőséget. Igen, ez is egy ilyen döntés, mint amilyen döntésekről beszélek. De nekem könnyű, elvégre nem engem nyomaszt a probléma, nekem csak nyilatkoznom kell egy kérdésben. Ezért is okoz fájdalmat Aila arcának látványa és az, ahogy hangja cseng. Igen, fáj látni és hallani, mert érzem, hogy szenved én pedig meg akarom őt ettől kímélni. Nem akarom, hogy ez az érzésvilág vibráljon benne! - Szerintem ilyen döntés nincs. - rázom meg a fejem s ki se térek már arra, hogy logikailag is üti ezt az eshetőséget az én elméletem. - Minden tettre találsz precedenst, ami jogosságát bizonyíthatja. De csak akkor, ha azt akarod. Mert ez a legfontosabb: akarni kell a gyógyulást, a megváltást. Másképp nem működik. - teszem még hozzá végül, mert a lényeg ez: fejben dől el minden. Nem lehet senkit boldoggá erőszakolni úgy gondolom. Segíteni lehet, mentőövet dobni ha kell, de azt meg is kell ragadnia az illetőnek. Én úgy érzem eldobtam a mentőövet, a kérdés, hogy Aila belekapaszkodik, avagy nem. Csak remélem, hogy számítok neki annyit, hogy megtegye. - El fogom. Én nem futamodok meg. - keményebben és hidegebben válaszolok, mint szeretném, de szavai egyrészt elém dobott kesztyűt jelentenek, másrészt... másrészt bántanak, be kell látnom, hogy nem is kicsit. Rosszl esik a hangneme, ahogy rám néz. Épp ezért fortyan fel bennem is a hirtelen indulat, de hamar semmissé is tudja tenni ezt Aila: elég csak buksiját a vállamra hajtani s máris kiengesztelődöm és megbánom, ahogy az imént szóltam hozzá. Hiába, a női nem ilyen bájos, bennsőséges közelségét sosem tudtam faarccal kezelni, Aila gesztusa pedig messze nem hagy hidegen s ösztönösen kezdem el vörös tincseit simogatni finoman, mintegy megnyugtatóan. Közben pedig lebilincselve hallgatom szavait, a történetet, ami kibontakozik fülem hallatára halk, de határozott szavaiból. Nem húzódok el még akkor se, mikor felfogom, hogy mit is mondott el, sőt, inkább még egy picit arcát is megsimítom, majd kicsit szorosabban karolom át vállát. Szólni azonban nem tudok. Még nem. Előbb meg kell forgatnom kicsit magamban a dolgokat, emésztgetni. - Nagyon megerősödtél madárkám. - először csak ennyit mondok csendesen, majd hamarosan azért folytatom. - Köszönöm a bizalmad, nem is tudod milyen sokat jelent ez nekem... és így meg tudok érteni sok dolgot s meg is magyarázza a viselkedésed. Ugyanakkor én úgy látom, hogy jobb lenne kikecmeregned ebből a gödörből, mert az én világomban ezzel még nem szolgáltál rá a kárhozatra, bármennyire is furán hangzik. Egyrészről meg tudom érteni apádat is, azt akarta elkerülni, mit egy ember se kíván magának és biztosan tudta, hogy neki már nincs visszaút. Másrészről viszont gyávaság volt részéről, hogy nem maga tette meg. Egy férfi, ha szükséges, elég erős kell legyen, hogy önnön életét oltsa ki, erre a régi rómaiak megtanítottak. Tehát ha valaki rászolgál ítéletre, inkább ő, mert nem volt elég erős és azért, mert a te vállaidra helyezte azt a súlyt, amit neki kellett volna elviselnie. Ezért is mondom, hogy erős vagy, mert ahol ő elbukott, ott te tovább tudtál menni. Ezért se tartalak felelősnek. Hiszen nem nyereségvágyból öltél meg egy mit sem sejtő embert, hanem az ő kívánságára s az ő döntése volt igazán, neked, mint gyerekének engedelmeskedned kellett már pusztán az alapvető emberi értékrend szerint. - végezetül magamhoz veszem szabad kezemmel a teám és én is leküldöm a céssze hűlt tartalmát. - Igazad van, nem vagy normális. De én se és senki ember fia. Ha "normális" lennél, akkor most nem ülnénk itt így s nem lenne ilyen bennsőséges viszonyunk. Szóval ha ez az ára, akkor én inkább választok egy normálatlan Ailát, aki volt olyan erős, hogy cselekedjen. Most már csak az a kérdés, hogy ahhoz is elég erős-e, hogy megmentse önmagát?

A hosszú percekig tartó csöndbe valósággal beleőrülök. Sosem szerettem várakozni, de ilyen helyzetekben úgy éreztem csigalassúsággal vánszorognak a percek.  Várom az ítéletet és elképzelem mit teszek majd, ha a legrosszabb következik be, vagyis erős undort váltok ki Morganből. Az első és egyetlen ötletem, hogy  rendkívül bátran elmenekülök, majd a közös helyeken eltöltött időben ő nem beszél hozzám, én pedig távolról bámulom. Nem akarom, hogy ez következzen be, főleg miután ennyire közel engedtem magamhoz, épp ezért tudom, hogy iszonyú lenne, ha le kellene mondanom kettőnkről.  Ha ellenben mégis ez történik, csak és kizárólag magamat hibáztathatom.  A percek múlnak, az óra ketyeg, a szívem őrült sebességgel ver. Fölemelem a fejem a válláról, miután beszívtam az illatát és rá szegezem gyötrődő tekintetem.
-Nem tudom elhinni, hogy ez a véleményed.-mondom elképedve.
-Ez bizonyára csak valami rossz vicc! Morgan, én igazi szörnyűséget tettem!
Elképedtem. Bele sem gondoltam mi lesz, akkor, ha esetleg ilyen megértőn fordul felém, hihetetlen, hogy mennyire empatikus velem szemben, annak ellenére, hogy én képtelen vagyok elnéző lenni önmagammal. Tulajdonképpen megmagyarázza nekem, hogy amit tettem az abban a stádiumban tökéletesen helyénvaló volt, sőt…egyenesen azt állítja, hogy apám a hibás saját haláláért , nem pedig én. Hihetőnek hangzik, én sajnos mégsem osztom a meggyőződését. Bármit mond, így is-úgy is bűnösnek gondolom magam.
Talán megőrült, talán mindketten teljesen elmebetegek vagyunk, hiszen itt ülünk és nézünk egymásra egy ilyen volumenű tény után is.
Arról beszél, hogy meg kell mentenem magam, de mi van, ha én nem akarom? Mi van akkor, ha azt szeretném, hogy ő mentsen meg? Már kislány koromban sem szerettem a tündérmeséket, ennek ellenére mindig vonzott a lovagok, jóakarók, szabadítók személye. Talán csak egy hősre lenne szükségem, hogy minden rendbe jöhessen, bár nem hiszem , hogy Morgan szívesen lenne épp az én hősöm. Jelenleg úgy érzem, hogy csak problémát okozok neki azzal, hogy ezt a borzalmat most rázúdítottam. Sosem akartam terhelni, épp ezért mondtam el neki olyan keveset a belső vívódásomról az utóbbi időben, egyszerűen nem akartam, hogy az én nyomorommal foglalkozzék.
-Nem tudom mit kellene tennem. Túl sok negatív érzés kavarog bennem, undor, megvetés,viszolygás…és mindezt akkor érzem, ha tükörbe nézek, ha egyedül vagyok. Minden nappal egyre nehezebb elviselnem, nem bírom már nézni, ugyanúgy, ahogy anyám fájdalmát sem tudom elviselni. Nehéz titkolni , de most, hogy te legalább tudom azt érzem, hogy nem tudom többé elhallgatni, ugyanakkor elmondani sem tudom.
Egy percre megállok a beszédben, elfogyott a levegőm, így a beálló csöndben realizálom, hogy csak jártatom a számat  fölöslegesen, épp ezt teszem, amitől annyira ódzkodtam, terhelem Morgant.
-Bocsánat az utóbbiért. Nem állt szándékomban ezt a sok mindent így rádzúdítani.-mentegetőzöm. Közben magamban arra gondolok, miért is fecsérli itt rám az idejét, hisz bizonyára neki is van épp elég megoldandó vagy megoldhatatlan problémája. Ilyen eszeveszettem működik a világ, mintha ez lenne az alapelv:Horzsolásaid vannak, én bekötözöm őket. Nekem elvágták a torkom, teszek rá ragtapaszt, majd kimosom a sebeidet, hátha te legalább meggyógyulsz.
Valahogyan így gondolkodom én is. Sokkal könnyebb hallgatni és segíteni másnak, mint önmagamnak.

Kicsit hosszabbra nyúlik a hallgatás, mintsem Aila számára ez elviselhető lenne, úgy látom s ezért bele is kezdtem picit hamarabb is mondókámba, mint ahogy alaposa átgondoltam. Nem akarom hagyni, hogy kétségek között vergődjön, így feláldoztam gondolkodási időm komfortját. Igaz, ez a válaszon is érződik, de azt hiszem a lényeget el tudtam mondani és érthetően megfogalmazni. Azonban úgy érzékelem, hogy Aila mégsem hiszi el. Azaz akarja is, meg nem is hinni azt, amit mondok s ennek hangot is ad. - Nem vitatom, hogy szörnyű dolog ölni, de én is megtettem az ostrom alatt. Persze kétségtelen, hogy a kettőnk tette között van különbség, de ez csak a körülményekben nyilvánul meg. Valójában emberi életeket irtottunk ki s ha túltekintünk személyes perspektíváinkon, azt kell mondani, hogy egyik élet sem értékesebb, vagy alávalóbb a másikénál, tehát akármilyen körülmények között követed el, akármilyen eszközzel, a gyilkosság az gyilkosság marad. Ugyanakkor kevés helyzettől eltekintve az ember nem tud és nem is kell, hogy objektíve gondolkodjon, tehát neked sem kell tetted körülményeitől eltekinteni. Ez pedig szerintem azt jelenti, hogy a tetted, bármily szörnyű is, kegyes szándéktól hajtott cselekvés volt. Édesapádat meg tudom maximálisan érteni, mert amit el akart kerülni, azt minden épp elméjű ember el szeretné, egy férfinak pedig különösen nehezére esik elviselni a fokról fokra való leépülést, magatehetetlenséget és még hol is vannak a fizikai kínok? Ezek csak a lélek gyötrelmei voltak... Lehet, hogy nem tudod megérteni miként is gondolkodom s elfogadom, hogy nem érthetem meg teljesen a dolgot, mert nem én tettem. Nekem csak a tudásom és gondolataim maradnak. És az élet is megy tovább, amennyiben nem a saját torkod nyiszálod el, úgy mindig van tovább. - türelmesen magyarázok neki, mintha csak a klubhelyiségben beszélgetnénk egy késői órán, a kandalló előtt. Nem tudom hibáztatni, bűnösnek tartani azért, amit tett. Nekem az antik minták lebegnek a szemem előtt ebben a kérdésben. Egy ősi római családban a gyermek az atyai korlátlan hatalom alávetettje volt, ez valahol igazolja számomra Aila engedelmességét, mert ez a legősibb emberi együttélési morál szerint helyes, ezt pedig nem írhatja sose teljesen felül a társadalomtudatos én. És ez is mondatta velem, hogy a felelősség a apát terheli s ezért is gondolom, hogy neki kellett volna ezt megtennie s nem Ailára hárítani ezt a tettet, mert ez gyávaság. Seneca egy orvost kért és fizetett meg érte, hogy felvágja az ereit, még az is férfiasabb volt... és Caesar egyik hadvezére, aki egész életében nagy zsivány volt, egy katasztrofális vereség után saját kardjába dőlt, mondván, hogy Julius szemébe többet nem tudna nézni... szóval szerintem egy férfi tartozik annyival, hogy ha erre a lépésre kényszerül, bátran és méltósággal tegye meg. Akárhogy is, most már ezzel a helyzettel kell megbirkózni, ha a madárkám tollaihoz vér tapad, akkor nekem így kell őt elfogadni, sőt segíteni lemosni azt. Így is hallgatom szavait s közben érik bennem az elhatározás. - Ugyan, nem tesz semmit. - legyintek szabadkozására, mert fölöslegesnek tartom teljes mértékben. - Hagyd, hogy segítsek valahogy. Nem tudom, hogy miként, de szerintem ketten meg tudjuk oldani valahogy a kérdést. Kezdetnek mondjuk az általad említett problémákat kéne valahogy kezelni: olyan társaságban kéne lenned, ahol nyugodt tudsz lenni. És ez igaz a környezetre is, mert ahogy hallom a szavaidból, ami otthon vár, az nem segít a probléma kezelésében. - kicsit elhallgatok és elgondolkodom. Oké, hogy felvázoltam ezt és az is tiszta, hogy a légkör változás és némi társaság segítene Ailának. Nincs felőle kétségem, hogy megfelelő társaságban kevésbé marcangolná magát és a bűntudattal teli otthoni légkör megváltozása is felszabadíthatná, de miként lehetne ezt abszolválni? - Mi lenne, ha... - merész gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben, de talán működhet. - Ha nálunk húznád meg magad? Iskolakezdésig alig van pár hét, annyit talán kibírsz Észak-Walesben... - radikális lépés? Igen, de az ő tette is radikális volt. Ez lehetőség lenne, hogy az otthoni fojtogató légkörből kiszakadjon s gondoskodnék arról is, hogy ne nagyon maradjon magára az önmarcangolással. Úgy gondolom, hogy az igazi barátság nem csak az iskola falai között vonatkozik s nem a jó időkre, hanem éppen a rosszakra kell, hogy a leginkább szóljon, én pedig ilyen segítő jobbot tudok nyújtani. A legtöbb az, hogy mellette vagyok és lehetőséget kínálok neki. Őszintén és igazán kedvelem őt, szóval nem jelent dilemmát ezt az egészet felvázolni. Kérdés, hogy miként fogadja...

Abban, amit Morgan mond van ráció, bármennyire is nem akarom belátni. Mindkettőnk kezéhez vér tapad, de míg az övét valamelyest lemossa a dicsőség, az enyémet semmi sem tudja eltüntetni. Lényegesen az állapot melyben elkövettük a szörnyű tettet és egyikünk számára sem volt könnyű, ebben biztos vagyok. Mégis úgy érzem, hogy ő és azok, akik vele voltak, ha életeket vettek is el, aznap hősök voltak, valódi héroszok, akik rá voltak kényszerítve a gyilkosságra, hogy védjék saját és mások életét egyaránt. Magamat ugyanakkor változatlanul bűnösnek érzem, nem tudom ezt az érzést elűzheti vagy elnyomhatja-e bármi.
-Igazad lehet, talán te jobban látod, én mégis úgy gondolom, ha öltél kizárólag azért tetted, mert muszáj volt, én dönthettem volna máshogy.  Te hogyan tudsz  vagy hogyan próbálsz túljutni ezen az egészen?
Kíváncsi vagyok vajon ő hogyan képes feldolgozni azokat a szörnyűségeket, amikben része volt vagy látott. Egy részem azt kívánja bárcsak ott lettem volna vele, míg a másik rész ennek a szöges ellentétéért hálás. Vajon változtak volna a dolgok, ha részt veszek az ostromban? Az igazi kérdés tulajdonképpen az, hogy egyáltalán túléltem-e volna. Gyorsan elhessegetem ezt a felvetést, hiszen nem akarok megint a halál gondolatával foglalkozni. Megállíthatatlanul gyűlnek az emlékek és akaratlanul is látom apám élettelen testét, hallom, anyám zokogását, mintha újra ott lennék.
Morgan arca komoly, ahogy hozzám beszél, majd mintha elgondolkodna. Én bólintok.
-Tulajdonképpen nem vagyok sokat otthon. Nem szeretek anyával lenni az utóbbi időben, ami  tudom milyen kegyetlenül hangzik, de nem tudok tenni ellene. –mondom és lesütöm a szemem.
-Általában akkor vagyok otthon, mikor anya dolgozik, így egyedül lehetek, de amint hazaér valami ostoba mondvacsinált indokkal távozom és utazgatok. Ezutóbbi következményeként vagyok ma itt.
Időnként szörnyen érzem magam, azért mert egyedül hagyom anyát a gyászával és fájdalmával, de úgy gondolom segíteni sajnos képtelen vagyok, így maximum ronthatok a helyzetén az ottlétemmel.
Az utóbbi időben azt hiszem Jannike kezdte is megszokni, hogy keveset vagyok otthon és, ha mégis haza keveredem azt az időt sem vele, sokkal inkább a könyveimmel töltöm el.
A szobám légköre az egyetlen, ami úgy ahogy, de elfogadható. Hiányzik az a nyugalmas, otthonos érzés, mikor bármi problémám volt bekucorodtam az ágyamba és eltűntem egy-egy könyvben. Indokolatlan pedantériám ellenére a szobám kicsit mindig úgy festett, mintha felrobbant volna a benne egy könyvtár és én ezt meglehetősen szerettem.
Gondolatmenetemet Morgan ajánlata szakítja félbe, amire eleinte nem is igazán vagyok képes reagálni. Tágra nyitott szemekkel, meglepve bámulok rá.  Ismerem annyira, hogy tudjam nem csak udvariasságból teszi fel a kérdést, remélve, hogy nemmel válaszolok, de mindennek ellenére ugyanolyan extrémnek érzem a helyzetet. Mielőtt válaszolok ezt alaposan át kell gondolnom.
Tudatában vagyok annak, hogy ahogyan jelenleg otthon élek az kezd tarthatatlanná válni, anyámmal lassan egymás terheivé válunk, ami egy idő után lerombolja majd a kapcsolatunkat, amit értelemszerűen egyikünk sem szeretne, ez az első ok, ami miatt előnyös lenne a távolság.
Abban határozottan igaza van, hogy jót tenne nekem némi környezetváltozás, hiszen a házunk tele van számomra gyötrelmes emlékekkel, amikkel együtt élve valóban nehéz elfogadni a történteket. Eddig viszont nem volt más választásom, mint ott élni.
Ugyanakkor elgondolkodtat, hogy miképp érezném magam Morgannél. Elképzelhetőnek tartom, hogy kicsit nyugodtabb lennék, de egészen biztos vagyok benne, hogy az érzéseim miatt egy új frusztráció kerülne felszínre, bár koránt sem olyan súlyos, mint a régi. Zavarodottan válaszolok.
-Nem is tudom Morgan, ez nagyon kedves tőled de…nem akarlak feszélyezni sem téged, sem pedig a családodat. Ha igent is mondanék, nem hiszem, hogy egy idő után kifejezetten örülnétek nekem.
Titkon szeretnék rábólintani, mert vágyom arra a zaklatottságra, amit ő képes bennem kelteni. Szeretnék több időt vele tölteni, mégha ilyen furcsa módon válik is elérhetővé a lehetősége.

- Sosem muszáj végrehajtani egy tettet. Még a sarokba szorított ember is hozhat döntést, választhatja a halált a küzdelem helyett. Pont ez a különbség az ember és az állat között: a sarokba szorított állta biztos küzd, az ember pedig még ekkor is dönthet. Tudod, a gyilkost és a hőst sokszor egy egyenruha, vagy egy politikai eseménysor különíti csak el. Ami háborúban reális és elfogadott, az a hétköznapi életben már főbenjáró vétek lehet. Ezért is olyan nehéz ez az egész számomra. Tudod, én nem az az ember vagyok, aki csak létezik a világba és nem gondolkodik igazán. Az olyanok csak sodródnak, nem viseli meg őket annyira az ilyesmi. Az én helyzetem ellenben más... igyekszem reálisan megítélni magam. Ebben pedig valahol megnyugvást is találok, mert ha belátom, hogy milyen vagyok, könnyebben meg is békélek önmagammal. A döntéseimet pedig majd az idő igazolja, vagy ha cáfola, nos... akkor is tudom, hogy az én választásom volt. - nagyobb jóért vívott harc lett volna az ostrom? Nem tudom... Amikor ott voltunk, mi igazából csak a szabadságunkért szálltunk síkra s az magasztos tett és gondolat volt. Önmagában. De az élet nem csak abból a párórából állt. A harc után jön a restauráció s ez bizony komoly kétségeket hordoz, én fiatal korom ellenére is átlátom ezt, úgy gondolom. Besúgók, kollaboránsok, tisztázatlan tettek s mindezt el kell rendezni, számonkérni. És a bírák személyét ez nem érinti? Félek, még a Roxfort diákjai se fognak tudni egyformán tekinteni egymásra s úgy, mint azelőtt, mielőtt ez az egész őrület elkezdődött volna. Egy évig mérgezte a bizalmatlanság és egy kegyetlen rendszer a levegőnket, ez nem fog gyorsan gyógyulni. Már saját példámon is tudom, hogy milyen problémás ez az egész: az ostrom pillanatáig egyensúlyoztam és próbáltam semleges maradni, de ez áldozatokkal járt. Olyan döntéseket kellett meghoznom, melyek biztosították az egyre szűkebb mozgásteret a rezsim alatt, ez pedig nem mindig az erkölcsileg legjobb volt. Ezt jól tudja Aila is s ezért is vágott elevenembe kérdése. - Teljesen logikus, hogy így van. Te is érzed, hogy ez olyan környezet, amiből szabadulnod kell. Látod, ösztönösen tudod, hogy mit kell tenni, mi segíthet a gyógyulásban. Nem hibáztatlak ezért, mert szerintem nem egy tizennégy éves lánynak kell lenni a támasznak a szülő mellett. Egy felnőtt gyerek esetében ez másképp lenne, de szerintem mi még messze abban az életkorban vagyunk, amikor nem tudunk igazán segíteni, csak mi is sérülünk. - továbbra is komoly, de megértő hangnemben mondom a magamét. Ha az én lelki mizériáim hosszabb távon is rendeződnek s azokkal kezdeni nem sokat lehet egyelőre, Aila esetében már kicsit más a helyzet. Persze az ő gondjai se oldódnak meg holnapra egy pálcasuhintásra, de ő most olyan szakaszban van, amikor legalább lehet tenni valamit. Például légkört váltani, amit fel is vázolok neki, egyelőre csak ötlet szerűen és röviden. - Már nem azért a két knútért, de mikor is feszélyeztél te engem? - kérdem kicsi felháborodást mímelve. - Nem két perce ismerlek és nem teljesen látatlanban dobtam a süvegbe az ajánlatot. A szüleimet se feszélyeznéd, már azért se, mert egy hét múlva elutaznak s csak iskolakezdés körül jönnek vissza. - nos igen, ebben a nyaralásban most nem akarok részt venni, szeretnék nekik is egy kis teret adni, meg én nyár eleje felé voltam már egy hetet a srácokkal Bournemouthban... Elhidegültem volna kicsit tőlük? Lehet, de én inkább a háború következtében felgyorsult érés és önállósági törekvésként értelmezem ezt az egészet. - Szóval nem hogy feszélyeznél, de még örülnék is neki, hogy nem vagyok teljesen egyedül s kicsit olyan lenne mint a Roxfortban, ha reggelinél ez a szép kék szempár köszöntene némi szemrehányással, hogy mégis miért nem volt kedvem felkeléskor a fésűvel barátságot kötni... - szavaim már vidámabb színezetűek, akárcsak hangnemem. Igen, az emlékek ott vannak, elvégre Aila pedantériáját olykor kifejezetten zavarta, ha én azzal keltem fel, hogy ma márpedig valamilyen módon némi megjelenésbeli slampossággal fogok egész nap járni-kelni... nem egyszer az utóbbi évben csak azért, hogy halljam a reakcióit és zsörtölődjön nekem kicsit. Mint valami évtizedes feleség... - Szóval itt a remek alkalom, hogy nyerj egy álom nyaralást a festőien nyirkos Holyheadben egy bosszantó kviddicses zenész bájgúnárnál! Mi ez, ha nem varázslottó ötös? - kérdem vidáman, most már kifejezetten a viccelődésre fordítva figyelmem. - És még azt is fontolóra veszem, hogy egy szép hajnalban seprűre raklak és magam rabollak el, ha makacskodsz! - a baj csak az, hogy még képes is lennék ilyen hülyeségre. Hogy aztán megnézhetném magam? Hát ja...

Szerfelett leköt, ahogyan ilyen nagy súllyal rendelkező dolgokról beszél, méghozzá egészen könnyen. Nem lep meg, hiszen tudom, hogy próbálja objektíven nézni még a saját életének meghatározó momentumait is és ezért én nagyon tisztelem. Az én szememben a dolgok sokkal szubjektívebbek, könnyebben ragadtatom el magam és találok egy tettet helyesnek kizárólag a körülményei miatt bár belegondolva rendkívül kétesélyes a dolog. Hány háború zajlott már és hány lehetett volna másképp, ha történetesen eltérő eszmék, szabályrendszerek, emberek kerülnek hatalomra. Bonyolult dolog ez és mindig is az volt. Minden oldalnak a maga harcosai a hősök, a másik oldal katonái ellenben gaz árulók, pusztítandó ellenségek a szemünkben. Mindenki a maga igazát látja és mindenki azért harcol, valaki más szemében mi vagyunk a rosszakarók.
Mikor anyámra terelődik a szó újra feszültebb leszek. Igaza van, ez számomra is egyértelmű, nem vagyok büszke arra, ahogyan már hónapok óta kerülök, szinte minden kontaktot az egyedüli szülőmmel, aki még életben van. Most kéne a legjobban egymásra hangolódnunk és vigyáznunk a másik törékeny lelkivilágára, de sajnos sosem teljesítettem valami ragyogóan az ehhez hasonló dolgok terén. Ha tényekről, számokról, szabályos mintákról lett volna szó, biztosan tudtam volna mit tenni, de az emberi érzelmekben semmi reguláris nincs. Ugyanarra az ingerre számtalan teljesen különböző reakciót kaphatok és még az is nehezen kifigyelhető, hogy milyen személyiség típussal rendelkező emberek hogyan reagálnak.
-Tudom, hogy nem feladatom összeszedni anyát a padlóról, de megmagyarázhatatlan késztetésem van rá és bánt, hogy nem tudok neki segíteni.-vallom be kissé szégyenlősen.
Morgan tudatában van mennyire nem szeretem, ha valamit nem tudok magam megoldani. Ritkán voltak az életemben olyan pillanatok, mikor maximálisan tehetetlennek éreztem magam, de most egy ilyen momentum következett. Megakadtam és nem látok semmiféle kiutat.
Morgan valótlan felindultsága rángat ki ebből a gondolatmenetből, ami meglehetősen vicces, abban a percben viszont mikor megemlíti, hogy a szülei házon kívül lesznek kissé megriadok. Nem kendőzöm tovább a tényt, elfogadni készültem az ajánlatot, ám ez a fejlemény még érdekesebbé teszi az egyébként sem szokványos szituációt.Nehezen tudom elképzelni, hogy…Morgannel, kettesben, egy üres házban és kettesben. Szóval egyedül. Mi ketten. Próbálom magamban tudatosítani a helyzet súlyosságát. Még életemben nem laktam együtt fiúval, ezek után valószínűleg az sem meglepő, hogy még olyan fiúval sem laktam együtt, aki iránt olthatatlan vonzalmat éreztem volna. Ennek ellenére valóban akarok én vállalkozni erre a kis…
A gondolatmenetemnek még a végére sem érek, mikor is kitör belőlem a nevetés a régi emlékek hatására. Néha olyan vagyok, mint valami háklis vénasszony, ha a rendről vagy a személyes higiéniáról van szó, Morgan esetében pedig kifejezetten harapós tudtam lenni minden apró tökéletlenség miatt. Hajlamos voltam újrakötni a nyakkendőjét, ha nem találtam tökéletesnek, vagy addig formázgatni a haját, míg a lehető legszimmetrikusabb nem lett. Ennek tudatában senki sem vádolhat azzal, hogy körülöttem ne lenne minden és mindenki tip-top, ha kényszeresen is. A hirtelen jókedv hatására ellazul a vállam, ezt Morgan érezheti is, hiszen egyik karja még mindig rajta nyugszik. Rezignált sóhaj következtében már bele is kezdek a válaszba.
-Neked aztán nem könnyű nemet mondani. Legyen, ahogyan szeretnéd benne vagyok! Arra viszont föl kell készülnöd, hogy ha  megjelenésed nem üti meg az általam elvárt szinted elküldelek átöltözni, de az is lehet, hogy megkergetlek a fésűvel.
Arcomon hatalmas vigyor terül el, amit tőlem nem gyakran lehet látni.
-Az elrablásomat pedig könyörögve kérlek hanyagold, szegény anyámat napokig lepedőben kellene rázogatni, ha egy éjjel a sikításomra ébredne majd mire a szobá,hoz érne már csak hűlt helyemre vethetne meglepett pillantásokat.

Ki gondolta volna, hogy egy egyszerű teázásból ilyen horderejű beszélgetés fog kibontakozni? Nem, bár lassan meg se kéne lepődnöm, elvégre az utóbbi időkben meglehetősen váratlan helyzetekben pattantak elő komoly dolgok, véletlen összefutások lettek sorsdöntőek... valahol az ostromba is így keveredtem bele, hiszen ha nincs Arianna... keresd a nőt, ugyebár. Na nem arról van szó, hogy egy szőke ciklon miatt ugrottam fejest az őrületbe, de hogy az ő kacsója is benne volt, tagadhatatlan. Tán ez is vezetett oda, hogy megromlott kapcsolatunk s a júliusi hónapot már ismét egyedülállóként élhettem meg. Lehet ez is hozzájárult sebeimhez, majd az idő megmondja... - Éppenséggel nem megmagyarázhatatlan a késztetés. Szerintem gyermeki szeretetről van szó. Te tipikusan olyan ember vagy, akinek az érzelmei mélyen rejlenek, de azok legalább annyira mélyek is. Épp ezért természetes, hogy segíteni akarsz neki, mint ahogy az is, hogy helyzetedből kifolyólag ez nem lehetséges. - igyekszem rámutatni számára arra, amit én erről az egészről gondolok, amit pár éves ismeretségünk alapján leszűrtem s most gondolkodás közben felhasználom tudásom. - Aila, nem mehet mindig minden... tudom, hogy hozzászoktál az iskolában, hogy mindent meg tudsz tanulni és ezzel megoldani, de ez itt most nem így működik. Van, amikor át kell adni a stafétát az időnek és a sorsnak, bármily nehéz is ez. Meg tudom érteni, mert én is nagyon szeretem uralni a folyamatokat. - nem adom fel most sem szándékom, hogy segítsek neki. Mindenben magamat veszem mércének, mert tapasztalataim közelebb visznek a megértéshez és bár a felszínen más személyiségnek tűnünk, a rétegek alatt azért sok közös mechanizmus működik ugyebár... így lehet, hogy szeretek vele beszélgetni, a társaságában lenni, még ha nem is épp egy társasági leányzó. Tán nem is lenne jó, ha annyira nyitott lenne. Be kell valljam magamnak, hogy valahol örülök is neki, hogy nála egy "happy few" a boldog kevesek egyike lehetek. Ez is oda vezet, hogy feldobjak egy ötletet, egy megoldást, ami segíthet Ailának. Jó, tán van benne némi bűntudat is, hogy a nyár eddigi részében elhanyagoltam őt és önző módon a saját sebeim nyalogattam, vagy menekültem munkába, kicsapongósabb szórakozásba... és nem tagadom, hogy nekem is jól esne jelenléte, a lehetőség, hogy nyugodtan tölthessek vele még pár napot, sőt, hetet megközelítőleg kettesben. Talán ez a megnyugvás az, amire igazán szükségem van. Megörülök Aila nevetésének és ellazulásának. Ezek a pillanatok a legértékesebbek szerintem, amikor sikerül elérnem, hogy ilyen legyen. Aila gyöngyöző nevetését hallani kincs számomra, így az én arcom is felderül. - Ha annyi Galleonom lenne, ahányszor ezt női ajkakról hallottam! - picit ingerkedek vele, érezze a törődést. - Ó, azt hiszem ezzel nem lesz gond, mert otthon alsóban szoktam flangálni nyáron... - most nem mondok igazat, de olyan labda ez, amit a világért sem hagynék ki. Ailának minden haja szála égnek állna ilyen slamposság láttán, abban biztos vagyok. - Ó, hagynék búcsú levelet... és gondolj bele, mekkora kaland lenne! Hány Roxfortos lány mondhatná el magáról, hogy nyáron elrabolta valami gátlástalan ficsúr seprűn? - tovább heccelem még, mert tetszik az a széles mosoly, hátha ezzel elérem, hogy még egy másodperccel tovább maradjon az arcán. Viszont ha már ezt így megbeszéltük, lassan eleresztem őt s visszaülök a helyemre, hogy amikor jön a felszolgáló, rendezhessem a számlát. Mindkettőnkét, mert ha Aila előbb is érkezett, most akkor is meghívom, vitának helye nincs... - Három napja van miss, hogy elkészüljön a levegőváltozásra. - felfirkantok egy címet és egy időpontot a zsebemből előkotort papírra egy tollal. - Ebben az időben és ezen a helyen szíveskedjék majd megjelenni, mert ha nem úgy lányrablás lesz!

Mélyen gyökerező érzelmekkel rendelkeznék? Meglehet, ezen érzelmek időnként annyira mélyen helyezkednek el, hogy soha nem is mutatkoznak, ha pedig mégis elérem, hogy senki se vehesse észre őket. Furcsa dolog ez. Nem tudom mikor kezdte el úgy gondolni a társadalom, hogy aki érzelmekkel rendelkezik és nem nyomja el őket a végtelenségig az gyenge és infantilis, esetleg egyenesen ostoba. Miért alakultak ki ezek a tévhitek és ami a legfontosabb vajon miért tartom be mégis ezt az ostoba szabályt? Félelem, ez az egyetlen válaszom, Félek attól, hogy az érzelmeim uralkodjanak fölöttem, ne pedig a logika és a rációk világában éljek. Gondolkodni ugyanis (bármily megerőltetőnek találják is egyesek) , számomra megszokott, normális és biztonságos. Ugyanakkor talán nem kellene azt gondolom, hogy a saját ideáimon kívül minden ellenséges és kártékony. Talán, amit érzek nem feltétlenül helyes, de mindenképpen jó és hozzám tartozik. Sután bólintok rá Morgan szavaira
-Nem szeretem tehetetlennek érezni magam. Csak arra tudok gondolni i történik, ha az idő mégsem lesz képes megoldani vagy legalább enyhíteni a gondokon.
Próbálok nem olyan ijedtnek és kétségbeesettnek tűnni, amilyen vagyok. Ebben a mondatban tárom fel Morgan előtt hónapok negatív gondolatait, ezek a dolgok cikáztak a fejemben minden éjszaka, mikor egyedül feküdtem az ágyamban, néztem a sötétbe és hallottam a szomszéd szobából áthallatszó tompított szipogást. Anyám sírt. Minden áldott éjjel, méghozzá keservesen, ez pedig vajmi keveset segített a bűntudatom mértékén. A hang először csak zavaró volt, rosszabbul aludtam az álmaim pedig kuszák és ijesztőek lettek. Ahogy az idő telt, egyre gyakrabban ébredtem néhány óra alvás után könnyes szemekkel, fájó tagokkal és mégnehezebb szívvel. Napról-napra rosszabb lett.
Vajon szörnyű ember vagyok, amiért elvágyok egy olyan helyről, ahová már csak hálni jár a lélek?
Nem állítom, hogy nem szorongok a Morgannel való összeköltözéstől, mégha csak néhány hétről lesz is szó. Furcsa lesz hozzá ennyire közel lenni. Kapcsolatunkat mindig is inkább pszichikai közelség jellemezte, bár azt hiszem ő volt az egyetlen ember, akinek az érintéseitől nem viszolyogtam megmagyarázhatatlanul. Most arra gondoltam vajon milyen lesz. Énekel-e a zuhany alatt? Az egész házat átitatja az illata? Rekedt a hangja közvetlenül azután,hogy felkelt? És…vajon tényleg alsóban rohangál? A gondolatra is elkerekedik a szemem.
-Tulajdonképpen nem akarom tudni miért adták be azok a szegény lányok a derekukat.-biggyesztem a számat, némi sértődöttséggel, ami könnyen tűnhet megjátszottnak, ám valódi féltékenység és felindultság rohan végig a testemen. A mosolyát nézve azonban ezek a visszás érzelmek hamar kiürülnek a szervezetemből.
-Remélem, hogy ez csak egy az ízléstelen vicceid közül-kacsintok rá- ellenben kénytelen leszek a saját seprűddel rád támadni.
Nevetek és velem nevet, mindennél jobban szeretem ezeket a nyugodt és derűs pillanatokat, mégha kissé be is árnyékolják a velünk történt rémségek. Nem tudom sejti-e hogy a mosolyom akkor tart a legtovább és akkor a legőszintébb, mikor őt tisztelem meg vele.
-Könnyen meglehet, hogy az a gátlástalan ficsúr már túl van néhány gyanútlan vagy gyanús lány elrablásán.-vetem oda. Sajnos ezeket a megjegyzéseket képtelen vagyok hosszabb ideig magamban tartani, Morgan valósággal kiprovokálja belőlem a csípős riposztot.
A kopottas és kissé gyűrött papírkát alaposan elvermelem a táskám egyik zsebébe, miközben Morgan visszahúzza a széket eredeti helyére. Szavaira meglepően lelkesen bólintok rá, válaszolni már nem válaszolok, a pincérlány ugyanis széles mosollyal közeledik felénk.

- Az emberek java része nem szereti magát tehetetlennek érezni. A te eddigi világodban pedig eddig nem is nagyon volt rá példa, hogy az lettél volna. De egyszer mindenki számára jön olyan pillanat, amikor nem tehet semmit. És az idő sok mindent megold, efelől ne legyenek kétségeid. Sajnos el kell fogadnod, hogy most nem tudod a dolgok biztos kimenetelét és jelenleg nagy ráhatásod se lehet azon túl, hogy elindulsz egy úton. - nehéz kérdések ezek, nem is biztos, hogy jó válaszokkal rukkolok elő, sőt, az is lehet, hogy egyenesen én viszem tévútra Ailát. De nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok elmenni a dolgok mellett. Nem tudom megtenni, hogy nem foglalkozok vele. Most kezdem csak átlátni, hogy mennyire fontos személlyé is lépett elő számomra a kis vörös. Annyira, hogy még azt is felajánlom, majd egy hónapot töltsön el nálunk, nálam. Szüleim nem csinálnak majd belőle problémát, bíznak döntéseim helyességében és ha amíg itthon vannak, majd megismerik Ailát, rá fognak jönni, hogy nem a Hell's Angel's londoni tagságával fogom a házat porig égetni... Ailának levegőváltozás kell, én pedig szeretnék vele együtt tölteni nyugalomban időt. Kicsit meg is lepődök ezen a bennem felhorgadó "vágyon" de meg tudom magyarázni racionálisan azzal, hogy az ostrom óta nem láttuk egymást és a tavalyi év folyamán nyugodt, baráti érintkezésre lehetőség napról napra egyre kevesebb volt. Kérdés, hogy ez valóban elég e ilyen gesztushoz, vagy más működik a háttérben? Nem merek belegondolni és nem is akarok... majd idővel. Talán az együtt töltött csendes hétköznapok és az, hogy kettecskén vagyunk, ad valamiféle magyarázatot. Na, ezért is jó lesz ez! - Nem akarod? Pedig a derék beadás igen jó móka... - nézek rá hamisan, egy kacsintással fűszerezve mondókám. - De talán jobb is, hogy nem akarod, a kismadarak ne adják be a derekuk! - miért teszem ezt hozzá? Talán sértődöttsége, mely biztos vagyok, hogy színlelt teszi ezt, mert nem akarom, hogy tényleg megsértődjön... vagy, lehet, hogy jobbnak látnám Ailát gyerekként kezelni, semmint valami ficsúrral a kastélyban, mondjuk olyannal mint én, elvégre én tudom, hogy milyen vagyok... - Ízléstelen? Na de kérem! Mit képzel a kisasszony, hogy elől diszkréten sáfrányos, hátul vonalkódos alsóban korzózok nagyokat böfögve odahaza? - teszem kezem a szívemre, mintha mélyen felindultam volna. - Valójában hosszú csíkos pizsamában alszom, amire vörös selyem köntöst veszek, amikor reggelizni megyek, aztán pedig tweed zakóban ülök a szalonban, hogy aztán teaidőre átöltözzek a tea idei szmokingomba, majd utána egy kényelmes kordbársony öltönybe... - halál komoly arccal vezetem elő egy mugli lecsúszott hajdani arisztokrata nagypapa mindennapjait. Mondjuk az a szomorú, hogy ha valaki fogadna velem erre, megcsinálnám. Még a Roxfortban is. Viszont ezzel az egésszel elérem, hogy Aila nevessen, ami nagy kincs számomra, akárcsak a mosolya. Mennyivel jobb őt így látni, semmint ahogy pár perce nagy lelki vívódások közepette! - Gyanús lány? Nem tudom miket hallasz te rólam, de a fele se igaz... főleg nem a seprűtárolós sztori! - emelem fel megadóan kezeim. Végül csak visszaülök a helyemre és jön is a pincérnő, én pedig rendezem az anyagiakat, megfelelő borravalót adva. Miután elment, ismét Ailához fordulok. - De akárhogy is van, én még nem raboltam nőt. - felállok a helyemről és hozzá lépek. - Nekem most mennem kell madárkám, szóval légy jó, és ne felejtsd el a papirost! - kezet csókolok neki búcsúzásképp. - Szervusz! - azzal a távozás útjára lépek lassan.

-Morgan, az emberek egytől egyig tehetetlenek....-nem folytatom a mondtom, gondoljon csak a végére azt, amit akar. Tudom, hogy ez a megállapításom helyes és néha úgy érzem én vagyok a legtehetetlenebb minden tehetetlen közül. Itt ülök szemben Morgannel és látok a szemében valamiféle gyengédséget, amiről tudom, hogy szigorúan baráti, mégis reménykedem. Milyen ostoba dolog, nem igaz?
Alig merem elhinni, hogy tényleg nála fogok lakni mindezek után. Hiszen…épp most hívott meg magához valakit, aki megmérgezte az apját és győzte meg ennek helyességéről.  Ez nagyon szép és nagyon óvatlan tőle, a helyében nem engedném egy hasonló vendégnek, hogy a reggeli teámhoz vagy kávémhoz nyúljon.
Akaratlanul is látom magam egy képzeletbeli lépcsőn lépkedni felé és a pillantásában ravaszul bujkál valami olyasmi mintha… Nem, ez csak a képzeletem szüleménye, sosem nézne úgy rám, ahogyan azt én szeretném. Épp ezért nem akarom még vizualizálni sem a dolgot. Csak két remek barát leszünk, akik együtt laknak egy ideig és azt hiszem remekül megleszünk.
Most épp olyan, mintha leleplezné a titkolt a jeleimet, mintha látná a bennem a vicc megbúvó haragot és féltékenységet, ezért helyesbít a mondatán. Ez meglep. Nem igazán akartam, hogy ezek az érzelmek látszódjanak rajtam. Mikor azonban a nem létező ordenáré otthoni szokását említi akaratlanul is rázkódó vállakkal nevetek, számat eltakarva, nehogy hangosabban kacagjak az elfogadottnál.
-Ezutóbbi igazán megnyerő, bár biztos megerőltető ennyiszer átöltözni.-vigyorgok rá.
-Úgy látom kénytelen leszek  elpakolni a kis és nagyestélyi ruháimat, illetve elegánsabb neglizséimet , nehogy alul maradjak, ami az eleganciát illet.
Valójában egyáltalán nem rendelkezem estélyikkel, sem kicsivel, sem naggyal, mivel még sosem jártam olyan helyen, ahol szükségeltett volna, bár ahogyan Morgan arcát elnézem ő valószínűleg eltudja képzelni, hogy tele van a szekrényem hasonló dolgokkal. Szeretek ugyan elegánsan, nőiesen öltözködni, de nálam van egy igen erőteljes határvonal, nem szeretek alkalomhoz nem illő vagy sok lenni.
Kétkedve húzom fel a szemöldököm, mikor az őt érintő pletykák kerülnek szóba, na igen azt kell mondjam terjeng egynéhány, de én csak a felüket hiszem el és még abból is gondosan gyököt vonok.
-Pont az lenne koholmány?-kapok a szívemhez megjátszott meglepetéssel.
-Pedig, ha azt a remek kis történetet hatszor nem hallottam, hát egyszer sem.
Ez viszont igaz, nem tudom, hogy miért mesélték el nekem ennyiszer, azt pedig még inkább nem értem, hogy miért ismeretlen emberek, de meg kellett hallgatnom türelmesen aztán valahogy összegezni a hatféle változatot, amiből nekem egyik sem igazán volt ínyemre. Próbálom kikerülni a Morgan köré épülő mitikus mondavilágot, így csak nagyon egyszerű és ártatlan szerepem van benne, vagy legalábbis eddig az volt. Vajon lesz lehetőségem ezen változtatni?
Miközben én ezen merengek Morgan villámgyorsan rendezi a fogyasztásunkat, még arra sem hogy időt, hogy dohogjak, hiszen utálom, ha bármit is helyettem fizet. Újra kezet csókol, ettől a gesztustól minduntalan megélénkül a pillangóraj a gyomromban, majd elköszön.
-Nem felejtem el, ezt garantálhatom. Akkor…hamarosan. Addig is szia!
Lelkes mosolyomat már csak nehezen láthatja, hiszen kicsit még pakolászom a táskámba mielőtt utána pillantanék. A pincérnőtől még bezsebelek egy helytelenítő szájrándulást mielőtt magam is kilépnék a teázóból, aztán elindulok hazafelé.