Roxfort RPG

Vannak arcok, amelyeket nem felejtünk el, mert ott álltak fölöttünk életünk fontos perceiben. Lágy, vagy kemény vonások, vágytól csillogó tekintetek, vagy épp olyanok, melyek az undortól húzódnak össze... Velünk maradnak, bevésődnek az elménkbe kitörölhetetlenül, akaratlanul is megőrződnek a pillanattal együtt.
Amikor elsuhanok már sokadjára azelőtt az étterem előtt ott, a Covent Gardenben, rögtön tudom, hogy ennyiszer nem tévedhetek, annak a felszolgálónak az egész alakja Ravenát juttatja eszembe, és még ha egyenesen őrültség is erre következtetni egy aranyvérű Nott esetében, nem vethetem el olyan könnyen. Korábban is felkaptam már a fejem a hasonlóságra, de pont emiatt az érv miatt nem foglalkoztam vele mélyebben, mert az utolsó hely, ahol egy halálfalót keresnék, az Ponti étterem épp itt, a város szívében. Azon túl, hogy logikus, valahol mégsem az... miért nem menekült tovább, messzebb innen? Az aurorok között is vannak mugliszületésűek, a véletlen bármikor erre sodorhatja valamelyiküket, ahogy most engem. Hamar arra az elhatározásra jutok, hogy mielőtt bárkinek is szólnék arról, kit ismertem fel, beszélek vele személyesen is, elvégre a legjobb információforrás, akit csak kívánhatok ahhoz a bizonyos bosszúhoz...

Augusztus utolsó napjaiban járunk, és gondosan olyan időpontot választottam, amikor már nem sokan mászkálnak errefelé. Nem mintha tartanunk kellene valakitől, de jobb félni ugye...
Zárás előtt fél órával kiláncolom a biciklimet az épület melletti tárolóhoz, és a lehető legártatlanabb tekintetem elővéve belépek az ajtón. Jól számoltam, rajtam kívül csak egy öreg férfi üldögél a pultnál, gondolom, ő alapdarab lehet, nem is törődik velem szerencsére. Nyilván egy újabb strigulát húzhatnék az őrültségeim listájára, elvégre semmi garancia rá, hogy Ravena nem érzi majd magát fenyegetve annyira, hogy rám támadjon, de megbízom annyira a saját emberismeretemben, hogy mégis teljesen nyugodtan foglaljak helyet az egyik bárszéken, és kikérjek egy Bloody Mary-t, a pultos lelkiismeretére bízva, tesz e bele alkoholt, vagy sem. Nem fogok megsértődni.
- Hamarosan zárunk. - kommentálja végül az esetet, meglepetésnek szánva a szándékát.
- Rendben, köszönöm. - mosolygok rá, aztán amíg elfordul, alaposan körbenézek, Ravena után kutatva. Tegnap este is épp ebben az időpontban jártam erre, gyanítom, ma is műszakban volt. Ha esetleg mégsem, legfeljebb holnap is visszajövök, de muszáj elérnem még a tanév előtt... vannak kérdések, amelyekre csak ő tud válaszolni, és szükségem van rájuk. Remélhetőleg neki is rám.

 A nyár lassan elkezdte átadni a helyét az ősznek, és az időjárással együtt érezhetően változni kezdett a világ is. Kellemetlennek találom, hogy a Prófétában alig jelenik meg bármi arról, hogy lenne még, aki ellenáll ennek a rendszernek. Még a legnagyobb konzervatívabb családok is elhallgattak lassan, elvesztették szinte minden politikai befolyásukat a háború végével. Alig néhányan harcolnak már az arrogancia ellen, ami a mai társadalmat jellemzi: megváltoztatni mindent, ami működött.
 Felpillantok a London Timesba csomagolt varázslóújságból, amikor Mario előre megy, hogy kiszolgáljon egy utolsó vevőt, azután visszatérek a fekete betűkhöz és mozgó képekhez. Kicsit elszomorodok, amikor öt perc lapozgatás után elérek a leárazásokhoz: semmi. Az első hónapokban voltak még pislákoló fények, a Jegy feltűnt időről időre még néhol, júliusban valaki készített egy listát az aranyvérű családokról, de azóta alig történik valami. A halálfalók már szinte mind börtönben vannak, én és Roxana vagyunk az utolsó biztosan hűséges követői az eszméknek. Talán szélmalomharcot vívok, és bele kellene nyugodnom abba, hogy vége van. Ha végre beüzemeltem a rádiót, és az sem old meg semmit, akkor azt hiszem, hogy le fogok mondani a terveimről. Nem fogom feláldozni magam egy vesztes háború utolsó csatájában, csak mert nincs bátorságom feladni.
 Összehajtom az újságot, és beteszem a táskámba, azután összeszedem a legszebb mosolyom, hogy minél nagyobb borravalót kapjak majd az utolsó vendégtől, amikor fizet. Nem mintha igazán szükségem lenne a pénzre, nagyon sokáig voltam a törvény másik oldalán, hogy tudjam, hogyan lehet hozzájutni, ha eljött az idő. A muglik pénzét varázslattal hamisítani például nem nehéz, és ha nem csinálom aránytalanul nagy tételben, nem tudnak vele igazán mit tenni, tudom jól, mik azok a dolgok, amikre oda kell figyelni, hogy ne keltsek feltűnést. Csak azért nem kezdtem még a törvények kijátszásából és a muglik tudatlanságának kihasználásból élni, mert jobban szeretném, ha egyenesebb utakon tudnék járni, például a saját családom támogatna. Megértem, hogy miért nem teszik, hogy nem akarják az unokatestvérem bajba keverni semmilyen alvilági kapcsolattal, de pont annak a generációnak az érdeke lenne, hogy tegyünk valamit. Hagyományok nélkül a varázsvilág gyorsan szét fog hullani. Máris hallani nyugtalanító híreket olyan idegenekről, akik soha nem jöttek volna ide a Sötét Nagyúr uralma alatt.
 Egy pillanatra megtorpanok, ahogy a konyhából kilépve megpillantok valakit az asztalnál. Sokkal fiatalabbnak tűnik, mint lennie kéne, és nem értem, hogy talált meg, de a lány pontosan úgy néz ki, mint Cerys Balmoral, a nálam három évvel idősebb lány a Roxfortból, akiből később az a nő lett, akit a barátomnak neveztem. Miért van most itt? Ez nem lehet ő. Ráfoghatnám a tizenkét órás műszakra, de az egyik első dolog volt, amit aurorként megtanultam, hogy mindig hallgassak a megérzéseimre. Nem lehet véletlen.
 Kitapintom a pálcát a fehér kötény alatt, miközben elindulok a lány felé, de nem tartom ott a kezem, miután megállapítom, hogy biztosan és gyorsan elő tudnám rántani, legalábbis gyorsabban, mint ő. Hiába volt fekete mágus maga is, Cerys képességei jóval halványabbak voltak az enyémeknél, őt nem tanították profik harcolni, nem volt az aurorok elitjének körében soha. Már ha ez tényleg ő, amennyire tudom, van egy körülbelül ilyen korú lánya.
 - Hozhatok még valamit?- majdnem biztos, hogy a lány rokona Cerysnek, de úgy csinálok, mintha nem jönnék rá, hogy boszorkány. Adok neki egy esélyt, hogy úgy tegyen, nem ismert fel, elég kellemetlen következményei lennének, ha rájönne, hogy itt dolgozok.

Oké. Szóval gonosz vagyok. De hát na, Elliot ajánlotta fel a meghívás mellett azt is, hogy helyet én választhatok, most tehetek róla, hogy szeret veszélyesen élni, pont énrám bízni a döntést? Ha meg Alice-t kérdezzük, épp ideje akklimatizálódni a mugli világ körülményeihez is, és lejjebb venni abból a viszolygásból.
Nem is tudom, meddig bírtam volna ki enélkül a találkozó nélkül, így is alig tudom elhinni, hogy egy egész hónapot sikerült kibírnom csak néhány levélváltáson, féltve őrzött, tőle kapott kincseken, és a viszontlátás reményén.
Kimondhatatlanul hálás is vagyok Apucseknek is egyben, hogy el tudta intézni, mitöbb el is intézte, hogy a húsvéti szünet erejéig kijöhessek hozzá, tölthessek vele néhány napot, jobban megismerni egymást. Azon az alapon van ez, hogy ha minden igaz, hihető, és úgy is lesz, akkor nyáron be is adná a gyámsági kérelmet, és így addigra már tizennégy év után, apámnak lennék a lánya, ne az állami gondozásnak. És azt is tekintetbe véve, hogy nálam évekkel fiatalabb gyerekeket se gyakran fogadnak már örökbe, így kaptam ezt a plusz lehetőséget is, néhány extra napot, hogy addig megismerjük egymást, egyben felmérhetőbb legyen, fog-e működni ez a még így is elég csonka család, hogy áldásukat adhassák rá az illetékesek. Az én érdekemben, mint arra hivatkozni szeretnek.
Így is bűntudatom van valahol, Apucsek nagyon sokat javított a megbecsülésén ezzel az egész kikéréssel a szememben, ami az októberi, nem épp tökéletes családi ebéd után nem is egy rossz dolog. Kezdem realizálni, mennyit számított, és könnyen a rossz irányba számíthatott volna, hogy az után a találkozás után csak karácsonykor találkoztam még vele, Dave bácsiéknál tartott nagyobb családi összejövetelként, meg azután legközelebb csak most az utóbbi napokban.
És erre most én kéredzkedtem el eközül a néhány nap közül az egyik délután-estéről, hogy Elliottal is találkozhassak, ha már itthon járok Londonban. Illetve, közöltem vele, hogy van ma egy ilyen programom.
Nekem is kellemetlenül esik ez a húzásom, főleg azután, hogy a karácsonyi szünetre is egy ilyen kereteiben mentem Dave bácsiékhoz haza, ezt is most az első nap első programjaként kellett meggyónni Ms. Grelodnál, és ahhoz mért dorgálást kapni érte. Szerencsére valahogy elnézte annak fényében, hogy tényleg nem világgá szöktem, csak a frissen megismert családtagokhoz. Szerintem neheztel rám, de legalább nem mondott nemet az örökbefogadás egyáltalán ötletére is miatta.
Tényleg hirtelen minden egyszerre történik az életemben.
De most mit csináljak, tagadjam meg a szívemet? A roxmortsi találkozásunk, akkori elválásunk óta mintha az tartaná bennem a lelket a túlélésre, meg ilyesmikre, mint hogy türelemmel üljem ki a Salamander-ügy lebonyolítását, amiről így is csak Everdeannél bennfentesként tudom, hogy egyáltalán történt, hogy hajt a remény, hogy lesz következő lehetőségem is találkozni Elliottal. Amint Apucsek megírta, hogy sikerült kikérnie erre a néhány napra, és hazajöhetek Londonba hozzá, így is ragadtam egyből a pennát, és Elliotnak írtam először lelkesen, mielőtt Apucseknek választ.
A bejárat felé haladva az étterem ablakán befele leskelődve is keresem már Elliotot, bár a teltház tömegén keresztül nem látni olyan jól minden bentlévőt. Egy rózsaszín nyuszifül az egyetlen említésreméltó dolog, amit sikerül kiszúrni a hétköznapi muglitömeg között, de ez így önmagában nem mond sokat, azon túl, hogy valakinek a fején van. A fejmagasságban lévő fejek között nem olyan könnyű látni, kinek a fején van rajta. Még ha van is tippem.
Egy hasznos érdekesség, amit felfedezek, ahogy belépek az étterembe, tükörrel van kirakva  a plafon, többnyire a lámpák feletti területeken. Talán a fény jobb szétszórására, talán egyben optikailag növelni az egyébként kicsit alacsony belteret - mondjuk nem kell attól tartanom, hogy a fejemet beverném, annyira úgy se lenne alacsony, ha nem lennék hobbit még én is - de nem ez tetszik benne a legjobban. Felfele nézve egész tűrhetően szét tudok nézni, és még látni is valamit. Először a plüssfület keresem meg, már csak kíváncsiságból is, de ki gondolta volna, na pont kinek a fején van? Már szélesedik a vigyorom, és épp indulnék is az asztala felé, amikor megszólít egy néni.
-Szia, segíthetek valamiben?
-Jó napot. Vagy lassan estét.- köszönök kicsit még elkalandozódva. -Vacsorázni jöttem, de már látom is, hol leszünk, köszönöm- bökök Elliot asztala irányába.
A néni arcán először a felismerés fut át, ahogy összeáll a kép, hogy kihez is tartozok, de aztán valami zavarba vagy hasonlóba kezd áthajlani, és azt súgja valami, érdemes hozzátennem egy kis lábjegyzetet.
-Elvált szülők, épp apukámat látogatom.
A folyton fanyalgó borítás ellenére Alice-re mindig lehet számítani, ha nénikkel kell szóba állni.
-Áh, értem. Akkor foglalj is helyet, mindjárt megyek.
Úgy tűnik, bármi félreértés vagy -értelmezés lehetett is a fejében, sikerült kiigazítania, mert el is indul valami dolgára, gondolom étlapot hozni. Igazítok egyet a hajamon, pontosabban fogom, és visszadobom a hátam mögé, hogy ne másszák körül annyira a nyakamat a hajszálvégek. Magamhoz képest egészen ki is csíptem magam. A hajam csak a gyakori, magasan kötött lófarokba van összefogva, de az is az Elliot-féle aranyszínű fém hajgumival, már csak az alkalom kedvéért is. Bár, az utóbbi hónapban sokszor azt viseltem, vagy tartottam magamnál legalábbis, Elliottól van, és kevésbé beleköthető, mint bizonyos díszített fegyverek. A ritkábbik dolog inkább a kicsit fakó égkék ruha, egy kényelmesebb, bővebb szabású darab, térdig érő szoknyarészben végződve. Mondjuk nem olyan bőszabású, mint elsőben volt, de még mindig kényelmesen viselhető, az egyetlen vád, amit fel tudok hozni ellene egy lyukas sarkú jobb zseb, de az is csak befele lyukas, úgyhogy nem látszik, és Szuttyompötty rágta ki még valamikor, úgyhogy az emlék eszmei értéke miatt se foltoznám be.
Lehet, ráférne már a ruhatáramra némi frissítés lassan. Ez a hátránya, hogy nem sokmindent növök ki, túl egyszerű megtartani őket. Még a kopásuk is orvosolható pláne valamilyen szinten, csak egy vestimentum reparo kérdése.
Elliot épp - feltehetőleg - a füleit csodálja a plafontükörben, amikor odaérek. Felfele nézve, a tükrön keresztül integetek neki egyet vigyorogva, aztán ahogy felém fordul ő is köszönni, szóhoz jutni se hagyom azelőtt, hogy letámadjam egy szorongatós öleléssel.
-Én is annyira... el se tudod képzelni- örülöm bele a bordáiba.
Amint végül elengedem, még a széket is kihúzza nekem. Érzem, ahogy elpirulok, miközben helyet foglalok vele szemben. A gondolataim akaratlanul is visszakalandoznak egy hónapot, és egy részem, amit sajnos vissza kell szorítanom kelletlenül, nem is akarja elfogadni megfelelőként ezt az üdvözlést. Ba...lettintézet, én szeretem Elliotot, annyira nem akarom azt eljátszani, hogy a lánya lennék, vagy valami ilyesmi, én őszinte akarok lenni! De sajnos nem lehet. Nyilvánosan biztos, itt, a teltház közepén meg pláne. De egyelőre inkább átnézek a jó oldalára: Itt van ő is most, itt vagyok én, végre megint láthatom, és meg is van így a kis lelkem örülése.

-Már akartam is kérdezni, hogy mi lelt téged- vigyorgok jó tejbetökhöz illően, Elliot újabbik fülei kapcsán, ahogy elmeséli azok eredetének gyanús körülményeit. Csak cukisággynús mondjuk, mosolygok is egy jót a sztorin.
Elliot kotorászik maga mellett valamit, innen nézve az asztallap takarásában. Leülőfélben láttam a papírzacskót mellette, amivel valószínűleg bogarászik, és va ötletem is, mi lehet, de egyelőre nem derül fény a dologra, mert a néni ér ide, meghozva az étlapokat.
-Apaa!- hüledezek egyet gördülékenyen Alice szerepébe kapcsolva, ahogy Elliot a néni szavába vág a borkínálatot illetőleg. Ismerem a türelmét ilyen téren, főleg muglikkal szemben, de azért egy kis jómodor tényleg nem lenne az utolsó, főleg így vendéglőben, ugyan ne kezdjük már azzal, hogy kirakatjuk a szűrünket valami balhéval.
-Elnézést, hosszú napja volt, olyankor ingerlékeny tud lenni.- kérek bocsánatot helyette is, aztán kap is Elliot egy gyors, jelentőségteljes pillantást, hogy legalább ezt hagyja ennyiben. Már ennyi is elég incidens így első benyomásnak rólunk.
-Nekem egy lasagne lesz, ééés...- miért van ennyi minden, hogy aztán ilyen tempóban kelljen átnéznem és kérnem. De áthidalom egyszerúen inkább. -Csak vizet kérnék, köszönöm.
Úgyis van egy gyanúm, hogy bele fogok kóstolni azért a borba is, ha már üveggel kért Elliot. A választásán, hogy egy desszertfogást rendel főételként, már én is csak nevetni tudok, az abszurditáson leginkább. Nem ő lenne. Szinte vágni lehet a rezignálást, ahogy a néni beletörődik a választásainkba, és távozik a rendelésünkkel. Én kérem kihasználom a lehetőséget egy jó tartalmas vacsorára. Mondják rám, hogy erőmű vagyok, hát na. Kell az erőműnek az üzemanyag is.
Elliot keze közben újra megtalálja a papírzacskót, és ezúttal megszakítatlanul át is tolja az én asztalfelemre.
A papírzacskó nem sokat szerepel a színen, hamar előkerül a tartalma. Egész csinos kis táska. Kék, de egy semleges sötét színben, vállalhatónak tűnik a kevésbé kiöltözött formáimhoz is, mint a mai, és szabásra is megfelelő mértékben húz a hasznosabb irányba.
Nem ér váratlanul, végülis esett már róla szó, na nem mintha ez változtatna bármit a lelkesedésemen, és a hálás tekinteten, amit megeresztek felé.
-Úúú, mit tud?- csapok is le a kérdéssel, de aztán inkább komolyan Elliot szemébe nézek, és félbeszakítom a nagy mentegetőzést, mielőtt nagyon belelendülne.
-Nyugi. Elhiszem neked.
A vehemencia, amivel bizonygatni kezdte volna, bőven eleget mond így is. Már a Szellemszálláson is a lelkére kötöttem, hogy nem akarok azért a lopottáru süllyesztője lenni, és amilyen nagylelkűen a kedvemben akart járni eddig szinte egész végig, amióta ismerem, elhiszem neki, hogy csak a kedvemért is erőt vett magán, és becsületesen kereste meg az árát a nekem szánt ajándéknak. Így is alig fér már hova a hálám ennyi odaadásért Elliot felől.
Belenézek a táskába, de én bizony itt nem is látok egynél több rekeszt. Nem veszem persze átverésnek.
-És hogyan kéne működnie, hol van?
Csak mint táska se tűnik silány darabnak, úgyhogy a leírásnak ellentmondó látványt is betudom inkább a bűvölés körültekintőségének: nem elég csak hallani róla. És valóban, ahogy Elliot meg is mutatja, merre kéne lennie a rejtőzködő rekesznek, elő is sejlik a táska falából, elválik, és kinyitható egész akkorára, mint a publikus fele is. Ahogy elengedem, még vissza is hajlik a helyére a rekesz, és diszkréten bele is olvad a semmibe még a körvonala is. Mégegyszer megkeresem, csak tapintásra tudom még így is megtalálni a szélét, csak aközben jelenik meg, hogy kinyitom, és ahogy elengedem, megint újra eltünteti magát. A táskát inkább le is teszem, nehogy a muglik kikémleljék véletlen is a kis titkunkat.
-Király!- vigyorgok fel Elliotra, nem tudva, hogy fejezhetném ki minden hálám, de talán igazából az arcomról le is olvasható minden, ami szóra érdemes lenne. Jobb is, mert tuti nem tudnám megfelelően szavakba önteni.

-Óóó, nagyon faja- vigyorgok, ahogy Elliot mellém jön, és megmutatja, hogyan működik a táska. Mostmár későn jut eszembe, de elgondolkodok, mi lenne, ha úgy nyitná ki előttem a rekeszt, hogy nem tudok még a meglétéről. Üresnek látnám? De mondjuk eredetileg sem látszik kétrészesnek magától, szóval az nem. Vagy csak simán láthatatlan maradna. Vagy ilyen kiábrándítóbűbáj is lehet rajta, hogy akkor csak elfigyelnék mellette, és valami háttérben mászó hangyát vagy ilyesmit találnék nagyon érdekesnek, ha arrafele nézek, amerre a zsebet is tudnám látni. Ezt a részt mostmár bebuktam, mert már tudom a táska titkát, úgyhogy mindegy.
Tudom, ajándékról nem illik megérdeklődni, de azért belegondolok, egy ilyen profi táska nem lehetett azért pár sarló. És egyébként a tökéletes megoldás arra a célra, amire kell: gyanútln kis táska, könnyen magammal vihető, és tudom benne tartani az olyan kincseket, amiknek nem akarom annyira hírdetni a létét, mint főleg Sha és Joyeouse.
És ezen felül még hozott el étterembe is. Majd kipróbálom a táska űrtartalmát is, hogy bele tud-e férni a túlcsorduló hála meg rajongás, amihez a hobbittestem nem elég.
A szemem sarkából látom Elliotot felém fordulni, úgyhogy abban a hitben, hogy mondani akar valamit, én is felé nézek. Ééés gyönyörűen belefordulok így az eredetileg arcomra szánt pusziba. Nem kéne, nem ilyen helyen. Elpirulok, leginkább ezért, meg mert váratlanul ért, de nem tud eléggé zavarni ahhoz, hogy pár pillanatig ne élvezzem ki. De gyorsan el is kapom a fejem a léptek zajára, remélve, hogy nekem tűnt hosszabbnak a pillanat, mint a külvilág felé volt, miközben az én fejem is átcsap egy szép vörösbe. Na, azért ennyire nem vagyok büszke griffes, hogy így hírdessem a színüket, főleg, hogy nem griffes vagyok.
-Bocsi. Azt hittem, mondani akarsz valamit, és belefordultam- mentegetőzök, ahogy a korábbi néni kihozza az italainkat, Elliot meg visszaspurizik az ő helyére. Ugyanitt: egyenszínben hírdetjük a Griffendél dicsőségét. A szavakat igazából pont a néni kedvéért mondom, rendesen hallható hangon motyogva, így is elég rosszallóan figyelhet már minket, nem akarok inkább felnézni rá, hogy megbizonyosodhassak, ez is elég ciki már.
Elliot, legalább ne tetézd a feltűnőséget. Mondjuk az indítékát meg tudom érteni, nekem is volt már olyan helyzetem, hogy arra inni kellett inkább. Ó azok a régi szép idők a Szellemszálláson.
Mindenesetre a pincérnő végül a kirakásunk nélkül távozik. Utánasandítok, aztán suttogva, szinte csak tátogva a szavakat, hozzáteszem, csak Elliot számára:
-Nem bocsi. Jó volt.
Mégegyszer körülsandítok, hogy ne figyeljen minket senki épp, és ráteszek még egy lapáttal egy vigyori kacsintást. Csak hogy tiszta legyen.
-Hogy a jó viharba ne- fogadom el az ajánlatot a bor megkóstolására. A biztonság kedvéért azért körüllesek még, mielőtt áthúzom a poharat az én térfelemre, és belekortyolok egyet.
Továbbra se vagyok biztos benne, milyen viszonyban akarjak állni az alkoholok ízével, de már csak a kaland kedvéért is: most hagyjam ki a tálcán kínált lehetőséget? Amúgy meg, a tavaly nyári sörnél jobb, az nekem keserű volt, a 'Szállásos  löttynél, ami ha minden igaz, lángnyelv volt - ha minden igaz - feltétlenül. Mondjuk annak inkább az ereje kellett úgyis, de azért nem sírok be, hogy most nem kell elmímelnem egy sárkányt, ahogy épp tüzet okád.
-Nem rossz- tolom vissza Elliothoz a poharat. Lehet, hogy fogok én még capcarászni ebből, ha más nem, azért is, hogy azért ne az egész üveggel ő igya meg. Így is muglik között vagyunk, ami nem a kedvenc környezete. Mondjuk kérdés, hogy ez mennyire fog menet közben jó ötletnek tűnni így az elmélethez képest.

Csak egy kóstolónyit kortyolok egyelőre a borból, de miután visszatoltam elé, Elliot telitölti a poharat, és már másodjára húzza le egyben az egészet.
-Azért nagyon ne rúgj be- figyelmeztetem halkan, de számára hallhatóan. Olyan hangulatos ez a vacsora vele, igazán nem kéne tönkretenni valami balhéval, és elég húrját feszegettük már így is a szerencsénknek. Átfut a fejemben a gondolat, hogy bezárjam, vagy akár csak elvegyem a palackot, ha szükségesnek érzem. Szerencséjére a harmadik pohárral már elszöszmötöl, nem húzóra üríti azt is.
-Nézhetünk csillagokat- vetem fel, majd gyorsan hozzá is teszem: -Nem te mesélsz most.
Pedig annyira meghallgatnám azt az annyi történetet, ami Elliot mozgalmas életéből adódóan kell, hogy legyen, és merem állítani, hogy van is. Amióta jobban is megismertem, fúrdalja a kíváncsiság az oldalamat. De az után, hogy amikor a legutóbb kértem, hogy meséljen, abból mi lett, jobbnak látom nem megkockáztatni mégegyszer. Én nem akarok összeveszni vele, meg haragudni rá, de ha kiprovokálja belőlem, mit tehetek?
És az ötletem se rossz, ellenben annál kalandosabb, csak kell találni egy házat egy megfelelően félreeső tűzlétrával, felmegyünk a tetőre, és a kilátás is jó onnan, meg zavarni se zavar senki.
Közben neki is eszébe jut valami, el is kezdené mondani, de félbe kell hagynia, mert a pincérnő visszatér, ezúttal már a rendelésünket hozva.
-Köszönöm, ezzel én elleszek egy jódarabig- felelek a nőnek, és próbálom csak képletesen értve csorgatni a nyálam a kaja látványától. Ezzel még nekem is meg fog kelleni küzdeni. Lehet, hogy kedvünkben akarnak járni, az éhenkórásznak és a hobbitnak, de az adagok méretéről akaratlanul is eszembejut az előző találkozásunk, egy hónappal ezelőtt, főként a Mézesfalás és a tábla csoki, amit vettem. Továbbra is meggyőződésem, hogy létezett abból kisebb kiszerelés is, és hogy nem volt véletlen, hogy azzal véletlen se találkoztam. Hasonló trükközést gyanítok most is.
De hé, van egy akkora tömb tartalmas kajám, hogy ha ezt mind be tudom termelni, szerintem éhes se leszek holnap délig se.
-Neked is.- Még egy mosoly mellett megcsóválom a fejem Elliot válaszán, aki az édesség mellé még desszertet is kér. Elgondolkozom azon, amit a legutóbb "Alice" állapított meg: néha még az is hihetőbb lenne rólunk, hogy Elliot a gyerek - nem is az én koromat cserélve a sajátjára, öt és tíz év közötti gyerek - és én vagyok a felnőtt. De most tényleg, ki más döntene úgy, hogy neki márpedig a vacsorája az kizárólag torta lesz. Ha nem egy kisgyerek, tényleg csak Elliot O'Mara.
Viszont aztán neki is durálom magam a lasagne-mnak, éhes is vagyok, meg ezzel a mennyiséggel még nekem is meg kell küzdenem. Így is kész csoda, a termetem ellenére mennyit tudok enni. Hol fér el bennem ekkora gyomor? Nem azért, hogy panaszkodnék persze.
-Mit kezdtél el mondani az előbb?- kérdezek vissza még a pincér jötte által félbeszakított mondatára, két falat között.

-Mi?- figyelek fel Elliot vigyorára, ahogy belekezdünk a fogásainkba. -Nálam ez csak egy visszafogott első reggeli.
Oké, így azért túlzás, de tényleg legfeljebb idő kérdése, és megeszek ennyit. És akkor már hozzáfűzöm ezt a hobbit-hasonlatot is az előbbről. Aztán tényleg neki is látok a fogyasztásnak, miközben Elliot felzárkózik a korábban félbehagyott mondatához.
-Még nem- jegyzem meg tele szájjal. Hozzátenném még, hogy de úgyis mindjárt elmondja, de egyfelől ahhoz le kéne még nyelnem ezt a falatot előbb, azon kívül meg mire így tennék, már igazolja is ezt, felvázolva a régi családi ház helyét. Teccik az irány, amerre ezt tartani vélem. Mielőtt ezt a sejtésemet Elliot is igazolja, tarrtunk egy kör kajálási szünetet, amikor mohóbban, mint szofisztikáltan fogyasztjuk a vacsoránkat. Oké, Elliot eggyel kevésbé eszik esztétikusan, bár én se azzal törődök a leginkább, hogy kifinomultan egyek, hanem hogy ez a szószos-tésztás-tartalmas mindenség a milyen finom.
-Nagyon ...izgin hangzik. Hangulatos.- A falat végének a lenyelésével leplezem, hogy egyben a "romantikusan" szó helyett is másikra kanyarodtam. Mind a kettő egyaránt helytálló végülis, de valami azt súgja, nem volt rossz döntés így választani. És egyben ezúttal ha nagyon átfáznánk, nem kell még egy egész túrán, és - a magam részéről - egy tanár magyarázkodáson átrágni magunkat, mielőtt melegebb helyre mehetnénk. És nem kell egy könnyes búcsú után külön-külön tenni így.
A következő szavaim előtt azért lenyelem a falatot.
-Imádok repülni. Jól is néznék ki terelőként, ha nem szeretnék. Nincs saját seprűm mondjuk, úgyhogy csak edzésekkor meg meccsen volt alkalmam eddig repülni.
Csak a mondat vége után jut eszembe, hogy lehet, nem muglik előtt kéne hangoztatni, ugyanakkor igazából mindegy is, ahhoz, hogy értsék, ismerniük kéne a kontextust is, ami valószínú, az meg az, hogy legfeljebb simán hülyének néznek, hogy miről zagyválunk, ha egyáltalán érdekli őket az egész. Amit meg kétlek, a többi vendégnek is van saját jobb dolga, mint egymást hallgatózni. A varázstitkot meg tényleg kábé csak az buktatná le, ha tagadhatatlan példát látnak rá, az elmondásnak nincs bizonyítóereje.

-Najó- húzom magam elé Elliot poharát, amikor már megint jóval nagyobb kortyot húz belőle, mint feltétlen indokolt. Magamhoz veszem az üveget és dugót is, aztán töltök neki még egy fél pohárig. Utána a palackot a székemre téve a jobb hozzáférésért, beleerőltetem a parafadugót úgy félig, ameddig sikerül, a kilógó maradékát meg letöröm, hogy ne legyen annyi fogás rajta, hogy kézzel ki lehessen még húzni.
-Ezt oszd be innentől, a többit megtartjuk későbbre.- Halkabban még hozzáteszem: -Légyszi, ne csináljunk több műsort itt. Ha szomjas vagy, a vizemből kaphatsz még. Bocsi.
Megpróbálok minnél meggyőzőbben nézni rá úgy, hogy értse, nem bántásnak akarom szánni, csak tényleg kicsit sokat ivott így egyszerre és hirtelen. Az üveget le is teszem inkább a székem lába mellé.
Inkább tovább is terelem a szót a terelőségem témájára.
-Nem számítottál rá, mi? Ez a lényege. Najó, az első meccsünk óta nincs akkora meglepetésereje már, hogy egy ekkora kis izéke, mint én, a gurkókra vadászik és irányítja rá a másik csapatra, mert már ismernek, de még mindig hatásos. Igazából csak jól kell hozzá érteni, és simán működik. Rárepülésből ütök- osztom meg a technikám titkát cinkosan Elliottal, van egy gyanúm, hogy nem ezen áll vagy bukik egy jövőbeli meccs sikere. És szeretek mesélni.
Aztán átadom a szót neki azon alapon, hogy egy újabb kiadós falatot kezdjek fogyasztani közben. Ő is elkezd a maga kviddics nekifutásairól mesélni, de a történettel együtt a hangja is egy bús kanyarba fordulva elhalkul. Felpillantok, és megpróbálok vígasztalóan nézni rá, meg ahogy tele szájjal még megoldható, egy bátorító mosolyt is produkálni. A legutóbb is szomorkodott, amikor ő mesélt a múltjáról, és nem akarom, hogy szomorkodjon. Oké, kivéve azt a részt, amin meg én akadtam ki, egyébként érthető okokból. De most jólérezni jöttünk magunkat, nem szomorkodni.
De ő is inkább mosolyt erőltet az arcára. Mégegy bátorító pillantással kísérve befejezem a falatot. Már épp vágnám a következőt, amikor Elliot felkínál helyette egyet a tortájából.
-Így, ennek a közepén?- vigyorgok, de mielőtt még válaszolhatna is bármit, esetleg elutasításnak találhatná, vagy egyéb forma kifogásnak, előrébb is hajolok, lekapni a tortafalatot a villája végéről. Lehet, le kellett volna előtte öblíteni egy korty vízzel, de végülis a jó csokis íz hamar elnyomja az előző falat lasagne utóízét, nem keveredik olyan bizarrul, ahogy elnyammogok rajta. Aztán meg, mindkettő ízlik, úgyhogy nem zavarna túlzottan az se, ha keveredne az ízük bizarrul, jó plusz jó az minek lenne rossz végülis?
-Valóban- helyeslek bólogatva, ahogy felszabadul a szám a beszédre is.
-Te is kaphatsz az enyémből, ha éhes vagy- ajánlom fel a tányéromra bökve. Már kezdek megtelni egyelőre, de a lasagne vagy fele megvan még, és tudom, Elliot is milyen éhenkórász tud lenni. És szívesen megosztom vele.
-Vagy tudod mit? El is tetethetjük elvitelre, és később piknikezhetünk egyet szabad ég alatt- ajánlom föl egy cinkos vigyorral, a korábbi tervek margójára. Lenyúlva a borosüveget is meggörgetem egy kicsit, csak hogy hangot adjon a padlón, jelezve, hogy azt sem felejtettem el, meg nem elkobozni akartam azért. Igazából részemről el is kezdhetünk készülődni, akár most is. Elliotot tudom, hogy feszélyezi a mugli környezet, én meg úgyis csak ővele akarom tölteni az időmet, nem az étteremhez ragaszkodok helyszínül. És igen, a világlátás és repülés szintén izgibben hangzik. Meg a csillagnézés, ha ezúttal még hazaszökni se kell időre. Oké, lehet, hogy Apucsek nem bánná, ha nem másnap érek haza, de ha úgyis azért vagyok idekint, hogy megismerjük egymást, jó alkalom megismerni rólam, hogy ilyen szabad lélek vagyok, és úgyis vigyázok magamra. Kezdem egyre jobban bírni a fejét, és megbocsájtani neki a ballépéseit, de még nem tartunk azért ott, hogy csak a szavára kezesbárány legyek.

-De inkább ne kockáztassuk.
Végül én nézek bocsánatkérően Elliotra, de inkább nem magyarázom hosszasan, miért vettem el a bor maradékát, remélem össze tudja rakni. Így is pengeélen táncolhatunk  már gyanússág terén. Sajnálom, hogy megsértődött, de tényleg nem akarok most összezördülni a hely üzemeltetőivel. Elég volt egy időre még a Mézesfalásos bravúr.
Ez, meg a múlton szontyolgás után sokkal jobban is esik látni, hogy mennyire felvidul az ajánlatomra. Oké, láttam már vidámabban is, de még mindig sokkal jobb, mint az imént volt. Kérni végül nem kér belőle most, amit meg is tudok érteni, az ő tortája se sokkal volt könnyebb az én kajámnál, a kóstolóm alapján elég csokinehézre sütötték, de látom rajta, hogy a gesztusnak örül. És az a lényeg.
A felvetésemből is terv kerekedik lassan, úgy tűnik, itt összecsomagoltatjuk a maradékot, és megyünk tovább. Világotlátni! Belegondolva, még annyira se voltam külföldön, hogy az országhoz tartozó, csak külön földdarab Észak-Írországban se jártam, úgyhogy ez is egy nagy első élmény lesz számomra, ez is Elliottal. Itt vissza is kalandozik a képzeletem egy hónappal ezelőttre, és megdobog a szívem is egy másik nagy első élmény gondolatára.
-Tudom, hogy tudsz. Velem mindig annyira kedves vagy- mosolygok vissza rá, miután a pincérnő továbbált, szándékosan inkább emelve ki a pozitívat. A muglival való hangnemét meg inkább illedelmesnek meg udvariasnak mondanám, bár a tekintetemmel megpróbálom jelezni felé, hogy azt is elismerem. Mindenképp kevésbé volt ellenséges vele, mint lehetett volna.
Ahogy a pincérnőt elnéztem, amikor hallotta, hogy fölös kört futott a fagyival, fogadni merek, hogy ki fogja számlázni azért, nem minőségi panasz okán mondtunk le róla végülis, de na. Van egy fagyijuk szépen tálalva, amihez hozzá se nyúlt senki, tetszés szerint eloszthatják maguk között a konyhán. Lehet, hogy a távozásunkat ünneplendő pont így is fog történni nemsokára. Plusz Elliot továbbra is kért egy újabb egész üveg bort, amit most elvinni fogunk, úgyhogy panaszuk nem lehet.
-Jól hangzik- bólintottam a tervre lelkesen, hözben azért előhalásztam, egyelőre az ölembe csak, a saját pénztárcám is. Csak a biztonság kedvéért. Kérni azért nem akartam nagyon Apucsektől, de a biztonság kedvéért a saját zsebpénzem mágusvalutában lévő részét átválttattam fontra.
-Ha a varázspénzt át tudod váltani, igazán nem nehéz- hajolok át az asztalon segíteni Elliotnak a címletekkel
-Ezek a papírok a fura L betűvel a fontok, itt írja számmal is rajta, hogy az adott papír hányat ér.- Inkább nem zavarom össze a bankjegy szóval, csak szépen egyszerűen.
-Ezek a kisebb érmék a penny-k, azon is itt van számmal, hogy mennyit ér. Ha összeadsz százat, az ad ki egy fontot. Értékre igazából ez egy knút és ez egy galleon- emelek ki egymás mellé egy egypenny-st, és egy ötfontost.
Aztán rátérek a kérdésére is. Varázslóétteremben nem voltam sokat, nem tudom mennyire működik ugyanazzal a módszerrel, de a muglit pont tudom annyira, hogy értsem.
-Majd amikor jön vissza, hozza a számlát is, arra rá lesz írva, pontosan mennyi, de ha fölkerekíted a következő ötös vagy tízesig, biztos nem fog ránk haragudni.
A borravaló szabályaihoz vagy annál íratlanabb szokásaihoz már én sem értek, de biztosra menni még így is tudok. Lehet, hogy nevetségesen nagy borravaló lesz ilyen elv alapján, de kétlem, hogy az étterem fog panaszkodni miatta.
Amennyit eldiskurálunk, lehet, hogy már mindjárt jön is a pincérnő az elcsomagolt kajával meg számlával, elmatekozzuk az időt addig.
-Nyugi, van nálam is muglipénz, ha nem váltottál eleget.- Csak hogy ne legyen belőle bonyodalom, ha véletlen úgy jönne ki. Aztán ha ragaszkodik hozzá, hogy ő fizessen csak, nekem visszaadhatja varázspénzben, csak az éttermesek nem tudnának mit kezdeni vele. Mindez persze arra az esetre, hogyha kell kisegítenem valamennyivel.

Nem tudom, érti is-e, de mindenesetre Elliot lelkesen bólogat, ahogy magyarázom a muglipénzt. Igazából ha annyit megjegyez belőle, hogy a papíron lévő számokat kell összeadni leginkább, máris sínen vagyunk. Boltban az eladó kiszámolná a visszajárót úgyis, itt meg ráhagyjuk, hogy borravaló. Végül vissza is tér a pincérnő az elcsomagolt kajáinkkal, meg a számlával, úgyhogy vissza is ülök a székemre, hogy ne én foglaljam az asztalt.
-Nagyon- helyeselek én is bólogatva a néni kérdésére, közben úgy látom, Elliot is a biztosramenős tanácsomat fogadta meg, és fölkerekítette az összeget a következő tizesig. Ha jól néztem, a fontok vége bőven öt alatt lett volna egyébként.
Elliot felém intézett pillantására egy szemöldököt emelek előbb, kérdendő, hogy mi a kérdés, aztán követem egy bátorító mosollyal. Nekem legalábbis úgy jött le, hogy megerősítést várt valamire. Így is én tortúráztattam meg azzal, hogy ezt a helyet választottam, legalább ennyivel illik ellensúlyoznom.
A nő szavait valahogy kevésbé érzem őszintén lelkesedőnek, mint ahogy a mondat jelentéséből adódna, és erősen gyanakszok a borravaló diplomáciai erejére inkább. Távozni például még mindig elég gyorsan távozik, minden dolgát letudva velünk.
Elliot egy mosolyt kap a lovagiasságért, bár különösebb probléma nélkül megoldottam volna az asztaltól felállást én is. Nincs nagy igényem ilyesmire, nem a megmentendő hercegnő típus vagyok, vagy hercegnő típus úgy egyáltalán, de attól még jól esik a figyelem, most minek mondjak nemet rá?
Ha már úgyis van ilyenem, kihasználom, és az előásott pénztárcám ezúttal az új táskámba rakom, ezt egyelőre csak a normál felébe. A táskát a vállamra kanyarítom, és Elliot kérésére felnyalábolom a borosüveget, meg akkor már az előzőt is a szék lába mellől, van még benne annyi, hogy csak ne hagyjuk itt. Ha egy hónom alá csapom a kettőt, és így szép ügyesen megfogom őket az alkaromon megtámasztva, még az ajtóhoz is marad egy szabad kezem.
-Nagyon szép és ügyes voltál- vigyorgok egyet a kérdésére. -Gonosz volt tőlem direkt mugli helyet választani, tudom, hogy nem a kedvenc környezeted. Szóval bocsi. Meg a dugó beletörősdiért is, csak már rosszabbra számítottam.
Egy őszint e bocsánatkérő pillantást is kap mellé, mert tényleg szigorúbb voltam, mint szükségesnek bizonyult.
-Mehetünk- igazítok még egyet a táska vállszíján, hogy kényelmesen legyen, aztán már az étteremből kiérve hozzáteszem még: -De ez a vidám fejed most mondd, hogy nem érte meg. Mint egy jóllakott ovodás, aki megtudta, hogy otthon maradhat egész héten, és még a lottót is megnyerte. Tényleg ne vigyek valamit amúgy? van egy szabad kezem.
De ha ragaszkodik hozzá, hogy mindent ő cipeljen, nekem megfelel. Akkor az egyik üveget veszem át a szabadabbik kezembe, úgy csak biztosabb azért.