Oldal nyomtatása - Az északi udvar

Joe B. Rock

Wanderlust (https://www.youtube.com/watch?v=o5lEK8Cm7bY)

Melegen süt le a nyári nap sugára…
Szeretném hinni én, a naiv, dohányzó prefektus a tulajdonképpeni pusztában sétálva, de ez a szeptember egészen máshogy képzeli a természet máskor szép, fokozatos vetkőztetését. Látszik már néhány fa kissé csontvázszerű ágazata a parkban, és hűvös, gúnyolódó szél fúj át közöttük. Igyekeznem kell, hogy életben tartsam a cigarettám végén a lángot, és habár most nyerésre állok, az öngyújtóm újfent gyengélkedik, így szeretném elkerülni ezt a lehetőséget – ahogy mindenki mást is, aki felbukkanhat ebben a már majdnem takarodói órában a birtokon. Nemrég ért véget a hollóhátasok edzése, őket kellett ellenőriznem, hogy rendben visszaértek e, és aztán itt felejtettem magam, mindenféle járőrözésekre hivatkozva, remélve, hogy senki nem olyan vakmerő, hogy itt és most akarjon csatlakozni hozzám. Ezúttal még a társam sincs jelen, és bár még nem kérdeztem rá nála, vajon mit szól a sunyiban dohányzási szokásomhoz, valami azt súgja, még a lassan éjszakai formáját felmutató parkban is, hogy nem biztos, hogy lelkesen támogat majd benne.

Már csak pár slukk maradt a kezemben, amikor szokatlan dologra leszek figyelmes: egy taláros, messziről közeledő alak vág át a pusztán, és egyenesen az erdő felé halad tovább. Mivel minden évben elhangzik mindenféle kellemetlen halálnemekkel egy listában emlegetve a tiltás, miszerint ne menjünk a fák közé, gyanítom, őt sem éppen a koraesti friss testmozgás motiválja abban, hogy eltűnjön a sötét Rengetegben. Felsóhajtok, siratva a lehetőséget, hogy ma korán ágyba kerülök mindenféle különösebb bonyodalom nélkül, és utána eredek. Már a lehullott levéltakarón lépkedve gondolok csak arra, hogy ha nagyon mélyre hatolt be, nem követem, hanem… egyelőre nem tudom. A prefektusi megbeszéléseken általában olyanok hangzottak el, hogy mit csináljunk, ha megdobnak egy trágyagránáttal (elegánsan emelkedjünk felül, majd büntetőmunka), párbajozókat látunk (elegánsan emelkedjünk felül, majd büntetőmunka), netalán rajta kapunk valami istenkísértőt cigarettázás közben (itt valamiért nem figyeltem…). Az, hogy diákot látunk beslisszolni közvetlenül takarodó előtt teljes lelki nyugalommal a fokozottan Tiltott Rengetegbe, eddig nem szerepelt a listán.
Fázósan összébb húzom magamon a taláromat, és legalább annak örülök, hogy csizma van rajtam, amivel ugyan hangtalanul suhanni nem igazán lehet, de legalább nem töröm ki a nyakam egy gyökérre lépve a magas sarka miatt…

Motozást hallok, szerencsére nem olyan mélyen, így a pálca végén fényt gyújtva abba az irányba fordulok. Remélem, hogy az elkóborolt báránykát találom meg a fák mögé belépve, és nem mondjuk egy rémálom való életben kivitelezett alakját, amint az engem néz vacsorának… mostanában mintha mindig a körülmények áldozata lennék.

Minerva E. Balmoral

   Megvolt a tanévnyitás. Még csak pár nap telt el, de már éppen elég időt töltöttem a kastély falai között. Nem mintha nem szeretném a Roxfortot, de azért a természet adta lehetőségek kecsegtetőbbek, mint a kastély ódon falai között töltött unalmas órák. Így hát vettem a fáradságot és sötétedés előtt nem sokkal kicsempésztem magam a természetbe. Jelenleg nem nagyon érdekel, ha elkapnak. Még csak év eleje van. Lehet, kapok pár büntető munkát és pont levonást, de messze van még az évvége és már éppen itt az ideje egy kis kószának a Rengetegben, avagy akörül.

   A kastélyból az út kifelé eseménytelenül és meglepően könnyen telt. Ami nálam azt jelentett, hogy ez így nincs rendben. Törvényszerű, hogy lassan történnie kell valaminek, ami megakadályozhat a kijutásban. Legalábbis általában sötétedéskor nem tud csak úgy kisétálni valaki a Roxfortból. Kivéve engem meg még egy tucatnyi embert, akik ismerik a járást. Na meg azokat, akiknek van engedélye. De az úgy nem nagy tudomány… Már majdnem a Rengeteg felé vezető hídnál jártam, amikor szapora léptek és hangos beszélgetések zaja csapta meg a fülemet. Bravúros bukfenccel bevetettem magam egy bokorral benőtt oszlop mögé. A mutatvány közben kicsit rosszul mértem fel a távolságot és beütöttem a fejem, ami nem volt kellemes, de legalább nem láttak meg. Megvártam, amíg a csapat elhaladt mellettem. Az említett csapat a hollóhátasok voltak. Valószínűleg éppen végeztek az edzéssel és mentek a dolgukra. Követve a példájukat én is folytattam az utam az enyém felé. Még nem tudtam pontosan mit akarok csinálni az Rengetegben. Az biztos, hogy jó lenne találkozni valamilyen varázslénnyel. Bár azért a dementorokat mellőzném, de ha úgy adódik hát, akkor is jó móka volt.

   Kiverve a kissé ijesztő és elkeserítő gondolatokat a fejemből elértem a hídhoz. Visszanéztem egy pillanatra, hogy nincs-e ott senki és törpejárásba végig mentem rajta, úgy, hogy a korlát takarásában legyek és ne vehessenek észre az ablakokból sem. Kissé fárasztó meló volt, de megérte.

   Most jön csak a neheze. Végigérve a hídon letöröltem a kisebb verejtékcseppeket és felmértem az előttem lévő terepet. A láthatárón megpillantottam a tavat, az erdőt, a vár védőfalait és a végtelennek tűnő birtokot, ami egyenlő egy jó sprinttel. De vigyázni kell, hogy a meredek leejtőn ki ne törjem a lábam a sötétben. Ugyanis folyamatos settenkedésem közben már eléggé besötétedett és Lumos használata nélkül eléggé rizikós lehet az út lefelé. Megigazítottam magamon a fekete köpenyemet és neki láttam a leejtőnek. Szépen és óvatosan, de mégis, amennyire lehetett fürgén lebaktattam a leejtőn remélve, hogy fekete köpenyben nem látott meg senki.

   Végre valahára elértem a célomat. Itt vagyok az erdő lábánál. Megálltam pár pillanatra, majd vettem egy nagy levegőt. Beszívtam a tüdőmbe a fák és a fű illatát, majd bevágtattam a rengetegbe. Otthon édes otthon. De jó is a természet. Kissé elkalandoztam. Amit nem lett volna szabad. Azt hittem, hogy biztonságban vagyok, pedig most kell csak odafigyelnem igazán. Felhagytam a lopakodás alapelvével: a nesztelenséggel. Lábam elé nem nézve csak úgy csörtettem át az avaron és a törött ágakon remélve, hogy nem vett észre senki. Percekig meneteltem még az erdőben, amikor idegen hangokra lettem figyelmes. Gyorsan ám, de nem nesztelenül bevetettem magam egy méretesebb fa mögé.

   Meg kell hagyni kissé megijedtem. Szeretem a vadakat, de azért néha tudnak túl vadak is lenni, mint ahogyan a nevükben is szerepel. Óvatosan kidugtam a fejemet a fa mögül és a pálcámat a kezembe fogva továbbra is a fához lapultam. Hirtelen megnyugvás lett rajtam úrrá, mikor megláttam a pálca végén fénylő gömböt. Majd jött a felismerés után rögtön letörtem, hiszen ennyi volt. Egy tanár elől nincs értelme menekülni. Főleg, ha tudja, hogy itt vagyok. Azt hiszem most elbúcsúzhatok egy időre a kószálásoktól. Nem volt mit tenni kiléptem a fa mögül és feltartott kezekkel közeledtem az ismeretlen felé.

- Rendben van. Lebuktam. Jöhet a büntető munka… - Feleltem kissé letörten, majd a kezemet a szemem elé emeltem és észrevettem, az ismeretlen körvonalaiból, hogy nem is egy tanárral van dolgom. A felismerés után kisebb mosoly ült ki a szám szélére. Lehet, hogy még nincs vége az estének…

Joe B. Rock

Valószínűleg eltelik még egy kis idő, mire eljutok oda, hogy ne találjam ezeket a szavakat vészesen ismerősnek… legutóbb ugyanis én még a szituáció másik oldalán foglaltam helyet a széles mosolyommal, ártatlanságra hivatkozva. El kell ismerni a most már ismerős fiúnak, hogy nem próbál menekülni, ha fordítva alakul, ő már csak a kecsesen szökellő hátamat látná a fák között.
- Szia… Rock, ugye? – lépek be a kis tisztásra, ahol álldogál – Tudod, mielőtt átmegyek ijesztő prefektusba, muszáj megkérdeznem, mire készülsz itt magadban…
Mosolyogva figyelem a gesztusait, elvégre tényleg nem mindennap kerülök ilyen helyzetbe, főleg nem a velem majdnem egy magas fiúval. Ismerős a klubhelyiségből, de beszélgetni nem sűrűn szoktunk, és csíptem már el olyan, lányok között zajló viháncolást, aminek ő volt a tárgya.
- Oké, vannak tippjeim, de egy részük illegális, egy nagyobb halmazuk pedig perverz, már csak az időpont és a helyszín miatt is. Nem azt mondom, hogy könnyű ellenállni Skócia vadítóan változatos tájainak és a tiltásnak, de azért nagyon kíváncsi vagyok, mi a tényleges magyarázat.
Nem hiszem, hogy egy kicsit is megijesztettem, egyrészt a Tiltott Rengetegben álldogálunk, ahol nálam csak rosszabb dolgok tehetnek fel kérdéseket, másrészt nem is volt ez a célom. Még elég erőteljesen szoknom kell az esetleges szereptörésemet, elvégre eddig én okoztam álmatlan éjszakákat a prefektusi gárdának, vagy azért, mert tudták, hogy bizony Minnie Balmoral kézjegyét viseli magán az az újfent törött tükör a negyedik emeleti lánymosdóban, vagy mert mindezt egy ártatlan, de csábítónak szánt mosollyal tagadtam le… erre most én magam vagyok itt a törvény keze. Remek elgondolás egyébként, de mivel dohányzás bűnében továbbra is sáros vagyok, valószínűleg nem én leszek az év legerkölcsösebb kitüntetettje…
Mindezektől függetlenül továbbra is meglehetősen kíváncsi vagyok, miért érezte úgy az úriember, hogy be kell ide osonnia, és magamban azért imádkozom azért, hogy csak én legyek erre kíváncsi mindenféle képzeletemben alakot öltő fenevadak helyett, amelyek talán már lesnek is ránk, ideértve magát Friccset is…

Minerva E. Balmoral

A felismerésem helyesnek bizonyult. Nem egy tanár, és ami még jobb nem is Friccs áll velem szemben. Komolyan nála még jobb lenne egy falkányi vérfarkas előli menekülés is. Az előttem álló egyén nem más, mint a Griffendél egyik prefektusa. Aki nem mellesleg elég vonzó is számomra. Óvatosan végigmértem őt a szemeimmel, nehogy azt higgye, hogy valami perverz volnék és meglepődtem, hogy majdnem akkora, mint én. Ez érdekes távolról, nem tűnt ilyen magasnak soha. De ez tetszik.

- Öhm. Igen. – Feleltem kissé rekedt hangon, majd eltettem a pálcámat. Kicsit elszégyelltem magam, hogy pont egy lány kapott el. Bár közben örültem is, mert úgy néz ki ő nem egy üresfejű fehérnép, hanem helyén van az esze és egy testi adottságai is. – Te meg Minerva vagy ugye?... Ő akarom mondani Balmoral kisasszony. – Kérdeztem kissé közvetlen stílusban, majd mikor rájöttem, hogy nem kellene azonnal jó pofizni inkább visszafogtam magam.

- Igaza van kisasszony. Skócia tájai meglehetősen szépek. Én már csak tudom, ugyanis csak pár órányira lakom az iskolától… - Kezdtem a mondandómat, hátha kicsit jobb viszonyba kerülök vele és enyhébb lesz a büntetésem is. – A kószálásom indítéka nem más, mint a kaland. Unalmas volt már a kastély és hiányzik az állatok jelenlét is. – Folytattam a mondandómat. – Tudja kisasszony én oda vagyok az állatokért. Főleg a varázslényekért. Az se baj, ha harapnak. Az a jó bennük, hogy nem idegesítenek az ostobaságaikkal. Nem úgy mint az emberek… - Itt elharaptam a mondat végét és körbepillantottam, hogy nincs-e valami ólálkodó lény a közelben.

- Szerintem sejti miről beszélek. – Fejeztem be a mondandómat és reméltem, hogy a kissé „úriasra” váltott stílusom tetszik neki és nem fog azonnal a kastélyba szaladni velem. Ám ha nem tetszik az sem, baj. Nem nagyon szoktam így beszélni. De a tapasztalataim azt mutatják, hogy ha ma valaki kicsit választékosabban és udvariasan beszél, arra ráhagyják a dolgokat. De legalábbis figyelmüket vesztik az eredeti szándékuk iránt. Ilyen a mai fiatalság. Mondom én: egy 15 éves suhanc.

Joe B. Rock

- Nehogy eltedd a pálcádat. – mosolygok tovább – Nem szeretném elrontani a kedved, de sajnos biztos vagyok benne, hogy lenne itt olyan lény, ami pályázik arra, amivel tartod. Igen, de jobban örülnék, ha a Minnie-nél maradnánk.
Meglepődöm azért eléggé a hirtelen magázódáson, de aztán egy fának dőlve hallgatom a következő magyarázatokat arról, mi késztette arra, hogy ide induljon üdülni, illetve hogy lettem ilyen pillanatok alatt kisasszony.
- Skócia páratlan tájaiból nekem is kicsit több jutott, mint szerettem volna, Aberdeen közelében nőttem fel… érdekes, hogy még sosem találkoztunk. – gondolkozom el, habár azt hiszem, az ő családjának addig jó, amíg nem ismeri az enyémet. Ezek alapján félvér lehet, esetleg mugli születésű, habár bevallom, nem emlékszem pontosan, hol lehetett tavaly, azokban a vészterhes időkben egy ilyen kíváncsi, határokat ezek szerint jó szándékkal megsértő egyén. Persze, hazudhat is éppen nekem, de ez az ő dolga, nem ront vagy javít a lehetőségen, hogy megbüntetem.
- Megkérdezhetem, Mr. Rock, arra számít, hogy ha magázódni kezd, nem megyek át rémes fúriába, és nem sikáltatom fel önnel a Trófeatermet? – kacsintok rá – Egyébként tényleg nem. Annál sokkal kreatívabb vagyok… Á, szóval azt szereted, ha fáj? Ha éppen az állatok izgatnak, és most ezt a szó udvarias értelmében mondom, miért nem mondjuk, egy alkalmasabb időpontban keresed őket, esetleg közelebb a kastélyhoz? Amúgy pedig ötödéves vagy, ugye? Ezek alapján legfeljebb két év különbség lehet köztünk, ha nem haragszol, én maradnék a közvetlenebb beszélgetési formánál.
Mintha egy ág reccsenne fölöttünk közvetlenül, de a fényt oda irányítva csak egy bagoly néz rám felháborodva, amiért megzavartam a roppant fontos fészkelésében. Sosem érdeklődtem különösebben az állatok iránt, nem azért, mert nem tartottam fontosnak vagy védendőnek az élővilágot, egyszerűen nem kötöttek le annyira, mint az előttem álló, szintén körbekémlelő fiút.
- Igen, sejtem, mire gondolsz. Ettől még remélem, tudod, hogy nem azért nem engednek be ide diákokat, mert esetleg tartanak a hirtelen kitörő piknikezési hullám miatt, hanem mert elég sok a legenda eltűnt emberekről, és hasonlókról. Amióta a Minisztérium kiadta a figyelmeztetést a dementorokról, nekem sem a pihentető túrázás jut eszembe erről a helyről, és az a szomorú helyzet, hogy egy ilyen alkalom adtán legfeljebb a futásban tudnék jeleskedni, a patrónusom még nem tökéletes. Vagy te esetleg meg tudod idézni?
Időközben odakint, a fákon túl már teljesen besötétedett… hamarosan tényleg érvénybe lép a takarodó órája, és ha nem is nézem azt, hol beszélgetünk, attól még nyilván nem egy ötperces kis körutat tervezett. Gondolom, szólnom kellene a házvezetőnknek arról, amit láttam, de szeretnék meggyőződni arról, hogy igazat mondott, amikor csak a varázslények iránti olthatatlan vágyra hivatkozott a séta kapcsán.

Minerva E. Balmoral

   Miután figyelmeztetett, hogy jobb és hasznosabb, ha a pálca a kézben van, mint sem a zsebben. Fogtam és az ujjaim között forgattam az említett tárgyat. Meglepő lazaság járta át őt. Neki dőlt a fának és úgy hallgatta a mondandómat, mintha csak éppen valami magától értetődő dolgot mesélnék neki.
- Bocsánat Minnie. Ami meg a harapós bestiákat illeti én is tudok harapni. – Feleltem és kacsintottam egyet. Reméltem, hogy kicsit megzavarodik, nehogy már csak ő legyen fölényben.
-Hm Aberdeen… - Töprengtem hangosan. – Aberdeen. Á igen. Megvan. Az pont a másikfelén van Skóciának. Én ugyanis Glenfinnanból származom. Így igen kicsiny volt rá az esély házon kívül… – Ecseteltem a rejtély magyarázatát.

   Most jött el az a pillanat, amikor kissé igazán megijedtem. Nincs kedvem a házi manókkal takarítgatni. Sőt egyedül meg végképp nincs. A kacsintásából viszont rögtön rájöttem, hogy esze ágába sincs ilyet tenni. Bár az lehet, hogy rosszabbat is ki tud találni, de már mindegy. Hiszen elkapott.
- A fájdalommal illetve egy seb szerzésével, csak a gyengeség távozik a testből. – Feleltem nagyzolva. – Bár igaz lehet, hogy nem így állnék hozzá, ha itt nyáladzana a fülembe egy vérfarkas. – Tettem hozzá. – Egyébként meg szerintem ennél alkalmasabb időpont ritkán adódik. Ugyanis az állatok alkonyatkor és pirkadat előtt a legélénkebbek. Amikor a humán elemek a legkevésbé zaklatják őket. – Ecseteltem neki. – Ez így igaz. – Feleltem büszke mellkassal. – Oh igen, bocsánat a stílusért. De a tapasztalat azt mutatja, hogy jobb, ha óvatos az ember. – Feleltem.

   Ahogy kimondtam egy ág reccsenése törte meg a csendet. Minnie a pálcájával odavilágított és kiderült, hogy csak egy Uhu, aki éppen a dolgát végezné, ha mi nem zargatnánk. Közben én is irányítottam a pálcám hegyét. De mielőtt ezt Minnie is megláthatta volna, gyorsan visszaengedtem a kezem. Mutatván, hogy egy bagoly zörgésére meg sem rezzenek.

- Touché’. – Feleltem. – A dementor bitang egy teremtmény. Igaz a patrónusom elég gyatra. Még csak egy lepkefingnyi füstfelhő van a helyén. Viszont bízok az ösztöneimben és a szerencsémben. Ha meg úgy hozza a sors, akkor ez van. Nem lehet folyton folyvást aggódni az életben. – Feleltem, majd észrevettem, hogy már nem is csak a pálca világít, hanem a hold fénye is átszűrődik a fa lombjai között. – De nem érek rá csevegni. Viszont van egy ajánlatom. Megígérem, hogy engedelmeskedek neked és nem megyek beljebb a Rengetegben. De szeretnék, ma még valamilyen lényt találni. Ami meg is valósulhat, ha innen nem kifelé vagy befelé indulunk, hanem ebben a vonalban mondjuk arra. – Böktem baloldalam felé a pálcámmal. – Kitudja talán még túl is éljük az estét. Mit szólsz, van kedved egy kis kalandhoz? – Kérdeztem érdeklődve, hiszen eléggé jó társaságra leltem itt az erdőben. – Ha meg valaki meglát, minket, akkor a balhét elviszem én. – Mondtam, majd elindultam a már említett irányba remélve, hogy a következő amit érzek nem egy kábító átok lesz…

Joe B. Rock

- Azt mondod? - mosolygok tovább - És ha nem hiszem el? Nem vagy olyan buta, hogy rajtam akard megmutatni.
Dicséretes ez az egyszer élsz elv a társamnál, de azért bármennyire rezzenéstelenül is fogadja a bagoly jelenlétét, biztos vagyok benne, hogy valami túlélési ösztön az ő fülébe is sugdossa a menekülési módok hosszú listáját. Ha mégsem így lenne, igen komoly balszerencsémre belefutottam valakibe, aki vélhetően funkcionális pszichopata, és bármilyen rossz is ez a lehetőség, ez még a jobbik.
- El kell keserítselek, a balszerencse a legjobb barátom… ha még egy darabig itt csevegünk a halálunk körülményeiről, biztos lehetsz benne, hogy kihívásnak fogja tekinteni a lehetőséget.

Mielőtt azonban igazán belekezdhettem volna a kellemetlenségek ismertetésébe, Joe már el is indult befelé a fák közé, és néhány lépés után ki is ért a pálcám vonta fénykörből. Nos, ennyit arról, hogy én leszek a kedves, barátságos prefektus, akivel le lehet ülni csevegni, mert előbb kérdez, aztán büntet… bár a sorrend most is megvolt, láthatóan nem sikerült elérnem, amit akartam. Egy fáradt, mérges sóhajt megengedek magamnak, és már épp vissza akarnám rángatni, amikor furcsán érzékelni kezdem, hogy egyre hűvösebb van. Igen, már akkor sem volt melegem, amikor befelé indultam, de ilyen hirtelen nem eshet le a hőmérséklet, és nem juthatnak eszembe a sikolyaim abban a házban, amelyet az otthonomnak neveztem… Köd üli meg a növényzetet. Talán felelőtlen vagyok olykor, de ha ennyire egyértelműen megszólalnak a veszélyt jelző szirénák, én is tudom, mikor érdemes távozni.
- Joe! – szólok utána hangosan – Ne menj tovább…!
A szemem közelében világító fény miatt nem is látok teljesen tisztán, így elmormolok egy fokozót, és így indulok a szökevény után. Nem tudom, milyen messzire juthatott ennyi idő alatt, lehetséges, hogy két lépés után a hátának ütközök, de inkább én kapjam el, mint a dementorok…
- Joe? – kérdezem, a körülményekhez képest még normál hangerőn – Tényleg feltétlenül egy dementorokkal teli erdőben akarsz bújócskázni…?

Minerva E. Balmoral

   Alig pár lépésnyire voltam tőle. Úgyhogy csak mondat foszlányokat hallottam, de nem is nagyon izgatott a válasza. Sietnem kellett. Azért egy dementor az mégis csak egy dementor. Be kell vallanom kezdett egy kicsit bennem is felszínre törni a kétely a túrámmal kapcsolatban. Arra az elhatározásra jutottam, hogy az eredeti útvonalamhoz képest pár fokkal eltérve kissé kifelé haladok. Jobb azért a nyugalom. Sok mindennel elbánnék, de azért a dementor még nagy falat lenne.

   Még csak fél perce haladhattam, amikor éreztem, hogy a környezetemben kezd lehűlni a levegő. Ez nem jelentett sok jót. Önkéntelenül is megszaporáztam a lépteimet. Minden idegszálam megfeszült és úgy figyeltem a terepet. Kezemben továbbra is a pálcát szorítva elmormoltam egy gyengébb Lumost és úgy mentem tovább.
Pár métert mentem, amikor egy mocsarasabb, láposabb talajhoz érkeztem. Óvatosan tovább lépkedtem, amikor hirtelen egy élesebb fájdalomra lettem figyelmes a bokám felett. Odakaptam a pálcámmal és a lábamon lógó kis csúszómászó szerű lényre reflexből ráküldtem egy Stuport, melynek hatására a kis fadarab szerű kis csúszómászó eszméletlenül feküdt a földön. Miután meggyőződtem, hogy nem halok bele a sebembe, fogtam és megvizsgáltam a már várva várt lényt. Pontosabban bestiát. Rövid vizsgálódás alatt arra jutottam, hogy ez egy fiatal nőstény Dugbog lehet. Alattomos kis bestia.

   Miközben vizsgálgattam a lényt, hátulról egyszer csak valami, vagy valaki nekem csapódott. Kisebb szívrohammal nyugtáztam az eseményt és megfordultam, majd láttam, hogy csak Minne az.

- Végre hogy ideértél. Nézd mit találtam. – Feleltem neki viccesen. – Egy Dugbog. – Tettem hozzá széles vigyorral a képemen.

   Elmélkedve a mondandóján eszembe jutott, hogy már nem is vagyok olyan izgatott, mint induláskor. Hiszen megvan, amiért jöttem, lehet, hogy jó lenne elindulni.

- Azt hiszem elég sokáig kószáltam ma már. – Feleltem. – Jól van nem bánom. Irány a kastély. – Feleltem, majd kissé szomorú arccal nyugtáztam az eseményeket.

   Letettem a kis lényt a mocsaras puha földre. Legalábbis eddig még az volt, de hirtelen megváltozott a talaj állapota. Nem puha volt és meleg, hanem kemény és hideg. Ez a tény valamint az, hogy eszembe jutott anyám halála már engem is felzaklatott. Nem törődve semmivel megragadtam Minnie kezét és a számomra ismert legrövidebb úton elindultam kifelé az erdőből. Szerencsére a lény harapása nem volt olyan fájdalmas, hogy megakadályozzon a futásban. Azért van valami pozitív is abban, ha az ember sokat kószál erre. Legalább megismeri a leggyorsabb utat kifelé.

Joe B.Rock

A hátrafelé bámulás és a sietés kettőse ritkán képes jó eredményre vezetni, esetünkben ez azt jelenti, hogy egyenesen nekisétálok az ezek szerint már lefékezett fiúnak. Normál szituációban valószínűleg Joe végignézhetné, hogy vált az arcom árnyalata eggyel drámaibb színezetűvé, mielőtt felteszek neki néhány kérdést az elméje épségére vonatkozóan, de annyira ledöbbent, most már másodjára, a lelkesedése a lény iránt, hogy ha ezt a jelenetet baljós háttérzene keretezte volna, most az is elhallgatna.
- Ne haragudj, lekötött, hogy mentsem az életemet. – jegyzem meg a viccelődésre – Egy mi?
Átnézek a válla fölött, és aztán vissza rá – embert nem láttam még, aki ennyire örült volna egy ilyen apró felfedezésnek. Habár egyébként érdekesnek találnám a dolgot, hogy minden valószínűség szerint a leendő lénygondozási tanárral kirándulgatok, elrontja a hangulatot a lassan fagy közeli hőmérséklet és a fényforrás látványos sápadása.
- Azt mondod, nem bánod? – teszem csípőre a kezemet – Bár azt gondolom, imádnivaló a felfedezés, amit tettél, ha nem haragszol, szebb befejezést is el tudok képzelni az életünknek, minthogy itt váljunk a flóra részévé.
Aztán már meg is érzem az ujjaimon Joe kezét, és ugyan szeretném megkérdezni, hogy a csípős megjegyzésem váltotta e ki belőle ezt a reakciót, de akkor már szinte kézzel foghatóvá válik a hideg körülöttünk. Miután eleinte egy gyorsabb sétatempóban haladunk, jelentőségteljesen ránézek, hamar átváltunk futásba, mert bár egy dementort nem lehet igazán lesprintelni, sokkal megnyugtatóbb a tudat, hogy nem ábrándozó virágszedő sebességben várjuk a végzet hörgését a tarkónkon. Társam látszólag tökéletesen tisztában van vele, merre kell kifelé haladnia a leggyorsabban, amit kiérve biztos pár kérdéssel díjazok majd, ezen felül pedig egy olyan büntetéssel, ami legalább arról elgondolkoztatja, érdemes e éjszaka bemerészkednie ide.
- Várj… - állok meg hirtelen, magammal rántva őt is – Szerintem… előttünk is vannak.
A sűrűsödő köd szinte falként lebeg előttünk, és olyan átláthatatlan páncélt képez a látótérben, hogy semmit nem tudok kivenni a saját, pálcás kezemen túl. A fiúra nézek, és ugyan cinikusan mosolygok, azért remélem, sejti már, a természet szép dolgai olykor nagyot tudnak harapni…
- Utolsó imák, kívánságok, mielőtt vélhetően egy horda dementor kíván majd jó éjszakát hatalmas, szerető csókokkal? – kérdezem, már szinte szórakozottan, miközben fejben elismételem a patrónus megidézésének menetét – Felajánlanék egy utolsó szál cigarettát, de szerintem nem lenne idő elszívni. Pálcát elő, Rock. Nem leszünk vacsora.

Minerva E. Balmoral

   Láttam az arcán, hogy nem érti, mit magyarázok neki és, hogy mit látok én szépnek ebben az egyszerű kis teremtésben. – Dugbug. Kistestű csúszkálós ragadozó, olykor embereket is harap, mint most engem. – Feleltem, majd visszafordultam a „kicsikéhez” és gyönyörködtem a szépségében. A kis tökmaggal való foglalkozás közben nem vettem észre egyből a hideget és a ködöt csak miután már elindultunk. Pontosabb elrohantunk a felismerés után.

- Előbb utóbb, mind a természeté leszünk. Bár igaz, jobb lenne minél később. – Feleltem és megszaporáztam a lépteimet.

   Egy laikus számára, csak őrült és összefüggéstelen kanyarok, árkok, gödrök, fák, tócsák és bokrok sokasága lett volna a kifelé vezető út. Ám számomra ez csak egy rutim menekülési útvonal volt, amelyet már ismerek egy ideje. Ahogy haladtunk előre fel-felnéztem követve az utat és egyszer csak azt vettem észre, hogy minden honnan úszik a köd. Mintha csak egy horror filmben ácsorognék. Remek. Most aztán benne vagyunk a közepében. Folytattam volna töretlenül az utamat előre, de nem tudtam merre menjek. Úgy láttam, hogy Minnie is megfigyelte ezt ugyanis olyat fékezett, hogy hasra estem mikor magával rántott.

– Ha így folytatjuk, nem kell törődnünk vele, kitöröm én a nyakam nélkülük is. – Feleltem, majd feltápászkodtam és leporoltam a taláromat. - Mindig is egy gyönyörű nővel akartam meghalni. –Feleltem a kérdésére. – Csak mondjuk egy 60 év múlva. –Tettem hozzá kissé flegmán.

   Patrónus idézésben a részemről nem reménykedhettem így inkább más próbálkozáson törtem a fejem. Igaz Dumbi, Merlin nyugasztalja, anno még mondta, hogy nem fog ki rajtuk a furfang. De mivel én még nem tudok patrónust idézni ezért valamivel próbálkoznom kellett és bíznom benne, hogy Minnie tud. Úgy döntöttem, hogy, amint megjelennek, segítek Minnienek egy Soles Summonitionemmel, hogy legalább lássa, hova kell lőnie. Aztán meg csak lesz valahogy. A gondolat menetemet Minne hangja törte meg.

- Nem köszi. Nem bírom a füstöt. – Feleltem.

   Majd egy pillanatra megfagyott bennem a vér és halványan láttam, hogy három irányból közelít felénk három dementor. Feltörtek bennem a rossz érzések. Halál, fájdalom, üresség és a magány. Majd nagy nehezen észhez tértem és megszorítottam Minnie karját, hogy kizökkentsem a dementorok által kreált rossz érzésekből.

- Soles Summonitionem. – Vettem célba a középső dementort. Hatása nem volt sok, mint az várható volt, de a vakító napsugártól legalább tisztán látszottak a célpontok. - Most jöhet a patrónus, aztán sipirc! - Kiáltottam oda neki, remélve, hogy sikerül a varázslat.

Joe B. Rock

-Ez volt a legérdekesebb szituációban kapott bók, amit valaha hallottam. – mosolyodom el, mielőtt a hideg tényleg beburkol mindkettőnket, és csak annyi marad bennem a gondolatból, hogy talán ez volt az utolsó, amit kaptam. Megacélozom a tagjaimat, elvégre dementorokkal küzdeni nem olyan, mint szórakozott mosollyal leütni egy figurát a tábláról… bármennyi tárgyi tudással is rendelkezem, sokesélyes, hogy hasznát vesszük e egyáltalán.
A szívemig hatol a rémület, ahogy kibukkannak a fák közül, szinte kört alkotva körülöttünk. Mintha beszívták volna az éltető levegőt, hogy nekünk ne maradjon… Szédülni kezdtem, és sírás visszhangzik a fülemben. A saját hangom, amely segítségért könyörög valakihez, aki soha nem fog megérkezni, hogy megvédjen. Az ilyen rémálmokból nincs ébredés, nincs ott senki, aki magához szorít, aki körénk tekeredve elrejt a borzalom elől, ahogy a napfény védi a világot a jégtől és borzongató haláltól.

Megroggyan a térdem, és emiatt a mozdulatom szörnyen ügyetlenül törik meg, ahogy lendíteni akarok a hozzánk legközelebbi lény felé – Joe hangja harsan, és éles, meleg fény tölti be a tisztást. Mintha lángot gyújtana a fejemben, rámarkolok a fiú vállára, és ezzel a támogatással kisegítve a pálcám végéről ezüstös derengés robban ki.
- Expecto patronum! – a lendület miatt előrébb is lépek – Expecto patronum!
Újabb kis füstfelhők, de ezeket néhány kis intéssel eloszlatják, és gyorsabban siklanak felénk, mint számítani lehetett. Hátrébb lököm a fiút, mintha így elé állva megmenthetném attól, amitől magamat sem tudnám. A húgaim eddig felidézett boldog emléke homokvárként zuhan össze a tudatomban, és palástként ránk tekeredik a félelem árnya… ehhez pedig csak alig valamivel közelebb kellett kerülnie hozzánk a szörnynek. Az utolsó gondolatom Willow, aki soha nem fogja megkapni a levelemet, és azt sem tudja meg, hová tűntem… És ekkor szikra pattan az emlékek mentén.
- Expecto patronum! – kiáltom a pálcaintés kíséretében, és egy megremegő körvonalú, hatalmas termetű lény szakad ki a fegyverem végéből – És most, ahogy mondtad, futás!
Nem jutott időm megszemlélni a patrónusomat, amely legfeljebb másodperceket nyerhetett nekünk, ez elenyésző gondolat az életünkért futás közben, amikor a talárunk beleakad mindenbe, mintha még az erdő is ellenünk lenne… De Joe tudja, merre haladunk, mert hamarosan ritkulni kezdenek a fák, és fel-feltűnik már a növényzeten a felkelt hold fényének néhány tócsája. Kifulladva lépek ki végre a mezőre, ha nem szégyellném, még esetleg hanyatt is dobnám magam a földön pár pillanatra. A fülembe dobol még a pánik suttogása, mintha tovább kellene menekülnöm, örökké… Így is van, de most csak Joe van és én, meg a kérdés, hogy…

- Mit érdemel az a bűnös, aki életveszélyes kalandok által ismerkedik? – a mosolyom ugyan kissé ijesztő lehet a körülmények miatt – Rock, remélem, tudod, hogy fájni fog, ami következik, és nem úgy, hogy élvezd.

Minerva E. Balmoral

   A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak tova. Minden pillanatban azt hittem, hogy nekünk harangoztak. Egyedül az a halvány lélekjelenlét mentett meg minket, amelyet közös erővel tanúsítottunk a fekete rémségek ellen. Miket beszélek. Ezekhez képest egy rémség olyan, mint egy szépség. De az biztos, hogy feleennyire sem veszélyes.

   A varázslatom sugara kezdett halványulni és Minnie még csak éppen, hogy magához tért. A dementorok pedig másodpercről másodperce rémisztőbben közeledtek felénk. Minnie folyamatosan próbálkozott az idézéssel, de az apró felhőket, amelyeket először produkált könnyűszerrel félresöpörték a dementorok. Az egyik támadó már karnyújtásnyira volt tőlünk, amikor, Minnie hátralökött engem és minden erejét összpontosítva megidézte a már-már teljes értékű patrónusát.

   Az elmosódott körvonalakból nem tudtam kivenni az állat alakját a nagy sietségben, de a hatását elérte. A dementorok hátrahőköltek, mi pedig a lábainkat a nyakunkba kapva szaladtunk kifelé a Rengetegből. Meg kell, mondjam, jó kis adrenalin növelő kaland ez.

   A szembejövő ágakkal mit sem törődve törtünk utat a tisztás felé. Szerencsére hamar elértük az erdő szélét, melyet a ritkuló növényzet és a hold erősebb fénye jelzett. Most jöttem csak rá, hogy mekkora bajban leszek, ha vége ennek az egésznek. Egy pillanatig még azon is elgondolkoztam, hogy visszarohanok az erdőbe. Persze, nem a dementorok felé, de valamerre, ahol nem találhatnak meg. De momentán örültem, hogy élünk.
Az erdőből kiverekedve magunkat, még egy biztonságos távolságig futottunk, ahol úgy éreztük, hogy valamennyire biztonságban tudhatjuk magunkat és megálltunk fújni egyet. Majd jött a fejmosás.

-Lehet, hogy büntetést érdemlek. –Feleltem beletörődve. – De mond mikor volt utoljára ilyen aktív kalandod? Tudod néha ki kell zökkenteni az embert a komfort zónájából. – Feleltem mosolyogva kívül, belül pedig zokogva tudván, hogy mi vár rám.

Joe B. Rock

Mikor már nem remeg úgy kezem, egy mély sóhaj és egy általam fenyegetőnek vélt mosollyal fordulok Joe felé, aztán egy laza mozdulattal átdobom a hajam a vállam fölött, remélve, hogy érzékeli, a dementorokat szerencsésen túlélte, de valami kellemetlen még vár rá.
- Lehet? Lehet, hogy büntetést érdemelsz? – kérdezem nem kevés feszültséget sűrítve a gesztus mögé – Ne aggódj, bőven lesz elég lehetőséged alaposan és részletesen átgondolni, sűrűn tervezel e hasonló kalandokat átélni a komfort zónádon kívül. Sőt, a kedvedért olyan büntetést választok, ami garantáltan azon kívül esik. Holnap este jelentkezel a drága könyvtárosunknál, aki újfent aggódik, hogy mindenféle neveletlen hordák megszentségtelenítik a köteteit, és segítesz neki őrt állni a tanóráid után egészen addig, amíg ő jónak látja, két egész héten keresztül.
A karjába karolva elindulok a kastély felé, ami most lenyűgözően barátságosnak és biztonságosnak látszik, és főleg, a dementorok után a Hilton elnöki lakosztályának. Ráérek majd a Kifutón rágyújtani, most már jóval túlléptük a sétálgatási időkeretet, és ami azt illeti, nem kis bravúr lesz rezzenéstelen arccal felvonulni a klubhelyiségbe sem, lehetőleg úgy, hogy egyetlen tanár se tegyen fel izgalmas kérdéseket arról, miért andalgunk ott ennyire alkalmatlan időpontban.

Már a hídon járunk, amikor újra megszólalok, és itt már nem is húzom magammal a fiút.
- Rock? Tudom, hogy nem akartál rosszat. Mondjuk, hogy rosszul akartál jót. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkoztunk, de vannak határok, amiket egyszerűen nem érdemes feszegetni. Jó vagyok a műfajban, és ma olyan szerencsénk volt, amilyen nekem még szökő évente sem szokott lenni.
Közben már közel járunk a lépcsőkhöz, a megkezdett beszélgetést persze egy elsuhanó szellem szakítja félbe, amelyekről történetesen tudom, hogy szeretnek avatatlan fülekbe suttogni szimpátia alapján. A nő vizenyős szeme pedig nem engem talál ennek céljának, így jobbnak látom kissé szigorúbb hangnemben folytatni, a még mindig mosolyogva zajló szavakat.
- Na és Mr. Rock? Második büntetéseként szeretném, ha felkeresné a SVK idei professzorát, és feltétlenül kérje meg arra, hogy tanítsa meg patrónust idézni, még akkor is, ha ez esetleg a szabadidejéből megy el. – a füléhez hajolva még hozzá teszem – Valami azt súgja, szükséged lehet még rá… Elvégre nem kerülhetsz mindig csinos lányokkal bajba, akik megmentenek, nem igaz?

Köszönöm a játékot, és az első büntim kiosztásának lehetőségét. ::)

Minerva E. Balmoral

   Láttam valami nem természetes dolgot az arcán. Az a mosoly egyszerre volt rémisztő és fenyegető. Tudtam, hogy most fog eljönni a rossz világ. De legalább élünk. Csak ne Friccsel legyek büntető munkán, mert akkor inkább visszajövök a dementorokhoz egy kis bájcsevejre.

- Két hét?! – Kérdeztem már-már felháborodva. – Két hétig minden nap órák után pluszba a falak mögött… - Feleltem ugyanolyan hangnemben, majd meglátva megint az arcán lévő fenyegető mosolyt így feleltem: - Mi sem lenne nagyobb örömömre Minnie. – Nevettem, majd magamban átkozódtam. Legközelebb meg kell tudnom a prefektusok útitervét, ha kószálni akarok.

   Nem szaporáztuk a lábainkat a kastélyba, csak lassan lépkedtünk tova. Ha már valamelyik tanár elkap úgy is mindegy, hogy 10 perccel előbb vagy később lesz. Már a hídon jártunk amikor Minnie „feloldódva” az ördögi stílusából hozzám szólt.

- Igen, tudom. De azért a mai napban is volt valami jó. Megismertük egymást és fogtunk egy Dugbugot is. – Feleltem mosolyogva.

   A lépcsők közelében valami halk neszezést hallottunk, amelyről kiderült, hogy egy ólálkodó szellem. Már hirtelen azt hittem, hogy Friccs mászkál erre, de mikor megláttam valamennyire megnyugodtam. Igaz a hangszínt meg kellett változtatni, mert ezek a szellemek szeretnek pletykálni. És nem venné ki magát jól, ha azt rebesgetnék, hogy éjjelente egy prefektus csak úgy bájcseverészik egy diákkal.

- Ne aggódj Minnie. Megkeresem, amint tudom. – Feleltem. – Ja és a nagy aggodalmak közepette elfelejtettem, mondani, hogy nyugodtan hívj Joenak. – Tettem hozzá mosolyogva, mikor elértük a körletet és elköszöntünk egymástól.

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "Free" (https://www.youtube.com/watch?v=AhcttcXcRYY)

ruha (https://cfc.polyvoreimg.com/cgi/img-set/.sig/gEjF1ya7QhUzLZOQgiZWQ/cid/72794025/id/0htE_zLF5xGnd62KvFd5PQ/size/c300x287.jpg)

Csalóka tud lenni a tavaszi időjárás, mert egyik kézzel kegyesen ad napsütést és meleget, zöldülő természetet, a másik kézzel viszont el is tud venni: hirtelen támadhat szél, hozhat viharos felhőket és esőt. Különösen itt északon. Épp ezért érzem fontosnak, hogy kihasználjam a meleg, kellemes napsütéses időt a hétvégén, amíg lehet és szippantsak némi üde levegőt. Ezt pedig a világ leghűségesebb nőjének társaságában teszem: a gitárommal. Formája és jellege miatt valahogy mindig is jól esett nőként gondolni a hangszerre, bár abban annyira nem nőies, hogy csak akkor szól, ha akarom... de ettől eltekintve ennek a gondolkodásnak is megvan a maga hagyománya, talán leginkább Hendrix óta, aki tényleg úgy kezelte a hangszert a színpadon egy-egy esetben, mintha az szerető lenne és nem hangszer. Fura, de én se tárgyként tekintek rá, pedig nem más, csak fa, fém, festék, lakk és ragasztó összessége. Valahogy mégis van lelke, ahogy a kezembe veszem, a részemnek érzem tenyereim között tükörfényesre lakkozott, sima testét és nyakát. Hátam egy jó árnyékot adó terebélyes tölgy törzsének támasztom, míg tekintetem elréved a zsengén zöldülő füves udvar felett a kastély faláig s a díszes kőcsipkékkel áttört falpártázaton keresztül tovább... újabb mély szippantás a friss levegőből, majd ujjaim már neki is állnak a hétfokú skálát G-ben végigpörgetni minden fekvésben, mintegy rutinos bemelegítésként. Egyedül jöttem ki, relatíve korán, egyből reggeli után. Gyakorolni leginkább csendes magányomban szeretek s ez most sincs másként, csupán az egyik elhagyatottabb belső tér helyett a kellően tágas udvart választottam, ahol ilyenkor egyáltalán nem biztos, hogy belém akadna valaki. Ha meg mégis megtörténne, mondhatjuk, hogy a sors akarata... végül, miután a tizenötödik bundnál is végigpörgettem a skálát, végigérve az oktávon, megpendítem fent a tisztességes G dúr akkordot, hogy miután kicsengett szépen rezonálva a reggeli friss levegőben, egy E-moll-ra kulcsolódjon rá két ujjam és az első beugró ritmust kezdjem kipengetni, amit követ a többi akkord is sorban, hogy a kellő ütem után a hangom is eleresszem végre és énekelni is kezdjem a kissé búskomor dalocskát. Valamiért ezt dobta a gép, nem is gondolkozom, csak játszom és éneklem.
- "... No I can't see you every night
Free..." - érem el a sorokat, s kicsit megborzongok. Kurt már öt éve szabad és nincs köztünk, hogy búskomor, mégis fülbemászó dallamaival szólaltassa meg egy olyan generációnak a hangját, akinek elege van a mainstream csillogásából, akit nem érdekel a cukormáz... A Nirvana lett a második Beatles számunkra egy bizonyos értelemben s ha Kurt végzett is magával, az öröksége itt maradt. Én pedig ápolom, amikor zenélgetek.

zene: C - Dust In The Wind (https://www.youtube.com/watch?v=X25FF9_PUsY&index=17&list=PLzNiLfTC-kraBw3hyR_YbRhDdpot4Zm0r)
(https://i.imgur.com/JZaL7Sn.png)(https://i.imgur.com/MdISdpu.gif)(https://i.imgur.com/PZNpnLf.png)
dress (https://www.polyvore.com/make_some_noise/set?id=230751918)

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'

~~ ❈ ~~

Annyira szépnek indult ez a nap is. Tényleg baromi szépnek. Meglehet csak velem van a baj? Hiába süt verőfénnyel a nap mégsincs semmi életkedvem. Talán részben Mathias is az oka, meg úgy maga a suli. A vizsgák a nyakunkon és bár tény hogy nincs akkor a hajtás mint tavaly az RBFek miatt sőt, épp köztes állapotban vagyok a két nagy megmérettető vizsgadrukk között, de még így is nehéz. Baromi problémás, hisz el kellene döntenem mi is akarok lenni végre arról meg már nem is beszélve hogy esetleg a jövő évi RAVASZ-t nem ártana a lehető legjobb kivállóra teljesítenem. Ettől függetlenül hiába még van időm kész idegzsába vagyok ha csak rá kell gondolnom. és igenis kell, mert valahol érzem hogy ez az elvárt. A helyes. Na ez aztán kész agyrém!
Szóval enyhén leugatva két elsőéves fejét hogy kotródjanak az utamból bandukolok az udvaron, mert azért kicsalt engem is a meleg a szabadba. Ritka mostanság hogy ennyire kellemes legyen az idő és ha már nincs dolga a boszorkány lányának hát ki is kell azt használni. Már épp eltervezem hogy a tó körül telepedem le kellő nyugalommal arcomon mikor rájövök hogy nem valami jó ötlet. A múltkor is arra ette a penész Charisma Belbyt és vad kompániáját. Igaz ritka alakom mikor engem megtalál, sokkalta jobb szereti a bátyám egrecíroztatni a sztorijaival, de nincs semmi szükségem a szurkálódására. Amúgy is paprikás kedvembe vagyok és még egy két beszólására netán a pálcámból eltévelyedik épp az ő irányába vagy két jól sikerült átok... aztán meg mehetek büntetőmunkára Qcrosshoz, mert elpicsogja magát mint egy harmadikos pisis...
Hát nem, mindez nem hiányzik az életemből, köszöntem szépen! Szóval ilyesformán még épp időben váltok irányt hogy eredeti úti célom helyett inkább az északi udvar csendes magányát válasszam. Annak is a legtávolabbi sarkát ahol már a fák árnyékos lombjai rejtik a fehéren virító erdei virágokat.
Mikor elérem a kiszemelt nagyobb méretű törzset körbepillantok. Sehol senki. Szusszantok egyet. Kezem a fa kérges törzsére téved.
Csak te meg én..
Gondolatom kuncogást csal elő. Olyan mintha egy férfi mondaná a szerelmének egy romantikus lányregényben. Ó mennyire költői! Na persze azért baromira ciki hogy én mindezt egy odvas fával ejtem meg. Még jó hogy nem mondom ki hangosan! Mindegy, végül is mindig is szerettem a természetet. Valahol megnyugtat a légkör, a fű és a föld illatának egyvelege. Most sincs ez másképp. Arcomon őszinte bár halovány mosollyal zuttyanok le és nyitom ki az egy szem könyvem, amit magammal hoztam. Nem is tudom mióta ücsöröghetek ott a fű takarásában és már számolni is elfelejtem a fejezeteket. Mindig is az az alkat voltam aki bele tud merülni egy-egy cselekményébe. Ha alkotni kell hát abba, ha olvasni abba, ha tanulni abba. Meglehet ez a jó hollóhátas ismérve hisz nem csak a lángelmék kerülnek a házunkba. Sosem tudtam a Süveg mi alapján osztja a titulusokat, de talán nem is kell.
Ezen tűnődöm és félig a virágok közé süppedve emelem fel a kezem a nap fénylő ragyogásába. Már azon kezdenék töprengeni hogy az élet talán nem is annyira szörnyű így hogy a béke helyreállt, és végre csend is honol körülöttem, mikor... igen, biztosan valami közel sem természetes zajforrás üti meg a fülem. Ráadásul valami észveszejtően idegesítő egysíkú dolog. Az már csak abszolúte a legteteje a dolognak hogy ismétlődik újra meg újra. Már épp kiszólnék hogy héka ne már ember, találj magadnak más placcot ahol kornyikálsz mikor kipislogva a fa mögül a magába mélyedő Williamsont látom meg.
Arggggrhgrgggg!
A düh percek alatt ellep, mert hát mégis csak eszembe jut a legutóbbi elválásunk. Na meg a csókja. A disznó! Persze látom a némasága nem tartott örökké.
Azért valahol enyhít a haragomon a hangja és a dallam maga. Egész ügyes habár talán nagy babérokra nem feltétlen kell törnie.. az meg egyenesen nevetséges, ahogy a gitárt simogatja.
- Látom visszajött a hangod! - közlöm némi nyersességgel a hangomban miután beáll egy pár percnyi csend. - Mondd csak minek köszönhetem hogy megint engem találsz meg?
Talán a büszkeség az oka, talán más de rögtön felülök úgy hogy ő is láthasson. Sőt, még ki is húzom magam, mint mikor fontos eseményeket a tökéletes tartásomban parádézom. Csak mert biztos, ami biztos.

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "If you wanna find out what's behind these cold eyes
You'll just have to claw your way through this disguise" (https://youtu.be/mr5AJJuzO8A?list=PLJNbijG2M7OxQbdJNbASE5BYg5S6P-6wd)

ruha (https://cfc.polyvoreimg.com/cgi/img-set/.sig/gEjF1ya7QhUzLZOQgiZWQ/cid/72794025/id/0htE_zLF5xGnd62KvFd5PQ/size/c300x287.jpg)

Miért nem lep meg, hogy, amint végzek a dallal és beáll egy kis csend, a tavaszi üde levegőt rögtön egy epés női hang szeli át? - Minden csoda csak három napig tart. - játszok végig egy picit gunyoros hangnemű dallamsort egy skálából aláfestésnek egy másodpercig. - Bár ez még addig sem... - legyinteni nem tudok, mert tele a kezem, de megtenném. Helyette a megfelelő irányba fordulok, hogy lássam a leányzót. Arra viszont mosolyognom kell, ahogy felül és kihúzza magát. Lányok, lányok, büszke lányok... mi is lenne velem nélkületek? Például nyugodtan gyakorolhatnék. - Én talállak meg? Ahhoz keresni is kellene drága hölgyem... - rázom meg a fejem. Persze, Mohamedet is annyira keresi a hegy. Belül azért nagyon is jót derülök a felvetésen, hogy én kerestem őt. Talán ez az oka, hogy még nem mondtam az első mondat után annyit "alázatos szolgája" és húztam volna el oda, ahol nem idegesíti embertársam a puszta létem. Meg az végső soron, hogy nem tud magával megbékélni velem kapcsolatban. Pontosan tudom, hogy bosszantom, hogy sértem a leányzót, hogy szálka vagyok a szemében. De nem csak ennyiről van szó... sokkal több dolog kavarog itt ennél, nem csak egy sértett büszkeség, vagy hiúság az, amiről a dal szól. Én pedig olyan szemét vagyok, aki jól meg is fetreng ebben a tócsában. - Amúgy egész csinos a poncsód. - teszem még hozzá, kipengetve egy-két jazzes hetes vagy kilences akkordot, amiknek kellően bizarr és fülbemászó egyszerre a világa. - Bár először azt hittem, hogy a törölköző maradt rajtad. - adom be a tust merő kedvességből és ártatlanul mosolygok mellé. - De tudod mit? Elég nagy ez a park, ha zavarlak, odébb megyek. - az előző kijelentésemért biztos meglesz a méltó jutalmam, de akkor is jogos a felvetésem a nyers, keresetlen indítás után, ami végső soron azt éreztette velem, hogy én itt fölösleges vagyok. Azért az imént kiosztottam a kellő jutalmat, de ez nem jelenti azt, hogy különösebben lenne kedvem körbetáncolni az ő kénye-kedvét, vagy bokszzsáknak átengedni magam. Az, hogy nem adom át magam a világ legtöbb behatásának és igyekszem sztoikus lenni, nem jelent egyet mindezzel. Szóval nyugodtan nézek szemeibe és úgy helyezkedem, mint aki készül felállni. Az opciók száma véges, annyi bizonyos, hogy továbbra is ambivalens gondolatok és érzések csapdájába kerülhet Blaire, mert ittlétem is sérti büszkeségét, már pusztán azzal is, hogy emlékezteti valamire, másrészt a távozásom sem biztos, hogy jól venné ki magát abban a tekintetben, hogy az is sérelmet jelent: meg tudom tenni, hogy felállok és elmegyek, nem vagyok a bűvkörében, nem legyezgetem a hiúságát, nem érezheti, hogy érdeklem, sőt, az ellenkezőjét mutatom ki vele, valamint oda a csodás lehetőség, hogy karmait rajtam élesítse. Akárhogy is, meglátjuk, hogy mennyit ér a dolgok rőfje, hamarosan.

Drága hölgyem? Érdekes fordulat ez. Olyan antiWilliamsonos. Igen, annak ellenére hogy rendszerint próbál lovagias lenni ami már-már egyenesen túlzás szagú mégis valahol a sajátossága. De ez a szöveg… hát pfffff. Nem vagyok sem drága hölgy sem olyan egyén aki rászorult a bókjaira. Szóval simán megsértődhetnék a minőségtartalmon de inkább csak ciccegek egyet halkan nemtetszésem jeléül. Végtére is ez maximálisan kifejezi röviden és tömören amit gondolok na meg ahogyan gondolom. Ez pedig pont elég, legalábbis egészen addig így gondolom míg meg nem sért.
Hát melyik épeszű nő nem veszi sértésnek azt ha az öltözködését becsmérlik? Ráadásul most alapvetően is a túlérzékeny pillanataimat élem meg. Willamson ezen nemhogy segít… ó közel sem. Telibe rontja az esélyeit. Persze felhúzom az orrom és fintorgok egyet a törölköző ellenére.
- Bájos hogy egyszer bókolni próbálsz aztán meg becsmérelsz. Igazán célravezető taktika mi tagadás…
Hangomban megbújik az a fajta epés él, amit csakis magának köszönhet. Mert igenis utálom ha valaki egyszer a-t mond aztán meg b-t. Ha már teszi a szépet hát tegye azt rendesen. Nem? Hát de! Morgan esetében mondjuk az utóbbi inkább életszerű semmint az előbbi. Vagyis, maradjunk annyiban, hogy a piszkálódásával inkább tudok mit kezdeni, mint a nyálgép áradozásával.
- Nem is te lennél ha nem így lenne, mi?
Igazából nem várok választ a kérdésemre mert tudom hogy valóban így van. Helyette visszafordulok vele ellentétesirányba és a tájat kezdem el bámulni. Megfordul a fejemben hogy visszafekszem a fűbe békésen mintha csak mi sem történt volna. Csak úgy éreztessem vele hogy baromira nem tud kizökkenteni a lelki békémből, a zenemből meg úgy semmimből se…
- De tudod mit? Elég nagy ez a park, ha zavarok, odébb megyek.
- Az remek lesz… - vágom rá zsigerből még mielőtt úgy felfognám mit is jelent. Egy perc múlva esik csak le hogy valami nem stimmel. Nem maga a reakció amit a srác produkál… az dicséretes hogy végre valahára észrevette magát, de a hangszín… Hát mi van itt? Elképedve fordulok felé, mert nem tudom mire vélni a felháborodást és a csalódottságot. Vajon valóban ez süt vagy már csak én hallucinálom be?
Ezüstkék íriszeim fürkészve fókuszálják be alakját és igyekeznek bármi tényszerű biztos jelet kikutatni amely igazolja saját kételyem. Így telik el egy újabb szívdobbanásnyi pillanat hogy aztán halk torokköszörülést követően megszólaljak.
- Ne haragudj! Én… nem úgy értettem. Mármint… nem kell elmenned ha nem akarsz.
Hangom túl lágy és túl kedves. Olyan, amelyet nemhogy nem érdemel de még talán sosem kapott. Kevesen találkoznak azzal a Blaire Montregoval, akit a kenyérre lehet kenni nem pedig téged döngöl ő a földbe. Ó Williamson te mázlista!
Igazság szerint csak bambán pislogok remélve hogy nem veszi ezt többnek mint aminek szántam. Egy udvarias gesztus amit ejtek felé, de semmi több. Jogos is, hisz én voltam itt hamarabb. Ennek ellenére sejtem hogy ez kevés lesz. Valahol már nem is akarom hogy elmenjen és egy másik fa alatt telepedjen le. Fura de mégis elkezd hiányozni a gitár hangja. Ez azért is vicces mert csakis zongorázni tudok s a bátyám is tőlem tanult újra szinte mindent.
Morganhez mégis jobban illik ez a hangszer és az a lelkület, mit ez képvisel. Így csak fejemmel a kezében lévő gitár felé bökök és szelíden elmosolyodom.
- Ha nem skálázol többet akkor meghallgatok még egy dalt.
Igen vagyok olyan kegyes. És igen, tutira megmondom a keresetlen őszinte véleményem. Mert én már csak ilyen vagyok.

Blaire megteszi azt a szívességet és kellően magára veszi, amit mondtam. Ugyanakkor valóban blőd öntömjénezésnek gondolom az elképzelést, hogy én keresem, vagy követem őt, valami "rejtélyes" oknál fogva. Köszönöm, nem szorulok rá erre, stílusa és megnyilvánulásai miatt, amit eddig velem szemben megütött, pláne, hogy nem. Inkább arról van szó, hogy ha belé botlok, akkor mindig találok valami módfelett szórakoztatót abban, ahogy reagál egy-egy dologra, vagy ahogy netán fel lehet hergelni. Ennek örömére tovább viszem a dolgot pár lépéssel, mert nem felejtettem el, hogy mennyire offenzíven állt belém a klubhelyiségben, amikor a vesszejével böködött, mintha én próbáltam volna ezt fordítva, pedig ettől fényévekre voltunk tettekben és szándékban is. - Álljunk meg egy pillanatra! A taktika azt feltételezi, hogy valami hosszabb távú tervem és szándékom van. Azonban sajnálatos módon ilyesmiről szó sincs. Egyszerűen tettem egy megállapítást. - vonom meg a vállaimat. - És ha bókolni próbálnék, akkor mondjuk előadnék valamit arról, hogy szívesen fulladnék szürkéskék-tengerszín szemed habjaiba, lehet még versbe is szedném. - somolygok. - Aztán pedig te kijelentenéd, hogy nyeljek futóférget, vagy valami más bájos nőies megállapítással adnád tudtomra, hogy nyálasnak tartod amit mondtam és lehetőleg a jövőben másnak mondjak inkább ilyesmit. - summázom gondolataimat, melyet akaratlanul is, de sikerült bőlére eresztenem cseppet. Ne essünk már tévedésbe azt illetően, hogy én esetleg így próbálnék udvarolni. még akkor is, ha helyes és bájos lány tud lenni Blaire, ezt sosem vitatnám el, a legutóbb még meg is húzgálta az alvó oroszlánom bajszát... de, ha nem muszáj, nem várom ki, míg újabb önigazolást merít a jelenlétemből, vagy újfent céltáblává változhatok. A múltkor egy apró, játékos babrálás után már kaptam is az arcomba, de csak az újszülöttnek új minden vicc, én ebben nem fogok részt venni, ez tán hangomból is kicsengett, felőlem haragudhat rám, mert képes voltam megcsókolni a múltkor s még képes volt egyszerre élvezni és utálni is azt. Szóval inkább felajánlom távozásom, lássuk mire megy ezzel a labdával. - Jó. - mondom zsigeri, nyers kijelentésére. Fejben már elvégeztem a számításokat, hogy ha elküld az miben lesz jó avagy rossz neki s az ellenkező esetet is, de a jelek szerint ő ösztönösebben cselekszik, vagyis beszél, aztán gondolkozik. Elkezdtem már felkelni a földről, hogy új hely után nézzek, amikor jön a kissé átgondoltabb, második kör. Szavaira sóhajtok, de befejezem a mozdulatot és felállok, mielőtt kecsesnek nem mondható módon seggre ülnék... bár azt hiszem ezt elkapkodtam kicsit, mert ahogy a teljes nyugalomból túl hirtelen álltam fel, elkezdenek fekete pontok táncolni a szemeim előtt. - Na jó, ne... - eddig jutok, majd lekapcsolják a lámpát. Vagyis a Napot. Leghelyesebben csak számomra, mert beütött a vérnyomás krach, én meg magam ütöm be a fába, az ájulás következményeként. Legalább ebben a mély, álom nélküli álom állapotban ezt nem érzem s a fülem is csak zúg. Komolyan, mi a fenéért nem figyelek arra, hogy ahogy hirtelen nyúltam meg az elmúlt időszakban, már testmagasságom illetően még pár centivel, a vérnyomásom a hirtelen nyugalmi állapotból való felugrásra padlóra zuhan? Már a napokban is vissza zuttyantam így az ágyamra, vagy dőltem a falnak. Igen, hülye vagyok.

-... ha bókolni próbálnék, akkor mondjuk előadnék valamit arról, hogy szívesen fulladnék szürkéskék-tengerszín szemed habjaiba, lehet még versbe is szedném.
Hát itt kénytelen vagyok egy óriási horkantást közbevetni ami cseppet sem úrilányos viszont roppant mód kifejező. Mert ez az egész már elfordult egyfajta giccses undormányba, amit igyekszem tényleg letuszkolni a saját torkomon (mivel tudom jól hogy Williamson már csak ilyen és esélytelen megváltoztatnom), de őszintén szólva? Baromira nem megy. Így akármennyire is igyekszem jó fejnek lenni ösztönösen tör fel belőlem a hörgés, mi egyértelműen sugallja a keresetlen véleményem a szövegeléséről. Ráadásul az a szemtelen vigyor... Hát komolyan! Arcom padlót fog menten mennyire önelégült tud lenni ez a gyerek!
- Aztán pedig te kijelentenéd, hogy nyeljek futóférget, vagy valami más bájos nőies megállapítással adnád tudtomra, hogy nyálasnak tartod amit mondtam és lehetőleg a jövőben másnak mondjak inkább ilyesmit.
Ahogy elhallgat rajtam a sör hogy egy szemforgatást közbeiktassak miközben őszinte és tiszta mosoly ül ki az arcomra. Valóban ennyire kiismerhető lennék? Vagy a legtöbb lány így van vele mint én az ő esetében? Nem igazán tudom de annyi bizonyos, Morgan vagy nagyon jó emberismerő vagy nagyon jól tudja hogy mennyire rohadtul idegesítő és néha irritáló viselkedési mintával rendelkezik.
- Igazán éles látásra vall felismerned a tényeket.
Valahol a hangom egyszerre undok de ugyanakkor szórakozott és viccelődő. Fura ez, mert ilyesmit eddig csak Eric csal elő belőlem. Nem tudom ez inkább sértés-e a háztársamra nézve vagy épp érdem. Magam sem tudom eldönteni hogy milyen is egész pontosan a viszonyom Lestrange-el. Maradjunk annyiban hogy a kusza az kellően könnyed és mégis elegáns megfogalmazása a valóságnak.
Már épp azon tanakodnék hogy a dalospacsirta besorolását módosítsam magamban (igaz nem döntöttem el teljesen merre is billen a serpenyő nyelve a lelkem oltárán vele kapcsolatban) mikor egy jó-t meg egy na jó, ne-t nyög ki, nem épp bizalomgerjesztő hanghordozásban. Mire odapillantok az irányába nyelvem hegyén a kérdéssel hogy most mégis miért beszél ellent saját önmagával addigra összeesik mint egy rosszul megsütött tökös pite.
Ó anyám! Ne már!
Elsőre nem is esek kétségbe. Egyszerűen csak elröhögöm magam és úgy vakkantok oda neki valami közel sem kedveset mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hogy ő így fényes nappal összeborul és a földel csókolózik. (Mondjuk inkább azzal és ne velem). Ám mikor semmi reakció nem érkezik epés megjegyzésemre amit elejtek na akkor már furcsállom a dolgot és fokozatosan önt el a pánik. Rosszat evett volna? Mérgezésevan? Ha mondjuk rászed tutira megkeserüli. A pálcám máris a kezembe simul, s szinte fel se fogom a dolgokat. Mégis mikor vettem elő? Azt se tudtam hogy magammal hoztam! Többnyire nem lófrálok mindig vele, pláne ha csak kifeküdni tervezek egy könyv társaságába a rétre. Jó, alkalmas lapozgatásra ha lusta az ember de... nem épp életmentés a célom állandóan. Pláne nem Bájgúnár Williamsoné.
Ellenben mégis mellette termek rövid időtávban és mire kettőt pislogok már felé is hajolok. Barna hajam lelóg két oldalt, s mint egy függöny éri arcélét talán a földet is. Akkor mozdul meg mikor kezemmel kissé megsuhintom, hogy mégse akadályozzon teljesen a kilátásban, mert szemügyre kell vennem, hogy most képes ez itt haláltusáját megvívni az én boszorkányi fortélyomra és találékonyságomra bízva magát vagy szimplán csak egy seggberúgás elég, hogy a szemtelen csínyjéért megjutalmazzam...
A falfehér arc semmi jóra nem utal és egy percig nézem csak. Rá kell jönnöm arra hogy fogalmam sincs mi baja lehet és így nehéz bármilyen varázslatot végeznem. Sőt, egyenesen kockázatos. Meglehet több kárt tennék benne mint hasznot, bár... lehet benne kárt tenni? Ő maga a kár, nem? Na jó viccet félretéve... ne haljon itt meg nekem, hellóka!
- Morgan! Moooorgaaan! Baszki ne szívass már! Kelj fel, a francba is! - kiáltom rá kissé idegesen. Fel sem tűnik hogy hangszínem pár fokkal feljebb siklik a megszokottól. Kezem pedig lendül és szelíden arcon paskolja hátha ezzel is segítek egy kis életet verni belé. Na meg egy kis pírt. Ráfér ha már reggel lefelejtette a pirosítót a tükör előtt...

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "I've become comfortably numb" (https://www.youtube.com/watch?v=_FrOQC-zEog)

ruha (https://cfc.polyvoreimg.com/cgi/img-set/.sig/gEjF1ya7QhUzLZOQgiZWQ/cid/72794025/id/0htE_zLF5xGnd62KvFd5PQ/size/c300x287.jpg)

- Nem véletlenül nem kell szemüveget hordanom. - hergelem picit a leányzót még, mindazok után, amit már eddig is kiváltottam belőle. - A tény az, hogy, ha neked udvarolnék, azt közelről sem így tenném. A korábban említett üres szavaknak nem te vagy a célközönsége, ezzel a butácskább szerzeteket lehet megetetni. - jegyzem meg, tovább görgetve eszmefuttatásom hógolyócskáját, bár nem hinném, hogy valaha is lavina lesz belőle. - Szóval tőlem egy fia elcsépelt bókot sem fogsz kapni. Meg mondanám, hogy igazából semmilyen mást se, mert amennyire szeretnél fagyosszent lenni, nagy buzgóságodban mindent félresöpörnél. - kissé gunyoros lesz az arckifejezésem, de őszintén beszélek, most kevésbé megyek szavaimmal a ködösítés irányába, sőt... valami oknál fogva ez a kissé epés, morcos Blaire,- aki azért képes őszintén is mosolyogni, ha mondok valamit-, arra indít, hogy őszintébb legyek. Vele és magammal is. Lehet mégsem olyan rossz a társasága... Viszont ha jó, ha nem, akkor is zsigerből küld el, amikor lehetőséget adok neki rá, én pedig hasonló ösztönösséggel válaszolok és pattanok fel. Hiba. A szerencse az, hogy a hangszert még nem emeltem fel a fűből, szóval, amikor nem sikerül végigmondanom, hogy "na jó, nem megyek, ha már ilyen szépen kérsz",- mert végül is ezzel változtatta meg elhatározásom-, akkor az elvágódásom nem sodorja veszélybe a hangszert. Persze erről ájult állapotban mit sem tudok, helyette kapok egy kis "trip"-et az elmémtől, mint valami fura álmot, amiben Blaire kedvesen mosolyog rám a kezében egy késsel és kérlel, hogy de ugyan hagy vágja már fel a hasfalam, mert szeretne új húrokat a hárfájára és az izomrostok pont jók lennénk (istenem, micsoda abszurd maszlag, komolyan, le fogok jönni a szerről még azelőtt, hogy elkezdtem volna használni, amikor Blaire hangja lassan kezd átszivárogni az eszméletlenség fekete függönyén a paskolgatással együtt. Lassan nyílik ki a szemem és tűnnek el a feketén táncoló pontok, hogy Őt lássam meg elsőre, meg azt, ahogy a lombokon átszüremlő napfény a fürtjeiből valami aranyfénnyel szőtt koronát képez. Komolyan, ebből újabb szép banális bókot lehetne faragni. Mondjuk ahhoz az kéne, hogy ne hasogasson a fejem. - Blaire... - oké, beszélni tudok, de a fülem még zúg, a fejem tovább hasogat és érzem, hogy belül teljesen "áthűltem" szóval kellemesen pocsékul vagyok. - A gitár... - Annyira nem durva a helyzet, hogy sokkfektetés kelljen, (a jelek szerint a lánynak ez nem is jutott eszébe), de lassan csak összeszedem magam és kicsit megmozdulok. - egyben van? - teszem fel az első kérdést szinte ösztönösen. A gitár fontos, rettentően. Lehet más ezt nem érti meg, de az egyetlen hű társamról van szó. Igen, továbbra is bolond vagyok, az esés nélkül is ütődött. Hogy velem mi van? Azt úgy nagyjából tudom, ahogy picit feljebb tornászom magam, hogy jobban a fa törzsének dőlhessek a fekvésből. Bár közben, ahogy kezeim használom, a fűben valami oda nem illő nedvességet érzek, mire a másikkal hátul a fejemhez nyúlok és úgy szemlélem meg ujjaim. - Vér...- jegyzem meg a nyilvánvalót, biztos akkor vertem be a fejem a fába, amikor elzakóztam és felsértette a bőrt kissé. Próbálok rendet tenni gondolataim között, meg kezdeni magammal valamit. Például előkerítem a pálcám, ami szerencsére szintén nem sérült meg az esés közben. Bűbájtanról rémlik valami, így, némi fejfájós koncentrálás után a sebre teszem a pálcát. - Valetudo. - teszem rendbe a kis sebet az igével, amit idén tanultunk s ami kviddics edzéseken is jól jött már egyszer-egyszer. - Köszönöm, hogy nem hagytál itt és segítettél. - nézek a tekintetemben őszinte hálával a lányra. Lehet nem nagy dolog, miért mondom mégis ezt? Mert azt nem mondanám, hogy az elmúlt időszakban fényesen jól alakult volna ismeretségünk és... éppen ennek tükrében talán még hálásabb vagyok, mint alapvetően lenne az ember, ha valaki segít rajta.

Szemforgatás. Erre telik tőlem a magyarázkodását hallva. Igenis bosszantó hogy lyukat képes beszélni az ember hasába. Ha fele ennyire akarná bizonygatni az igazát, még talán el is hinném. De persze... az nem lenne Williamson. Talán épp ezért is lep meg a nem várt fordulat, mit az ájulása produkál. Pillanatok töredéke alatt vagyok ott, mellette és igyekszem életet verni belé. Nem is tudom miért, de elfog a remegés. Hirtelen fel sem fogom hol vagyok, mit tehetnék vagy hogy épp mit kellene tennem. Más esetben valószínű ugyanígy reagálnék de most hatványozottan vagyok szétszórt... végtére is lássuk be, lelkileg eléggé megvisel a sok huza-vona. Az iskola, a vizsgák, Mathias, a Mathias-Clem párosítás, a továbbtanulás.. csak hogy a leghétköznapibbakat említsük. És még a tetejébe ott van a szerelmi életem, ami voltaképp nincs és még Moragn is, a maga ájuldozásaival. Hibáztat bárki hogy nem első dolgom a pálcám előrántani és vízzel lelocsolni a fejét? Hát igen, én magamat. De az már más kérdés.
- Blaire...
A nevek kósza említésére felszakad belőlem egy mély sóhaj és arra sarkall hogy hátrébb húzódjak tőle. Ideje levegőhöz jutnia én pedig a sarkamra ülve épp ugyanolyan jól látom az arcát, mint közvetlen közelről. Indokolatlanul túl közelről. - A gitár... -
Értetlenül bámulok rá. Kék íriszeimben a zavarodottság ül ki, mert dunsztom sincs mit is akar ezzel. Most ájult el és máris kornyikálni támad kedve meg pengetni a húrokat? Nem kéne ehhez előbb mondjuk összekaparnia magát meg esetleg vízszintesből függőlegesbe tornáznia magát? Nem szükséges épp hanyatt fekve levennie a lábamról és...
- Egyben van?
Gondolatfoszlányaimat megszakítja a kérdése. A szememben megcsillan a felismerés szikrája és ösztönösen pillantok körbe keresve a hangszert. Az ott is hever a fűben. A barna törzs szépen kidomborodik, hisz épp a környékén trappolta le valaki a füvet. Lehetett az maga Morgan vagy én mikor mellé szökkentem.
- I-igen... asszem... - közlöm kissé sem meggyőző hangsúlyban. Innen ugyanis egy darabnak tűnik de nem vennék erre egy durrfarkú szurcsókcsókot az is biztos!
Épp mire visszafordítom tekintetem a sármos háztársamra kezdek mozogni, ami ösztönösen pár centivel engem is hátrébb vág. Már épp tiltakoznék hogy nem kell itt keménykedni és inkább heverjen egy kicsit míg nem szédül és az ég kék marad a fű meg zöld nem pedig fordítva, de persze esélyem sincs. Ő aztán a fához tornázza magát és ezzel a félig ülő félig fekvő pozícióval teljesen kényelmesen megelégszik. Nem korholom érte, végétre is így jobba kilátás. Én is unnám a bárányfelhők bámulását voltaképpen... ja hogy mégsem?
- Nem ke...
- Vér.
Ajajjajajjajjjjjjjjj!
Ha valamire, hát erre nem számítottam. Érzem, ahogy az orromban összeszorul a levegő, talán be is sűrűsödik. A gyomrom szaltót vet és ezt most nagyon a nem jó értelemben. Sosem bírtam a vér látványát. Mindig is ódzkodtam tőle. Nem tartom undorítónak, inkább csak... csak ne lássam. És ehhez képest mégis megbűvölten figyelem Morgan ujjait melyen vörös festékként ott díszeleg. Nyelnék, ha képes lennék rá... de elmarad. Megkövültem feszültséggel telve figyelem, miközben ő pálcát ragad.
- Jó ötlet? Varázsolnod? Szerintem nem vagy...- abban az állapotban... közölném, de megelőz az igézéssel. Csak pislogok, miközben ő már hálálkodásba csap át. Ezt aztán már végképp nem tudom hova tenni.
- Aranyvérű vagyok de nem seggfej, Williamson! Nem hagyok senkit magára a bajban. - torkollom le enyhe éllel a hangomban mintha csak megsértett volna és vonok vállat tényszerűen. - Öhm, de azért nincs mit.
Immár szelídebben folytatom pár fokkal.
- Igazából nem is csináltam semmit. Szóval köszönd magadnak. Dr Williamson!
Lehet nem a legjobb opció elütni ezt viccel, de mégis csak könnyebb így kezelnem a dolgokat.
- Lehet azért meg kellene nézetned Pomfreyval magad...

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "Is there anybody out there?" (https://www.youtube.com/watch?v=fNLhxKpfCnA)

ruha (https://cfc.polyvoreimg.com/cgi/img-set/.sig/gEjF1ya7QhUzLZOQgiZWQ/cid/72794025/id/0htE_zLF5xGnd62KvFd5PQ/size/c300x287.jpg)

Lassan, de biztosan magamhoz térek. A hirtelen növekedés hátrányai köz tartozik az iménti anomália, asszem valami ilyesmit magyarázott a "jó öreg" Pomfrey, amikor első ízben kötöttem ki így a gyengélkedőn. Akkor rossz helyen estem össze, jobban megütöttem magam és jobban össze is törtem, szóval azért kötöttem ki a gyengélkedőn, de, most a jelek szerint ilyesmi nem forog fenn jól tudok mozogni nagyjából, a tompa fejfájáson kívül mást problémásnak pedig nem nagyon érzek... valahol természetes, ha a hangszerért kezdek aggódni az adott szituációban. Legalábbis nálam az. Aztán, hogy Blaire miként fogadja... - Ha te mondod, elhiszem. - jelentem ki már nagyobb lélekjelenléttel és magabiztossággal, de a mocorgást még azért takarékon művelem. Most elég nekem az ő szava s még egy enyhén erőtlen mosolyra is futja. Kénytelen vagyok azért helyzetet váltani, másképp nem fog helyre billenni olyan gyorsan semmi, mint kéne. A kis mozgás, az, hogy a fa támaszt ad, segít, kezd helyre rázódni a vérkeringésem, tagjaim átmozgatása azért jót tett. Meg arra is rá tudtam jönni, hogy vérzik a fejem. Szóval főleg ezért fáj... kitapintom a sebet és nem vészes, ahogy a fájdalom se, így döntök az önhatalmú kezelés mellett. - Nyugi, seprűről esésnél is volt már hasonló. - látom az arcán és hallom hangján, hogy ő sokkal jobban megrettent mint én, így igyekszem gyorsan, határozottan, persze helyzetemhez mérten cselekedni és még valamiféle megnyugtató arckifejezést is ölteni. A probléma pedig megoldódik. - Tudom, hogy mi vagy, bár azt, hogy milyen, már... nem mindig és nem biztosan. De ez tetszik. - vallom meg haloványabb mosollyal, míg kékségére függesztem tekintetem. Őszintén mondtam ki a gondolataim ismételten s a korábbi játszmázás (amit azért szintén őszintén műveltem) hiányzott a szavaimból. - És nem, valóban nem vagy seggfej. De azért én kissé dolgoztam érte, hogy rászolgáljak akár olyan viselkedésre is, szóval... részben ennek szólt a kijelentésem, mert azért csak volt ebben egy kis lelki nagyság. - folytatom szépen eszmefuttatásom. - A másik az, hogy azért kissé elszoktam a segítőkész emberektől, meg attól, hogy az emberek nem csak a tekintetük fordítják el, ha a másiknak gondja van. - mondom ki a másik igazságot, mert a világrend helyrezökkenése nem jelenti azt, hogy az emberiségbe vetett bizalom is parancsszóra visszasomfordált a B26-os polcra mindenki elméjében. Ő mondta ki, hogy "micsoda", s én is tudom, hogy milyen vér csörgedezik az ereimben, majd egy évig éreztette velem egy rendszer, hogy megtűrt félvér vagyok, ezeket a reflexeket pedig nem vetkőzi le gyorsan az ember... több traumát éltünk meg a korunkhoz képest, mint szabad lett volna. De elkalandoztam gondolataimmal. - Mégis mire menne Dr. Williamson a bájos Blaire főnővér nélkül? - nevetem el magam, majd kicsit kinyúlok és megsimogatom az arcát, mert valahogy most ez tűnik a legjobb ötletnek. Ami valószínűleg mindenki más számára orbitális baromság lenne. - Voltam már ilyen ájulós kaland miatt nála, ő mondta, ha nem töröm össze magam komolyan, akkor csak igyak és kicsit várjak, hogy helyre rázódjak. De én többet nem ellenkezem veled, mert durva következményei vannak... - viccelődök most én is egy sort.

- Ha te mondod, elhiszem.
Hát még szép hogy elhiszi! Nagyon helyes! Higgye is el! Most nincs abban a helyzetben hogy vitázzon velem. Bár ez meglep. Ha valaki, hát Morgan az, aki rendszerint igyekszik ellentmondani nekem. Na jó, nem annyira durván mint a saját bátyám vagy esetleg Eric... de hát, ő mégis csak velem egy súlycsoport. Az előzőek meg... hát.. nem.
- Nyugi, seprűről esésnél is volt már hasonló.
Oldalra biccentem a fejem és úgy figyelem őt. Fürkészem az arcát ezüstkék tekintetemmel, hogy valóban nem látok-e rajta mást, ami arra engedne következtetni, hogy sunyít. A hazugságért sok mindent képesek az emberek bevetni. Méregetésem azonban valóban hasztalannak bizonyul, mert olybá tűnik tényleg rendbe van. Vagyis, többségében.. Sajnos egyet kell értenem azzal, hogy nagyobbat is esett és kelt már a kviddicspálya környezetében, na de mégis más seprűről esni, és más nyílt színen csak úgy, ukk-mukk-fukk összecsuklani. Nekem senki ne mondja, hogy nem!
- Tudom, hogy mi vagy, bár azt, hogy milyen, már... nem mindig és nem biztosan. De ez tetszik.
Esküszöm elsőre nem tudom eldönteni hogy megsértődjek-e a szavain vagy bókolni próbálna. Ha az utóbbi akkor elég szarul teszi ha az előző, akkor meg végképp nem értem. Persze az utolsó mondatból csak a pozitív dologra következtetek, amit, mint mindig, most se tudok jól kezelni. Arcom grimaszba fordul és úgy közlöm félig kissé nevetve.
- Hát örülök hogy akad bennem olyan, ami tetszik...
Nem mintha neki akartam volna vagy akarnék valaha megfelelni. És gondolom feltett szándéka neki sem csakis nekem tetszeni. Ó de mennyire nem. Ő inkább ugyanúgy mint a bátyám gyengébbik régi kiadása, inkább az összes létező csajt megpróbálja befűzni magának. Igazából rájöttem már Mathias árnyékában, hogy mindez nem is élvezetes nekik. Még csak nem is jó. Szimplán saját maguknak tetszenek. Lássuk csak, ott van Eric. Hát Lestrange abszolút magasiskolája a pöcsfejségnek. Ott van a bátyám, aki ugyan jelenleg normális de ezt is inkább köszönheti az exmemoriamnak mint saját magának. Itt vagy Williamson, aki ugyanez, ennek a kettőnek az összemixelt változata és lájtosabb verzióbeli kiadása. Aztán meg ott van még Elliot, aki ugyan érdekes személyiség, de mégis csak hozzájuk sorolandó. Ő is szarházi, mert még csak egy baglyot sem eresztett meg felém. Lássuk be, peches vagyok. Mindig a rossz viserkedési norma talál rám. Meglehet vonzom.
- És nem, valóban nem vagy seggfej. De azért én kissé dolgoztam érte, hogy rászolgáljak akár olyan viselkedésre is, szóval... részben ennek szólt a kijelentésem, mert azért csak volt ebben egy kis lelki nagyság.
- Na jól van! Ne fényezd itt magad mert elvakulok még a végén az egódtól! - szelíd haraggal lököm meg a vállánál fogva. Nem akarom hogy baja legyen, mindössze figyelmeztetni, ez nem túl etikus dolog, még akkor sem ha 'csak' rávilágít a dolgokra. Viszont ahogy fojtatja, az szomorú. Elszokni a segítőkészségtől? Ez gázos. Való igaz, érzéketlenek vagyunk a másik problémájára mert megvan a saját magunk baja. No de elmenni mellette? Az már más kérdés....
- Mégis mire menne Dr. Williamson a bájos Blaire főnővér nélkül?
Ahogy felnevet kizökkent a töprengésből. Összevonom a szemöldököm és összefonom a karom magam előtt.
Főnővért? Én főnővér? Hogy a hét kecske rágja le a máját! Hát nem vagyok főnővér.
Persze a magamban dohogás nem segít. De már el is tereli a figyelmem erről Pomfrey említésére. Már hogy a kezelés hatástalan... Miért nem lepődöm meg ezen?
- Hát ez jól látod barátom. Amúgy meg, megértem szegény Poppy-t. Az agyalágyult diákokkal valóban nem lehet mit kezdeni.
Szemtelenül a képébe vigyorgok, mert hát cukkolni még mindig ér. Pláne ha én tehetem meg vele.

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "Is there anybody out there?" (https://www.youtube.com/watch?v=fNLhxKpfCnA)

Már-már megható Blaire aggodalma s az, ahogyan méreget, miközben én próbálom arról meggyőzni, hogy egyébként kutya bajom, csak egy ritka, de valahol mégis szokványos jelenséget láthatott: amikor olyan két éve hirtelen megnyúltam növésnek indulva, gyakran kellett ezzel a jelenséggel találkoznom, mostanára meg tudok már rá figyelni, két helyzetet kivéve: ha hirtelen stressz hatására kell helyzetet változtatnom, illetve ha kicsit elszabadulnak az indulataim és hevesebben ugrok fel, mint tettem most. Akárhogy is, Blaire számára ezt már pár szóban érzékeltettem, de nem az őrangyalom (bár annak bájos lenne, - oké én tényleg komolyan megütöttem a fejem-), így azért érthető, ha nem tud mindenről pontosan s azt latolgatja, hogy igazat mondtam, vagy más bajom is van. Ugyanakkor én egyenes és őszinte voltam, így végül is azt látom arcán, hogy meggyőztem. Remek. Semmi kedvem a gyengélkedőhöz jelenleg, az az igazság. - Ígérem tanárnő, holnapra házi dolgozatban tételes listát írok arról, hogy mi tetszik Blaire Montrego-ban! - eresztek meg egy halovány nevetést és egy mosolyt a kis grimaszára és kacajára válaszként. Miért tetszik az, amikor ilyen? Tudja, a fene... ha őszinte akarok lenni, minden embernek, helyesebben minden nőnek megvan a maga sajátos bája és egyikben sem ugyan az tetszik meg, sőt, pont a változatosság az, ami gyönyörködtet, hogy a mondás nyújtotta lehetőségeket is meglovagoljam. Rossz lennék? Kétségtelenül. De ezt általában becsületesen csinálom és ha őszinte akarok lenni, Aila óta a legutóbbi, pont Blaire-től lopott csókig nem voltam igazán "aktív", elvoltam a magam "csendességében" és az, amikor Blaire azzal a kis macska-egér játékkal meghúzgált a bajszom (vagy én az övét, netán kölcsönösen), az szabadított el újra, ha azt veszem. Szóval lehet csinálok majd pár üdvözlő lapot, hogy a köszönő kártyát Blaire-nek küldjék a hölgyek... ezen a gondolaton pedig nagyon jót somolygok magamban, ami akár az ő kijelentésének is szólhat, amivel sikeresen félreértette újabb "tényfeltáró megállapításom". - Hiába, olyan vagyok mint a csodalámpa: dörzsölgetni kell és aztán történnek csodás dolgok. - most már élettel teltebb nevetés tör fel belőlem s lökése hatására most már jólesően fekszem el kicsit a puha fűben. - De félreértettél: a te lelki nagyságodra gondoltam, nem a magaméra. - jelentem ki végül kissé engesztelően, hogy aztán remekül derüljek ismét, most a nővérkés megjegyzésemre vágott arckifejezésén. Nem tudom megállni, hogy ne srófoljam tovább a dolgot, míg oldalra fordulok, felkönyökölök s úgy nézek kékségeibe. - Várj, tudom miért nézel így! De ne izgulj, bár a karácsony még odébb van, de nem felejtem el, hogy megajándékozzalak majd ehhez méltó munkaruhával... tudod, olyan kis keményített főkötő, rövid köpenyke, kloroform illat... ki tudna ennek ellenállni? - kezdek megint formába lendülni, azt hiszem. - Ja, kezelhetetlenek vagyunk. - bólogatok, már már megértően, hogy aztán hirtelen lendüljek támadásba és oldalát csiklandozzam meg alaposan. Kap egy kis kezelhetetlenséget egy agyalágyulttól, ha már erre spendírozott.

Nem tudom mi bosszant jobban. Morgan Willamson nagyképűsége vagy Morgan Williamson nagyképűsége. Mondhatnám, hogy mindehhez a hosszú siralmas évek alatt hozzászoktam, tekintve hogy egy Mathias enyémavilág Montrego-val lakok és élek együtt, meg mellé még párosul egy Eric kihaénnem Lestrange is, de... nem. Ehhez nem lehet egyszerűen hozzászokni.
- Ígérem tanárnő, holnapra házi dolgozatban tételes listát írok arról, hogy mi tetszik Blaire Montrego-ban!
Ha-ha-ha. Tételes lista. Rólam. Nos, nem vagyok álszent, tudom jól hogy csöppet sem vagyok könnyű eset, ahogy azt sem kell elmagyarázni hogy épp miért járok a férfiak eszében. Na de tételes listát rólam egyik sem merészelt írni. Ahhoz a vérem, a rangom, a nevem túlontúl befolyásossá tesz. Ez a pimasz fráter meg itt szemtelenkedik és naná hogy kihasználja a szituációt. Ugyanúgy kihasználja, mint a klubhelységben a csóklopáskor. Ráadásul olyan természetességgel, hogy engem is meglep, mennyire jól is áll ez neki.
- Na, na, na! Azért túlzásokba nem kell esni...
Közlöm kissé aggodalmasan, mert előre félek mit sorolna fel ez a szívtipró. Mondjuk nem akarom a lista élén látni hogy jól csókolok, mert erre ő nem adhat objektív helytálló véleményt. Aztán meg, esélyesen az sem pozitívum, hogy a hangját szegtem egyetlen laza pálcamozdulattal...
De mindez nem akasztja meg. Míg én kissé parázok a leendő képzeletbeli listán, ami régen rossz, ő nevetve fordul a fűbe. Figyelem a jó kedvét és tudom, csak ugrat én meg botor vagyok, hogy komolyan veszem. Mire észbe kapok, már nyoma sincs a haragomnak, hanem csak somolygok vele együtt.
- Hiába, olyan vagyok mint a csodalámpa: dörzsölgetni kell és aztán történnek csodás dolgok.
Halkan horkantok fel erre a megnyilvánulására és naná hogy egy látványos szemforgatást is közbeékelek. Most komolyan muszáj ilyen kétértelmű szövegeket betolni?
- Szóval neked egy kis dörzsölgetés kell és menten csodák dolgok történnek? Nem mondod! - métatlankodom a női nem képviseletében. - Ugye tudod, hogy tipikus férfi vagy?
És sajnos nem úriember. Kár. Jobb szeretem azokat, még ha kissé savanyúak és unalmasak is. Azonban úgy tűnik a mai világban ezek már kihaltak...
- De félreértettél: a te lelki nagyságodra gondoltam, nem a magaméra.
- Aha... na persze...
Nem hiszek neki. Mit tudhat ő az én lelki nagyságomról? Mit tud ő egyáltalán rólam? A nevem ismeri, a családomról hallhatott ezt-azt, esetleg tisztában lehet azzal hol nőttem fel, mivel foglalkozik a családom, de ezen kívül? Fogalma sincs hogy milyen vagyok. Hogy nem ismertem anyámat, hogy a bátyám nevelt fel, hogy mennyi mindent köszönhetek a lovaknak és mennyire ösztönös akarat volt, hogy ne a Mardekárba kerüljek. Lelki nagyság... van olyan?
Tényleg annak számít az, hogy nem hagyok hátra egy félájult embert? Nem érzem ezt sem nagynak sem bátornak. Inkább természtesnek vagy normálisnak. De hát bizonyítottan én vagyok a nem normális gondolkodású ebben a világban....
Eltöprengek ezen, míg Morgan arcvonásai rendeződnek és ez megint nem túl bizakodó érzéssel tölt el. Ha ilyen fejet vág szinte biztos, hogy tervez valamit. Valamit, ami nekem nem épp jó...
- Várj, tudom miért nézel így! De ne izgulj, bár a karácsony még odébb van, de nem felejtem el, hogy megajándékozzalak majd ehhez méltó munkaruhával... tudod, olyan kis keményített főkötő, rövid köpenyke, kloroform illat... ki tudna ennek ellenállni?
- Hogy mi?
Hitetlenkedve tátom el a szám. Karácsonyi ajándék? Nekem? Tőle? Ez most valami vicc? Nem mintha a karácsonnyal lenne bajom, csak... sose jutott volna eszembe pont neki ajándékot vennem. Nem tudtam, hogy ennyire jóban vagyunk, de a jelek szerint...
- Ja, kezelhetetlenek vagyunk...
Bólogató beleegyezésére nem is figyelek, csak arra, ahogy felkönyököl és így közelebb kerül hozzám. Megérzem az illatát, amit mozdulatával együtt sodor felém a lágy szellő és önkéntelen is eszembe jut a csókja...
És már megrezzenek, mikor a perifériámból látom a mozgását. Azt hiszem egy tizedpillanat erejéig, hogy a gondolataimban olvasott és újra letámad, de tévedek. Ugyan letámad, de csak az ujjaival célozza meg az oldalamat. És ezzel eléri a célját már ha az volt hogy visítva hadonásszak és dőljek hátra a fűbe és nevessek, úgy mint kisgyerekként vagy talán még soha.

- Persze, elég volt nekem itt elesni. - nevetgélek egy sort az ő aggódó hangnemére és arckifejezésére válaszként, hiszen látom, hogy már előre fél az én kis házi dolgozatomtól, mintha csak azt mondtam volna, hogy a Nagyterem ajtajára fogom reggeli előtt kiszegezni azt. Bár... ez, ahogy elgondolom, nem is tűnik olyan rossz ötletnek. De nem most és nem ebben a témában. Most csak remekül szórakozom az egészen, úgy, ahogy az nem olyan sűrűn adatik meg: önfeledten, a természettől körül ölelve. Van valami mérhetetlenül bukolikus ebben az egészben, bár Horatius és társainak emelkedett antik szellemétől a mondókáim sokkal távolabb vannak s közelebb a hordóban élő, csapzott Diogenészhez, aki az akkori fél világot uraló Nagy Sándortól csak annyit kért, hogy ne állja el előle a napot. - De, bizony mondom! - ül ki széles vigyor az arcomra. - Elvégre tovább lehet vinni ezt a költői képsort, nosza alakítsuk a hasonlatot, ami személyemet és a csodalámpát illeti, metaforává, de ne is álljunk meg itt! - emelem fel figyelmeztetően ujjam, mintha csak valami tanórán a katedráról beszélnék. - Legyen allegória egyenest és akkor megkapjuk, hogy a dörzsölgetés nem egyéb, mint a gyengéd női törődés, amire tényleg a férfiak tipikusan vágynak. - méltatlankodhat itt nekem, én pillanatok alatt csavarom a profánt magasztosabb köntösbe, hogy tényleg kétértelműek legyenek a szavaim, nem csak valami vulgáris vonulatot helyezve előtérbe, de valami szebbet, éteribbet is. Akinek van érzéke a finomságra, az megérti a játékot, azt, amihez hasonlót Shakespeare is játszott, amikor A sok hűhó semmiért címet adta komédiájának, ezzel nem két-, de három értelmű szójátékot űzve környezetével, nem kevésbé vulgárisan mint én, hiszen az ő "semmi"-je a maga korának szlengje arra, ami a hölgyek combjai között nincs, vagyis van, szóval itt a játék. Mindez engem módfelett szórakoztat, ahogy Blaire felhördülése is szórakoztatott. - Jó, akkor legyen ennek a tölgynek lelki nagysága, hogy van olyan kedves és árnyékot ad! - paskolom meg a kérget, ha már Blaire ennyire szkeptikusan viszonyul ahhoz, hogy én kisebb lelki nagyságot tanúsítottam neki azért, mert egy szorult helyzetben felülemelkedett a velem kapcsolatos ellenérzésein, vagy sérelmein és segített, ráadásul azért kedvesen tette mindezt. Igazából nem foglalkoztat, hogy ő mennyire fogadja el, miszerint ezzel az én szememben nőtt egyet. Valahol logikus is, hiszen engem sem izgat, hogy én az ő szemében valami hallatlan hősként vagy akármiként tűnjek fel... tán egy részem vágyik arra, hogy a klisék narratíváján túl is lásson velem kapcsolatban és ne feltétlenül környezetéből nyert empirikus tapasztalataival értékeljen, hanem a magam fura, félőrült morgani valójában. Már ha létezik ilyen meghatározás, de ha nem, hát én megteremtem. Itt és most, ezen a szent helyen, ahol még karácsonyi ajándékot is ígérek neki olyan komoly hangon, mintha csak azt magyaráznám egy kisnálynak, hogy majd a Jézuska hozza neki a nem tudom micsodát és majd az milyen csodás lesz. Legalábbis ami a hangnemet illeti. Mert tartalom tekintetében kétségtelenül abszurd az egész, főleg ahogy felvázolom a kórházi nők miliőjét mint valami ellenállhatatlan jelenséget, amit a keményítő, a fehérítő és a kloroform, meg egyéb vegyszerek és tisztítószerek határoznak meg, leginkább a mugliknál. Abba kevéssé gondolok bele, hogy Blaire kevésbé mozoghat származása miatt ilyen közegben, én meg világ életemben törekedtem rá, hogy a varázsvilágban és ott is megálljam a helyem és értsem azokat. - Nővér ruha Blaire drága. - olyan álságtól mentes komolysággal tudom ezt kimondani, hogy az már teljesítmény, míg átható tekintettel élvezkedem abban, hogy mennyire bájos is így ezzel a hitetlenkedő szájtátással, ahogy próbálja rendezni a dolgokat... ezek után tényleg lehet szerzek neki valami ilyesmit polgárpukkasztás gyanánt. De ezzel ráérek foglalkozni, mert elérkezett a leginkább megfelelő pillanat, hogy csapongó természetem újabb ihletett ösztökélésére hallgatva csiklandozással támadjam őt le. Látom, hogy számít valamire, de azt sejtem, hogy nem erre, így tényleg sikerül meglepetést okoznom. A vége az lesz, hogy ő olyan szépen gyöngyöző, tiszta nevetésben tör ki, amit, szinte észre sem veszem, de én is könnyed kacajjal kísérek. Hadonászás és fetrengés lesz ebből így, én pedig nem maradok sem tétlen, sem adós, hogy mindez valami együttes fűben hempergéssé forduljon s a végén, mikor kegyelmet adok neki, csak fölé kerekedve nézhessek csintalanul, egyszersmind mélyen szép kékségeibe a magam sötét szempárjával, egy rám jellemző somolygás kíséretében. A nevetés elül, marad a lombok zaja, meg a madarak távoli hangja. Én pedig megragadom ezt a szép, csendes és mély pillanatot, hogy megfigyeljem, megjegyezzem és eltároljam magamban, mert sok dolognál többet ér ez és tényleg ritkaság számba megy. Nem minden varázslathoz kell pálca suhogtatás...

zene: A - You There (https://www.youtube.com/watch?v=LlefHgF0kPA&list=PLzNiLfTC-kraBw3hyR_YbRhDdpot4Zm0r&index=28)
(https://i.imgur.com/JZaL7Sn.png)(https://i.imgur.com/MdISdpu.gif)(https://i.imgur.com/PZNpnLf.png)
dress (https://www.polyvore.com/make_some_noise/set?id=230751918)

W I L L I A M S O N

'Mindig a büszkeség a legnagyobb
távolság két ember között..'

~~ ❈ ~~

A magyarázatára csak a szemem forgatom, mert kibújni a szavak és azok jelentése alól szakavatottan tud a srác. Nem véletlen, megalapozta a hírnevét a nők körében, szó sem róla. Kicsit elfog az az érzés, hogy ha akarnám a csillagot is lehazudná nekem a fénylő napsütötte égboltról, de ezt itt és most elzárom. Nem érdekel túlzottan milyen is, mert legalább egy kicsit kizökkent a megszokott világomból. És ez jó. Ez kell. Ezt… akarom. Így hát csak színpadiasan nem értek vele egyet, de nem kezdek el vitázni vele az egekig való magasztalás hasztalanságát illetően. Nem is kell, mert ő beelőz és letámad. A hirtelen jött támadás ellen esélyem sincs védekezni.
Nevetek, nevetek és nevetek. Olyan rég voltam ennyire felszabadult és olyan rég szakadt fel belőlem ennyi érzés, hogy még a lelkem is beleremeg. A kacagásom messze szál, segíti a szél, és belevegyül Morgan nevetése is, mely az enyémet kíséri végig. Ösztönös kapálózásom mellett igyekszem elhúzódni a matató ujjai elől, aminek az eredménye hogy görnyedek, hátra dőlök és ő lekövetve engem felém tornyosul, hogy aztán hemperegve guruljunk el a fától. Nem tudom az irányt vagy hogy hol a fent és a lent, mert jelenleg jobban lefoglal, hogy az életemért (és az oldalam épségéért) küzdjek, na meg a fiú vállába kapaszkodjak, végtére is nincs más stabil pontom egész addig, míg meg nem áll a világ forgása. Azaz a mi kettőnk forgása.
Én maradok alul, ő pedig felettem és ugyan egy fél pillanatig ez kicsit félelmetesnek hat, de végül is hamar elfogadom a tényállást s belenyugszom a helyzetbe megadóan. Ettől függetlenül a gyomrom szelíd rándulással jelzi, hogy talán túl közel került hozzám Williamson újfent és az ujjaim hegyén megjelenő bizsergő érzés is mutatja, közel sem vagyok annyira közömbös irányába, mint szeretnék. Na dehogy lehetnék azok után hogy ő ott, a klubhelység magányos csendjében rámenősen letámadott? Nem segít rajtam csöppet sem, ahogy rám pillant. Ajkaimról eltűnik a nevetés utója, és vonásaim lassan szelídülnek meg, válnak érdeklődővé. Tekintetem az övébe mélyed és végigkísérem ahogy az ő arca is komolyabbá válik. A folyamat lassú, hosszú pillanatok végtelenjének csapdájában zajlik le, aztán már csak a nyoma marad ott köztünk. A nevetés lenyomata, a jókedv, ami átalakul valami mássá, valami sokkalta intenzívebbé. Nem tudom megfogalmazni, de érzem, hogy ezek a percek valahogy fontosak. Tudom, hogy a pillantása most őszinte. Hogy most nem tetetett jókedvet színlelt, és most nem azért néz rám ilyen furcsán mert célt akar érni. Most valóban csodál engem.
És ettől a felismeréstől a szívem táncot kezd el járni míg a karom libabőrös lesz. A levegő friss fűillata mellé keveredik Morgané, és tudom, ha így néz engem még egy percig, elvesztem. Már most elvesztem ha szigorúan vesszük, mégsem tudom mi tart egyben. Ha valakire így néznek képes lenne darabokra hullani… nem csoda ha a legtöbb lány elveszti az eszét.
Pedig olyan könnyű volt okolni őket. A gyengeségüket. A bénaságukat…
Erre most tessék. Félő, én jutok a sorsukra. Pedig megpróbálnék egy viccet elsütve oldani a szikrázó levegőt, amolyan - na m ivan nálam is beveted ezt, Williamson – dumával, csakhogy a torkomban a gombóc nem enged még egy halk köhögést sem. Semmi nincs, csak a kiszáradó ajkaim, amik kinyílnak. Nem zavar a fiú rám nehezedő teste, sőt, még élvezem is a melegét és ugyan egy kicsit szelíden megmozgatom magam a talaj miatt, de nem akarok kicsúszni alóla. Ostobaság azt hinnem jó ötlet mindez, mégsem tudok ellenálli az átható pillantásának.
Szeretnék valami olyasmit mondani, hogy én nem teljesen hiszek el mindent, amit róla állítanak, de még csak az én-ig sem jutok el. Tudom, ott a klubhelységben kétértelmű jeleket adhattam. És most… most sem vagyok egyértelmű. De hát ha én magam sem tudom mit akarok? Mert nem tudom mit akarok… Egyedül csak a gyomromban vergődő pillangók tudják hogy mivel csitíthatóak el.
És ösztönösen mozdulok… szelíden. Felfelé. Pont felé.
Egyértelművé téve, hogy mire is vágyok, noha nem épp tudatosan. De hát ez jelen pillanatban pont nem izgat egy csöppet sem. Ráérek megbánni mindent holnap. Úgyis mindig így szoktam csinálni.

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "I give you all a boy could give you" (https://www.youtube.com/watch?v=IQV9Cpm9jLQ&list=FLaEres-8lFHEhhLpfLW5p7A&t=0s&index=9)

Már az antikvitásban felháborodást okozott az az elképzelés, hogy mindennek mértéke az ember. Kétségtelenül veszélyes gondolat, de én szeretek vele eljátszani s ennek a jegyében adok a kétértelműség vonatkozásában egy parafrázis magyarázatot. Persze ez az egész csak játék, játék a betűkkel, a szavakkal, a jelentésekkel. Ennél sokkal igazibb és őszintébb dolgok járnak már a fejemben s a megvalósítás útjára lépek.
Amit pedig megvalósítok, az nem más, mint egy már-már gyermeki csíny a csiklandozással. A vége pedig közös nevetés és valami ösztönös küzdelem az üldöző és üldözött között, ahogy a puha gyepen hentergünk közben.Igazság szerint szeretem ezeket a minden sallangtól mentes pillanatokat, azt, ahogy nem foglalkozunk semmi mással, csak én azzal, hogy fenntartsam Blaire kétségbeesett nevetését, ő pedig azzal, hogy megmeneküljön előlem. Végül aztán megállapodunk, mert nem feszítem tovább a húrt a kelleténél, valami módon megtalálom a pillanatot, hogy mikor érdemes váltani. Mondjuk ebben kétségtelenül nagy szerepe van Blaire tekintetének, mert ahogy fölé kerekedek s megállapodunk, azt talán leginkább az ő pillantásának köszönhetjük. De tudni kell olvasni is az ilyesmiből, ha kékségeiből teljes mértékben nem is tudok, bármennyire is igyekszem azokat fixírozni s bennük elmélyülni. Tekintetünk kapcsolódása segít megnyudoni, hogy arckifejezéseink kisimuljanak és valami más fajta feszültség költözzön közénk, ahogy a csend is. A csend szerintem alulértékelt jelenség, mi több, eszköz, nem váletlenül ódzkodom most attól, hogy megtörjem. Lehet hallgatni jelentőségteljesen is, a csend lehet beszédes, és kellemes is, tehát ez jó értelemben feszült, semmint valamilyen stressztől terhelt. Egymás néma méregetése, a tekintetek párbeszéde az, aminek teret engedek, ahogy annak is, hogy Blaire kellemes illata is orromba kúszik, ami a maradék kis józan eszemnek tuti nem tesz jót, de éppenséggel az ő közelsége se, ahogy érzem őt magam alatt, ugyanakkor ez nem lenne önmagában elegendő, hogy kárhozatba vigyem. Ettől több tapasztalat, több élmény és terjedelmesebb múlt van birtokomba, semhogy elszabadítson. Ehhez Blaire tekintete kell, az a már-már porcelánbabás szelíd arckifejezés: ez az, ami meg tud fogni. Amiben jól esik némán gyönyörködni s félretolja a szándékot, hogy a tekintetemmel valamit el akarjak mondani. Inkább már olvasni akarok. Ez már tényleg egy bukolikus idillé változott, két mizéria és hektikus történetrész között az 1600-as évek nagy regényének, Astrée és Céladon történetének egy meg nem írt fejezetévé, még ha egyébként valahol végtelenül nyálasnak is tartom ama régi romantikus írásművet, de ez a pillanat, itt és most nem ilyen, nem az a túlhajtott giccs, amit az író teremtett meg. Blaire mozdul s erre már én is ösztönösen cselekszem: zárom a köztünk már így is megrövidült távolságot. Újabb csókot lopok tőle, de most merőben máshogy, mint a klubhelyiségben tettem. Lényegesen lágyabb, szelídebb ez az érintkezés, s közben egyik tenyeremmel porcelán fehér pofijára simítok, míg ajkait lassú szenvedéllyel nem birtokba veszem, inkább táncba hívom. Ez nem hódítás, hanem "barátságos párbaj", ahogy lehelet könnyeden fogaim is bevetem alsó ajkán aprócska harapással. Közben pedig tenyerem is határozott gyengédséggel cirógatja őt.

Nem kell csalódnom, vagy épp azon aggódnom, hogy ne Williamson ne értsen az apró utalásokból. Ő érti azt is, amire te nem is gondolsz, naná hogy egyértelműen kapva kap az alkalmon mikor mindez szándékos is. Lassú folyamként indul meg felém, és arca részletei lassan váltanak át homályossá a közelség miatt. Ezzel eléri, hogy lehunyjam a tekintetem és teljesen megadjam magam. Ugyan egy fél pillanatig tétovázva várok még rá, s enyhe bizonytalansággal remegek meg, de mikor ajkai szelíden az enyémhez érnek, tudom ez most más lesz.
Azt hihetné az ember, hogy ösztönösen magyarázza be az ember lány a dolgokat, pedig nem Valahol a megrögzött szokások rabjai vagyunk, és a klisék és általánosítások mindennapos életünk részévé válnak. Én sem vagyok különb, ó de mennyire nem. Sokat nyom a latban az első benyomás, ez kétségtelen. És az is igaz, hogy át lehet formálni a véleményem. Azonban okoznak emberek meglepetéseket. Míg Lestrange szilveszterkor részegen volt oly kedves és egyben bunkó, hogy az égbe üvöltsem a nevét, a csókja mégis túlzottan lágy volt és nem épp hozzá illő. Azóta az a csók kísérti a napjaimat. Azóta ott visszhangzik bennem az az érzés, amit nem tudott sem O’Mara felül múlni sem Morgan, sem senki más. És most, így a fűben összeakadva is arra számítok, ami a hollóhát tornyában esett meg. Egy határozott Williamsonra, egy határozott és követelőző csókra, és egy határozott elképzelésre. Talán épp ezért sokkol le mindaz, ami megesik, mert hogy ennek semmi köze nincs a követelőzéshez, az holtbiztos.
Lassan, puhán siklik végig szája az enyémen és olyan szelídséggel hív engem táncba, mint a drága selyem, ami átöleli a tested. Nem titkolom egy pillanatig sem, mennyire élvezem mindezt. A gyomromban a pillangók vad tánca csitulni kezd, átveszi helyét egy elégedett langyos érzés, ami szépen lassan kezd el növekedni, míg én egyszerűen csak élvezem, hogy végre nem akarnak tőlem hanem adnak is nekem. A lelkemnek. Mert néha azért ez is kell…
Ujjaim a fiú ingjének anyagába kapaszkodnak az első pillanatokban, majd lassan kúsznak fel szelíden átölelve a nyakát. Bőröm bizsergő érzése érintésére van szívdobogást okoz, ereimben a vér zsibongva szaladgál fel és alá. Tudom, hogy ez csak a kémia összjátéka, olyan másodpercnyi szüntetet iktatva be, ami lehet később fájdalmas lelki gyötrelmekkel jár, de hát nem gondolok sem a jövő több millió esélyes vonalára sem az esetleges csalódás okozta aggodalomra. Inkább csak belemosolygok a pillanatba, magamon érezve Morgan kedves, óvó és szerethető lényét, mert igen… most itt, hogy ráébresztett arra, kérni is tud nem csak lopni, máris sokkal szerethetőbb lett.
Arcomra simuló tenyere nyomán kigyullad a bőröm, és tudom hogy a pír szépen kúszik arra, amerre vezeti ujjait, de ezt most nem szégyellem, sőt… idegen ismerősként fogadom. Szívem, mint mindig most is beleremeg a varázsba, abba, mennyire könnyen tud szeretni tudni egyetlen pillanat alatt. Így volt ez Eric esetében is, így volt ez Elliotéban és most így van ez Morgan-nél is.
Talán ez zökkent ki és követeli, hogy szakadjak el tőle épp csak annyira, hogy a levegő mellett egy pár centis távolságot iktassak be közénk. Így könnyeden rá tudom emelni a tekintetem és mikor a szemeink összekapcsolódnak akkor millió és egy kérdés, meglepettség és öröm sugárzik belőlem.
- Ez valóban te vagy?
Suttogom bele az ajkaiba és le sem esik, hogy mennyire hülyén megfogalmazott kérdés ez. Voltaképp csak azt nyögtem ki, ami rögvest kibukott belőlem, de nem számít… a lényeg úgyis egyértelmű. Valóban tud ő ilyen lenni? Valóban ilyen is? Vagy csak a pillanat heve okozta nála, hogy olyanná váljon, amire szükségem van? Mert ugyan közel sem hihetetlen, hogy megcsókol, de a mód, az ahogyan, az már sokkal inkább. Már elhiszem, hogy valóban érdeklem. Én. Így volt ez szilveszterkor is, de annak csúf vége lett. Nem csoda, ha nem kapálózok újabb félreismert delikvens után. Pedig már valóban elhiszem, hogy talán félreismertem. Legalábbis ez a csókja eléggé meggyőző volt. És ha tovbb folytatja, meglehet hogy mire észbe kapok még bele is szeretek.

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "I give you all a boy could give you" (https://www.youtube.com/watch?v=IQV9Cpm9jLQ&list=FLaEres-8lFHEhhLpfLW5p7A&t=0s&index=9)

Szerencsére skizofrén még nem vagyok. Jelentem ki ezt annak ellenére, hogy a klubhelyiségben egy "másik Morgan-el" találkozhatott Blaire, mint most itt, a parkban. Ő pedig van olyan kedves és nem üti el ezt az egészet egy olyan ízléstelen viccel, hogy ez biztos azért van így, mert bevertem a fejem. A csendet így kedves harmadik ismerősként tartjuk meg köreinkben és a másik társaságának adózunk inkább figyelemmel. Akivel akkor "találkozott" az egyfajta projekció volt, egy szerep, vagy álarc, amit azért kapott, mert azt szerette volna. Olyannak akart látni, én pedig nem vettem el tőle ezt az örömöt. Miért? Mert én ilyen vagyok. Abban a helyzetben nem éreztem úgy, hogy nagyon harcolnom kelljen az ellen, hogy ő mit gondol rólam. Most meg? Tett olyan gesztust, vagy gesztusokat, amivel azt mutatta, hogy talán érdemes ezt átgondolnom. Talán túl kell lépni a "Ki a macska és ki az egér éppen most" cívódáson.
A helyzet pedig úgy hozta, hogy ez most így fog megtörténni, a lopott csók után jön egy második esély, én pedig ezúttal minden "morganizmustól" mentesen mutathatom meg, hogy ki is vagyok. Hiszek az érintések szavakon felül álló őszinteségében s most mindent megragadok, hogy ezt bizonyítsam is. És milyen élvezetes bizonyítás ez! Amikor először csattant el köztünk valami, ami nem pofon volt, akkor se volt egy rossz élmény az egyszerre borzadó és meginduló Blaire közelsége, de ez most így, hogy lágy, gyöngéd és lassú szenvedéllyel bocsátkozunk közös játékba, teljesen más. Végtelenül édes, lakozik benne mohóság is, vagy talán inkább kíváncsiság, a hűvös kék tekintet ellenére tűz is, s mindezt olvashatom és érzékelhetem ajkaink "csatájából" és úgy érzem, hogy többet, tisztábban és jobban ismerhetek meg belőle így momentán. Hogy valójában milyen ember túl családon, véren, néven... konvenciókon, életkoron, külsőségeken. Élvezettel tölt el és boldoggá tesz mindez, ahogy mintha érezném kicsit szívét magam alatt dobbanni, vagy arcán végigcirógató ujjaim alatt is ezt a ritmust az ütőérben, ahogy ujjbegyeim nyakán is végigsiklanak. Végül a gyengéd, de mégis szenvedélyes játék csak megszakad, hogy újfent egymás tekintetében mélyedhessünk el s egy emlék is felötlik bennem, hiszen ez az egész most kicsit olyan, mint régen, ott a gyengélkedő előtt Holly-val... egy szomorú árnyék átsuhan az arcomon, ez is része a valódi Morgan-nek, belső énemben kitörölhetetlenül ott fog maradni mindig is egy adag szomorúság bűntudattal karöltve amiatt a tavasz miatt, ami végül az ostrommal és addigi érzelmi életem gyökeres átrendeződésével járt, még ha az utolsó, igazán fontos társat csak tavaly késő ősszel, kora télen vesztettem el... de Blaire kérdése kicsit legalább kizökkent ebből, a lehető legjobbkor érkezvén. - Igen.- bólintok csendes szavaimat kísérve, melyet talán inkább már suttogok, szóval halkan, de kissé rekedtesebben, ércesebben érkezik eredeti hangszínemnél, a természet csendjébe. Értem, hogy mire gondolt s őszinte nyugalommal tudom neki ezt mondani, miközben nem szakítom el tekintetem az övétől. Ha nem így lenne, ez sem ilyen lett volna, mert ezt nem játszanám el, mindennek van határa. Sőt, bele se mentem volna ebbe a csókba, ha az lett volna az igaz Blaire-el kapcsolatban az én szempontomból, amit ő eddig feltételezett, vagy feltételezhetett. Beértem volna azzal az egyetlen, klubhelyiséges játszmával. Szerintem ezt a bájos háztársam is megérezheti, vagy kiolvashatja a tekintetemből. De akár abból is, ahogy a kezem újfent cirógató útra indul arcán, nyakán, majd hollószín fürtjein, kicsit közéjük túrva, eljátszadozva velük... egyszerűen olyan, mintha ismerkedném vele, mintha felfedezném, mert lényegében így is van... főleg, ahogy számnak is újra találok feladatot, mikor ajkai sarkába nyomok apró csókocskát, majd arcára, aztán egy újabbat és újabbat lefelé haladva, hogy álla vonalát elérjem s miért állnék meg itt? Kecses, fehér és puha nyaka túlságosan is csábít ahhoz, hogy ne csókoljam végig, az "út végén" pedig, nyaka tövénél egy pajkos, de óvatos, leheletnyi harapást is elhelyezek, hogy aztán újfent ajkait csókoljam. Ez sem tér el az előbbitől, ez is közös játékra invitál, partnerként s nem tárgyként... másik kezem pedig Blaire oldalán simít végig, míg fenti kezem ujjai tarkóján zongoráznak végig.

A barna szempár rabságába ragadok és ez jó. Ez tetszik. Szeretem a barnát, nemcsak mert meleg szín és mert bizalmat áraszt, hanem mert őszinte csillogásából rögtön tudok következtetni. Talán botorság, de épp ezért imádom Mathias szemeit is. A bátyám sosem volt képes a szemembe hazudni és ez nem épp jellemgyengeség vagyis épp erősség ha engem kérdez bárki, hanem ösztön. Mindig tudtam olvasni belőle és most Morgan-re pillantva sincs ez másképp. Ugyan tapasztalatom nem túl sok van, sőt, igazság szerint az utóbi pár hónap rohamlépteivel zárkózom fel nőtársaim mögé, ám mégis érzem, semmi olyanról nem maradtam le, ami kiváltképp különösen fontos. Mert a tapasztalatlanság kezdeti gyökerei csírájában haltak el azzal, mikor szilveszterkor Eric megcsókolt és folytatódtak O'Mara érintéseivel. Most itt, mikor Williamsonra kerül a sor, jól tudom, hazugságon nehezen érhetem. El kell felejtenem. Elfelejteni mind a kettőt. És ami eddig oly nehéznek, sőt lehetetlennek tűnt most másodpercek alatt megtörténik.
Talán az ő érdeke sem, hogy átvágjon a kerítésen, mert ugyan kedves teremtés vagyok úgy amúgy alapjáraton, de a fúriafűz is elbújhat mögöttem ha dühbe gurulok. Nem mellesleg tudom, hogy vannak pillanatok, percek, órák, mikor szüksége van az embernek arra, hogy önmaga legyen. De bízhatok-e az igenlő válaszában? Hihetek-e ennek a fiúnak, aki oly szöges ellentéte a kérkedő macsónak, aki a klubhelységben környékezett meg nem is olyan rég. Igen, a hallomások megmaradnak. Hiába nem ad az ember a pletykákra, a nyomai bogarat ültetnek a füledbe.
Williamson a szívtipró.
Williamson a sármőr.
Williamson egyszerre négy csajjal is kavar.
Sosem figyeltem meg alaposabban vagy kísértem nyomon, hogy Morgan épp kivel hol és merre kavar. Persze volt hogy rajtakaptam őt valakivel az egyik ablaknál smárolni, de akkor csak döbbent pislogás között hátraarcot produkáltam és mentem másfelé. Ugyan mindig is tetszett, a mosolya kedves volt és jobbára udvarias is, de a távolság megmaradt köztünk... egészen mostanáig.
Most nemhogy alig, szinte nincs is semmi kettőnk közt. Ha valaha közli valaki velem, hogy a hatodévem második fele ennyire nem lesz "unalmas" el se hiszem. Mintha pár hónap leforgása alatt kitéptek volna a saját életemből és beledobtak volna valami komikus szerelmi drámázásba. Rosszabb, mint valami ostoba mugli regény!
És még ennek ellenére is élvezem a helyzetet. Tetszik, ahogy rám pillant, ahogy őszintének hat az egész, amit közöl és el is hiszem neki. A mosolyom széles lesz, őszinte és elégedett. És talán csakis ennyi kell neki, megerősítésként. Ujjai máris életre kelnek újra a bőrömön, csak azért hogy ismét vadul düböröghessen a szívem, miközben ő finom csókot lehel ajkaim sarkába. Nem lep meg, hogy azon nyomban nem a számra csap le. Most más szakaszba ért ő is és én is, s kicsit olyan, mintha egy egész más idősíkban egész más módon, mint normális lenne ismerkednénk. Lehunyom a szemeim, miközben ujjai a hajammal játszanak és élvezettel engedem, hogy a nyakam ívét kényeztesse miközben halk sóhaj szakad fel belőlem. Csak akkor rebbennek meg pilláim és fordítom felé a fejem, mikor finom harapással jelzi a határt, ameddig elért és azt, hogy innen nem szándékozik tovább indulni. Nem mintha bánnám, hogy ilyesformán újra visszatalál hozzám és újra birtokba vesz.
Immár szenvedélyesen oldódok fel a csókjában és szelíd incselkedéssel vetem bele magam én is. Ugyanúgy beleharapok az alsó ajkába ha érem, miközben ujjaim beletúrnak göndör fürtjeibe. Sóhajtva húzom még közelebb magamhoz míg szabad kezem a karján játszik el.
Tudom, hogy ennyire soha nem élveztem még egyetlen férfi közelségét sem, legalábbis nem ennyire oldódott hangulatban. Mindet beárnyékolta valami, valami súlyos teher, amitől képtelen voltam szabadulni. Morgan azonban képes volt minden gátat feloldani bennem, ráadásul mindezt meglepően rövid idő alatt. És félő hogy ha tovább folytatjuk ezt így, akkor ennek olyan következményei leszek, amit jó eséllyel a szívem fog megsínyleni igazán. No de kockázat nélkül nincs nyereség és az hogy valaki okos nem jelenti azt törvényszerűen, hogy következetes is... Hiába a hollóhát... rendületlenül hiszek abban, hogy az emberek többek attól, amit mutatnak és Morgan egyre inkább ezt bizonyítja. Legalábbis a csókja, amiben elveszek felettébb példaértékű.

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "I give you all a boy could give you" (https://www.youtube.com/watch?v=IQV9Cpm9jLQ&list=FLaEres-8lFHEhhLpfLW5p7A&t=0s&index=9)

Élj gyorsan és halj meg fiatalon. Miért lett ez egyfajta életfilozófia? Mert aki így gondolkodik, az talán némi fordított pszichológiát alkalmaz s a baj elé szalad bátran, ha úgy vesszük. Vagy egyszerűen leszámolt a holnap fogalmával, mert megtanulta mi az, hogy elengedni. Vagy az élet tanít meg erre... engem tán jobban megtanított, vagy csak fiatalabban, mint másokat. Igaz, a generációm tekintetében azért ez általánosabb trend, de ez nem a mi hibánk. És mindenki másként reagált, én így. Vannak előnyök és hátrányok, az egyik előny pedig az, hogy kevéssé tud bántani egy-egy ember, vagy éppen kevésbé könyvelem el őket ilyennek, vagy olyannak, hiszen hosszútávú tapasztalatokban önmagamtól nem is gondolkozom, ha ilyesmit dobna a "gép", azt meg elfogadom. Ez is az oka, hogy a legutóbbi kis afférunk után Blaire kapcsán még most sem élt bennem egy kialakult vélemény, valamiféle "felcímkézés" és most bebizonyosodik, hogy ez bizony előny és jó. Így van lehetőségem most őt igazán megismerni, egy, a csak kettőnknek szóló, intimitással elmélyített, őszinte és szép pillanatsor kapcsán, melynek hossza, vagy rövidsége teljes mértékben irreleváns és megbecsülhetetlen s a bergsoni relatív időnek elértük a legrelatívabb szegmensét, ahol ennek a fajta dimenziónak már számunkra nincs értelme. Csak és kizárólag a másik lényének, az eseményhorizontot kizárólag Blaire tölti már ki számomra s kettőnk helyzete jelent a viszonyítási pontot. Mondhatott rólam vagy róla bármikor bárki bármit, a lényeget és a valóságot most bőven ki tudjuk olvasni egymásból.
Blaire ragyogó, őszinte mosolya kellemes rándulással jár gyomor tájékon s a szívem is dobban tán egy nagyobbat, ahogy megérzem ebben azt, hogy hisz nekem. Ez pedig még szebbé teszi őt (már eleve a mosoly is), hogy tud olyannak látni és akar is, amilyen vagyok. Vagy helyesebben, amilyen a magam kis védőfala mögött vagyok. Itt persze nem állhat meg a történet, ha már ennyire hatással van rám, hát nem tudom megállni, hogy ne folytassam a játszadozást, szelíden fedezve őt fel magamnak, ahogy kicsit kalandozom, aminek a vége egy újabb csók lesz. Tetszik Blaire szenvedélyes viszonzása, ahogy fogainak fehér gyöngysora szelíd ragadozóként érintenek s mindeközben még közelebb is húz, mire a reakció ösztönösen jön: lágy harapást hasonlóval viszonzok, ahogy karjaim, tenyereim is kissé birtoklóbban lépnek fel karcsó testén, persze kellő gyengédséggel. S csókjaink csatáját tovább fűti a szenvedély, ahogy nyelvem az övét is táncba hívja, míg tudatomban már semmi más nincs jelen, csak ő, aki immár másodszor tud eljátszani a vérnyomásommal ma, de most mindenképpen jó értelemben. Közben pedig akaratlanul is kissé poncsója alá kalandozik tenyerem, s bársonyos bőrét is érinthetem így. Emellett persze hagyok mozgásteret Blaire számára is, ketten együtt alakítjuk a dolgokat akkor is, ha most én vagyok fölötte.

Ez lehet ő? Ez lehetek én? Ezek lehetünk mi?
A kérdés ott kavarog a fejemben, és nem azért mert olyan hihetetlen elképzelni. Ó nagyon nem. Sokkal inkább azért, mert olyan nehéz felfognom. Nem a minőséggel van a baj, mert az csillagos ötös és nem is azzal, hogy túlzottan sok érzelmet vált ki belőlem. Jó, talán attól kissé megrettenek, mert hát azért lássuk be, nem sűrűn tette ezt sem a testem de a lelkem sem. Mindössze az Eric Lestrange utáni ábrándozáskor azokon a borúsan szép hosszú éjszakákon mióta egyszer igazán felfigyeltem rá. Mikor történt az? Magam sem tudom. Egyszerűen beleégett a maga sajátos módján a tudatomba és azóta is ott kísért. A szilveszter óta pedig hatványozottan.
S valahogy Morgan ugyanúgy egyszerűen és könnyeden tudja belopni magát a szívembe ezzel a csókkal és a vele párosuló kedvességgel. Tudom, hiba hinnem, tudom botor dolog azt képzelnem, ez valós lehet. Hogy mégis miért? Hát lássuk be, a statisztikai arányok nem minket igazolnak. Valahogy életszerűbb volt az a Williamson, aki kimutatta a foga fehérjét (szó szerint) a kviddicsedzés utáni pihenés alatt. Valahogy életszerűbbnek tűnt az a próbálkozása, mint ez itt, ami olyan, mintha az agyamban és az álmaimban lezajlódó tündérmese lenne.
Szinte hallom Mathias hangját a fejemben, ahogy óvva int, hogy megint túl sokat képzelek és túl sokat ábrándozok. Nem mintha ő olyan jól tudná mikre képesek a férfiak (végtére is csomó dologról én világosítottam fel közel egy évvel ezelőtt), de Lestrange jóvoltából azért tudja, mennyire kis naiv vagyok. Ő meg félt. Én meg ostobán képes vagyok hinni és bedőlni.
És most is ugyanúgy elfog az enyhe félsz. Nem attól tartom, hogy Morgan bántana.... inkább attól hogy megint átejtenek a palánkon. Mert mi az már, hogy B, a hercegnő, B, a kis doktor néni vagy asszisztens, és mi az hogy valaki ennyire érzéki és kedves legyen úgy hogy előtte kierőszakolt egy csókot?
Hogy fér ez meg egy testben, egy agyban, egy lélekben?
Kicsit olyan mint az érem két teljesen külön fele, és egy lyukas galleont se tennék fel Williamsonra igazából. Fájdalmas igazság, de egyszer már eljátszott a szimpátiámat s bár erősen pedáloz afelé, hogy ezt megváltoztassa, azért szkeptikus maradok. Ezt pedig megerősíti, ahogy ujjai szelíden végigcirógatnak, hogy aztán ismét a tettek mezejére lépjen. Naná hogy képtelen nyugton maradni és evidensen őt is hajtja a vére...
Csakhogy én nem vagyok olyan lány! Na jó, igaz ott van O'Mara esete... de az egész más volt!
És most is megnyomja agyam a megállás gombját, hozzáteszem teljes mértékben jogosan. Ez persze azzal jár, hogy elhúzódom Morgantől ami ugyan nem lehetséges, mivel a fejem alapvetően a földön van, de úgy igen, hogy a kezem a mellkasára siklik és szelíd erőszakkal eltolom magamtól. Talán így épp nem csúszik túl mélyre a felsőm alá a keze és talán nem érdemel ki egy jó büdös pofont is mellé,
- Lassíts... - hozzátenném, hogy barátom, de az talán túl cinikus lenne. Túl nem ide illő, mert ugyan az agyam még a ködfátyol terhe fed, de nem vagyok annyira elveszett közel sem mint Eric mellett vagy mint Elliot karjaiban. Miért? Mert Ericnél még egy szende szűz voltam és életem első csókját meglepő jó kezektől azaz ajkaktól kaptam meglepő gyengédség keretében és időm nem volt felocsúdni (voltaképp azóta se) a férfi viselkedésén. Elliot pedig bevezetett egy újfajta világba, egy olyanba, ami számomra totálisan ismeretlen volt és száz százalékosan megbíztam benne. Igazából csak a másnap csapott arcon, nem az este megesett dolgok. Viszont a háztársam esete, az itt és a most már egész más. Nem vagyok az, aki egykor mert már magam sem tudom igazán ki vagyok. Megnehezíti az életem a sok titkolózás, rejtegetés, érzelmi túltöltés és ugyan Morgan semmi rosszat nem csinál (most) és semmi olyat, amit ne akarnék (remélem), de mégis úgy érzem, képes lenne elmenni bármeddig. Na de én akarom-e?
- Előbb talán randiznod kellene elvinni, nem gondolod?
Hangomban ugyan belevegyül némi szemrehányás, ami kellően lehűti és felismerteti a helyzetet vele, de ugyanakkor mégis csak sajnálom szertefosztani a pillanat varázsát.

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "I give you all a boy could give you" (https://www.youtube.com/watch?v=IQV9Cpm9jLQ&list=FLaEres-8lFHEhhLpfLW5p7A&t=0s&index=9)

Szem nyitva, a test dolgozik, de agy pajtás már régen elköltözött... így lehetne körülírni azt, hogy csak a jelenre, a pillanatra koncentrálok és nem gondolkodom. Egyszerűen nincs rá szükség, mert momentán a matematikai feladvány tiszta és világos: van az egyenlőségjel, a két oldalán található értékek pedig megegyeznek és kész. Azt nem állítanám, hogy egész számok lennének, vagy igazából értelmezhetőek, mert itt a 42=42 nem ugyan azt jelenti, mintha egy tanár írta volna fel egy táblára. Nem, itt azt jelenti, amit Douglas Adams írt: a végső válasz, a világmindenség, meg minden. Negyvenkettő. Ennyi. Hogy miért? Ez a jó kérdés, hiszen a kérdés maga a kérdés, ez pedig a mi egyszerű esetünkre, két hollóhátas diák szombat délelőttjére lebontva ugyan ilyen hasonló, úgy érzem: nem tudjuk miért, de minden úgy van, ahogy. Érzések kódolódnak érintésekké, amiket a másik fél úgy tud dekódolni, hogy közben ezt talán fel se fogja... ettől szép ez az egész és ezt szeretem igazán. Ezekben a pillanatokban sokkal inkább érzem úgy, hogy valóban élek. Kétségtelen, hogy keresem ezeket a pillanatokat, ezeket a helyzeteket, de igazán csak nagyon ritkán lehet megtalálni. Most sikerült. Még úgy is, hogy a leányzó picit megtol felfelé, aminek engedek is. Értem, hogy miért teszi, azt is, hogy mit akar elkerülni, bár a "félelme" alaptalan, de ezt csak én tudhatom, ha pedig kimondanám, nem hinne nekem. Csapda ez, de magamnak köszönhetem és vállalom is. Szóval megértően és türelmesen reagálom le mindezt, tekintetemen is tükröződik, hogy a legkevésbé sem neheztelek tettéért. - Ahogy szeretnéd. - teszem még hozzá egy biccentéssel, mert immár a szavak ideje is visszatért. Jelzi ezt a kérdés is, amit nekem szegez. Kicsit oldalra hengeredem, de őt is húzom magammal, hogy azért egy kis meghitt hangulat megmaradjon s teljesen nehezemre engedik őt elengedni, de csak az illem határain belül maradok, nagyon szigorúan. - Blaire Montrego, lenne kedved találkozni velem holnap délután? - nézek mélyen kékségeibe, míg porcelán arcocskáját gyengéden cirógatom meg. Kérdésemet egyszerűen, gunyorosság és heccelés nélkül, halkan teszem fel, már-már némi hivatalos szertartásossággal a hangomban. Ezt szerette volna, meg is kapta. Megtehettem volna, hogy kerülöm ezt, elütöm a kissé szemrehányó megjegyzést, frappánsan kivágom magam, vagy bármi mást teszek, én mégsem így döntöttem. Miért? Mert ez az egyetlen eszközöm maradt arra, hogy kinyilvánítsam: ami történt, az valódi volt. És komoly. Persze ezzel átléptem a Rubicont, kockázatot vállaltam (na nem úgy, mint egy szerencse játékos), hiszen kezébe adok egy lehetőséget. Egy lehetőséget, amivel megalázhat, vagy megpróbálhat vele megsebezni... ugyanakkor pontosan ez az, ami miatt, ha ezt nem teszem, ha ezt nem vállalom, akkor minden, ami a csiklandozás óta történt, súlytalanná válna. Komolytalanná. Ez pedig már tényleg fájna. Akár bukok, akár nem, egyetlen siker akkor is lesz: meg tudom őrizni magam, meg tudom őrizni azt, amit az én kis falam véd s amiért értelme van egyáltalán a falnak. Alea iacta est.

Nem akartam követelőző lenni vagy épp elutasító. Nem úgy, ahogy értheti esélyesen, vagy ahogy én hiszem hogy kívülről hangzik. Mert belül bennem tombolnak az érzelmeim és vad hullámként verdesik lelkem partját. Nem igazán tudom eldönteni mit is akarok vagy mire is vágyom jobban és istenigazából mindössze azért jó ez, a kis távolság, amit közbeiktatok, hogy segítsen rendezni az agyam és a csalfa testem mozzanatait. Nem mondom hogy egyszerű, mert rohadtul nem az. Így is ott a kábulattal vegyes részegítő érzés... ilyen az, mikor valaki megmozgat benned valamit, és bár ez megvolt eddig mindenkinél, mégis Williamson intenzívebben előcsalja. Más módon más körülményekkel, de csak előcsalja. Sírjak vagy nevessek? Örüljek vagy sajnáljam?
Hogy pont most? Épp itt? Pont ekkor?
Nem mintha bánnám... ha bánnám nem mentem volna bele. Viszont a bizonytalanság ott ég bennem, mint egy fáklya, min annak idején a muglik égették el a magamfajta boszorkányokat. A kétely ritkán jól barát és amennyire labilis Elliot a jelleme miatt vagy Eric Lestrange az erkölcsi moralitása végett, olyan problematikus Williamson is. Az előítélet nem szép dolog, ellenben mégis csak úgy van. Én sem vagyok szent, rólam is kering sokminden, minek hitelt lehet adni vagy épp az ellentéte, de már nem küzdök az ellen hogy másik ne gondoljanak rólam épp rosszat vagy jót. A bátyám betegsége után valahogy minden elenyészően semmisnek tűnt, talán pont azért mert annyiszor megbillogoztak minket minden féle titulussal.
- Ahogy szeretnéd.
A válasz beleegyező, mégis mintha csalódottságot éreznék ki mögüle. Mintha csakis az illem miatt tenné, hogy enged nekem, a velem szemben tanúsított tisztelettel párosítva mindezt, pedig korábban ez a tisztelet sehol nem volt. Újabb zavar a rendszerben, ami csöppet sem az a Williamson, aki a klubhelységben volt. Nevetséges, de magam most mellette talán épp emiatt teljesen más valakinek érzem. És nem mondom azt, hogy ez teljesen rossz, voltaképp izgató a felismerés, de tudom jól a lelkem mélyén, hogy nem is épp jó. Szeretnék ugyanis önmagam lenni, de magam sem tudom, hogy találhatom meg mindezt mellette.
Hagyom, hogy ahogy megmozdul magával rántson szelíd gyengédséggel, mégis meglepő határozottsággal, mint lendület maga ad. Élvezettel váltok pozíciót, annak ellenére hogy a teste melegét átveszi a levegő hidege és voltaképp hiányozni kezd az érintése. Kissé ez is zavaró, mert úgy érzem magam, mint egy áruló. Csakhogy épp engem árul el a saját testem és nem tudom a puszta vágyak miatt, amit kivált vagy a hormonok adta tombolásnak köszönhető az egész képzet, esetleg tényleg... létezhet hogy ő lenne a nagy Ő?
Hamar világossá vált számomra, hogy Elliotnak ostoba játékszer voltam, és csakis magam okolhattam a hibáért. Eric kapcsán talán szintén én voltam a bűnös, no és okolhatjuk még a sok pezsgőt (meg a ki tudja mi egyebet), ami lecsusszant a torkán. Nem releváns egy félrészeg vagy szinte már teljesen részeg csók bármelyik mozzanatának hinni, akármennyire is tökéletesnek festett. Aztán meg ott van az összes egyéb körülmény is, és hogy ne menjek messzire, maga a bátyám.
- Blaire Montrego... - a nevem említése másodpercek alatt zökkent ki az elmélkedésemből. A zavarom nem tudom leplezni, bármennyire is szeretném, mert mint mindig, most is ajkaimba harapva merengtem el a múlt történésein. Mindazon, ami tapasztalatnak nevezhetek, amiből építkezhetnék ebben a helyzetben és amik annyit érnek mint egy lyukas elátkozott galleon. -... lenne kedved találkozni velem holnap délután?
Nevetséges, de a fiú kérdése váratlanul ér. Magam sem tudom miért, de nem hittem volna hogy képes beadni a derekát és elhívni. Azt sem hittem, hogy akarja-e vagy hogy én akarom-e. Erre tessék, itt van, itt lebeg, itt vár feleletre én meg... csak pislogva nagyokat meredek rá.
Ez komoly? Ez biztos?
Nem akartam kierőszakolni belőle ezt. Nem akartam kényszernek éreztetni egyszerűen csak... nem ez lenne a sorrend? Vagy túl maradi az én elképzelésem?
Talán emiatt van hogy szétnyílnak ajkaim majd becsukódnak. Ezt még egyszer megismétlem, mire vívódva magamban, latolgatva az esélyeket döntök.
Széles mosollyal és félig nevetve válaszolok neki.
- Igen... - ott játszik a remény és a vágy, hogy talán, talán tényleg összejöhet. - Azt hiszem nincs semmi halaszthatatlan programom...
Cukkolva vágom hozzá a biztonság kedvéért a kiegészítést. Ne érezze csak annyira nyeregben magát... még a végén minden úgy alakul, ahogy ő akarja. És nem tudom mennyire lenne kifizetődő nekem, vagy épp mennyire... nem.

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "I give you all a boy could give you" (https://www.youtube.com/watch?v=IQV9Cpm9jLQ&list=FLaEres-8lFHEhhLpfLW5p7A&t=0s&index=9)

Nem szép dolog, de élvezem, hogy átgázolok az életemen... mármint, ha szembe akarok nézni azzal, amit az elmúlt két tanév alatt összehoztam, jobbat nem tudok erre mondani. Zord idők, majd az azt követő, egyfajta poszt-traumás stressz, vagyis annak inkább egy érzelmi vetülete, mind-mind olyan dolog, amelyek nem tettek jót nekem, melyek olyan utakra vezettek, hogy ezt a gondolatot kellett megfogalmaznom magamban. Mindenki máshogy kezeli ezt, máshogy kezeli a veszteséget, de igazából mit is várunk egy tizenévestől, mondjuk tőlem, aki elméletileg az útja elején van? Felnőttesen és komolyan fog szembenézni mindezzel? Racionálisan fogja kezelni? Nem... legalábbis én nem.
Én csak azt tettem, amit a legjobbnak láttam: felépítettem egy kis színházat, ahol kedvemre váltogathatom a maszkokat, csak a valóság és én inkább hagyjuk egymást. Ő elégedjen meg azzal, hogy nulla-huszonnégy jelen van a nézőtéren, ingyen és bérmentve, én meg adom a szórakoztatást. Az excentrikus Morgan, a Helyi Tuskó elég kellene, hogy legyen. Hiszen nincs is benne hazugság! Szeretem a zenét, szeretek repülni, szeretem a nőket, szeretem a rock'n'roll életérzést... csak minden őszinteség mellett is hiányzott ebből az egészből valami: az igazi én teljes megnyilatkozása. Maszkok és merev szerepek sora, az én létem "horcruxai" amibe a lelkem tördeltem, csak ne kelljen többé foglalkoznom vele.
Erre mégis mi a fenét csinálok? Azt, amit egyébként kínosan kerültem: bármit, ami komolyan érinthet. Eleve nem lett volna szabad Blaire-re másznom, mert ő és azok a szép kék lélektükrök fájdalmasan emlékeztettek arra, amit kerülni szerettem volna. Ugyanakkor mégis megtettem, amit tettem s ez tán még önmagában nem is lett volna gond, hiszen ez még illeszkedhetne is egy szerephez. Lehetne olyan, mint mondjuk akkor ott a hollóhátas toronyban. Csakhogy ez kifejezetten más volt. Elengedtem magam s amikor korrigálhattam volna, amikor egy alapos tuskósággal mindent "rendbe" tehettem volna, inkább még taszítottam egyet magamon lefelé a spirálon. "Jó utat a csigalépcsőn Morgan!" még ennyit magam után kiálthattam volna... de ehelyett egyszerűen csak randira hívtam. Blaire Montrego-t. Amint kimondtam s végiggondoltam, már kezdtem is magam úgy érezni, mint a Roxfort Expressz peronjának sínpárja, amikor végigdübörög rajta a szerelvény, hiszen ügyes módon én, a félvér, lényegében "senki", de legalább iskolai szinten viszonylag híres-hírhedt rossz életű, "Anyegin-jellegű" fölösleges ember képes voltam Őt találkára hívni holnapra. Ügyes. Szóval réveteg arccal várom a sorsom, ahogy azért saját gondolatom mellett érzékelem azt is, hogy a leányzót is sikerült meglepnem, lehet annyira, hogy nem gondolja végig, milyen szociális stigmát szerez be ezzel, mert képes igen-t mondani. Én pedig önkéntelenül is egyszerre bárgyú és őszinte mosolyt öltök arcomra, fel sem fogva, hogy egyébként ritka pillanat ez: gyakran mosolygok én, de az többnyire halványabb, vagy épp csibészes, leginkább féloldalas, netán a "ragadozó" vigyora... nem, most ez is más kicsit. De a bennem szétáramló őszinte öröm amellett, hogy végre felold, azt is látnom engedi, hogy azért cukkolnak is egy picit, amire már ösztönből felelek meg persze. - Ha lenne, akkor kénytelen lennék elrabolni téged, aztán vagy két hétig téma lenne az asztaloknál, hogy mennyire visítottál, amikor seprűre kapva hurcoltalak el magammal! - nevetve jelentem ki s nem tudom megállni, hogy azért a selymes sötét fürtjeit meg ne simogassam közben. - De mivel erre semmi szükség, miután önként vállaltad az áldozatot, kettőkor várlak az Alapítók Folyosóján. - teszem hozzá végül, szavaimat pedig azzal pecsételem meg, hogy a szája sarkába adok egy puszit. A kocka tényleg el van vetve, az kétségtelen, hogy Blaire már el tudta nálam érni, hogy őszintén önmagam legyek a társaságában, kérdés, hogy ez mire lesz elég... vagy jó. Vagy rossz.

- Ha lenne, akkor kénytelen lennék elrabolni téged, aztán vagy két hétig téma lenne az asztaloknál, hogy mennyire visítottál, amikor seprűre kapva hurcoltalak el magammal!
Kuncogok vele együtt, de azért a szemem kékje megvillan. Tudom hogy csak vicc, tudom hogy csak poén, és hogy talán ő maga is így oldja a feszültséget, mert az igenis van. De jó értelemben, mert minden olyan... idilli. Talán túl idilli. Olyasmi, amihez nem szoktunk hozzá, se ő se én. És talán ezt igyekszem görcsösen megtöri azzal, hogy visszakérdezek némileg sértődötten.
- Visítani?
Nem bántódom meg valójában, de azért neheztelek a szóhasználatra kissé. Ostobaság, ostobaság, talán gyerekes ez a viselkedés, pláne hogy annyi mindenen mentem keresztül... nem kellene ilyenen fenn akadni. És az is biztos, Morgan nem megbántani akart. Nem is veszem annak, nem is neheztelek, csak... visítani? Cöh...
- De mivel erre semmi szükség, miután önként vállaltad az áldozatot, kettőkor várlak az Alapítók Folyosóján.
A szavait édes csók követi, ami nem is igazán csók. Én pedig csak hagyom, hogy közel kerüljön újra, hogy megérezzem a bőrömön ajkát újra, és lehunyt szemekkel élvezem a pillanat varázsát. Vajon ilyen lesz az Alapítók folyosóján ha újra összetalálkozunk? Vajon valóban megismétlődhet ez? Vagy ha innen elmegyek egy másik Morgan-t látok viszont? És én más leszek? Másik lány mire találkozunk? Egy másik Blaire?
Nos, nem hiszem hogy pont a bájitaltan dolgozatom vagy az átváltoztatástanra való gyakorlásom fog átformálni, de tudom jól, ez a perc, ezek a lopott pillanatok elenyészhetnek. Fene mód képesek megszépülni a képzeletemben, ami elég élénk és szeret kicicomázni mindent ráadásul. Tudom jól hogy ezzel az emlékképsorral, ezzel az érzéssel, ezzel a pillanattal sem lesz másképp. És talán a valódi mibenlétét akarom ténylegesen valóban magamba szívni, kicsit tovább marad lehunyva a pillám.
Mikor már egy percig csak a hideg levegőt érzem, Morgan melegsége pedig árnyékkép, akkor rebben meg a pillám s a tekintetem rá emelem.
A mosolyom lágyan siklik arcomra, szemem vele örül és nézek rá így, kedvesen.
- Ott leszek.
Szelíden biccentek, és tudom jól, ez a végszó. Ennek kellene lennie a végszónak, s noha nem akaródzik mégis mennem kell. A beadandók nem csinálják meg önmagukat és Mathiasnak is megígértem hogy kölcsön adom az egyik könyvem.
Könnyeden ülök fel hogy aztán a térdemre ülve még utoljára visszasandítsak Willamsonra. Hihetetlen hogy mennyire félre lehet ismerni az embereket. Hihetetlen, hogy mennyire elhittem mindent, amit róla beszéltem. És csakúgy hihetetlen, hogy eddig nem is ismertem őt igazán. Igaz, most sem vagyok biztos benne, ő valóban ilyen-e, de... majd az alapítók folyosóján elválik.
Még egyszer egy pillanatra felé hajolok, most én kínálok egy gyors, édes csókot neki, aztán felállok és lenézve rá egy mosoly kíséretében elindulok vissza. A kastély ódon épülete pedig hívogatóan vár már rám.

Köszönöm a játékot! :-*

Blaire & Morgan
(http://i67.tinypic.com/4lj1i0.jpg)
zene: "I give you all a boy could give you" (https://www.youtube.com/watch?v=IQV9Cpm9jLQ&list=FLaEres-8lFHEhhLpfLW5p7A&t=0s&index=9)

- Visítani. - bólintok, mintha mi sem volna természetesebb, mint amit mondtam. Mennyire tetszik az a hitetlenkedő, de bájos arckifejezése! Ahogy mérlegel, hogy most neki mennyire kell megsértődni, netán elnevetheti magát, vagy mégse kéne... az a játékos sértődöttség, ahogy szinte kikéri magának! És ha tudná, hogy egyébként lazán meg merném ezt játszani, na akkor lehet nem kuncogott volna velem együtt. Vagy akkor nevetett volna csak igazán? Ki tudja ezt megmondani! S pont ez a bizonytalanság ami tetszik s ami zavaró is mindebben, már, ha nem számítjuk az elmúlt percek ritka idilljét.
Végül csak megjelölöm a helyet és az időt, hiszen arra szükség lesz, ha már beleegyezett a találkába. Sőt, szavaim egy apró gesztussal meg is pecsételem. Lehetnék merészebb, de... nem szeretnék. Egyszerűen szerettem volna éreztetni vele, hogy hatással van rám, hogy amit most együtt átéltünk, az igenis jelentett valamit s nem lehet egy szamárfüles lap széljegyzetére tenni. Legalábbis én így gondolom. Ugyanakkor azt is mutatni szerettem volna, tiszteletben tartok bizonyos határokat, tudok azért parancsolni az egyébkénti hülyeségemnek. Még akkor is, ha ez a porcelán orca olyan bájosan fogadta apró tettem s még egy ritka, lágy mosollyal is megjutalmaz. Megérte. - Várni foglak. - bólintok egyszerűen, majd lehajolok, hogy a puha zöld gyepről magamhoz vegyem gitárom. Két hangszerem van, őket tartom-, vagy tartottam annak a két "nőnek" az életemben, akik mindig hűséggel fognak kísérni s valahogy ehhez méltóan is kezeltem őket. Eddigi rövid, de helyenként viharos életem pedig ezt eddig alá is támasztotta, viszont most... most kezdtem avart érezni az erdőben. Így késő tavasszal. Pláne akkor, amikor még egy gyors búcsúcsókot váltunk, ezúttal az ő kezdeményezésében. Mosolyogva intek búcsút Blaire-nek, mert, -minő meglepő-, de sutánk érezném, bármit mondanék is. Szóval marad ez, ahogy még utoljára összekapcsolódik tekintetem hűs szempárjával, aztán figyelem távolodó, karcsú alakját. Igaz, lelki szemeim előtt még mindig arca és utolsó rám vetett pillantása lebeg, aztán elkezd körvonalazódni bennem a gondolat, hogy ha így fogok holnapig viselkedni, akkor be fognak suvasztani a gyengélkedőre tényleg, mert azt fogják hinni, beteg lettem. Sóhajtok hát egyet, majd összeszedem magam és felállva én is vissza indulok a kastélyba. Még ebéd előtt bele kell kicsit "kötnöm" az egyik griffendéles kviddics játékosba, hogy köthessünk valami hülye fogadást, amit aztán a pályán kell majd abszolválni. Igen, Morgan Williamson-tól valami hasonlót vár a "publikum".

Köszönöm a játékot!

Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2015. 03. 01. - 22:21:36