Roxfort RPG

Ugrándozó mókusok, tavacska, madárcsicsergés, fű, és sok-sok heverésző fiatal.
Télen a fentiekből némileg kevesebb.

Hiába van május, az időjárás ezt mintha nem lenne hajlandó tudomásul venni. A köd, a hideg és a rosszidő szinte állandósult mostanában. Így hát május ide vagy oda, ma is kiskabátban, 40 denes harisnyában és csizmában indultam el órára, hónom alatt a nagyfenekű türkizzöld bőrbatyuval, benne az Anatómia, az Elsősegélybűbájok alapjai és a Mérgek és gyógyfüvek című örökzöld művekkel, meg persze a jegyzettömbömmel, meg minden egyéb apró kellékkel, melyek egy női táska rejtelmes belsejét alkotják, úgy mint perui instant sötétségpor, páncélsüveg, gázspray és varázspálca.
Komolyan semmi bajom nem lenne, ha Daniel nem aggódná halálra magát miattam. Egy egész hetet kihagytam csak azért, mert szerinte halálos veszélyben vagyok. Ugyan nem bizonyosodott be ennek az ellenkezője, viszont nem is történt olyan esemény, mely igazolta volna, hogy igen. Tudom, hogy Rodolphus Lestrange veszélyes alak és tudom, hogy ostobaság volt Chamberpotba mennem. Viszont tudom, hogy Daniel csak túlparázza ezt az egészet.
Jó. Nem vallom be, de én is félek. Paranoiás lettem mostanában, és a ködben folyton a hátam mögé nézek. Éjszaka is. Képtelen vagyok aludni, mert folyton az Ő gonosz nevetése hallatszik a fülemben, és amint lehunyom a szemem, az Ő arcát látom magam előtt. Alig van étvágyam, mert egyszerűen képtelen vagyok a szorongástól akár egyetlen falatot is legyűrni a torkomon. Napok óta kávén élek. De ha mindezt kimutatnám vagy túl sokat gondolkoznék rajta, biztos beleőrülnék. Úgy teszek hát, mintha mi sem történt volna: úgy próbálom élni az életem, mintha minden rendben lenne. Mindig ezt csináltam. Egész életemben úgy tettem, mintha minden rendben lenne.
Kijövök a Starbucksból, kezemben az elvitelre kért mandulás espressoval, és úgy döntök, a következő órám előtt még van annyi időm, hogy leüljek a parkban, és átnézzem a következő szeminárium anyagát, vagy esetleg beleolvassak az Elfújta a szélbe. Már kétszáz oldalt elolvastam belőle a héten, de fogalmam sincs a cselekményről, a gondolataim folyton, újra és újra elkalandoznak.
Leülök az egyik padra, megigazítom a sálam, és keresztbe teszem a lábam, hogy előregörnyedhessek, és arcomon feszült figyelemmel próbáljak rájönni, mi is történik a könyvben. Igaz, minden második percben idegesen pillantok körbe, és már arra is összerezzenek, hogy egy galamb száll le a lábam elé.

Csend borul a tájra, ahol a nyüzsgés alapvetően mindennapos. London utcái sosem a nyugalomról vagy a békéről voltak híresek. Itt mindig történt valami. Ezt már a legkisebbek is megtanulják, és ahogy tudják, elfogadják. A végén mindenkit bekebelez ez a világ és el sem tud képzelni mást. A nyüzsgő reggeli forgalom pedig sokakat másra kényszerít, például kerülőutakra, vagy egyszerűen csak egy másik ?talán hosszabb- irányvonal választásra, hogy végül elérjék a céljukat.
Van mégis egy-egy olyan pontja ennek a világnak, ahol inkább a természet adta csend, az a kevéske, amelybe nem kontárkodik bele a technika ördöge, mégis megmaradt. S ilyenkor, kora reggel bizony csak azok sietnek erre, akik útjukat lényegesen lerövidítik, vagy nincs más dolguk, mint sétálni egyet?
Egyáltalán nem szeretem a mugli világ rejtelmeit, sem a fák átható illatát. Persze ez rég másképp volt, de? az mégiscsak rég volt. Most sokkal inkább a csend az, ami ide vonzott, hiszen ez számomra oly ritka luxus egyike, hogy kénytelen kelletlen pont egy koszos mugli belváros kellős közepén tudom kiélvezni. Alapvetően szégyen egy vérbeli Halálfalóra nézve, elvégre én gyilkolom a társadalom eme söpredékét, s most mégis? hagyom hogy a szőke hajú anyuka nyugodtan tolja a babakocsiban alvó gyermekét és gügyögjön neki, mint valami idióta egy állatnak. A látvány viszont semmilyen pozitív érzelmet nem vált ki, bezzeg annál több negatívat. Mégis távozik a nő, mert most lehetősége van rá? de majd egyszer? talán őt is utoléri a végzete. Csak a kérdés az? hogyan?
A lépteim végül lassítom, hisz már javában a Hyde park szívében járok, tehát nincs is hova rohannom. Csak nézem a sétáló embereket, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb, semmint hogy engem észrevegyenek, és ez így is van jól. Mindenki magával van elfoglalva ebben a világban, akárcsak a varázslótársadalom szánalmasan felépített vázában is, ahol a söpredék még az tiszta aranyvérrel is keveredhet, mert mondván egyenlőség, bármit szabad? a mugli ivadékokról nem is beszélve?
A mai szabadnap édes pillanatait a semmittevés kétes árnyában töltve inkább a következő elszánt bosszúlépésem megvalósítására fordítom. Bosszú? bosszú?
Oly különleges ez a szó? oly mámoros hangzású. Főleg ha belegondolok kik azok, akik megfizetnek mindenért. Többek közt egy régi barát, aki elárult és?
A padon ülő lányhoz érve nem kellenek a gondolatba felötlő szavak, mert a címzett, akihez szóltak, megjelent. Ruby? Ruby?
- Nolám? egy régi ismerős? -
Lépek a lány padja mögé. Ő még nem láthatott, de én sosem feledem el őt. Soha? többek közt, mivel a listám élén kap helyet. A kezeim mozdulnak, és veszélyes játékot játszva, mielőtt még megfordulhatna, letakarom a szemeit a két tenyeremmel. Majd közelebb hajolva halkan búgom a fülébe a szavaimat. A hangomról -mert azt eszemben sincs elváltoztatni- könnyűszerrel felismerhet, ha nem felejtett el még eddig...
- Mondd csak? örülsz nekem? Mert én roppant módon? -
Ha kellő mézesmázos stílusban adnám elő mindezt, még hihető is lenne, ám nem ez a célom. A kedvesség megvan, de ott bujkál a rejtett fenyegetettség és még valami? a félelem keltése.
Mert igen, ő mindig is naiv, ártatlan lélek volt? és azt akarom hogy egyszer én magam szolgáltassam az okot? Az okot amitől retteg?

A galambot odébb hessegetve tekintetem fókuszt keresve téblábol a parkban. Kicsivel távolabb egy babakocsit toló nő alakja dereng fel, háttérben a homállyal. Megáll, és lehajol a babához, megcirógatja az arcát, visszateszi a cumit a szájába, megigazítja a takaróját, majd tovább indulnak. Halvány mosoly suhan át sápadt arcomon, miközben őket nézem. Annyira bájos, olyan... természetes. Bár én is ilyen hatalmas lelki nyugalommal tologathatnám a fiamat reggel tízkor a parkban! Annyira nem érzem magam készen erre, hogy az szinte nevetséges. Jelenlegi helyzetemen még egy mókus is nagy rizikót vállalna, ha gondoskodnom kellene róla, legalábbis ezt érzem. Belekortyolok a kávéba, a forró folyadék egy pillanatra elcsitítja a gyomorégést.
Megborzongok. Mintha valaki figyelne, mintha járnának a hátam mögött, de nem! Nem fogok ötödjére is megfordulni, és megnézni, van-e ott valaki! Egyfolytában ezt csinálom, amióta csak leültem...
A következő pillanatban azonban épp megnyugvó gyomrom fájdalmas és kétségbeesett görcsbe rándul a hátam mögött felcsendülő hangtól. Szívem máris a torkomban kezd dobogni, és épp megfordulnék, mikor két kegyetlen, jéghideg kéz tapad szemeimre. Összerezzenek. Azonnal odakapok, megrémít a vakság, kis híján pánikba esem. A könyv tehetetlenül csúszik le ölemből.
Mi? Mit mond? Tudom, ki ez. Pontosan jól tudom, mégis mindent megteszek azért, hogy a csöppet sem játékos ujjakat lefejtsem az arcomról. Ha ezt sikerül megtennem, nyomban hátra fordulok a padon, hogy szembe nézzek...
Evolettel.
Régen nem volt ez így. Régen ez a szembefogósdi csak egymás kedves üdvözlésére szolgált: gyakran osontam a háta mögé a Nagyteremben és ő is meglepett néha egy-egy óra előtt, miközben magányosan üldögéltem az első padok valamelyikében valami könyv fölé görnyedve. A szívem olyankor is mindig bukfencezett egyet, de ez az érzés egészen más, mint akkor. Evolet megváltozott, a hónapok pedig elteltek anélkül, hogy kerestem volna, vagy ő keresett volna engem. Én pedig nem bántam, sőt, talán még örültem is neki, hogy ennyivel megúszom.
- Eve! Halálra ijesztettél!
Tekintetem szaporán végigfut a lányon. Oldódik bennem kicsit a görcs, bár hatalmasra nyílt szemeimet képtelen vagyok levenni egykorvolt legjobb és egyetlen barátnőmről. Megváltozott. Arcán eddig folyton ott ült egy szomorú és ábrándos mosoly, most azonban ez... Eltűnt. Ülve maradok, bár tétovázom, hogy felálljak-e, de nem tudom, csak rám akart-e köszönni, vagy marad is?
Nem fogok pattogni most a kedvéért. Elégszer tettem már eddig is.

Az örömtől megremeg a gyomrom. Mert igen? sikerült. Felemelő élmény látni a másik szemében a rettegést. Azt a parányi kis szikrát, ami tisztán jelzi, hogy fél, aggódik és legszívesebben a világ végére futna pont tőled?
Már értem mire gondolt a Nagyúr, mikor a hatalom erejét emlegette. Mert ezzel tényleg mindent megtehetsz. Mindent.
Mindenkit megvehetsz, mindent megtudhatsz, mindent megoldhatsz és mindent akarhatsz mert mindent meg is kapsz?
A legjobb dolog a földön? amit talán csak egy múl felül?
S arcomon széles, elégedett mosoly terül szét, meg sem próbálva titkolni az elégedettségem, mert ugyan minek? Hagy lássa csak rajtam a drága barátnőm, mennyire kiélvezem a pillanatot? a pillanat minden egyes részletét.
Ám ez sem tarthat örökké, s így az ujjaim lágyan hullnak le a szeme elől, miközben ő ijedten pislog rám, mint egy felsőbbrendű lényre akitől mindene függ... leginkább az élete. Azok az őszinte szemek... Eszembe jut, hogy ő Ruby? a barátnőm? aztán meg az is, hogy mit vágott a fejemhez, miket mondott, hogyan bántott meg, és már nem érdekelt. Ismét a gyűlölet vett rajtam erőt.
- Még élsz? szóval a látványom nem elég a halálodhoz. ?
Vetem oda közönyösen, s a kezeim a pad tetejére kulcsolódnak, hogy nekidőlve pár perc alatt felmérjem a másik vonásait, és a kevéske idő változását. Ám egyenlőre csak a félelmet olvasom le róla.
- Úgy tűnik nem örülsz a viszontlátásomnak? -
Csöppet sem kedvesen vetem ezt a szemére, miközben végül csak ellépek a padtól hogy megkerüljem azt, s így a lány mellé kerüljek. Ám nem teszek semmi támadó jellegű dolgot, mindössze egy percig mélyen a szemébe nézek, s a tekintetem ugyan nem ígér semmi jót, a szavak mégsem adnak táptalajt minderre. Pusztán a labilis kis lelked az, na meg a vad fantáziád, amely ezt biztosítja, már ha maradéktalanul tudsz bízni mindebben.
Én pedig egyetlen elegáns és könnyed mozdulattal ülök le az immár teljesen üres padra, úgy hogy épp marad még egy hely, még annyi is, hogy ha kell elhúzódjon messzire egy bizonyos értelemben. Viszont akár így, akár úgy az egyik lábam keresztbe rakom, rá sem pillantva a tájat fürkészem, mintha épp ott lenne valami roppant érdekes, de persze nincs...
- Na mesélj már? mi történt veled? ?
A nemtörődöm hangsúly mintha barátságos kérdést is takarna, talán mert az is, és mert tényleg érdekelt mi történt vele, de meglehet, mindez a felszín. A háborgó felszín, amely alatt sötét mélység lapul. S ezzel az egyetlen kérdéssel, azaz követeléssel nem engedem útjára, egyszerűen magamhoz láncolom?

Ó, azt a tudálékos mindenit! Eve mindig ilyen volt, mindig mindent jobban tudott, legalábbis így hiszi.
De most is miért a negatívumok jutnak eszembe? Hisz... Azon kívül, hogy a hideg kiráz a tekintetétől, ez igazából nem más, mint egy régi barátnőm... Talán ideje rendeznünk a viszonyunkat? Talán ezért jött ide? Mondjuk eléggé valószínűtlen, hogy miattam kereste volna fel a Hyde parkot pont ma, pont tízkor. Főleg, mivel nem tudhatta, hogy minden hétfőn reggel itt szoktam kávézni.
Bár...
Nem, nem fog előtörni most a paranoiám. Bár igazából miért is ne... Az utolsó beszélgetésünkben Evolet kijelentette, hogy inkább tölti az idejét egy Halálfaló társaságában, mint egy olyan köpönyegforgató és hazug ember mellett, mint én. És igazából ennek a barátságnak a viharos vége ezért nem kavart fel annyira, mint gondoltam, hogy fel fog kavarni, ha egyszer véget ér: mert a fejemhez vágott vádak nem voltak igazak.
Ezen merengek, miközben idegenkedve és hitetlenül nézem a mellém huppanó Evoletet. Vajon még mindig úgy gondolja, mint akkor? Vagy rájött már, mekkora bakot lőtt? Mi történt vele, és miért ilyen furcsa?
Ilyen... Aljasul apatikus...
Aprót sóhajtok, és végül elfordítom róla a tekintetem - eddig talán már-már idegesítően meredtem rá, nem is tudom, lehet, hogy mintha semmi közöm nem lenne hozzá, és roppantul megdöbbentett volna, hogy egy vadidegen szóba elegyedik velem.
- Velem nincs semmi. Te szívódtál fel - jegyzem meg célzatosan, hűvösen.
Nincs mitől félnem...
Ugye?
Ez csak...
Eve...
Miért ne mondhatnám ki, ha bánt valami? Hát mégis ki ő?!
Nem félek tőle. És nem fogok úgy táncolni, ahogy ő fütyül. Többé már nem.

Nekem esik, csupán mindössze annyival, hogy kijelenti ?én szívódtam fel?. Kösz Ruby, tényleg ilyen egy igazi barát. Nem elég hogy becsap, hazudik éveken át, ámítja a fejed minden hülyeséggel, amiben talán ő hisz, de aminek semmi értelme nincsen, még ráadásul ez a fogadtatás amely vár. Igazán? remek. Csöppet nagyon elkedvtelenedek. Mit mondhatnék? Mit tehetnék? Igen, legszívesebben kikaparnám a szemét. Itt és most, akár ennyi koszos proli mugli szeme láttára. Mert miért ne? Halálfaló lévén éppenséggel megtehetném. Talán a Nagyúr szemet is hunyna az ügy fölött, hiszem személyes a dolog, nem zavarja ez a küldetést. Ám? mégse visz rá a lélek. Nem is tudom igazán miért. Félek, hogy ez a gyengeség talán nem normális, talán már életveszélyes rám nézve, s sokkal többet árt nekem semmint Rubynak. Hisz ő mindig is az érzékeny kis lelkéről volt híres. Csakhogy ő sose szenvedett annyit, amennyit én. Nem látta az apját meghalni, nem vesztette el öt évesen az anyját. Nem került ostoba szerencsétlen idióta rokonokhoz, akik mellett örült ha némi magány jut neki, elvégre a csend nagyobb barátja volt mint bármi más. Nem. Neki ilyen nem volt, mert leginkább ez az én életem. De azért megérthetne. Ennyit megtehetne.

Mégse tette. Helyette csak az élet ?jó? oldalát mutatta meg, vagyis próbálta megmutatni. Míg ki nem derült az igazság. Na ja. S most, miután én beolvastam neki, s mikor ő mindent tagadott, azután még rajtam vezeti le a? sok éves sérelmét? Ugyan, ez szánalmas. Ha valakinek, hát nekem lehet jogom még mindig őrjöngeni, dühöngeni, haragudni. S a bosszúság ki is ül az arcomra teljesen leplezetlenül. A szemrehányó tekintet pedig amivel végignézem egykor volt legjobb barátnőm, kihagyhatatlan a részemről. Hogy ő utál-e nem érdekel. Én tudom mit érzek. De a kérdésre válaszolnom kell. Vagyis, kérdés volt ez? Inkább afféle elharapott mondat, aminek a végét régebben én egészítettem ki, de mára? most már nem tudom megtenni. Egyszerűen nem megy. Talán mert régen kihalt bennem valami? valami, ami hozzá kötött. S az én elmém, akárcsak a szívem, lezárult előtte, örökre. Mára csak egy fűz hozzá, ez pedig a bevégezetlen harag, amely várja a kellő pillanatot, mikor lesújthat rá. S a percek egyre peregnek?
- Elmentem, mert így láttam jónak azok után ami történt?-
A sötét megjegyzés mintegy válasz az övére. Bár nem akarok magyarázkodni, mégis talán annak hatnak a szavak. S egy lesajnáló pillantás után folytatom is, pedig mindezt tudnia kellett volna.
- De ha akarod, megint elmegyek. Már megszoktam, hogy senkire se lehet számítani. ?
Igen Ruby, még rád se? Ezt nem teszem hozzá. De a tekintetem, az arcom, mindenem ezt sugározza. Újra csalódnom kell? Tényleg megtörténik megint? Mit bizonyít ez ha nem az én igazam? Még szép? engedd magadhoz közel a barátokat? -akik ellenséggé válnak- és az ellenségeket pedig még annál is közelebb?

Remek. Nem kapok mást, csak egy utálkozó pillantást, amitől úgy érzem magam, mintha egy utolsó tömeggyilkos állat lennék. Pedig az imént még esküszöm, úgy éreztem, neki van miért szégyenkeznie, de ez a fagyos pillantás... Felborzolja az idegeimet. Visszapörgetem a fejemben az eseményeket, azt keresve, hol hibáztam, de nem én tehetek a történtekről! Eve megváltozott, és nagyon nem jó irányban. Figyelmeztettem, de ő nem hallgatott rám. Ennyi történt!
De könyörgöm, mi egy barát feladata, ha nem az, hogy szóljon, ha hülyeségre készülsz?!
Eve ezt úgy tűnik, nem így gondolta. Hát persze. Eve és a kis világa... Ahol mindig Eve-nek van igaza. Soha nem lehet semmit megmagyarázni neki. De ha neki így jó, éldegéljen csak így.
Igazából az bosszant, hogy azt hiszi, neki van igaza, és elmagyarázhatnám, hogy nem, de már akkor is rongyosra téptem a számat. Minden szó felesleges, tényleg. Ismerem.
Bár kérdés, hogy ezt kijelenthetem-e még egyáltalán. Helyesebb azt mondani: ismertem.
A szavai fájnak. Igazán. Nem értem, miért engem hibáztat! Legalább azt ismerné be, hogy igazam volt, a fenébe is! Mert igazam volt. Valamennyire biztosan. Nem tudom, mi történt vele az elmúlt kb egy évben. Marhára kíváncsi lennék rá, mert úgy látom, leginkább csak a sebeit nyalogatta, és ezért még mindig ugyan olyan keserű a szájíze, ha nem keserűbb, mint akkor volt.
Az utolsó megjegyzésén viszont mélységesen felháborodom.
- Mi az, hogy nem lehet rám számítani?! - pattanok fel a padról, de magam is meglepem ezen a heves reakción. Fájó pontra tapintott, a húgom is mindig ezt vágta a fejemhez még gyerekkoromban. Egyszer hagytam csak el, egyetlen egyszer, de ez az apró hiba az egész életem végigkísérti, úgy tűnik. - Hogy mondhatod ezt? Mikor nem álltam melletted?! Ott voltam, mikor szükséged volt rám, mindig meghallgattalak! Veled virrasztottam, mikor napokig nem tudtál aludni a rémálmok miatt, és... Te jó ég, Eve, nem hiszem el, hogy fel kell ezeket emlegetnem neked! Mindig melletted álltam, mindig! És szóltam, ha hülyeséget akartál csinálni, mert egy barátnak ez a dolga! A legutóbbi terved pedig, már ne is haragudj, több volt, mint ostobaság!
Megállok, hogy levegőt vegyek, és kisimítom a hajam az arcomból, miközben a szemem le se veszem róla. A szívem a torkomban dobog.
Szent ég, ennyire még sose álltam ki magamért, pláne nem vele szemben. Talán kimerült vagyok a Lestrange-tól való rettegéstől, és ezért mondok ki olyan dolgokat, amiket egyébként nem tennék, vagy egyszerűen csak nincs már annyi türelmem, vagy már felgyülemlett benne a sok sérelem, és ki kellett adnom magamból... nem tudom. Csak azt, hogy épp farkasszemet nézek a hajdanvolt legjobb barátnőmmel, és épp fogalmam sincs, mi lesz a következő lépés.
Ó, bárcsak odaléphetnék, átölelhetném, és minden el lenne felejtve... Annyira hiányzik...

A szél neszezését hallgatva eljutnak hozzám a szőkeség szavai is. Azok a vádló szavak, amelyekkel magát menti. Mert ő nem tett semmit? hát persze! Nem tett semmit. Semmi rosszat. Örülök, hogy ő nyugodtan tud élni ebben a tudatban, az ő? felhőtlen kis világában.
Én tudom, mit érzek. Én tudom, mi történt.
Semmi sem szorul magyarázatra. Semmi. Így szánalmasnak hat Ruby kifakadása. S inkább nem is reagálom le. Minek? Nem pazarlom feleslegesen kora reggel az energiámat. Amúgy sem vettem meg a kávét, amelyet beígértem magamnak. Na majd pótolom ezt az aprócska hiányosságot. Talán abban az esetben felpattantam volna és elordítottam volna Rubynak a véleményem, ha koffeinbomba csörgedezik az ereimben. Na de így? Nem szenvedek? átkapcsolok az önmagamat kímélő funkcióra.
Ahogyan a szél felélénkül, s a fák levelei halk dallamot szolgáltatnak a kora reggel erre tébláboló pár embernek, úgy fújja előre pár kósza hajtincsemet, amelyek lágyan csiklandozni kezdik az arcomat. Ám nem rohanok a helyükre tenni őket. Így is látok. Rubyt tökéletesen látom és nekem ennyi bőven elég. S gúnyos mosollyal arcomon figyelem, ahogyan ácsorog ott a padtól pár lépésnyire, mint egy rakás szerencsétlenség. Ugyanis a szavaimra úgy pattant fel, mint akit űznek. És ez némi elégedettséggel tölt el. Na valljuk be, nem kevéssel.
- Ugyan Ruby, ne add az ártatlant. A mindig erős túlzás a részedről? -
S a kulcsszót, melyet a barátnőm is használt, jól megnyomom, miközben ismét előre tekintek. Ha nem nézel a másik szemébe, valahogyan könnyebb hazudni. Mert most bizony, hazudni is kell. Hiába Ruby drága, ilyen az élet. És mindeközben kecsesen cserélem meg a lábaimat, hogy most a bal legyen alul a jobb pedig felül keresztbe téve. Majd miután a kezem végigsiklik a fekete kabátom rakoncátlan ráncain, ismét hátradőlök a pad támlájának, s mindkét könyököm a pad faanyagán talál némi pihenésre, miközben én inkább Ruby helyett az utat vagyis pontosabban a nagy semmit szemlélem.
- De amúgy sem a múlt felhánytorgatása miatt jöttem. ?
Közlöm fagyosan. Ez a stílus leplez minden észrevehető és észrevehetetlen hiányosságot. Tapasztalat, jó pár embernél bevált. A kérdés csak az, Ruby Wakefield beveszi-e? Több mint valószínű igen, hisz meggyőző tudok lenni, s az átejtésben van már némi ?azaz sok- tapasztalatom. Csakhogy annyi a bökkenő, hogy Ruby nem bízik bennem, csak úgy, mint én se benne. Vajon ez mennyiben gátol minket? S mennyiben segíti meg őt?

Nézem, várom, hogy válaszoljon valamit, hogy szólaljon már meg vagy csak pofozzon fel, esküszöm még annak is örülnék. De nem, ő csak ül, arcán azzal a porcelánbabát idéző üres és sztoikus lekicsinyléssel, és pislog rám. Úgy ver a szívem, mint egy gyorsvonat kerekei, sose kiabáltam még vele, soha, és kezdem is megbánni.
A szél undokul tép bele mindkettőnk hajába, a jelenetnek kellő drámaiságot adva, és kezd elegem lenni ebből az egészből. Mire várunk? Mégis mi a fenéért ácsorgok még itt ha szóba se hajlandó állni velem?! Persze ő mindig is ilyen volt. Ha valami olyat mondtam, ami nem tetszett neki, addig duzzogott, amíg bocsánatot nem kértem, és azt nem mondtam, igaza van. Egész életemben körülötte ugráltam és istenítettem, mert szegény megnyomorított gyermeklelkem olyan hálás volt neki a jól adagolt törődéséért, mint soha senkinek ezen a szerencsétlen világon. Én emlékszem. Mindenre emlékszem.
Talán a szél fújta oda, vagy eddig is ott volt, csak eltakarta az egyik hullámzó hajtincse? Egy gúnyos mosolyt veszek észre vértelen ajkain, és kisvártatva meg is szólal.
És fáj. Mintha jégcsapot döfnének a mellkasomba, egyenesen a szívembe, a csontig hatoló hideg pedig onnan terjed el bennem, mint egy gyenge, de lassan ölő méreg. Összetört, egyetlen undok mondattal. Az a legrosszabb, hogy tudom, hogy igaza van. Nem voltam mellette, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, amikor hetedév végén előjött ezzel a Halálfaló-dologgal, és nem voltam mellette az évek alatt sem soha, hiszen sose engedett igazán közel magához. Láttam, hogy szenved, de fogalmam sem volt az okáról mert nem bízott meg bennem. Igazság szerint szerintem senkiben sem bízott és én még kivételes helyzetben voltam, hisz néha válaszolt nekem, ha a családjáról kérdeztem. Igaz, alig egy-egy szót. Bár most átfut az agyamon, hogy lehet, az is mind csak hazugság volt.
Mint ahogy ez az egész, amit én barátságnak neveztem.
- Hazugság - mondom, és könnyek szöknek a szemembe. Igazából nem most kerültek oda, de csak most veszem őket észre. Mondott valamit? Kit érdekel? Úgyis olyan ocsmány és szenvtelen hangon mondta hogy a vér is megfagy tőle az ereimben. - Legalább ne csinálj úgy, mintha nem érdekelne! Vagy ha nem érdekel akkor minek vagy itt? - emelkedik meg ismét a hangszínem egy picit, de észre se veszem. Kezemmel türelmetlenül letörlöm az egyik legördülő könnypatakot az arcomról.
- És hol voltál az elmúlt egy évben? - Csak úgy záporoznak rá a kérdéseim. Normális esetben én is kimért és nyugodt tudtam volna maradni, de napok óta nem alszom rendesen, fáradt vagyok és idegileg teljesen kimerült, és az életemből így a vizsgaidőszakom előtt pont hogy ez a lelki terror hiányzott még a részéről. De persze rúgjon csak belém, úgyis egész életemben mindenki ezt csinálta velem. Kivétel nélkül.

Finoman húzom össze magamon a kabátomat, s tekintek a lányra, aki? nincs is olyan messze tőlem mindössze csak pár méterre, amit pár egyszerű és könnyed lépéssel át lehetne hidalni,  de mégis, mert hiába itt van, a lelke és az én lelkem között egy örökkévalóságnak tűnő szakadék tátong. Amit? valljuk be, mi, ő is és én is meghúztunk. Olyan ez, mint egy nagy földrengés után a világ. Döbbent, kietlen, s csak pár dolog uralkodik a régvolt életből mintegy mutatóul, hogy ilyen is létezett egykor, régen, épp itt. S bizony tudom, nehezen fog működni minden. Tudtam ezt már akkor is, mikor eldöntöttem, mit teszek. Tudatosodott bennem, mikor a Nagyúr szolgái közé kerültem. S most? most még inkább. Sajnálom? egyáltalán sajnáltam valaha is, amit elvesztettem ezzel? Talán. De vesztettem el egyáltalán bármit is?
Ruby szeméből azt olvasom ki, igen, nagyon is sokat. De valahol belül rég üresség él már a hajdani bohém énem helyén. Olyan lettem talán, mint egy gép, aki végzi a dolgát. Mert én végzem, amit rám mérnek, de? így is több sikerem van, mint más esetben elmondhatnám. És? a vér kötelez. A vér? a vér mindig kötelez. Igen, a vér?
Egy pillanat erejéig elfordítom a tekintetem a könnyező barátnőmről, lehajtom a fejem és lehunyom a szemem. Utálom, ha valaki sír. Tudhatná. Tudnia kellene. Én? mindig is ilyen voltam. A könny a gyengeség jele. Egyszerűen nyílt árulása a szívednek, mert közhírré teszi, nem bírsz megküzdeni az érzésekkel és mindössze egy vagy a gyengék közül. De a gyengék elhullanak, mindig, mindenhol.
Dühít ez a szipogós stílus, de tudom, őszinte. Ez volt mindig is a baj Rubyval, azaz korábban épp hogy nem láttam ezt. Őszintének adta ki magát. De vajon az volt-e? Most viszont, ennyi év után miért könnyezne meg? Pont engem? Nincs oka rá, hacsak? hacsak nem komolyan gondolja, amit mondott. Azt hiszi, hazudok. Ez?
A kezem ökölbe szorul a hirtelen támadt dühtől. De az önkontroll, ami oly régóta bennem él már és a rutin elnyomja a puszta ösztönt. Na igen, ennyivel is több vagyok. Sokkal több, mint bárki gondolná.
Felállok. Kecsesen, lassan, nem sietem el a dolgot. Minek is rohanni? Már az ujjaim is lazán érintik a kabátom oldalának anyagát, nyoma sincs az ezelőtti pár perces? néma kitörésnek. Mindössze csak a szemeimben villan meg még most is valami? valami, ami eddig még nem volt ott. Igen, a tapasztalat, az eltanult fortélyok? a ravaszság. Jön, aminek jönnie kell. S valahol belül egyik énem akarja is, míg a másik undorodik. De megteszem, meg én mert hasznot hoz. Sokat.
- Nem számít hol voltam. -
Suttogom csendesen, miközben lassan szépen lépek előre s minden lépésnél kiejtek egy egy mondatot. Elkezdtem építeni a híd egyik felét. Vajon Ruby mit tesz a túlvégen?
- Nem számít mit tettem. -
Ismét egy lépés, s cseresznyeszín ajkaim halovány mosolyra húzódnak, egy icipicit? de ez se igazi mosoly. Hamiskás, bár ugyanakkor megtévesztő.
- Nem számít mi történt. -
Már közvetlen előtte vagyok, látom a csillogó kis sós cseppeket az arcán, meg tudnám számolni őket. Látom a nap játékát az aranyszín hajtincseken, s könnyeden érinthetném meg őket. De nem teszem. Még nem.
- Itt vagyok, Ruby, itt. És itt is maradok? ígérem. -
Kimondtam. Megtettem, amit sosem lett volna szabad. Újra becsapom, tudom, tudom és fáj nagyon fáj, de? muszáj, muszáj az én életem, az én jövőm miatt. Egyikünk se lehet nyertes, mindketten veszítünk, de ő csak a bizalmát bennem, talán a hitét is, én viszont többet, csakis többet. Így még a másik részemen eluralkodó ?undorszerű-izét? is leküzdöm, s széttárom a kezeim, hogy finoman, óvatosan, minden ártó szándék nélkül megölelhessem Rubyt. S több mint valószínű ez sikerülni is fog, hisz ez azért nem várt fordulat lehet a másiknak. Nekem viszont? egy jól kigondolt terv része mindössze? S ajkaim gonosz kis mosolyra húzódnak, miközben Ruby haja csiklandozza az halványrózsaszín arcomat.

Nem néz rám. Már megint nem néz rám. Igazából nem lepődöm meg, hisz pontosan azt kapom, amit vártam. SEMMIT. Nem gyakran sírtam előtte, mert olyankor mindig türelmetlen lett és ideges. Mintha az én hibám lenne, hogy a világ kegyetlen. Mintha én tehetnék róla, hogy sírnom kell. Ahelyett, hogy megvigasztalt volna, mindig csak elküldött, csak azért, mert utálja, ha valaki sír.
Kezdem úgy érezni, hogy egyre inkább csak az én felfújt, rózsaszín kis álmom volt, hogy én valaha is a szívbéli jó barátnőmnek tekintettem Evoletet. És ez elszomorít. De persze mit hittem? Mégis mi a fenét hittem?...
Feláll, a könnyfátyolon keresztül minden egyes mozdulatát látom. Kicsit torzan, kicsit groteszkül, de tesz felém egy lépést. A szívem súlyosan dobban egyet, szinte fáj. Mi következik most? Felpofoz? Ellök? Megátkoz? Némán várom, hogy lesújtson rám haragjával. Tudom, hogy dühös. Amikor így ökölbe szorul a keze, mindig dühös, de már nem érdekel. A dühe, ugyanúgy, mint a gyűlölete, immár nem rendít meg. Elvesztettem. Örökre.
Legalábbis így gondolom, egészen addig amíg meg nem szólal. Meglepnek a szavak, meglep a hangja, és a közeledése is. De várok. Ki tudja... Ki tudja, mit tervez. Nem bízom benne. Én már nem ismerem ezt a lányt.
Hazugságokat mond nekem, és én elhiszem, pedig minden egyes porcikám tiltakozik ellene. A mosolyrándulás az arcán: a csábító mosolya. A hangszín: a kígyó hangszíne. Tudom, hogy az ember csak akkor lehet meggyőző, ha őszinte, Eve pedig most nem az. De azt is tudom, hogy az ember azt hiszi el, amit el akar hinni. Sajnos. Én pedig mindig is naiv voltam és megbocsátó. Képtelen vagyok bárkire is haragudni, mert biztos oka van annak, hogy ezt mondja. Lehet, hogy tényleg helyre akarja ezt hozni, csak nem tudja, hogy lásson hozzá. Az pedig, hogy vészjelzők harangoznak bennem, csak a Lestrange miatti paranoiám miatt van. Biztosan.
Megteszi az utolsó lépést. És kitárja a karjait. Átölel.
De én képtelen vagyok visszaölelni. Csak állok ott, és legszívesebben üvöltenék a szégyentől, amit Eve helyett érzek, amiért képes kimondani ezeket az undorítóan hazug szavakat.
De nem taszítom el. Sose lennék képes rá. Hosszú itő telik el, mire végül sután felemelem a kezem, és alig érezhetően Eve hajára simítom. Nem vonom közelebb és nem zárom szoros ölelésbe.
Én így képtelen vagyok hazudni.
Talán elenged... talán nem. Sok mindent mondott, de azt, amit hallani akartam, igazából nem. Azt az ócska kis "ígérem"-et bekeretezhetném és kirakhatnám a falra, de semmi másra nem jó immár.
Ez a dolog tönkre ment, végleg, és én elvesztettem őt. Örökre. 
- Mennem kell, Eve. Órám lesz - szólalok meg végül, szinte semleges hangon. Hogy hogy vagyok képes rá, nem tudom.

Eltelik egy pillanat, majd egyre több és több, s szinte már nem is érzékelem az idő múlását. Olyan ez, mintha megállt volna az egész, minden élet, még a szél se rebben. Mint egy mesében, ami sose válik valóra. Csakis Ruby van, s tudom, ő nem vesz részt a körülöttünk lévő világ néma csendjében, mert mindössze halkan sóhajt fel, szinte már-már bágyadt megadással. Ez azonban se nem szélesíti, se nem lohasztja le a mosolyom, azt a halovány elégedettség szikráját, amely kiült az arcomra, s amelyet a másik nem láthat csak azért, mert nem látja még az arcomat. De épp elég ennyi bizonyíték nekem, s az a tudat, nem ellenkezik, s bár tény, nem rohan, hogy megöleljen, de nem is ellenzi azt olyan ellenszenvesen, mint ahogyan azt képzeltem, s mint ahogy az én egyik részem teszi is. Nem, mintha ez Rubynak teljesen zsigerből jönne. Ez a némileg távolságtartó-fagyos stílus, de ugyanakkor nem olyan tökéletes a hatás, amelyet el akar érni. Hogy miért? Mert nem hagyom. Tudom, hogy megleptem ezzel a gesztusommal. Tudom, hogy nem számított rá. És abban is biztos vagyok, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Csakhogy ismerem már annyira, hogy a múltban történtek után még önmagának se meri bevallani. Ez pedig? megint mosolyogtató.
Viszont mikor a keze végül mégiscsak megadóan ölel át némi meglepettség vesz erőt rajtam. Nem gondoltam, hogy ?megadja? magát, méghozzá ilyen könnyen és gyorsan. Az sosem volt az ő stílusa, s tekintve a múltat, bennem alapvetően nem bízik, amit nem is csodálok. Ámde, mégiscsak elfogad, ha mást nem is, hát azt a puszta tényt, hogy újra visszatértem az életébe. Lehet ez még a régi énje, aki most ölel, az aki szeretett? Vagy csak reflexszerű válaszreakció az én viselkedésemre?
Nem akarom tudni a választ, mert félek a csalódástól. S bár nem kellene ilyenekkel foglalkoznom mégis bennem van. A gyomrom görcsbe rándul s ez még inkább erősödik, mikor a barátnőm lassan de határozottan kibontakozik az ölelésből. A mosoly lehervad az arcomról, a komolyság lesz úrrá rajtam. Kezeim megadóan engedik el, s hullnak le az oldalam mellé, míg tekintetemmel a másik arcát fürkészem. A zavart tekintetet, a hátrálást, és a szavakat fogadja be az elmém, amelyek valami fontos dologról papolnak. Egy fontos dologról. Hát persze. Már nem én vagyok a fontos. Soha többé nem leszek. És magamnak köszönhetem. S valahogy csendesen erőt vesz a bensőmben egy érzés, egy olyan érzés, amelyet eddig nem ismertem s nem is tudok névvel illetni. Hiányolnám? Tényleg sajnálnám a dolgot? .
Érdekes, hogy úgy érzem valahol mélyen belül, hogy igen.
- Órád lesz? - bólintok óvatosan Ruby szavaira, s mindabból ezt az egyet emelem ki. Hogy érezze, hogy fáj. Hogy érezze? Idegesít, zavar, frusztrál ez az egész. Mit érdekel engem ő? És a hülye órái? Nekem ezerszer jobb dolgom van? Mégis sajnálom őt és a hozzám képest nyomorúságosnak mondható életét. Leginkább azért, mert ő mégiscsak többet érdemelne. Valahogy megpróbálnám helyre hozni a dolgokat, talán épp emiatt is történt a mai beszélgetés, noha nem ezzel a céllal jöttem ide, de? ha ő nem hajlik rá, mit tehetnék?
- Persze menj csak. Fontos is az. Fontosabb, mint bárki más? Látod? Egyszerűbb otthagyni a másikat? Menj csak, menj! ?
S arcomon szomorkás mosoly suhan át. Kivételesen a tekintetem is ezt tükrözi. Kezeim pedig lemondóan intenek, amolyan hagyd a fenébe jelleggel s egyben elküldő mozdulattal, hogy menjen csak a dolgára. Ezzel pedig lezártnak tekinthető a beszélgetés, legalábbis a rám eső rész tekintve. Így választ sem várva fordítok neki hátat, s lassan indulok el, miközben a kezeim szorosabbra fűzik magamon a kabátot. Milyen meglepő, már a világ se olyan csöndes? még a szél is feléledt, s halk dallamot fütyülve suhan tova a fák alatti csöndben

Fejemen fülhallgató, a megbuherált mugli mp3  a lila kis kantáros miniruhám zsebében lapul, szintén lila magassarkúm csak úgy koppan a murván, amin tánclépésben közlekedem. Nyár van, szünet és dögunalom. Az első kettőt szeretem az unalomért nem rajongok. A kicsi, fullasztó lakásunkból ki kellett törnöm. A parkot választottam. Valami zöld terület a sok beton között. Körülnézek. A meleg miatt nem sok ember lézeng itt. Még a korombeliek sem nagyon. Úgy látszik rajtam kívül mindenki inkább a kevésbé agyvíz forraló hűvöst választotta valahol, valahol nem itt, nem most ahol én vagyok. Ebbe ne menjünk inkább bele...
- Mért nem csókolózol velem? Mért nem fogod meg a mellem? Mért nem, nem, nem, nem, nem, nem? - kezeim a magasban vannak, majd lecsúsznak a csípőmre majd ismét a magasban csápolok.
Valami nem normális csaj énekel, de nem számít, imádom ezt a számot. Olyan...eszement. Olyan mint én. Még a szemem is lehunyom annyira belemerülök a dalolásba. Kieresztem a hangomat, ami annyira nem rossz, de nem is üti mondjuk Tina Turner szintjét.
- Pápápááá-rápápárá. - miközben haladok kicsiket rúgok a lábaimmal előre.
A karjaimat akár a malomlapátjait úgy mozgatom előre, hátra. Mint ha nem is 17 lennék, hanem csak 7. Engem ez nem zavar, akit meg igen, majd kikerül. Már ha tud. Vagy képes rá. És itt most nem arra gondolok, hogy ellenállhatatlan vagyok, hanem arra, hogy a lábaim összeakadnak, a szemem sem egészen van nyitva, noha ez nem ártana. Hopp-hopp...éppen. Csak egy hajszálon múlt hogy nem estem el.
- Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám! - tovább nyomom a szöveget, teli torokból, közben szökdécselek és élvezem az életet.
A park sűrűjében járok már, itt akad árnyékos platz is és még kevesebb bámész pillantás. Ugye, az előbb megúsztam egy eltaknyolást. Nem lehet a végtelenségig kihasználni a mákomat. Elér a végzetem. Egy vakmerő figura, egy rossz lépés és zúgok, de nem is akárhogy hanem a tőlem kábé négy lépéssel előrébb állót is rántom magammal. Kezeim görcsösen kapaszkodnak bele a vállaiba és már tarolom is el.
Áúú. Egy nagy áúú a térdeimbe álló murva miatt. Egyébként puhára estem. Akkor vázoljuk a helyzetet. Bonnie táncizik, Bonnie figyelmetlen, rosszul lép, elvágódik és magával rántja az első útjába akadót. S most a combján ülök egy idegen pasasnak, kezeimmel a vállán támaszkodva és az egyetlen reakció amit produkálni bírok, az az éktelen kacagás. A helyzet olyan kínos, hogy már jó.
- Én... - fogalmam sincs mit akarok kinyögni, noha elég világos lenne, hogy egy "Elnézést" nem ártana kiköhögni.
Vagy legalább lemászni a másikról. Csak...csak éppen egész jó itt. Meg annyira elkap a röhögőgörcs - csak amolyan nőiesen - hogy moccanni sem tudok, csak ott rázkódok a másik fölött, eszelősen nevetve.
- Öhm...én... - komolyan mint valami reatrdált.
Sebaj, fő a jókedv. Aztán csak remélem hogy az alattam lévő nálam kicsit jobban a helyzet magaslatán áll.

Egy órával korábban egy közeli kávézóban: (érkezés a parkba)

Kócos barna alak üldögél az egyik Hyde Park közelébe lévő kis utca (Halton st.) egyik eldugott kávézójában. Az orra előtt az asztallapon egy hatalmas bögre Latte gőzölög, de a srác hozzá sem nyúl. Inkább cigaretta füstbe burkolózik, és az asztallapot bámulja. Lassan mindkét kezével beletúr a hajába, és ott is tartja azokat. Meglehetősen elveszettnek, és gondterheltnek látszik. Perceken belül megszólal a bejárati ajtóhoz erősített csengettyű jelezvén ezzel újabb vendég érkeztét. Egy kék fekete csíkos pulóvert viselő farmernadrágos tornacipős fickó érkezik. Lassan körbenéz, és köszön. A kócos barna alak fel sem emeli a tekintetét. Az asztala mellé gitártok van támasztva a széke támlájára bőrdzsekit akasztottak. A frissen érkező lassan felméri a helyiséget, és a kócos asztalához sétál. Kérdezés nélkül helyet foglal az asztalnál, majd lekönyököl. Meglehetősen kimért hangon szólal meg.
- Üdv Craigie! Nem hittem volna, hogy tényleg itt találkozunk egyszer.
- Csá Matt! Viszonozza Craig a köszönést feltekintés nélkül. Lassan a másik arcába fújja a füstöt. Az egy egyszerű kézmozdulattal hessegeti el azt, és így folytatja meglehetősen provokatív hangnemben.
- Anyáék mesélték, hogy egyszer csak eltűntél! Úgy látszik véget értek a kis hülye játékaid.
- Tényleg kiraktak a bandából? Végre talán észhez térsz. Sorolta csak sorolta a mélyebbnél mélyebb sebeket feltépő gondolatokat a pulóveres.
- Én is örülök, hogy látlak a zenekarhoz semmi közöd.. hagyjuk ezt.. Tudsz segíteni munkát találni vagy nem..?. mindketten tudjuk, hogy csak ezért vagyok itt ne húzzuk egymás idejét nem vagyok kíváncsi rád.. Magyarázott Craig, és még mindig nem nézett a másikra.
- na na csak ne ilyen sietősen! Azt hiszed a varázsvilágban minden ilyen gyorsan megy? Pláne erre.. Válaszolt a pulóveres.
- Persze honnan is tudnád mi zajlik itt, meg hogy.. mi van a varázsvilággal.. te csak azzal a bugyuta zenekarozással foglalkoztál.. ami ugye már nincs! Tapintott újabb fájó pontra a pulóveres. Craig keze az asztalon ökölbe szorult, és a cigarettája lassan csonkig égett.
- Vagy talán a Burger King-már nem is jó neked milyen munkát szeretnél öcsikém? Feszítette tovább a húrt Craig bátyja Matthew. Ezzel az utóbbival pedig el is szakította azt. Craig fellökte az asztalán gőzölgő kávét, ami lassú komótos cseppekben folyt le a földre. Aztán előre lendült, és megragadta a bátyja pulóverét, és magához rántott testvérét az asztal fölött.
- Szarakodj mással Mattie, te kispályás.. díszvarázsló.. Roxfort gyöngye.. Angol majom.. Szórta a sértéseket Craig, aztán köpött is egyet oldalra, A vendégek lassan kezdtek odafigyelni.
- Játszani akarsz Craigie? Kérdezte kihívóan Matthew.
- Csak rajtad áll! Majom! Mondta Craig, és elengedte a bátyját. Craig lassan felegyenesedett a székében kezébe vette a gitárt, és felvette a kabátját. Közben Matthew a kiöntött kávé árát csúsztatta az asztalra. Aztán mindketten körbenéztek a helyiségben. Egy szemvillanás sem telt bele, és pukkanás rázta meg a helyet a székek felborulva maradtak ott utánuk. Mindketten hoppanáltak a holmijukkal együtt semmi nem maradt utánuk csak a rendetlenség. A többi vendég értetlenül bámult. Hamarosan egy közeli sikátorban nézett egymással farkasszemet a két testvér. Craig az arcába lógó hajjal pálcáját előre szegezve feszülten, de slamposan logó bőrkabátban állt. Matthew látszólag kecses, de erőltetett tartásban készült támadni szintén előre szegezett pálcával. Hosszú néma csen következett aztán Matthew szólalt meg.
- Na gyerünk Craigie.. mutass valamit! Unszolta Matt.
- Ne fárassz Matt.. gyenge vagy.. Válaszolt rendkívül flegmán Craig, amire már a másik sem bírta. Pálcasuhogás, és kiáltások következtek. Matt elégé lassú volt, és álprecíz.
- Levicor.. Fejezné be Matt, ha lenne ideje rá.
- Capitulatus..!! Mondja ki Craig unottan, és suhint. Matt pálcája messze elrepül a sikátorban Craig pedig felnevet.
- Csak nem reptetni akartál bátyuskám.. Látom a Roxforban sok új trükköt tanultál! büszke lehetsz magadra! Vigyorog Craig kajánul, míg Matt vörösödik.. Matt lassan összeszedi a pálcáját, és dühösen hoppanál. Utolsó szavi így visszhangzanak.
- Mindig is a család szégyene maradsz Craig! Bármit is teszel ellene! Aztán tovatűnt. A veszekedés után a lelkileg nem valami jó állapotban leledző kócos srác megindult a londoni utcákon át a Hyde Park irányába. Sajnos itt is rájárt a rúd. Mugli múltja ismét a zenekar kísértette. A kirakatokban NME, és Rolling Stone magazinok sorát látta tele a képével, és a bandából való távozásával. Rettentően kiborult, csak futott futott, míg a park csendje körbe nem zárta, néhány megrögzött rajongó lány is üldözte egy darabig, de egy apró konfúziós bűbájjal sikerült megmenekülnie. Így kezdett hát komoran maga elé bámulva sétálni a csendes parkban, és így futott bele valaki "láthatóan" igazán megkapó jelenségbe. A szó szoros értelmében.

Craig csapzottan gondolataiba merülve kócosan, és flegmán lógó bőrkabáttal járta a parkot, egy meglehetősen nagy napszemüvegben. Pálcája a farzsebében lapult mindenre gondolt most csak nem a varázslásra. Régi családi emlékek, és a zenekarból való "kirakásának" pillanat kísértette. Lógó orral sétált. Így eshetett meg a szinte elkerülhetetlen. Egy pillant leforgása alatt történt az egész. Egy rántás egy bucskázás, és már ott is voltak. A szinte sötét feketeséget sugárzó srác a postpunk napszemüvegében ott hevert a földön rajta a rózsaszín fogtündér csücsült. Kell ennél szürreálisabb egy londoni parkban? Hisz ez itt mindennapos. Persze az ausztrál fiú erről semmit sem tudott, már arról hogy ez itt menyire mindennapos látvány. Na jó azért ne túlozzunk. Csak nehogy valami mugli újságíró járjon a közelben. Hamar címlap story lenne. A bukott rocksztár így akar újra a címlapra kerülni. Szánalmas gondolta végig Craig, mire maga is felfogta a történteket. Tehát ott csücsül rajta ez a rózsaszín viaszos tündér valami meghatározhatatlanul tömény parfümmel, és csak rázkódik a nevetéstől. A helyzet ennél egyértelműbb már nem is lehetne. A fiatalok egyszerűen nem bírtak tovább várni. Ismerjük ebben a korban nehéz megálljt parancsolni az ösztönöknek.. vagy mégsem erről lenne szó.. Az mp3 fülhallgatója az esés közben kihúzódik, és a park csendjét teljes hangerőn töri át a "Nézz rám és tépd le a ruhám. Nézz rám és tépd le a ruhám." Persze Londonról lévén szó ez valami idióta performance is lehetne, de nem az. Craig annyira enervált, hogy se nevetni se megrökönyödni nem tud. Mindössze lassan kiszabadítja a kezeit, és leveszi a napszemüvegét. Lassan szemügyre veszi a zavart lányt aki így már láthatja Craig nedves kék szemeit. Kihúzza a szeméből az elé került tincseket, és szinte kifejezéstelen hangon így szólal meg célozva a bömbölő zenére.
- Ha nem nagy gond itt talán nem tenném.. Céloz ezzel a ruhaletépésre, olyannyira, hogy az időközben a lány válláról lecsúszó vállpántot is visszaigazítja a srác. Közben kénytelen végigvezetni pillantását a szép ívű vállakon.
- A nézést talán vállalom. Mondja, majd vissza húzz a napszemüveget az arcába, és mint aki úszik az árral meg sem próbál felállni. Végül is neki is jó most így. A szám lassan véget ér és új szám jön a lejátszón, ha csak a lány nem állítja le. A gitár a földön hever tőlük pár méterre. Komótosan telik az idő, és kissé kellemetlenné válik a némaság. A srác felismervén a helyzet súlyát összeszedi magát, és holmijait. Felsegíti a lányt, majd elköszön, és beleveszik a park sokaságába. Ennyi volt.

Hűvös téli délelőtt, a parkban. Egyedül, mint már megszoktam. Bár, ahogy magam ismerem, nemsokára elindulok visszafelé, mert nem akarom, hogy az Abszol úton sokan legyenek. Nincs kedvem most ismerős arcokhoz, nincs kedvem ismerős pillantásokat figyelni. Igazából, csak ahhoz van kedvem, hogy itt álljak a befagyott tó partján, és nézzem az idétlenkedő muglikat.
Ha jól tudom, korcsolyáznak. Ők ezt csinálják, ha befagy a tó, sőt, még sportjuk is van ilyen tevékenységre. De legalább elvannak, és ez a lényeg.
Néhány órával ezelőtt indultam el otthonról, a tűzön át. Kedveltem a hopp-port. Gyors, egyszerű és kényelmes. Scott bácsi egy mugli házba küldött, ahol nem lakott senki. Onnan elindultam az Abszol út felé, gyalog, csakhogy elkezdett potyogni a hó, míg végül megálltam itt pár percre.
Az ég borongós volt. Nem lehetett megkülönböztetni felhőt a felhőtől olyan egybe volt minden. Szürke átlag borult rájuk, s onnan hullottak alá a nagy szemű hópelyhek. A hűvös januári szél hűvöset korbácsolt percek alatt, s a havat is oldalól fújta ránk.
Pár méterrel arrébb figyeltem, ahogy egy négytagú család csatázik odalent hógolyókkal. Az apa a lánnyal, az anya a fiatalabb fiúval van, mindannyian egy-egy fa mögé rejtőzve várják, hogy eltalálhassák a másikat. Höh, muglik!
Mindegy, tovább állok. Megyek a külső erdőrészek felé, a havas úton.
Csak sétálok, élvezve a friss levegőt.
Már látom a buja erdőt. Úgy gondolom, hogy ott még sétálok kicsit, majd elindulok az Abszol út felé. Belépek a kopasz fák közé, nézem a zúzmarás ágakat. Épp azon tűnődöm, hogy mi lesz, ha végzek a Roxfortban...
Mikor megpillantok két lányt, akik szemben futnak velem, pórázzal kezükben, előttük pedig két kutya, akik inkább hasonlítanak lábtörlőkre, mint állatokra. Ott fut két gyönyörű szép teremtmény...
Hajuk szőke és fekete, keblük dús, arcuk nyílt és kerek, testük arányos... Tökéletes...
Épp elém érnek, el is futnak mellettem. Csak nézek hátra, megnézem feszes feneküket. Hát, nem minden napi látvány, az szent.. Ekkor kedvet kapok a kocogáshoz, mikor épp elindulnék, valaminek nekiütközöm.
 - Hé nem látsz a szemedtől?! - csattanok fel, pedig valószinüleg én voltam a hibás...

Unalmas téli szünetemet töltöm. Ebben az évben itthon. Apuval az a megállapodás született, hogy egy véet a Roxfortban a barátokkal, egyet pedig itthon a családdal. Szóval most épp itthon voltam, vagyis vagyok. Mindegy. Régen tettem ki a lábam Godric's Hollow-ból ezért felhasználva a szabadidőmet egy gyors kiruccanást engedélyeztem magamnak Londonba. Sok embertől hallottam már, hogy a Hyde Park milyen szép. És valóban. Engem lenyűgözött. Főleg most így télen. Valószínű, hogy nyáron szebb, amikor minden zöld, de a télnek is meg van a maga szépsége. Körbe néztem. Muglik korcsolyáztak a befagyott víz jegén, egy család hógolyózott nem messze tőlem, ezért arrébb is mentem, hogy ne legyek kereszt tűzben. Rám jelenleg sokkal nagyobb veszélyek is leselkedhetnek, mint egy hógolyó. Ha egy mégis eltalál, elvesztem a fókuszom mindenre és az végzetes lehet. Amióta betöltöttem a 17-et a pálcám mindig nálam volt. Nem mondom télen könnyebb volt elrejteni. Csak felcsúsztattam a kabát ujjába és ennyi. Bezzeg nyáron, amikor figyelni kell, nehogy kikandikáljon a zsebemből. Következő nyáron lesz két éve, hogy anyu meghalt. El sem tudom hinni, hogy nincs velem. Pedig már két éve. Apun is látszik, hogy megviseli anyu halála. De nem meri mondani. Erről sose beszélünk. Amolyan férfi büszkeség. Míg ezen töprengek lépteket hallok a hátam mögül. Hátra fordulok és két mugli lány sétáltat egy-egy kutyát. Gyönyörű teremtések, azt meg kell hagyni. Időm sincs végig mérni őket mert valaki belém rohan és fellök. Egyelőre nem látom ki az, csak hallom
- Hé nem látsz a szemedtől?! - halottam a dühös hangot. Felálltam leporoltam magamról a havat és belenéztem annak a marhának a szemébe, aki fellökött. Rögtön felismertem. Egy hugrás évfolyam társam, Sky Andles volt.
-Ilyen nincs! Te mit keresel itt? - szegeztem neki a kérdést. Nem tudtam mi járatban erre felé. Manapság az ember senkiben sem bízhat, ezért kirántottam a pálcámat a kabátom ujjából és Sky-ra szegeztem.
-Kicsit furcsának és megrendezettnek találom, hogy így találkoztunk Sky. - mondtam neki nyugodtan. Nem tudom mi a fenét akar itt, de ha kell akkor a legkeményebb módszereket is bevetem. Talán még azt is, amire nem vagyok büszke.

Hektorba ütközöm, ezen a hűvös téli déletlőttön. Mikor még véletlenül se akartam volna összefutni senkivel! Ehh, most miért ver a sors? Nem baj, most épp olyan kedvemben vagyok, hogy egy szót se szóljak hozzá. TAlán így is lesz...
A hópelyhek körkörös hullámokban érkeznek hozzánk, a földre. Egy éppen az orrom heyére esik, meg akarom figyelni, így kancsítok, de megpillantom a hópelyhet vízzé válni. LEcsorog a számhoz a víz. LEtörlöm, és idegesen visszafordulok Hektorhoz.
 - Megrendezettnek, Hektor? - húzom fel szemöldökömet. - Mit értesz ez alatt?
Igazából nagyon is jól tudom, hogy mi a francot ért ezalatt. Hogy direkt botlottam belé, vagy hogy kifigyeltem és utána jöttem. Eléggé fennt horhatja az orrát, ha tényleg azt hiszi, hogy utána futkorészok. Kit érdekel?!
A szél süvít. Egyre jobban érzem a vihar közelségét.
 - Elhiheted, nem remdeztem meg semmit. Nem, én csak azt a két mugli csajt figyeltem... és... hát ez lett. - mutatok a srácra.
Hát, igazán nincs kedvem itt időzni vele. Remélem nem fog eszébe jutni, hogy beszélgessünk egy "izgalmasat". Mert akkor lángoló süveggel veszek repülő rajtot, és már itt sem leszek...
Közben egy szép bagoly száll fölöttem, biztosra veszem, hogy levelet visz. Gyönyörű, fehér tollú, fekete csőrű állat. Mesébe illő könnyedséggel száll a szél szárnyán, s keresi a jobbnál jobb légáramlatokat. Csak úgy vitorlázik...
Próbálok úgy tenni mintha elindulnék, de vajon enged-e?
 - Hát, mindenesetre, nekem most mennem kellene... - mondom előrelendülve...

/ejj, ez ritka szar lett, bocs :\ /

-Ne érts félre Sky, de manapság, amikor Voldemort ismét szabadon garázdálkodik, senkiben sem lehet megbízni, és ez a "csajokat figyeltem" elég gyenge kifogás. Nem gondolod? - szegeztem neki a pálcámmal együtt a kérdést. Remélem nem fog erőszakoskodni, mert ha mégis, akkor kénytelen leszek használni is a kezemben tartott fegyverem Sky ellene, akivel alapjáraton semmi bajom, de amit mondtam az igaz volt. Hogy manapság senki ember fia nem tudhatja, hogy ki az aki beáll Halálfalónak, vagy, hogy ki áll az Imperius átok hatása alatt. Lehet, hogy Sky is kapott egy adagot a jó öreg Ipmeriusból, és azt akarják, hogy végezzen minden varázslóval aki szembe jön velem. Sose lehet tudni.
-Mit akarsz Sky? - kérdezem iskola társamtól, de a pálcám nem eresztem le, készen arra, hogy bármikor támadni tudjak. Vagy éppen védekezni. Sosem gondoltam, hogy majd egy olyannal kell párbajt vívnom, aki nem Mardekáros és nem Halálfaló. Ez kicsit ironikussá tette a dolgot.
-Nem akarlak bántani Sky, azt is megértem ha beálltál Voldemort csatlósai közé. De akkor mondd el és úgy bánok veled. Mondd el mi a terved. Vagy én fogom kihúzni belőled. - mondtam és már készen voltam az átok használatára. Ez az átok nem tartozott a kedvenceim közé. Csak a gyengék használják, akik nem tudják maguk elintézni a dolgukat, ezért ezt az átkot bocsájtják a másikra, aki elvégzi helyettük. Nem tartottam magam gyengének és fogalmam sem volt, hogy mik lehetnek Sky céljai így inkább cselekedtem.
-Stupo! - ejtettem ki a varázsigét, ami után egy vörös fény hagyta el a pálcám hegyét és mellkason vágta Sky-t, aki hanyatt végezte a földön.
-A kemény idők megkövetelik a kemény döntéseket. - mondtam.

/nem te döntöd el, hogy levágódok-e a földre, avagy sem 8) /


 - Figyelj, tényleg nem láttad a csajokat? - kérdem kissé szemétkedve, legalábbis úgy folytatom. - Nem figyelted a szőke dudáit? Ja... bocs, elfelejtettem... te nem nézel ilyeneket, ugye?
Hú, remélem ettől eléggé bepipul. Remélem... Amugy nem tudom, miért vagyo kmost ilyen. Érdekes...
Pálcát ránt. Óh, te jó ég! Ez tök beteg! Komolyan képzeli, hogy én azzal a szemét Voldemorttal szűröm össze a levet?! Ez felháborít, de próbálok uralkodni magamon.
Már nem figyelem a tájat, pedig beszélgetés közben gyakran szoktam. A bagoly sem késztet már arra, hogy felfelé nézzek, inkább csak ez a tébolyult Hektor... Ezzel van valami baj... Mindig ilyen szokott lenni? Vagy csak engem tisztel meg?
Nagyon lengeti azt a pálcát, közben a terveimről kérdezget. Gondolkozom azon, hog yeldobjak egy olyan huumort, hogy? "A továbbtanulásra gondolsz, haver?", de nem. Ez kezd tényleg komoly lenni...
Ajjaj. A pálca nagyon beleng, mikor látja, hogy nem válaszolok. Énis előrántom.
 - Hektor! Ne nézz hülyének, jó? Én nem valami eszement hülye mardekáros vagyok, aki a Nagyúr minden szavára öl!Figyelj, én nem álltam be a seregébe... hidd el! - bizonygatom egyre kétségbeesetten.
De látom, hogy nem nagyon hisz nekem. Pálcája lendül, kábító átok vörös fényfoltjai süvítenek felém. Mellkason talál, mondhatni telibe. Kissé megszédülök, de hál' istennek nem teljese egéészében kaptam az átkot, nem ájultam el. Nem tápászkodok meg, hanem már küldöm a választ:
 - Relaxo! - üvöltöm pálcámmal a srác fejére célozva.
A szikrák hátha késleltethetik kicsit, amíg én helyrejövök...
 

//Bocsesz//

   



A kábító átkom mellkason találta. Remek, ennek örülök, de mielőtt pezsgőt bontanék már jön is a válasz.
-Relaxo! - a szikrákat sikerül kikerülnöm, bár egy kettő így is megpörköli a kabátomat. Aztán leesik a tantusz. Ha jól tudom Barbi Sky miatt kosarazott ki, erre ez a fapofájú, nyálas, elkényeztetett ficsúr más csajokat bámul meg. Na nem, ezt nem fogom hagyni. Gyorsan felmértem a terepet. Egy fa volt nem messze tőle, épp megfelelő távolságban.
-Bombata! - célzok a fára, amin be is következik a robbanás és vészesen közelít Sky feje felé.
-Aljas, kétszínű, arcátlan bitang. Hogy merészeled? Barbi miattad kosarazott ki, mert te olyen tökéletes vagy. - itt tettem egy körkörös mozdulatot a pálcámmal, ami most függőlegesen volt tartva. -És erre más csajok seggét meg mellét bámulod?! Mit képzelsz te magadról? - csattanok fel és már gondolkozom a következő varázsigén. Meg is van. Idegesen és mereven Sky-ra szegezem a pálcám hegyét, és minden mágikus képességem bele adom ebbe a támadásba.
-Obstructo! - kiáltom, ami remélem eltalálja, és jó messzire repíti.
-Nem hiszem el, hogy képes vagy ezt művelni szerencsétlen Barbival. Ezt te komolyan gondoltad, vagy egy vagy azok közül akik csak kihasználják a nőket? - attól függetlenül, hogy Sky a földön fekszik vagy nem a következő esik ki a számon:
-Meglátjuk mennyire fogsz tudni párbajozni. Rictusempra! - mondom ki a rontást, ami, ha eltalálja, akkor tuti, hogy nevető görcsben tör ki.

AKÁRKINEK :)
Azaz valakinek aki van elég bátor egy játékhoz velem.

A nyár várva-várt melege nem érkezett meg, és talán soha több nem is fog. A háború burúja lepett el mindent, a sötét felhők nem akartak eloszlani az égboltról. Pontosan olyan volt az időjárás, amilyen az emberek hangulata, remény nélküli…
Senki nem volt biztonságban. A legártatlanabb mágusokra is lecsaphatott bármikor a Nagyúr haragja. A sárvérűek üldözése egyre jobban elfajult, de a legszörnyűbb tervekről még azok sem tudhattak akikt Őt szolgálták.
A tudatlanság állapota…
Ez az amivel próbálom túlélni mindezt. Parancsokat kell teljesítenem, mint mindenki másnak. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan tettek kerülnek a múltam könyvébe, melyeket örökidőkre rázva fogok tartani, den nem csak a jövő előtt, a jelenben sem gondolok bele miket követek el. Nem szabad. Ha megtenném, nem bírnám ki, beleőrülnék.
Hol biztonságos?
Sehol…
Soha senki nem tudhatja ki, hol támad rá, és azt sem mikor. Még a Halálfalók sem…
A Hyde Parkban ücsörgések. Az eső zuhog, hangosan koppan a fák levelein és az aszfalton is, én mégis száraz vagyok, hisz boszorkány vagyok. Nem i akármilyen, egy Mirol… Egy Halálfaló…
Június elején hagytam ott az iskolát. Ott hagytam azon az éjszakán, mikor Dumbledore meghalt, mikor a Halálfalók betörtek a kastélyba és én velük tartottam. Azóta nem nagyon találkoztam senkivel, egyetlen egy diákkal sem, azaz olyan diákokkal, akik nem a Nagyúr szolgálatában állnak…
Várok.
Hogy mire?
Az titok.

(http://www.frpgs.co.cc/images/x1gsf1slrcclctd8n644.png)
Mert vagyok én olyan pofátlan


Kopogás. Cseppek. Hidegség. Gondolatok.
A színtiszta ég, a melengető napkorong, mind-mind a fekete fellegek mögé rejtőznek, mintha csak elakarnának menekülni a világ elől. Milyen egyszerűen elrejtőzhetnek a kíváncsi szemek elől, mily szerencsések, hogy pár rusnya felhő elintézi láthatatlanságukat. Az embereknek miért ilyen nehéz? Mi emberi élőlények miért nem tudunk elmenekülni a problémák elől? Azok csak a nyomodba szegődnek, és követnek míg bele nem tébolyulsz a súlyától. A gondok súlyától.
Bűntudatom lenne? Nem. A bűntudat egy ostoba emberi érzelem, amely mindenkiben benne van, ám a gyöngéknél mutatkozik meg igazán. A gyönge lelkűek, akik oly könnyen összetörnek, ha lopnak, csalnak, bántanak öntudatlanul, véletlenül, vagy akaratlanul. Én nem vagyok gyönge, ez az érzés elkerül engem, bűntudatom nincsen. Esetleg más ... Félelem? Talán. Esetleg. Semmiképp nem a tettem iránt, vagy akár a következménye miatt félnék. Ó nem, én egy bizonyos embertől tartok, egy bizonyos ember véleményétől, reagálásától. Vajon rátalált-e már a szüleire? A vérbe fagyott hullákon elborzadt e már, vagy még vígan nevetgél egy barátnőjével az egyik plázában? Bolond lennék, ha visszamennék megnézni, de a kíváncsiság attól még furdalhat, nemde? S, sajnos furdal is. Égeti az oldalamat, a tüdőmet átszakítja, tűként bökdösi szívemet, vajon Emma rátalált- e már a halott szüleire? Ki tudta következtetni, ki lehetett? Rájött, hogy a tulajdon bátyja mészárolta le azokat az embereket, akik nemzették, s felnevelték?
Túl sok a kérdés, túl sok ... Nem kéne ennyit rágódnom a történteken, ami történt megtörtént és pont. A húgom majd megszokja a változást, s a szenilis nagybátyám sem fog többet beleavatkozni ügyeimben.
Hyde Park ... Mugli-öltözetben ballagok a kavicsos úton céltalanul az elmúlt eseményeken, s a kényelmetlen, elkerülhetetlen következményeken elmélkedve. Nem hagyhatom, hogy kedvemet szegjék a szüleim, még így utoljára sem. Szórakozni akarok, vagy legalább is nem stresszelni magam. Keresnem kell valamit, vagy valakit!
Sors, véletlen? Ki tudja, kit érdekel?
A padon egy ismerőst pillantok meg. Ismerőst, munkatársat, szövetségest. Nevezhetjük akárhogy, de attól még ott csücsül a Mirol-lány egy padon ... egyedül. Arcán a szokásos hűvösség, tartás, egy fal, melyet önmaga húzott maga köré. Lássuk mit tudunk kihozni ebből...
Könnyedén helyet foglalok mellette, mit sem törődve, akarja vagy sem.
- Min rágódsz Vikitria?
Teszem fel kérdésem sejtelmesen, mégis tisztán és érthetően. Egy Mirol-lány, egy fiatal hölgy, egy halálfaló...

Csendes magányomból egy ismerős hang zökkent ki, egy hang ami azok közé tartozik, amit egyáltalán nem hallottam volna most meg. Brandon Gray...
Oda se kellett volna fordulnom hogy tudjam ő áll előttem. Jellegzetes orgánumát nem szokta egy könnyen elfelejteni az ember, főleg nem akkor, ha az évek folyamán elég gyakran volt hozzá szerencséje. Vagy ha éppen a sors kegyetlen fintorának köszönhetően egy körbe keveredtek.
Sosem kedveltem Grayt, ellenszenves volt mindig is a számomra, és az iskolában töltött éveink alatt, azért akadt néhány összetűzésünk is, de most... Most mindketten Őt szolgáljuk. Ki gondolta volna, hogy egyszer egyazon oldalon leszünk? Mi. Pont mi ketten. Egy Griffendéles és egy Mardekáros...
Ha feltette volna  kérdést, hogy szabad e mellettem lévő hely, azonnal rávágtam volna: nem, várok valakit. De pofátlanul csak helyet foglalt. Mit sem törődve azzal hogy örülök e a jelenlétének vagy sem. Több gyűlésen vettünk már rész, ott volt ő is és én is. Tudom róla ki ő, akárcsak ő rólam, főleg azért mert ott volt azon az estén, ott volt mikor a karomra került a billog. Ott volt, mikor összetörve feladtam mindent és behódoltam az Urának. Végig nézte. Csöndben és kárörvendően, akárcsak mindenki más. Élvezték a műsort. Élvezték, hogy tönkre tesznek, hogy elvesznek tőlem mindent ami csak fontos volt az életemben és most itt ül ő is mellettem. És az sem érdekel, ha netalántán összekevertem valakivel, hisz nem láttam arcokat csak maszkokat, akkor is közéjük tartozik. Ő is halálfaló.
Akárcsak én...
Szúrós szemekkel nézek rá. Akárcsak mindenkire akiről tudom, hogy a balján viseli a billogot. Nem érdekel ki és milyen okkal került a gárdába, megvetek mindent ami a Nagyúrhoz tartozik.
Nem. Nem tudtam még elfogadni a sorsom. És az is előfordulhat hogy soha nem is leszek rá képes.
- Nem hiszem, hogy Neked bármi közöd lenne hozzá, Gray - és a vezeték nevét megnyomom, hogy éreztessem vele, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy a keresztnevemen szólítson.
Tudom, hogy őrültség ahogy viselkedek, de nem érdekel. A családomért és a szerelmemért vállaltam mindezt, de azt ne várja tőlem senki, hogy örömtől ittasan is csináljam végig, hogy a "munkatársaimhoz" kedves legyek. Nem. Tőlem ezt ne várják.
- De mond csak, minek köszönhetem drága társaságod? - kérdezem egy undok mosollyal az arcomon.

(http://www.frpgs.co.cc/images/x1gsf1slrcclctd8n644.png)


Teljesen más jellem, más szokások, más érdekek, mégis az életünk hasonlít, még ha csak egy kicsiny része is. Griffendél, Mardekár. "Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, házad Griffendél. Oda csak az kerül, ki semmitől se fél." „Hogyha agyafúrt s ravasz vagy, ne tekints másra: a Mardekár való neked. Ott lelhetsz sok társra.”
A Mirol-lány az oroszlánok közé tartozik, ha tehetné védné a nyámnyila csőcseléket, ha tehetné a Sötét Nagyúr ellen harcolna, de nem teheti ... Jómagam a kígyós címert viseltem hét éven át büszkén, s szöges ellentéte vagyok minden hősi lelkű vakmerő bolondnak.
Eldobta mindenét, mert kiválasztották, mert Mirol, mert gyönge. Gyönge és törékeny, mint minden hozzáhasonló. És mégis, mégis van közös bennünk! Az életünk a Sötét nagyúr szolgálatában telik el, az Ő hatalmas árnyékában eltörpülve.
Most sem csalódtam a fiatalban, ugyanolyan flegma, és tudatlan mint eddig is volt, mint minden más barátnőcskéje.
- Ugyan már Vikitria, miért beszélsz olyan hivatalosan? Mi értelme? Ne áltasd magad ... Egyedül vagy, a zuhogó esőben a Hyde parkban ütöd el az időd, nem hagyhattam, hogy magányosan gubbassz itt.
Tudtam, nem hiába ül itt a lány, nem azért van itt, hogy a rengeteg szabadidejét azzal töltse, hogy London - jelenleg- egy elhagyatott parkjában töltse. Vagy vár valakit, vagy súlyos dolgokon rágódik. Nem mellesleg jó volna tudni, mit, avagy kit is vár. Nincs ínyemre, hogy valakivel olyannal fussak össze, aki nem kívánatos személy. Legalább is számomra.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre, és mint tudod, az illetlen dolog, és ez bizony nem vall rád- hangom selymes, már-már nyáladzó volt- Mi bánt? Vagy egyszerűen randid van?
Természetesen a legkevésbé sem érdekelt, mi a frászt csinál itt, vagy a csöppnyi védtelen lelki világa, de egyszerűen élvezem, ha valakit ingerelhetek, főleg egy ilyen nőcskét ...

Viszket a tenyerem ettől a stílustól. Mégis mit képzel magáról Gray? Kinek néz engem? Egy Mirollal nem beszélhet így! Velem meg annyira sem. Azt hittem már megtanulta, hogy nem bírom a negédes szavakat, az effajta gúnyos játékokat. Főleg az olyanoktól nem, mint ő.
Tudom, hogy élvezi a helyezet, élvezi, hogy szórakozhat rajtam de rossz nővel kezdett, ha azt hiszi ezt hagyni fogom. Vikitria Mirol nem olyan fából faragták, aki hagyja, hogy valaki játékszere legyen.
- Kimondta neked, hogy magányos vagyok? Szerinted merő véletlenségből ülök itt? Botor fiú. Pedig azt hittem beléd több ész szorult, de úgy látszik tévedtem. Mily sajnálatos.
Igen, gúnyolódom. Mert megérdemli. Mert én is élvezem. Letöltöm valakin a feszültségem, és legalább nem olyan valakin, aki közel áll hozzám. Kihasználom, ha már volt olyan pofátlan és mellém ült, hogy megszólított. Az, hogy netalántán ez neki nem tetszik, csak még jobban szórakoztat.
- Még az is lehet, hogy randevúm van. Sőt lehet, hogy éppen rád várakoztam, ki tudja? Hisz véletlenek nincsenek, nem igaz? Előfordulhat akár az is, hogy tudtam, ma erre fogsz sétálni, nekem pedig meg kell ölnöm téged. Ki tudja?
Azt akarom, hogy fogalma se legyen arról mi az igazság és mi a hazugság. Hogy bogarat ültethessek a fülébe és felidegesítsem. Erre pedig oly egyszerű a válasz: Nem akarok közelebbi kapcsolatba kerülni, aki Halálfaló. Azok az emberek, akikért átálltam bőven elegek a számomra, másokra nincs szükségem. Nem akarom megismerni őket, mert férgek. És nem érdekel, hogy talán ők is kényszerítve lettek, hogy szolgálják Őt. Nem tud érdekelni. Talán majd egyszer, mikor már nem fog irtózni minden porcikám a tudat ellen, hogy ott virít a balomon a Sötét Jegy. Talán egyszer képes leszek nem gyűlölettel reagálni minden Halálfalóra, de ez most még nincs így. Ha kell, teljesítem a parancsot. Ha kell, alárendeltje leszek, egy nálam erősebb varázslónak, de Gray nem az. Ő csak egy selyemfiú a Mardekárból, aki egy néhány évvel idősebb nálam, semmi több. Vele szemben nem fogok tiszteletet tartani. Nem érdemli meg. Vagy ha annyira vágyik rá. Hát rajta! Próbálja elérni. Próbáljon betörni, vagy hitesse el velem, hogy félre ismertem. De addig? Addig tőlem ne várjon semmit!
- A gondolataim pedig még mindig csak rám tartoznak, ha annyira kíváncsi vagy rá, olvasd ki belőlem, de nem hinném, hogy értenél a legilimenciához. Azt valahogy nem nézem ki belőled.
Nagyon kíváncsi vagyok arra vajon hogyan fog reagálni. Vajon mikor húzom ki nála gyufát? De már nagyon várom azt a pillanatot.  Jelenleg ez most perverzióm: felidegelni Brandon Grayt.
- De ha már az illemnél tartunk, te sem válaszoltál az én kérdésemre. Szóval. Minek is köszönhetem a társaságod? Mesélj mi a helyzet veled?
Természetesen egyáltalán nem érdekel. Ahogy őt sem én, de felveszem a játék menetét, ha ez kell ahhoz, hogy kiakasszam. Akkor bármit. De el fogom érni. És ha pálcát ránt, nyertem. Hogy mit? Egy kis dicsőséget és egy jó délutánt.

(http://www.frpgs.co.cc/images/x1gsf1slrcclctd8n644.png)


Vikitria, Vikitria... érdekes személyiség vagy. Falat vonsz magad köré, mindent kívül akarsz tartani, amit nem helyeselsz, a legapróbb cseprőbb apróságoktól, az igen kemény, és komoly fájdalmakig. Csak a gyengék húznak fel maguk köré ilyesmi falat. Minél nagyobb a fájdalom, rettegés, vagy valamilyen törés az életedben, annál vaskosabb, törhetetlenebb gátat állítasz olyanok elé, mint én. Szomjazok az ilyen hölgyek után, mint Te, tele titokzatossággal, és sejtelemmel, kiszámíthatatlan, lobbanékonyság, vagy félreismernélek?

Nevetni lenne kedvem, flegma és pimasz, védekezik ellenem. Mosolyogva hallgatom végig sértegetését, visszatámad, de nem igazán hat meg, túlságosan tudom, hogy nincs igaza ugyan, én botor (?), ezt ő sem gondolja komolyan, csak fel akar húzni.
- Dehogyis nincsenek... A világ teli s tele van véletlenekkel, amik irányítják az életünk. Ó, mi is lenne velünk véletlenek nélkül, nem lenne izgalmas, meglepő pillanatok, ahogy ez is...
Sejtelmesen beszélek, hogy megzavarjam gondolatait, ne legyen biztos a dolgában, ne higgye, hogy ő van a nyeregben. Mindketten harcolunk, hogy egymás fölé kerekedjünk, szellemileg. Ugyanolyan önimádó mint én, nem tagadhatja. Túl büszke, ahhoz ő, hogy engem csak úgy sablonosan lekoppintson, vagy rendesen megtámadna, akár pálcával is, mert nagy benne az uralkodási vágy, felettem, mások felett, mindenki felett, és még én vagyok ilyen beképzelt és pökhendi? Ugyan, ő se jobb nálam, az ő kezén is ott virít a jegy, amit bélyegként hordunk, egy jelként, amit ha meglátnak, azonnal tudják hova tartozunk, semmivel sem jobb nálam.
- Nem fogok, arról mesélni Neked, hogy mit ebédeltem, felesleges, jelentéktelen dolgokról nem szokásom beszélni, de a gondolataid, viszont annál jobban érdekelnek.  Vicces, hogy említed, nem nézed ki belőlem, pontosan beletrafáltál- mélyen a szemébe nézek, belefurakodom az elméjébe- Legilimens!
Ha varázslatom sikeres mélyen kutatok az emlékeiben, valami használhatóra lelni. Ha nem sikerül, bizony kudarcot vallottam, de nem meglepő Vikitria a gyengék, erősebb rétegébe tartozik, érdekes, nemde?

Lesajnálkozó tekintettel hallgatom a válaszát, és figyelem önelégült mosolyát. Túlságosan is nagyra van magával, az ilyen fickóknak a legszívesebben letörném azt a hatalmas szarvukat, melyről nem tudom miért növesztettek, hisz senkik. Szánalmas bolondok csupán, akik azt hiszik, minden nő egyforma és egy kis sármmal levehetőek a lábukról. Hát tévednek. Nem minden nő egyforma.
- Ha te mondod… Biztosan igazad van, nem akarok vitába bonyolódni egy ilyen fantasztikus varázslóval, mint te is vagy – gúnyolódok – De ha igazad van, akkor legközelebb elkerülhetnénk az effajta véletleneket  - mondom egy széles, de korántsem őszinte mosoly kíséretében.
Nem vagyok rá kíváncsi. Nem érdekel ki ő, és mégannyira sem érdekelnek, a szavai melyekről tudom, hogy mind hamisak. Egy jóképű Halálfaló. Ismerem a fajtáját.
Lenézem őt, igenis lenézem és nincs bűntudatom a miatt, hogyan is viselkedek vele, mert nem szívlelem a nyájasságot. Nem kell mindenkivel jóban lenni, és csak azért mert valakit ismerek, nem feltétlenül kell máris barátkoznom vele, ahhoz, hogy nálam valaki elérje, hogy kedves legyek ahhoz fel kell mutatnia valamit, addig viszont… Gray pedig a pökhendiségén kívül mást nem mutatott még nekem. Halálfaló. És? Mit számít? Semmit. Ha akar tőlem valamit, akkor mondja, de hagyjuk a felesleges mellébeszéléseket, mert azokból már nagyon elegem van.
Na, legalább egy dologban egyetértünk, ő is úgy véli, hogy nem kell semmilyen témákra pazarolnunk az időnket. Ha így haladunk, akkor talán végre rájön, hogy én vele semmi féle témáról nem akarok beszélni. Persze nem mondom, hogy soha nem jöhet el az a pillanat, mikor valami csoda folytán Brandon Grayben megmozdul valami szimpatikus emberi érzelem, mert ha esetleg ez bekövetkezik, akkor talán én is mutatok az irányába némi empátiát, de most még nincs ennek itt az ideje. Most bármiféle kedvesség is lett volna benne, hogy beszélgetésbe kezdhessünk, nem tudok benne megbízni, és amíg nincs meg a bizalom, tőlem ne várjon semmit.
Majdnem elnevetem magam, mikor közli velem, mennyire érdeklik a gondolataim. Hát érdekelje, az ő dolga, nem tilthatom meg neki, de hogy tőlem nem fog megtudni semmit, az is biztos.
És akkor hirtelen…
A fényes nap beszűrődik a hatalmas szobába és elvakít mindent. Az igényesen berendezett nappali kávészínű falaiból nem látszik semmi, ahogy a hatalmas ablakokon át azonnal az üveg dohányzóasztalra vetődnek a sugarak, hogy aztán mindent beterítsen. Egy fehér ruhába öltözött szőkeség áll az ablak előtt, majd hirtelen megfordul, és szerelmes mosollyal tekint a szoba másik vége felé, szemeiből pedig árad a boldogság. Néhány könnyed lépéssel szökken a jövevény felé, és azonnal az idegen nyak köré tekeri karjait, hogy aztán ajkát a másikéhoz tapaszthassa és forró csókjukban egyesülhessenek. A férfiből nem sok látszik a szobát betöltő fények miatt, az arca árnyékba merül, egyedül szőke haja adhat némi támpontot ahhoz, hogy vajon ki is lehet.
- Állj! – ordítok Brandonra és szakítom meg a képet, melyet előcsalogatott az emlékeim közül – Mit képzelsz magadról?
Kevesen múlt, hogy felfedezze ki is az a férfi, aki látomásomban szerepelt, és ha rájön… Nem. Sokkal jobban oda kell figyelnem ezen túl. Nem szabad engednem senkinek sem, hogy a fejemben vájkálhasson, a gondolataim egyedül rám tartoznak.
Eszembe sem jutott, hogy képes erre. Alábecsültem. Nagyon alábecsültem.
A legszívesebben előkapnám a pálcám és jól a képébe nyomnám, hogy elégtételt vehessek a sértéséért. Mert ez az volt. Hogy merészélt belenézni a legrejtettebb titkaim közé? Mi a fészkes teremburáját képzel magáról? Ki ő?
Ide állít, egyszerűen csak megjelenik, hogy na akkor haverkodjunk és veszi a bátorságot, hogy mágiához forduljon, amint nem úgy alakulnak a dolgok ahogy eltervezte. Rohadjon meg!
- Ha még egyszer előfordul, hogy kutakodsz a fejemben, Merlinre esküszöm, hogy megöllek – fenyegetem meg.
Tudom, hogy a lehető legrosszabb ötlet volt tőlem, hisz jelenhelyzetben ő van főlényben, de nem érdekel. Tanulja csak meg ki az a Vikitria Mirol és velem nem lehet szórakozni.

Kifáradtam. A bőrkabátomat megint vihetem javíttatni, mert nemcsak megégett, de még ki is lyukasztották ezek az állatok. Hosszan és érzelmesen káromkodom a fogaim közt, természetesen oroszul, hisz úgy sokkal jobban hangzik. Az angolok nem elég kreatívak a szitkok terén, más nyelven ráadásul sokkal jobban is esik.
Felemelem a fejem, és tovább hoppanálok a Ribbons sétány 39. elől, a cél egy újabb közterület, bár jelenleg szívesebben hoppanálnék be valami tejeskávé bőrű göndör hajú szépség hálószobájába. Hideg van.
Ez a pukkanás, ez nevetséges, ami azzal jár, hogy felbukkanj valahol. Egy fa mögé érkezem, ahonnan tökéletes rálátás nyílik a parkot átszelő sétányra és a környező padokra.
És lám lám, hát nem egy ismerős alakot látok? Az első pillantás után megállapítom, hogy a szőke hajkorona szerencsére nem Gwenniehez tartozik, hisz akkor csak aggasztóbb lett volna.
Elhangzik egy varázsige: legilimens, én pedig felvont szemöldökkel, érdeklődve várom a fejleményeket. Majdnem felnevetek, mikor a lány felcsattan, és leteremti az őt megtámadó férfit. Hát igen, az ismerős temperamentuma...
Fanyar mosolyra húzódik a szám, és előre mozdulok a fa mögül, hogy ha akarják, észre vegyenek. Elég akkor közbeavatkoznom, ha a kis védencem már a földön nyögdécsel kegyelemért. Ha lenne vele valaki, most fogadásokat kötnék, de mivel nincs, így csak figyelem őket. Milyen mulatságos...
Csak ne fájna így a karom, a rohadt életbe.
- Ejnye, gyerekek - szólalok meg végül, hangom mindenkihez eljut -, nem tanították meg nektek, hogy játszótéren nem párbajozunk?

Végre kitört a nyári szünet annyi sok szörnyűség után, amik a tanév végén lezajlottak. Totál furcsa belegondolni, hogy ősztől hatodéves leszek, valahogy olyan hihetetlen az egész. Ennyire öreg volnék? Hiszen még csupán tizenöt vagyok. Vagy tizenhat? Áh, a fene se emlékszik már. Különben pedig minek számoljam az éveket, ha egyszer úgyis mind elhussan csaknem észrevétlenül.
Reggel még ketten indultunk Ricoval, aztán ő valamerre elkódorgott, randi fedőnéven. Hát persze, az öcskös belehalna, ha nem csajozhatna fél napig. Bezzeg én totál egyedül kódoroghatok ebben az átoknagy parkban, korgó gyomorral. Ha most előkaphatnám a pálcám és magamhoz hívhatnék a hotdogos fazon kocsijáról néhány ínycsiklandó falatot...
Stop képzelgés! Muglik között vagyok kiskorú, nem varázsolhatok. Pénz viszont nincs nálam, de a lakásig sincs kedvem elcsellengeni. Hatalmas akaraterőmnek hála elvánszorgok az alig egy méterre lévő padig és nagyvonalúan lerogyok rá. Kényelmesen elnyúlok, hátam alatt a nem éppen világot jelentő deszkákkal és térdeimet felhúzom, hogy edzőcipőbe bújtatott tappancsaimat a pad fém karfájára tehessen. Orromra tolom a napszemüveget, egy másodpercre szabad szemmel bámulok fel az égre, majd a sötétbarna, tükröződő üveglencsék visszakerülnek meltó helyükre a kerettel együtt. Így rögvest emberbarátabb a világ.
Felgyűröm sárga-fehér csíkos pólóm ujjait, hogy mindkét karom rendesen barnuljon. A nadrágszárral nem tudok mit kezdeni, legfejlebb térdig grillcsirke színezetű lesz a lábam, mivel ott véget ér a fekete ruhadarab. Majd alkalomadtán, strandoláskor korrigálom. Igazítok baseballsapkámon, hogy az arcomat is érhesse a nap, azután összefonom karjaimat a mellkasomon, becsukom a szemem. Jöhet a jól megérdemelt déli szieszta.
Gondolataim szerteszét áradnak, az agyam ezerfelé jár, mikor árnyék vetül passzívan napozó és gyomorkorgó korpuszomra. Egy éhes cápasereg tekintetével pislogok fel a zavaró tényezőre, hiszen minden pasas marcona, ha nem fogyaszthat el kellő mennyiségű eleséget (a mértékegység átlag napi másfél ló). Fenyegetően kivicsorítom fogaimat a jövevényre, akiről fogalmam sincs kicsoda, mivel a kívül-belül egyaránt tükröződő lencsék mindenféle látást megakadályoznak. Ráadásul kellőképpen terebélyesek ahhoz, hogy sem alattuk, sem fölöttük ne leshessem meg ki merészeli zavarni nyugalmamat. De persze nem nyúlok a sötétített üveghez, hiszen miért is tenném? Inkább elmennydörgöm magam jellegzetes, kamaszosan csukladozó hangszínen.
- Mit akarsz itt földi halandó? - zendül a hangom ércesen.

- Gwennie - hörrenek nem túl értelmesen.
Lerántom orromról az idétlen látáskorlátozó napszemüveget, s hitetlenkedve bámulom a lányt, mintha eltűnhetne onnan, amíg véletlenül pislogok egyet. Majd nem törődve Gwen helyzetével és a félig a pad alá rúgott gördeszkámmal, lazán felpattanok. Első mozdulatként lefejelem Gwenniet. Másodikként rálépek a hevenyészett módon eltüntetett deszkámra. A harmadik mozdulat magától értetődik: deszkás lábam a levegőbe katapultálódik, hála a lendületnek. Akárha madár volnék, felszállok, majd rohamos zuhanásba kezdek, mint valami kamikáze pilóta. A pad töri meg a békésnek induló leszállást, csípőm fájdalmasan csapódik a háttámlának, azután a súlypont fej hátrahúzza testem, s beesek a pad mögé.
A hátamon landolok, kajak méretű edzőcipellőim felakadnak a háttámlán.
- Uff - fűzök nem éppen szószátyár kommentárt a történtekhez.
Nyögve tápászkodok fel, sajgó csontokkal bicegek előre Gwenhez. Ha mázlim volt, akkor csak lefejeltem, ha nem, akkor estemben még bele is rúghattam szegénybe. Ki tudja túlélte-e egyáltalán a röpke malőrt, melyek tömkelege rendszerint kíséri az életemet. Óvatosan igyekszem lépdelni, arra számítván, hogy haragosan fog hozzáállni a leányzó a szituációhoz.
Karjaimba veszem a túlparton heverkélő lányt, s a gördeszkát gondosan kikerülve fektetem rá a padra. Azután ellenőrzöm pulzusát és mive rendben találom, lovaglóülésben telepszek a pad mellé gördeszkámra. Halk torokköszörüléssel igyekszem felhívni magamra a figyelmet, miközben ívesen a kukába hajítom a totál haszontalan napszemüveget.
- Gwen... Gwennie... élsz még? - tétován firtatom, egyik hajtincsével csiklandozva az orra hegyét, hátha ettől visszetérne életkedve és megszólalna.
Meglehet a csók volna a megváltás, akárcsak Hófehérkének, azonban sajna van barátnőm, így nem csókolgatok más lányokat, akármilyen szívettépően festenek is. Legfeljebb idehívok egy csövest a park túlsó végéből, ő majd elintézi a piszkos munkát helyettem némi fizetség ellenében. Neki adnám a gördeszkám.
Eme galád gondolatokat hangosan szóvá teszem a lánynak, hátha végre kinyitná kék szemeit és rám nézne. Kajánul vigyorgok, mire a szöveg végére érek, habár reakcióként egy hatalmas fülesre számítok, esetleg tökönrúgásra, kéz- és lábtörésre vagy más drasztikus válaszra.

Sajgó fejemmel, hátammal és hátsómmal nem törődve szövegelek a leányzónak, hátha végre méltóztatna valahogyan reagálni pimaszságomra. Na meg a kőbunkó lefejelésre.
Merlinnek hála Gwennie egyben megúszta röpke kis kalanunkat, szemmel látható károsodást nem szenvedett, leszámítva a homlokán díszelgő púpot. Na nem baj, legfeljebb nem nézek oda és amit nem látok, azt rögtön le is lehet tagadni. Tehát nincs sérülés.
Ekkor kinyitja kék szemeit a köszöntés károsultja. Előbb lassan, kómás csigával vetekvő tempóban pislog rám, majd feltisztul a tekintete és meg is szólal. Igyekszem óvatosan lefogni a kezét, mivel nem akarom, hogy hadonászás közben eltrafálja a padtámlát, az pedig további fájdalmat okozzon neki. Így is éppen elég az én bénaságom okozta kár.
- Üdvözöllek a Földön, E.T. - mosolygok rá, s igyekszem minden kedvességemet belesűríteni ebbe a mosolyba, nehogy leharapja a fejemet. Mert Gwen bizony elég talpraesett lány, biztosan lenne lelkiereje ilyen felettébb agresszív cselekedetek végrehajtásához is.
- Mellesleg ez az én bengaságom volt, a tiéd még hátravan, úgy készülj - kacsintok rá könnyedén. - Amúgy ne aggódj, általában nem szoktam így lehengerelni a csajokat, csakis veled és Sabrinával tettem kivételt. Habár egyikőtöknél sem volt szándékos... Ne haragudj.
Eközben óvatosan megtámasztom a hátát és a karját, hogy könnyebben fel tudjon ülni. Amikor elfészkelte magát, mellé huppanok, kényelmesen elvackolódok, azután látványos szemöldöktáncoltatásba kezdek. Remélem sikerül megnevettetnem komikus mutatványommal, hátha jobb kedvre derülne tőle egy kissé.
- Kéne egy kés arra a púpra, ott - mutatóujjammal bökök rá a homlokára megfeledkezve arról, hogy az bizony fájhat neki.
Legalább annyira, mint nekem a saját homlokomon lüktető, máris szépen kékülő foltocska. Tétován nézek szét a parkban, mintha azt várnám, mikor ugrik elő valaki egy bokorból, hogy az alkalomnak megfelelő késsel szolgáljon számunkra. Hamar belátom mennyire reménytelen az eset, ezért visszafordulok Gwenhez és dumálni kezdek figyelemelterelés céljából. Meg persze azért, mert tényleg évezredek óta nem találkoztunk.
- Várj, akkor most jön az egymást átölelős, örömködős, "jajderégenláttalak" kezdetű jelenet? Gyorsan legyünk túl rajta és vigyázz, nehogy megint lefejeljelek. Tényleg, te honnan tudsz Sabrináról? Hiszen nem is találkoztunk azóta - hökkenten bámulok a lány szemeibe, hiszen ennyire nem lehet nyilvános téma, pletyka az, hogy a félénk Ashmore becsajozott!
A többi kérdésről meg is feledkezek első döbbenetemben, s megnémulva kistányérnyi szemeket meresztek Gwennie-re.

Aranyos szabadkozós szövege van Gwennek, hiába, a mai napig csodálkozom azon, hogy egykor régen olyan gyáva voltam. Egy ilyen klassz lányt képtelen voltam meghódítani... Nem mintha Sabrinával bármi baj lenne, nagyon szeretem, eszményi hölgyemény, de ezek az idétlen kis gondolatok és a szebbnél szebb emlékek mindig ott maradnak az ember lelkében. Néha bizony nagyon tudnak szúrni. Mindegy, az a hajó már elment. Különben pedig éppen elég hülyeséget csináltam már a nyáron, nem hiányzik mellé egy újabb balhé. Nem akarok összeveszni Sabrinával, annál sokkal jobban szeretem őt.
"Velünk ez bármikor előfordulhat" - na igen, ha jobban belegondolok. Többnyire az én bénaságom okozta a mindenféle baleseteinket, hülyeség terén igen változatos egyéniség vagyok, azt hiszem.
Meglepődök, hogy mennyire elfehéredik Gwennie a kés említésére. Remélem azért nem fog elájulni, ennyire nem lehet ijesztő vagy fenyegető a kinézetem. Hiszen nem is annak szántam a dolgot, csupán tréfának. Hopsz, megvan a kibúvó az ördögi hurokból:
- Tu-tulajdonképpen akár egy kanál is megteszi - dadogok esetlenül -, de ha van nálad valami hideg fémtálca, hát az is jó volna rá. Csak általában a kést szokták először megemlíteni, mint a legelérhetőbb, univerzális konyhai eszközt, talán ezért ez jutott eszembe elsőként. Azért meg ne fázz, ebben a nagy borzongásban, Gwen.
A végére sikerül összekaparnom némi lelkierőt és bátorítón rámosolygok a lányra.
Igazság szerint tényleg nem gondoltam, hogy ennyire elterjed a híre Sabrina és az én kapcsolatomnak. Oké, nem ringattam magam olyatén hiú ábrándokba, hogy titokban marad az egész, soha nem is jutott eszembe, hogy titkoljam a szerelmem. De eddig nem vettem részt túlzottan jelentős mértékben a Roxfort pletykahálózatában, legalábbis nem sűrűn kaptam magam pletykáláson. Áh, biztosan Sab regélte el irigykedő barátnőinek, hogy elcsípte a nagy nőcsábász tökéletes mását, az ikertestvérét. Aki mindössze egyetlen apróságban különbözik nőfaló tesójától: félénk.
Ha már ennyire kíváncsi Gwen, akkor azt hiszem ideje megszólalnom végre a passzív merengés helyett. Nagy levegőt veszek, azután belekezdek a már-már hollywoodian idilli és romantikus sztoriba.
- Szóval még a suliban jöttünk össze, habár gondolom ezt sejtetted te is. Órára loholtam éppen, amikor véletlenül összebotlottunk. Nem nevezhető hagyományosnak az első találkozás, ugyanis mindjárt lefeküdtünk - itt néhány másodperc hatásszünetet tartok, kaján vigyort csillantok a lányra, azután folytatom. - Egy pocsolyába. Véletlenül nekimentem és a békalencsés kispatakban kötöttünk ki, mert egyikünk sem vette észre a másikat. Aztán én persze alig mertem megszólalni, hiszen ismersz, tudod milyen ööö... félszeg tudok lenni néha a csajokkal. Na jó, mindig. Fogalmam sincs honnan vettem elegendő bátorságot, hogy végül randira hívjam, de mielőtt elváltunk, megkértem találkozzunk még. Kábé ő vezetett rá a témára és arra is, hogy tulajdonképpen nem haragszik rám. Úgy tűnt, még örül is a találkozásnak. Fogalmam sincs hogyan tudtunk addig csak úgy elsétálni egymás mellett, hiszen Sab is hugrabugos, ezerszer találkozhattunk már. Olyan gyönyörű és kedves, aranyos, nem az a tipikus hiú lány, akinek csak valami harmadosztályú szívtiprú jön be a bugyivadász dumájával. Értelmes, okos, belevaló, klassz nő. Szeretem.
Kamaszos félmosolyt csillantok, mintegy bocsánatkérésképpen az iménti áradatért. Tudom, a legtöbb lány képtelen elviselni, ha más nőnemű lényt dicsérnek előtte, ezért igyekszem valahogyan tompítani az elhangzottakat, hogy Gwennie se érezze magát rosszul.
- Mondtam már, hogy nagyon szép vagy? - mosolygok rá fülig vörösen, művi ártatlansággal az arcomon.

---

Könnyű természetem van. Az emberek szeretnek. Kedved vagyok és segítőkész és nagyon ritkán fordul elő, hogy felemelem a hangomat.
Na jó, ez nem igaz. Kiálthatatlan tudok lenni és nagyon gyorsan felkapom a vizet, és gyűlöm ha semmibe vesznek, akárcsak most is.
Hogy volt képe Brandonnak belemászni a fejembe? A legszívesebben felképeltem volna, és még lehet meg is fogom tenni ha nem változtat az önelégült képén. Vakarja le gyorsan az arcáról azt a mosolyt, mert mindjárt én teszem meg, és annak nem lesz jó vége!
Nem érdekel hogy erősebb nálam, nem érdekel, hogy ott van a kezében a pálcája, be fogok neki húzni egyet, ha ezt továbbra is folytatja. Lehet nem éppen aranyvérűhöz méltó öklöt használni, de ez sokkal nagyobb sértés lenne ennek dögnak, ha popmás lila folt éktelenkedne a szeme alatt, mert sajnos azt én is belátom, hogy nincs elég erőm ahhoz, hogy kiüssem a fogát, pedig olyan csábító lenne.
- Ó, igen! - válaszolok neki és ökölbe kell szorítanom az ujjamat, hogy ne az arcán csattanjak el.
Megbánnám ha megtenném ezt a lépést, tudom, de annyira akarom. Húzzál csak fel Gray! Tedd csak meg és meg tudod ki is az a Vikitria Mirol! Mert nem vagyok a kimondott jól nevelt leányzó, nem aranyvérűek közt nőttem fel. Próbáld csak ki milyen az igazi valóm!
De sajnos ezeknek a csodás gondolati képeknek, miszerint jól képen törölhetem ezt a pöffeszkedő hólyagot lőttek, mert egy ismerős hang rángatott ki mindkettőnket a hamarosan bekövetkezendő vérfürdőből.
Crasso felé fordulok. Ezer közül felismerném a hangját, hallottam már elégszer.
- Mi van? - kérdezem tőle korántsem kedves hanghordozásban.
Nem vagyok jó kedvemben, ne várjon tőlem többet. Inkább bökje minél előbb mit keres itt, ugyanis ha Tristram valahol felbukkan akkor abból jó nem sül ki. Az én számomra sem...

Milyen jól összemelegedtek ezek ketten! Hát ez nagyon vicces. Komolyan. Még talán egy gyér kis kacaj is kiszalad belőlem. Kicsit sajnálom is, hogy közbeavatkoztam, mert a komádia legmulatságosabb részei azt hiszem, még hátra voltak.
- Örülsz? - nézek Grayre félig felvont szemöldökkel, amolyan "te hülye vagy" pillantással. - Komolyan? Pedig azt hittem, épp megzavarok valamit. Milyen kár, hogy nem - vonom meg a vállam pimaszul. Grayjel nyugodt szívvel megtehetem, hogy nem veszem teljesen komolyan, hiszen fiatalabb nálam, és eddig úgy vettem észre, egyáltalán nem erősebb, mint én. Mirol meg... Ő csak Mirol. Mi már lejátszottuk a kis játszmáinkat egymás között, kiismertem őt. Ha őszinte akarok lenni, megértem Grayt, én is nagyon szeretem, amikor a szőkeség ilyen dühös, van benne valami különösen izgató báj, ami csak a hozzá hasonló vérmérsékletű nőkben van meg. Édes a veszély, hogy sosem tudod, mi lesz a reakciója. A dühös kérdésére is csak egy kellőképpen ridegnek szánt pillantást kap, mely remélhetőleg egy kicsit lehűti az agyát.
A tenyérbemászó mosoly eltűnik az arcomról, és a hangom is mélyebb és keményebb lesz, ahogy felteszem a kérdésemet:
- Mondjátok csak, ti ennyire ráértek, hogy itt öljétek egymást az éjszaka közepén?
Tulajdonképpen akár feddésnek is hangozhat, hisz én vagyok köztük a rangidős. Igazság szerint nagyon kíváncsi vagyok, hogy erre vajon mi lesz a reakciójuk. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy én jól fogok szórakozni, bármi is legyen.

Végre elmúlik ez a kínos perc, végre elengedjük egymást. Végre nem kell a tettekkel és az érintésekkel hazugságokat üvölteni egymás arcába.
A kérdés azért ott marad bennem megválaszolatlanul: valóban akkora hazugság ez az egész?
Van, amit nem lehet helyrehozni, igenis vannak olyan kapcsolatok, amelyek bár hét éven keresztül makulátlanul világítottak a sötétben, egyszerűen csak eltűnnek, mert valaki eltörte a fénycsövet. Igenis van egy pont, ahonnan nincs visszaút.
Sajnálom, Eve, de a mi vak szekerünk elért ehhez a ponthoz.
Nem hiszem, hogy túl erős lenne ez a kifogás, hogy órám lesz, hogy mennem kell, hiszen egy perccel az óra kezdete előtt is nyugodtan ráérnék elindulni, hiszen egy hoppanálás az egész. Igaz, hogy szeretnék még kávét venni és elmenni a mosdóba, de mindennek nem kellene számítania, ha egy ilyen fontos és régen látott baráttal találkozik az ember. Sőt, azt hiszem, az lenne a normális, ha az órámról is ellógnék annak kedvéért, hogy beszélgethessek még vele.
Önző vagyok... Hisz csak a saját gondjaimat vágtam a fejéhez... Meg se hallgattam, hogy mit akar. Akar egyáltalán valamit?
Biztosan. Nem keresett volna fel.
- Sajnálom - mondom, és mivel rájövök, hogy ez a lehetőség talán sosem tér vissza, gyorsan hozzáteszem. - De ha ráérsz, találkozhatunk máskor.
Beletúrok a táskámba, hogy megadjam neki a számomat, de rájövök, hogy azzal ő úgyse tudna mit kezdeni, úgyhogy inkább csak annyit mondok: - Üzenj, és összefutunk valahol.
Gondolom, mi lesz a reakció: hogyne, persze... És aztán soha többé nem látom.
- De komolyan, Eve - nyomatékosítom a szavaim.
Tessék... legyőzött. Megint behódoltam neki azért, hogy ő ne érezz magát egyedül, elhanyagolva és félredobva. Mert talán még mindig látok arra egy kis esélyt, hogy rendbe hozzuk. Nemcsak a kapcsolatunkat, hanem a saját elbaltázott életünket is. Illetve inkább ő a sajátját, mert én az enyémmel jelenleg elégedett vagyok.
Annyi mindent szeretnék még kérdezni...
- Remélem, egyszer tudunk majd igazán beszélgetni - teszem hozzá, és lehet, hogy már a hátának beszélek, de azért muszáj volt kimondanom.
- Szervusz, Eve - búcsúzom tőle, és egy pár másodpercig még távolodó alakját nézem, kicsit csalódottan, kicsit megkönnyebbülten; hisz azért nem lett volna nekem se egyszerű még egy ember gondját a vállamra vennem most.
Pedig annyira szerettem volna rajta segíteni...
De ő már nagyon rég nem kér ebből a segítségből.
Ég veled, Evolet.