Roxfort RPG

         Alapok

jelszó || "Titokzatos dolog az idő. Hatalma van. És ha játszunk vele, veszélyes!"
így ejtsd a nevemet || Erin Bekmen
nem || Nő
születési hely, idő || Canvey Island, Nagy-Britannia; 1977, március 20.
horoszkóp || Halak
kor || 21
vér || Félvér
iskola || Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály
szak || Általános medimágus szak
évfolyam || IV. évfolyam
 

         A múlt

- Anyu! Ryn, már megint azt csinálja! Szólj rá, hogy vigye innen azt a dögöt! – Szól panaszosan Carissa, miközben anya szoknyáját rángatja. Nem értem, hogy mi baja van. Tényleg nem. Anya rám sandít, aztán elneveti magát, mikor meglát. Én továbbra is értetlenül szemlélem az eseményeket. Mi olyan vicces? Láthatóan az ikerhúgom sem érti anya reakcióját, ezért durcásan dobbant egyet a lábával. Anyu leguggol hozzám, és lesöpri a hajamról a homokot, amit később az arcomról is megpróbál eltűntetni több-kevesebb sikerrel.
- Mi történt, hogy ennyire kiakasztottad a húgodat? – Kérdezi tőlem gyengéden, mire tanácstalanul megrázom a fejem. Barna tincseim csak úgy röpködnek az arcom körül.
-Nem csináltam semmi rosszat! – Igyekszem leszögezni, már az elején, utána feltartom a kezemet, így végre anya is láthatja, hogy mit, pontosabban kit tartok a kezemben.
- Csak meg akartam neki mutatni Rissát. Nem rég találtam az egyik szikla alatt, és róla neveztem el. Azt hittem tetszeni fog neki.  – Itt szomorkás pillantást küldök a húgom felé, aki továbbra is duzzog, maga előtt összefonva a karjait. Még csak rám sem akar nézni. A kezemben lévő varangy brekeg egyet, mintha csak engem akarna igazolni, én pedig elmosolyodva megsimogatom. Anyu erre megint csak felnevet.
- Jaj, Ryn, tudhatnád már, hogy a húgod irtózik minden hüllőtől. Így hiába szeretnéd puszta kedvességből ezekkel az állatokkal megismertetni, nem fog örülni neki. Emlékezz vissza arra, mennyire kiborult akkor, amikor egy kígyót csempésztél az ágyába. – Mondja, de én egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy lehet félni ezektől az állatoktól. Hiszen olyan aranyosak!
-Az volt a születésnapi ajándéka.  – Emlékszem vissza, de ahogy ez a téma felszínre kerül, Carissát kirázza a hideg, majd teátrálisan sóhajt egyet és kivonul a konyhából. Továbbra sem értem, hogy mi baja van. Anya láthatóan feladta a küzdelmet, hogy megértesse velem, így inkább megsimogatja a hajamat és elküld a fürdőszobába, hogy mosakodjak meg vacsora előtt. Végül így is teszek, de Rissát, a varangyot egy pillanatra sem engedem ki a kezeim közül.


- Kérlek, Dash, add vissza!  – Könyörgök a bátyámnak, de ő láthatóan kitűnően szórakozik a nyomoromon és eszében sincs odaadni nekem a kedvenc plüssömet.
- Kérlek… nélküle nem tudok aludni, te is pontosan jól tudod.  – A szám sírásra görbül. Csak egy hajszál hiányzik ahhoz, hogy eltörjön a mécses. Mintha látnám Dashiell szemében azt, hogy kezd megenyhülni, és hamarosan visszaadja a rongyos, és kissé koszos plüssnyulat, de mire erre lehetősége adódna, megjelenik a húgom.
- Add vissza neki!  – Kezdi harciasan, mire a bátyánk szélesen elvigyorodik, és még feljebb emeli a nyulat, amit eddig is eredménytelenül próbáltam meg elérni.
- Eszemben sincs. Ideje már egy kicsit felnőnie.  – Látom, hogy igazából ezt nem meggyőződésből mondja, egész egyszerűen unatkozott, és keresett valamilyen szórakozást. Ami természetesen, csakis az én bosszantásom lehetett. Láthatóan erre Rissa még jobban bedühödik, és egyszerűen sípcsonton rúgja Dasht.
- ÁÚ! Te kis szörnyeteg! – Teljesen megfeledkezik a nyúlról, amit eldob, mert most egyből a húgom elkapására koncentrál, aki már nevetve el is szaladt előle. Én megkönnyebbültem kapom fel a földről a plüsst és szorítom magamhoz. Elhatározom magamban, hogy soha többé nem teszem le, nehogy Dashnek megint alkalma adódjon az ellopására.


A könnyek megállíthatatlan áradatban folynak le az arcomon. A virágágyásban kuporgok, nyakig sárosan és egy satnya, elszáradt növényt figyelve, bár a könnyeimtől mindent homályosan látok. Miért pusztult el? Mit csináltam rosszul? Hiszen annyiszor kijöttem megnézni! Mindent megtettem, hogy egészséges és gyönyörű legyen! Hangosan hüppögök, és mintha az időjárás is a kedvemet akarná tükrözni, fejem fölött sötét felhők gyülekeznek, esőt ígérve. Lépteket hallok a hátam mögül, de nem fordulok meg. Pillanatokkal később, ismerős, meleg kezek vesznek fel a földről cseppet sem törődve azzal, hogy mennyire koszos vagyok, és én automatikusan belefúrom az arcomat a széles mellkasba. Apa vigasztalóan megsimogatja a hajamat, mire a sírás kissé lecsendesül.
- Ne sírj, Ryn. Legközelebb sikerülni fog.  – Még mindig szipogva felnézek rá, mire elmosolyodik és letörölgeti az arcomról a könnyeket.
- Jegyezd meg jól, hogy mosolyogj akkor is, ha szomorú vagy. – Nem értem, hogy miért kéne mosolyognom, amikor szörnyen érzem magam. Mi ennek az értelme?
- Miért?  – Kérdezem végül értetlenül. Apu letesz a földre, de az a kedves mosoly továbbra is ott ül az arcán.
- Azért, mert vannak a világon olyan emberek, akik biztos szomorúbbak nálad. Akik képtelenek mosolyogni. Ha rájuk mosolyogsz, biztos lehetsz abban, hogy felvidítod a napjukat, még ha csak egy kicsit is. Amikor úgy érzed, hogy semmi sem jó körülötted, és legszívesebben mindenkitől távol maradnál, csak mosolyogj, és a te napod is jobb lesz.  – Elképedten hallgatom a szavait, mégis ennek hatására rögtön mosoly kúszik fel az ajkaimra.
- Úgy lesz, apu. Megígérem, hogy ezen túl mindig csak mosolyogni fogok.  – Erre apa letesz, én pedig újabb lelkesedéssel vetem bele magam a kertészkedésbe. Mosollyal az arcomon.


Kedves Anyu és Apu!




- Ryn! Ryn, süket vagy? Állj már meg!  – Megtorpanok és kíváncsian nézek fel a levegőt kapkodó bátyámra, aki ebben a pillanatban ért utol.
- Mit szeretnél, Dash? Sietek. Bájitaltanom lesz, és még át akarom nézni az anyagot óra előtt.  – Láthatóan már nagyon szeretnék tovább menni, de ettől függetlenül nagyon is érdekel, hogy mit szeretne mondani.
- Miket hallok rólad? Az egész házam arról beszél, hogy a húgom miket művel! Először azt hittem, hogy Rissáról van szó, de hamar kiderült, hogy nem. Nem is ismerek rád! – Korhol, mire teljesen értetlenné válik az arcom.
- Miről beszélsz?  – Dash úgy látszik, tényleg észrevette, hogy egyelőre fogalmam sincs arról, miről hadovál. Frusztráltan felsóhajt.
- Igaz az, hogy átváltoztatástanon rózsaszínné változtattad az egyik mardekáros haját?  – Mélyen elpirulok. Meg kellene már tanulnom, hogy a Roxfortban mindenki tud, mindenről! Főleg, ha az órán történik és megtöri a szürke hétköznapokat. A bátyám persze egyből látja ebből a reakcióból, hogy a hírek igazak.
- Mégis hogy gondoltad ezt? Már így is elég bajom van, abból, hogy Rissa mindent felforgat maga körül, és most te is? Az éjszakai kóborlásokat még megérteném, mert te mindig is nagyon izgága voltál, de ez nem vall rád.  – Csendben hallgatom a szentbeszédet, és csak a legvégén szólalok meg, amikor már biztos vagyok abban, hogy Dash kellőképpen lehiggadt.
- Véletlen volt. Nem akartam senki haját átváltoztatni. Egyszerűen csak béna vagyok átváltoztatástanból.  – Motyogom. A bátyám erre már teljesen megenyhül és összeborzolja a hajamat.
- Máskor vigyázz jobban. – Mondja végül, majd elsétál.



- Ryn, nem jössz le a Roxmortsba? – Kérdezi az egyik háztársam. Rámosolygok, de megrázom a fejem.
- Most nem. Más dolgom akadt. De ti érezzétek jól magatokat.  – A lány vállat von, és csatlakozik a többiekhez. Megszokták már ezt tőlem, hogy jobb szeretek egyedül lenni. Nem mintha, nem szeretném a társaságot. Sőt, általában mindenkivel kijövök a környezetemben, még olyanokkal is, akik alapvetően ellenszenvesek. De sosem voltam igazán társasági ember, és ezt a többiek is tudják. Gyakrabban látnak egy érdekes könyvvel a kezemben, vagy levelet írva, mint másokkal beszélgetve. Még egy ideig figyelem, ahogy elsétálnak, majd inkább a tervemre kezdek koncentrálni. Most, hogy már szinte mindenki a faluba ment az elsősök és másodévesek kivételével, bele is kezdhetek az akcióba. Kifigyeltem, hogy a Legendás Lények Gondozása tanár, szintén úgy döntött, hogy meglátogatja Roxmortsot, ezért már semmi sem állhat az utamba.
Macska léptekkel lopakodok az LLG órák helyszínére, egy bizonyos ketrechez. Alaposan körülnézek, hogy biztosan nincs-e senki a közelben, majd mikor úgy látom, hogy nincs, megnyugodva lépek a ketrechez közelebb. A tüzes rák láthatóan cseppet sem érzi jól magát, és örömmel venné, ha végre szabad lenne. Nem is habozok tovább, egy ügyes mozdulattal kinyitom a ketrecet, így a rák végre szabad lehet. Elégedetten mosolygok az eredményt látva, és miután a tüzes rák eltűnt a szemeim elől, vidáman megyek vissza a kastélyba. Később még az sem zavar, hogy ezért rengeteg büntetőmunkát kapok. Hiszen győzött az igazság!


Csend van az üvegházban. Rajtam kívül már senki nincs itt, és tudom, hogy nekem is el kellene mennem, hiszen rengeteg tanulnivaló vár. Mégsem tudom ezt tenni. A táskám valahol ott maradt a sarokban, és minden, ami kell, az egyik munkaasztalon sorakozik. Szeretek növényekkel foglalkozni, főleg azóta mióta megfordult a fejemben az, hogy egyszer talán gyógyító lehet belőlem. Munkához látok. A növényhatározóban talált információk alapján kiválasztom a megfelelő földet a növénynek, és megtöltök vele egy kis kerámiacserepet, majd az ujjammal csinálok egy kis mélyedést a közepén. Beleteszem a kis kék magot, és finoman még több földdel borítom be, majd meg is locsolom. El kell gondolkoznom azon, hogy mégis hogyan teremthetném meg a megfelelő környezetet a számára.
A magot ajándékba kaptam a szüleimtől, még a születésnapomra, és mint kiderült ez a kis szépség a hideget és a havat kedveli. Most pedig éppen verőfényesen süt a nap és már a nyár is közeledik. Végül varázsolok egy apró üvegburát a cserép köré, és egy külön olvasmány kapcsán eszembe jut egy megfelelő bűbáj, amivel havat és hideget tudok bűvölni az üvegbe. Hatalmas mosollyal szemlélem az eredményt, még úgy is, hogy tudom, hónapokig tart, mire teljes pompájában láthatom a növényt. De pont ezért adták ajándékba ezt a szüleim. Tudják, hogy érdekel a kihívás, ami ezzel járhat. Mindig is jó érzékem volt a növénygondozáshoz, az első sikertelen próbálkozások ellenére.


- Te mikor kaptad Ryantől az első csókodat?
- Még tavaly. Elképesztően romantikus volt. Már takarodó volt, de még mind a ketten a folyosón sétáltunk. A holdfény bevilágított az ablakon. Éppen arról meséltem neki, hogy mit tervezek a nyári szünetre, amikor… egyszerűen csak megtörtént. Téged mikor csókoltak meg először?
- Nem vagyok rá annyira büszke, mert egy mardekáros volt. Az üvegházak mögött történt, az egyik gyógynövénytan óra után. – Lapozok a könyvemben és habár nem akarok figyelni a két szobatársam beszélgetésére, mégis hegyezem a fülem akaratlanul.
- Na és te, Ryn? Mikor csókolóztál először? Voltál már egyáltalán szerelmes? – Kérdezi meg hirtelen Candy, mire majdnem elejtem a kezemből a könyvet és zavaromban elnevetem magam.
- Én… nem igazán foglalkozom ilyen dolgokkal. Azt hiszem, az én örök szerelmem az olvasás marad.  – A lányokból kitör a nevetés, de nem foglalkozok vele. Örülök, hogy nem kérdezősködnek tovább, ugyanis mostanában én teljesen megbolondultam. Az előtt, mielőtt Vele találkoztam volna, szinte nem is gondoltam a szexre, vagy bármi másra, ami a szerelemmel kapcsolatos. A gondolatnál tovább pedig végképp nem jutottam. Két év alatt két fiú, két buliban, amit a Hugrabug klubhelyiségében tartottak: Először Casey Brown akinek vajsör íze volt, aztán Drake Rosenthall, aki úgy turkált a fölsőm alatt, mint egy Bogoly Berti féle Mindenizű Drazsé dobozában. Mindkét alkalommal olyan voltam, mint egy darab fa. Semmi köze nem volt a dolognak ahhoz, amit a könyvekben olvastam. Persze mindig is hittem a szerelmi ősrobbanásban, de csak, mint elméleti lehetőségben, ami előfordulhat a könyvek lapjain, de a valódi életben soha. Titokban őrülten vágytam rá, de nem hittem, hogy velem is megtörténhet. Ilyesmi csak az olyan lányokkal esik meg, mint Rissa, a feltűnő lányokkal, akik a főszerepeket játsszák. Most meg egyszerűen elment az eszem, mindent megcsókolok, ami a kezem ügyébe kerül, a párnámat, a fotelt, az ajtófélfát, a tükröt és mindig minden egyes alkalommal ugyanazt az embert képzelem oda. Megőrültem. Valaki vigyen el a Szent Mungóba, de azonnal!


Hatalmas csobbanással érkezek meg a tengerbe, mire levegőt kapkodva és kissé bosszúsan nézek az elégedetten vigyorgó bátyámra.
- Most komolyan, Dash, ez most mire volt jó?  – Kérdezem enyhén duzzogva, miközben kiúszok a partra. A könnyű nyári ruhám amit Rissa kényszerített rám, most teljesen rám tapad, a cipőmet meg valahol elvesztettem a vízben. Azt hiszem nem is fog előkerülni.
- Röhejesen nézel ki.  – Nevet fel, de persze a kérdésemre nem válaszol. Mit is vártam. Lesújtó pillantást vetek Rissára is, akiből már kirobbant a nevetés, én közben igyekszem minél előbb megszabadulni a kényelmetlen ruhától, de teljesen beletekeredek.
- Nem segítene valaki?  – Kérdezem nyöszörögve. Kezdem elveszíteni a végtelen türelmemet, mivel most már semmit sem látok, és továbbra sem tudok kiszabadulni. Ráadásul ezek ketten csak tovább röhögnek rajtam… Pfff. Végül nagy nehezen, szinte letépem magamról a ruhát és megkönnyebbülten sóhajtok. Szerencsére voltam olyan előrelátó és a ruha alá bikinit vettem fel. Újra a testvéreimre nézek, akik már a könnyeiket törölgetik a nagy kacagásban, én pedig legszívesebben megfojtanám őket, pedig soha sem voltam az az igazán agresszív típus.
- Na várjatok csak.  – Dünnyögöm halkan, miközben már a bosszúmat tervezgetem. Miközben ezek ketten még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy engem röhögjenek ki, egy ügyes és gyors mozdulattal belököm Dasht a tengerbe. Rissa mikor ezt látja, már sejti, hogy rá is ugyanez a sors vár. Menekülőre fogja, de én sokkal fürgébb vagyok, így hamarosan utolérem és egy elégedett mosollyal őt is Dash után küldöm.
- Legközelebb, majd kétszer is meggondoljátok, mielőtt össze fogtok ellenem.  – Vigyorgok rájuk, majd mint aki jól végezte dolgát, elsétálok. Jól kezdődik a nyaralás.


Borzasztóan izgulok. Minden vizsgán, amihez szükségem van a tovább tanuláshoz egész jól teljesítettem, de még vissza van az átváltoztatástan, amiben sosem jeleskedtem igazán. Ezen áll vagy bukik az egész jövőm, így nem csoda, hogy idegességemben fel-alá járkálok pálcámmal a kezemben és magamban az alaposan megtanult varázslatokat ismételgetem. Rettegek, hogy nem sikerül. Az elméleti résszel nem volt gond, azt megtanultam, de most ez a gyakorlati rész, nem tudom, hogyan fog sikerülni. A gyomrom rögtön háborogni kezd, amint meghallom a nevemet. Megszorítom egy kicsit a pálcámat, mire apró szikrák jelennek meg belőle, de most nem foglalkozok vele, csak belépek a terembe. Gyerünk, Ryn, meg tudod csinálni! Rengeteget gyakoroltál, jól fog menni! Odalépek a vizsgáztatók elé, és kihúzom a varázslatot, amit el kell végeznem.
Hirtelen lefagyok, amint elolvasom a cetlin lévő feliratot. Ez micsoda? A fejemet teljesen üresnek érzem, és megfordul körülöttem a világ. Lázasan kutatok az emlékezetemben valami fogódzkodó iránt, de egyelőre még mindig fogalmam sincs, hogy mit tehetnék.  Végül az emlékeim közül bekúszik egy kép a lelki szemeim elé. Azon az átváltoztatástan órán, amikor ezt vettük, egy egeret kellett csészévé változtatni. Emlékszem, hogy mennyire aranyosnak találtam az egeret, ahogy arra is, hogy az óra első felében egyáltalán nem a feladattal voltam elfoglalva, hanem azzal, hogy a kezemben ringassam az egeret, vagy a fejét vakargassam. Sőt még kenyérmorzsával is megetettem. Az óra második felében végül megpróbálkoztam az átváltoztatásával, de igen csúfos eredménye lett, konkrétan semmi változás nem történt. Óra végére kínkeservesen végül a szerencsétlen egérből egy kemény szőrös valami lett, aminek megvolt a farka és a fülei, cincogott, az alakjában pedig egyáltalán nem hasonlított csészére. Remek. Muszáj összeszednem magam, hogy most jobban sikerüljön.
Az egérre szegezem a pálcámat, végül magabiztosságot tettetve kimondom magamban a nonverbális varázsigét. De nem történik semmi. Újra megrándul a gyomrom.
- Meg… megpróbálhatom még egyszer?  – Kérdezem dadogva. Csak akkor kezdek bele újra, mikor rábólintanak. Igyekszem minél inkább lenyugtatni magam és egy újabb próbát teszek. Ezúttal legalább történik valami. Az egérből egy fényes kerámia rög lesz, ami ugyan most sem emlékeztet csészére, de nem mozog, nincsen farka, se fülei, sőt még bajsza sem! Ez tőlem pedig hatalmas teljesítmény. Végül kiküldenek a teremből. Már csak az eredményt kellene megtudnom. Vajon elég lesz ahhoz, hogy tovább tanulhassak?


Hangos sikítás töri meg a tengerparti házunk csendjét. A nap még csak most kezdte meg az emelkedését a horizonton, de én már az egész családomat felvertem a sikolyommal. Mindenki úgy rontott be hozzám kivont pálcákkal, mintha ölnének, de csalódniuk kell. Az arcom boldogságtól ragyog, a szemeim csillognak, és egy levelet tartok a kezemben.
- Felvettek! Felvettek!  – Előtör belőlem a gyermeki énem, így a legközelebb álló családtagom nyakába borulok, aki nem más, mint az ikertestvérem. Olyan vehemenciával ugrottam hozzá, hogy mind a ketten a padlón kötünk ki, de cseppet sem érdekel a zsörtölődése, hangosan kacagok, és ki nem engedném az ölelésemből. Persze, mindenki tudja, hogy miről beszélek. Amióta végeztem a Roxfortban másról sem esett szó csak arról, hogy mennyire szeretnék a Mandragórában tanulni és mindenkinek az agyára mentem már a folytonos szövegelésemmel, hogy mennyi ismeretet szerezhetek meg ott. Most pedig végre az álmom valóra vált! Mehetek, mert felvettek! Senki nem tudná az örömömet most letörni. Nem elég, hogy Rissát eljegyezték és én leszek az egyik koszorúslány, ráadásul felvételt nyertem a Mandragórába. Gyógyító lesz belőlem. Lehetnék ennél is boldogabb? Kötve hiszem.


Nem! Nem szabad, ne tegyék, esik az eső, nem tehetik le oda, ahol eső verheti! Annyira fázós, nem szabad otthagyni a hideg esőben. Nem bírok odanézni, nem bírom elviselni, hogy örökre itt hagyott. Nem akarom elhinni. Ő volt a másik felem. Két nappal ez előtt még gondtalanul készültünk az esküvőjére. Nevetve emlékeztünk vissza a felhőtlen és boldog gyermekéveinkre, és reménykedtünk abban, hogy a jövőnk is ilyen mesés lesz. Ő szeret engem, ő az igaz barátnőm, az egyetlen igaz barátom, aki mindig mellettem volt, még akkor is, ha sokszor az agyára mentem. Nem hagyhat itt. Nem teheti. Nem hagy itt akkor, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá.
A koporsóra hulló rögök szörnyű puffanására ökölbe szorul a kezem. Miért halt meg? Mit ártott ő a világnak? Miért kellett meghalnia csak azért, mert rosszkor volt rossz helyen? Hiszen nem is őt célozta meg az a halálos átok! Miért, miért, miért? Legszívesebben a fülemre szorítanám a kezem, és közben sikoltoznék, ordítoznék, bármit csinálnék, csak hogy ne halljam a koppanásokat, amivel Rissa sírja bezárul. Mélyen az ajkamba harapok. Érzem a fémes ízt a számban, de nem fogok sikoltozni. Nem! Érzem, hogy egy hűvös kéz szorítja meg a kezemet. A lábaim remegnek a kimerültségtől. Akkor sem tudok elfutni, ha akarok. Bárcsak fizikai lenne a fájdalom! Bárcsak… bárcsak Rissa itt lehetne még.


Neal, Rissa vőlegénye ücsörög a nappalimban. Hogy hogyan kerül ide? Én magam sem tudom. Amikor megjelent az ajtómban megtört tekintettel képtelen voltam elküldeni, hiszen ugyanígy érzem magam én is a húgom halála óta. Valamiért megmagyarázhatatlanul vonz magához, pedig régen még csak eszembe sem jutott úgy, mint férfi. Hiszen Rissa szerette őt. Neal egy szót sem szól. Csak figyel. De semmit nem kell mondania. Látom a tekintetében, hogy ugyanúgy vonzódni kezdett hozzám, mint én hozzá. Tudom, hogy nem tehetném meg. Az eszem, minden egyes pillanatban vészjelzéseket küld nekem, de mégis képtelen vagyok ezekre hallgatni. Vigaszra van szükségem. Békére. Csak egy kis darabra belőle, hogy érezhessem: újra élek. Neal ugyanakkor mozdul meg, amikor én.
Mielőtt rájöttem volna teljesen, hogy mi is történik, Neal a kezét az arcomhoz emeli, és az államat maga felé billenti. Az ajkát az enyémhez súrolja olyan lágyan, mintha csak egy tollpihe érintene meg, de ez is elég, hogy beleborzongjak. Tetszik ahogy tart, mintha törékeny lennék, és elrepedhetnék, hogyha túl szorosan tart. Gyönyörteljes forróság kezdi elárasztani a testemet, és hozzáfeszülök, hogy elérjem az ajkát ismét. Szenvedélyes hévvel csókolom vissza, majd hozzásimulok. Hagyom, hogy az ölelésébe olvadjak, és egymáshoz nyomódjon a testünk. A józan gondolataim már messze járnak, és most már semmi nem állíthat meg, hogy végzetes hibát kövessek el. (…)
Merlinre, mit tettem? Mégis, hogy tehettem meg ezt Rissával? A vőlegénye! Ha lát valahonnan, most biztosan szörnyen dühös rám, és csalódott bennem. Feldúltan pattanok ki az ágyból és rohanok be a fürdőbe, hangos csattanással zárva be magam mögött az ajtót. Nem bírok a tükörbe nézni. Szörnyű vagyok. El szeretnék tűnni a föld színéről. Azt kívánom bár én haltam volna meg a húgom helyett. Jobb lett volna a világ.


Fáradt vagyok. Imádok az ispotályban gyakorlatozni, tényleg élvezem minden percét a tanulásnak, és lássuk be, jelenleg ez az egyik legfontosabb dolog az életemben, de el kell ismerni, hogy nem könnyű. Megdörzsölöm a szemeimet és erőltetnem kell magam arra, hogy folytassam a sétát. Már beköszöntött a szürkület, az emberek nagy része már otthon van a családjával. Alig várom, hogy hazaérjek, és egy jó könyvet levéve a polcról elmerüljek a fantázia világában. Éppen arról álmodozom, hogy milyen jó lesz a puha fotelben ücsörögni, amikor hirtelen zajt hallok az egyik közeli sikátorból. Megtorpanok. Tudom, hogy nem okos dolog mostanában elhagyatott helyekre, egyedül menni, de túlságosan erőssé válik a kíváncsiságom, így minden józan megfontolás ellenére elindulok a zaj irányába.
Előveszem a pálcámat a biztonság kedvéért, még akkor is, ha tudom, hogy ha párbajozásra kerül a sor, akkor semmit sem érek vele. Soha nem tudtam megfelelő szinten produkálni az SVK órákon. Óvatos léptekkel megyek előre, mikor lassan elérek egy sötét, földön fekvő alakhoz.
- Lumos!  – Suttogom a varázsigét, mire így jobban láthatóvá válik az eszméletlen férfi. Elborzadok a látványtól. Több sebből vérzik, és egyértelműen sürgős ellátásra szorul. Habozás nélkül térdelek le mellé, mit sem törődve azzal, hogy így én is véres leszek. Legjobb tudásom szerint megpróbálom ellátni a sérüléseit, de rá kell jönnöm, hogy ehhez több idő kell. Miután legalább azt elértem, hogy a vérzés csillapodjon, lebegtető bűbájt küldök az ismeretlen férfira, és hazaviszem. Nagy szerencse, hogy csak pár saroknyira van innen a lakásom, ráadásul varázslók lakta övezetben vagyok. Amint sikerült kiviteleznem a tervemet, a sérültet az ágyamra lebegtetem, majd újra nekiállok a munkának. Úgy érzem, egész éjszaka fent leszek.


Mindenhol vért és sebesültet látok. Nem tudom, melyikükhöz rohanjak oda, és kit lenne fontosabb ellátni. Körülöttem repkednek az átkok, de én csak azzal foglalkozom, hogy minél több sebesültet ellássak. Nem figyelem, hogy ki halálfaló, ki rendtag, vagy auror, akinek segítségre van szüksége, én lehetőleg ott vagyok, és igyekszem hasznossá tenni magam, ha már a harcban a hiányos képességeim miatt nem tudok részt venni. Ma már számtalan ember halt meg a kezeim között, de erősnek kell maradnom. Ugyanennyi embert sikerült megmentenem is. Nem szabad feladni a reményt, hogy legközelebb is sikerül inkább életet mentenem. Kimerülten remegek, de egy pillanatra sem állok meg. Már térdelek is le a következő sebesült mellé. Habozás nélkül kezdem ellátni, közben továbbra is átkok repkednek a fejem fölött. Látom, hogy egy sötét taláros alak rohan felém, kivont pálcával, de nem mozdulok a sebesült mellől. Dash az utolsó pillanatban jelenik meg, és kezd párbajozni a halálfalóval.
Mikor újra felnézek, azt látom, hogy a bátyám összeesik. Egy zöld fénycsóva által. Az a lány is, akinek az ölemben a feje, szintén a másvilágra távozik. Már nem is fáj. Megfagyott körülöttem a világ, már nem érzékelek semmit. Nem hallom a sikolyokat, a hangosan kimondott gyilkos átkokat, semmit. Egyedül vagyok, kezemben egy halott, fiatal lánnyal és a bátyám holttestével. Hosszú percek múltán sikerül csak összeszednem magam, mikor véletlenül eltalál egy enyhébb ártás. Talpra kecmergek és folytatom a munkát, rendületlenül. (…)
Fáradtan lépek be abba a terembe, ahol a halottak vannak. Az arcom ugyanolyan véres, mint a ruhám, és már csak alig vonszolom magam.  Nagyon remélem, hogy a szüleimet nem találom meg itt. De sajnos csalódnom kell. Mind a ketten holtan hevernek a padlón. Megint érzem azt a jeges ürességet, és elsötétül előttem a világ.


Cameron hátát figyelem és a cuccait a kezében. Nem tudom, hogy meghallotta-e amit mondtam, de úgy tűnik igen, mert végül nem lép ki az ajtón, hanem megfordul.
- Miért maradjak? Azért, hogy továbbra is olyan közönnyel ápolj?  – Most erre nem igazán tudok mit mondani. Hiszen azért lettem vele egyik pillanatról a másikra távolságtartóbb, hogy megpróbáljam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egyre közelebb kerül hozzám érzelmileg. Az arcomon látszik, hogy küzdök magammal.
- Zavarlak?  – Muszáj, rávennem magam a válaszra.
- Igen. Nem. Mindkettő. De igazából nem zavarsz annyira, mint amennyire szeretném.  – Mondom végül őszintén.
- Akkor miért viselkedsz így velem?  – Kérdezi értetlenül. Ó, ha tudnád Cameron… De most már elmondhatom. Hiszen már úgyis mindegy.
- Nem akarlak ennél is jobban megszeretni.  –Válaszolom halkan. Egy pillanatig kínos csönd áll be, majd Cam zavartan felnevet. Nem csodálom, hogy így reagál. Erre mégis, hogyan lehetne reagálni? Kis ideig csendben figyelem, majd mély levegőt veszek is újra megkeresem az elvesztett szavakat.
- Most még mindig elmehetsz, ha akarsz. De azért vigyázz magadra, egyél rendesen, és szerezd meg valahonnan a kellő bájitalokat, mert nem akarom, hogy összeess valahol…  – Hadarom zavartan.
- Csak azért akartam elmenni, mert kényelmetlen volt ez a közöny.  – Erre csodálkozva nézek rá. Ez azt jelenti, amit gondolok? Nem, biztosan nem. Vagy igen?
- De ennek a tudatában, nem kényelmetlen?  – Érdeklődöm.
- Ez némileg más. De megmagyarázza a viselkedésedet, hiszen mégis, mit akarhatnál egy halálfalótól?  – Kérdezi kissé fanyarul. Egyáltalán nem értem, hogy miért mondja ezt.
- Nem érdekel, hogy halálfaló vagy. Bárki mással ilyen lennék, aki kicsit is közelebb kerülne hozzám.  – Vallom be.
- Azért mert meghalt a családod?
- Nem akarok mást is elveszíteni.  – Felelem halkan.
- Egy eset miatt nem adhatod fel az egész életedet. Akármilyen szép dolog is a hivatás, de egyedüli vénkisasszony akarsz lenni később?  – Kérdezi, mire mosolyogni kezdek.
- Miért is ne? Majd begyűjtök a problémás baglyom mellé még pár macskát.  – Még szélesebb a mosolyom. Cam nevetni kezd.
- Milyen szellemes vagy.  – Csipkelődik.
- Mindig is jó volt a humorérzékem. - Mondom neki.
- Az életmentő tud lenni sokszor.  – Erre kicsit elkomorulok, és a mosolyom is elhalványul.
- Tudom.  – Újabb pár perc csönd után képtelen vagyok megállni és végül megkérdezem: -  Maradsz?
-  Csak akkor, ha nem leszel velem többé közömbös.  – Megrázom a fejem.
- Akkor maradok.  – Erre első körben egy széles mosoly a válasz és csak utána szólalok meg újra.
- De remélem, tudod, hogy így a következményeket is el kell viselned.  
- Mit, az ismerkedést?  – Mire újra csak mosolygok. Inkább jobb, ha nem kezdem ecsetelni, hogy mit értek a következményeken, de láthatóan Cameron tökéletesen tisztában van vele, mert ő is vigyorog.


Dermedten meredek a bájitalra. Nem, ez nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehet. Pedig pontosan tudom, hogy hiába is ismételgetem ezt magamban, az eredmény nem fog megváltozni. Ugyanazt fogja mutatni, amit az elmúlt öt alkalommal is. Terhes vagyok. Legszívesebben a fejemet verném a falba, vagy messzire menekülnék a probléma elől. Mert bizony ez hatalmas probléma. Sóhajtva szorítom a homlokomat a hideg csempének és próbálom megnyugtatni magam, de sajnos kevés sikerrel. Mihez fogok kezdeni? Elvetetni biztosan nem fogom, hiszen az teljesen ellenkezik az elveimmel. De ha megtartom… teljesen magamra leszek utalva. Cam hamarosan börtönbe kerül, és egyedül maradok, egy gyerekkel. Nem lesz segítségem, senki nem adhat nekem tanácsot, és ráadásul a tanulmányaimat is fel kell függesztenem egy bizonyos időre, ami számomra hatalmas áldozatot jelent.
Próbálom átgondolni, hogy mégis mihez kezdjek ezzel az egész helyzettel, de a gondolataim zavarosak és rettegek az elképzeléstől, hogy hamarosan anya leszek. Azt sem tudom, hogyan kell fogni egy kisbabát! Mi van akkor, ha rossz anya lesz belőlem? Ha nem tudom megfelelően gondozni? De a legnagyobb probléma, mégis az, hogy hogyan mondjam el mindent Cameronnak, mikor annyi minden nyomja így is a vállát? Kétségbeesetten kutatok valami megoldás után, de egyszerűen nem találok. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ezt el kell mondanom Camnek, még akkor is, ha kímélni akarom. Tudnia kell. Egyáltalán mit fog szólni hozzá? Dühös lesz? Azt mondja, majd, hogy inkább ne is várjam meg kint? Érdekelni fogja, hogy lesz egy közös gyermekünk? Az általában pozitív gondolataim már rég messze szálltak előlem és egyelőre csak a pánik szorító érzése marad kéretlen vendégként. Mit tegyek most?


         Jellem

Hogy hogyan is jellemezném magamat? Ez elég nehéz feladat. Egyáltalán lehetséges megismerni egy embert teljesen? Úgy, hogy még önmagunk számára is tudunk meglepetéseket okozni? Nem hiszem. De próbáljuk meg. Mindig is azt tanultam a családomtól, hogy bízni kell a jóban, az örömben és a békében. Ennél jobb példát nem is taníthattak volna nekem: mindig is csak a szépet, és csak a jót próbálom meg nézni a világban, az emberekben és mindenben, ami elém kerül. Az már egészen más kérdés, hogy ez mikor hogyan sikerül, de általában működni szokott. Hogy nem ismered a trükkjét? Igen, sokszor nehéz akkor is meglátni az örömöt, amikor a lelked romokban hever, amikor úgy érzed, mindened oda van. Amikor semmi kedved nincsen mosolyogni, vagy nevetni bármin is. De igen is meg lehet tenni. Amikor elkeseredek, vagy tényleg rosszabbnak látom a világot, mint amilyen, csak visszagondolok a szép emlékekre, amik minden bizonnyal felvidítanak. Szerencsére ebből nekem akad bőven, és kifogyhatatlan tartaléknak bizonyul.
Már kiskoromban is nagyon empatikus ember voltam, képes voltam és vagyok átérezni mások bánatát, örömét, fájdalmát, mérgét. Bele tudom képzelni magam mások bőrébe, képes vagyok látni azt, amit ők láthatnak. S bár sokszor tévedek, azért mégis van, amikor sikerül. Az pedig csodálatos érzés. Békeszerető vagyok, és amint csak tehetem, kerülöm a konfliktusokat. Ezt sokan nem szeretik bennem, sőt gyakran gyávának is tartanak, pedig ez koránt sincs így. Igen is kiállok a saját igazam mellett, ha úgy hozza a szükség, de feleslegesen nem fogok vitatkozni senkivel, akármennyire is szeretné az a valaki kiprovokálni. Végtelenül türelmes vagyok, így próbálkozhat nyugodtan.
Határozottan rossz tulajdonságom, hogy önfejű és végtelenül makacs vagyok. Ha valamit elhatározok, azt meg is teszem, ez pedig az élet minden területére vonatkozik. Nem csak a nagy dolgokban, hanem az egészen aprókban is, ez pedig szintén bosszantó lehet sokak számára. Kifejezetten visszahúzódó vagyok, nehezen beszélek az érzéseimről, nehezen nyílok meg bárkinek is teljesen, hiába mosolygok mindenkire barátságosan és intézek hozzájuk kedves szavakat. Végtelenül maximalista vagyok, és borzasztóan megvisel, ha valami nem sikerül tökéletesen. Képes vagyok napokig azzal foglalkozni, hogy teljesen tökéletessé tegyek egy bájitalt, vagy, hogy jól végezzek el egy bizonyos varázslatot. Akár a végkimerülésig is hajszolom magam, a saját testi épségemmel egy cseppet sem foglalkozom, miközben minden időmet leköti az, hogy mások épségét viszont megőrizzem.
A másik legnagyobb hibámat a rendetlenségnek tartom. Sokkal egyszerűbb lenne, ha olyan emberekre hasonlítanék, akik imádják a rendet, és mindent képesek kézben tartani. Bezzeg ez velem nem így van. Káosz uralkodik körülöttem, és bár én tudom, hogy mi, merre van, attól még zavaró. Ezen kívül még rengeteg mindennel tudnám folytatni, de akkor sem lenne képes senki kiismerni teljesen. Mint ahogy én sem más embereket, hiába is szeretnék a lelkükbe látni sokszor.

Erősség ||   Empatikus, pozitív, gondoskodó, makacs, maximalista
Gyengeség ||   Rendetlen, önfejű, konfliktus kerülő, visszahúzódó, csendes


         Apróságok

mindig ||  
¤ Cameron
¤ Gyógynövények
¤ Bájitalok
¤ Gyógyítás
¤ Család
¤ Könyvek
¤ Szex

soha ||
¤ Repülés
¤ Sötét varázslatok és azok kivédése
¤ Halál
¤ Konfliktusok és viták
¤ Magány
¤ Rémálmok
¤ Szomorúság

hobbik ||

¤ Olvasás
¤ Bájitalkészítés
¤ Kertészkedés
¤ Főzés

merengő ||
Legjobbak:

¤ Minden gyerekkori emlék
¤ Mikor Cameron kimondta, hogy marad.

Legrosszabbak:

¤ Mikor a húgom meghalt.
¤ Mikor a családom többi tagja meghalt.
¤ Minden egyes haláleset, amikor nem tudtam segíteni.

mumus || A haláltól félek. A mumus különböző holttesteket mutat, ismeretleneket, ismerősöket egyaránt. Nem tudok védekezni ellene.
Edevis tükre ||  Boldog mosollyal ácsorgok a még élő családtagjaim és Cameron mellett. Kezemben egy kisbabával.
százfűlé-főzet ||  Világos zöld, enyhén vanília illatú. Az íze a keserű, és az édes között keveredik.
 Amortentia || Virágföld, menta, Cameron illata.
titkok ||

¤ Rettegek az anyaságtól.
¤ Sokkal jobban megviseltek az elmúlt események, mint amennyire látszik.
¤ Lefeküdtem a testvérem vőlegényével. Többször is.

azt beszélik, hogy... ||

¤ Egy halálfaló gyerekével vagyok terhes.
¤ Érzéketlen vagyok, mert nem sírtam a családom temetésén.
¤ Soha nem alszok.



         A család

apa ||   Aaron Backman; 50 éves korában elhunyt; mugliszületésű varázsló, nagyon jó volt a kapcsolatom vele.
anya ||   Bernadette Backman; 48 éves korában elhunyt; félvér, szintén nagyon jó volt a kapcsolatom vele.
testvérek ||  Dashiell Backman; 24 éves korában elhunyt; igazi jó testvéri kapcsolat.
Carissa Backman; 19 éves korában elhunyt; legjobb barát, legjobb testvér. A másik felem volt.
gyermekek ||  Jelenleg a hasamban tartózkodik, és köszöni szépen nagyon jól el is van ott még egy ideig.  
 állatok || Jelly, egy erdei fülesbagoly. A bátyámtól maradt rám. Amikor Dashiell meghalt, én vettem magamhoz. Elképesztően visszahúzódó és goromba lett, senkinek nem engedi meg, hogy hozzáérjenek, csak nekem. Előszeretettel csíp meg másokat.

Családtörténet ||

Apám egyszerű mugli családból származik. A nagyszüleim egy angliai kisvárosban élnek, de még sosem találkoztam velük, és apa sem igen mesélt róluk. Annyit tudok anyától, hogy eléggé megromlott közöttük a kapcsolat, de hogy miért, és mi okból, arról halványlila gőzöm sincs. Anya családfája már egy kicsit érdekesebb. Az anyai ágú nagymamám egy kevésbé jelentős aranyvérű családból származott, amelynek a neve mostanra kihalt, és igazából nem lehet sokat megtudni róluk. A nagymamám volt az egyetlen, aki még a nevüket viselte, de amikor férjhez ment, nem volt senki, aki tovább vitte volna a nevüket. Nagypapám félvér volt, de ennél többet róla sem tudok. Sajnos hamar elvesztettem őket is, csak egészen kiskoromban találkoztam velük, arra pedig már nem emlékszem. A családom tagjai, ugyanúgy ahogy én is a semleges oldalt erősítettük. Mostanra pedig már csak én maradtam… meg az a kis pindurka, aki a hasamban növekszik.


         Külsőségek

magasság || 172 cm
testalkat || Vékony
szemszín || Barna
hajszín || Barna
kinézet || Ha először meglátsz, biztosan a mosolyom fog feltűnni neked. Híres vagyok arról, az igazi, bájos, gödröcskés mosolyomról, és az idő 99%-ban valóban mosoly látszik az ajkaimon, még akkor is, ha szomorú vagyok. Egyedül a szemeim lehetnek árulkodóak. Azok mostanában szomorúságot tükröznek. Barna rakoncátlan hajtincseim vannak, és hiába fésülöm rendületlenül, általában kócosan nézek ki, de ez abból is adódik, hogy mindig rohanok valahova, mindig tevékenykedek. A lépteim ruganyosak, mégis kecsesek. Általában nőies ruhadarabokban láthatsz, szeretem a mugli divatot, sokkal jobban, mint a varázslót. Sőt talárt ritka esetben veszek fel. Szeretem a szoknyákat, de leginkább a kényelem motivál, így magas sarkú cipőt elképesztően ritkán veszek fel, inkább a lapos cipőket preferálom. Nem igen hordok kiegészítőket, egyetlen kivétellel: ez pedig egy medál, amit még régen Rissától kaptam. Jobban kedvelem a szelíd, lágy színeket, és ezek is jellemzik legfőképp a ruhatáramat, de előfordul, hogy egy-egy harsányabb szín is helyet kap a szekrényemben. Sminkkel úgy vagyok, hogy nem létszükséglet, de ha mégis használok, szeretem az ajkaimat kihangsúlyozni.



         Tudás és karrier

pálca típusa || 12 hüvelyk, fűzfa pálca, egyszarvúszőr maggal.
 végzettség ||

RBF:

Legendás Lények Gondozása: K
Rúnaismeret: V
Sötét Varázslatok Kivédése: B
Gyógynövénytan: K
Bűbájtan: K
Bájitaltan: K
Átváltoztatástan: E
Asztronómia: B
Mágiatörténet: B

RAVASZ:

Legendás Lények Gondozása: K
Rúnaismeret: V
Gyógynövénytan: K
Bűbájtan: K
Bájitaltan: K
Átváltoztatástan: E

A bűbájokhoz magas szinten értek, de ugyanígy igaz ez a gyógynövénytanra és a bájitaltanra is. Viszont elképesztő nehézségeim vannak az átváltoztatástannal, sokkal nehezebben megy, mint az átlag diákoknak, de ugyanígy vagyok az SVK-val is. Képtelen vagyok rendesen védekezni. Ezen kívül hajlamos vagyok arra, hogy azt ne tanuljam meg, ami nem érdekel.
foglalkozás || Bájitalokat készítek akár megrendelésre is, de ezt nem igazán nevezném bejelentett hivatásnak.
iskola || Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály
szak || Általános medimágus szak
felvett tantárgyak ||

¤ Bájitalmesterség
¤ Bűbájtan
¤ Embertan
¤ Gyógynövények gondozása – gyakorlat
¤ Kórházi gyakorlat
¤ Meditörténelem
¤ Méregtan
¤ Növénytan – és ismeret
¤ Vizsgálati módszerek

varázslói ismeretek || A legfejlettebb bűbájokat is képes vagyok létrehozni, kifejezetten jól értek a nonverbális varázsigékhez, ha az nem épp a védekezésről, vagy a támadásról szólnak. Az átváltoztatáshoz egyáltalán nincs tehetségem, nagyon megszenvedek vele, mire sikerül bármilyen eredményt is produkálnom. Nagyon értek a bájitalokhoz és a gyógynövényekhez, de ugyanez igaz a legendás lényekre is, de ez utóbbi azt hiszem csak az állatszeretetem miatt van. Kifejezetten rosszul kezelem a védekezést, párbajban egyértelműen azonnal elvérzek, egyszerűen nincs készségem hozzá. Patrónus bűbájt egyáltalán nem tudok megidézni, hiába lennének hozzá jó emlékeim, egy ezüstös füstgomolyagnál többre sosem voltam képes.


         Egyéb

avialany||  Crystal Reed

Elképesztően hosszú lett, hatalmas gratuláció jár annak, aki végig olvassa.  :D