Roxfort RPG

Közel két órás út állt előttem, bőven volt időm kigondolni, hogy mit mondok majd otthon. Muszáj volt vonatoznom, mivel hopp-porom nem volt, és egy kis időt is akartam nyerni. Persze, tudtam, hogy valószínűleg semmit sem fogok tudni mondani. Azon se lepődtem volna meg, ha anyu kitagad. Végül úgy döntöttem, hogy nem rágódok rajta. Úgyse tudom meg mi fog történni addig, amíg oda nem érek.
Néztem az elsuhanó tájat, és arra gondoltam, hogy mit csinálhat Cael, mit csinálnánk közösen. Majd megszakadt a szívem mikor kigurult a vonat az állomásról. Legszívesebben a holmimat hátrahagyva ugrottam volna a nyakába.
- Szabad?
Egy idősebb néni állt a székem mellett, és az üres helyre mutatott, amit a táskám foglalt el.
- Természetesen.
Az ölembe raktam a kézitáskám, és visszatértem a táj bámulásához. Furcsa volt, hogy nem az tűnt fontosnak mennyi ideig tart még az út hazafelé, hanem mennyi ideje indultam már el Londonból. A vonaton lévő óra szerint öt perce. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
A vasútállomás húsz perc sétára van a házunktól. Furcsa ott állni a peronon. Már félig otthon vagyok, mégse tudok örülni neki. Innentől kezdve bármikor összefuthatok egy ismerőssel. Megfogom az útitáskám fülét, és egy sóhajtás kíséretében elindulok. Az utcánkban a negyedik ház a miénk. Kívülről pont olyan, mint bármelyik másik szomszédunké. Nap sárgára festett kétszintes házikó vérvörös cserepekkel, viszonylag kis alapterületű, amihez egy hatalmas kert is társul. Már messziről kiszúrom a barackfát, ami a kertünkben van. Még egyszer gyűjtök egy kis bátorságot, és határozott lépésekkel elindulok a kapunk felé. Alig teszek néhány lépést, amikor megmozdul mellettem a bokor. Megdermedve várom, hogy mi ugrik ki onnan. Lassan lerakom a táskám, így felszabadult kezemmel a pálcám után nyúlok. Aztán a zörgő levelek mögül egy fekete macska alakja tűnik ki.
- Matthew, mit keresel te itt?
Leguggoltam, hogy magamhoz tudjam ölelni őt, és ő se tétovázik, mikor a karjaimba ugrik. Azt hittem a Roxfortban maradt. A harcok során nem tudtam figyelni rá, de reménykedtem benne, hogy semmi baja. Aztán keresni kezdtem az ostrom után, egészen az indulás utolsó percéig, de nem találtam. Ezért már abban sem voltam biztos, hogy túlélte. De az végképp nem fért a fejembe, hogyan került haza.
A kapunkig mellettem sétál, mintha el se akarna hagyni soha többé. Jó érzés, hogy ha más nem is lesz rendben itthon, legalább Matthew itt lesz nekem. A kert gondozott, ezért biztos vagyok benne, hogy anyuék már hazatértek Írországból. A bejárati ajtót viszont zárva találom. Kulcsom nincs, az iskolába nem szoktam magammal vinni. Általában az indulás napján kocsival elvittek az állomásra, az érkezés napján pedig értem jöttek. A hintaágyunkhoz megyek, hogy ott várjam meg őket.
Valahol reménykedek benne, hogy talán apu is velük lesz, de biztosan tudom, hogy nem. Ha így lenne, akkor rám találtak volna az Abszol-úton. Matthew letelepedik az ölemben, és miközben simogatom, arra gondoltok, hogy nem úgy alakult ez a találkozás, mint amire számítottam. Még jó, hogy tényleg nem gondolkodtam órákat azon, mit fogok mondani. Hátradöntöm a fejem, és hagyom, hogy a kellemes szellő kifújjon belőlem minden gondot. Lassan lökni kezdem a hintát, amitől eszembe jut Cael és a játszótéren történtek. Az első szárnypróbálgatások, az étterem, a mozi és az éjszaka. Bár az éjszakából nem sok minden maradt meg, mert hamar elaludtam. Ez az egy nap legalább akkora hatással van rám, mint az egész év, a háborút is beleértve.
- Te voltál már szerelmes, Matthew?
Megvakarom a füle tövénél, amitől dorombolni kezd. Talán meg kéne jegyeznem ezt a hangot, hogy legközelebb meglephessem vele Caelt. El is felejtettem megkérdezni tőle, meddig marad Londonban. Nekem nem nagy távolság, ha korán indulok és későn érkezek haza, akkor sok időt tudnánk együtt tölteni. Ha pedig sikerülne hopp-port szereznem, még többet.
- Anya! Anya! – hallom meg Suzie hangját.
Abbahagyom a cicám simogatását és felnézek. A kapu és a bejárati ajtó között állt meg. Nem is hallottam meg a kocsi érkezését. Talán azért, mert már nincs kocsi. Lerakom Matthewt az ölemből, felállok és lépek néhányat felé. Suzie eldobja, ami a kezében van, és odarohan hozzám. Sírva ölelem át, de érzem a ruhámon, hogy az ő könnyei is eleredtek. Olyan jó érzés, annyira megkönnyebbülök, hogy nem esett baja. Olyan, mintha húsz kiló súlytól szabadultam volna meg egy szempillantás alatt. Nem is tudom megmagyarázni, hogy miért nem jöttem azonnal haza. Ha anyu miatt nem is, Suzie-t nem szabadott volna egyedül hagynom.
- Úgy hiányoztál! – mondom.
- Olyan jó, hogy nem esett bajod. Mikor Matthew hazajött, de te nem, anyu és én…
- Menj be a házba, Suzie!
Ismerem már ezt a hangsúlyt. Most jön a kellemetlen rész. Elengedem a húgomat, aki az arcát törölgetve megy be a házba. Én is megtörlöm a szemeimet. Igyekszem mindenre felkészülni. Nem bántam meg egyik döntésem sem. Egyiket sem, hiszen ha akkor ott a Paddingtonon nem gondolom meg magam, és költözök be a Foltozott Üstbe, akkor valószínűleg nem ismertem volna meg Caelt. Anyu közelebb jön hozzám. Arra gondolok, hogy fel fog pofozni, ahogy kiskoromban is tette, mikor engedély nélkül mentem el otthonról, de nem. Megölel, megnézi, hogy minden csontom épségben van-e, és mikor már megkönnyebbülve én is átölelném, eltávolodik, és akkor érkezik a pofon. Aztán még egy. Szó nélkül tűröm mind a kettőt. Megérdemlem őket.
- Remélem, nem gondoltad, hogy majd elfelejtek mindent csak azért, mert hazajöttél. Tudom, hogy bocsánatot úgyse kérnél.
- Anya…
Nincs mit mondanom. Igaza van, nem bántam meg semmit. Bocsánatot maximum azért kérhetnék, hogy hazudtam neki, mikor otthagytam őket a nagyiék nyaralójában. De úgy érzem, ha most bocsánatot kérnék azért, mert visszamentem, azért mert részt vettem a háborúban, és leginkább azért, mert nem jöttem haza azonnal, akkor azt sajnálnám, hogy megismertem Caelt. Ha ezen mind keresztül kellett mennem, hogy megismerjem őt, akkor százszor is végigcsinálnám.
- Nem várom, hogy bármit is mondj, de jövőre nem mész vissza az iskolába. Már találtam neked egy másik helyet. Bentlakásos, senkinek sem fog feltűnni, hogy iskolát váltottál.
- Anya, ezt nem teheted!
- Már megtettem. Írtam az igazgatódnak és az új iskolád igazgatójának. Mind a kettő beleegyezett.
- Nem, anya, ez nem így működik. Nem hagyhatom ott a Roxfortot. Nem most!
- Nincs vita! Most pedig menj a szobádba!
Könnybe lábadt szemmel fogom meg a holmim és megyek a szobámba. Úgy csapom be az ajtót, hogy zeng tőle a ház. Megfogom a kedvenc párnámat, és beletemetem az arcom. Leülök a földre, nekitámasztom a hátam a falnak, és igyekszem még a lábam is hangtompítónak használni. Még sohasem sírtam ennyire. Igaz, nem volt semmi, amitől úgy éreztem volna, hogy tönkrement az életem. Matthew az egyik közelben lévő fáról beugrik az ablakon, és letelepedik az ölemben.
- Nem mehetsz be hozzá! - hallom kintről beszűrődni anyu hangját.
Nem fair, amit tesz. Nem velem szemben, hanem Suzie-val szemben. Őt miért bünteti az én hibám miatt? Mikor kezd kicsit alábbhagyni a sírásom, felállok a földről, és a fal felé fordulva lefekszek az ágyra. Még mindig megbénít, amit anyu mondott, de gondolkodni kezdek. Ha nem mehetek vissza a Roxfortba, akkor soha többé nem látom őt. Ahhoz már túl messze lennénk és túl sokáig. Akármennyire is fáj, nem ragaszkodhatok hozzá. Valahogy meg kell mondanom neki, hogy vége. Ettől olyan üresnek érzem magam, mint egy váza, amibe nem tettek virágot. Már délután van, mikor kopognak.
- Menj el, ha nem akarsz bajba keveredni!
- Anya elment itthonról.
Suzie óvatosan benyit, hallom, ahogy lenyomja a kilincset. Csodálkozom, hogy meg meri tenni. Ő sokkal szófogadóbb nálam. Megfordulok, és elmosolyodok. A húgom egy doboz zsepivel áll az ajtóban és egy tábla étcsokival. Az egyik mugli édesség, amit megeszek a fagyi mellett.
- Nem akarlak bajba sodorni. Hogyhogy anyu itthon hagyott egyedül?
- Nem vagyok egyedül. Te is itthon vagy.
Igaza van, nincs egyedül. Már én is itthon vagyok. Sokat gondoltam anyára, arra hogyan élheti meg ezt az időszakot, de arra szinte nem is gondoltam, hogy a testvéremnek milyen lehetett.
- Gyere ide, Tökmag – paskolom meg magam mellett az ágyat.
Az eddigi könnybe lábadt szeme most csillogni kezdett. Odarohan mellém, és nekem támaszkodik.
- Mikor jöttetek el Írországból?
Nem ez a legfontosabb kérdésem, de a fontosabbakat úgyis anyutól kell megkérdeznem.
- Még áprilisban. Azt mondta, hogy nem vár rád vagy apára tovább. A nagyiék próbálták megakadályozni, de elég makacs volt.
- Igen, ezt sejtem. Csoda, hogy idáig kibírta.
Letörök egy kockát a csokiból, és szopogatni kezdem. Nincs olyan varázsvilági édesség, ami ezt helyettesíthetné.
- Várod már az iskolát?
- Nem annyira. A mugli iskolák unalmasak, olyan kalandot szeretnék, mint te.
Egy kicsit elszomorít, amit mond. Ebből is látszik, hogy még nem elég érett ahhoz, hogy felfogja, mi történt körülötte. Még talán én se vagyok elég érett hozzá.
- Tudod, Tökmag, nem akarod te azt átélni, amit én. De biztos neked is lesznek kalandjaid majd. Mi van a kocsival? És a bolttal?
- A kocsi megvan. A boltot most próbálja újra beindítani. Azt mondta, hogyha a nyáron nem sikerül, akkor keres majd valami mást.
- Értem. Most menj! Majd később beszélünk még.
Ezúttal meghallom a kocsi érkezését. Valahol jól esik, hogy anyu megbízik bennem annyira, hogy a felügyeletemre bízza Suzie-t. Mondjuk, valószínűleg inkább azt akarta megakadályozni, hogy elszökjek. Számított rá, hogy tenni fogok a döntése ellen. Újra elfekszem az ágyon a fal felé fordulva. Hallom, ahogy pakolásznak, beszélgetnek. A húgom látogatása gondolkodásra bírt. Azt mondta, hogy amilyenek nekem voltak. Kalandokat akart. Még én se fogytam ki a kalandokból. Nem akartam elhinni, hogy az igazgató asszony hagyná, hogy kiiratkozzak. Nem is én, hanem anya. Pont rá gondolok, mikor bejön.
- Ez a levél két hete jött. Mit tudsz róla?
Felkelik és átveszem tőle a levelet. A Mágiaügyi Minisztérium küldte. Röviden közölik benne, hogy a Roxfort ostroma óta nem találják aput vagy a holttestét, és nem tudnak több időt a keresésével tölteni, ezért halottnak nyilvánítják.
- Ez hazugság – mondom. – Találkoztam apuval az ostrom alatt és… - Elcsattan egy újabb pofon.
Anyunak könnyes a szeme. Ha eddig csak sejtette, hogy mind a ketten ott voltunk, most már biztos volt benne.
- Beszéltem apuval – folytatom szemlesütve. – Azt mondta, hogy nem érdekli meddig tart, de elkap egy halálfalót. Látta, ahogy rám támadott, és nem akarta elengedni. Biztos még valahol csatáznak.
Hálás voltam Caelnek a vigasztaló szavakért. Nem gondoltam, hogy ezt fogom majd mondani anyunak. Igaz, hogy én is azonnal tudtam, hogy ez nem lehetséges, szerintem anyu is rájön majd.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
Mégis olyan határozott vagyok, amennyire csak tudok lenni, hiszen tudom, hogy az a valóság, amit a levélben írnak.
- Jól van. – Távozni készül, de megakadályozom benne.
- Tényleg elintézted, hogy ne mehessek vissza a Roxfortba?
- Egyszer sem hazudtam eddig neked.
Megkövülten állok. Nem intézhette el. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy elintézte.
- Remélem mindenkitől elbúcsúztál.
- Ne, anya, ne tedd ezt! – könyörögök. – Ne most!
- Miért? Miben különbözik majd ez az év a többitől?
- Sokban. A háborúnak vége, nem kell majd attól félned, hogy megsérülök. Ha nem engedsz vissza, nem látom majd Caelt. Ahogy Mary-Annt vagy Besst sem.
- Cael? Ki az a Cael?
Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy hazudjak vagy mondjam el az igazat. A képességem cserbenhagyott, ezért esélytelen volt azt a választ adnom, amit hallani szeretne.
- Cael a barátom. Tegnap ismertem meg, és nem fogom elhagyni. Soha!
Egy hosszú pillanatig csönd van. Nem húzza fel magát azonnal, ami jó jel.
- Sajnálom, már elintéztem az iskoládat. Jobb lesz, ha elfelejted. A távkapcsolatok nem működnek.
Ennyit a jó jelről. Simán, egy szó nélkül megy el mellettem. Összegyűröm a kezemben tartott levelet. Átkozom a percet mikor úgy döntöttem, hazajövök. Most sokkal nagyobb bajban vagyok, mintha az Üstben maradok szeptemberig.
Leülök a földre. Ezúttal már az ágyig sincs kedvem elmenni. Megbénít az, ami azóta történt, hogy hazajöttem. Matthew megpróbál ugyan megvigasztalni, de elküldöm. Aznap éjjel nem alszok olyan jól, mint egy nappal korábban. Visszatérnek a rémálmaim, többször is csurom vizesen ébredek fel. Reggel mire felkel a nap, már reggelit készítem. A tükröket messziről elkerülöm, és csak egy rövidnadrágot meg egy pólót veszek fel.
- Jó reggelt! – mondom tömören anyunak és Suzie-nak, mikor megjelennek.
- Jobbat, mint az éjszakád – köszönt anyu.
- Kiabáltam az éjjel?
- Nem, de pocsékul nézel ki.
- Anyu…
- Nem, nem fogom meggondolni magam.
Szerencsére a bolt ügyeinek intézése miatt hamar elmegy itthonról. A táskámat pakolom ki, mikor Suzie bekopog.
- Mi az, Tökmag?
Próbálok vidámnak látszódni, de biztos nem megy valami jól.
- Apu meglátogatott szeptemberben. Kaptam tőle egy baglyot.
Hirtelen nem jut eszembe, hogy miét mondja ezt, aztán leesik.
- Kölcsön tudnád nekem adni?
Amíg átmegy a saját szobájába, odamegyek az íróasztalomhoz, pennát és papírt veszek elő, majd egy levelet kezdek fogalmazni. Mire végzek vele, a húgom is visszaér. Kezdeti lelkesedésem azonnal elmúlik. Olyan kicsi bagoly van nála, hogy nem vagyok biztos benne, hogy kibírja az utat. Egy próbát megér. Még mindig jobb, mintha csak ülnék tétlenül, és azt várnám, hogy a helyzet valahogy megoldja magát. Felé nyújtom a levelet.
- Vidd ezt el a Roxfortba, kérlek. Fontos! Csak az igazgatónő kezébe kerülhet, más nem érhet hozzá. Menni fog?
Huhog egyet, majd a levéllel együtt elrepül.
- Tartozok neked – kócolom meg a haját. – Matthew hogy került haza?
- Egyszer csak megjelent csapzottan, kimerülten és éhesen. Azt hittük, te is hamarosan megjössz, de…
- Most már itthon vagyok, és nem megyek sehova. Ígérem!
Csak Londonba, ha kell, Aberdeenbe és szeptembertől a Roxfortba. Minél többet gondolok rá, annál biztosabb vagyok benne, hogy anyu nem intézhette el a kiiratkozásom.
- Mit szeretnél ma csinálni?
- Menjünk ki a kertbe labdázni.
- Menjünk, hozd a labdát, ott találkozunk.
Boldog, igazán örül neki, hogy hazajöttem. Legalább ő, ha már anyu nem. A tekintetemmel megkeresem Matthew-t.
- Ha a bagoly visszajön meg kell lepnünk valamivel. Fogj neki egy egeret, kérlek.
Megvillantja a szemeit, és már indul is zsákmányszerző túrájára. Gondolatban bocsánatot kérek szerelmemtől, aki már biztos várja a híreket rólam. Legalább annyit meg kellene írnom neki, hogy szerencsésen hazaértem. A család baglyával nem tudom, mi van, a húgomét máshova küldtem. A postacímet pedig nem tudom. Nem hiszem, hogy örülne a barátja vagy a barátjának a családja, hogy mugli módszerrel kap Cael levelet. Azt se tudom, hogy egyáltalán érdemes lenne-e belevágni egy hagyományos levelezésbe. Kimegyek a kertbe, és megkeresem Suzie-t, aki már egy focilabdát rugdos.
- Tökmag! Milyen nevet adtál a baglyodnak?
- Hát, utánad neveztem el.
Megállítom a labdát, ami éppen felém gurul.
- Rólam? Miért rólam?
- Nem pont rólad, mert a bagoly fiú, de Alexnek hívom.
Már megint az Alex, mosolyodom el a gondolatra.
- De miért? Annyi szép név van.
- Mert azt akartam, hogy vissza gyere. Arra gondoltam, ha sokat mondogatom a neved, akkor hazajössz. Ha pedig mégse, akkor a bagoly segít majd, hogy olyan legyen mintha velem lennél.
Odamegyek hozzá, és megölelem. Talán mégse gondoltam át eléggé a dolgot, mikor olyan bátran kijelentettem, hogy visszamegyek.
- Majd elfelejtettem.
Kibújik az ölelésemből, és berohan a házba. Nem sokkal később néhány papírdarabbal tér vissza.
- Ezek neked jöttek, amíg nem voltál itthon.
Három borítékot ad át. Kettő Mary-Anntől jött, egy pedig Besstől. Velük nem volt gond a mugli posta, szerencsére. Először azt olvasom el, amit Bess küldött. Kiderül, hogy nem is ő, hanem az anyukája írta, és megkér, hogy menjek el hozzájuk, és beszéljek a lányával. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt teljesíteni tudom a közeljövőben. Mary-Ann levelében az áll, hogy alig várja már, hogy szeptemberben találkozzunk az Expresszen. Nem írja, de van egy olyan érzésem, hogy addig nem is jön majd vissza.
- Jó hírek?
- Nagyon jók.
Kezdem úgy érezni, hogy egyenesbe kerül majd az életem. Már csak a válaszlevelet kell megvárnom a Roxfortból.

Két nappal később megélem a legrosszabb rémálmot mióta elhagytam a Roxfortot. A nagyterem romjai között jártam, pont úgy, mint mikor Madam Pomfrey-nek segítettem. A különbség annyi, hogy ezúttal Caelt is a halottak között látom. Remegve és hangosan sírva riadok fel. Már három teljes nap telt el azóta, hogy elváltunk Londonban. Még sötét van, de nem tudnék visszaaludni. Felveszem a papucsom, és kimegyek a kertbe. Csípős a hajnal, de legalább segít ébren maradni. Hiába teszek úgy, mintha minden rendben lenne, az elmúlt időszakban csak árnyéka voltam önmagamnak. Magam alá húzom a lábaim, mert fáznak, talán egy takarót is kellett volna magammal hoznom.
Aztán szárnyak csapkodására leszek figyelmes. Alex érkezik meg a válasszal. Még túlságosan is sötét van ahhoz, hogy elolvassam, de nem foglalkozok vele. A lap tetején kivehető a Roxfort címere. A holdfényben sikerül annyit kibetűznöm, hogy az igazgatónő szeretettel vár szeptembertől. Akkora kő esik le a szívemről, amibe beleremegne a környék. Magamhoz szorítom a levelet, miközben megsimogatom a baglyot. Nem tudom Matthew hol volt az éjszaka, de most a semmiből ugrik elő, és telepedik le mellettem. Legszívesebben azonnal írnék Caelnek, de Alexnek pihennie kell az út előtt. Nézem a csillagokat, amiből szerencsére sok látszódik. Lehunyom a szemem, és arra gondolok milyen nyugodt volt az az éjszaka az Üstben. És ez a biztosíték is arra, hogy a korábbi álmom, tényleg csak álom. Azt hiszem, hogy ennek a gondolatnak köszönhetően alszok el. Annyira, hogy csak arra ébredek fel, amikor Suzie meglöki a hintát egy kicsit, mikor leül mellém.
- Mennyi az idő?
Azt se tudom hirtelen, hogy hol vagyok. Nem éppen az idő a legfontosabb kérdésem. Inkább az, hogyan került rám egy takaró.
- Majdnem kilenc. Anya…
Kimondta a kulcsszót, amitől azonnal felébredtem. Megnézem a levelet, amit erősen markolok, nehogy eltűnjön mintha nem is létezett volna. Gyorsan átolvasom a tartalmát, de a lényege annyi, amit még a holdfénynél sikerült kibetűznöm. Még mindig Roxfortos vagyok. Anyu hazudott! Berohanok a házba, de sehol sem találom.
- Anya elment már egy órája. Ezt akartam mondani korábban.
- Te terítetted rám a takarót?
- Nem, anya volt. Félt, hogy megfázol. Ma nincs olyan jó idő.
Nem értem. Miért mondta azt, amit mondott? Miért csinálta, ha tudta, hogy nem lesz foganatja? Felöltözöm, majd négynapi izgalom után megírom az első levelem szerelmemnek. Megígérem Alexnek, ha visszaér, akkor extra jutalmat kap a két sürgős levél kézbesítése miatt.
- Na, jó, Tökmag. Mit csináljunk ma?
- Kviddicsezzünk.
- Hogy mit? – Kicsit meglep a kérése, mert eddig nem is tudta mi az.
- Hozom a labdát.
Nem sokkal később tényleg megjelenik egy kvaffal a kezében. Abban a percben rájövök, hogy résen kell majd lennem, mert Cael és Suzie pillanatok alatt egymásra fognak találni, ha találkoznak.
- Honnan van ez neked, Tökmag?
- Még tavaly nyáron hagyta itt Wendy.
Rajtunk kívül egy varázslócsalád lakott a falunkban. Az ő idősebbik lányuk Wendy. Nagyjából annyi idős, mint Suzie. Sokat voltak együtt és ez nagy segítség volt nekem akkor, amikor a Roxfortban voltam. Nem tudom, hogy ők visszajöttek-e már, de valószínűnek tartom, hogy még nem.
- Akkor menj, húzz fel egy hosszú nadrágot és egy pulóvert.
Addig én is felöltözök, és csak képzelem azt, hogy gyorsan. Én még a pólómnál tartok, mikor az ablakomból meglátom Suzie-t a kertben. Kifelé menet felkapok egy croissantot, és gyorsan megeszem. Alig érek ki a szabadba, már repül is felém a kvaff. Visszadobom neki, de valamit rosszul csinálhatok.
- Nem úgy kell megfogni!
- Akkor hogyan?
Nem gondoltam, hogy többféle módon is meg lehet fogni egy labdát. Azt pedig még kevésbé, hogy erről a húgom fog felvilágosítani. Nem baj, majd többet fogok már tudni a dologról, mire legközelebb találkozok Caellel. Lesz egy kis meglepetésem a számára. Nics szerencsénk, mert rövid időn belül esni kezd, így nem tudok meg többet a kvaff fogási és dobási technikákról.
- Tökmag, miért nem vagy iskolában?
- Mikor hazajöttünk anyu megkérte a sulit, ahova járni fogok, hogy írassanak velem egy tesztet. Azon átmentem, majd ott kezdek szeptembertől.
Aha, így már összeáll teljes egészében a kép. Anyu nem az én történetem mesélte el, hanem a húgomét. Már csak az a kérdés, miért? Hamar meg is kapom rá a választ. Pont az ebédet készítem elő, mikor betoppan.
- Már nekiálltál? – kérdezte.
- Igen. Nem tudtam, hogy hazajössz.
- Mondjad ki! Láttam a kezedben a levelet.
- Tökmag, felmennél a szobádba?
Lerakom a tésztaszűrőt, és szembefordulok anyával. Suzie először nem akar elmenni, de végül felmegy az emeletre. Vagy legalábbis olyan helyre, ahol mi nem láthatjuk, de ő hall minket.
- Miért hazudtál? – vágok a közepébe. – Azt a választ kaptam az iskolából, hogy még mindig diák vagyok, és nem kapott olyan levelet, amiben lemondanék erről. Tőled se kaptak semmilyen levelet.
- Azt akartam, hogy tudd milyen érzés elveszíteni valami fontosat. Az egyszerű szobafogság nem lett volna olyan hatással rád, ami rádöbbent a hibádra, és talán meg is leckéztet valamennyire. Igaz, azzal a fiúval nem számoltam, de akkor már nem vonhattam vissza a szavam.
- Annak a fiúnak Cael a neve, és elképzelni sem tudtam volna, hogy mit érezne, ha azt a hírt kapná tőlem, hogy nem megyek vissza a Roxfortba, és felejtsen el engem, minket. Anya, ő beszélt rá, hogy hazajöjjek. Ha ő nincs, talán még mindig az Üstben vagyok.
Láttam rajta, hogy mennyire meglepi ez az információ. Talán egy olyan oldalam mutattam meg neki ezzel, amire nem számított. Ráadásul mind a ketten hibát követtünk el. Olyan hibát, amit egyikünk sem bánt meg igazán, mert nem kértünk bocsánatot.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet többé.
- Anya, ne kérd, hogy olyat ígérjek, amit nem biztos, hogy be tudok majd tartani.
- Ígérd meg!
Vettem egy nagy levegőt: - Megígérem.
- Mikor hozod el bemutatni?
- Kit?
- Jaj, szívem, hát Caelt.
- Ez nekem meg sem fordult a fejemben. Arról volt szó, hogy én elmegyek hozzájuk, de…
- Szó sem lehet róla! Előbb látni akarom.
- Anya, erről nem beszéltünk, és még az se biztos, hogy én eljutok hozzájuk. Csak beszélgettünk, hogy szeretném majd megnézni Skóciát, mert ott születtem, de szinte azonnal el is költöztünk.
- Skóciában lakik? Olyan fiút nem találtál volna, aki közelebb van?
- Anya, most tényleg ez a legnagyobb bajod, hogy messze van? Egyébként is varázslók vagyunk, a távolság nem számít.
- Hogyne? Neked talán közel van, ha akarod, de nekem nem.
- Neked? Miért kéne, hogy neked közel legyen?
- Mert látni akarom. Csak nem képzeled, hogy kihagyom a lányom első szerelmének megismerését.
- Jól van – veszek egy mély levegőt. - Majd megbeszéljük, hogy mikor tud eljönni hozzánk.
Tudom, hogy másként nem szállna le erről a témáról. Úgy tűnik, hogy részéről elintézett volt az a négy nap pokol, amit átéltem. Be kell látnom, hogy igaza van. Egy egyszerű szobafogsággal nem sokra ment volna. De még így is túlzásnak érezem, amit tett.