Roxfort RPG

A Minisztérium épületének folyosói és liftjei. Mindig számtalan kis papírrepülő röpdös egyik szobából egy másikba, egyik szintről egy másikba időpontotokkal, utasításokkal, stb...

MR.

Azt a macskafarkas petrezselyem bogyót, hogy már megint elkávéztam az időmet... Félórája bent kéne lennem az irodában, de én még csak most rohantam át ezen az arctalan hering nyomoson, ami az előcsarnokban van minden egyes reggelen. Az itteni emberek csak néznek maguk elé, és fogalmuk sincs kikkel dolgoznak együtt, és még csak nem is érdekli őket. Senkik egymásnak, pedig nap, mint nap látják a másikat, és még sem tűnne fel nekik, ha bárki is hiányozna a sorból.
Egy barna bőrdzseki volt rajtam egy fodros inggel, melynek számomra kedvelt dekoltázs mérete volt, azaz talán feltűnőbb volt egy hajszállal a kelleténél. Hozzá egy farmert viseltem, magassarkút és egy fagolyókból álló nyakláncot. A hajam pedig lófarokba kötve lobogott a hátam mögött, ahogy próbáltam átfurakodni magam a hering táboron.
Tudom, tudom... már réges-régen bent kellene lennem és lóti-futitkondom. Le-fölszaladgálnom és papírokat és kávékat hordva a feletteseimnek, és ha épp mázlim van akkor felhasználni egy-egy komolyabb munkára a nyelvtudásom. Nem tudom miért csinálom ezt? Sokkal többre vagyok érdemes. Egyáltalán mit keresek a Minisztériumban, mikor egész életemben azért küzdöttem, hogy nehogy egy íróasztal mögött végezzem...
Átjövök Párizsból Londonba és életformát is váltok. Mindezt miért? Csak hogy a bátyám boldog legyen, az én drága bátyuskám... Nem tudom mi a baja azzal, hogy én máshogy állok az élethez mint ő. Nem hiszem, hogy probléma lenne, hogy én a jelennek élek és nem foglalkozom sem a múlttal, sem a jövővel. Néha elgondolkodom azon, hogy az leszámítva, hogy ikrek vagyunk van e bármi hasonlóság is köztünk. Dan a tökéletes nyugalom és megfontoltság én meg... hát én nem ilyen vagyok.
Ezt mutatja az a tény is, hogy megint késésben vagyok. Még szerencse, hogy a főnököm már megszokta a nem mindennapi természetemet és egész jól tolerálja ezeket a kisebb csapongásaimat. A gond, hogy most nálam van néhány irat, amit le kellett volna adnom, azaz még szerencsémre csak le kell, de nem ártott volna átnézni, mielőtt kiadom a kezemből. De várjunk csak! Ugye nálam van?
Hirtelen álltam meg, talán túl hirtelen, mert néhány átkozódást hallottam körülöttem, de hát muszáj belekukkantanom a táskámba, hogy nálam vannak az akták, mert ha nincs... Na hát az nem lenne vicces.

Miss

Egek, hogy milyen sok nyomoronc dolgozik a minisztériumban. Ezt vidd ide, azt vidd oda...Pff, ez életem álma, hogy rohangáljak annak a sok behízott fejű, tokával rendelkező, pöffeszkedő alaknak. Nem baj, még pár év és feljebb jutok a ranglétrán. Bár nehéz lesz, az ostoba Crasso gyerek miatt. Hihetetlen, egy kis kapcsolat és máris berakják a legjobb helyre. Undorító. Ráadásul nők sincsenek a vezetőségben, hogy egy kis hancúrral feljebb keveredjek...
Bosszúságom közepette egészen megfeledkeztem a feladatomról, amit rám bíztak. Mivel a nemzetközi kapcsolatok osztályánál dolgozom közel egy éve, elég sok "rohangálós" feladattal bíznak meg. Ezt vidd oda, azt hozd házhoz, ezt fizesd ki, azt hívd meg, menj el ide, menj el oda és még sorolhatnám. Egyértelmű, hogy csicskaként tartanak számon, bár otthon mindig fényezem a pozíciómat. Mondjuk, most már közel egy fél éve nem kellett kávét vagy teát főznőm, s úgy tűnik, hogy egyre gyakrabban kérik ki a véleményemet bizonyos ügyekben, szóval, talán érik már az előléptetésem.
Jelenleg az a feladatom, hogy néhány jogszabály kiegészítést juttassak el a főnökeimnek. Egész hajnalban ezen dolgoztam, s így talán sikerül még tíz előtt a főnök asztalára juttatnom az anyagot. Mondjuk az lenne a legjobb, ha Finch lelépne a titkárnőjével egy kis kamatyra, s talán akkor át tudnám kutatni az irodáját...A fenébe, már megint elmerültem a gondolataimban. Sietősre fogom a lépteimet, jobb kezemben lifeg a fekete aktatáska, amely a kért dokumentumokat rejti, bal kezem sötétszürke öltönynadrágom zsebébe siklik, miután mugli típusú órámra pillantottam. Öltönyöm jó szabású, egyetlen gyűrődés sem figyelhető meg rajta, s a világoskék ing tökéletesen passzol az öltönnyel. Fekete bőrcipőm tiszta és csillog, de mégsem keverhető össze a bohócok által viselt lakkozott lábbelikkel. Olyat csak ízlésficammal rendelkező, fuxos alakok hordanak. Hajam tökéletesen fésült, arcom, kezeim, s körmeim ápoltak. Ha valaki rám pillant, azt hihetné, hogy egy vezető személyiséggel van dolga. Mindig is hiú voltam a külsőmre, utálok pancserként kinézni. Fontos, hogy az első benyomás pozitív képet alakítson ki rólam másokban. Közben újra kihúzom bal kezemet, s órámra pillantok, talán már csak megszokásból, hisz egy perccel ezelőtt láttam azt, hogy már öt percet késtem. Ekkor történik meg az ütközés. Vállammal egy nő hátának ütközök, s mivel igen gyors ütemben haladtam, ennek köszönhetően sikeresen kiverem a kezeiben heverő iratokat. Ráadásul, a lendülettől egy kicsit el is veszítem az egyensúlyomat, s a bal vállába kapaszkodva korrigálom ezen egyensúlyvesztésemet. Tekintetem a másik arcára siklik, s egy szépséges hölggyel találom magam szemben. Igazából elküldhetném a fenébe, amiért az utamba akadt, de miért is legyek goromba? Azt sem tudom, hogy kiféle, miféle, s talán még a hasznomra lehet. Előveszem a jobbik modoromat, s arcomra egy elnéző mosoly kúszik.
- Ó, hölgyem, igazán sajnálom, nem figyeltem...a papírjai..- Tekintetem a széthullott iratokra fut, s már hajolok is le, hogy összeszedjem azokat...

Valaki nekem jött, méghozzá olyan ütemben, aminek köszönhetően a kezemben lévő papírok azonnal a levegőbe repültek és nem sok híja volt annak sem, hogy én is kövessem az irataim sorsát, de az álnok ütköző megmarkolta a vállam és hiába, hogy a saját egyensúlyának megmentésének érdekében tette, ezzel sikerült engem is megtartania. Persze sejtettem, ha hirtelen állok meg, akkor karambol lesz a vége, de azért mégis csak! Miért nem tudnak az emberek figyelni? Ilyenek bármikor előfordulhatnak! Merlinre figyeljen már mindenki oda a másikra, nem csak egy személyből áll a világ!
Amint sikerült összeszednem magam a figyelmetlen gyalogosra koncentrálok és meglepetten - persze csak magamban, ezt a világnak nem mutatom - tapasztalom, hogy egész jóképű fickóval hozott össze a sors. Hmm... Úgy néz ki London hemzseg a számomra kedvező férfiakból. Lehet hogy már jóval korábban ide kellett volna jönnöm? Ha én ezt tudom... De hát most sem késő, még fiatal vagyok.
- Semmi gond - és én is leguggolok, hogy a széthullott papírjaimat összeszedhessem.
Azt természetesen nem teszem hozzá, hogy én voltam a figyelmetlen, nem kellett volna talán megállnom egy ekkora tömeg kellős közepén, ahol mindenki szemellenzővel rohangál. Nem. Nem én voltam a hibás, ha én megállok akkor megállok, figyelni kell a másikra és kész.
- Gondolom sietsz te is - jegyzem meg utalva erre az arctalan tömegre, ami körülöttünk van. Meg persze utalva arra, hogy belém rohant, az meg fel sem tűnik, hogy azonnal tegezem.
Nem szoktam foglalkozni udvariassági formákkal ilyen téren, egyébként is a nő dolga felajánlani a tegeződést. Nem ismerem őt, csak annyit tudok róla, hogy nekem jött, egy korúak lehetünk, és valami komolyabb beosztásban lehet az öltözéke alapján, de kit érdekel egy beosztás. Ha a főnököm lenne talán magáznám, egyébként feleslegesnek tartom. Annyira távolság tartóak az emberek így is, ez a magázódás csak rá tesz egy lapáttal.
Amint sikerült az irataimat újra a kezemben tudnom, és újra kiegyenesedhettem bemutatkozom:
- Egyébként Kate, Kate Raimbourg - és nyújtom a kezem - a nemzetközi kapcsolatok osztályának az egyik lóti-futija és sok esetben tolmácsa.

- Dragon, fiam, úgy gondoltam anyáddal, hogy közelgő nagykorúságod örömére...
Draco ennél a pontnál kelletlenül és pimaszul felciccen. Öröm. Kinek öröm? Ahogy viszont ott áll a két szülője előtt, és nézi őket, ahogy a grandiózus két fotelben, mint két trónszékben ülnek, elfogja a szánalom és az émelygés. Karba font kézzel várja a Malfoy-család újabb rá kimért büntetését, mely ugyan jól hangzik, de csak egy újabb csapást fog jelenteni számára, egy újabb kínos kötelességet, egy újabb teendőt. Mert nem elég a szégyen, nem elég a Nagyúr oly gyakorivá vált látogatása időnként, nem elég, hogy mindenféle senkiházi van elszállásolva az otthonában...
- ...elkülönítünk neked egy nagyobb összeget a családi vagyonból.
A fiú szeme felcsillan. Nocsak, mégis történhet itt valami jó is!
A Malfoy-házaspár összenéz, és Lucius folytatja:
- Határozott kívánságom, hogy ne nyúlj hozzá ehhez a pénzhez, amíg... nem rendeződnek a dolgaink.
"Nem rendeződnek a dolgaink." Ez ugye azt jelenti, hogy amíg "nem takarodnak el innen a besúgók", amíg "véget nem ér ez az ínséges időszak"? Amíg nem lesz minden rendben? Lesz olyan egyáltalán?
- És az mikor lesz? - veti oda a kérdést a Malfoy-örökös hálátlanul és követelőzően.
- Amikor én jónak látom - torkolják le azonnal. Mint mindig. Draco a szemeit forgatja.
- Akkor mégis mi közöm nekem ehhez az egészhez? Ezt ti rejtitek el, magatoknak, nem?
- Így is fel lehet fogni.
- Remek.
- Mindazonáltal neked kell elintézned.
- Mi?! Nem ér rá valamelyik embered? Kisebb gondom is nagyobb ennél...
És ennél a pontnál Draco jelentőségteljesen megdörzsöli bal alkarját. Minden egyes Halálfaló tudja, miért. A csillapíthatatlan fájdalom, az ösztönös mozdulat: ez az az árulkodó jel, melyet minden Halálfalónak el kell tudnia rejteni... Lucius figyelmét nem kerüli el a dolog, és pálcája egy rándulásával láthatatlan ostorral csap rá fia karjára. Rámordul, figyelmezteti.
És rádörren, hogy amíg az ő házában van, addig a fiú azt csinálja, amit az apja mond neki.
Ki mer ezzel vitába szállni?

Talárban, mandzsettával, és a meghatalmazással a kézben érkezik a Mágiaügyi Minisztérium előcsarnokába. Két hét van még a 17. születésnapjáig, ez az okmány viszont azt tartalmazza, hogy bizonyos pénzügyi okokból kifolyólag saját idő előtti nagykorúvá nyilvánítását kérvényezi.
A gazdagoknak ilyet is lehet.
Lehetne.
Draco régen nagyon szerette a Malfoy nevet. Imádta, sőt, bálványozta! Mindenkinek erről dicsekedett. Ma azonban ez az apja hibájának köszönhetően szinte szitokszó-számba megy - ő legalábbis így érzi. A név elvesztette régi nimbuszát. De mit tehetne?
Rajta áll, hogy helyreállítja-e a család dicsőségét, ezt pontosan tudja.
Komoran mered maga elé, miközben áthalad a tágas előcsarnokon, senkire sem nézve.
Hol van a régi, magamutogató Draco Malfoy, aki minden szembejövő hivatalnoknak előre köszön, némelyiknek még udvarol is egy kicsit?
Senki sem várakozik a liftnél, ami igen szokatlan ebben az időben.
A felvonó csenget, az ajtó nyílik, a hang megszólal. Draco belép, az ajtónak háttal, belekapaszkodik fél kézzel az aranyszínű rúdba, és várja az indulást.

Csak haladnánk már.

Két hete, hogy betöltöttem a tizenhetedik életévemet és hivatalosan is hozzáférhettem a vagyonomhoz. Anyám illetve apám után is elég hatalmas összeget örököltem, de mivel  gondviselőm James, a Mirol vagyonhoz csak ő általa juthatok hozzá, nem mintha bármit is megtagadna tőlem.
Jamestől mindent megkapok, amit csak kiejtek a számon. Sőt jóval többet is. Apám helyett apámmá vált, és hiába imádok a Mirol kúria sokat megélt falai közt élni, úgy döntöttem veszek magamnak egy lakást. Egy lakást ami csak az enyém, és rajtam kívül másnak nincs beleszólása, mit is művelek ott. A kúriánál még mindig azt érzem, hogy egy vendég vagyok, még ha ez nem is így van. De egy saját lakás... Végre hivatalosan is lenne egy saját otthonom Angliában. Ugyanakkor meg lenne egy olyan hely végre, ahol nem kell bujkálnunk Dracoval, ahol kettesbe lehetünk, és úgy sem tervezek visszatérni a Roxfortba.
A születésnapom óta nem találkoztam Dracoval. Egyszerűen sem időnk, sem energiánk nem volt. Ráadásul még mindig titkos a kapcsolatunk így oda kell figyelnünk. Na de ha meg lesz az a drága kis lakás, amit kinéztem magamnak... Akkor többet ilyen problémánk nem lesz.
Egy fekete nadrágkosztümben voltam, melynek a kabátján fehér csíkok húzódtak. Ezüst kiegészítőim a szokásosak voltak, a Mirol medál, a kígyós fülbevaló, és a legutóbbi szerzeményem, a Dracotól kapott karkötőm. A számat vörös rúzs díszítette, mélyzöld szemeimet fekete tussal emeltem ki, megbolondítva még a szempillaspirál csodás erejével. Ritkán sminkeltem. Leginkább azért mert az iskolában nem lehetett, máshová meg nem igazán járkáltam el, de most már felnőtt nőként ezt nem tilthatta meg senki. De nem csak ez volt rajtam új. A hajam... A hosszú szőke tincseim eltűntek. Levágattam őket, és most éppen hogy a nyakamat érintették volna, de hátul felállítottam egy kicsit.
A lakásom ügyében mentem a Minisztériumba. Szükségem volt néhány papírra. Eszembe nem jutott volna, hogy egy ingatlan vásárlás ennyi problémával jár... De azok mégis akadtak bőven. Ráadásul éppen késésben voltam. Egy Mirol lány aki késik... James hányszor leszúrt már emiatt: egy magamfajta kisasszonynak a fő erénye a pontosság! Őőő... Hát oké. Próbálkozom.
Sietős tempóba haladtam a liftig, és éppen hogy eltudtam kapni. Egy könnyed mozdulattal nyúltam a csukódó ajtó után, s ugrottam be. Valaki raktam kívül tartózkodott már ott, de nem vettem róla tudomást. Eszembe nem jutott, hogy egy ismerőssel hozhatna össze a sors. Az meg végképp nem, hogy talán elnézést kellene kérnem, hogy így betoppantam, szimplán csak kimondtam az úti célom:
- Ingatlan- és vagyonkezelési ügyosztály.

- Nyilvántartás - morran a fiú a lift láthatatlan és nemlétező kezelőjének. Bereppen két-három papírmadár, idegesen és fontoskodva verdesnek a szárnyaikkal. Draco épp csak felsandít rájuk. Emlékszik, hogy könyörgött az apjának, hogy mutassa meg neki, hogy kell ilyesmit csinálni. Persze aztán mikor rájött, hogy egy egyszerű ráolvasás az egész, el is veszítették a varázsukat az életre keltett üzenetek.
Hányszor vágott fel velük az órákon. Cinikus félmosolyra rándul ajka: milyen értelmetlen és idilli kis hülyeségek...
A felvonó ajtaja már épp záródna be, mikor a kalitka megrázkódik kissé attól, hogy hirtelen beleugrik valaki. Draco bosszúsan emeli fel a fejét, és épp csak egy fél pillantást vet a felvonó nyugalmának megzavarójára. Valami piszkosvérű senkiházi mugli ruhában... Komolyan, az ember eljön a Mágiaügyi Minisztériumba, és nem képes felvenni egy normális talárt?! Na de hamarosan el lesznek takarítva az útból az ilyenek.
Akármennyire is zsörtölődős hangulata van, az illat, mely a nőből árad, ismerős. És ahogy megszólal, hirtelen a hangja is azzá válik.
A felvonó megindul, hátraránt, Draco pedig rámarkolva a rézkorlátra tartja magát egyensúlyban, de közben megfordul, hogy megnézhesse, kivel is hozta össze a sors.
Talán valamelyik kollégája... Ez esetben nem tudna megállni egy-két csípős megjegyzést a külsőre vonatkozóan...
Azonban amint megpillantja a nő profilját, rádöbben arra, ki is áll vele szemben.
Egy hosszú, döbbenetes másodpercig Vikitriára mered, akit azóta nem látott, hogy együtt töltöttek egy szép, de rövid hajnalt a lány születésnapján. Azóta, hogy nekiajándékozta azt a karkötőt, melynek meglétét azonnal ellenőrzi is egy átlátszóan a csuklóra sikló vizslatással.
- Szép karkötő - szólal meg, és egyelőre fogalma sincs, mit is mondhatna még. Főleg a lány új külsejéről.
Ami egyáltalán nem tetszik neki.

Amint kimondom az úti célom a lift már ránt is hátra. Fel voltam rá készülve, így időben megkapaszkodtam. Az utóbbi időben elég sokszor kellett bejárnom papírokat intézni. Először a nagykorúságom miatt, aztán a vagyonkezelés, most pedig az ingatlan vásárlás... Fel kellene vennem magam mellé valakit... Utálom a hivatalokat.
Nem foglalkozok a mellettem álló idegennel. Miért tenném? Azaz egyetlen kósza pillantás amit rávetettem bőven elég volt ahhoz, hogy felmérjem nem valamelyik Minisztériumi alkalmazottal hozott össze a sors, ismerősökkel meg itt sosem futok össze. De az is közbe játszik a figyelmetlenségemhez, hogy teljesen máshol jár az eszem.
És akkor hirtelen hozzám szólnak. Ismerős a hang, de annyira bele vagyok feledkezve a gondolataimba, hogy reflexszerűen válaszolok.
- Oh, nagyon szépen köszönöm, a vőlegényemtől kaptam - mondtam, miközben megérintettem a számomra oly becses ékszert és enyhén a mellettem felhangzó hang irányába fordultam.
Szándékosan használtam a vőlegény kifejezést, mert így elkerülhettem az esetleges bepróbálkozásokat, amikben az utóbbi időben volt kellően részem. Főleg azóta, hogy nem csak a kúria falai közt üldögéltem. Olyan érzésem volt néha, mintha beléptem volna a kelendő nők táborába, és ez ki lenne valahova írva rám, mert folyamatosan megpróbáltak megkörnyékezni. Volt olyan aki komoly házassági ajánlattal állt elő... Fogalmam sincs egyesek mit képzelnek magukról! Viszont mióta a beszélgetések legelején leszögeztem, hogy foglalt vagyok, és nem is akárhogy, azóta szerencsére kevesebb ilyen gondom adódott. Az meg, hogy ki a vőlegényem? Azt elég nekem tudnom, ugyanis nincs. Draco nem az, és nem hiszem hogy valaha is az lesz. Az élet nem ennyire szerencsés.
Ahogy odafordultam az idegenhez, akiről legalábbis azt feltételeztem, hogy idegen, tudatosult bennem ki is áll mellettem. Azaz csak pillanatokkal később. Egy tökéletes spättel  fordultam vissza és zavartan szólaltam meg:
- Szia!
Hogy lehetek ennyire hülye...
Nem elég, hogy észre sem vettem, még neki, pont neki mondom, hogy vőlegény...
- Hát te mit csinálsz erre? - kérdezek rá most már sokkal magabiztosabban.
Tényleg nem jutott eszembe, hogy itt összefuthatok bárkivel is, az meg, hogy éppen vele...

Várja, hogy a lány majd odafordul hozzá, és minimum boldogan, de inkább rajongva vesse magát a nyakába, ám a jelenet elmarad. Hihetetlen! Viki még csak oda sem fordul hozzá! Vajon miért duzzog?
Tudja egyáltalán, hogy ki áll a háta mögött?
Draco szeme mindenesetre fennakad a válaszon. Szóval a vőlegényétől. A meglepetéstől furcsa módon előáll nála az a szituáció, hogy egy pillanatig nem tudja, mit is mondjon, és eközben megtörténik a felismerés. Rezzenéstelen arccal nézi a lányt, és vonásainak szigorú voltáról egyértelműen lerí, hogy egyáltalán nem örül Viki új külsejének.
Egy-két pillanatig csak nézi a merőben új látványt, próbál barátkozni vele, ám végül inkább mégiscsak válaszol a kérdésre.
- Nagykorúvá nyilváníttatom magam. - Tökéletes közlés, igazából sehová sem vezet a beszélgetésben (a miérteket Draco úgysem egy minisztériumi liftben fogja megtárgyalni a lánnyal), csak arra jó, hogy egy pár másodpercig Dracóról legyen szó még, és ne erről a borzalmas új hajról, ruházatról és sminkről.
- Szóval a vőlegényedként hivatkozol rám? - teszi föl a kérdést, mivel továbbra sem döntötte még el, hol is kezdje Viki leszólását. Ám végül kibukik belőle:
- Ezt egy mugli kontár művelte a frizuráddal?!

Azonnal feltűnik, hogy nem díjazza a külsőmet, de nem foglalkozom vele. Ha annyira nem tetszik neki úgy is meg fogja jegyezni, de ha tetszene, akkor is ezt tenné. Ismerem már ennyire. Szeret kritizálni, neki ez a perverziója, mindenkinek van valami. Ő ettől boldog, én meg már megszoktam és tudok reagálni rá.
Azért kicsit zavar, hogy így néz rám. Két hete nem találkozunk, örültem volna ha kicsit... kedvesebb. Elismerem, hogy az én reakcióm is elég érdekes volt, de nekem legalább van mentségem. De ő? Ő látta hogy beszállok a liftbe, ő tudta hogy ki vagyok? Vagy ennyire elbizonytalanítottam volna az új kinézetemmel? Nem tetszenék neki? Pedig szerintem igazán szexis a látvány, és erre nem egy példát tudnék felhozni. A férfia döglenek értem, mióta ezzel a külsővel járkálok az utcán.
Nagykorúvá nyilvánítja magát? Minek? Kb két hét múlva ő is betölti a 17-et. Akkor meg mire jó ez az egész? Van egy olyan sejtésem, hogy megint az apja talált ki valamit... Azaz ember... Kevés olyan ember van akit ismeretlenbe gyűlölnék, mert általában semleges vagyok, de Lucius Malfoy az. Mikor először megláttam már akkor elöntött valami utálat iránta és ez azóta sem változott. Tudom, hogy Draco apja és nem szabadna így éreznem iránta, de az amiket Dracoval művelt... Megbocsáthatatlan. Egy sunyi gerinctelen alak, aki totálisan féltékeny a fiára, mert tudja, hogy Draco mennyivel jobb és tehetségesebb nála.
- Értem - válaszolom, mert tisztában vagyok vele, hogy a miértet ha el is mondja, nem itt fogja. Itt a Minisztérium liftjében.
Aztán jön a következő kérdés, amitől kicsit zavarba jövök. Nem vagyok egy szentimentális iditóa liba, aki folyamatosan az esküvőjét szervezné. Tudom jól, hogy Dracoval a kapcsolatunk titkos és nem is álmodozom esküvőn, na jó azért néha eszembe jut. De nem azért emlegetem a vőlegényemként, amiért ő biztosan hiszi. Tényleg nem. Csak így lerázhatom a kellemetlenkedő alakokat.
- Egyedül azért, hogy ne kerüljek kellemetlen helyzetben, egy-két kellemetlenkedő férfival - magyarázkodom.
Nem akartam volna, hogy megtudja, hogy a vőlegényemnek mondom. Vagyis hivatalosan senki nem tudja, hogy pont őt, hisz nevet sosem mondok. De akkor is!
És akkor végre kinyögi, amit már az első percben is láttam az arcán...
- Nem mugli volt, és nem is kontár. Változtatni akartam, és egy varázsló fodrászhoz mentem. És megjegyzem szerintem jó. Talán neked nem tetszik? - kérdezem kacérabban és közelebb lépek hozzá. Mégis csak együtt vagyunk és itt nem lát minket senki.

Érti. Nahát, milyen felnőttes lett - vagy mindig ilyen volt? Nem, kizárt. Az új külső egy érett nőt takar?
Nem szereti az érett nőket. Kizárólag amiatt, mert ő nem érett férfi. Mert utálja ezt a felnőtt-szerepet, mellyel együtt jár a Halálfalóság (vagy fordítva), és taszítja ez a világ.
Mindazonáltal magát folyton-folyvást komoly férfiként jeleníti meg, bár aki egy kicsit is jó emberismerő, az tudja, hogy a határozottság és a keménység csak egy felvett póz.
Előre mulat Vikitria lehetséges hebegésén-habogásán, melyet feleletként vár a vőlegény-kijelentés számonkérésére. Azonban ismét csalódnia kell. A válasz egy érett nő válasza, nem pedig egy szelburdi bakfisé.
Milyen különös.
- Hát persze - válaszol a lehető legfelszínesebb udvariassággal a magyarázatra. - Mert olyan sokan legyeskednek körülötted - teszi hozzá kisfiús daccal és féltékenységgel. Igazából ez egy kérdés, ám ezt csak félig felvont szemöldöke jelzi a lánynak. Nem hajlandó elismerni, hogy a a Vikitria Mirol, aki halálosan szerelmes belé, annyira, hogy miatta döntött az egész életéről úgy, ahogy (és akibe valljuk be, ő is szerelmes, csak ezt annyira nem hangoztatja), bármikor is már férfival töltsön akár egy estét, vagy mást öleljen, sőt. Elképzelhetetlen. Eddig Draco hatalmas biztonságban érezte magát ebben a... hm... kapcsolatban? De most már nem tetszik annyira a felállás, hogy Viki más férfiakat is emleget.
- Kik? - bukik ki belőle a belsejét mardosó kellemetlen kérdés. A fenébe, tudja, hogy most is gyerekes dolgot kérdezett és ezt utálja.
Inkább szabad kezét kinyújtja a lány felé, hogy megérinthesse a selymes, szőke csigák maradékát, amit úgy szeretett. De ez... cöh. Csalódottan lebbenti meg a pihekönnyű hajszálakat, és már vissza is húzza a kezét.
- A hosszút jobban szerettem - nyilvánít végül véleményt. Jé, finomított a kritikáján. Milyen érett! ;D - Olyan más vagy így. Ez a ruha is... Nem mondták még neked, hogy a boszorkányok talárt hordanak? Bár nem csodálom, hogy az a bájgúnár nagybátyád nem ad az ilyesmire...

Meg voltam elégedve magammal, úgy néz ki tényleg kezdek felnőni, egész érett választ tudtam adni. Viszont Draco reakcióján majdnem elmosolyogtam magam, kevesen múlt hogy nem, de így is kicsit megrándult a szám széle. De olyan édes volt. Nem kinevetni akartam, és pontosan ezért állítottam le magam: nem akartam, hogy ezt higgye. De az a kisfiús ami a hangjában csendült…
- A Mirol elég hangzatos név, ráadásul a vagyonom sem csekély, remek partinak számítok. Ráadásul nincs kijelölt jegyesem – válaszoltam a lehető legdiplomatikusabban. Mert most mit mondhattam volna? Hogy miután soha nem látnak mellettem partnert azt hiszik szabad préda vagyok? Hogy azért egész jó nőnek számítok, hogy csak úgy egyedül hagyjanak császkálni az utcán? Igaz, azért élvezem, hogy udvarolgatnak nekem, de melyik nő nem szereti mikor dicsérik, én sem vagyok kivétel. Meg aztán az iskolában is akadtak olyanok akik nem bánták volna ha maguk mellett tudhatnak.
És hirtelen kibukik Dracoból azaz egyetlen apró kérdés aminek köszönhetően semmi kétségem sem maradt afelől, hogy féltékeny. Szeretem mikor ilyen kis édesen féltékenykedik, mert ezekből az apróságokból tudom, hogy ha nem is mondja ki, és valójában nem is mutatja, de szeret engem. Nem mintha kétségem lenne efelől.
- Hát akadnak néhányan az üzleti életben, akik nekem köszönhetően akarnak feljebb kerülni a ranglétrán és van még egy-két szemtelenkedő aki nem fogja fel, hogy foglalt vagyok.  Flint is közéjük tartozik.
Szándékosan emeltem ki azt a balfácánt. Ki nem állhatom. Egy ostoba bájgúnár semmi több, aki azt hiszi magáról, minden nő a lába előtt hever. Akkor akadtam ki a legjobban rá, mikor közölte velem, hogy vegyem megtiszteltetésnek, hogy járni akar velem, mert ez hatalmas kegy a magamfajta Griffendélesek számára. Hogy lehet valaki ilyen pofátlan? Nem bánnám, ha Draco elintézni csak mert az ő nőjére hajtott rá. Nem szoktam díjazni az ilyesmiket, de ezért tényleg hálás lennék.
Aztán az én hercegem hirtelen a hajamhoz ér, mintha témát akarna váltani. És ahelyett hogy beletúrna a hajamba, hogy végre magához húzzon és megcsókoljon, helyette csak meglebbenti rövid fürjeim és  vissza is húzza a kezét. Látom az arcán a csalódottságot, de az enyémre is kirajzolódik. Tudom, hogy titkos a kapcsolatunk és most nyilvános helyen vagyunk, de szomjazom már a csókjára. Elegem van abból, hogy nem láthatom, mert nincs egy ahol kettesben lehetnénk, hogy nem bújhatok hozzá, akkor mikor akarok, hogy oda kell figyelnem mindenegyes mozdulatomra és szavamra, csak hogy nehogy bármi is kiderüljön kettőnkről. De ha minden jól megy, akkor ma végre a kezemben tudhatom a lakásom kulcsát és akkor semmi akadálya nem lehet annak, hogy akár az egész nyarat együtt tölthessük, vagy akár még a nyár utáni időszakot is, amíg csak egymás idegeire nem megyünk.
De ez… Két hete nem látott és ahelyett, hogy a karjaiba zárna, csak fintorog és megjegyzéseket tesz.
- Ha ennyire nem tetszik, visszacsináltathatom – mondtam sértődötten.
Igen, megsértődtem. Mert rohadtul zavart, hogy itt állunk egy rohadt liftben kettesben, nem lát minket senki és nem képes arra, hogy két hét elteltével lopjunk magunkban néhány újabb percet. Az meg csak rá tett egy lapáttal a hangulatomra, hogy még az öltözékemet is megszólta. Azzal már rég nem törődök, hogy a családomat milyen jelzőkkel illeti, a Malfoy Mirol ellentét ellen nem tehetek semmit. Azt már feladtam.
- Az iskolán kívül soha nem hordtam és nem is fogok talárt viselni.
És ebből a sértettségemből fakadóan, hangnemet váltottam. Kicsit idegesíteni akartam drága Rómeót.
- Talán nem tetszik a látvány? – kérdem kihívóan és kicsit közelebb lépek hozzá – Nem tetszenek a magas sarkúba bújtatott lábak? A dekoltált blézer? A piros ajkak? Az igéző szemek? A komolyabb hajviselet? – és még közelebb lépek hozzá, hogy már súghassam a szavakat – A blézer alatt szabadon hagyott mellek?

- Á, szóval gondolod, hogy a pénz az olyan hívószó amire a férfiak is ugranak.
Igen, Draco Malfoy egy hímsoviniszta barom.
- Pedig általában épp fordítva igaz. A minap vendégeink voltak, és... hm, na mindegy.
Elég gyenge próbálkozás volt ez arra, hogy mint ahogy Viki az övét, ő is kicsit megpiszkálja a lány büszkeségét és felkeltse a kíváncsiságát. Egy pillanatig a kicsi Astoria Greengrass jut eszébe, és fura kis félmosoly költözik ajka szegletébe, majd el is tűnik.
- Flint - ismétli meg a nevet síri hangon. Marcus Flint az idén végzett a Roxfortban, és Draco úgy tudja, sikertelenül próbál állást kapni a Minisztériumban. Persze nem lehet mindenkinek olyan erélyes mentora, mint Dracónak, és valamennyi ifjú Halálfalónak... Igazából lenézi az idősebb exmardekárost, hisz egyike volt azoknak a felsőbbéveseknek, akik ugyanúgy szolgaszámba mentek a szőke Malfoy szemében, mint Crac vagy Monstro. Csak épp intelligens szolgának számítottak.
Éles, apró biccentéssel nyugtázza, hogy ki kell tekernie Flint nyakát (pedig a felét sem tudja annak, amit a lány tud), de egyéb megjegyzést ne fűz a dologhoz. Ökölbe szorult kezei ugyan elárulják, nem épp boldog.
A lift egy hirtelen rántással irányt változtat, hamarosan elérik az uticéljukat mindketten.
Elfintorodik Viki harcias reakcióján, vállat von, mintha nem érdekelné.
- Szükségtelen. Most már minek? Neked nyilván tetszik.
Újra végigsiklik a lány alakján a két ezüstszín szem, és mire a fiú észbe kap, Viki karcsú teste már hozzá is simul. Reflexből teszi a lány derekára a karját, és hagyja, hogy az illatos lehellet felborzolja az idegszálait. Vesz egy mély lélegzetet, és a mézes madzag után kap.
Hangyányit eltolja magától a lányt, de csak hogy a szája megtalálja a vöröslő ajkakat. Szomjasan és vadul tapad össze a két száj, mintha minden eddig kimondott szó csak időhúzás lett volna, egy ki-bírja-vajon-tovább játék, melynek vesztese most ő lett.
Valóban nehéz ellenállni a testének feszülő test puha idomainak.
Keze Vikitria hátán a blúz alá siklik, de nem kalandozhat túl messzire...

Érzékelem, hogy vissza szeretne vágni, hogy bizony ő is elég kelendő nem pedig csak én, de én ezt tudom. De azt is tudom, hogy akárcsak neki, nekem sincs félnivalóm, mert szeretjük egymást. Ugyanakkor, azért mégis bekúszik a lelki szemeim elé egy pár hosszú láb és hosszú hajkorona, amint Draco köré fonódva él át gyönyöröket vele és megkeseredik az íz a számban. Hiába csak egy kellemetlen fantázia kép, mégis a hajánál fogva ráncigálnám le róla azt a cafkát. Mert ne! Ne nyúljon senki se az én kedvesemhez. De inkább nem szólok semmit, de valószínűleg a szememben felcsillanó hirtelen jött féltékenységet láthatja ő is.
Nem akarok veszekedni, pontosan ezért sem tetszek már megjegyzést arra, hogy csak a nők azok, akiknek számít a vagyon. Már tényleg csak arra vágyom, hogy forrón megcsókoljon, megöleljen, hogy érezzem az érintését, főleg most, hogy elhintett ő is egy apró magocskát, miszerint érdeklődnek iránta a nők. Az még nem is zavarna, de tudom milyenek tudnak lenni egyes lányok és az már igenis idegesít. Mert csak egy liba lépje át azt a határt...
Az viszont azért kicsit megnyugtató a számomra, hogy Dracot is hasonlóképp zavarják az én kérőim, és ahogy Flint nevét kiejti a száján... Azt hiszem azzal a balfácánnal nem lesz több bajom, hála az én Rómeómnak. De ez ellen a féltékenykedés ellen tenni kéne valamit, vagyis hogy tudják az emberek, hogy bizony egy pár vagyunk, hogy esélytelen bármiféle közeledés is, ez a titkolódzás kezd elfajulni. Az elején nem érdekelt, sőt még élveztem is, de most már... Mi lesz ha mondjuk James egy hirtelen jött ötletével, eljegyeztet valakivel? Mert megteheti, ő a Mirolok feje, apám helyett apám. Csakhogy én Dracohoz akarok tartozni, de ezt a problémát én nem fogom tudni megoldani, Draconak kell majd tennie ellene valamit. És bárcsak tenne.
Elfintorodik mikor kicsit harciasabban reagálok, ismerem, tudom mi járhat éppen a fejében, de nem érdekel. Nekem valóban tetszik. És szükségem is volt már erre a változásra, hisz az egész életem száznyolcvan fokos fordulatot vett és már nem éreztem jól magam a régi bőrömben. Ennyi. Ennyi a magyarázata az eltűnt derékig érő lokniknak.
És igen.
Minden úgy alakul, ahogy azt szerettem volna. Elég volt csak közelebb lépnem hozzá, hogy már a derekamon is élvezhessem ujjait, aztán pedig végre megízlelhetem áhított mámoros csókját, amit oly rég megtagadott tőlem a sors. Két hét, hosszú idő, ha a szerelmünkről van szó, csak az életünk nem éppen úgy alakult, hogy bármikor láthassuk egymást, de ez ellen akarok éppen tenni, azért vagyok itt. Azért hogy megmutassam annak az átkozott sorsnak, hogy rajtam bizony nem fog ki, ha az ajtón nem enged be, akkor bemászom az ablakon, de elérem amit akarok.
Hosszú ujjaim a hajába túrnak mikor hideg érintését érzem a bőröm és kellemesen beleborzongok. Annyira vágytam és vágyom már rá. Ilyen hosszú ideig talán még sosem kellett mellőznöm őt és most minden idegszálam azt kívánja, hogy bárcsak egy másik helyszínen lennénk, valahol ahol csak mi vagyunk, ketten. De szinte már az sem érdekel ha itt és most bárki meglátna. Csak hogy pillanataink vannak már csak hátra és ezzel tisztában vagyunk mindketten. Apró, lopott pillanatok melyek rövidesen véget érnek.
- Nyolckor várlak, Camden Mews 25 szám alatt.
Ha minden jól megy akkor már a kezemben lesz a kulcs, akkor együtt léphetjük át a lakásom vagy inkább lakásunk küszöbét és ajánlom, hogy minden jól menjen...

Köpni nyelni nem tudok. Csak tátogok mint egy hal a hallottakra. Ez képtelenség. Vagyis az oké, hogy ha a nevemet kiderítette, akkor a születési helyem és időm sem nagy cucc, és az sem, hol is nőttem fel, hisz a bejelentett lakcím csodákra képes, de az már más tészta, hogy honnan tudja a szüleim származását, és hogy apámat kitagadták. A francia nemesség nem olyan földhöz ragadott mint az angol, csak épp az én nagyszüleim álltak érdekesen ezekhez a dolgokhoz... Na meg azért egy-két unokatestvérem is érdekes, de hagyjuk a Raimbourg családfát. Sosem érdekelt.
- Nem kell... - sikerül kicsikarnom magamból két szót. Két aprócska valamit. De ez elég hatalmas ugrás az előző hal effektushoz.
Biztos vagyok benne, hogy Rod élvezi a helyzetet, én már annyira nem. Vagyis... magam a felállás, hogy végre egy igazi férfival vagyok összezárva egy liftben eléggé igazgató, csak hát azért a vágyat le tudja lombozni, a félelem és a tehetetlenség kettőssége, még akkor is ha ennyire szexi félistennel hozza össze a sors? Miért kell Rodnak egy pszichopata gyilkosnak lennie? És egyáltalán az? Vagy csak Daniel hordott össze minden zagyvaságot? Ezt azért mégsem kérdezhetem meg?
Ne haragudjon, maga véletlenül nem ölt és kínzott meg legalább egy tucat embert és még élvezte is?
Igazán érdekes eszmecsere alakulna ki, ebben biztos vagyok...
Az meg, hogy felkeltettem az érdeklődését, imponál. De vajon hány nőnek mondja ugyanezt? Hány nőt akar maga köré csábítani ugyanígy? Jól csinálja azt meg kell hagyni, de nem akarok egy lenni a sok közül. Mert tudom, hogy nekem egy kevés nem lenne elég belőle.
Villan egyet a tekintetem, mikor felhozza Dant. Na, ő érte képes lennék akár ölni is, a bátyám a mindenem.
- Jobban szeretem, ha én mesélhetem el az életem titkait - szólalok meg de most ott van már egy kis felháborodás a hangomban, egy kis dac, egy kis bosszúság - Így el tűnnek azok az élvezetek, melyek az ismerkedés kezdeti fázisaiban mind előszoktak jönni, pedig az a legizgalmasabb szakasz.
Igen, van némi lekorholás és enyhe él a hangomban. Nem mindig vagyok a cserfesen csacsogó leányzó, tudok másmilyen is lenni, mégis csak ott csordogál az ereimben valami aranyszerű izé is.
Szemem sarkából látom csak, hogy ismét mozdul a jobbja, de a mozdulat helyett inkább továbbra sem eresztem a tekintetét. A lélektükrök párharca nem más mint erőfitogtatás, és eme harcban ritkán maradok alul.
Ujjai végül megérkeznek az indult célhoz, mely mint a számomra is kiderült a nyakláncom volt. Játszadozik vele, és valahogy megint máshogy kezd izzani a levegő, mint percekkel ezelőtt. Nem tudok kiigazodni rajta, nem megy. A félelem és a vágy csak cikázik bennem, és megint az utóbbi kerül előtérbe. Az ahogy itt tornyosul előttem, ahogy néha-néha véletlenül éppen csak megérint, vagy csak bőrének közelségét érzem felkorbácsol és kiráz a hideg, de az a jól eső hideg.
Rossz fiús mosoly ül ki az arcára, pontosan mint a kisgyerekek akiket rajtakaptak egy csínyen. Szóval, ennyire nem érdekli hogy nős?
A tanár bácsis magyarázatára legszívesebben visszaszólnék. Zsibbad a szám, hogy visszafogom magam. Igen, valóban nem élek évek óta együtt, hisz külön cellában raboskodtak. De csöndben maradok. Nem keresem a bajt. Ezt túl szemtelennek érzem, és még nem tudom vajon mi az mit megengedhetek Rod közelében és mi az ami nem.
- Ezt bárki állíthatja - és nem bírom tovább, kitörnek belőlem a szavak - De tudja, nem vagyok a megvásárolható alkat. Ajándékokkal nem fog tudni az ujjai köré csábítani, ahhoz Önre van szükség, nem pedig holmi tárgyakra. Arra bárki képes, én meg szeretem a különlegességeket.
Meg akar hódítani. Engem. Vajon hány év lehet köztünk? Nem számít! Az első pillanatban sem érdekelt, ahogy most sem. Ha Dan nem követelte volna ki magának az esküt, miszerint távol tartom magam Lestrange-től, akkor soha nem utasítottam volna vissza őt, nem érdekelt hogy börtön viselt. Legalább izgalmasabb lett volna a kaland, de azért persze a félsz mindig is ott lett volna, ahogy most is itt van. De inkább csak azért, mert még nem tudom a játékszabályokat.
Nem bírom tovább. Nem tudom tovább tartani a szemkontaktust, nem megy. A szavai... Ahogy kimondja őket, és ahogy utána közelebb hajol... És ahogy hozzá ér az arcomhoz...
Nem érdekel kivagy Rodolphus Lestrange. Nem érdekel. Ha engem nem bántasz, tőlem azt öltél vagy ölsz meg akit akarsz. Nem érdekel.
- Tudom, milyen egy tönkre ment házasság, nem kell magyarázkodni.
Hát igen... van tapasztalatom a házas életről... És arról, hogy milyen ha már nem dúl a szerelem...
- Szóval akar engem. És ezért mit tenne meg? - kérdem huncutul, most végre visszatért az az énem, mely képes az összevissza csacsogásra, ez már én vagyok, az akit megismert azon az éjszakán - Csak vigyázzon magára, mert lehet, hogy ki tudott rólam deríteni néhány adatot, de hogy ki is vagyok az bizony még rejtély, akárcsak én sem tudom Önről, hogy mit takar a külső, csak mert néhány pletykát már hallottam.

Nem félek! Nem félek. Nem félek...
Na jó egy kicsit. Talán. Még is csak itt vagyok kettesben - a bátyám szavaival élve - az emberiség egyik leggonoszabb emberével összezárva. Egy liftben. Kettesben. Aj, miért ilyen szexis ez a gondolat? Finoman a pálcámért kellene nyúlnom és védekeznem de... hát valójában nem tartok annyira Rodolphustól amennyire kellene. A szemeimből nem azt olvasom ki, hogy bántani akar. De persze ilyen téren az érzékeim egy növényével egyenlőek, de legalább nem parázom túl az életet. Mindennek van haszna. Nem igaz?
- Oh, valóban? Ne ígérjen olyat, amiben nem biztos, hogy be is tudja e tartani - a hangsúlyom pontosan az éllenközéjól árulkodik a gondolataimnak, hisz míg szándékosan kicsit játékosabban ejtettem a szavakat, az igazság az, hogy engem végig hallgatni néha tényleg kínszenvedés lehet. Amennyit beszélni tudok...

- Igazán örömmel hallom, hogy ön nem bárki, azok unalmasak, és nem szeretek unatkozni.
A tűz ami bennem ég, már erősebb annál, hogy kordában tudjam tartani. S képtelen vagyok takargatni. Érezni lehet a levegővételeimből, látni lehet a szememből, a rezdüléseimből és hallani a hangomból.
Jó színésznő vagyok, de vannak az életemnek olyan pontjai, mikor képtelen vagyok játszani, egyszerűen nem. Akárcsak most. Pedig tudom, hogy meg kéne erőltetnem magam, takargatnom kellene az érzéseimet, de ez a légkör... ez a helyszín... és ez a férfi... Vadabb álmaimat idézi. Nem a legvadabbakat, de ha elfajulnának a dolgok, akkor talán megközelíteni ez a mostani helyzet is azokat.
Ahol hozzám ér, ott lángolok és belém ívódnak a forró jóleső csóvák és sokkal tovább áramlanak, mint azt szabad lenne nekik. Nem is ismerem még ezt a férfit! S mégis... Van benne valami... Ellenállhatatlan.
De hiába várja, hogy a karjaiba omoljak, nem fogom megtenni. Pedig egyrészről az a fajta lány vagyok. Hisz a szex az csak szex, de Rodolphus játékra sarkall. S tetszik a játék. Nem egy macska egér hajsza, hanem annál sokkal több. Valami megmagyarázhatatlan. Valami amelyről tudom, hogy a nyomorba fog dönteni, fel fog emészteni, és mégis a legszebb pillanataimat fogom átélni vele.
Szóval félreértettem. Ha ő mondja... Nekem akkor is magyarázkodásnak tűnt.
- Ha maga mondja... - és most először igazán engedek a bennem uralkodó szemtelen szörnyetegnek. De talán ennyi belefér.

Tetszik a bók. Én rejtély és titokzatosság. Ezt még soha senki nem mondta. Hmm... ezt a látszatot sokáig fenn kéne tartanom. De vajon hogyan? Arra képtelen vagyok, hogy ne beszéljek, vagyis... vannak azért helyzetek, mikor épp nem szavak formálására használom a szám.
Vacsora? Komolyan? Merlinre ez igaz? Jól hallottam?
És most épp a Mini Kate, akivel mindig veszekedni szoktam örömtáncot jár a fejemben. Persze ezt minden idegszálammal titkolom. Mini Kateben az a jó, hogy diszkrét, legalábbis a külvilág felé, bent a kis birodalmában harsány és obszcén és trágár és korántsem nőies. Ő az én kisördögöm. Az, hogy az angyalkám hol van, fogalmam sincs. Évekkel ezelőtt, mintha lett volna, de már abban is kételkedem.
- Sajnálom Uram, de én csak akkor megyek férfi otthonába, ha már tegezőviszonyban vagyunk - válaszlom a meghívásra.
Örömmel.
Még szép, hogy örömmel, csak kicsit nem árt visszafognom magam, ha már egy igazi úriembert hozott mellém a sors. Vele mégsem viselkedhetek úgy, mint a tinilányok. Még akkor sem ha valójában rájuk jobban hasonlítok, mint a kifinomult hölgyekre, de ha több időt szándékozik Mr.Lestrange velem tölteni erre bizony rá fog jönni. Nem vagyok egy átlagos lány az biztos.
És újabb lángnyelvek égetik a már így is forró testem, ahogy a hideg ujjak arcomról tovább vándorolnak, le a nyakamon, vállamon át egészen addig, míg a férfias ujjak birtokba nem vehetik az én, hozzájuk képest, apró kacsómat. Minden apró érintés ezerszeresére nagyítódik, de a szemkontaktus egyetlen percre sem szakad meg köztünk. Majd az érzéki száj hűvös csókja érinti bőröm, és enyhén beleremegek ebbe az apró gesztusba, mely akár a meghívás részét is képezhette volna, de ez sokkal több volt annál.
- Imádom a meglepetéseket, és még jobban imádom, ha egy férfi kitalálja mire is vágyom - válaszolom, de első nekifutásra nehezebben találtam meg a hangomat a szokásosnál.
Nem jelent számomra problémát, hogy megmondjam egy férfinak mihez is lenne kedvem, de most nem tudom mit kéne pontosan felelnem. Más körökhöz tartozunk, más szokásaink vannak. S különben is, az hogy mit talál ki a partner az első randira az a továbbiakat nézve döntő fontosságú lehet. Leginkább azért is, mert akkor megtudhatom mi a szándéka velem.
Annyira érzéki. Annyira más, mint az eddigi férfiak akik az utamba akadtak. Ő olyan... De képtelen vagyok gondolkodni, ahogy az előbb a szavakat is alig találtam, hisz a távolság köztünk egyre kevesebb, majd szinte teljesen eltűnik.
Ott állunk egymással szemben és csak hajszál választ el egymástól minket. Karom a nyakában az övé a derekamon, a tekintetünk egymásba olvad és tudom mi a következő a lépés, és akarom. Akarom. Az illata ellenállhatatlan, pontosan olyan mely azonnal képes levenni a lábamról és most hogy ennyire intenzíven érzem... A legszívesebben beleszagolnék a nyakába, de akkor tudom, hogy nem tudnám magam visszafogni, akkor elvesznék.
Bocsánatot kér. Miért?
Elkalandoztam. Már máshol jártam. Jó pár lépéssel előrébb, mint hol tartunk, de aztán egyből megértem, mikor forrón tapadnak ajkai az enyémekhez. S engedek. Utat engednek a bennem lángoló tűznek, hogy végre csituljon egy kicsit, de csak egyre nagyobbra duzzad és nem akar ereszteni.
Csókja édes és szenvedélyes. Ujjaim a halántékát masszírozza, aztán a hajába túrok. Mindkét kezemmel próbálom közelebb vonni magamhoz, pedig ez szinte már lehetetlen, miközben enyhén hátrébb lépek, hogy a hűvös falnak támaszkodhassak. Az talán kicsit lehűt, de elsősorban arra használom, hogy megtartson.